Sharlotte

Folyton Jace-szel álmodom. Minden reggel gyűrött arccal, víztől leverve kelek fel. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént velem. Nem hiszem el, hogy hagytam hogy megtörténjen. Legyen az én fiam, vagy nem, 13 hónapon keresztül a sajátomként szerettem, és mindent megadtam volna neki. Ami a legszörnyűbb az egészben, hogy Stella-val van, egyáltalán nincs jó helyen, és nekem semmi jogom sincs elvenni tőle… nem én vagyok az apja. Nem tudom, miért nem mondta meg az elején, miért hagyta, hogy egy világot jelentsen(ek) nekem. Egy 500 férőhelyes albumon van tele Jace-ről képekkel. Tudtam, hogy nem hozhatom magammal, mert nem bírnám letenni, és csak megnehezíteném a dolgomat… de egy képet megtartottam. A hátizsákom legelső zsebében tartom, és minden reggel megnézem. Eleinte este is megnéztem, de már csak reggel, hátha így nem álmodom vele. Beálltam a zuhany alá, és legalább 20 percig álltam a hideg víz alatt. Az utolsó 5 percre pedig forróra váltottam, mert már tűszúrásokként éreztem a zuhanyrózsa sugarait. Eltöltöttem a szokásos 10 percemet a tükör előtt, felöltöztem, és elindultam a déli szárny felé. Semmi mást nem kívántam jobban egy szál ciginél. A nadrágomnak mély zsebe volt, a legalján tartottam a doboz cigit. Ahogy elérkeztem az erkélyre, azonnal leültem egy székre, és már szinte remegő kézzel vettem elő a dobozt. Néztem a tájat, néztem az eget, és gyakorlatilag tökéletesen haszontalannak éreztem magam. Jöhet a második szál…

Lotte

Mélyen elmerültem a gondolataimban. Nem is figyeltem már egy idő után a külvilágot, hangos köhögések közepette szívtam már a 4. szál cigim, amikor egy kisember elszaladt mellettem. Összerezzent a testem, azt hittem, hogy képzelődöm, és ideképzeltem Jace-t mikor már futkározik. Egy női hangra lettem figyelmes, aki Jace-nek szólította a kövön ülő lurkót. Azonnal levert a víz, megráztam a fejem, és a szőkeségre néztem, majd a kisfiúra, majd újra a szőkeségre. Ha a lány hasonlított volna Stella-ra, szerintem leugrottam volna az emeletről. Vajon Isten küld nekem 1 hónapra a nem létező fiam elvesztése után ugyanolyan nevű kisgyerekeket, vagy egyszerűen csak a sors nem büntetett még eleget?! Azonnal elnyomtam a cigit, nem akartam, hogy a kisgyerekre szálljon a füst. A lány megszólított, de nem válaszoltam neki rögtön. Azt sem tudtam ki ő. Hirtelen újra lepörögtek az agyamban az Amirával történtek, aztán az, hogy most ikrei vannak, aztán minden ami Stella-val történt Savannah-ban. És persze Jace. Az én Jace-m.
-    Szia… Sziasztok. – mosolyogtam a kisfiúra, aki bájosan vissza is mosolygott. A szőke lány le se tagadhatta volna hogy az övé, az arcvonásaik nagyon hasonlítottak. – Ja… Visszajöttem. – Nem tudtam mire vélni a kérdést, ötletem sem volt, hogy ki lehetett a lány, de sejtettem, hogy Amira egyik barátnője, mert valahogy az Amirával töltött este óta mindenki tudja, hogy ki vagyok. – És te? Ti hogyhogy itt? – kérdeztem tőle a tök értelmetlen kérdést, ugyanis lehet hogy mindennap idejár, és semmi hogyhogy nincs az egészben.
-    Üljetek csak le. – mosolyogtam újra.