Colette
ruha


Szeretem ezt az iskolát. Az árvaházban töltött keserű évek után jó volt kicsit elszakadni a mugliktól és végre normális életet élni. Már amennyire ez normálisnak mondható. Mindenhol baglyok repkednek, a folyosókon és az udvaron gyerekek párbajoznak, a tanárok írás és olvasás helyett varázsolni tanítanak bennünket. Ez még is mennyire mondható normálisnak? Az viszont igaz és be is vallom, hogy a kastélyban sokkal jobban érzem magam, mint amikor az árvaházban voltam. Egyenesen gyűlöltem azt a helyet, de szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Bár a nevelő szüleimnél töltött évek sokkal jobb hatással voltak rám, most még is a kastélyt tekintem az otthonomnak. Nem, mintha Annáéknál nem lett volna jó, de az év nagy részét még is csak itt töltöm és itt lakom, itt eszek, iszok és főleg itt tanulok.
A mai napon eldöntöttem, hogy kicsit végigjárom a kastélyt. Hűséges cicám Poszeidón, most is követett. Valahogy a kastély déli szárnyának az első emeletére keveredtem. Miután sikeresen megmásztam a lépcsőfokokat, benyitottam egy nagy ajtón és egy kis erkélyen találtam magam. Megláttam egy egyedül ücsörgő lányt és rögtön odasiettem hozzá.
- Szia! - köszöntem. - Leülhetek? Nem zavarok ugye?
Rámosolyogtam, majd kihúztam a széket és válaszát meg sem várva leültem. Poszeidón az ölembe ugrott én pedig simogatni kezdtem. Aztán jutott csak eszembe, hogy még be sem mutatkoztam, így nyeltem egyet és gyorsan bepótoltam.
- Egyébként Zsófi vagyok - hogy miért nem az Alíz néven mutattam be magam? Egyszerű: nem szeretem, mert olyan furcsa név. De még is, ezt kaptam és ezzel kell élnem.

Colette


Mosolyogva simogattam a cicámat, aki hangos dorombolással köszönte meg. A szék kicsit kényelmetlen volt, de meg lehetett maradni rajta. A lányra emeltem a tekintetem és vártam, hogy csinál-e valamit. Megszeppentnek és félénknek tűnt, talán levitás. Piros, vagy zöld házas nem lehet, hiszen e kettő mind-mind nagyon barátságos és hiperaktívbomba. Bevallom, így első látásra nem néztem volna ki belőle, hogy háztársam, vagy akár rellonos. Aztán ott van még a Navine...A gondolatmenetemet Poszeidón szakította meg, aki halkan nyávogott, aztán csendben hallgatta velem a lányt, aki Colette néven mutatkozott be.
- Szép név! - Dicsértem meg. Tudtam, hogy nem magyar származású, hiszen a Colette nem magyar eredetű. Sokat nem is törődtem ezzel, inkább tovább dögönyöztem a puhaságot, aki lassan elaludt az ölemben. Én viszont ezt nem hagytam, egy gyors mozdulattal a földre raktam a cicát. Poszeidón mérgesen tekintett rám, majd elugrált a korlát felé. Talán nem mászik ki ~ gondoltam. Visszafordultam a lányhoz és előredőlve lassan bólintottam a kérdésére.
- Így van, a piroskák közé tartozom. Na és Te? Melyik házba való vagy? Már meg ne sértselek, de nem nézném ki belőled, ha Eridonos, vagy Rellonos lennél, túl csendes vagy. Még mindig nem sértésből, én a kékekhez sorolnálak - rámosolyogtam, nehogy ellenszenvesnek tűnjön ez a sok beszéd, majd következő kérdéseken törtem a buksim. Egy ideig csak csendben hallgattam, majd körülnéztem az erkélyen. Az emberek többsége már elment, de rajtunk kívül még két pár maradt. Szóval két fiú, két lány. Az egyik párocska tőlünk jobbra, míg a másik balra ült. Úgy tűnt, nem foglalkoznak velünk, így vállat vontam és újra beszélni kezdtem.
- Szereted az állatokat? Én nem nagyon. Csak egy cicám és egy baglyom van. Neked van állatod? Hányadéves vagy? Úgy értem elsős? Csak mert nem láttalak még, bár másik házakból nem is ismerek sok embert. Majd megismerem őket - ahhoz képest, hogy árvaházból "szöktem", nagyon megnyíltam és felszabadultan beszélgettem vele. - Ha sokat beszélek, szólj csak rám!
Rákacsintottam, aztán a szememmel Poszeidónt kerestem. A cica mellettem feküdt, de amint meglátta, hogy nézem, felnyávogott és visszakéredzkedett az ölembe.
- Ő itt Poszeidón, egy ragdoll cicus - mutattam be az állatkát, aztán visszaraktam az ölembe és újra simogatni kezdtem.

