Rooben Netuddki

*Mióta bekerültem az iskolába, sokszor jártam már Bagolyfalva utcáin, s mindig egy kis épület mellett álltam percekig. A tábláján a "Czukorvarázs cukrászda" felirat díszelgett. Mindig az ablaka előtt állok, és nézem hogy a sok ember, főleg a fiatalok eszik a szebbnél szebb édességeket.
Ma viszont összeszedem bátorságomat -és a maradék pénzem-, és bemegyek az épületbe. Most is, mint mindig szinte tele van, alig lehet találni szabad helyet. Egy ideig csak állok, míg meg nem látok egy teljesen szabad asztalt. Leülök, és várom, hogy jöjjön a pincérnő. Nem kell sokáig várnom, hamar megjelenik, mosolyogva, kezében egy kisebb jegyzettömbbel.*
-Mit szeretne rendelni? -kérdezi egy barátságos mosoly kíséretében.
-Egy fagylaltkelyhet szeretnék.-válaszolom.
-Rendben. És milyen fagylaltból?
-Öhm... Csoki és vanilia fagylalt.
-10 perc múlva hozom a rendelését.
*Nézem ahogy elmegy a pincérnő, s ezek után már csak csendben ülök.*

Dolánszky Alex

Mikor megtudtam, hogy nem sikerültek a vizsgáim, vagyon le voltam törve, még a szobámat is alig hagytam el. Nem értettem, hogy mi van velem, hisz ez a viselkedés nem jellemző rám. Bár így utólag belegondolva talán azért nem sikerültek a vizsgáim, mert mindvégig pesszimista voltam, és ezt mondogattam magamnak: "Úgysem fog sikerülni a vizsga, mert nem volt elég időm tanulni rá, hisz a vizsgaidőszak előtt körülbelül 1 hónappal kerültem be az iskolába."
Elhatároztam hogy az idei tanévben mindent megteszek hogy sikerüljenek a vizsgáim. Így az első adandó alkalommal - vagyis a mai napon - az egész napot arra szánom, hogy a könyvtárban tanuljak. Megreggelizek, és egyből indulok is a könyvtárba. belépek az ajtón, és kicsit meglepődök, mikor észreveszem, hogy alig van pár ember a könyvtárban. Köszönök a könyvtáros nőnek, aki szerintem nem is figyelt rám, annyira lefoglalta a könyv amit épp olvasott. Elindulok a polcok között, szinte az egész könyvtárat végigjárom. Sokféle könyvet látok a polcokon, mind egy-egy híres varázsló, esetleg mugli író könyve. Vannak köztük varázsigékkel, sárkányokkal, repüléssel foglalkozó könyvek. De én csak egy könyvet keresek. Mégpedig a jóslástanra kiírtak egyikét. Enyhén félredöntöm a fejem, hogy jobban lássam a könyvek címét, így megyek végig több soron keresztül, míg rá nem találok a keresett irományra. Kemény borítós, nem túl vastag könyv, a gerincén rajta is van a szerzője és címe " Michael Laitman:  Kabbala kezdőknek" Leveszem a polcról, és visszamegyek az asztalokhoz. Leülök az egyik asztal mellé, kezembe  veszem a könyvet, s elkezdem olvasni, nem is figyelek a körülöttem lévő dolgokra, csak a könyvre.

Alex

Eleinte nem is gondoltam volna, hogy ilyen érdekes lehet ez a könyv, de ahogy olvasom egyre inkább bele merülök a rejtelmeibe. Először a tartalomjegyzéket olvasom el, majd a kabbala történetét tanulmányozom át. Néhány részt többször is át kell olvasno, mire megérte, hogy miről is van szó. Nem figyelek a külvilágra, csak a könyvre, így azt sem veszem észre hogy valaki közeledik felém. Kicsit rémülten nézek fel, mikor meghallom, hogy valaki köszön nekem.
- Sz-szia!- hebegtem, mikor rájövök, hogy illendő lenne nekem is köszönnöm. Megkérdezi, hogy idecuccolhat-e, én azt felelem, hogy nyugodtan, közben végig azon gondolkodom, hogy vajon honnan ismerem ezt a srácot. Pár percig még gondolkodom, s rájövök hogy ő is Levitás, hisz sokszor láttam már a Levita klubhelyiségében.
A pár percen át tartó- szerintem -kínos csendet a srác törte meg kérdésével: Mit tanulsz?- hangzott a kérdés, közben feltűnően tanulmányozza a könyv borítóját.
-Öhm... Kékessy Fréda professzor adott néhány olvasmányt a jóslástan órára, és gondoltam eljövök és elkezdem olvasni az egyiket.- felelem, közben kicsit megemelem a könyvet, hogy jobban lássa a címét.
Ezek után újra csendbe burkolózunk, és én folytatom az olvasást, bár most nem haladok olyan gyorsan vele, mint előzőleg, mert pár percenként felnézek,hogy lássam mit csinál a fiú.
Nem sokára pár rosszalkodó "gyerek" szaladt el mögöttem, s az egyik kicsit túl közel volt hozzám, így nekiment a szék támlájának, amitől én a földre estem, de annak a fiúnak semmi baja sem lett, rohant tovább mintha mi sem történt volna. Egy pár pillanatba beletelt, mire elmúlt a döbbentségem, és akkor elkezdek nevetni.

