Blanka

Megérkeztünk. A táj egyszerűen gyönyörű és hűvös szellő lengedezi be  az erkélyt. Odaszaladok a korláthoz és az erdő felé nyújtom a kezem. Most megint hülyének fog nézni, de nem igazán érdekel. Annyira szeretnék most repülni és elmenni az erdőbe, a fekete fenyők alá. Bár az én erdőm nem fenyőerdő. De ez is csak olyan árnyas és faillatú. Miközben mosolyogva visszafordulok az ide tartó úton elhangzott dolgokon gondolkodom:
-Nem nincs barátom, magamban is remekül elvagyok-nevetek, persze én is megnézem a felhozatalt, de ennyi. És rólam köztudott, hogy nem tudok valakit a kinézete alapján szeretni, mélyebb beszélgetésekbe még senkivel nem bonyolódtam.
-Hát neked van. Blankus?-kérdezem, újra nevetek az általam kitalált nevén. Remélem nem veszi zokon. Visszahozta a jókedvem, már régen nem nevettem ennyit!
Elgondolkodom, azon amit mondtam... Nos nem voltam teljesen őszinte,de muszáj fenntartani a látszatot. Szeretnék én együtt lenni valakivel, de nem fogok erőltetni semmit...
-Huh, furcsa kérdés.-húzom el a szám. valószínűleg igen voltam már, de hogy tárjam elé ezt a tényt. Nem fog gyengének gondolni? Nem hiszem, ez hülyeség... Nem  fog szánalmasnak gondolni. Ha meg igen egyszerűen itt hagyom, ezt eldöntve válaszolok:-Igen voltam már, de viszonzatlan volt...-kis szünetet tartok, még átgondolom a dolgot.-...azt hiszem.
Kicsit szúr valami a szívem tájékán, de nem engedem, hogy a bánat bekebelezzen.
-És te? Voltál már szerelmes?-kérdezem és közben odaintem magam mellé, hogy a tájban gyönyörködve beszélgessünk.
-Hát nincsenek szerelmesek! De az erkély akkor is gyönyörű.-nézek rá félmosolyra húzva a szám. A szememmel hívogatom a korláthoz.

Celestyn Sobolewska
ruha

Egy újabb nap, újabb felfedezésre váró területek a kastélyon belül. Most csak egy helyre fogok eljutni, csak egy dolog érdekel, amiről már hallottam másoktól. Az erkély az, és hát azt hallottam róla, hogy nagyon szép, és a kilátás is gyönyörű a városra. De ami különösen érdekel, hogy elvileg nem lehet onnan leesni, és ki szeretném próbálni, hogy valóban igaz-e. Na jó, lehet, hogy az mégsem menne, mert mi van, ha az csak mende-monda? Na mindegy, azért megnézem, hogy milyen. Elindulok hát,és viszonylag hamar meg is találom, asszem kezdek belejönni, kezdem megismerni a kastélyt. Valóban, a kilátás egyszerűen fantasztikus, és ahogy lenézek a falura, látom az embereket. Elég vicces, hogy innen olyan kicsinek tűnnek, mint a hangyák, és ettől mosolyra húzódik a szám. Egy jó pár percig csak nézem a tájat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve szorosan megfogom a a korlátot, és felmászom rá.Szerencsére elég jó az egyensúly érzékem ahhoz, hogy ne essek le, bár kicsit nehéz, de végül sikerül megállnom a korláton. Innen nézve talán még érdekesebb, és valahogy más is az egész mindenség. Úgy érzem, mintha repülnék, és ez boldogsággal tölt el, aminek hangot is adok egy halk kacajban. Na, most ha látna valaki, az lehet hülyének nézne, de ez most nem érdekel, jól érzem magam és kész.

Charlotte

Vizsgáztam, és átmentem...második évfolyamos diák leszek a következő tanévtől. Furcsa.
Szögeztem le magamban a kósza gondolatfoszlányt, ami egész nap a fejemben bóklászott. Folyton ezt ízlelgettem, barátkoztam a gondolattal, hogy jövőre nem kell ismételjek, hanem végre elkezdhetem tudatosan tervezni az életem.
Nem tudom miért jelentett számomra ekkora mérföldkövet az első évfolyamról való továbblépés, de valami miatt úgy éreztem, a többi innentől kezdve gyerekjáték. Mindig csak az első pár lépés nehéz. Ezenkívül, most már sokkal több és érdekesebb tárgyat tanulhatok, valamint elkezdhetem zaklatni a vezetőséget a kérelmemmel, mert teljesítettem az utolsó feltételt is. Viszont így estefelé, már tényleg nem ezzel kéne foglalkozzak, elvégre van egy egész szabad hetem, tartalmasan kellene tölteni az időt. Ha tehetném, most szólnék Daninak vonatra ülnénk, és elmennék valami vadidegen kisvárosba, felfedezni azt, hatalmasat bulizni, és elbújni az ismerős emberek elől. Csak én és Dani...viszont Ő nincs itt, és ha Rá gondolok, csak elfog az eszeveszett hiányérzet. Az, hogy a szüleim hiányoznak, az egy normális érzés, az ember megtanul vele együtt élni, mintha belénk lenne kódolva, hogy ez normális. Viszont ha az ember testvére hiányzik, főleg ha az a legjobb barát szerepét is betölti egyben...na az igazán kegyetlenül rossz érzés. Egyszerűen lehetetlen megszokni.
De ahelyett, hogy további mélabúba keveredek, és megint az egész estét a szobában töltöm, inkább felkaptam egy bakancsot és a kabátomat, meg találomra egy könyvet a szépirodalmis polcról, és már csattogtam is a folyosón. Először nem tudtam merre, csak azt, hogy hideg helyre, és tekintve, hogy a kastélyból már nem kéne kimenni, maradt az Erkély. Egyébként is király hely olvasni és a nemsokára a csillagok is feljönnek, elvégre itt az ősz, sokkal rövidebbek a nappalok.

