Emily

Végre megérkeztem. Olyan nagyon boldog vagyok. Olyan nagyon boldog, hogy az arcomról le sem lehet mosni a vigyort. Már napok óta ilyen vagyok, mióta megkaptam a levelet, hogy felvettek. Bár nagyon nem volt kétségem efelől. Apa és anya szerint ügyes vagyok ,és jól helyt fogok állni itt, de azért egy kicsit félek. Mert mi van, ha mégsem fogok olyan jól helyt állni, mint hogy ők mondták? Jó, az igaz, hogy a barátkozással soha nem voltak gondjaim, de ide más emberek járnak. Én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy beilleszkedjek, és remélem, hogy ez hamar sikerülni is fog.
Most itt állok az iskola kapujában mellettem a bőröndjeim. Már egy pár perce, hogy itt vagyok, de ne tudom magam rászánni, hogy elinduljak. Ki tudja meddig fogok még itt állni. De a végtelenségig nem, így elindulok, a lehető leglassabban.

Emily

Olyan nagy ez a kastély. Hatalmas. Ahogy ismerem magam, biztos elfogok tévedni egy jó párszor. Vagyis nagyon sokszor. Szerintem még több éves itt lét után is el fogok tévedni. De nem baj, majd megkérdezem a helyes utat egy kedves és aranyos iskolatársamtól. Legalábbis remélem, hogy egy olyan emberbe fogok majd belebotlani. Nagyon, nagyon remélem, mert nem szeretem a gonosz embereket. De tudom, hogy vannak itt olyanok is, szóval nem kerülhetem el őket. De most már tényleg ideje lenne elindulnom valamerre. Bármerre. Eridonos lettem, ami anyuék szerint nem csoda, mert ő is, és a nagymamám is az volt. Vagyis pontosabban nem eridonos, hanem annak a háznak a megfelelője Franciaországban. Ha már itt tartunk, nem értem, hogy én miért nem oda járok? Csak apu akarta, hogy ide jelentkezzek, de nem tudom, hogy miért, hisz ott sokkal közelebb lennék hozzájuk. Na de mindegy. Most először meg kéne keresnem az eridon házat ebben a nagy kastélyban. Nem lesz könnyű feladat, de valaki biztos segíteni fog.
És ekkor, szinte parancsszóra jön felém egy lány, és megszólít.
- Szia, igen most érkeztem. - Felelem, majd egy mosoly kíséretében kezet rázok vele.
- Én Natacha vagyok. - Mutatkozom be. -Hű az nagyon jó lenne. Az eridon házat keresem. Nem tudod merre van? - kérdezem, és egy mosoly ül ki az arcomra.

Emily

Most talán madarat is lehetne velem fogatni, olyan nagyon boldog vagyok. Ennek több oka is van; az egyik az új iskola, ahol remélhetőleg sok új barátot szerzek, és nagyon sok vicces kalandban lesz majd részem. A másik oka pedig az, hogy már rögtön a megérkezésemkor egy ilyen nagyon aranyos lánnyal találkozom, aki még mellesleg eridonos is, pont mint én. Talán ő lesz az első ember,akivel összebarátkozom. Legalábbis nagyon remélem. Megfogom a másik bőröndöt, és elindulok a lány után, vagyis pontosabban mellette próbálom tartani vele a lépést.
- Köszi! - Felelem egy nagy vigyor mellett. - Nem is tudom. Erről anyuék soha nem mondtak semmit, és igazából engem sem érdekelt különösebben. Szóval ezt nem tudom neked megmondani. Bár most,hogy kérdezted, elkezdett engem is érdekelni. - Fejtem ki, talán kicsit hosszabban is a kelleténél, de remélem ez nem zavarja őt. A kastélyba lépve, elakad a lélegzetem, annyira szép, már ez a bejárati csarnok is. Akaratlanul is kicsúszik a számon egy "wáo" miközben körbenézek. Nagyon figyelek Emily-re, hogy merre, és mit mutogat, hogy legalább azt megjegyezzem, hogyan jutok el innen az eridon toronyba, és vissza. A kastély többi részét majd úgyis fel fogom fedezni, ha máshogy nemis, nagy bolyongások, és eltévedések árán.
- Nem baj, szeretem a magasságot. - Felelem egy mosoly keretében. Nem valahogy mindig is vonzottak az extrém,ea talán kicsit veszélyes dolgok, főleg a magasság. Szeretek a magasban lenni, mert onnan minden kisebbnek látszik, és több dolgot láthatok onnan fentről.
- Öhm... te sokszor tévedtél el kezdetben? - hangzik egy random kérdés tőlem, ami kifejezetten érdekel. - Csak mert olyan nagynak tűnik ez az egész kastély, és ahogy magamat ismerem, hát....- itt nem folytatom tovább, mert biztos megértette mire akarok ezzel célozni. Legalábbis remélem.

Emily

A felét sem? Na azt elhiszem. Végül is ez még csak bejárat. De már ez is csodás, és akkor milyen lehet a kastély többi része. Nagyon sok időt töltöttem muglik között, és otthon sincs semmi, vagyis nagyon kevés mágikus tárgy van, mivel vannak mugli barátaink is.
- Azt meghiszem. - Felelem még mindig a falakat és mennyezetet vizslatva. - Majd arra is sort keríték. - Az biztos, hogy nemsokára meglátogatom a könyvtárat, persze tanulás céljából akartam először elmenni oda, már ha odatalálok. Sok felfedezni váró hely van itt, gondolom, és én minden zúgát meg akarom ismerni a lehető leghamarabb, ami talán egy év, ha nem több.
- Úgy izgibb is. Végül is én szeretek eltévedni, mert az úgy sokkal izgibb,mintha tudatosan mész a célirány felé. De akkor nem csak én leszek béna,ha eltévedek - mondom, és elnevetem magam. Én bárhol képes vagyok eltévedni, még ott is, ahol vagy ezerszer jártam, de ilyenkor jót nevetek magamon. És itt is biztos az lesz, de engem nem zavar,nem fog zavarni.

