Kumagoro ^^


Mostanában olyan elveszettnek, és magányosnak érzem magam. Eddig csak a szobámban kuksoltam, és nézegettem azt a fotóalbumot, amit én készítettem. Sok kép volt benne a szüleimről, a nagymamámról, és akadt még egy-kettő Loláról is. Szinte minden este elejtettem pár könnycseppet a szeretteimért. Olyan elfuserált sorsom van, hogy ilyen szerintem senkinek sincs. Amint egy kicsit is megszabadulok egy rossz dologtól, jön a következő. Hosszútávon ezt nem nagyon fogom bírni, hiszen még olyan kicsi vagyok. Csupa jó dolognak kéne történnie velem. Mellesleg mostanában ki sem mozdultam Janey házából. Néha-néha lementem a boltba, de amúgy bezárkóztam a szobámba, és inkább olvastam, feküdtem, játszottam. Vagy épp Stark-kal, Janey kutyusával foglalkoztam. Ezért nincs is barátom. Hogy is lenne? Mindenki idősebb nálam, és gondolom senki sem szeretne egy 12 évessel barátkozni. Ezért alig várom, hogy bekerüljek a Bagolykőbe. Akkor biztos lesznek haverjaim, akikkel jól ellehetek.
Most éppen a konyhában ülök, és a kakaós-csigámat eszem. Az előttem lévő bögrében pedig kakaó található. A csigának már csak a külseje maradt, amit nem annyira szeretek, ezért otthagyom a tányéromon. Viszont a kakaót megiszom. A mai nap folyamán ki akarok menni a faluba, ugyanis elég régóta nem dugtam ki az orrom, és itt az ideje, hogy végre járjak egyet. Felmegyek a szobámba, s a szekrényemből előhúzok egy sima kék színű pólót, egy kockás inget, és egy sötét farmert. Ezeket mind magamra öltöm, s lemegyek az emeletről. Megkeresem a tornacipőm, s miután azt is felveszem, kimegyek az ajtón. Szívok egy nagyot a friss levegőből, s elindulok a Boglyas tér felé. Csak pár embert látok az utcákon, akik sietve igyekeznek valahová. Én pedig lazán lépkedek a járdán. Pár perc alatt meg is érkezem a kijelölt helyre. Helyet foglalok az egyik padon, s a szökőkutat bámulom.

Vizes plüssnyuszi ^.^



Lassan, nyugodtan lépkedek a macskaköves úton, hiszen teljesen ráérek. Minek sietni? Olyan furcsa, hogy a legtöbb ember annyit mond, hogy: Heló, és aztán megy tovább. Nem áll le beszélgetni senkivel sem. Biztos nincs olyan fontos dolga, hogy otthagyja az ismerősét, és ne kérdezze meg tőle, hogy: Mi újság? vagy: Hogy vagy? Nem. Az emberek mindig sietnek, és a legtöbbjük türelmetlen. Legalábbis én az évek során ezt tapasztaltam. Ekkor meg is érkezek a Bogylas térre. Körbe nézek, hogy történt-e itt valami változást, s miután látom, hogy minden maradt a régi, leülök az egyik padra.
A nap ugyan látható a horizonton, de a sugarai már nem sütnek annyira, mint nyáron, így nincs is olyan jó idő. Sőt. Hamarosan itt a november, ami ugyebár azt jelenti, hogy jönnek a hidegebb napok. Mellesleg már nagyon várom azt a hónapot, mert 22-én lesz a születésnapom. Mindig is imádtam azt a napot, hiszen akkor tényleg minden rólam szólt. Ezen kívül még a karácsonyt, és a Mikulást szeretem. Bár inkább a karácsonyt. Mert emlékszem, hogy olyankor mindig összegyűlt a család. Bontogattuk az ajándékainkat, és mindenki nagyon jól érezte magát. Itt még nem karácsonyoztam, ezért kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Biztos Janey is fog venni a boltjába csupa karácsony hangulatú dolgokat.
Ám mielőtt tovább elmélkedhetnék ezekről a dolgokról, kiabálást hallok a szökőkútból. Felkelek a padról, s kíváncsian odasétálok a furcsa alakzatú kúthoz. Belenézek, s egy plüssnyuszit pillantok meg. Rögtön kiveszem a hideg vízből, s magamhoz szorítom.
 - Hát mi történt veled? - kérdezem a kis játéktól. Akik erre sétálnak biztos hülyének néznek, hogy egy rózsaszín plüssnyulacskához beszélek, hiszen egy ennyi idős gyereknek már nem kéne játékokkal beszélgetnie.