Rooben

*Miután elmengy a pincérnő, csak ülök és nézem a sok embert, akik mind a barátaikkal jöttek ide. Figyelem azt hogy mindannyian jókat nevetgélnek, s közben bele gondolok abba, hogy még nincs egy barátom sem. Igaz, hogy mindenki kedves és segítőkész, és segítettek ha szükségem volt valamire, viszont még soha nem sikerült senkivel tartós kapcsolatot kialakítanom. Nemsokára egy srác ül le elém. Mivel nem ismerem, így nem beszélek vele, sőt szinte rá se nézek, inkább ki nézek az ablakon, és figyelem a kint elhaladó embereket. Látok egy kislányt is, ki nem lehet több nyolc évesnél. Az anyjával mengy éppen valahova, ám mikor a cukrászda elé érnek elkezdi rángatni az anyja kezét- gondolom édességet akar enni, s elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy én is ilyen gyerek voltam, mindig be akartam menni a helyi cukrászdába, a szülővárosomban. Pár percen belül meglátom a pincérnőt, aki az asztalok között kicsit ügyetlenül halad, kezében a tálcával amin a nagy fagyikehely van. Nem is volt addig baj, míg ide nem ért hozzánk, de akkor megbotlik valamiben, és kiesik a kezéből a tálca és a kehely pont az asztalunkra esik, beborítva az asztalt fagyival és tejszínhabbal. Még az én blúzom is tejszínhabos lett. ~Tessék, pont ma kellett felvennem a kedvenc blúzom!*gondolom, s elkezdem letörölni, mire az előttem ülő srác néhány zsebkendőt ad kölcsön, majd felsegíti a pincérnőt is. Ekkor veszem csak észre hogy az egész cukrászda minket néz, mire én elpirulok. Próbálok nem figyelni a minket néző tömegre, akik meg egy darabig még néznek minket, majd újra egymással beszélgetnek. Nagyban tisztítom le a blúzom, mire a srác megszólal. Elmondja a nevét, Rooben Netuddki, s megkérdezi az enyémet is.
-Az én nevem Keiko. Keiko Sama. Örvendek a találkozásnak. Bár jobb helyzetben is találkozhattunk volna.*Felelem egy halk kacaj kíséretében.
Jön egy másik pincérnő, láthatóan idősebb és tapasztaltabb, mint az előző, aki mosolyogva ezt mondja: -Nagyon sajnálom társam ügyetlenségéből adódó kis problémát, de mindjárt hozunk egy másik fagylaltkelyhet.
-Rendben, köszönöm. *Válaszolok, és nézem ahogy elmegy a pincérnő, és mellette jön el egy másik aki hozza a fagyikelyhet. Leteszi elém az asztalra, majd odafordul a sráchoz, vagyis Roobenhez, és megkérdezi tőle kér-e valamit.

Alex

Nézem, ahogy a srác arrébb rakja az egyik széket, hogy kerekesszékével közelebb kerüljön az asztalhoz. Mikor elmondom hogy milyen könyvet olvasok, lelkesedik a professzor iránt, gondolom őt is tanítja, és kedvelheti. Még viccelődik is - szerintem -, hogy taníthatnám őt. Vagyis csak remélem hoy viccelődik, mert alig tudok még valamit jóslástanból. Amikor az a fiú lelöka székről, már veszi is elő a pálcáját, viszont a fiúk hamar eltűnnek a szemünk elől. Megkérdezi hogy megvagyok-e még.
- Igen, nincs semmi bajom- felelem közben visszaülök a székre. Mindketten folytatjuk az olvasást, de ez nem tart sokáig, mert hamar megtöri a csendet, és megkérdezi hogy mi a nevem, és azt is elmondja, hogy őt Alexnek hívják.
-Én Keiko vagyok- válaszolok egy mosoly kíséretében.
Aztán arról érdeklődik, hogy milyen a suli, és vannak-e ismerőseim.
-A suli nekem nagyon tetszik szeretem, és szerintem az emberek itt mind nagyon kedvesek, de még nem igazán sikerült tartós kapcsolatot kialakítanom senkivel. Én kicsit nehezen barátkozom, a szülővárosomban is sakk néhány barátom volt akiket már egész kis korom óta ismerek. Szeretek egyedül lenni mert akkor mindent tisztán át tudok gondolni, vagy nyugodtan tudom olvasni a kedvenc könyveim. De azért néha jó egy baráti körben lenni, de sajnos itt még nem barátkoztam senkivel igazán.
Miután ezt kimondom lesütöm a szemem, és arra gondolok, hogy most biztos egy olyan embernek tart, aki egy  gyáva könyvmoly. Ezt jól megcsináltam, most biztos el fog menni.

