Benjamin és Hugica

Benjamin és Hugica

Kornél

Sose bírtam ezt a vizsga körüli hajcihőt. Azt a csepp életkedvem is elveszi mások szorongása. Én most nyugodtan dőlhetek hátra, hisz elhatároztam, halasztok egy évet, jobban mondva, nem vizsgázok. Majd jövőre, hisz nem lenne fair tőlem, ha nem várnám meg Amandát. Na meg, az ősöknek is megspórolom a mizériát. Úgy helyes, ha egy napon van a szülinapunk, akkor egy napon is végezzünk.
Nyugodtan szelem a folyosókat, olykor elhúzva a szám, a tömérdek könyv láttán, jobbára diákok helyett csak azokat látom, és nem, cseppet sincs ínyemre. Betérek a konyhába egy kávéért, mert a lagymatag idő, belőlem is zombit csinál. Hiába nézek ki már-már tökéletesen, ha a kedvem a béka hátsó fertálya alatt van.Néhol belebotlok pár ex-háztársba, kiknek egy bájos mosollyal az arcomon intek. Talán kicsit naiv voltam, mikor azt hittem, változtam annyira, hogy a jellemem megfeleljen a kékek elvárásainak, hát nem kellett sokáig várnom, mire kiderült, ez koránt sincs így. Nem mintha meglepődnék rajta, nekem a Rellon az otthonom, mindig úgy érzem, hogy hazajárok, és nem mellesleg az ikrem is ott van, ez talán a legfontosabb tényező, bár a világért se vallanám be.
Bögrével a kezemben haladok az erkély felé, kevés hely van, amit nem fedeztem még fel az öt évem alatt, egy kettőhöz kellemes emlékek is fűznek. Sose voltam egy angyal, ezt bárki elmondhatja, aki öt percnél tovább tartózkodott a társaságomban, és hímnemű lény.
Felmorranok, mikor meghallom a két eminenst, Seren ultra nehéz vizsgájáról acsarogni. Ugyan már, Manda szerint az idén jelentősen visszafogta magát, és a testvérem szavában sose kételkedem, szóval ez így van. Lehet azért, mert mostanság nincs a toppon? Nem kell komoly ismertség ahhoz, hogy ezt lássák rajta, bár oda se mentem hozzá megkérdezni, vajh' mi lehet a baj, annyira azért nem érdekel a dolog.
Az erkélyre érve, egészen korlát végig sétálok, majd felülve rá, a falnak vetem a hátam, és nyugodtan iszogatom a kezemben tartott löttyöt. Még szerencse, hogy nem olyan vékony, így nem fenyeget a lezuhanás veszélye, bár talán a reflexeim is közrejátszanak benne, eddig még nem hagytak cserben.

A legnagyobb kedvem van ahhoz, hogy az évnyitón parádézzak, tényleg, de hát... csak meg kell mutatnom magam. Jó, erősen közrejátszik, hogy Mandával megyek, és én egyetlen alkalmat se hagynék ki, amit a testvéremmel tölthetek, mert bár egy házban lakunk, az ilyen alkalmak ritkák. Nem, nem fogok összeroskadni, amúgy se vagyok egy elveszett lélek, és tényleg nem féltem magam, de azért néha hiányzik.
- Kész vagy már?- lépek be a szobájába, és alaposan végigmérem. Komolyan, mintha tükörbe néznék, az csak egy slussz poén, hogy még ugyanolyan ruhában is van, mint én. Gyakran játszunk ilyet, ami szerintünk vicces, mások már kevésbé díjazzák, de engem ez hol érdekel.
- Mehetünk?- teszem fel a kérdést, majd, ha beleegyező választ kapok, húgommal indulok el a Nagyteremig. A ránk meredő tekintetek se foglalkoztatnak különösebben, mondhatni megszoktam... szoktuk már a pillantásokat, hisz sokszor végigkísérték az utainkat. Na, igen, talán akkor keltjük a legnagyobb hatást, mikor együtt vagyunk, tény, hogy a tesóm nélkül nem érnék valami sokat. Vagyis... így látom, bár lehet, ha egyke lennék, nem ez lenne a véleményem, de azt soha nem akarom megtapasztalni. Mindig is össze voltunk nőve, az az egy év is szenvedés volt, amit távol töltöttem. Oké, nem azt mondom, hogy folyton a fenekébe bújok, de ha egy határ választ el minket, az egy kicsit sok, így viszont bármikor rátörhetek, ha elkap a hiányérzet.
- Höh, a stréberek, tuti ki vannak akadva- önelégült vigyort eresztek meg, aztán egy bájos mosolyt csikarva ki magamból, intek a volt házam asztalához. Azok a tekintetek... viccesek. Sejtem, hogy a levita túlnyomó többsége élve nyársalna fel, a házváltás miatt, de könyörgöm, ugye ők se gondolták komolyan, hogy sokáig bírom köztük?
Modelleket megszégyenítő kecsességgel ballagunk a sárkányok asztalához, ahol egy jól szituált horkantás után, a saját színünkre színezem a terítőt. Nem, semmi bajom a csillámfalvaiakkal, felőlem ott vidulnak, ahol akarnak, csak a színt nem szeretem, és mivel nonverb. varázsló lettem, nem is okoz ez nehézséget, nem mellesleg, gyanítom, hogy a háztársaim is díjazzák.