Kicsit vizes kissrác:)

Brrr - valaki kiemelte a nyuszit a vízből. Kumagoro minden tagja súlyosan csüng lefelé. Próbálná megmozdítani a karjait, de olyan, olyan nehezek.
- Köhöszöhönöm - hebegi a nyúl -, életmentő úr!
Arcát belefúrja az őt magához szorító valaki kabátjába.
A segítségére siető fiú csurom víz lesz az átázott plüsstől. Kumagoro olyannyira el van foglalva a maga nyomorával, hogy udvariasan elhárítani sem jut eszébe, sőt nem is akarná az ölelő testet. Remélhetőleg az illető kabátja vízálló, így nem ázik át ő is teljesen.
A rózsaszín nyuszi felnéz az emberre. Ez könnyen megy, mert hátralapuló fülek súlya segít a dolgon. Egy kisfiú az. Vajon van varázspálcája? Olyan kicsinek tűnik, biztos nem ismeri a melegítő bűbájt.
- Tüssz! - prüszköl a nyuszi, valószínűleg meg is fázott. Az ilyesmik a legrosszabbak abban, hogy az ember nyula élővé változott. Ugyanúgy korog a gyomra, fáj a feje, lesz náthás, mint akárki más.
- Nem mehetnénk haza? - kérdezi a nyuszi. - Megfagyok. És csöpögök.
Pitty-potty.

Mira:(

Ennyire még sosem aláztak meg engem. Volt olyan napom a mugli sulimban amikor piszkáltak, vagy esetleg valami más megalázó dolgot csináltak. De az előbb helyben elástam volna magam. Az emberek röhögtek rajtam, Amira pedig mosolygott. Pedig azt hittem, hogy Mira fogja magát rosszul érezni, s sírni fog, de nem. Nem így történt. A másik dolog ami még fájt, hogy nagyképűnek nevezett. Még soha, senki nem mondta ezt nekem. Legtöbbször szerény voltam, s nem szaladt el velem a ló. De ha már Amira mondja azt, hogy nagy a képem, akkor elhiszem. Az még fáj is kicsit... sőt, nagyon.
Most épp lehajtott fejjel, sírva lépkedek Bogolyfalva utcáján. Fiú létemre nem szabadna sírnom, dehát nem tudom visszatartani a könnyeim. Egyszerűen nem megy. Maguktól folynak végig az arcomon, aztán leérnek a földre. Sajnos ezeket nem tudom megállítani. Leírhatatlanul szégyellem magam a történtek miatt. Ahogy bántam Amirával... nem engedhettem volna meg ezt magamnak. Igaza van. Attól még, hogy lett egy jelvényem, nem kéne így beszélnem. Beletúrok a hajamba, letörlöm az arcomról a könnyeimet, s egyszer csak megállok. Ugyanis Amira fekete haját pillantom meg. Épp igyekszik vissza a kastélyba. Talán megkéne várnom, hogy elmenjen, s csak azután menjek én? Nem tudom... Nem akarom, hogy meglásson. Így is rosszul érzem magam, és ha Mira meglátna, akkor rosszabbul. Egyszerűen nincs merszem odatolni a képem. Biztos látni se akar. Várom, hogy Amira eltávolodjon tőlem, ám ekkor eszembe jut, hogy mit mondott nekem kiskoromban anya: Ha megbántasz valakit, ne légy nyúl, s menj oda hozzá. Kérj tőle elnézést, aztán meglátod, újra jól fogod érezni magad. Igaza van anyának. Amíg nem kérek elnézést Mirától, addig rosszul fogom érezni magam.
Ezért veszek egy mély levegőt, s halk de gyors léptekkel odasétálok a lányhoz. Mikor utolérem, megfogom a kezét, s magam felé fordítom. Nem mondok semmit, csak a leányzó zöld szemeit nézem.