Maid café

Pár napja mikor a faliújságon megláttam a plakátot, kivirultam, és egészen máig le nem lehetett törölni a vigyort az arcomról. Maid café - egy remek alkalom arra, hogy barátokat szerezzek.
Ma viszonylag korán keltem - bár legszívesebben aludtam volna még. Megreggelizek, majd a ruháim közül kikotorászom a kedvencem. Egy kék, ujjatlan ruha, a derekán egy vastag fekete övvel. Hajamat a szokásos módon, két copfba fogom össze, s az egyikbe azt a virágos csattot tűzöm, amit tegnap vettem a Leányálomban.
Mikor elindulok még mindig ott van az arcomon az a vigyor, ami egész héten végigkísért, és szerintem néhányan hülyének is néznek, de engem ez most nem igazán érdekel. Mióta bekerültem a iskolába ez lenne az első rendezvény amire elmegyek, és ezért vigyorgok, mint a tejbetök.  
Mikor odaérek a rétre,ki kicsit döbbenten veszem észre hogy még nincs itt senki.
~ Vajon túl korán jöttem? - ezen gondolkodom, míg el nem érek a sátorig, ahol látok néhány ismerős arcot, de inkább nem megyek oda hozzájuk, hiszen nagy valószínűséggel ők, mint pincérek vannak itt. Ezért inkább kicsit eltávolodom a sátortól, és leülök a földre. Kezemet összekulcsolom a lábamon, s az államat a térdemre fektetem, így figyelem tovább hogy jön-e valaki még.  

Vanília Perwinkle

Egy kicsit megéheztem, így arra gondoltam, hogy ellátogatok a konyhára, hátha kapok valamilyen ételt. Igaz, hogy elmehetnék a faluba is, de ahhoz most nincs kedvem - vagyis, az az igazság, hogy most pénzem is alig van. Végigmegyek a folyosón, s csak résnyire nyitom ki az ajtót, azon kukucskálok be. Hamar összeszedem a bátorságom, és bemegyek. Most járok először a konyhán, így gondolom nyilvánvaló, hogy elbűvöl az egész látvány. Legfőképpen az, hogy a manók milyen szorgosan dolgoznak a tűzhelynél. Elindulok az asztal felé, ahol néhány manót látok, és mellettük egy tál palacsintát. Nem is figyelek. lábam elé csak megyek előre. Már majdnem elérek az asztalig, mikor megbotlom valamiben. Vagyis inkább valakiben, egy lányban, aki valamiért egy pléden ül itt a földön, és palacsintát eszik. Amint meglátom,hogy kiben botlottam meg, alázatosan meghajolok, és ezt mondom:
- Elnézést, nagyon sajnálom. Nem volt szándékos. Kérlek bocsáss meg!
ezek után nézem a lányt, közben várom a reakcióját. Remélem nem haragszik nagyon rám.

Miközben itt ülök a fűben, és figyelem a sátorban történő eseményeket, halkan elnevetem magam azon, hogy egy vörös hajú lány majdnem felborítja az egyik asztalt. Ezek után az egyik pincérnő teljes higgadtsággal szolgálja ki. Belegondolok, hogy én biztos nem lennék képes higgadt maradni, nem is lennék jó pincérnő.
Pár perc múlva látom, hogy az egyik pincér közeledik felém, s mikor közelebb ér, akkor veszem csak észre, hogy ő nem más, mint Tyki, akit én nagyon imádok. Alig bírtam ki azt hogy ne vörösödjek el. ~ Úr isten, Tyki fog kiszolgálni. Ezt el sem hiszem! - gondolom magamban.
Mikor ideér elém, féltérdre ereszkedett, és megkéri hogy hadd vezessen az egyik asztalhoz.
- Ö-öhm... É-én...- dadogok, mert semmi mást nem tudok csinálni.
Ekkor jelenik meg egy másik pincérnő, aki megkérdezi, hogy a Maid Cafe-ra jöttem-e. Persze ezt udvariasan tette meg, és mellette meg ott volt az az "Úr nőm" kifejezés is ami nagyon is tetszett nekem. Így hát szék egy mély levegőt, s úgy felelek:
- Igen, arra jöttem.
Felállok, és elindulok a két pincér után, akik egyenesen a sátor felé vezettek. A sátorban lévő egyik asztalhoz megyek egyenest, ahonnan felveszem a menükártyát, és belenézek, hogy mit is lehet kapni.
- Kérnék egy kis teát, meg brownie-t - szólalok meg, mikor végre eldöntöm mit szeretnék kérni, közben barátságosan mosolygok a két pincérre.

Miután elmondom, hogy mit szeretnék rendelni, nézem , ahogy mindketten eltávoznak. Pár perc múlva jön is Tyki kezében egy tállal, amin a brownie van. Leteszi elém a tálat, és engedélyt kér, hogy díszíthessen. Én csak némán bólintok egyet, s egy - talán kicsit bátortalannak mondható - mosolyt küldtem felé. Mire végez a díszítéssel, a másik pincérnő - asszem Runa a neve - is megérkezik, kezében a teával. Letette elém, majd elmondja, hogy ha szükségem van valamire, akkor nyugodtan csengessek. Meghajol,majd elmegy a sátron kívülre. Belekortyolok a teába, de villámgyorsasággal teszem is le, mert egy kicsit túl forróra sikeredett, és megégette a nyelvem. Azonnal nyúlok a pálcámhoz, hogy egy kicsit le hűtsem.