Sose bírtam igazán a tanév kezdést. Idegesítően feszítő felsőbb évesek, szuper hiperaktív gólyák, megvadult szellemek, és a fejem szétszakad. Ezért is vagyok  ingerültebb a kelletnél, épp annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül küldjem el a rajtam csüngő gólyát melegebb éghajlatra. Esetleg... várja meg, míg "Terézanyu" felirat díszeleg rajtam. Persze Manda más, szerintem kettőnk közül ő örökölt több türelmet, ami nem feltétlenül rossz, mellém kell is, mert én a hangulatingadozásokat kaptam. Bár szavam nem lehet, mióta visszakerültem húgom közelébe, kiegyensúlyozott vagyok, már-már olyannyira, hogy kedvem támad átdekorálni a szobám a feng shui elvei szerint. Na jó, ez poén volt, mert a hely így is tökéletes, na meg felesleges is lenne, lévén az éjszakáim többségét valahol máshol töltöm. Itt nem kell feltétlenül rosszra gondolni...
Nyugodtan sétálok a birtokon, küzdve a fejfájással, és elküldeni a kastélyban lévőket a francba, maiért ilyen kínnak tesznek ki. Sose mondtam, hogy nem vagyok egoista, vagyis.. ezt én egészséges önbizalomnak neveznem, végtére is, nincs okom panaszra, már-már a tökéletesség határát súrolom, már ami a külsőmet illeti, és igen, nem félek ezt kihasználni.
Az sem érdekel túlzottan, hogy ilyenkor mindenki a Nagyterembe özönlik, majd eszek később, mert a takarodóra is nagy ívből teszek. Egy faházra találok, amit szerintem itt létem alatt, még nem láttam, így afelé veszem az irányt. Igen, furcsa lehet ez egy olyan lánytól, mint amilyen én vagyok. Az ember azt feltételezné, a fényűzéshez vagyok szokva, meg a kényelemhez, na meg, finnyás vagyok, holott ez nem igaz, ideig óráig tökéletes tudok idomulni a környezetemhez, aztán, ha megunom, megváltoztatom, mert igen, képes vagyok rá. Már elég évnyi tapasztalatom van mások manipulálásából, mondhatni az ütőkártyám,  viszont sose hagynám, hogy ezt bárki a fejemhez vágja, mások se cselekszenek másképp, a különbség csak annyi, hogy én tudatosan teszem.
Körbejárva a helyet, leülök a kanapéra, és fényt csiholva nézem meg a berendezést. Hála annak, hogy nonverb. varázsló vagyok, az ilyen apró dolgok igazán nem kerülnek nagy erőfeszítésbe.

Sose vonzott még hely annyira, mint ez. Nem arra akarok célozni, hogy most Dzsungel Janené avanzsálok, és itt élem le hátralévő életem, csupán. El van dugva,  látszólag kényelmes is, és ami a legfontosabb.... üres. Na, igen, mert az eszesebb diákok nem merészkednek ennyire mélyre a fák sűrűjében, mióta volt az az Occamys incidens. Engem se a puszta mazochizmus űzött el idáig, és csak reménykedni tudok abban, hogy vissza is találok, mert nőiesen bevallom, nem figyeltem az utat. Persze nem vagyok én elveszett lélek, ráadásul a német fenyvesek nagyobbak ennél, és ott se tévedtem el.
Nem is tudom, mire volt jó az az egy év, hisz semmi újat nem tanultam, bár lehet ez annak köszönhető, vannak alkalmak, mikor túlzottan előrébb haladok az évfolyamtársaimnál, de ez is csak azért van, mert szeretnék mindent tudni arról, mai érdekel. Talán ezért is leszek Bestiakutató. Az állatokat is nagyon bírom, nem mellesleg mindig ott fog csilingelni az a bizonyos vészcsengő. Persze ezzel még senkinek nem hozakodtam elő, még Mandának se, holott már évek óta megvan az elhatározásom, és ahogy tudok, teszek is érte. Ha a jövőmről van szó, talán cseppet maximalista vagyok, de ki nem? Sose toleráltam az olyan embereket, akik csak élnek bele a nagy világba, és az elkövetkezendő tíz percről sincs tervük, igen, ők lesznek azok, akiket az aranyvérűek már csak alja népnek hívnak. Annak ellenére, hogy minket is úgy neveltek, ahogy azon gyerekeket szokás, Mandán ez egyáltalán nem látszik meg. Én már kevésbé mondhatom el ezt magamról, tény, hogy olykor elkap a felsőbbrendű érzet, ahogy az is, olyan dolgokkal is egyet értek, amiket más elvből ellenez, de ez magánügy. Jobbára még senkinek nem sikerült megismernie, leszámítva persze a húgomat, pedig sok ember megfordult már az életemben, ki rövidebb, ki hosszabb ideig, mégis... egyikükről se tudnám azt állítani... ismert.
A hang zökkent ki, mit így még elég távolinak érzek, mégis biccentek. Az "ablakon" kinézve bámulom az állatokat, legalább is látszólag.
- Valaki vérfarkast látott a múltkor... legalább megmagyarázza, miért ennyire zaklatottak - szólalok meg pár perc néma csend után, bár kétlem, hogy a másikat ez érdekelné.
Aztán fordulok meg, és nézek szembe a férfivel. Még nem láttam itt, feltételezem az új tanárok egyike, vagy egy idősebb mestertanonc.
- Mi szél hozott erre? Nem szoktak ennyire messze merészkedni az iskolától - vonom fel a szemöldököm, és nekitámaszkodva a deszkafalnak, fonom össze a kezeim a mellkasom előtt.