Zawi

Borzalmasan fájt Amirának ami alig egy perccel korábban az étteremben történt. A legjobb barátját veszítette el alig öt perc alatt, és hiába mutatta kívülről, hogy nem történt semmi, belül összetört. Megtanulta hogy hogyan használja tökéletesen a színészi adottságait, és így egyik pillanatról a másikra képes arra, hogy egy teljesen más arcát mutassa. Sok meglepetést tud ezzel okozni az embereknek, viszont ő már annyira megszokta, hogy nála ez nem úgy áll fent, mint Laura barátnőjénél, aki egy álarcot húzott magára, hogy senki ne törhesse a át azt, és ne lássák a valódi énjét. Mirának ez a valódi énje. A színész énje.
Könnyeit visszatartotta, lábait pedig úgy szedte, hogy magassarkú cipellőjének kopogása úgy visszhangzott, mint amikor az esőcseppek kopogtatnak az ablaküvegen. Leo is érezte gazdája fájdalmát, nyafogott is, és lelapult fülekkel szedte a tappancsait Mira mellett.
Egyik pillanatban még a kihalt téren sétáltak, a következőben pedig már valaki megragadta a karját úgy, hogy észre sem vette jelenlétét. Megfordult, és Zacharyvel találta szemben magát. Egymás szemébe bámultak, majd a lány hunyorogva kapta ki a kezét a srácéból.
-Mi az, már jól is laktál? -bunkó stílussal kérdezte, miközben karba tette kezeit. Remegni kezdett az idegességtől, potyogni kezdtek a könnyei. Nem tudta mit mondjon, és a teste átvette az agyától az irányítást.
-Fulladtál volna bele a sütidbe -szűrte a fogai között a szavakat, majd a keze a levegőbe lendült. Nagyot csattant a srác arcán a tenyere, és a nyoma is ott maradt.
Csakhogy Amira nem állt le ennyivel. Amilyen kicsi, és erőtlen, most az agyába szállt az ideg, és méreg. Sorban lekevert neki még vagy két pofont, majd egy hirtelen mozdulattal megpróbálta ellökni a hideg macskakövön.

Amira

Olyan rosszul érzem magam mint még soha. Nagyon fáj az, amit tettem. Nem tudom elhinni, hogy én így beszéltem volna az egyik legeslegjobb barátommal, aki mellesleg többet jelentett nekem, mint bárki más. Olyan furcsa, hogy hónapokba telt mire összebarátkoztunk, s pár perc alatt ezt tönkre vágtam. Én marha! Nem tudok így a tükörbe nézni. Jézusom mekkora idióta vagyok! Utálom magamat. Pár könnycsepp végig folyik az arcomon, de én nem törlöm le azokat. Folyjanak csak, nem érdekel!
Beletúrok a hajamba, s felnézek, ugyanis lépteket hallok magam előtt. Látom, ahogy Mira siet kis állatkájával a kastély felé. Semmi kedvem sincs odamenni hozzá. Inkább megvárom, míg elmennek, aztán majd én is bemegyek. De eszembe jut, hogy anya mit mondott nekem. Ezért nagy levegőt veszek, s odasétálok a lányhoz. Megfogom hideg, puha kezét, s magam felé fordítom. Megszeretném nézni az arcát. Szemeiben látom magamat, ahogyan bűnbánóarccal nézek. Mira bunkó stílussal megszólal, amire én nagyot nyelek. A lány kiveszi a kezét az enyémből. Ezek után megint szóra nyitja a száját.
 - Bárcsak úgy lett volna - mondom lesütött szemmel. Azt várom, hogy Mira elmegy, vagy mond valamit, de nem. Egy pofont ad nekem, amire nem számítottam, így mikor nekicsattan a keze az arcomnak, összerezzenek, s ránézek a lányra. Aztán kapok még egyet, és még egyet. Miután abbahagyja a pofozkodást, megpróbál fellökni, de nem sikerül neki. Csak annyit ér el, hogy kicsit hátrébb megyek. Végigsimítok az arcomon ott, ahol az előbb még Mira keze volt. Még mindig nem fáj annyira, mint az, amit belül érzek. De megérdemeltem.
Közelebb megyek a lányhoz, s ránézek.
 - Nagyon nagyon, sajnálom, amiket mondtam. Hülye voltam, beképzelt, és nagyképű. Hogy tehetném ezt jóvá? Kérlek beszéljük meg - mondom, miközben újabb könnycsepp folyik végig az arcomon.