Kornél

Sose bírtam ezt a vizsga körüli hajcihőt. Azt a csepp életkedvem is elveszi mások szorongása. Én most nyugodtan dőlhetek hátra, hisz elhatároztam, halasztok egy évet, jobban mondva, nem vizsgázok. Majd jövőre, hisz nem lenne fair tőlem, ha nem várnám meg Amandát. Na meg, az ősöknek is megspórolom a mizériát. Úgy helyes, ha egy napon van a szülinapunk, akkor egy napon is végezzünk.
Nyugodtan szelem a folyosókat, olykor elhúzva a szám, a tömérdek könyv láttán, jobbára diákok helyett csak azokat látom, és nem, cseppet sincs ínyemre. Betérek a konyhába egy kávéért, mert a lagymatag idő, belőlem is zombit csinál. Hiába nézek ki már-már tökéletesen, ha a kedvem a béka hátsó fertálya alatt van.Néhol belebotlok pár ex-háztársba, kiknek egy bájos mosollyal az arcomon intek. Talán kicsit naiv voltam, mikor azt hittem, változtam annyira, hogy a jellemem megfeleljen a kékek elvárásainak, hát nem kellett sokáig várnom, mire kiderült, ez koránt sincs így. Nem mintha meglepődnék rajta, nekem a Rellon az otthonom, mindig úgy érzem, hogy hazajárok, és nem mellesleg az ikrem is ott van, ez talán a legfontosabb tényező, bár a világért se vallanám be.
Bögrével a kezemben haladok az erkély felé, kevés hely van, amit nem fedeztem még fel az öt évem alatt, egy kettőhöz kellemes emlékek is fűznek. Sose voltam egy angyal, ezt bárki elmondhatja, aki öt percnél tovább tartózkodott a társaságomban, és hímnemű lény.
Felmorranok, mikor meghallom a két eminenst, Seren ultra nehéz vizsgájáról acsarogni. Ugyan már, Manda szerint az idén jelentősen visszafogta magát, és a testvérem szavában sose kételkedem, szóval ez így van. Lehet azért, mert mostanság nincs a toppon? Nem kell komoly ismertség ahhoz, hogy ezt lássák rajta, bár oda se mentem hozzá megkérdezni, vajh' mi lehet a baj, annyira azért nem érdekel a dolog.
Az erkélyre érve, egészen korlát végig sétálok, majd felülve rá, a falnak vetem a hátam, és nyugodtan iszogatom a kezemben tartott löttyöt. Még szerencse, hogy nem olyan vékony, így nem fenyeget a lezuhanás veszélye, bár talán a reflexeim is közrejátszanak benne, eddig még nem hagytak cserben.

Kahlil L. Rochard
Éjjel 8-órakor Agaton elment az erkélyre gondolkodni, de hirtelen megcserent egy ág.
- Ki-ki-ki van ott? - kérdezte Agaton felemelve a pálcát arra a helyre mutatva ahonnan sejtette a férfit vagy nőt.
~ Vajon ki lehet? Talán veszélyes. ~ találgatott gondolatban Agaton.
-Eri-Eri-Eridonos vagy? Válaszolj, vagy szó-szó-szólok egy tanárnak! - Persze ez csak üres fenyegetőzés volt.
Agaton túlontúl gyáva volt ahhoz hogy szóljon egy tanárnak sőt még ahhoz sem volt mersze hogy varázslatot használjon - mondjuk még nem is tudott varázsolni -, de hogyha tudott volna akkor sem mert volna. Hűséges barátja Sam ott volt az oldalán és odalökte a pálcát ahol a férfi van.
- Kösz-kösz-köszönöm Sam.
A hold szépen beragyogta az erkélyt. Samnek nem kellet a fény, sötétben is jól látott de azért a fény rásegített a látásra. A férfi meghökkent amikor látta hogy Agatonnak nincs szeme. Sam vicsorgott meg mutatva a szép éles fogait.

Kavicsos néni

egy hétköznap délelőtt

  

Noel

Nem tudta, hogyan került az erkélyre, mindenesetre az elmúlt pár hétben megtanult egy leckét tankönyvek segítsége nélkül is: a kastély, bármilyen ügyes,furfangos felfedező legyen az ember, mindig tartogat számára valami újat, valami meglepetést. Legyen az új diák, szellem, vagy egyéb lakó, esetleg új helyiség, stb.
A korlátnak támaszkodott, és élvezte a késő őszi időjárást. Ja, ami tökéletesen borult volt, mint mindig, de nem bánta, inkább örült annak, ami osztályrészül jutott neki. Közben magával hozta könyvét is, amit nem fejezett még be. A lány ezúttal az időjárás ellenére is sárga, hosszú ruháját vette fel piros topánnal a lábán.

