Charlotte

Vizsgáztam, és átmentem...második évfolyamos diák leszek a következő tanévtől. Furcsa.
Szögeztem le magamban a kósza gondolatfoszlányt, ami egész nap a fejemben bóklászott. Folyton ezt ízlelgettem, barátkoztam a gondolattal, hogy jövőre nem kell ismételjek, hanem végre elkezdhetem tudatosan tervezni az életem.
Nem tudom miért jelentett számomra ekkora mérföldkövet az első évfolyamról való továbblépés, de valami miatt úgy éreztem, a többi innentől kezdve gyerekjáték. Mindig csak az első pár lépés nehéz. Ezenkívül, most már sokkal több és érdekesebb tárgyat tanulhatok, valamint elkezdhetem zaklatni a vezetőséget a kérelmemmel, mert teljesítettem az utolsó feltételt is. Viszont így estefelé, már tényleg nem ezzel kéne foglalkozzak, elvégre van egy egész szabad hetem, tartalmasan kellene tölteni az időt. Ha tehetném, most szólnék Daninak vonatra ülnénk, és elmennék valami vadidegen kisvárosba, felfedezni azt, hatalmasat bulizni, és elbújni az ismerős emberek elől. Csak én és Dani...viszont Ő nincs itt, és ha Rá gondolok, csak elfog az eszeveszett hiányérzet. Az, hogy a szüleim hiányoznak, az egy normális érzés, az ember megtanul vele együtt élni, mintha belénk lenne kódolva, hogy ez normális. Viszont ha az ember testvére hiányzik, főleg ha az a legjobb barát szerepét is betölti egyben...na az igazán kegyetlenül rossz érzés. Egyszerűen lehetetlen megszokni.
De ahelyett, hogy további mélabúba keveredek, és megint az egész estét a szobában töltöm, inkább felkaptam egy bakancsot és a kabátomat, meg találomra egy könyvet a szépirodalmis polcról, és már csattogtam is a folyosón. Először nem tudtam merre, csak azt, hogy hideg helyre, és tekintve, hogy a kastélyból már nem kéne kimenni, maradt az Erkély. Egyébként is király hely olvasni és a nemsokára a csillagok is feljönnek, elvégre itt az ősz, sokkal rövidebbek a nappalok.

Charlotte

Vizsgáztam, és átmentem...második évfolyamos diák leszek a következő tanévtől. Furcsa.
Szögeztem le magamban a kósza gondolatfoszlányt, ami egész nap a fejemben bóklászott. Folyton ezt ízlelgettem, barátkoztam a gondolattal, hogy jövőre nem kell ismételjek, hanem végre elkezdhetem tudatosan tervezni az életem.
Nem tudom miért jelentett számomra ekkora mérföldkövet az első évfolyamról való továbblépés, de valami miatt úgy éreztem, a többi innentől kezdve gyerekjáték. Mindig csak az első pár lépés nehéz. Ezenkívül, most már sokkal több és érdekesebb tárgyat tanulhatok, valamint elkezdhetem zaklatni a vezetőséget a kérelmemmel, mert teljesítettem az utolsó feltételt is. Viszont így estefelé, már tényleg nem ezzel kéne foglalkozzak, elvégre van egy egész szabad hetem, tartalmasan kellene tölteni az időt. Ha tehetném, most szólnék Daninak vonatra ülnénk, és elmennék valami vadidegen kisvárosba, felfedezni azt, hatalmasat bulizni, és elbújni az ismerős emberek elől. Csak én és Dani...viszont Ő nincs itt, és ha Rá gondolok, csak elfog az eszeveszett hiányérzet. Az, hogy a szüleim hiányoznak, az egy normális érzés, az ember megtanul vele együtt élni, mintha belénk lenne kódolva, hogy ez normális. Viszont ha az ember testvére hiányzik, főleg ha az a legjobb barát szerepét is betölti egyben...na az igazán kegyetlenül rossz érzés. Egyszerűen lehetetlen megszokni.
De ahelyett, hogy további mélabúba keveredek, és megint az egész estét a szobában töltöm, inkább felkaptam egy bakancsot és a kabátomat, meg találomra egy könyvet a szépirodalmis polcról, és már csattogtam is a folyosón. Először nem tudtam merre, csak azt, hogy hideg helyre, és tekintve, hogy a kastélyból már nem kéne kimenni, maradt az Erkély. Egyébként is király hely olvasni és a nemsokára a csillagok is feljönnek, elvégre itt az ősz, sokkal rövidebbek a nappalok.

