[Baranyai Adél]

Párbajszakkör. Nem vagyok biztos benne, hogy végiggondoltam én ezt, amikor jelentkeztem, de most már nem lépek vissza. Egyébként is, ahogy néztem a többség - nem meglepő módon - párban jelentkezett, így még az is lehet, hogy nem lesz belőle semmi, lévén, nincs kivel párbajoznom. Most leginkább ebben reménykedem, nem azért, mert félek, hanem mert, életemben nem párbajoztam még, és igazság szerint fogalmam sincs, milyen. Pont ezért kivettem ma reggel a könyvtárból egy pár könyvet, ami kifejezetten a varázsló-párbajokról szól, és az egyik ilyennel jöttem ki ide, az erkélyre. Szépen süt a nap, kár lenne odabent sínylődni. Innen pedig, szép a kilátás, még a közeli varázslók lakta falura is rálátni, ez pedig felettébb érdekes. Sosem láttam még olyan falut, ahol csak varázslók és boszorkányok laktak. Remélhetőleg hamar lemehetek majd én is. Na de, előbb a Párbajozás története és szabályai a varázslótársadalomban...
Unalmas egy cím, mit ne mondjak. Még jó, hogy "csak" 547 oldal. Na meg, hogy van joghurtom. Valahogy csak átrágom magam rajta. De, előbb leveszem a talárt, mert melegem van, és idekint egész biztos elég a rövid ujjú, fehér-kék kockás ingem is. Sőt, határozottan kellemesebb. A talárt a mellettem levő székre dobom, aztán visszaülök az eddig használt fotelbe, és ismét az ölembe fektetem a könyvet, majd a kezembe veszem a joghurtot és a kanalat, és enni-olvasni kezdek.
Nem csalódom, a könyv pont olyan unalmas, mint amilyennek elsőre gondoltam, vagy talán, még annál is rosszabb. A joghurtom elfogy, az üres poharat benne a kanállal magam mellett a földre teszem azzal a céllal, hogy majd később kidobom, aztán tovább szenvedek a könyvvel.
Pár perc után viszont feladom, és inkább úgy döntök megtanítom a könyvet repülni. Sokkal érdekesebb, mint a párbajos leírása. Meg is keresem a pálcámat a taláromban, aztán a könyv felé intek, úgy mondom ki:
- Vingardium Leviosa! - aztán persze az gond nélkül a levegőbe emelkedik, én pedig a fotelben ülve röptetem körbe körbe, meg amerre éppen jól esik. Közben meg azon mulatok, a lányoknak otthon mennyire tetszene ez. Kár, hogy sosem fogják látni.

[Adél]

A könyvröptetés nálunk Koreában szokás volt, amikor valamit nagyon nem akartunk elolvasni. Valami rettentően gyerekes megoldás volt, de kifejezetten élvezetesebbé tette a "tanulást". Végül persze mindig átrágtuk magunkat a könyvön, azt bemesélve, hogy a vicces emlékek hatására kevésbé lesz unalmas. Most is ez jár a fejemben, és meglehetősen jól szórakozom, bár kezd hiányozni, hogy mások is ezt tegyék körülöttem és megküzdjenek a könyveink. Pont ezért néhány perc után már ez sem tűnik olyan élvezetesnek, mint elsőre gondoltam. Visszaintem magamhoz a könyvet, és elkapom, ahogy a levegőben felém száll. Leengedem a pálcámat is, és szépen összeszedem a cuccaimat, miközben lemondóan sóhajtok egyet.
Lehajolok, hogy felszedjem az üres joghurtos dobozt, és ekkor veszek észre két lábat. Pislogok is párat, mert eddig nem tűnt fel, hogy lenne itt rajtam kívül valaki, de ahogy felemelkedem, látom, hogy a lábak egy lányban folytatódnak, és hirtelen furán kezdem magam érezni. Mikor jött ide? Itt volt már akkor is, amikor kijöttem? De akkor biztos észrevettem volna! - Egyébként nem biztos, főleg mert remekül bele tudok feledkezni a saját világomba...
Megköszörülöm a torkomat, és úgy szólalok meg, egyik kezemben a talárommal, a másikban az üres joghurtos dobozzal.
- Bocsi... nem vettelek észre... - tartok egy kis szünetet, aztán még hozzáfűzöm - elnézést, hogy megzavartalak...
Bár nem vagyok biztos benne, hogy megzavartam. Szét is nézek jobban, vajon mit csinálhatott, de nem látok nála könyvet, se mást, amivel leköthetné magát. Nincs a kezében pálca, és... nem, szerintem csak itt ücsörög.
- Akármiben is, amit csináltál! - fejezem be sután a mondatot, de mégis csak kíváncsi természet vagyok, így meg is kérdezem - Amúgy csináltál valamit?