Kicsit úgy érezte magát a sok növény között, mintha inkább egy kertben lenne, mint erkélyen. Ivett belegondolt abba, hogy mit ki nem hozott belőle eddig a suli. Tulajdonképpen élvezte. Megtanult korcsolyázni vége, új barátai lettek, viszonylag hamar megtalálta a helyét.
Eltűnődött, hogy vajon más is így van-e ezzel, aki újként bekerül egy közösségbe.
 Tulajdonképp A Levitából ismert csak embereket, a többi két házról szinte alig tudott valamit, csak az általános jellemzőjüket.
Viszont ideje, mint a tenger, így gond egy szál se - jóformán akárhol lehet ismerkedni, csupán a fizikai határok szabhatnak gátat ebben a  tevékenységben. Hacsak nem zárkózottabb típus az ember lánya/fia, mint az ő ikerhúga, Hajni.

Szeretett volna kicsit többet megtudni arról, ami körülveszi, és remélte, hogy azért megszeretik a zöldek is, bajkeverő-típusa ellenére is. Ivett gondolataiba merülve ült le az egyik székre, hogy olvasson, éppen akkor bukkant fel egy ismeretlen arc is az erkélyen...

Ophelia
A bál után

Állia
~Ma délelőtt

Olyan gyönyörű napunk van nemde? Hát persze hogy az van, mert ez a vizsgaidőszak vége, az utolsó nap, az utolsó esetleges esély egy vizsga megírására, utána meg ismét pihenhetünk egy keveset. De nekem ez a nap nem csak emiatt olyan jó, és szép, hanem mert sikerült pont a vizsgaidőszak utolsó napjára időzítenem a születésnapomat. Hát ez milyen jó, nem? Így ma semmit az égvilágon nem fogok tenni, amit nem akarok, és élvezek. Na, hát ez azt hiszem sikerült is; egész nap csak az ágyamban feküdtem, és rajzoltam, vagy a két szőrmókkal játszottam. Viszont ez kezdett kicsit unalmassá válni, így az állatkákat behajítottam az állatsimogatóba - persze nem szó szerint, nem vagyok én állatkínzó - és a nyugati szárny felé baktatok. És hogy miért? Hát kérem szépen azért, mert a konyha arra található, ahol sok kedves manó van, és ami még fontosabb, sok-sok finomság. Kivéve persze mikor valamivel kísérleteznek a manók, és sikerül nekik szörnyű dolgokat összehozni. Brrr... bele se merek gondolni. Nah, ott a konyhában persze egyből vagy 10 manó körém gyűlik, s amint elmondom nekik hogy ma van a szülinapom, és valami finom édességet szeretnék, egyből a kezembe nyomnak egy nagy tálat, amin öt szelet torta van.
Aztán gyorsan visszamegyek a szobámba, ahol felkapom a talárom, ami alá egy bizonyos tárgyat dugok, és már ott sem vagyok, a tortával a kezemben még sem állok a déli szárnyban található erkélyig. Ott aztán a tálat elhelyezem a korláton, a talárom leveszem, és előhalászom abból a bizonyos ruhadarabból azt a bizonyos tárgyat. És vajon mi lehet az?Hm... senki nem találná ki, úgyhogy elmondom: Az a koponya, amit anyu műcsontvázáról loptam le, még otthon. És hogy miért van most nálam? Kérlek szépen azért, mert elvileg le lehet szedni a koponya felső részét. Legalábbis úgy néz ki. Kíváncsi vagyok van-e benne valami, de egyszerűen nem akar lejönni. Na de majd most! Van ott két kis pöcök, biztos azzal kell csinálni valamit. De mit?

Helen néni

Olyan rég ücsörögtem már a friss levegőn. Oké, igazából tegnap este volt az a régen, akkor is csak azért mentem vissza a falak közé, mert egy prefektus fenyegetőzött. Nekem meg csak nem lehet nagy szám, már az első heteimben, hát én normálisan lettem nevelve, kérem szépen. Így nem volt mit tenni, behódoltam egy felsőbb hatalomnak, cserébe megúsztam az ágytáltakarítást. Ja, mert a delikvensre rá volt ám írva, hogy azt akarja velem csináltatni. Ismerem én a fajtájukat, a volt sulimban szétszívattak, nem mintha nem röhögtem volna folyton, de az más. Nekik eltűrtem, de ezek az európaiak… Tényleg furák ám.
Azt se értem, miért akarják a kint lévők, hogy ne járkáljak a vékonyka korláton. Hát nem látják, hogy tökre uralom a helyzetet? Apró titok, a nyalóka a számban, segít nekem a koncentrálásban, ezért nem zúgok le, és töröm agyon magam. Error biztonságos helyen ücsörög, nem még most sem kerül bagolyházba, nem is fog, ezt megmondtam ám már egy tanárnak.  Sétálgatás közben, megnézem a muníciót, és elégedetlenül horkantok, mikor szembesülök a ténnyel, kifogyóban a nyalóka készlet. Amúgy a zsebpénzemet arra költöm, már amikor Shanianak nem kellenek hennás cuccok. Nem vagyok én zsugori, bármimet odaadnám a nővéremnek, még a bal vesém is, így hát nem kell meglepődni az önzetlenségen, tudom, hogy az mostanság kuriózum.
Hirtelen kell hapciznom, és csak a reflexemnek köszönhetem, hogy még idejében sikerül megfognom azt a kiálló oszlopot, és nem kerülök közelebbi viszonyba a talajjal. Viszont a nyalókám kiesik a számból, pedig az a kedvenc ízem.
Mivel sose bővelkedtünk pénzből, tudom, hogy az ételre vigyázni kell, és pocsékolás lenne, ha csak ott hagynám, ezért akasztom be a lábam, és próbálok leereszkedni, hogy az épp csak lógó nyalókámat elérjem. Tyű, ha most Shan látna, tuti leordítaná a fejem, mázli, hogy nincs itt.