Tény, hogy a társaságot - legyen az most bármilyen is - a hátam közepére se kívánom, de mégse küldhetem el melegebb éghajlatra. Persze, tudom én, hogy a Rellonosoknál, ez már-már alapkövetelménynek számít, viszont nem szeretek mások elvárásai szerint viselkedni. Sok időbe tellett, míg a nevelő szüleimmel is megértettem ezt, de azóta mondhatni nem is vagyunk annyira rosszban. Azért az a bizonyos tüske még bennem van, de csak arra fogom, hogy azért, mert a cseppnyi szabadságom is korlátozni akarják. Néha... nagy ritkán épp elég bajnak érzem azt, hogy ennyire függök Mandától, mert az agyam realistább része tudja, hogy ez a jövőben még sok bajt okoz. Nem vagyunk teljesen hasonlóak, engem más dolgok érdekelnek, mint őt, még az ízlésünk se egy forma, épp ezért nem fordult még elő, hogy egy pasin veszekedtünk volna, na meg... annyit egy hímnemű egyed se ér. Félek belegondolni, hogy mi lesz később, hisz már végzősök vagyunk, és a nyakam rá merem tenni, hogy ő nem választaná azt a szakot, amit én, de tanulva a Németországi incidensből, elhatároztam, elkezdek válni tőle. Muszáj lesz, ha nem szeretném  a pályafutásom is úgy végződjön, mint az elhatározásom, hogy másik suliba járok.
Bár nem vagyok oda érte, a férfi nem is zavar annyira, mint azt az első pillanatokban gondoltam. Talán még hálás is vagyok azért, amiért nem túl közvetlen, az olyan alakok mindig kiborítanak, nem is értem.
- Azt tudom, de te mire gondolsz? - kérdezek is rá egyből, mert egy ilyen kijelentés után, evidens valami hasonló reakció. LLG-n mondjuk kivételesen figyelek, így tisztában vagyok a tényhelyességével, de gondolom, talán célozni akar ezzel valamire, vagy csak én vagyok rossz emberismerő. Nem csinálok gondot abból se, hogy tegezem, holott lerí róla, jóval idősebb nálam, de nem baj, ha nem tetszik neki, úgyis szóvá fogja tenni.
- Múltkor egy Occamy megtámadott egy diákot, azóta óvatosan közlekednek, de gondolom, te magad is tisztában vagy vele, hogy nem ok nélkül tilos a járkálás - én meg nem vagyok jó tündér, hogy osztogassam az igét. Főleg, mert én is itt vagyok, pedig nekem meg végképp nem lenne szabad. Nem csinálok ebből problémát, a háztársaim többsége már az összes szabályt megszegte szinte.
Takarító bűbáj segítségével teszek alkalmassá egy puffot - mily' szerencse, hogy nem kell pálcával hadonásznom -, meg egy másikat tőlem kicsit távolabb, jelezve, hogy nem muszáj csak úgy álldogálni. Én magam le is ülök, nem véve le a szemem a férfiről. Valami nincs rendben vele, de mivel az esetek többségében ez szinte minden diákra igaz, így képzeletben vállat vonva nem is törődök vele sokat.
- Hogy hogy Bagolykőre jöttél? Mindig is érdekelt, honnan tudnak mindenhol a suliról, mert bár Magyarországon van, a magyar diákok marha kevesen vannak - mélázok el, és ugyanakkor meg is döbbenek, hisz nem szoktam én csak úgy cseverészni. Ha már egy pasival vagyok, az időt hasznosabban töltöm vele, persze ritka esetek mindig is akadnak.
- Lina Philips, rellon - nyújtom a kezem, miután eszembe jut, nem ártana bemutatkozni. Bár nem tartom fontosnak ezt a  mozzanatot, épp ezért nem is fogok megsértődni, ha nem él vele, felesleges felhajtásnak tekintem, de ha már szorult belém némi illem, muszáj fitogtatnom.