Érdeklődéssel teli szemekkel figyelem, ahogy Tyki díszíti a brownie-t. Gyorsan dolgozik, mivel a csoki nagyon folyik, ám annál precízebben, pontosabban. Végül kirajzolódik belőle egy macska, és egy gólem. Pár percig csodálom az alkotást, először nem is akarom megenni. Miután le hűtöm a teát, elkezdem lassan kortyolgatni, s már szinte az egészet megiszom, mire ráveszem magam, hogy megegyem a sütit. Egyszerűen isteni! Azt tudom, hogy megegyem manöken jól tudnak sütni, főzni, de ez a brownie mindenen túltesz. Szép lassan megeszem, egy kicsit még ülök, majd elmegyek a kasszához, s kifizetem az összeget. Egy ideig meg ténfergek a réten, aztán hazaindulok. Végül is egész jó volt a mai nap, nem bántam meg hogy eljöttem, és máskor is el tudnám viselni, hogy kiszolgálnak. Igaz, hogy nem nagyon tudtam barátkozni, de mégis jobb hogy eljöttem, mintha egész nap otthon gubbasztanék.  

Alex

- Lehet- válaszolok, mikor mondja hogy szerinte nincs probléma a barátkozási módszereimmel. Kacsintását egy mosollyal köszönöm meg.
- Japánban születtem, pontosabban Osaka-ban- felelek a rám zúduló kérdésáradatra, közben próbálok nem idegeskedni, bár ez nem nagyon működik, mert a hangom végig remeg.- Szintén Japánban születtem, de apám magyar származású, így sokszor ellátogattunk ide- lehajtom a fejem, és veszek egy mély levegőt, hogy elkergessem a fejemből apám emlékeit.
Próbálom elterelni a figyelmem, hogy ne idegeskedjek ennyire, ezért figyelem, ahogy Alex egy ceruzával játszik. Pontosabban a pálcájával bűvöli azt.
- És veled mi a helyzet? Nem nehéz egy kicsit a közlekedés a kerekesszékkel?- érdeklődöm, mert hát miért csak én beszéljek? Meg amúgy is, engem érdekelni szokott mások hogyléte.- És egyáltalán hogy kerültél kerekesszékbe?- kérdezem, s remélem, nem zavarja őt ezen kérdésem, közben elveszem a ceruzát, mielőtt még valami baj történne, s az itt heverő egyik lapra kezdek el firkálgatni vele.

Runa

- Oh, részvétem az édesanyád végett, és a mostohádhoz pedig kitartást- válaszolom, és próbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, mindhiába.
Runa természetesen észreveszi rajtam, hogy nincs minden rendben, és most azt gondolja, hogy az ő hibája.
- Ne, ne emészd magad emiatt, nem a te hibád. Csak apámmal kapcsolatban nincs túl sok jó emlékem, és nem is igazán szeretek beszélni róla. De mindegy is, túl teszem magam rajta- felelem, és próbálom kizárni az emlékeket a fejemből. Egy enyhe fejrázás után sikerül is.- De ne foglalkozzunk ezzel tovább, inkább beszéljünk valami másról - folytatom, s most már sikerül egy valódi mosolyt raknom az arcomra.- Neked hoy tetszik ez a suli? Úgy vettem észre, hogy te már igazán benne vagy az iskolai életben.
Már teljesen el is feledkezem az előbbi szomorúságomról, és ismét szívből mosolygok Runa-ra.

Vanília

Megkönnyebbültem mikor mondja hogy nem haragszik rám, hogy nincs semmi baj. Mosolyából is le lehet szűrni, hogy egy kedves lány, amit egy másik mosollyal viszonzok.
- Igen, levitás vagyok, és igen elsős- elnevetem magam mert még senki sem a méretem alapján feltételezte a koromat, bár sokan fiatalabbnak néztek, mert még mindig csak 148 centi vagyok.
Megengedi , hogy leüljek mellé a plédre, és én le is huppanok azonnal.
Hmm... mit is mondjak magamról? kérdezem magamtól, közben kezem az álamra teszem.
- Hmm... hát... öhmm... mit szeretnél tudni?- kérdezem, majd szemem a palacsintákra mered, mikor megérzem a szagukat, és akkorát kordul a gyomrom, hogy csak na. - Kaphatok belőle? - kérdem,közben mutatóujjammal mutatok a palacsinta felé.

Vanília

Bólintok egyet, mikor megengedi, hogy vegyek a palacsintából, és elveszem az egyiket.
- Anyám japán származású, apám meg magyar. Japánban születtem, és mindig is ott éltem, csak pár hétre látogattunk el Magyarországra. Apám a Mágiaügyi minisztériumnál dolgozik, de vele nem vagyok valami jó kapcsolatban, anyám meg csak egy orvos - veszek egy mély levegőt, majd folytatom tovább. - Ebből már valószínű rájöhettél, hogy félvér vagyok. Hmm... A kedvenc ételem... Hát,nem is tudom, mindenféle japán étel, meg eléggé édesszájú vagyok, így sokféle süti - elnevetem magam, aztán bekapom az utolsó falatot, és folytatom.
- A mágustusáról? Igen, hallottam, de nem valószínű hogy megyek, max szurkolni fogok a levitásoknak.
Sóhajtok egyet, mikor befejezem a mondandómat.
- És veled mi a helyzet? Te mész a Tusára? - kérdezem érdeklődve, s közben az arcát figyelem.