[Baranyai Adél]

Párbajszakkör. Nem vagyok biztos benne, hogy végiggondoltam én ezt, amikor jelentkeztem, de most már nem lépek vissza. Egyébként is, ahogy néztem a többség - nem meglepő módon - párban jelentkezett, így még az is lehet, hogy nem lesz belőle semmi, lévén, nincs kivel párbajoznom. Most leginkább ebben reménykedem, nem azért, mert félek, hanem mert, életemben nem párbajoztam még, és igazság szerint fogalmam sincs, milyen. Pont ezért kivettem ma reggel a könyvtárból egy pár könyvet, ami kifejezetten a varázsló-párbajokról szól, és az egyik ilyennel jöttem ki ide, az erkélyre. Szépen süt a nap, kár lenne odabent sínylődni. Innen pedig, szép a kilátás, még a közeli varázslók lakta falura is rálátni, ez pedig felettébb érdekes. Sosem láttam még olyan falut, ahol csak varázslók és boszorkányok laktak. Remélhetőleg hamar lemehetek majd én is. Na de, előbb a Párbajozás története és szabályai a varázslótársadalomban...
Unalmas egy cím, mit ne mondjak. Még jó, hogy "csak" 547 oldal. Na meg, hogy van joghurtom. Valahogy csak átrágom magam rajta. De, előbb leveszem a talárt, mert melegem van, és idekint egész biztos elég a rövid ujjú, fehér-kék kockás ingem is. Sőt, határozottan kellemesebb. A talárt a mellettem levő székre dobom, aztán visszaülök az eddig használt fotelbe, és ismét az ölembe fektetem a könyvet, majd a kezembe veszem a joghurtot és a kanalat, és enni-olvasni kezdek.
Nem csalódom, a könyv pont olyan unalmas, mint amilyennek elsőre gondoltam, vagy talán, még annál is rosszabb. A joghurtom elfogy, az üres poharat benne a kanállal magam mellett a földre teszem azzal a céllal, hogy majd később kidobom, aztán tovább szenvedek a könyvvel.
Pár perc után viszont feladom, és inkább úgy döntök megtanítom a könyvet repülni. Sokkal érdekesebb, mint a párbajos leírása. Meg is keresem a pálcámat a taláromban, aztán a könyv felé intek, úgy mondom ki:
- Vingardium Leviosa! - aztán persze az gond nélkül a levegőbe emelkedik, én pedig a fotelben ülve röptetem körbe körbe, meg amerre éppen jól esik. Közben meg azon mulatok, a lányoknak otthon mennyire tetszene ez. Kár, hogy sosem fogják látni.

Rentai Bálint

A fiú, aki egy idő után már észrevette, hogy nincs egyedül, most felém fordult. Mikor bocsánatot kér, csak mosolygok rajta. Milyen kedves, hogy ezért a semmiségért képes tőlem, elnézést kérni.
-Ugyan. Nem számít! -motyogtam, de nem voltam benne biztos, hogy érti mit mondok, ugyanis első találkozásoknál, vagy nem birok megszólalni, vagy annyira halkan, és érthetetlenül szűröm ki fogaimon a hangot, hogy senki sem bír megérteni. Azért reméltem, hogy ő hallotta, vagy legalábbis úgy tesz, mint ha hallotta volna, ugyanis nem szerettem volna még egyszer el ismételni, amit mondtam, mert az olyan kínos lenne.
-Ja, csak...izé...szóval... -kezdtem bele. -Nem csináltam semmi különöset...vagyis hát..izé... -próbáltam folytatni. Soha nem sikerült még normálisan társalogni, mindig összehordok mindenféle butaságot. Na és ilyenkor igen sokszor használom az "izé" szócskát. -Szóval... -vettem erőt magamon. -A lényeg, hogy nem zavartál meg semmiben, mert konkrétan nem csináltam semmit. Csak úgy gondolkoztam! -fejeztem be a mondatot egy levegővel.
Hihetetlen! Sikerült egy értelmes mondatot végre kiböknöm!
Ezután még szívesen mondtam volna neki, hogy üljön le, vagy kedvem lett volna társalgásra indítani, de mivel nem tudtam, hogyan szólítsam meg inkább ültem tovább a helyemen, és vártam, hogy ő mondjon valamit.
Közben megigazítottam a sapkámat a fejemen, és ellenőriztem, hogy meg van-e még a pálcám. Kezdett hűvösebbre fordulni az idő, úgy, hogy összehúztam magamon a kardigánomat, majd kedvesen mosolyogva ránéztem az idegen fiúra.