Ethan

Nagyon meleg van. Kicsit túl ságosan is. Még a kastélyban is. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen épületnek van egy kis hőszigetelése, de nincs. Inkább kimegyek a szabadba, minthogy bent punnyadjak. A friss levegő úgyis jót tesz, meg amúgy is, nem nagyon ismerem még a környéket, és itt az ideje ezt megtennem.
Egy fehér topban és rövid farmernadrágban indulok útnak, de a kapun kiérve azonnal meg is állok. Itt maradok a réten, nem egyek sehova, max 1-2 óra múlva. Szép ez a rét, nagyon, és valami azt súgja, hogy sok időt fogok itt eltölteni az évek során. Nem is tudom miért, talán a fák miatt, vagy....mit tudom én. Kiskoromban sokat másztam fára,anyuék nagy örömére. Ők nem igazán voltál úgy oda érte, mert féltek, hogy összetöröm magam. És nem ok nélkül. Számos horzsolás, és kisebb seb keletkezett az évek során a kezemen, lábamon, vagy testem egyéb részén. Most is az egyik fá irányába indulok el, és pár perc némán állás után egy mély levegőt veszek és felmászok a fára. Minden gond nélkül sikerül a mutatvány, és az egyik ágról nézem a kastélyt. Egyszer csak egy fiú telepedik le a fa alá, amin én is ott vagyok. Kicsit előredőlök, hogy jobban szemügyre vegyem a srác arcát, de ez nem tűnik túl jó ötletnek, mert attól a lendülettől majdnem le is esek. Szerencsére még idejében sikerül megkapaszkodnom a fa ágában, így nem sérültem meg, de egy lányos sikolyt azért hallatok. Leugrok, és egy zavart mosollyal nézek a fiúra, aki most biztos hülyének néz.
- Szia, megzavartalak? - kérdem, egy mosollyal kísérve.

Ethan

Kezdem egyre jobban azt hinni, hogy nem igazán fogok átmenni a vizsgán és ismét elsős leszek. De végül is ez nem olyan nagy baj, mert úgy legalább több időm lesz hozzászokni a kastélyhoz, és a tananyaghoz. És amúgy is egyszerűen nem tudom rávenni magam arra, hogy elkezdjek tanulni. Néhányszor elkezdtem már olvasni a tanulni való dolgokat, de mindig úgy éreztem, hogy már tudom,amit kell, így nem is foglalkoztam vele sokat.
- Biztos? Mert valamin nagyon elgondolkodtál. - Felelem egy vigyor mellett, kezem a csípőmre téve, majd leülök mellé, ha őt nem zavarja. Mondjuk akkor is leülnék,ha zavarná, max elküldene. Bár ha eddig nem tette meg, akkor remélhetőleg nem is fogja megtenni.
Gólya? Ennyire látszik rajtam, hogy új vagyok? De ez érthető, mivel gondolom ismeri azokat, akik már régebb óta itt vannak, és ebből következhettette ezt a feltevést. Na mindegy, ez most nem fontos.
- Öhm... Nem, nem igazán. Végül is miattad estem le majdnem, meg amúgy sem lett semmi bajom.- Na jó, lehet nem volt túl szép dolog őt hibáztatni, de nem gondoltam komolyan, és remélem, nagyon remélem, hogy ez le is esik neki, a vigyorom láttán, vagy halk nevetésem hallatán.
- Amúgy a nevem Natacha Couteau. Téged hogy hívnak? - Mutatkozom be, és kezem nyújtom felé, és barátságos mosoly mellett.

Ethan

Nem akarok a magánügyeibe, és a saját világába belekontárkodni, mert azzal talán csak magamra haragítanám, és azt nagyon nem akarom. Így bármennyire is izgat a dolog, tűrtőztetem magam, hogy ne kezdjek el kérdezősködni, bár egy kicsit nehezemre fog esni. Válaszára csak egy mosollyal felelek. Nem tudom milyen gondjai lehetnek, és nem is tudom elképzelni. Nekem még soha nem voltak olyan gondjaim, amiről így el kellett volna gondolkodni, igazából, még soha nem is érzékeltem, ha voltak is. Én hamar el tudom felejteni, és túl tudok lépni mindenen, és bár ezt talán mások nem nézik jó szemmel, de én így vagyok boldog. Nem sok dolog tad a boldogságom útjába állni.
- Ne okold magad emiatt. Nincs semmi baj. Végül is nem lett semmi bajom. - Mondom egy mosoly kíséretében. Valójában én bármilyen körülmény között képes vagyok veszélyes helyzetbe hozni magam, de valahogy mindig jól jövök ki mindenből, max 1-2 kisebb seb marad emlékként.
- Nem, nem azért jöttem - Felelem egy vigyor mellett. - Csak körül akartam nézni a kastély körül..... és erről a fáról - mutatók fel a lombok közé, valahogy máshogy néz ki a kastély, és magasabbról szerintem sokkal szebb minden.Szeretem a magasságot, mégha az veszélyes is. - Szokásomhoz híven megint túl sokat beszélek, rossz szokásom, de nem tudok leszokni róla ez van. - De ez téged biztos nem érdekel, szóval inkább befogom. - Fejezem be, és egy halvány félmosoly látszik az arcomon.

Márk

Ideje lenne tanulnom. Vagyis folytatni a tanulást, amit még tegnap elkezdtem, ennem jutottam vele túlzottan sokra. Mondjuk az igaz, hogy a Gólyalak nem épp a legmegfelelőbb hely a tanulásra, mert általában mindig van ott valaki, akitől nem tudok tanulni. De én sikerrel akarom elvégezni a vizsgákat, ami nem fog menni, ha nem tanukok rá eleget.
Most is két lány beszélget, és nevetgél, egész hangosan, és szerintem nem is vették észre, hogy más is van itt, nem csak ők. Így fogom a bűbájtán könyvemet, és kimegyek a szobából, s egy igen határozott mozdulattal becsapom magam mögött az ajtót. Talán erre már felfigyelnek a lányok, bár egy kicsit már későn. Na de akkor hova menjek tanulni? Áá, megvan! Caius múltkor ajánlotta a Fénylő lelkek udvarát, hát itt az ideje elmenni oda. Viszonylag hamar odatalálok, úgy nagyjából 20 perc bolyongás után, és egy kedves levitás lány segítségével. Valóban szép az egész udvar, pár percig csak állok és csodálkozom, majd a kúthoz közelebb lépek. A víz nagyon tiszta, és annak a varázslónak a szobra is szép. Mikor kicsodálkoztam magam, a pad felé veszem az irányt, amire aztán lefekszem, egyik lábam felhúzom magamhoz, a másikat pedig lelógatom. Szerencsére most még nincs itt senki, aki rámszólhatna, hogy hagyjak másnak is helyet, és így legalább nyugodtan tudok tanulni is. A könyvet a fejem felé - vagyis az arcom elé - emelem, és elkezdem olvasni.