Colette


Colette első látásra jó beszélgetőpartnernek bizonyult, ami a későbbiekben is megmutatkozott. Egy kis ideig Poszeidónt nézegette, aztán válaszolt a feltett kérdéseimre. A második feltételezésem bakot lőtt, hiszen nem a kék, hanem a sárga házat erősíti. Nem sokat tudok az unikornisokról, mármint a házról, de idővel, majd minden házból lesz egy ismerősöm. Még azt is elmondta, hogy nem illene ezekbe a házakba. Ezen kicsit csodálkoztam, de végül bólintottam. Ki tudja miért, de bólintottam. Amikor rázúdítottam egy rakás kérdést, ő úgy láttam, szívesen válaszolt. Elmondása szerint ős sem egy hú de nagy állatbarát, még is van otthon egy crup-ja. A harmadik tippelésem újra bejött, hiszen elsősnek mondtam és meg is erősítette a tényt, amit magamban feltételeztem. Amikor visszakérdezett, boldogan válaszoltam.
- Másodikos vagyok, és bár már említettem, de Eridonos - újra rámosolyogtam, ha az előző mosolyok nem lettek volna elegek. Végül fel tett egy kérés formájú kérdést, amire nem szívesen válaszoltam volna. A múltamról kérdezett. Nem szerettem hangoztatni, hogy milyen sorsom is volt, de nem akartam megbántani, így valamit ki kellett találnom.
- Ne haragudj, de a múltamról nem szeretek beszélni, és most sem mesélném el, ha nem gond. Viszont nagyon szeretek táncolni és énekelni, ezen kívül sokat olvasok, de nem azért, mert annyira szeretnék, csak hogy okosodjak - újra rákacsintottam, aztán folytattam. - Na és te? Honnan jöttél? Neked esetleg vannak hobbijaid?
Szerettem volna a lehető legtöbb dolgot megtudni róla, ha bár ő nem ismeri a múltam, azért még lehetünk jóban. Poszeidón simogatása közben a cica elaludt az ölemben, én pedig óvatosan folytattam a cirógatását. Szerettem ezt az állatot és bár mást nem tűrök meg a közelemben, na jó, ez nem igaz. Elviselni elviselem a másik állatfajtát, de tartani, na azt soha.

Colette


Az árvaházas évek után tényleg jót tett, hogy végre kiszabadultam a nevelők fogságából és végre új, önállóbb életét élhettem. Szinte úgy, mint most az iskolában. Volt pár szabály, amiket be is tartottam, mind itt, mind otthon. Viszont az a tény, hogy nincs megszabva minden, az nagyon jó volt. Gyűlöltem, ha a nevelők elkezdek parancsolgatni: csináld ezt, csináld azt! De persze, ha valamit is egy milliméterrel arrébb raktam, vagy máshová léptem, már rögtön rohantak a főgondozóhoz, hogy szabjon ki büntetést, vagy ilyesmi. Persze egy ujjal sem mertek hozzám nyúlni, csak azt hitték, hogy az majd megfélemlít. Hát tévedtek...
Amikor Colette mesélni kezdett magáról, viszonylag sok mindent megtudtam róla. Mindig is elakartam menni Franciaországba, de soha nem volt rá alkalmam. Na és vajon miért? Mert két évig abban az omladozó épületben raboskodtam, és amikor végre kijutottam onnan, már jött is a levél. Ez egyben jó dolog is volt, másrészt lemaradtam egy csomó olyan dologról, ami hasznos lett volna az életben. Például sosem voltak barátaim, nem tapasztalhattam meg a játék örömét. Miután az új családomhoz kerültem, Annával egész jól összebarátkoztam és a nevelő szüleimmel is nagyon jó kapcsolatba kerültem.
- Persze, ahogy gondolod - bólintottam, amikor szabadkozva megállt a mesélésben és inkább rátért a hobbijaira. Előtte viszont még elárulta, hogy van két nővére és ők állnak hozzá a legközelebb. Nekem csak egy húgom van, de jó is ez így, hiszen legalább nincs senki, aki parancsolgat nekem. A lány elárulta, hogy ő is szeret táncolni, és lovagolt is. Nem értem mi a jó abban, hogy egy nagydarab állat hátán ülsz, ami körbe-körbe baktat. Vagy esetleg elmész másfelé is, de tényleg: mi a jó abban?
- Hol éltél pontosan Franciaországban? - a témát másra tereltem, hisz az állatok nem voltak az erősségeim, így kellett valami, amit még én is értek. Az otthona pedig biztos valami szép hely lehetett, hiszen a franciák mindig csak szépséges helyeken éltek.