Szikrázó napsütésre keltem a minap. Pár hete sikerült végre három másik lánnyal egy külön szobába beköltözni. Az ágyam pont az ablak alatt van, így én vagyok az első, aki négyünk közül D-vitamint szívhat magába. Nem is lustálkodtam sokat, egyből kipattantam a puha fekhelyemből és villámgyors tempóban öltözködtem fel. A lányok még aludtak, szóval igyekeztem halk maradni.  A klubhelyiséget is elhagyva a folyosóra léptem. Minden kihalt, csak egy-két ember kószál fáradtan a kastélyban. Nem sokkal később jöttem rá, hogy még nagyon korán van, ezért ez a nagy üresség mindenütt. Nem aludhattam túl sokat, de ennek ellenére még sem vagyok fáradt. Ezt kihasználva lassan lépkedek végig a folyosókon és próbálom felidézni a helyeket, ahol már jártam. Elhaladok pár ismerős tanterem ajtaja előtt, viszont rengeteg idegen bejárattal is találkozom. Rendkívül hajt a kíváncsiság, hogy mindenhova bekukucskáljak, és megismerjem, mit rejtenek a falak. Azonban mégsem így teszek, csak rakom egymás elé a lábaimat, egy pillanatra se állok meg. Egy fél óra bolyongás után, mikor már tudatába voltam annak, hogy teljesen elvesztem megtorpanok. A folyosó végén fényt látok. Lépteimet megszaporázva igyekszem a fényforrás felé. Hirtelen egy nagy, kétszárnyas ajtó előtt találom magam. Ahogy kilépek, egy gyönyörű szép terasz tárul elém. Noha a kastély többi részéhez képest ez igen kicsi, a hely hangulata kárpótol bennünket. Kisebb fotelszerű ülőhelyek és asztalkák foglalják el a terület nagy részét, na meg a rengeteg növény, mint valami kisebb műkert.  A fekete korláthoz andalgok, mely az erkélyt szegélyezi. A látvány egyszerűen elképesztő. Eláll az ember lélegzete a kilátástól, ahogy a hajnali fényben megcsillan a táj. Ha jól veszem ki, akkor Bagolyfalva utcáira kapunk rápillantást.
Mély levegőt veszek, szemeim lecsukom, a fejemet pedig hátrahajtom. A szikrázó kora reggeli napsütés ellenére elmondhatjuk, hogy csípős hideg van, de ez egyáltalán nem zavar, pont jól esik, én pedig kiélvezem minden egyes percét.

Lelkesen szívom magamba a friss levegőt és a nap sugarait. Örülök, hogy végre nem lustálkodok és kimozdultam. Kellett már ez. Talán kimehetnék a rétre futni, vagy csak sétálni egyet. Nagyon hiányzik már a mozgás. Mondjuk kellemesebb társasággal, ami pedig még nem nagyon akad. Csalódottan fújom ki a levegőt. Vállaimmal kisebb köröket írok le, kinyújtva az éjszaka elaludt izmaimat. Hátat fordítok a lenyűgöző tájnak, kezeimmel pedig mindkét oldalt megfogom a kerítés legfelső vékony fekete rúdját, s újra szemügyre veszem az erkély minden apró szegletét. Mikor magam mellé pillantok, egy leányzót veszek észre. Vajon mióta lehetett itt? Csak most érkezett, vagy már előttem is itt volt, csak nem vettem észre? Ha az utóbbi, akkor viszont kitűnő kém vagy akármi hasonló válna belőle. Egyáltalán nem vettem észre semmit, egyetlen hangot, egyetlen árnyékot sem. Talán ez inkább az én hibáim listájára írható, hogy ennyire figyelmetlen vagyok.
Mindenesetre a lány nem tűnik zavartnak, annak ellenére sem, hogy egyenesen a korláton ücsörög. Kicsit elkerekednek a szemeim, nem tudom, hogy ő hogy nem fél a leesés veszélyétől. Végül is az ő dolga, ennek ellenére azért nem szeretném, ha leesne, legyen ez a lány bárki. Nem utolsó sorban, biztos vagyok benne, hogy engem vonnának elsőként felelősségre, hogy miért nem figyelmeztettem a diáktársamat, mikor teljes tudatában voltam annak, hogy igen is veszélynek teszi ki magát. De hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Elég nagy lány, remélem, ő tudja, mit csinál.
Az ismeretlen felém biccent, majd köszönt.
- Szia! – Üdvözlöm én is, habár ez így elég kínosan jött ki. Fogalmam sincs, mióta lehettünk egymás mellett, és hogy egyáltalán ő eddig észrevett-e, vagy neki se esett le, hogy nincs egyedül. Inkább tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna, és csak most léptem ki ide. Megköszörülöm a torkom és kinyújtom a kezem a lánynak. – Laduver Nerella Rodé! – Igyekszem minden egyes részletet lassan, érthetően és artikulálva kimondani, mert akadtak már problémák a nevemet illetően. – Félreértések elkerülése végett, még az elején mondom, hogy a Laduver a vezetéknevem. – Gondoltam még inkább ideje korán letisztázom, mert sokak számára, nem elég egyértelmű.