Márk

Már kezdem unni ezt az egészet.Csak azt akarom, hogy végre vége legyen ennek, mármint a vizsgáknak. Tudom, még el sem kezdődtek, de már mindenki ezekről beszél, és idegeskedik, vagy épp gőzerővel tanul. Én teljesen nyugodt vagyok, bízok magamban, hogy sikerülni fog, de ha mégsem, akkor ez van, majd legközelebb. Nem kell nagy dobra verni ezt az egészet,  szerintem nincs benne semmi különös, csak néhány vizsga. A BBT könyvet is elég unottan olvasom, szinte csak néhány mondatot olvasok el oldalanként, mert úgy érzem,minden ami benne van, azt már tudom, és úgy már nagyon unalmas, de azért olvasom. Egyszer csak megszólal valaki, és én a hang irányába nézek. Egy srác áll a kút előtt, és az egyik szobor épp mond neki valamit. Nem igazán értem mit, nem is nagyobb figyelek rá, inkább olvasom tovább a könyvet. Úgyis biztos mindjárt elmegy onnan az a fiú, szóval minek figyeljek rájuk? De nem így van, ért az a srác, aki az előbb még a kút mellett állt, most itt van mellettem.
- Úgy lesz, vagyis már úgy van, mert szerintem már mindent tudok belőle, és csak úgy olvasgatom. - Felelem, és elvigyordom, majd szemem a srác kezében lévő könyvre téved. - Látom te us tanulási szándékkal jöttél ide. - Mondom egy mosoly kíséretében, majd felülök, és megpaskolom magam mellett állt helyet. - Ülj le nyugodtan. - mondom, majd ismét kinyitom a könyvet, és elkezdem lapozgatni.

Rufus

Éhes vagyok. Nagyon éhes. Ma még egész nap nem ettem semmit, és annyira éhezem, hogy csak na. Na jó ez kicsit túlzás, mert Afrikában sokkal jobban éheznek, mint én, szóval nem kéne nekem itt nyavajognom, hisz bármikor elmehetek valahova enni. Mondták már, hogya konyhába bármikor elmehetek, mert a manók úgyis adnak valamit, ott biztos nem éheznék. De nekem most semmi kedvem nincs ahhoz, hogy csak kastélyban bóklásszak, mert tuti nem találnám meg elsőre a konyhát. Így inkább elmegyek a faluba, biztos van ott is valami jó kis étterem, vagy bármi, ahol lehet enni. Már nagyon jól tudom az eridon és a bejárat közti utat, így hamar kiérek, onnan pedig már csak pár perc míg a faluba érek. Csodás ez a falu, az biztos hogy sok időt fogok itt tölteni. De most már csak valami éttermet kéne keresnem. Az orrom érez valami nagyon finom illatot, ez tuti hogy kajálda lesz, más nem is lehet. Körülnézek, és meg is látom a gyorséttermet. Azt a kis távot már szintre futva teszem meg, és azonnal be is rontok.
- Helló! Szeretnék kérni.... Öhm... sült pisztrángot krumplival és vízzel. - mondom, majd amint megkapom, ki is fizetem, és csak aztán nézek ülőhely után. Meg us pillantom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellet,és azonnal letelepedem, és elkezdek falatozni az utcát bámulva.

Márk

Egy kicsit talán túl gyerekes vigyorral nyugtázom, és nézem végig, ahogy leül, és szépen kinyújtóztatja végtagjait. Látszik, ebből nem nagyon lesz tanulás, legalábbis ha rajtam múlik akkor nem lesz. Bár Caius mondta, hogy ha van ott valaki, akivel lehet beszélgetni, akkor tuti nm fog az ember tanulni, és mivel én már szerintem tudom az anyagot, és eléggé unatkozom, fejembe veszem, hogy ha törik ha szakad, beszélgetni fogok ezzel a sráccal. Össze akarok vele barátkozni, ezt már eldöntöttem, és ha én valamit a fejembe veszek, azt véghez is viszem, akármeddig tart is. És végül.is elég kedvesnek tűnik ez a fiú, szóval nagy baj csak nem lesz. Remélhetőleg.
- Azt a manót küldheted majd hozzám is. - Felelem és elnevetem magam. Kicsit vicces is a srác, ami nekem nagyon bejön. Jobb mint a komor, és tudálékos ember, vagyis fiú. Kicsit arrébb csúszom, hogy rendesen elférjen a padon, és egy bájos mosolyt villantok.
- Ja, amúgy a nevem Natacha. Elsős Eridonos vagyok. És te? - mondom, s a bemutatkozásnál a kezemet is nyújtom felé  egy ellenállhatatlanul édes mosoly kíséretében, és próbálom a normális, nem.dilis énemet mutatni neki. - Mennyire ismered már a kastélyt? - jön is a következő kérdés. - mert én még nem nagyon, és az is húsz percekben telt, míg idáig eljutottam. - mondom vigyorogva. ez még csak a kezdet volt, mér biztos sokszor, sőt rengetegszer fogok még eltévedni. Vagyis, nem eltévedni, csak nem fogom megtalálni a helyes utat, és a kettő nem ugyanaz. Bár "Felfedezem a kastélyt" nevem is elindulhatok, és akkor kevésbé ciki, ha az egész napom rámegy arra, hogy a keleti szárnyból átjussak a déli szárnyba. És úgy izgisebb is lesz. Gondolataim teljesen elkalandoznak, és mikor észbe kapok, hogy nem vagyok egyedül, csak egy mosolyt küldök a srác felé.