Vanília

Kíváncsi figyelmességgel hallgatom, amit a családjáról mond.
- De jó neked, hogy van testvéred! - mondtam, de hamar el is fancsalodtam. - nekem nincs tesóm mert már halva született meg.
- Juj, akkor majd kimegyek szurkolni neked - váltotta fel ismét a szomorú kifejezést a vigyor. - Persze ha bejutsz... De biztos bejutsz.
- Szívesen elmennék veled sétálni valamikor - fogadom el meghívását, majd felállok, és elveszem az asztalról azt a tál palacsintát, amit már az elején kinéztem magamnak,és visszaülök Vanília mellé.
- Ugye te sárvérű vagy - kezdtem bele a mondandómba, kissebb szünetekkel, míg lenyeltem a falatokat-, a szüleid mit szóltak ahhoz, hogy mindnyájan ide jártok? - érdeklődöm tovább.

Vanília

- Igenigenigen, szeretném - lelkesedtem fel, annak hallatán, hogy Vanília gondolna rám úgy,mint egy tesóra.
- Igen, tökéletes - felelem, még mindig mosolyogva.
- Na akkor az jó - válaszolok neki. - Örülök neki, az én anyám igazán nem nagyon szerette volna hogy idejöjjek.
Kicsit meglepődöm, mikor Vanília átölel, de vissza ölelem, és közben halkan nevetek. - Én is nagyon örülök, hogy itt lehetek, ilyen kedves emberekkel, mint amilyen te is vagy.
- És mit szeretsz csinálni szabadidődben? Van valami hobbid, amit szívesen csinálsz? - megeszem még egy palacsintát, s aztán kérdezek tovább.

Alex

- Hehe, akkor viszonylag könnyű dolgod van - viccelődöm, halk nevetés kíséretében. -, mármint Bagolykövön belül.
- Az anyám itt, Magyarországon járt orvosi egyetemre, és apámmal a Nemzeti Múzeumban találkoztak, és egyből egymásba szerettek. Mondhatni szerelem volt első látásra. Japánba költöztek, ott születtem meg én is. Mikor apám megkapta a mostani állását itt, akkor szinte minden idejét Pesten töltötte csak nagy ritkán jött haza, végül el is váltak. Nem iauan hallottam felőle, míg egyszer azzal állított be hozzánk, hogy elmondja, hogy én ide fogok járni. Vagyis inkább egy parancs volt - hangosan most egy kis megvetést lehetett hallani az utolsó résznel, bár ez nem meglepő. Elvileg azért árok ide, mert apám többet akar vele lenni, bár ezt nem nagyon hiszem, mert most is csak havonta egyszer látogat meg - fejezem be egy megvető - hát hogy is mondjam - szisszentés kíséretében, majd lerakom a ceruzát a kezemből, amivel eddig firkálgattam.
- Mivel még nagyjából csak elméleti részt vettünk, így azt kell mondanom, hogy egész jól megy, de szerintem a gyakorlati résszel sem lesz gond - felelek Alexnek.
- Öhm... Sakkozni? - kérdezek vissza. - Hát az alapokkal tisztában vagyok,tudom mivel hova kell lépni, de még nem játszottam úgy nagyjából... soha - mondom, közben nevetek.
Visszateszem a könyvet a helyére, s mikor visszaérek ezt mondom:
- De szívesen játszanék veled. Indulunk? - kérdezem, és indulok is kifelé a könyvtárból.

Gyereknap

Pár napja mikor megláttam a kiírást hogy gyereknap lesz a réten, nagyon de nagyon örültem. Japánban is szokott lenni ilyen, de ez gondolom kicsit más lesz, mint azok, épp ezért nagyon vártam, hogy eljöjjön ez a nap. Az időjárásra való tekintettel, egy rövid farmernadrágot veszek fel, és egy kék topot, hajamba meg a szokásos virágot tűzöm. Vígan megyek végig az utcákon - vagyis inkább szökellek -, míg el nem érek a rétig. Teljesen elbűvöl a látvány. Tisztára olyan mintha egy vidámparkban lennénk - persze itt nem kell fizetni. Amit először meglátok az a stand, ami mindenféle sütikkel van telerakva. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy oda ne menjek, de az asztalnál erőt veszek magamon, és nem veszek el semmit onnan. ~ Nyugi Keiko, meg tudod állni, hogy ne egyből édességgel kezdd.~ mondom magamnak, majd veszek egy mély levegőt, és tovább megyek. Eddig ellen tudtam állni a kísértésnek, de ez csak addig tart, míg el nem megyek egy olyan stand előtt, ami tele van mindenféle cukorral. Itt megadom magam, és jobban szemügyre veszem a cukorrengeteget.

Vani

Mikor átölel nem szólok semmit csak nevetek.
- Igen, jó a holnapi nap - mosolygok rá.
- Hű, olvasni és énekelni én is szeretek - felelem. - De én még zenélni, meg rajzolni is imádok. Szeretem lerajzolni a körülöttem lévő dolgokat. Ja és néha szoktam írni is. Van egy naplóm, amibe minden este írni szoktam, de amúgy saját novelláim is vannak, meg egy-két haiku is, bár szerintem azok nem olyan jók - mondom, s nem bírom abbahagyni a mosolygást, mert annyira feldobott ez az egész. Az hogy Vani volt olyan kedves és befogadott tesójának. Ez annyira jó.