Az idő kezd lehűlni, nem mintha ez zavarna. Jelenleg jól érzem magam itt, még úgy is, hogy kérés nélkül akadt társaságom. Mázli, hogy a másik nem zavar túl sokat. Nem mintha ez változtatna bármin is, már akkor feladtam a nyugalmat, mikor felmászott az illető a lépcsőn. Nem mintha feltett szándékom lett volna most elmélkedni az élet fontos kérdésein, de egy kis magány nem lett volna rossz, hogy egy kicsit önmagam lehessek. Nem meglepő, a rellonsok túlnyomó többsége szerepet játszik, én se lógok ki a sorból. Mintha az egész ház holmi elcsépelt drámaszak lenne...
Nem mondhatom, hogy túlzásba viszem az ismerkedést, még csak azt sem, hogy kitörő örömmel fogadom. Közömbös vagyok, mint általában mindig, ha megfordul a közelemben egy idegen. Hogy mutassak egy szeletet magamból, azt ki kell érdemelni, nem adok akárki kezébe ütőkártyát, hogy aztán a későbbiekben felhasználhassa ellenem, és igen, nem sokan tapasztalták még a lényem kellemesebbik felét. Pedig van, igaz marha mélyen elásva. Nem vagyok jégkirálynő, vagy olyas valaki, aki csak úgy hobbiból űzi el maga mellől az embereket, zárkózott annál inkább. Az az egy év, amit távolt töltöttem épp elég volt ahhoz, hogy száznyolcvan fokos mozdulattal rúgjak fel mindent, ami egykor én voltam. Láttam, mennyire tönkre lehet tenni valakit, pusztán szavakkal, ahogy azt is, hogy az átok alig két másodperc alatt találjon célba, ezzel is kiontva egy életet. Rossz helyet választottam a külön életre, vitathatatlan tény, de mégse mondhatom el, hogy bánom. Nem, korántsem sajnálom, hogy az álomvilág, amiben éltem, egy nap hullott darabokra, és a helyét átvette a józan, felettébb undorító valóság, ahol azt tényleg nem mindegy, mikor, mit és főként miért teszel, ahol egy állítólagos legjobb barát képes a halálba üldözni, ahol senkinek nem számítasz, mert mindenki csak magára gondol, elvégre, ha az életed a tét, hajlamos vagy szemet hunyni az empátia felett.
- Van benne valami - ejtem ki a szavakat, amiket nem igazán hallok tisztán. Gondolatban teljesen máshol járok, amiről tudom, hogy illetlenség, mégse tudok megálljt parancsolni a szemem előtt özönlő képeknek.
- A diákok sok mindent tesznek meg, ami tilos - halvány mosoly kúszik az ajkamra, de az is csak pár pillanatig. Fel se fogom igazából a szavak mögött rejlő tényt, ha így lenne.... se történne másképp semmi... azt hiszem.
- De gondolom, felesleges ezt szajkóznom. Amúgy is... a szabályokkal teletűzdelt élet marha unalmas - legalább is én így látom. Olykor szívesen szemközt röhögném azokat, akik olyasmiket hajtogatnak, hogy "először szabályt szeg, aztán mészárlásba kezd", ez hülyeség, a legnagyobb pszichopaták pont az ellenkező emberekből kerülnek ki.
- Engem se érdekel túlzottan - vallok színt, ha már így alakult a helyzet. Tekintetem megint az erdőre szegezem, talán ezért is nem veszem észre, na meg nem érzem meg a szúrást.
Csak az tudatosul bennem, hogy kellemes bizsergés árad szét bennem, és megmagyarázhatatlan kényszert érzek aziránt, hogy valami szépet mondjak, hogy aztán kicsikarhassak egy mosolyt a társaságomból. A szemeim egy pillanatra villannak rá, mert mi mást feltételezhetnék, mint azt, hogy ő tette ezt? Ezen kívül az ég világon semmit nem láthat, ami mutatná, bármi is változott a percek alatt. Volt időm tökélyre fejleszteni az érzelmek elnyomását, most sem okoz gondot.
Elgondolkodok, hogy csinálhatta ezt, mert tény, jobban belegondolva, elég furcsa ez az idegen. Az első tippem kapásból az lenne, hogy nonverb. varázsló, mint én, de egyből el is vetem, mert... mert nem érzem, hogy az lenne. Már pedig még sose csalódtam a megérzéseimben.
Csak akkor nézek rá megint, mikor a nevét hallom, meg egy kis szócskát mögé tűzve. Pár pillanatig pislogás nélkül meredek rá.
- Most azt várod, hogy sűrű bocsánatkérésbe fogjak, vagy azt, hogy fussak rögvest oltárt emelni? - kérdezek rá, mert nem értem, mire fel a hangnem. Ha a tegezés zavarta volna, vélhetőleg már az első megnyilvánulásom alkalmával szóvá tette volna, ha meg mégse, vessen magára, legilimenciát még nem sikerült elsajátítanom, de már tervben van.
- És melyik tanár mondott csődöt újfent, hogy kellettél a helyére? - kérdezek rá egy fáradt sóhaj kíséretében. Nem sokan bírják egy évnél tovább itt, de nem is értem, mit várnak az iskolától, vagy a tanulóktól.
- Az évnyitón épp nonverb. csatát vívtam a Navine HV-val, ezért nem figyeltem - adok magyarázatot arra, miért nem vagyok én képben.