Márk

- Milyen aranyos neved van. - mondom egy mosoly kíséretében. Nem is tudom, hogy ezt most miért mondtam, csak úgy kiesett a számon, de valamit még mondanom kéne hozzá, hogy ne legyen annyira ciki ez a mondat. És egyből tudom is, hogy mivel egészítsem ki. - Volt egy hörcsögöm, még pár éve, és azt is Márknak hívták, de a mamám macskája megette. Vagyis Marcusnak hívták, de a kettő végül is ugyanaz, nem? Bár nem tudom, szerintem igen, de nem vagyok benne olyan biztos. - Mondom, s végül elhallgatok. Bár én még talán órákig el tudnék beszélni erről, de nem akarom őt untatni, mert a végén még szó nélkül itt hagyna, és az nem esne túl jól.
- Én is hajlamos vagyok az eltévedésre, bár talán nekem még egy év is kevés lenne ahhoz, hogy megszokjam a kastély nagyságát, és ne tévedjek el. - Felelem.vigyorogva. - Nekem úgy ajánlották ezt a helyet, mert itt elvileg jól lehet tanulni. Persze csak akkor, ha egyedül vagy, és ez úgy látom valóban igaz. De nem is baj, egyesül úgyis nagyon unalmas, és egy ember társasága jobb mint egy könyvvé. - Mondom és elmosolyodom. Szeretek társaságban lenni, és beszélgetni valakivel, bárkivel, bár sokszor csak én beszélek, a másik ember pedig hallgatja az én csacsogásomat. Ebben nincs semmi rossz szerintem, mert én szeretek beszélni, hallgatni viszont annál inkább nem.
Vigyorogva nézem végig, hogy mit csinál a könyvében lévő egyik képpel Márk, és el is nevetem magam, mikor felragasztja a kutya képében ragadt mágust a padra. Nagyon viccesnek találom ezt az egészet,és a srác is szerintem nagyon vicces, szerintem nagyon jól el leszek vele egy ideig. Megunni biztos nem fogom a társaságát.
-Így, én oda kerültem. Anya is abban bízott, hogy ebbe a házba kerülök, mert ő is és a mamám is eridonos volt. Pontosabban ennek a háznak a megfelelője a francia iskolában. A nevét nm tudom, de igazából nem is nagyon érdekel, mert nem oda járok, szóval nem az én gondom. - Mondom egy bájos vigyor kíséretében. - Miért? Mármint hogy érted azt, hogy furák? - kérdezem értetlenkedve, mert nem tudom megérteni, hogy miben, miért lennének a háztársai furák. Mondjuk csak egy levitással találkoztam, de vele is csak futólag, míg megtudakoltam az ide vezető utat, de ő első ránézésre teljesen normálisnak tűnt.

Nina
ruha

Egész délelőtt csak tanultam, és most eljött az idő a pihenésre. És pihenés alatt azt értem,hogy útnak indulok, és végre valahára felfedezem a kastélyt. Még nagyon nem volt rá időm, csak néhány helyen jártam eddig, de az nem sok. Igazából eddig a tanulással voltam elfoglalva, és a legtöbb időt a szobában, vagy a KH-ban töltöttem, a könyveket bújva. De most fogom magam, és elindulok valamerre. Pontosan nem tudom, hogy merre, csak valahova, ahová a lábam visz, és ki tudja a végén milyen helyekre kerülök. Egyszer csak a fülemet vidám nevetés zaja csapja meg az egyik folyosó irányából. El képzelni nem tudom, hogy vajon mi lehet ott, talán valami buli, vagy mi? Jobban teszem, ha most azonnal kiderítem, így elindulok a hangok forrásának irányába. A folyosóra lépve még a szám is tátva marad a csodálkozástól. Sok kép van fenn a falakon, amik mulatnak, és nagyon vidámak, emellett szagok is terjengenek a helyiségben, mégpedig a bor átható, és összetévedhetetlen szaga. A képeket figyelve megyek a folyosón végig, nem is nézek a lábam elé, így azt a lányt sem veszem észre, aki ott áll az egyik kép előtt, csak mikor már túl késő. És ezalatt azt értem, hogy szépen nekimegyek, de azonnal észbe kapok, és pár lépést hátrálok.
- Bocsi, nem volt szándékos. Tényleg bocsi. - Mondom, a padlót bámulva, egyszer sem nézek fel a lányra, úgy várom a reakcióját. Na tessék, ezt szépen megcsináltam.

Nina

Ezek a freskók elképesztőek. Sokkal viccesebek, és jópofábbak, mint az a vén banya, amit apu dolgozószobájában szerettem piszkálni. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok festmény van az egész kastélyban, de végül is nem meglepő. Az ütközés következtében a hangzavar alábbhagyott, és mindegyik kép figyelte a lány reakcióját. Bár nem nézek rá, de azért érzem magamon gyilkos tekintetét, és ez semmi jót nem sejtet. De csak nem lehet rám annyira mérges? Hisz csak egy véletlen baleset volt. Hangjára azonban már felnézek, mert viszonylag elég kedvesen válaszolt, mint vártam.
- Bocsi, többet nem fordul elő. Csak a képeket néztem, és nem igazán figyeltem a lábam elé. - Mondom, majd megejtek ég bátortalan mosolyt is. Nem értem miért ijedtem meg ennyire, hisz nem szokásom, de ez a lány valahogy kihozta belőlem.
- Eridonos vagyok, és elsős. És te? -kérdezem meg, bár ha tippelnem kéne, akkor én a rellont mondanám, bár nem tudom miért. Csak megérzés. És az is biztos,hogy jóval idősebb nálam, még az is lehet, hogy mestertanonc. De h nem az, akkor tuti negyedikes, vagy ötödikes. Hát majd meglátjuk, ha elmondja. Arra a férfira,az egyik festményen, aki azt a goromba megjegyzést tette, vagyis a szőke nős viccet mondta, csak egy goromba pillantást vetek, majd a lányra nézve, egy halk "köszönöm" hagyja el a számat.
- Az én nevem Natacha. - Mutatkozom be én is Ninának. Nem tudom, hogy most mit csinaljak. Menjek el, vagy maradjak, és kezdeményezzek egy beszélgetést a lánnyal? Talán annak ő nem igazán örülne, az első benyomás alapján ítélve, mert az szerintem nem volt túl kellemes. Ezen gondolkodva csak állok egy helyben, mint egy hülye, és az ujjamat tördelem.