Vani

- Juj, de jó! - ujjongok, mikor elmondja, hogy beleír engem is a könyvébe. Meg soha nem voltam ilyen boldog, s örömömben megölelem Vanit.
- Majd megmutatod néhány rajzod? - kíváncsiskodom, hátha megmutatja.
- Hát eleinte nem éreztem magam itt olyan jól, mert igazából csak az apám "parancsára" jöttem ide - kezdek bele. - De ahogy teltek a napok, egyre jobban megkedveltem, és már nagyon szeretem ezt a sulit. Már úgy gondolom, kár lett volna nem ide jönni. - fejezem be, majd egy mély levegőt veszek, és rámosolygok Vaníliára.

Vani - zárás

- Már vacsora idő van? - kérdeztem, kicsit meglepődötten. Aztán mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy tényleg már kicsit későre jár. - Persze, megyek veled vacsorázni - mosolygok rá. - Akkor induljunk - felelem, majd még megeszem azt a falatot, ami megmaradt a palacsintából, felállok, és visszateszem az asztalra az immáron üres tálat.
- Nem szeretném, hogy elkapjanak, szóval mehetünk - mondom, s elnevetem magam.
Elindulok Vani mellett, s közben végig beszélgetünk.

Mágustusa - bál; Vani és a többiek

Úr isten! Már ennyi az idő? El fogok késni a bálról! Hogy tudtam délután elaludni? Mindegy, ez most nem lényeg, inkább minél hamarabb kész legyek. Gyorsan Felveszem azt a piros, virágmintás kimonót, amit meg anyámtól kaptam,bár meg sose vettem fel, de ez egy jó alkalom rá, majd hajamat most csak egy nagy kontyba tűztem fel, és az elmaradhatatlan virágot is beletűztem. Az igaz hogy ebben mozogni alig bírok, de táncolni valószínűleg úgy sem fogok, szóval az nem gond. A ruhát, ami eddig rajtam volt, csak az ágyra dobom, mondván majd a bál után a helyére rakom, úgyse jön ide senki. Szinte futók végig a folyosókon, már amennyire a ruha engedi, és amennyire lehet szaladni ebben a cipőben, remélve hogy nem kések sokat. A kapu előtt kicsit megtorpanok, de nem sokat idő zök ott, hamar belépek. Vissza is fordulhatnék,  még nem lenne túl késő, hisz nekem nem kötelező itt lennem. De Vani megkért, hogy menjek el, és nem okozhatok neki csalódást. Így beljebb merészkedek, azonban újból megtorpanok,mikor látom mennyien vannak már itt, körülnézek, és észreveszem, hogy az iskolaigazgató épp beszédet mond. Mi van akkor, ha alépteimmel megzavarom, vagy esetleg kínos helyzetbe hozom magam az egész iskola előtt. Áááá, de nem,nem most kell ilyeneken gondolkodni, ahhoz már túl késő. Veszek egy nagy mély levegőt, és összegyűjtöm a bátorságom, s elindulok az asztalunk felé. Mikor odaérek, meglátom Vanit, és Alexet is, meg még néhány másik levitást, akiket csak látásból ismerek.
- Sz-sziasztok! - köszönök kicsit bátortalanul. - Leülhetek? - kérdezem, és ha megengedik, akkor helyet foglalok és töltök magamnak teát.

bál és a többiek

Leülök az asztalhoz, majd mikor az igazgató befejezi a mondandóját, Nikivel együtt én is gratulálok a bejutottaknak. Elveszek magamnak egy húst, de mielőtt elkezdeném enni, Niki kérdez tőlem valamit.
- Yarról? Nem ma még nem is láttam. De ne aggódj biztos mindjárt itt lesz - felelem megnyugtatóan mert észreveszem Niki aggodalmát.
- Szia Ruu - köszönök az ekkor megérkező leányzónak. - Nagyon szép a ruhád - dicsérem meg a ruhát, s közben tovább eszem, majd figyelem ahogy Vaniék elmennek táncolni.

Josheph Beck

Most hogy elmentek a tusa résztvevői, olyan üresnek érzem a levitát. Jó, igaaz, hogy még itt van Ruu, meg a többiek, de már most hiányzik nekem Alex, Vani és a többi levitás tusás. Egy ideig benn ülök a klubhelyiségben, és olvasgatom egy kicsit, e aztán megunom az egyedül létet, és elindulok valamerre. Nem is tudom, hogy hova menjek, csak valakivel tudjak beszelni. Egy kis ideig a vigadófreskó folyosóján  állok. Szeretek ott lenni, mert mindig mosolyt csalnak az arcomra, de aztán onnan is elmegyek. Elkalandoznak a gondolataim, sok minden az eszembe jut, bár legtöbbje tiszta hülyeség. Nem is figyelek arra, hogy merre megyek, csak sétálok. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egészen a nyugati szárnyig jöttem el. Itt megállok, és leülök a márványlépcsőre. A könyvem - vagyis a mangám - egész végig a kezemben volt, így itt folytatom az olvasását. Hamar befejezem, mert már nincs sok belőle, majd hátradőlök a lépcsőn, és a mennyezetet nézem. Sokszor megállok itt, hogy az ott lévő freskókat nézegessem.