A. N. W.

Kezd egyre sötétedni, ami mondjuk nem zavar, az már egy fokkal jobban zavarna, ha egy erdőben élő bestia szeretne megcsócsálni. Így hát megint a fákat fürkészem, nem törődve a társaságommal. Tudom, pofátlanság, de ha már egyszer veszély lehet, jó magam fontosabb vagyok, mint egy idegen, legalább is számomra, és az e fajta meglepetéseket nehezen viselem. Eszembe jut az internátus körülötti erdő, ilyenkor a fák tövét már rég köd borította, nem számított, hogy milyen idő volt aznap, a vészjósló jelenség mindig ott volt. Ennek ellenére, mi mégis kitörő örömmel cigiztünk egy vén fúriafűz tövében, már ha nem gurult be, és akart agyon csapni. Ez is benne volt a pakliban. Sajnálom, hogy Manda azon az éven nem volt velem, ugyanakkor, örülök is, hogy ő legalább megúszta azt a rengeteg szörnyűséget, amit én nem. Nem sokat beszélek arról az évről, még vele se, mert... mert nincs az az Isten, maiért én bevallanám, hogy gyenge voltam, vagy épp féltem. Ez abszolút nem rám vall, és most bárki szemközt röhögne, ha a fejéhez vágnám. Igen, mert tettem róla...
- Egészen addig... - biccentek kimérten, igazat adva neki, holott ez nem szokásom. Irdatlan makacs vagyok, még akkor se alkudnék meg, ha tudnám, az igazságot a másik állítja, most még sincs kedvem ehhez. A rellonosokról már kialakult egy kép, amint mi önként, vagy tudat alatt, de nem akarunk megváltoztatni, így esik meg, hogy mindenki megjátssza magát. Van aki visszavesz, van aki addig hiteti el másokkal, hogy közénk való, amíg tényleg az lesz. Egyiket se tartom ideálisnak, sőt... utálom ezt az egészet, mintha az egész elnyűtt suli, egy drámatagozat lenne, ennek ellenére mégis beállok a sorba, mert ezt kell tennem, mert egy olyan ház nevén, amit mások már gondosan kiépítettek előttünk, nem eshet csorba. Ezzel mindenki így van, hiába nincs bent a szabályzatban, ez mindenki szeme előtt egyformán lebeg.
Persze eljön az idő, amikor mindenki levedli a rellonos énjét. Na, ez az idő számomra most van. Csak egy tanár van a közelembe, az ő szavukra meg a sárkányok úgyse adnak, tisztelet  a kivételeknek persze. Nehéz elnyerni a tiszteletünket, de ha az sikerül, akkor a tisztelet hamar ragaszkodássá fajul. Alexa meg igazán büszke lehet arra, hogy ezt kiérdemelte, mert nincs még egy olyan ember, aki foggal-körömmel harcolna mellettünk, vagy épp értünk, ha úgy adja a helyzet.
- Inkább legyen rövid, de tartalmas életem, mint hosszú és monoton - vágom rá hirtelen, megtörve a csendet. És felvont szemöldökkel meredek a férfi, vajon erre mit lép. Igaz a csend se zavar, mármint a kialakult helyzet. Egyikünk se az a szószátyár típus, ahogy elnézem, így könnyebb elviselni a társaságát.
- Jól teszed, itt úgyse azt kapod - elvégre mégis csak diák vagyok, vagy mi fene.
- Még nem voltál tanár, igaz? - legalább is, ezt sikerül leszűrnöm. Abszolút nem olyan a felállása, mint az itteni veteránoknak, így érdeklődve várom a pillanatot, mikor ő is maga mögött hagyja a kócerájt. Nem sok mindenki maradt meg, amit nem is csodálok, a hely felér egy szanatóriummal.
- Nem csodálom, az a tárgy egy vicc... Komolyan, ennyi erővel a kerti törpéknek meg a tündéreknek is lehetne indítani egyet külön - forgatom meg a szemem, kifejezve a véleményem. Nem arra akarok célozni, hogy nem hiszek a létezésükbe, mert tény, hogy vannak olyanok, csak arra, marha felesleges megismertetni velünk őket, mert ha az ember találkozik egyel, úgyse fogja megúszni a dolgot.
- Nem mellesleg túl nagy feneket kerítenek nekik, nem csoda, hogy nagyobb vérengzések vannak... még a halhatatlanok is megtesznek bármit, csak azért, hogy bekerüljenek a történelembe, vagy mit tudom én - vonom meg a vállam, mert ez az én véleményem, ami nem biztos, hogy érdekli őt.