Emma

Friss levegőre van szükségem. Olyannyira nagyon, hogy még a tanulás sem érdekel. Egész eddig csak tanultam, mást sem csináltam. Alig mozdulok ki a szobából, és ha mégis, akkor is csak a vizsgákra megyek, vagy épp csak a KH-ig. De ebből elég, most azonnal kimozdulok a kastélyból. Hallottam, hogy van egy kis tavacska itt a közelben, és arra gondoltam, hogy azt jó lenne egyszer meglátogatni. És itt a megfelelő alkalom erre. Egy térdig érő farmert, hosszúujjú vékony felsőt veszek fel, amin egy átszúrt, szárnyas szív van, és hozzá egy kényelmes sarut. Már nagyon jól ismerem a kivezető utat, így hamar kiérek, de a tóhoz vezető úttal már vannak kis bajaim. úgy nagyjából kell ég jó húsz perc mire megtalálom a helyes utat, és elérek a tóig. Azt gondoltam volna, hog senki nincs itt, de nagyot tévedek. Egy lány is itt van, és egy kismacskát simogat. Hogy milyen édes ez a cica. Hasonlít a nagyanyám macskájára, aki megette a hörcsögöm. Bár azt a macskát ki nem állhattam, mert egy lusta, és elkényeztetett dög volt. Persze míg egy autó el nem ütötte.
- Szia. Leülhetek? - kérdezem, és ha megengedi, akkor letelepedek mellé, ha nem, hát akkor is letelepedek mellé, csak akkor nem a pokrócra. Kicsit közelebbről is megnézem a lány arcát, és mintha már láttam volna őt valahol. Nem tudom, hogy hol, de valahol biztos. - Natacha vagyok. Natacha Couteau. - Mutatkozom be, majd kezemet nyújtom felé, egy barátságos mosoly kíséretében.

Emma

A lány kedvesen válaszolt, ami már egy jó pont ahhoz, hogy újabb barátot szerezzek. És nincs is jobb dolog egy ilyen szép napon, mint új ismerősöket, pontosabban barátokat szerezni. Egy mosollyal az arcomon ülök le mellé, majd mikor bemutatkozik, a szemem a lányról, macskára téved.
- Milyen szép neved van. - dicsérem meg. - Engem nyugodtan hívhatsz Nat-nek vagy Nati-nek. Legalábbis a barátaim így szoktak hívni. De ahogy jónak látod. Úgy hívsz, ahogy akarsz. - mondom, és egy bájos vigyort erőltetek az arcomra. - Nagyon aranyos ez a macska. Régen nekem is volt egy, vagyis pontosabban a mamámé volt, de mivel ő nálunk lakik, így minden nap látnom kellett. Bár azt a macskát ki nem állhattam. Nem mintha nem szeretném az állatokat, és a macskákat, de az egy dög volt. Nagyon nem bírtam elviselni. Nem aztán az ég megszabadított tőle, és egy autó elütötte. - és megint csak beszélek, és beszélek, a lányt nem is hagyom megszólalni. De végül sikerül valahogy lakatot tenni a számra, és végre befogom, hogy a másik fél is szóhoz tudjon jutni.
- Igen, ég kicsit pihenni szeretnék, mert eddig folyamatosan tanultam,de már egy kicsit belefáradtam. Alig várom, hogy vége legyen a vizsgaidőszaknak. - Felelek a lány kérdésére, majd megsimogatom a macskát. - Mond csak, te melyik házba tartozol? - kérdezem a lánytól, majd a zavar figyelem, amire épp egy vadkacsa szállt.

Márk

Valóban jól kiegészítjuk egymást, én szeretek beszélni, ő pedig szeret hallgatni. Ez így jól fog menni.  A képzelőerőm néha nagyon vicces dolgokat szokott csinálni. Mindent, amit hallok, vagy esetleg én mondok, azt akaratomon kívül elképzelem, legyen bármi is. Most is elképzeltem Márkot,egy aranyos, duci, és mindenképpen vörös kis hörcsögként. Ha hörcsög lenne, akkor tuti vörös színű lenne. Ezt csak a haja színe alapján mondom, bár másként nem is tudnám elképzelni őt. És ettől mosolyra húzódik a szám.
- Én nem igazán voltam még ilyen mugli helyeken, vagyis ilyen kocsmában,meg ehhez hasonló helyeken. De úgy látom te elég járatos vagy ott. Engem csak ilyen flancos éttermekbe vittek el a szüleim, de ha jól emlékszem, akkor ki is lettünk tiltva az egyik ilyen helyről, a viselkedésem, mármint a bátyám, és az én viselkedésem végett. - mondom a gonolataimba merülve, egy halvány mosollyal az arcomon. Ó, azok a régi szép, és igen vicces emlékek. Elkezdhetnék mesélni béki, de akkor meg holnap estére sem végeznék, és untatni sem akarom őt. Mikor elmondja mi van a háztársaival, egyáltalán nem lepődök meg, már mással is megtörténhet ez, nem csak vele.
- Áá, értem. Hát a szerelem ilyen. És valaki biztos megszívja. És úgy látom ez esetben te vagy az a valaki. - mondom és elkezdek kuncogni.