Zach

Egyre jobban potyogtak a lány könnyei miután felpofozta az eddig még barátjának tartott rellonost. Nem is tudta, hogy mit csinál, egyszerűen csak hagyta, hogy lendüljön a keze. Egymás után háromszor, szép vörös foltot hagyva maga után a világos bőrén.
Valahogy mást látott Zachary szemében, és az egész emberen, mint korábban. Mintha nem is ugyanazzal a személlyel állt volna szemben, és meg sem történt volna semmi. Azt várta, hogy visszakapja a pofont, mert simán kinézte volna belőle, hogy elfeledkezik magáról, és annyira bedühödik, hogy Amira is megkapja amit "megérdemel". Mira attól, hogy nem kapott semmi bántót, elkönyvelte magában, hogy a prefektusságra való tekintettel hanyagolja ezt a fiú. Hogy is nézne ki, ha egy frissen kinevezett prefi megüt egy lányt a falu közepén...pf.
A feketeség újra megpróbálkozott azzal, hogy fellöki a srácot, de mivel ez szinte a lehetetlennel volt egy szinten, a mellkasát kezdte ütni teljes erejével. Végig is karmolta, a nyakán egy hosszú csíkot hagyott. Fájjon csak neki is... Csak akkor állt le, amikor megütötte a fülét az, amit mondott neki.
-Mi van?! -megütközve nézett rá a könnyfátylon keresztül. Megrázta a fejét, és csodálkozva lépett hátrébb. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy ezt mégis hogy tudta összehozni a volt barátja.
-Te normális vagy? Mégis hogy van bőr a képeden...? Merlinre... -szinte hallani lehetett ahogy koppant a lány álla a macskakövön. Egyfolytában a fejét ingatta, szemöldöke a magasba emelkedett. Mindenfelé pislogott, de nem tudta felfogni, hogy mi történt.
-Egy nagyképű gyík vagy, semmi több. Nekem nem kell, hogy te a közelemben legyél. Utállak. Elérted, hogy sírni láss, remélem boldog vagy! -és itt tört el a mécses, ahogy kimondta a bántó mondatokat. Leguggolt, és arcát kezébe temetve sírni kezdett. Hüppögött össze-vissza, Leo próbálta vigasztalni azzal, hogy az orrával bökdöste a térdét.

Mira - Please forgive me!

Azzal a céllal megyek oda Amira Loveguardhoz, hogy megbeszéljük a dolgokat. Szeretnék tőle elnézést kérni, ezen kívül pedig azt, hogy bocsájtson is meg. Azt hittem, hogy szépen eltudjuk simítani az ügyet. Ám úgy látszik, hogy nem. Ugyanis amint meglát a lány, felpofoz, ami várható volt, de én nem hittem volna, hogy ezt fogja tenni. Hiába ad nekem három nagy pofont, attól még az nem fog ugyanúgy fájni, mint az, ami belül van. Olyan voltam az étteremben, mint egy másik Zach. Egy beképzelt, idióta alak. Nagyon nem tetszett az a fiú. Ezt az énemet el kell tünetnem.
Végigsimítok az arcomon ott, ahol a lány adott nekem pofont. Ég az arcom, s biztos vagyok benne, hogy egyre jobban pirosodni kezd. Megérdemeltem, de tényleg. Amirát még sosem láttam így, eddig nem sikerült ennyire kihoznom a sodrából. Furcsa, hogy a mosolygós, fekete hajú, csillogó zöld szemű lány ilyen is tud lenni. De ha az embert feldühítik... Ekkor a leányzó próbál fellökni, de nincs benne annyi erő, hogy el is essek, csak hátrébb lépek két lépést. Közelebb megyek hozzá, s megint a sísár határán vagyok. De belül azt mondogatom magamban, hogy nem szabad, így egy könnycsepp sem buggyan ki a szememből. Ám úgy tűnik, hogy Mira nem szeretné azt, hogy közelebb menjek hozzá. Ugyanis tiszta erejéből a mellkasomat kezdi ütni, aztán pedig végigkarmolja a nyakamat, akár egy macska. Mivel jó mélyen karmolta meg a nyakam, a vörös vér rögtön megjelenik. Ezek után azt mondom neki, hogy beszéljük meg a dolgot, amit Amira végképp nem ért. Mikor azt mondja, hogy utál, a szememből szépen sorjában kifolynak a könnyek. Éreztem, hogy Amira ezt halál komolyan mondta. Hogy tényleg nem szeret, és ez iszonyúan fáj. Jobban mint ezer pofon, vagy több millió csikarás. Sokkal, de sokkal jobban.
 - Ne haragudj... - mondom halkan. Nos azt hiszem itt a vége a barátságunknak. Mikor a lány leguggol, én is így teszek. Látom, hogy a kis oroszlán próbálja vigasztalni Mirát. Megsimogatom a lány fejét, s elvettem az arca elől a kezét. Arcán folytak a könnyek, s én egyre csak bámultam. Aztán közelebb hajoltam és... megcsókoltam. Úgy, mint még soha. Tele volt szeretettel ez a csók. Szerintem úgy adtam ezt neki, mint még soha, senki más.