Kornél

Mi sem bizonyítja jobban, hogy egyedül is teljesen életképes vagyok, mint az, hogy most is egymagam vagyok az erkélyen. Ja nem, a kávé a társaságom, amiből nagyokat kortyolok. Engedve a kísértésnek, alapos körbenézés után, elő is kotrom a zsebemből a cigim meg a gyújtom, mert a koffein mellé kell. Amúgy passzív dohányos vagyok, nem fanyalodok rá folyton, viszont vannak alkalmak, mikor felettébb jól esik.
Csúnyán nézek a Levitás gólyára, akire rá van írva, jönne ismerkedni. Nekem viszont nincs kedvem hozzá, kezd elegem lenni abból, hogy volt házam friss tagjai folyton a nyakamra járnak. Persze teszek róla, hogy ez az állapot ne legyen maradandó, mert nem hiányzik egy kolonc.
Kifújva a füstöt, forgatom meg a szemem. Kornél jelenléte mindig meglágyítja a szívem, és a szavai már.már simogatják a lelkem. És most őszintén bízok benne, hogy mindenki átérezte az iróniát.
- Ne haragudj, hogy velem kell beérned, hidd el, ez nekem fáj a legjobban - meredek rá unottan, de egy félmosolyt csak kicsikar belőlem. Bírom a srácot, akivel a kapcsolatunk csupán egymás agyának húzásán alapult, mert ugye házi nyúlra nem lövünk...
- Meglepő, hogy még a suliban vagy. Nem rúgtak ki? A tanárok se az igaziak - morranok fel. Kornélnak volt pár afférja, amit a jelek szerint rendesen figyelmen kívül hagytak. Ez lesz Bagolykő veszte.
Rászánom magam, és arrébb húzódok, ha van kedve a srácnak, pattanjon fel, mert én ugyan nem harapok. Meg amúgy is, a rellonos nem elég nagy falat nekem. Egyszer se mondtam, hogy hasonlítanék Mandára, csak a külcsín egyforma, azért a jellemünkben akad némi eltérés.
- Na, mesélj Casanova, hány ártatlan lelket szédítettél már meg? - fordulok felé, miután kifújtam a füstöt. Itt természetesen nem a tesómra gondolok, nyílt titok, hogy Sélleivel karöltve szeretnek több vasat tartani a tűzben. Engem ugyan nem zavar, nem én leszek az, aki felképeli őket, ha rájön, persze arról az alkalomról meg vétek lenne lemaradni, ezért is figyelek a pletykákra. A sárkányok nem is, de a kastély többi diáklánya rögeszmésen hajlamos többet látni bizonyos dolgokba, mint kéne, ami... öreg hiba.      

[ruha | haj]

Igen, mert van valami, amit én is képes vagyok várni, és egy egész napot felszentelni az elkészülésre. Ha van valami, mait bírok, na azok a bálok. Legyen az bármilyen, valamiért sose tudtam ellenállni nekik. Talán a neveltetés miatt, ki tudja, de ahogy mindig, ma is a készülés aranyozta be napom. Egyetlen percet se sajnáltam, és hogy őszinte legyek, a végeredménnyel is elégedett vagyok.
Még a keringő se rántja görcsbe a gyomrom, szerintem táncolni előbb tudtam, mint beszélni, de ezt inkább a szülőktől kéne megkérdezni.
Hallottam, ahogy az a gólya mennyire el van szállva magától, amiért egy mestertanonccal megy, hát... várjuk csak ki a végét.
Nem, abszolút nem riasztott vissza a Bálint jelenség, sőt, mintha még érdekesnek is találnám, így kihasználva az alkalmat, hogy a jelek szerint ő is ott lesz, összekötöm a kellemeset a hasznossal.
Akár behunyt szemekkel is végig tudnék menni az úton, ami a nagyteremig vezet, de valljuk be, az hülyén nézne ki, és nem is nagyon vall rám. Az, hogy kihúzom magam, és serényen állom az engem vizslató tekinteteket, már annál inkább. Valahogy hiányozna, ha nem nézne meg szinte mindenki. Így nőttem fel, ezt ismerem, és élvezem, ez segített abban is, hogy meglegyen az egészséges önbizalmam... na jó, talán egy hangyányit több az egészségesnél, de az ki izgat.
A nagyterem előtt persze meglátom a Levitást, és egy alig észrevehető, elégedett mosolyt ejtek meg, aztán indulok is felé.
- Csak így egyedül?- a hangom csevegő, és egy kedves mosolyt eresztek meg felé. Tőlem ez szokatlan, mármint a kedvesség, de az egész napom annyira... más, így ez elnézendő.
- Ezt nem hagyhatjuk - azzal belé is karolok, majd, ha hagyja is, bevezetem a tömegbe, vagyis a terembe. Nem sok időt szánok arra, hogy felmérjem a díszítést, épp csak végigfuttatom rajta a tekintetem.
- Tudod, mázlista vagy... lehetsz a partnerem... a végzősök keringőznek- igen, ez amolyan felkérés akart lenni, de csak nem hazudtolom meg magam.