Yvonne

Most egy kis kikapcsolódásra vágyom, de valahogy nincs kedvem kimenni friss levegőt szívni, inkább a kastélyban maradok, és itt csinálok valami jót, talán folytatom a kastély felfedezését, vagy keresek valakit, hogy azzal beszélgessek. Tanulni most egyáltalán nincs kedvem, épp eleget tudok már, ennél több úgyse fog menni. Utam most a kastély déli szárnya felé vezet. Bár ott már voltam, de csak nagyon kevés időt tudtam ott eltölteni, mert már akkor kezdett esteledni, és nem akartam büntetést kapni, hogy takarodó után még kinn járkálok a folyosókon. Mikor egy olyan részhez érek,ahol utolsó alkalommal nagy volt a hangzavar, ott megtorpanok, mert most hatalmas a csönd ahhoz a hangzavarhoz képest. Igaz, akkor csak gyorsan "átlibegtem" a folyosón,mert nem bírtam elviselni a hangos beszédet, de most talán esélyem van jobban megnézni a festményeket. Félve bekukkantok, és egy lányt veszek észre. Talán ő csitította el a képeket. Hát, ha igen, akkor bizony van vér a pucájában, azt meg kell hagyni. Induló hogy odamenjek ahhoz a lányhoz, sietős léptékkel, és nem is nézek a lábam elé. És ez rossz ötletnek bizonyult, mert valahonnan egy kisebb tócsa került elő, amiben én szépen elcsúszok, pont a lány lába elé.
- Szi... - csak ennyit tudok mondani, mielőtt még a földdel közelebbi kapcsolatba nem kerülök, aztán elkezdek nevetni magamon. Sorsán feltápászkodom, és a lány elé lépek. - Szóval, szia. Te csitítottad el ezeket a képeket? -kérdezem egy mosollyal az arcomon, mutatva a festményekre.

Yvonne

Ezt aztán szépen megcsináltad Natacha! Csak gratulálni tudok magamnak, amiért ilyen szépen lejárattam magam ezelőtt a lány előtt, aki egy pár évvel tuti idősebb nálam. Akkor nem lenne baj, ha legalább ő is eridonos lenne, de nagy valószínűséggel nem az. Ezt már csak a mondatból, meg úgy az egész kisugárzásából le tudom szűrni. Ha tippelnem kéne, akkor én a rellonra fogadnék, de hogy biztosra menjek majd megkérdezem. Majd valamikor, de nem most. A lány egész hanglejtése olyan, olyan nem is tudom pontosan milyen,de egyáltalán nem bunkó. Bár már elég közel jár hozzá, én inkább ilyen parancsoló, vagy felsőbbrendűséget kifejezőnek mondanám.
- Igazad lehet. - mondom és megeresztek egy félmosolyt. Aztán csak állunk itt egymás előtt mint két, nem is tudom mi. Kezd elég kínos lenni ez a némaság, na nem mintha nem hoztam volna már így is elég ciki helyzetbe magam, de ez az én formám. Egy olyan hét, vagy esetleg nap sem telik el anélkül, hogy ne hoznám magam gázos helyzetbe. Mondjuk akkor viszonylag jól járok, ha barátok előtt teszem ezt, mert akkor jót nevetünk a hülyeségemen,de ez most nem egy olyan alkalom. És most itt állok, mint egy néma... akármi. Már épp megszólalnék, de a lány megelőz.
- Hát, ez az én formám. Igen, nincs semmi bajom. - mondom, egy bájos mosollyal kísérve. - Amúgy a nevem Natacha. Elsős eridonos. - mutatkozom be mosolyogva, és kezemet nyújtom felé. - Ugye jól sejtem, hogy rellonos vagy? - kérdem meg végül. Igen, végre úgy érzem, hogy eljött ennek a pillanata is, és tovább nem kel ezen rágódnom. Persze csak ha elmondja, és mi.oka lenne nem elmondani. Nem úgy méz ki mint egy prefektus, szóval nyugodtan elmondhatja. Bár szerintem a prefektusok is elmondják a házukat, vagy tévedek? Hát még nem találkoztam prefivel, és szerintem nem is szeretnék egy jó darabig még. Hacsak nem barátilag, mert abban benne lennék. Na mindegy, most ez nem fontos. Most inkább a jelenre koncentrálok, és erre a lányra, aki itt áll előttem.

Celestyn Sobolewska
ruha

Egy újabb nap, újabb felfedezésre váró területek a kastélyon belül. Most csak egy helyre fogok eljutni, csak egy dolog érdekel, amiről már hallottam másoktól. Az erkély az, és hát azt hallottam róla, hogy nagyon szép, és a kilátás is gyönyörű a városra. De ami különösen érdekel, hogy elvileg nem lehet onnan leesni, és ki szeretném próbálni, hogy valóban igaz-e. Na jó, lehet, hogy az mégsem menne, mert mi van, ha az csak mende-monda? Na mindegy, azért megnézem, hogy milyen. Elindulok hát,és viszonylag hamar meg is találom, asszem kezdek belejönni, kezdem megismerni a kastélyt. Valóban, a kilátás egyszerűen fantasztikus, és ahogy lenézek a falura, látom az embereket. Elég vicces, hogy innen olyan kicsinek tűnnek, mint a hangyák, és ettől mosolyra húzódik a szám. Egy jó pár percig csak nézem a tájat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve szorosan megfogom a a korlátot, és felmászom rá.Szerencsére elég jó az egyensúly érzékem ahhoz, hogy ne essek le, bár kicsit nehéz, de végül sikerül megállnom a korláton. Innen nézve talán még érdekesebb, és valahogy más is az egész mindenség. Úgy érzem, mintha repülnék, és ez boldogsággal tölt el, aminek hangot is adok egy halk kacajban. Na, most ha látna valaki, az lehet hülyének nézne, de ez most nem érdekel, jól érzem magam és kész.