  Hát itt vagyok. Megérkeztem a híres Bagolykőbe, bár egy éves késéssel, de sikerült. És a Rellonba kerültem. Foggalmam sincs, hogy ez jó vagy rossz. Anyáék sose beszéltek arról, hogy melyik házba szeretnék, hogy bejussak,csak azt mesélték, hogy milyen suli.
  Három napja jöttem, de Anyától már négy levél volt, amiből megállapítottam, hogy neki nehezebb ez az egész elvállás mizéria mint nekem. Csak nehogy ide költözzenek, hogy állandó felügyelet legyek.. megint.
  Három napja kuksolok a szobámba, és pakolásztam. Mindent elraktam, a könyveimet, a ruháimat, berendeztem az éjjeli szekrényemet, aztán a ruháimat, na meg a cipőimet s aztán újra a ruhákat. Kicsit sok van belőlük.
  Estére viszont kicsit eluntam magam. Elterveztem, hogy vacsora után egyet sétálok és felfedezem a kastélyt. Még időben elmentem zuhanyozni. aztán meg keresgélni a szekrényembe ruhák után. Nem mintha nem lenne elég, de sose tudom gyorsan eldönteni igazán mit akarok. Hosszas tanakodás után egy drapp csőnadrág és egy fehér csipkés hosszúujjú mellett döntöttem, és belebújtam egy fehér magassarkúba. Egyből jól éreztem magam, ahogy láttam magamat a tükörben megnőni. Mindig is utáltam a 155 cm.-et. Rakoncátlan vörös fürtjeimet szabadon hagytam majd magamra kaptam egy dzsekit, és indulhattam is.
  Az ebédlőbe vezető útat már ismertem, oda könnyen letaláltam. Elhelyezkedtem a Rellon asztalánál, és jól megtömtem a hasam. Mindig imádtam enni, és sose volt problémám a kilogramokkal, ehettem amennyit akartam.
  Jól lakottan, és elégedetten álltam fel az asztaltól és indultam el a betervezett esti sétámra. Addig bolyongtam a folyosókon le s fel, jobbra s balra míg azt se tudtam hol vagyok. Csak ez kellett nekem, hogy eltévedjek. Hirtelen benyitottam egy ajtón és egy teraszon találtam magam, már ott volt egy lány és..olvasott.
  Hát akkor köszönjünk..
   -Szia.-nyögtem ki.

Charlotte

Amint kiléptem az erkélyre, arcomat megcsapta a jóleső hideg levegő. Pár percig mélyeket lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem, és aztán a korláthoz sétáltam. Felnéztem az égre, csakhogy tudjam mennyi időm van még a szürkületig.
-Kb van még egy órám...király!-
Mormogom magamnak, tekintve, hogy senki sincs még a közelben sem, majd jobban is szemügyre veszem a magammal hozott könyvet. A parfüm...na hogy ez hogy került a szépirodalmis polcomra Babits mellé, az igazán jó kérdés, de egyáltalán nem baj, hogy mégiscsak ezt hoztam. Egyszer már olvastam, talán 2 éve, de akkor még szerintem túl fiatal voltam, hogy a megértsem a "gyilkos zseni" mesterkedésein kívül bármit is, mert mindössze ennyi maradt meg. Úgyhogy letelepedtem a korlát mellé és lábaimat felhúzva a térdeimre támasztottam a könyvet. A vastag kötött sapkát mélyen a fejembe húztam, és hosszú barna loboncomat engedtem előrecsúszni az arcomba, ezzel egy falat képezve köztem és a külvilág között. Hiába voltam kabátban és vastag pulcsiban, a szoknyám helyett elfelejtettem felvenni egy nadrágot, úgyhogy kicsit fáztam, de nem zavart. Ha nem kötötte volna le a figyelmemet teljes mértékben a könyv, valószínűleg azon töprengenék, hogy a bakancs-szűk szoknya párosítás mennyire szokványos, de elvégre színügyileg rendben van, és kicsit megengedhetem magamnak, hogy az alternatívabb divatot kövessem...legalább a szünetben.
"Arról álmodozott, hogy az első árbocrúd tetején ül a kosárban és repül a tenger végtelen illatán át, ami voltaképpen nem...Szia!"
Valami nem stimmel...a fejemben szóló olvasott szöveget megtörte egy köszönés, de kellett két másodperc, mire kirángatott a 35. oldalról. A függönyt képező tincseimet átvetettem a vállam fölött és kíváncsi szemekkel tekintettem fel az érkezőre.
-Szia!-
Köszöntem a drapp nadrágos lánynak, majd némi gondolkodás után úgy döntöttem folytatom, elvégre jobb megoldásnak tűnt mint a "kínos csendben bámuljuk egymást" lehetőség.
-Mi járatban errefelé?-
Kérdeztem egy halvány mosollyal, továbbra is a lánykát szemlélve. Nem tűnt ismerősnek, de nem is volt feltnően fiatal, hogy egyből rájöjjek gólya, vagy csak máshonnan érkezett a suliba.