Nem terveztem, hogy itt töltöm az ünnepeket, viszont Manda mostanában nincs olyan állapotban, hogy haza merjem vinni, így egy tökély hárítás után, itt ragadtam. Volt rengeteg tervem, de valahogy mégse bánom, hogy nem jön össze.
Úgy döntök, lelátogatok a faluba, hátha lesz itt valami említésre méltó is. Nincs hideg, már télhez képest, még elő se kellett vennem a kabátom, ami jó. Most a stég felé veszem az irányt, egy üveg pezsgővel, meg egy whiskyvel a kezemben, mert ehhez a naphoz az jár, na meg... nincs kedvem sok részeggel egy tömött helyen zsúfolódni.
Jó ez a nyugi, valamiért az sem zavar, hogy nincs társaságom, mert... mostanában egyre kevesebbszer szorulok rá. Most a jövőm felé kacsintgatok, elvégre az utolsó évem, jó lenne határozottan eldönteni, hova tovább. Mindenképp itt maradok, azt tudom, de hogy melyik szakra adjam a fejem.... na az még rejtély számomra.
Persze így is nem egy emberbe botlok bele, de mire kiérek a stégre, örömmel látom, hogy az kong az ürességtől. Lassan sétálok ki a legvégére, ügyelek, nehogy kifogjak egy korhadt deszkát, és belezúgjak a hideg vízbe. Jelenleg még nincs szükségem józanító fürdőre.... még.
Leülök, és lelógatva a lábam egy ideig a víz tükrét fürkészem, már amit a sötétben ki lehet belőle venni.
Remélem, azért Manda is jól érzi magát, bárhol is van. Fáj bevallani, de mintha kicsit eltávolodtunk volna, de ez nem biztos, hogy rossz, hisz egyszer úgyis el kellett volna kezdeni, lehet épp itt az ideje?
Hirtelen hallom meg a lépteket, amik közelednek. Felnézek, majd meglátva az illetőt, felugrom - már képletesen-, és odaszaladva hozzá, karolom is át a nyakát, majd adok neki egy puszit.
- Téged is látni, szépfiú?- rávigyorgok Benjire, mert... mert szimplán ő az egyetlen, akinek bármikor képes vagyok örülni.

Izébizé... másik felem, meg a többi nyálas hülyeség....



Az egész egy jól szituált családi drámával kezdődött, mikor is én idő előtt állítottam haza, számolva a következményekkel, és bejelentettem, semmi hajlandóságot nem érzek aziránt, hogy aktákat tologassak, csak mert baromi jól mutat a nevem mellett, hogy minisztériumi tudom is én, micsoda.
Persze ezzel olyan hatást értem el, mintha minimum azt mondtam volna, kedvem támadt feltámasztani a Sötét Nagyurat... pedig erről szó sincs, csak az ősök most kaptak egy maflást... előfordul.
Próbáltam én elmagyarázni, hogy - szerintük- nem is létező tárgyakat hajkurászni sokkal izgalmasabb, és tegyük fel... még érdekel is, mert érdekel, de hát abból nem lehet megélni... a francokat nem, de ezeknek beszélni... akár a falnak. Aztán betelt a pohár, és elhatározva, hogy akkor levizsgázni se fogok, becsaptam magam mögött az ajtót, és a kihasználva a repülő jegyet, ruccantam át Amszterdamba. Még szülinapunkra kaptam, úgyis felhasználtam volna, most íme itt az alkalom.
Mondjuk sejtem, nem ártott volna megosztani ezt húgommal is, de ha ő is haza téved, csak megtudja, sőt, biztos vagyok benne, hogy hosszasan részletezik neki, mekkora pofátlan vagyok már, és nem értik, miért tartottak el eddig. Mondjuk azt én se értem. Sose szorultam rá, még csak a házaspárral se volt olyan viszonyom, mintha a szüleim lennének, elviseltem őket, mert Manda miatt muszáj volt, jó voltam, mert nem akartam, hogy külön válasszanak minket, de ennyi, semmi kötődés nem alakult ki, bármennyire is szerették volna ezt hinni.

Na, de azt se tudom, hányadik klubban fordulunk meg Irinával. Még a német suliban akadtam össze a csajjal, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, okkal, mivel az egyik legéletképesebb ember, akit ismerek. Tényleg kevés azok száma, akik elmondhatják magukról, jóban vannak velem, legtöbbjüket ép csak elviselem.
Az agyam már rég ködös, csoda, hogy lépni tudok, vagyis nagyon remélem, nem botladozok, az még ilyen állapotban se vall rám.
- Bloody Maryt- üvöltöm a pultosnak, hogy meghallja a dobhártyát szaggató zenétől, miközben kezemmel mutatom, hogy kettőt kérek. Rina már rég a felhozatalt stíröli, mert hát az a fő, hogy jól érezzük magunkat nem? Aztán kecsesen vágódik le egy asztalhoz, ahová követem, kezemben az italokkal. Nem törődök  a mustráló tekintetekkel, már annyira megszoktam, hogy hiányozna, ha nem lenne.
Ahogy fogy az ital, úgy engednek fel a gátlások, és legközelebb már csak arra eszmélek, hogy barátnőmmel karöltve, az asztalon táncolok, és valahogy gyanítom, minket többen bámulnak, mint a DJ-t. Hát... van ez így.