Celestyn

Olyan jó idefenn. Ezt az érzést szavakba ne lehet önteni. Imádom a magasságot, és az ehhez hasonló veszélyes dolgokat. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán elememben vagyok. Meg ki tudja meddig itt állnék, ha valaki nem zavarna meg, és az a valaki egy srác. Hangja alapján nem lehet túlságosan idősebb nálam, még az is lehet, hogy egykorú velem. Ki tudja. Épp a távolba meredek, arcomon egy halvány mosollyal, mikor meghallom a hátam mögül a hangot, mire hátrafordítom a fejem. De talán túl nagy a lendület, amivel ezt a mozdulatot véghez viszem, így elvesztem az egyensúlyom, s majdnem leesem, oda a mélybe, ha nem lenne ez a varázslat az erkélyen. Még sikítani sincs időm, olyan gyorsan történik miden, de szememet becsukom, s mikor újra kinyitom, már az erkély padlóján találom magam. Egy kisebb rémület lett rajtam úrrá, ami még egy pár percig nem múlik el, s ennek a hatása alatt szólalok meg.
- Te, te meg akartál ölni? Mi van, ha nincs az a varázslat a korláton? Mi? - kérdezem, szinte teljesen kifordulva magamból. Aztán veszek néhány mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjam, és miután ez valamennyire sikerül is, lassan felállok a földről. Már valamennyire barátságosabban nézek a srácra, de még mindig nem múlt el teljesen a sokk, ezért hamar leveszem róla a tekintetem, és a korlátnak támaszkodom, de nem szólok semmit, csak némán figyelem a fiút.

Celestyn

Ez a srác, tuti rellonos. Az egész viselkedése, hanghordozása arra utal, hogy egy zölddel van dolgom. Talán ha lezuhantam volna, még akkor sem érezné semmiféle bűntudatot, élne tovább úgy, ahogy eddig is, mintha ő sosem lett volna ott, vagyis itt. De szerencsére a varázslat hatására az erkély padlóján landolok, pont a srác lába előtt. De ez már szerintem meglepte őt, ahogyan engem is, egy kicsit. Kérdésemre a lehető legnyugodtabban válaszolja azt, ami nyilvánvaló, és én is tudom.
- Na nem mondod? Erre már én is rájöttem. - Mondom, még mindig feldúlt hangon.
Nyugi Natacha, nyugodj meg, nem a srác hibája, nem kell emiatt ráfömednem. Végül is tudtam, hogy van ez a varázslat a korláton, csak nem hittem benne. Mindegy, lenyugszom, és előveszem azt az énem, amit mindenki ismer, és szeret. Vagy épp nem. Ízlés kérdése. veszek egy mély levegőt, és kifújom a gőzt, majd egy mosollyal nézek vissza a srácra.
- Nem jössz ide? Itt jobb a kilátás. - mondom, s egy fejrándítással invitálom a srácot ide, mellém. - Amúgy a nevem Natacha. Neked mi a becses neved? - kérdezem, s bemutatkozáskor a kezem nyújtom felé. Kíváncsian nézek rá, arcát fürkészve, hogy vajon mi a reakciója erre a nagy hangulatváltozásra.

Katniss

A nyárnak hamarosan vége, és ez szomorúsággal, és örömmel is tölt el egyszerre. Szomorúsággal, mert már nem lesznek olyan meleg idők, mint eddig, és korábban is fog besötétedni. De örülök, mert következik az őszi ami a legkedvencebb évszakom mind közül. Imádom azt a sok színt, ami a természetben, a fák levelein látható. Imádom az őszt, éhező kétség sem férhet. De most koncentráljunk a jelenre, és arra, ami a mai nap van. Egy falunap keretében búcsúztatjuk el a nyarat, ami nekem azt jelenti, hogy egy újabb nap, ami móka és kacagás jegyében telik majd el. Már elég korán fenn voltam, és hamar el is készültem. de egyedül kicsit unalmas lenne elmenni, szóval kerítenem kéne magamnak valakit. Épp hogy kilépek az eridon toronyból valaki lecsap rám, és egy rövid kérdés után már vonszol is ki, egyenesen a főtér felé. Még válaszolni sincs időm, sőt, még az arcát deme tudom rendesen megnézni,de nagyon ismerősnek látszik. Vajon ki lehet? És miért épp engem ráncigál el a falunapra? Na mindegy legalább lesz társaságom. Mikor aztán végre megállunk, végre meg tudom nézni az arcát. És egyből rá is jövök, hog ki ő. Katniss az, akivel a tisztáson találkoztam, meg a múltkor, de nem hiszem,hogy nem ismer fel. Pedig nagyon úgy tűnik, de lehet hogy csak szórakozik.
- Katniss, ne szórakozz velem, hisz ismersz, találkoztunk mi már. Nem emlékszel? Natacha vagyok. Pedig azt nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Mondom, és egy bájos mosolyt erőltetek az arcomra. Biztos csak viccel, és szórakozik velem, mert nem hiszem hogy elfelejtette azt a napot. Aztán mikor megkérdezi, hogy hol kezdjük, körbenézek, majd megakad a szemem az egyik cukrosstandon. - Ott. - mutatom, és egy nagy mosollyal az arcomon szaladok a stand felé. Olyan sok édesség van ott, nem is tudom, hogy melyiket válasszam.

ruha

Katniss

- Igen, te voltál az. - Mondom teljesen értetlen arcot vágva, majd mikor elmondja, hogy kivel tévesztettem össze, még a szám is tátva marad. Ezt nekem nem is mondta a másik Katniss. Ez milyen már. Pedig ez tök jó dolog. - Te, vagyis ti ikrek vagytok? Hogy ez milyen nagyon jó. Szoktátok megviccelni az embereket? Mert én tuti megcsinálnám. - mondom, és egy hatalmas mosolyra húzódik a szám. - És hogyhogy mindketten Katniss vagytok? És ha valaki kimondja a nevetek akkor mindketten a hang irányába néztek? vagy a második neveteken szólítanak akkor? - csak úgy záporoznak a kérdések belőlem, mit Katniss felé intézet, aki remélem lépést tud tartani velem. Végül is ő akarta, hogy eljöjjek vele, hát ki kell bírnia, hogy be nem áll a szám.
Aztán gyorsan elterelődik a szó arra, hogy hová menjünk, és én az egyik cukros standot szemelem ki. Az asztalok csak úgy roskadoznak a sok csokibékától, mindenféle cukortól, és még mindenízű drazsé is akad itt.
- Uu,én mindenízű drazsét szeretnék. - mondom tágra nyílt szemekkel, mikor meglátom az asztalon az egyik csomag drazsét. Már régóta meg akartam kóstolni, csak eddig még nm volt rá alkalmam, egyrészt mivel anyuék semmiféle varázsdolgot - ebbe beletartoznak az ételek is - tiltottak, hogy használjunk, ez esetben együnk, itt pedig még nem volt alkalmam hogy hozzájussak ilyenekhez. De most végre itt van a legmegfelelőbb alkalom, hogy kipróbáljam. Veszek is egy csomaggal, majd kicsit félősen kiveszek egy szemet, mert hallottam, hogy van olyan ami hányás ízű, meg amit még csak el tudsz képzelni, és ki tudja, én milyenbe botlok bele. Szerencsémre épp egy csoki ízűt szedtem ki, amit aztán jóízűén meg is eszek.
- Kérsz? - kérdem, féle nyújtva a zacskót, majd ismét körülnézek, és egy régi dolgokkal megtömött standot veszek észre. Van rajta sok régi ékszer, kisebb dobozok, még egyéb, talán teljesen értéktelen tárgyak. - Nézd! - Kiáltok fel, a kérdéses irányba mutatva, majd odamegyek, átvergődve a már viszonylag nagy tömegen.