Varga Dávid

Bár már nyár van, de az idő nem ezt mutatja. Ez a borús idő nincs rám túl jó hatással, ilyenkor jobban szeretek társaságban lenni. Délelőtt a klubhelyiségben voltam, és Ruuval beszélgettem, de neki el kellett mennie. Így inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek a társalgóba, talán ott lesz valaki akivel tudok beszélgetni, de azért a biztonság kedvéért elviszem a kedvenc mangámat. A társalgóban leülök az egyik kanapéra, vagyis az egyetlenre, ami még üres, és elkezdek olvasni. Bár nem haladok vele olyan gyorsan, sőt egy oldalt eleinte percekbe telik, míg elolvasom, mert a képek állandóan közbeszólnak. Végül sikerül úgy ahogy kizárnom őket, de még kicsit zavar a csacsogásuk. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki beront, mire mindenki egy pillanatra elhalkul és az ajtó felé néz, de hamar vissza is térnek oda ahol abbahagyták. A fiú a modora alapján rellonos lehet. Én talán a kelleténél tovább figyelem a srácot, és talán ezt észre is vehette, és ezért indul el felém, de aztán rájöttem, hogy csak le akar ülni, így nem is foglalkozom vele tovább, inkább olvasom a mangát.

Dávid

Nem tudok sokáig olvasni tovább mert egy hang megszólít. Ahogy gondoltam, miattam jön errefele, és most ki tudja mit akar csinálni. Kicsit összehúzom magam, mert be kell valljam, enyhén megrémültem, hogy most itt ül mellettem a fiú, s engem néz. Próbálok nem nézni rá, s a könyvre figyelni, de ez nem megy, végképp feladom, mikor hozzám szól.
- Hmm? - kérdőn nézek a srácra, félelmem is elmúlt a mosolya láttán. - Nem hiszem, hogy ez az a könyv lenne, amire te gondolsz, mert ez pár hete jelent meg Japánban is, nemhogy már itt is kapható legyen.
Nem hiszem hogy hazudott volna, mert a borítóját tényleg össze lehet téveszteni, több más mangával is.
- De lehet hogy neked vannak titkos forrásaid, ahonnan be tudod szerezni az ilyen dolgokat. - egészítem ki,és elnevetem magam.
Első benyomásra rellonosnak nézett ki, mikor csak úgy berontott a terembe, de most már nem vagyok benne olyan biztos. De az is tuti, hogy nem levitás, mert biztos idősebb, mint én, és még sosem láttam a klubhelyiségben. Kicsit furán nézzétek ki, miközben azt próbálom kitalálni, hogy hova valósi a srác, s mikor erre rájövök, elpirulok, és ismét belebújok a mangába. Óh jaj, most biztos idiótának néz.

David

 Mosolyától én is kicsit felbátorodom, s már bátrabban is nevetek.
- Hát... - Kicsit habozok a válaszadással, mert nem tudom hogyan fogalmazzam meg, de végül válaszolok a kérdésére. - Az egyik könyvkiadónak a főnöke jó barátunk. Ha új könyv van, akkor mindig megkapom tőle. Nagyon kedvelem őt, örülnék ha apám lehetne - kicsit bővebbén feleltem a kelleténél, de nem tehetek róla. Biztos nem érdekli őt az én gondom-bajom, s csak zavarom a fecsegésemmel.
Visszabújok a könyvembe, s reménykedem benne, hogy elmegy innen. Nem is pillantok rá többet, mert talán még itt maradna. Tudom, ez nem túl kedves gondolat, de már nem igazán vágyom társaságra, inkább olvasok. De nem akar elmenni, inkább bemutatkozik. Behúzom a fejem, legszívesebben elszublimálnék, hogy ezt ne kelljen folytatni, mert a végén még leégetném magam, ha eddig nem tettem.
- Az én nevem Keiko - mutatkozom be én is, kezet fogok vele, s rámosolygok.
Már biztos hogy nem fog elmenni. Most hogy belegondolok végül is jó hogy itt van, talán a kedvem is jobb lesz, mert ettől a szar időtől kikészültem teljesen.
- Ugye jól gondolom, hogy rellonos vagy? - kérdem, s még a szemöldököm is felhúzom, meg egy kicsit félrebillentem a fejem.