Zawi

Borzalmas, hogy egy barátságnak milyen gyorsan véget lehet vetni. Valahol már eleve el volt rontva. Egyébként is, amióta az a kis incidens volt a Monstersben, mikor Zachary közölte a lánnyal, hogy többet érez mint barátság, már nem volt ugyanaz. Mira is tartotta a távolságot valamilyen szinten, és a srác is. Valamit kellett tenni annak érdekében, hogy ne vesszenek össze, és megmaradjon a jó kedélyű beszélgetések alapja, és együtt viccelődhessenek továbbra is.
Aztán most vége. A feketeség csapkodott, és karmolt, teljesen kikelt magából. Nem érezte magát rosszul attól, amiket Zach fejéhez vágott, inkább attól, hogy vele hogyan beszéltek. Az önérzete megsérült, és az egészben az ütötte leginkább szíven, hogy egy olyasvalakitől kapta mindezt, aki annyit jelent számára.
Aztán azt már, hogy hirtelen szinte a bocsánatáért könyörgött, tényleg nem tudta hova rakni. A hajába túrva idegeskedett, már nem tudta sokáig tartani magát. És persze sírás lett a vége. Patakként folyt végig a szeméből a sós víz, egyenesen a ruhájára.
Érezte, hogy nem csak Leo van ott vele. Hogy Zach leguggolt hozzá, ráadásul meg is simogatta. Viszont nem akart ránézni. Úgy érezte magát, mint akit kalapáccsal daraboltak szét egy másodperce.
Hosszú ideje nem tapasztalta meg ezt az érzést, és iszonyúan rossz volt újra éreznie. Ennyi átvészelt időszak után csak így hirtelen a semmiből...csodálatos.
A fiú elhúzta a kezét az arcától, mire Ami fájdalmasan a szemébe nézett. Tudta mi következeik, mégsem tudott elmozdulni. Mintha megbénították volna. Behunyta a szemét, és várta az "ítéletet".
-Menj a jó büdös francba! -nem csókolt vissza, csak elhúzódott, és egy újabb pofont kevert le neki. Talpra állt, és dühösen, az ajkát fogva elfutott Leoval együtt.

Bánfai Odett Zoé

Magyar Mágus Vasutak, mi? Kénytelen voltam vegyülni az első osztályon is mindenféle jött-menttel. Elérték, hogy többet eszem ágába se jusson a nyavalyás kis vonatukra ülni. Biztosítsanak szépen külön fülkét az aranyvérűeknek, jobb helyeken így szokás.
Bogolyfalvára érkezés után gyorsan le is szálltam és végigszáguldottam az állomás épületén. Semmi nézelődés, csak előre, minél távolabb ezektől. Szerencsére nem volt semmi csomagom, így könnyen mozogtam. Majd utólag küldnek el hazulról néhány dolgot, a nagyon szükségeseket meg megveszem helyben. Az állomás előtti téren megállva azonban megrökönyödtem, egy ilyen porfészekben ugyan mit lehet megvenni?  Te jó ég, hová kerültem!
Le kellet higgadnom. Kedvem lett volna behúzni egyet valakinek, ez mindig bevált, ha gyorsan akartam levezetni a feszkót. Másik kedvenc módszerem volt összetörni valamit, elő is kaptam a pálcámat, és kinéztem magamnak egy kőből készült bagolyfigurát a szökőkút szélén.
- Bombarda! - kiáltottam, minden idegességemet beleadva. A szobrocska pillanatok alatt apró darabokra tört. Úgyis van belőlük száz másik, ugyan ki a franc hiányolná ezt az egyet? Nekem erre most szükségem volt, és nem érdekel, hogy ez tulajdonképpen vandalizmus. Legalább megtudhatta mindenki, hogy megjöttem. Különben is, nevetve kifizetném a kárt, ha bárki számon kéri, sőt akár egy ennél ezerszer nagyobb szökőkutat is építtethetnék, ha úgy tartaná kedvem.
Leültem egy padra, és elégedetten szemléltem a pusztításom eredményét. Nyugodt voltam, a vonatra szállás óta először. Annyira nem is olyan vészes ez a hely, meg fogom szokni.