Köztudott, hogy én vagyok  a problémásabb gyerek – nem, mintha Manda szent lenne-, így talán meg se lepő, hogy abszolút nem adok semmit a házaspár véleményére. Nekem az egyedül töltött idő, amit húgommal az árvaházban húztunk le, mérvadóbb, mint az, mikor örökbefogadtak. Azokra az emberekre sose tekintettem úgy, mint a szüleimre.
Nem is okozott problémát lelépni, és nem is okoz kerülni a kúriát ezek után. Irinával mindig jó bulik kerekednek ki, így nem is várok mást ettől sem. Egyszerűen felpezsdít a tudat, hogy itt csupa ismeretlen vesz körül, egy tanár se vizslat árgus szemekkel, és tényleg azt tehetek, amit akarok.
Felengedni se nehéz, főleg mert tettünk is érte rendesen. Észbe se kapok, már barátnőmmel az asztalon lejtek, ami számomra nem is olyan rendhagyó történés. Csak a dübörgő ritmusra koncentrálok, minden mást kizárok, hisz ez az éjszaka erről kell, hogy szóljon. Nem törődök a füttyögéssel, sem azzal, hogy a pasik szeme majd kiugrik, ezek mind annyira felületes dolgok, amik persze egyből elmúlnak, pár velem folytatott beszélgetés után. Tudom, hogy elsőre mindenki az ideális feleséget látja bennem, vagy a barátnőt, vagy azt a valakit, akivel szívesen villogna. aztán megismer… és rájön, nem érek én annyit, és ez így is van jól. A kapcsolatot nem nekem találták ki.
Kifulladva ülök le, és kortyolok az italomból, csak eztán veszem észre, ki ül velem szemben. Több se kell, fogom magam, és felpattanva, egyből belevetem magam az ölébe, és átkarolva a nyakát, hajolok a füléhez.
- Te meg mit keresel itt?- kérdem tőle kicsit hangosan, mert a zene miatt képtelenség itt rendesen kommunikálni. A hangom persze vidám, részben mert alapból jó kedvem van, részben, mert Benjinek bármikor képes vagyok örülni. Irina közben eltűnik, de nem törődök vele sokat, tudom, hogy barátnőm meg tudja védeni magát.
- Képzeld…. nem fogok levizsgázni… konkrétan tojok mindenre, és tehet nekem egy szívességet mindenki- kecmergek ki az öléből, és huppanok le mellé, hogy aztán újabbat kortyolhassak a folyadékból. A hangomon érződik, hogy már így is elég jól érzem magam, de most ez sem érdekel.  

Tudom, hogy szitokszavakat kéne motyognom, amiért még most is ismerősbe botlok, de ez kivételesen az az eset, amikor örülök neki. Félre ne tessék érteni, nekem semmi bajom, ha idegenek vizslatnak, és már-már rájuk van írva, mire gondolnak, de ennél sokkal jobb, ha ezt egy ismerős teszi. Bár lehet, csak az alkohol mennyiségének tudhatom be azt, amit Benji arcán láttam egy pillanatig.
De kit érdekel, ahogy felfogom, ki is ül velem szembe, úgy vetem bele magam az ölébe. Persze az elégedetlen morgások eljutnak ám hozzám, és értem is én, csak nem érdekel. Persze sejtem én, mások mit gondolnak, hogy nem úgy látszik, mintha kizárólag baráti kapcsolatunk lenne, némileg pedig az… némileg. De most se foglalkoztat túlzottan az, hogy mások mit gondolnak, ahhoz túlzottan öntörvényű lettem.
- Pihenni? És mégis miben fáradtál el, drága?- nevetek fel, miután kellőképp kikiabáltam magam annak érdekében, hogy hozzá is eljussanak a szavaim. Na, igen, nem ez a legjobb hely a beszélgetésre, és a zene is kezd egyre zavaróbb lenni, de inkább iszok még egy kortyot a löttyből, mert, hogy az finom.  
- Pontosan, ennek ellenére otthon mégis a világ legsz*rabb alakjának tartanak, de nem izgatnak- hevesen gesztikulálok is mellé, hogy nyomatékosítsam, mennyire nem izgat az egész. Persze, ha tényleg így lenne, biztos nem itt lennék, és nem ilyen állapotban, de nekem muszáj volt fitogtatnom a közömbösségem irántuk, és megmutatni, mennyire nagy vagyok, és mennyire hidegen hagy, mit akartak, minek képzeltek el, és mit terveztek az én életemmel. Könyörgöm, az az enyém.
- Tényleg sz*r alak vagyok?- némi hezitálás után kérdezek rá, ahogy oldalra döntve a fejem, vizslatom az egyetlen illetőt, aki képes volt arra, hogy elérje, emberszámba vegyem. Rajta és a húgomon kívül ez még senkinek nem sikerült. Lehet túl magasra raktam a mércét?

Vasváry prof...

Vasváry prof...

 

Rayne

Chuck

Chuck

Sejtem, az embereknek megvan arról a véleménye, hogy én most itt vagyok, de mint annyiszor, ez most se foglalkoztat túlzottan, sőt. Ha mindig azzal törődnék, mit gondolknak mások... ajj, de hát kit érdekel, nekem élem az életem, nem? Szerencsére a magbazitosságom nem szűnt meg létezni, ezért lettem elkönyvelve egoistaként.
Mihelyst kifogy az italom, megyek is a következőért. Ma van az a nap, mikor nagy ívben teszek mindenre, és azt teszem, amihez épp kedvem van. A vicces, régen minden nap ilyen volt, de hát... növünk, ja meg a húgom gyomrában nem volt görödinnye.
Levágom a poharat a csapos elé, felpattanok a bárszékre, mint aki már úgy született, hogy ezt profin meg tudja oldani.
- Nehéz nap? - csak egy pillanatra szentelem a figyelmem a mellettem lévőnek. Ez a pillanat viszont bőven elég ahhoz, hogy rájöjjek, a magyarral hiába próbálkozom, így hát angolul szólalok meg, elvégre... mégis az az anyanyelvem, vagy mi a szösz.