Dávid

Ahogyan mosolyog a srác, mások talán idiótának néznék, de szerintem kifejezetten jó, és egy kicsit aranyos is.
-Óh, nem, nem vagyunk egyáltalán befolyásosak, csak van egy ilyen ismerősünk, azt ennyi - javítom ki a fiú téves megállapítását, egy halvány mosoly kíséretében. - Nem igazán. Vagyis régen nagyon jó volt a kapcsolat az apám és köztem, de mára már teljesen eltávolodtunk. Semmit nem foglalkozik velem, szinte soha nem látom, még így se, hogy egy országban tartózkodunk. Az egyetlen jó dolog, amit az elmúlt években tett velem, az az volt, hogy szó szerint rám parancsolt, hogy jelentkezzek ebbe a suliba - fejtem ki az apám és köztem lévő kapcsolatot. Hangomban némi megvetés hangzik, mert apám iránt tényleg így érzek, ezen nincs mit takarni.
Nem zavar hogy megkérdezte, inkább örülök is, hogy valamit kérdez, legalább nincs az a kínos csönd, amit nem szeretek. A bókra - mert gondolom az, amit a nevekkel kapcsolatban mondott - nem mondok semmit, csak vigyorgok.
- Csak abból gondoltam, ahogyan berontottál ide - felelek, és most már bátran rámosolygok Dávidra.
Kicsit talán meglepődött, hogy egyből kitaláltam, bár ez csak az esetek 10 százalékában történik meg, mert nagyon rossz emberismerő vagyok. Azért próbálom leszűrni az emberekről, hogy milyenek, már az első alkalommal, és akik rosszak, azokkal többen nem foglalkozni, de mindig kifogom az olyan embereket. Volt már olyanra példa, még hat éve, hogy barátkozni akartam az új - vagyis első - sulimban, és pont egy olyan csajt fogtam ki, aki nagyon beképzelt volt és mindenkit csesztetni akart, és engem nagyon meg szégyenített. Azóta nem igazán barátkoztem, csak néhány embert engedtem közel magamhoz. De itt a Bagolykőben kezdek megváltozni, nyitottabb lenni, és ez a mostani esetre is igaz.

Dávid

Nagyon örülök, hogy itt van valaki, akivel tudok beszélgetni, de még egy kicsit visszafogom magam,  mert a végén még elijeszteném, mert ign, tudok bolondos is lenni, de csak azok előtt, akiket jobban ismerek, közeli barátaim. Mint például a levitások nagy része, előttük tényleg tudok olyan lenni.
- Nem kell félned, ilyenről szó sincs - felelek nevetve. Bár tényleg jó lenne, de ez csak egy puszta álom, nem több.
- Azt tudom, hogy az emberek képesek
változni, ezt már megtapasztaltam - mondom egy halk kacaj kíséretében.
- Hát... Nem is tudom pontosan - felelek Dávidnak. - Próbálok vele szemben megértő lenni, mert tudom, hogy szereti azt, amit csinál, de nagyon megváltozott, ezalatt a pár év alatt, és sokszor bántott már meg, és én nem dolgokban könnyen megbocsájtani - mondom. Azt megy kell hagyni, hogy tényleg nagyon haragtartó vagyok, de sokszor belátom, hogy nem kéne apámmal szemben ilyennek lennem, mert talán nem szándékosan bántott meg annyiszor azzal, hogy nem foglalkozik velem,  de soha nem megy a megbocsájtás vele szemben.
Vigyorától nekem is nevetni támad kedvem, s ha a belépője nem ilyen lett volna, akkor talán nem is sejteném, hogy rellonos.
- Én levitás vagyok - nézek rá vigyirogva. Nagyon is látszhat rajtam, hogy az vagyok, bár nem is rejtem el, mert minek. Bátran vállalom, mert a Levita a legjobb ház - szerintem. Habár mindenkinek gondolom a saját háza a legjobb.

Dávid

Az elmúlt évek során egy fiúval sem éreztem magam ilyen jól, kivéve persze Alexet, de őt ki nem kedveli. Na jó, talán a rellonosok nem igazán csíphetik, mert tudom hogy a két ház nem igen szívleli egymást, de ezt inkább hanyagoljuk. Az a lényeg, hogy fiúkkal nem igazán barátkoztem eddig, mindig tartottam tőlük a kellő távolságot, de Dávid - meg Alex - más, velük tudok normálisan beszélni anélkül, hogy túlságosan zavarba jönnék.
- Ja, bármi - felelem nevetve.
- Hát... Magamon, természetesen - mondom, közben végig mosolygok. - Vagyis, úgy értem, hogy az apám változott nagyon sokat, és ezt éltem meg rosszul. De mindegy is, lesz, ahogy lesz - felelem, majd egy nagyobb sóhaj után halkan nevetek.
Most már egész jó a hangulatom, a kinti rossz időről is teljesen elfeledkezem. Mikor Dávid oldalba bök felsikítok, és még a könyv is kiesik az ölemből, mert egy kicsit fel is ugrok ijedtemben. Azt tudni kell hogy én nagyon csikis vagyok, úgy.... körülbelül... mindenhol. Régen csesztettek is azzal, hogy állandóan oldalba böktek, hogy ztan nevethessenek egy jót. Simán megsértődhetnék, és lehetnék, mert ilyenkor mindig azt csináltam, de ő biztos nem tudta, hogy ennyire csikis vagyok, így most megbocsájtok neki.
- Körülbelül 4-5 hónapja jöttem ide, és még elsős vagyok, mert nem sikerültek a vizsgáim. Bár akkoriban nem is igazán mozdultam ki, mert végülis kényszerítettek, hogy jelentkezzek, ezért nem lehetett engem látni semmilyen rendezvényen - válaszolok kicsit bőbeszédűen kérdésére.
- És te hányadikos vagy? Gondolom idősebb vagy mint én - kérdem, és rámosolygok Dávidra.