Harriet


 Elmélázva baktatok a folyosókon, magam sem tudom merre tartok. Az ismeretlen épület minden egyes pontjának látványát szívom magamba, mint hosszú tél után az első igazán melengető nap fényét a növények. Könnyen tájékozódom, s szinte kötelességemnek érzem, hogy az itt tartózkodásom kezdeti szakaszában felfedezzem magamnak, mit merre találok. Természetesen, ami evéssel kapcsolatos, azt rögtön megtaláltam. Így már biztos látogatója leszek a konyhának, egy-két elcsenhető falat reményében, mely energiát szolgáltat hosszú felfedezéseim alkalmával.
Habár a viselkedésemen és arcomon semmi nyoma, de legbelül igencsak zavarodottnak érzem magam. Hirtelen váltás volt számomra a mugli életből ebbe a varázslatos világba belecsöppenni. Jól alkalmazkodok, de ez a helyzet még az én mérőmmel is nagy falat, nehezen emészthető információk birtokosa lettem, s nehezen viselem, hogy az eddigi felfogásom a világról teljes hazugság volt. Én is éreztem magamon azt, hogy nem igazán tartozom oda, ahova azt mondják, nekem kell. Édesanyám vigasztaló szavai is másként hatnak, hogy már utólag magyarázatot nyert az elnézése a szétrobbanó villanykörték, felgyulladó tárgyak kusza kavalkádjában. Nekem is be kellett látnom, itt jobb helyem lesz, megtanulom kezelni a varázserőmet és a hozzám hasonló diákokkal nem lesz olyan érzésem, hogy rejtegetnem kell valódi énemet.
Kellemetlen érzés járt át, hiszen mások ebben a tudatban nevelkedtek, tudatosan készültek arra, hogy egyszer eljutnak az iskolába, s ott majd kamatoztatják tehetségüket. Az én gyorstalpalóm erről az egész fura világról jóformán semmit nem ért, s félek, olyan evidens dolgok fognak csodálkozást előhívni belőlem, mely nevetség tárgyává tesz a többi diák előtt. A történetükről semmit sem tudok. Ezek nyilván nem olyan dolgok, melyekre 'ráguglizok' otthon és mindent megtudok, mint a muglik ügyeiről.
Teljesen más világ. Valahogy érzem, hogy nekem jobb lesz itt. Megszabadultam a csipogó, villogó, rezgő ketyeréimtől, melyek felesleges időtöltésekkel rövidítette napjaimat. Szeretem érezni, hogy hasznosan telnek perceim, óráim, s most a felfedező utam is azt sugallja, van még mit megtalálnom ebben az óriási, ódon épületben.
Ahogy felmértem a terepet, miután befordultam az egyik folyosón, felfelé haladtam a lépcsőn, s feljutottam az emeletre, érdeklődve tekintgettem végig. Majd belső vívódásomat vállrántással elhessegetve megindultam az egyik irányba, addig sétálva, míg egy erkélyen nem találtam magam. Még kellemes idő volt, öltözetem is megfelelt az ilyenkor megszokottnak, én pedig kifejezetten nem voltam az a fázós típus, úgy véltem, megpihenek egy kis időre, míg nem folytatom utamat a kastély további feltérképezésére.
Ahogy kékjeim elkezdték fürkészni a távolt, felsínylett a falu apró fénylő pontocskái, a kellemes hangulat, távol a zsibongó tömegtől. Akaratlanul is mosoly futott végig ajkaimon, s szememet lehunyva szívtam magamba a friss, tiszta levegőt, mely nyugalommal töltötte meg testem minden porcikáját. Csendben figyeltem a távolt, járattam tekintetem a területen, melyet még a napokban be szeretnék járni. Ha már az otthonom lesz, ismernem kell és e mellől nem tágítok.
Mindig is hajlamos voltam órákba nyúló hosszú percekig hallgatni. Most is csak figyeltem a természet hangjait, a fákra visszahúzódó madarak ritkábbá váló csivitelését, a fel-felkelő szél susogását a már zöldellő lombok között. Nem tudtam levakarni arcomról a szelíd mosolyt, s mivel egyedül voltam, nem is zavart, hogy így kiültek érzéseim az arcomra.

Park Ha Eun

A tanári kar tagjainak nevetségesen kevés hely jut arra, hogy egy-egy fárasztó tanóra után kiszellőztessék a fejüket. A kastélyban, ha a tanév teljes kapacitással zajlik, mindig nagy tömeggel számolnak. Az épület falait ritkán hagyhatják el, hiszen ügyelnek a rendre, foglalkozásokat tartanak, így nincs idő kiruccanásokra. A tanári szobához viszonylag közel esik azonban egy kényelmes kis erkély, amely Attilának aznap pont ideális volt arra, hogy két szünet között kiugorjon levegőzni. Kávét, teát nem hozott magával, s olvasnivaló sem akadt kéznél, de akkor éppen olyan fáradt volt, hogy valahogy még ez sem tudta érdekelni.
Érkezése után a második lendületből adódóan helyet foglalt az egyik, számára szimpatikusabbnak vélt ülőalkalmatosságon. Kényelmetlenebbül ült, hogy jó kilátást kapjon az innen nyíló panorámára, no meg hogy az idevezető bejáraton is rajta tudja tartani a szemét.
Tudta jól ugyanis, hogy nem néz ki túl szépen a henyélő tanár látványa, aki úgy punnyad az erkélyen, mintha valami délutáni napozógyík volna. Nem, ő csak pihenni jött ide néhány pillanatra. Szusszanni, egy levegővételnyi pihenőidőt nyerni, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, újból a mély vízbe ugorjon.
Nem volt körülötte senki. A vastag falak jól szűrték a zajt, a távoli zsongás tompított ricsaja ezúttal nyugtatólag, kikapcsolónak hatottak rá, mintha csak egy alfa rezgéshullámokat kibocsátó berendezésben tétlenkedne.
Azért mégiscsak hiányolt egy könyvet... Ott és akkor eldöntötte, hogy a következő tanítási nap alkalmával munkába indulás előtt hóna alja alá kapja az esti olvasmányt, mert ez így túlságosan unalmas lesz a későbbiekben.