Kumagoroo <3 *.*

Miután megérkezek a Boglyas térre, helyet foglalok egy padon, amely pont a szökőkút előtt van. A karácsonyról, meg a szülinapromról kezdek gondolkodni. Ámde ez nem tart olyan sokáig, ugyanis egy nagy placcsanást hallok. Felkapom a fejem, majd felállok, s a szökőkúthoz sietek, ugyanis valakinek a hangját vélem felfedezni a vízben. Mikor odaérek, meg is látom, hogy ki, vagyis inkább mi esett a szökőkútba. Egy rózsaszín nagy fülű kis játéknyuszi. Rögtön kiemelem a vízből, s megkérdezem a nyúltól, hogy mi történt. A kis rózsaszín nyuszi először megköszöni, hogy kimentettem. Először kicsit megrémülök, hogy egy plüssállat beszél, de aztán eszembe jut, hogy ez egy varázsvilág. Itt bármi megtörténhet. Lehet, hogy holnap a pocsolya fog visszabeszélni hozzám. Na jó, az már tényleg fura lenne. Megsimogatom a nyuszi vizes fejét, majd megszólalok.
 - Jaj, még nem vagyok úr- nevetek. - Egyelőre egy kisfiú vagyok. A nevem Lasch Gergely. 12 éves vagyok, bár következő hónapban végre 13 leszek- mondom. - Bocsi, nem kéne ennyit beszélnem. Téged hogy hívnak? És mégis hogy kerültél a vízbe? - teszem fel a kérdéseim. A rózsaszín plüss hozzám bújik, gondolom azért, mert fázik. Nem is engedem el. Magamhoz szorítom, persze úgy, hogy ne fájjon a nyúlnak. A kabátom egy kicsit vizes lesz, de nem zavar. Otthon úgy is megtudjuk szárítani.
Ekkor a nyuszi tüsszent egy nagyot, ezért ránézek.
 - Egészségedre.
Ekkor a nyúl azt mondja, hogy hazaszeretne menni. Ránézek a kis nyúlra, s megint magamhoz ölelem.
 - Hát persze - mosolygok rá. Engedek egy kicsit az ölelésből, majd újra szóra nyitom a szám. - Csak mondd meg, hogy hol laksz és én hazaviszlek.

---

Igaz, hogy nem szabadna lenn lennem, ugyan is nincsen hétvége, de ez engem sosem zavart. Szinte minden szabadidőmet itt lenn töltöm, vagy Madcapet babusgatom. Ez a két dolog ami ténylegesen lefoglal. Mondjuk most újabb elfoglaltságként a piromágusi képességem határait próbálgatom. Tudom nem lenne szabad idekinn, de eddig semmi rosszat nem csináltam. Múltkor csak fáztam és próbáltam felmelegíteni a levegőt magam körül. Jelentem nem olyan nagy sikerrel, de sikerült. Ma semmi ilyen vandálkodás nem jutott eszembe. Szimplán csak találkozót beszéltem meg az egyik falusi barátnőmmel, aki szokásához híven késik. Vagy lehet csak én érkeztem korábban a kelleténél.
Úgy volt megbeszélve, hogy a baglyos szökőkútnál találkozunk és innen sétálunk majd el a cukrászdába enni egy hatalmas nagy süteményt. A szervezetem már teljesen rákészült, hogy egy nagy adag cukor fog bekerülni a szervezetembe. Szinte már, mint az alkoholisták, remegve vártam, hogy ehessek. Van egy kedvenc süteményem itt lenn a cukrászdába. Mindig elfelejtem a nevét mert annyira bonyolult, de nagyon finom.
A barna bőrkabátomba, farmerbe és egy sárga dorkóba ücsörgök a szökőkút előtt. Mellettem ott az apró, de feneketlen táskám, mely a sok használattól már kicsit kopott, de még teljesen jó arra, amire kell. Hajam természetesen összefogva copfba, mint általában.
Nagyon elbambulok, agyam teljesen kikapcsol és megszűnik körülöttem a világ. Aki lát tuti azt hiszi, hogy nem vagyok teljesen ép. Az alapból méretes szemeim most még nagyobbak, amitől szinte már rémisztő vagyok.
De ebből a kellemes helyzetből egy robbanás hoz vissza a valóságba. Egy apró sikoly hagyja el ajkaimat, majd fénysebességgel pattanok fel a padról. Körbenézek és a valószínűsíthető elkövetőt kezdem el keresni. Mivel nagyon más nincs itt, ezért szinte 100%, hogy a közelben ácsorgó fiú a tettes. Nem sokat segít a helyzetén az, hogy a pálcája is ott van a kezében.
- Te teljesen hülye vagy?! -
Kitörik belőlem a kérdés és talán nem túl csendesen.
- Ez most mire volt jó keményfiú?! Hm?! -
Első kérdésnél a bagoly helyére mutatok, majd számon kérően csípőre teszem a kezem. Nem zavart volna a vandalizmusa akkor, ha az úgy műveli, hogy én ne kakiljak be majdnem ijedtemben.