[Adél]

Még mindig nem értem, hogy nem vettem észre. Nem szoktam ilyen figyelmetlen lenni. Viszont amikor alig hallhatóan megszólal, kezdem sejteni, mi lehetett a probléma. Olyan csendes... Mintha észrevehetetlen próbálna maradni. Vagy csak képzelődöm?
Mindenesetre megkérdezem, mit csinált, és erre is egy elég bizonytalan választ kapok. Oldalra döntöm a fejem, úgy figyelek rá, míg végül sikerül egy levegővel közölnie valamit.
- Milyen az a csak úgy gondolkozás? - kérdezek vissza, mert a semmi, meg a csak úgy gondolkozni azok olyan válaszok, amik általában nagyon is valamik és fontosak. Legtöbbször arról van inkább szó, hogy a másik nem szeretné elmondani. Persze nem akarom faggatni, de azért kihúzom a széket, amin az előbb ültem, a támlával a lány felé fordítom, és úgy ülök le, hogy a szék támlájára tudjak támaszkodni.
Közben jövök rá, hogy mennyire illetlen vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam. Fel is állok szinte rögtön, és a széket fogva, de kicsit megdöntve, nyújtom előre a másik kezemet, hogy bemutatkozzam.
- Bocsi, megfeledkeztem az illemről... Bálint vagyok. Rentai Bálint. Téged hogy szólíthatlak? - kérdezem meg, hogy ne legyen ebből később probléma. Bízom benne, hogy a barátságos mosoly az arcomon megnyugtatja. Valahogy az volt eddig a benyomásom, kicsit félénk fajta. De igazán nincs mitől tartania. Nagyon helyes lány. Még így sapkában is, bár szerintem nincs ennyire hideg. Ha pedig elfogadta a jobbomat, óvatosan rázom meg a kezét, majd visszadöntöm a széket és leülök, úgy ahogy az előbb is.
- Mennyire tűntem idiótának, hogy egy könyvet röptetek a levegőben? - szegezem neki a kérdést, de közben mosolygok, remélve, hogy őszinte választ kapok.

[Adél]