Szeretettel küldeném ezt Ombozi Nellinek, speciálba. XD

Zsófi

Annyira hatalmas ez az iskola! Persze hallottam a szüleimtől róla, na de akkor is, hogy semmit se találjak meg az már túlzás. Jó,ezt egy kicsit túl reagáltam, de félek, hogy mik várnak rám, és ilyenkor ideges leszek. Ezért keresek egy helyet, ahol egy kicsit lenyugszok. Ehhez nekem szabad térre van szükségem, de az iskola falait nem esik jól elhagyni.
Az a szerencsém, hogy unokatestvérem is ide járt, vele pedig annyit beszélgettünk, hogy tudok egy erkélyről. Csak ezt meg is kellett találni, ami nem egyszerű feladat. Azért nem adtam fel, és milyen jól tettem, hisz most itt állok előtte. Kilépek a szabadba, és mindjárt jobban érzem magam. Soha nem voltam az a kirándulós, túrázós lány, de most jólesik kijönni a falak közül.
A székeken már ülnek egy páran, de én nem megyek oda hozzájuk, inkább leülök egy külön asztalkához. Tudom, hogy barátokat kéne szereznem, de nem tudok csak úgy odamenni egy idegen társasághoz. Nem vagyok zárkózott, ha hozzám szólnak és beszélgetünk, néha még leállítani se tudnak, de összeszokott társasághoz nem szívesen megyek oda. Ha szeretnének beszélgetni, sajnos nekik kell kezdeményezni.
Most viszont nem próbálkozok, inkább becsukom a szemem, és élvezem hogy itt vagyok, miközben a többiek fecsegése, valamint egy-két természeti hang a háttérzaj.

Colette


Colette első látásra jó beszélgetőpartnernek bizonyult, ami a későbbiekben is megmutatkozott. Egy kis ideig Poszeidónt nézegette, aztán válaszolt a feltett kérdéseimre. A második feltételezésem bakot lőtt, hiszen nem a kék, hanem a sárga házat erősíti. Nem sokat tudok az unikornisokról, mármint a házról, de idővel, majd minden házból lesz egy ismerősöm. Még azt is elmondta, hogy nem illene ezekbe a házakba. Ezen kicsit csodálkoztam, de végül bólintottam. Ki tudja miért, de bólintottam. Amikor rázúdítottam egy rakás kérdést, ő úgy láttam, szívesen válaszolt. Elmondása szerint ős sem egy hú de nagy állatbarát, még is van otthon egy crup-ja. A harmadik tippelésem újra bejött, hiszen elsősnek mondtam és meg is erősítette a tényt, amit magamban feltételeztem. Amikor visszakérdezett, boldogan válaszoltam.
- Másodikos vagyok, és bár már említettem, de Eridonos - újra rámosolyogtam, ha az előző mosolyok nem lettek volna elegek. Végül fel tett egy kérés formájú kérdést, amire nem szívesen válaszoltam volna. A múltamról kérdezett. Nem szerettem hangoztatni, hogy milyen sorsom is volt, de nem akartam megbántani, így valamit ki kellett találnom.
- Ne haragudj, de a múltamról nem szeretek beszélni, és most sem mesélném el, ha nem gond. Viszont nagyon szeretek táncolni és énekelni, ezen kívül sokat olvasok, de nem azért, mert annyira szeretnék, csak hogy okosodjak - újra rákacsintottam, aztán folytattam. - Na és te? Honnan jöttél? Neked esetleg vannak hobbijaid?
Szerettem volna a lehető legtöbb dolgot megtudni róla, ha bár ő nem ismeri a múltam, azért még lehetünk jóban. Poszeidón simogatása közben a cica elaludt az ölemben, én pedig óvatosan folytattam a cirógatását. Szerettem ezt az állatot és bár mást nem tűrök meg a közelemben, na jó, ez nem igaz. Elviselni elviselem a másik állatfajtát, de tartani, na azt soha.

Ágoston

Az a híres ajándék

---

Sharlotte

Folyton Jace-szel álmodom. Minden reggel gyűrött arccal, víztől leverve kelek fel. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént velem. Nem hiszem el, hogy hagytam hogy megtörténjen. Legyen az én fiam, vagy nem, 13 hónapon keresztül a sajátomként szerettem, és mindent megadtam volna neki. Ami a legszörnyűbb az egészben, hogy Stella-val van, egyáltalán nincs jó helyen, és nekem semmi jogom sincs elvenni tőle… nem én vagyok az apja. Nem tudom, miért nem mondta meg az elején, miért hagyta, hogy egy világot jelentsen(ek) nekem. Egy 500 férőhelyes albumon van tele Jace-ről képekkel. Tudtam, hogy nem hozhatom magammal, mert nem bírnám letenni, és csak megnehezíteném a dolgomat… de egy képet megtartottam. A hátizsákom legelső zsebében tartom, és minden reggel megnézem. Eleinte este is megnéztem, de már csak reggel, hátha így nem álmodom vele. Beálltam a zuhany alá, és legalább 20 percig álltam a hideg víz alatt. Az utolsó 5 percre pedig forróra váltottam, mert már tűszúrásokként éreztem a zuhanyrózsa sugarait. Eltöltöttem a szokásos 10 percemet a tükör előtt, felöltöztem, és elindultam a déli szárny felé. Semmi mást nem kívántam jobban egy szál ciginél. A nadrágomnak mély zsebe volt, a legalján tartottam a doboz cigit. Ahogy elérkeztem az erkélyre, azonnal leültem egy székre, és már szinte remegő kézzel vettem elő a dobozt. Néztem a tájat, néztem az eget, és gyakorlatilag tökéletesen haszontalannak éreztem magam. Jöhet a második szál…