Polgármester úr

Tegnap már eléggé kisírtam magam ahhoz, hogy ma ne csorduljon le egy könnycsepp se az arcomon. Éjszaka aludni sem bírtam, csak néztem a plafont és számoltam a báránykákat, vagy ismét anyura gondolva sírva temettem az arcom a párna mélyére. Úgy nagyjából hajnali 3 óra lehetett, mikor végre el tudtam aludni, és onnantól kezdve, mintha fejbe vágtak volna, úgy aludtam. Az elmúlt pár héten ennyit még soha nem voltam képes pihenni, és már eléggé "magasan" járt a Nap, mikor kinyitom a szemem. Körülbelül 11 óra lehet, a szobában már senki sincs rajtam kívül. Csodálkozom, hogy ennyit képes voltam aludni, amit egy halvány, és kissé szomorkás mosollyal nyugtázom.
Idebent olyan nyomasztó minden, olyan szűkösnek tűnik most ez a szoba, hogy egyszerűen nem bírok tovább itt maradni, viszont a kastélyban sem szeretnék mászkálni, mert akkor tuti belebotlok valakibe, amihez most semmi kedvem. Így hirtelen elhatározástól vezérelve elindulok - vagyis először felöltözöm csak aztán indulok útnak - és a falu felé veszem az irányt, bár nem tudom mennyire jó ötlet, hisz a faluban is sokan vannak, de ott kevesebb az esélye, hogy egy diákkal találkozom, felnőttek meg minek is álnának szóba egy gyerekkel. A kijutás teljesen zökkenőmentes, nem találkozom senkivel, és egy kicsit szokatlan is ez a kihaltság. Mondjuk biztos sokan hazautaztak a szüleikhez, családjukhoz, ezért nem látok itt szinte senkit. Próbálok teljesen feltűnésmentes maradni,nem akarom senki figyelmét magamra vonni a viselkedésemmel, ami már amúgy sokszor előfordult az utóbbi jópár évben, de most normális lény, ember módjára viselkedem, ezért gondolatban meg is dicsérem magam, milyen ügyes vagyok, mitől persze egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de az hamar el is tűnik, és visszatér a komor, semmitmondó arckifejezés, mi az utóbbi napokban kiült az arcomra. Mikor kiérek a Boglyas térre, levetem magam az egyik padra, onnan nézem a járókelőket, de ezt hamar megunom,  mivel én ülök csak egyedül ezen a padon, felfekszem rá, egyik lábamat lelógatva mellette. Csuklómról leveszem a karperecet, mit még anyutól kaptam valamelyik szülinapomra, és elkezdem tanulmányozni. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert ettől csak emlékek törnek elő belőlem, viszont az hiányzik nekem most a legkevésbé, így dühösén hajítom félre, nem törődve azzal, hogy mit, vagy kit találok el vele.

Polgármester úr

 A tegnapi és az előtti jónéhány nap szomorúságát, átváltotta valami új,teljesen más érzés. Ez a düh,és a magatehetetlenség, az érzet,hogy nem tudtam semmit tenni azért, hogy a dolgok ne így történjenek. Dühös vagyok magamra, hogy megtudtam tenni semmit, még csak elköszönni sem tudtam tőle. És dühös vagyok őrá is, amiért ilyen könnyen feladta. Egyszerűen nem tudok belenyugodni hogy Ő már nincs itt, nem láthatom őt többet, nem hallhatom a hangját. Itt ülve a padon nézem a járókelőket, s látok egy jópár kisgyereket az anyjukkal sétálni. Olyan boldognak látszanak, és ettől felfordul a gyomrom. Lehet hogy ez most kicsit önzőén hangzik, de ha én nem vagyok boldog akkor ők se legyenek azok. De közben mégis egy is örömmel telit el, hogy azoknak a gyerekeknek vannak szülei, nem nélkülözik az anyai szeretetet. Ez a kettősség egyszerűen elviselhetetlen. Belülről marcangol szét ez a két érzés, és ezt egyszerűen nem bírom tovább. A karperecem is eldobom, mert az anyura emlékeztet, és én nem akarok emlékezni,épphogy el akarom felejteni. Felnézek az égre,s legszívesebben sírnék, de egy csepp könny sem szökik ki a szememből, csak nézek teljesen semmitmondó arccal, mikor valaki köszön. Tuti hogy nekem, mert elég közelről hallom, aztán mikor elfordítom a fejem meg is látom a hang forrását. Egy férfi az. De minek jött ide? Egyáltalán nem hiányzik nekem egy felnőtt, sőt senki társasága, és szerintem neki is kisebb gondja is nagyobb, minthogy velem foglalkozzon. Ha meg le szeretne ülni, arra tökéletes a többi pad is, hisz mindegyik üres, nem fogok én senki kedvéért felülni. Ugyanolyan nyugodtsággal, mint amivel ránéztem fordítom vissza a fejem az ég felé és egy halk sóhaj után megszólalok.
- Hello. Talán zavarok? Rossz helyen fekszem? Vagy tilosban járkálok? - kérdezem teljesen semleges hangnemben, közben a felhőket bámulom, s az egyik tincsemet csavargatom.