Kíváncsivá tett. El nem tudom képzelni milyen az a csak úgy gondolkozás, de ahogy elnézem ez egy nehéz kérdés. Valószínűleg ő sem gondolta végig, mit szeretett volna mondani. Végül azonban csak ad valamiféle magyarázatot, ami szerintem egészen vicces, így nem tehetek róla, nevetek egy kicsit rajta. De gyorsan abba hagyom, mert nem szeretném, ha azt hinné kinevetem vagy ilyesmi. Erről szó sincs. Egyszerűen csak elképzeltem a "csak úgy lényegtelen gondolkodást".
- Szóval most valami érdemlegesen gondolkoztál... - állapítom meg, nem túl bölcsen, aztán megkérdezem - Szabad tudni mi volt az? Vagy titok?
Csak érdeklődöm, ha nem akarja, nem mondja el. Én viszont elég kíváncsi természet vagyok. S mivel úgy gondolom, talán egy hosszabb beszélgetés is kisülhet ebből, inkább leülök. Közben viszont, arra is rájövök, hogy nem mutatkoztam be és ezt gyorsan pótlom is. A reakciója meglep, kicsit talán zavarba is jönnék tőle, de igyekszem nem mutatni, csak mosolyra húzom a számat, és illedelmesen válaszolok.
- A te neved is szép, Adél - ez amúgy igaz. Nincs még Adél nevű ismerősöm, így sosem gondoltam erre, de tetszik. S talán, attól, hogy neki is tetszik az én nevem, még jobban... Olyan fura, hogy működnek az ilyen dolgok.
Most azonban már tényleg leülök, és úgy kérdezem meg milyen benyomást keltettem a könyv röptetés közben.
- Ez megnyugtató - felelem mosolyogva, amikor válaszol, és nem bánom, hogy nevet. Hozzá vagyok szokva, otthon is mindig két nevető lánnyal vagyok körülvéve. Szerintem még szükségem is van rá. Viszont, mikor végre abbahagyja, úgy döntök, elmondom neki az okokat.
- Tudod, a volt sulimban, ha valamit nem akartunk megtanulni, mindig ezt csináltuk. Viccesebb, ha több könyv van, és összeütköznek... - magyarázom, és közben kiül az arcomra a vágyódás. Hiába érzem itt jól magam, azért hiányoznak a régi barátaim - az volt az elméletünk, hogyha van egy vicces emlékünk a könyvről, akkor könnyebb elolvasni...

Adél

Úgy látszik nem titok, mert egy kis idő után válaszol, s bár nem mondja ki, úgy értelmezem, hozzám hasonlóan ő is mugli családból kerülhetett be a varázsvilágba. Ha pedig igazam van, akkor azt is értem már, min gondolkozott annyit. Vagy legalábbis sejtem. Nyilván őt is foglalkoztatják ugyanazok a dolgok, amik engem is foglalkoztattak.
- Értem. Ezek szerint a te családod sem tolong a varázslóktól - teszek egy megállapítást, kissé bizonytalanul, de érezhetően megerősítést várva. Fogalmam sincs itt mi a módi, de Koreában, nekem kijelöltek egy idősebb diákot, aki szintén mugli származású volt - elvégre a származás az nagyon fontos arrafelé - hogy segítsen az első napokban. Azt biztosan tudom, hogy itt nem olyan szigorú az elkülönítés a vér alapján, és ettől azért könnyedebbnek érzem magam. De az is száz százalék, hogy egy olyan embernek, aki előtte nem látott mágiát nehéz elsőre beilleszkedni ebbe a világba. Utána meg, az a fura, ha visszakerül a teljesen varázslatmentes környezetébe.
Miután kapcsolok, és bemutatkozunk, kölcsönösen megdicsérjük egymás nevét, majd elmesélem, miért is csináltam azt amit. Szegény könyv. Ha a könyvtáros látta volna, nyilván kiakad.
- Nem mindig... Legtöbbször nem... - válaszolom aztán nevetni kezdek a dolgon, mert valójában szánalmas - ... de utána már nem volt több indokunk nem elolvasni.
Megvonom a vállam. Lehet a többieknek használt ez a trükk, nekem nem igazán. Viszont szokássá vált, ami belém rögződött.
- Az elején, amikor a lebegtetést és ehhez hasonló bűbájokat tanultunk, akkor arra fogtuk, hogy csak a tananyagot teszteljük - magyarázom tovább, ahogy visszakalandozom a múltba. Olyan, mintha egy másik életben lett volna, pedig csak négy éve, hogy én is becsöppentem a varázslók társadalmába.
Kérdéseire hirtelen nem tudok válaszolni, de amikor bocsánatot kér, csak megrázom a fejem.
- Semmi baj. Ennél többre is tudok válaszolni, nagyon edzett vagyok - felelem mosolyogva, mert valóban, egy-egy szünetben a családom minden tagja külön-külön tesz fel ennyi kérdést...
- Az az iskola, ahol könyveket lebegtettünk, logikusan varázslóiskola - kezdek bele nyugodtan, és egyáltalán nem is utalva arra, hogy tulajdonképpen butaságot kérdezett - előtte persze mugli suliba jártam - toldom még meg, mert tökéletesen megértem azt is, hogy még nehezen áll rá erre az agya. - A varázslóiskolám, Szöulban volt. Tizenhárom éves koromban költöztünk ki, mert apám ott kapott egy megbízást. Most viszont lejárt a szerződése és visszajöttünk Magyarországra. Ezért hagytam ott az iskolát, és iratkoztam át ide. Eddig nekem tetszik, de azért hiányoznak az ottani barátaim.
Azt hiszem, mindenre válaszoltam, amit tudni akart. Azt hogy én maradni szerettem volna, és tulajdonképpen "erőszakkal" hoztak vissza, nem fűzöm hozzá. Így belegondolva tényleg nem olyan szörnyű. De hogy itt maradok-e vagy a suli után visszamegyek Szöulba azt még nem döntöttem le. Nem is kell még, hiszen messze van.