Adél

Az idő ma sem volt a kedvemre való ahhoz, hogy kint kóboroljak, így a szoba melegében töltöttem a délelőttömet, ahogy azt nagyrészt szoktam, ha nem igényli senki a társaságomat. Meggyőződésem, hogy a szoba az egyik legjobb hely arra, ha valaki gondolkodni akar, tehát azt tettem. Egy poharat dobáltam az ágyamon fekve és gondolkoztam közben mindenen, de főleg egy dolgon. Nem tudtam mivel tudnám rávenni Graciee-t. hogy egyszer végigaludjon mondjuk tíz órát anélkül, hogy esetleg felkelne és rossz kedvű legyen egész nap. Néha olyan nehéz egy nő észjárását lekövetni, sőt mondhatni lehetetlen, ha figyelembe vesszük azt a tényt, ahogyan egyes dolgokra reagálnak. Felsóhajtottam újra elkapva a tárgyat, majd letettem magam mellé az ágyra és felültem a hajamba túrva, ami ettől újra úgy állt ahogy azt megszokhatták tőlem. Szerencsémre nem volt sok gondom azzal, hogy a hajammal bajlódjak. Elég ha beletúrok és máris szalonképes vagyok, ezt imádtam benne a legjobban. Elhatároztam magam, egy kicsit bolyongok a kastély falai között, ott legalább meleg van és ráadásul emberi létforma is fellelhető benne. Arra van most szükségem, nem pedig arra, hogy bent kuksoljak a szobában. Attól, hogy kint meg lehet hűlni, bent még kellemesen ellézenghetek. Felkeltem, majd összekapartam magamnak az egyik farmeromat és egy inget amit gyorsan magamra öltöttem, aztán körbepillantottam a helyemen és elképedve vettem tudomásul a tényt, hogy az olyan, mint ahova betört egy hurrikán.
 - Az isten verje meg... - megadóan sóhajtottam összekapva magam nekiláttam összepakolni, azonban az első ing felvételekor elvigyorodtam és ledobtam oda ahol volt. - Még hogy pakoljak... A pakolásról jut eszembe. - kapartam elő a pálcámat, majd a kupira irányítottam és egy könnyed pálcaintéssel illetve a „pakolj!” varázsigével rendet is tettem a szobarészemen. Feldobtam a pálcát a levegőbe elégedetten, majd elkaptam és felkapva a levitás taláromat, annak a zsebébe süllyesztettem a pálcát, aztán kisiettem a helységből és nekivágtam a kastélynak. Összefutva pár fiatalabbal rosszallóan néztem őket, de nem törődtem velük, ők pedig nagyrészt elkerültek, hála annak, hogy mestertanonc voltam és idősebb sokkal, mint ők. Az utam egészen az erkélyig tartott, de addigra nem tartottam olyan jó dolognak azt, hogy keressek magamnak társaságot, sőt, addigra elment a kedvem az egésztől, ezért ide menekültem, miután ellenőriztem, hogy a hely mentes mindenféle diáktól, akik a legtöbbször vagy figyelmen kívül hagynak, vagy pedig leállnak velem számomra értelmetlen dolgokról beszélgetni. Persze legalább kinyitom a szám és ahogy azt mások mondják „barátkozom”, habár ez nem rajtam szokott múlni. A korláthoz sétálva és kitekintettem az előttem elterülő tájra, majd elvigyorodva dobolni kezdtem rajta az ujjaimmal és az utcákat figyeltem magam előtt. Lehet le kellene mennem valamikor Bagolyfalvára, már olyan rég jártam lent, és Graciee-nek sem ártana egy kis kikapcsolódás. Sőt, az is lehet, hogy beviszem valahová szórakozni egy kicsit... Ja valószínűleg ott fojt meg helyben. Felsóhajtottam, majd megráztam a fejem. Rossz, nagyon rossz ötlet... Távozz a fejemből!

Iván

Hűvös reggelre virrad. Az ablakok bepárásodtak, és beszéd közben látni a leheletemet. Éjszaka csak forgolódtam az ágyban, és képtelen voltam aludni. Mindig járt valami a fejemben. Hol egy kósza gondolat, hol egy megválaszolatlan kérdés...
Mire valamelyest kivilágosodott, már készen voltam arra, hogy órára menjek, bár még a többiek durmoltak a paplanok alatt.
Hátrahagytam hát a szobát, hogy ne zavarjam az alvó társaimat. Egy ideig bolyongtam a folyosókon, aztán a Déli Szárnyban végre megtaláltam a helyet, amire éppen szükségem volt. Hogy kiürítsem a fejem.
Az erkély mindig is alkalmas volt arra, hogy eltöprengjek.
Kiléptem a teraszra, ahol a vártnál picit hűvösebb volt, így zsebre dugott kézzel álltam meg a korlát mellett.
A terasz egy bogolyfalvai utcácskára nyílt.
Eltöprengtem azon, vajon mennyire hiányzom az otthoniaknak? Igazából másik két gyerek mellett nem igazán voltam a figyelem középpontja sosem, amit amúgy teljesen megértek, amúgy sem szeretek feltűnősködni.
Kifújtam a tüdőmben maradt levegőt. Észre sem vettem, hogy bent tartottam a lélegzetem. A számból apró felhő tört elő.