Adél

Jól tippelem, bár a szavai alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy a családja nem varázslókból áll. Ebben hasonlítunk, és szeretném ha tudná engem nem zavar, így érdeklődve figyelem, amit mesél. Ez a rész ismerős, velem is így volt. A különbség az, hogy nekem nincs unokatestvérem...
- Akkor te előnnyel indulsz, ha már van egy unokatestvéred aki itt van - mondom kedvesen, aztán erről kezdem kérdezni - Ő idősebb? Melyik házba jár?
Én is mesélek, próbálom elmagyarázni mit is műveltem az előbb, mert képzelem, hogy festhettem. Vicces, és nem bánom, hogy nevet, én is jól szórakoztam.
- Az elején talán... Később... - az utolsó szónál felhúzom a vállaimat széttárom a karjaimat, és elhúzom a szám. Valószínűleg nem, de amíg sem a könyvek sem mi nem sérültünk meg, addig nem igazán zavart senkit sem.
Mivel a korábbi iskolámról kérdez mesélek neki - bár nem túl részletekbe menően - a szöuli iskolámról, meg arról, hogy kerültem oda, aztán most ide. Érdekesnek találja, ami megnyugtató, mert nem szeretném untatni az újabb kérdését viszont nem értem, pislogok is nagyokat, mire is gondol pontosan.
- Nem értem. Mire gondolsz? - mondom és meg is rázom picit a fejem. Olyanok, mint én. Fiúk? Varázslók? Mugliszármazásúak? Annyi mindenre gondolhat a barátaimmal kapcsolatban, így erre egyelőre nem tudok válaszolni, de ha tisztázza a kérdést akkor természetesen felelek neki, ahogy az eddigi kérdéseire is tettem, és az ez utániakra is tenni fogom.
- Sok minden érdekel, így elég nehéz dönteni... - elgondolkozom, és a szék támláján pihenő karjaimra teszem az állam. Ez a kérdés az, ami naponta többször is megfordul a fejemben. Annyi érdekes szakma van a varázsvilágban, a feléről meg még biztos nem is hallottam. Persze van egy, ami mostanában jobban foglalkoztat... - Szerintem gyógyító vagy pszichológus... Mostanában ez a kettő érdekel a leginkább.
Válaszolom végül kissé megemelkedve, és ismét Adél felé fordulva, mosollyal az arcomon. Amint befejezem újra elgondolkodom, a számat is beharapom közben, de végül aprót biccentek. Valószínűleg ez lesz a legjobb. Ez olyasmi, ami a szüleimnek is tetszene, még ha nem is pontosan értik majd. És persze biztos, hogy kitalálják majd, hogy járjam ki a mugli egyetemet is. De az még odébb van.
- Na és te? Még csak sodródsz az árral, vagy már van elképzelésed? - érdeklődöm, amikor magamban lerendezem a témát. Szerintem tizennégy évesen, még nem sokan tudják, mit szeretnének, de Virág például már évek óta hajtogatja, hogy ő rajzolásból fog élni. Én eleinte kételkedtem, de azóta egyre inkább belátom, az ő esetében, ez egy nagyon jó döntés. Ilyenkor pedig arra is rájövök, hogy a húgom, a látszat ellenére, egyáltalán nem buta.