Bánfai Odett Zoé

Máris meghallottam az első elégedetlenkedő hangot. Egy lány kezdett el nyivákolni, mily meglepő. Annyira szánalmas, hogy ilyenkor egyből megszólal bennük az önérzet. Fülüket-farkukat behúzva kussolniuk kéne. Főleg, ha a földből is alig látszik ki az illető. Persze először úgy tettem, mintha észre se venném, egyszer még meg szoktam bocsátani, ha valaki hülyének nevez. Viszont az már túlzás volt, hogy elkezdte mutogatni a széttört bagoly helyét. Ki ő, hogy számon mer kérni?
- Talán szerelmes voltál abba a szoborba, hogy ennyire érdekel? - tettem fel a kérdést, nem kevés gúnnyal. Erre varrjál gombot hisztérika. Bár igazából nem vártam választ, az esetek döntő többségében már ennyi is elég volt, hogy bőgés legyen a dologból.  
Persze most már nem akartam ennyivel leállni, tudja meg a lány, hogy rossz emberrel kezdett ki. Porig fogom alázni, ha így folytatja.  
Az öltözéke is tisztára nevetséges volt, mint valami madárijesztő. Azt hiszi, hogy így bárki is komolyan fogja venni? Várjunk csak! Élénk, vörös haj, figyelemfelhívó viselet. Hm, kezdett összeállni a kép. Állítom, hogy a kabátja alatt tök pucér. Belenyúltam a zsebembe, kivettem három galleont, és a lány felé hajítottam.
- Nesze, a fizetésed! - szóltam, majd újra a pálcámért nyúltam.
- Itt pedig a borravaló. Exagito! - küldtem felé az átkot, hogy a földre kényszerítésével legyen egy nagy finálé. Részemről ezzel lezártnak tekintettem az ügyet, és fel is kerekedtem, hogy megkeresem azt a híres-neves tanodát.    

Hamar rá kellett jönnöm, hogy egy nagyszájú, beképzelt bunkóval sodort össze a sors. Nem értem miért mindig engem találnak meg..ezek. A szerelmes szövegét nem tudom hirtelen hova tenni, szóval csak szúrós tekintettel bámulok rá.
- Talán viccesnek hiszed magad? El kell keserítselek... -
Egy nagy sóhaj keretein belül megrázom a fejem jobbra-balra, majd "szomorúan" kezdem el bámulni a földet. A kis színjátékom után felpillantottam a fiúra. Egyáltalán nem ismerős. Vagy csak átutazóban van, vagy valami hasonló. Bár akár új diák is lehet. Még nagyon tanév eleje van, szóval ilyenkor nem meglepő ha késve érkeznek az újak.
Nézem ahogy a srác a zsebében kutat valamit, majd felém dob három galleont. Szemöldökeim a homlokom tetejéig futnak és konkrétan az állam leesik, és a pofám leszakad. Szemeim akkorára kerekednek ki, hogy ennél nagyobbra nem is tudnának. Köpni nyelni nem tudok, és még levegőt is elfelejtek venni. Természetesen azonnal leesik, hogy mit is akar ez jelenteni. Már éppen nyitnám a számat válaszra amikor...
Pár pillanat múlva seggre ülve landolok a földön. Hátam mögött megtámaszkodok, majd gyorsan fel is állok. Annyira dühös vagyok, hogy arcom szinte izzik. Kezeimet ökölbe szorítom amíg elég közel nem érek hozzá. Szemeim olyan szinten összeszűkültek, hogy úgy festenek, mintha csukva lennének.
- Fizetés? Borravaló? Igen?! Te szemétláda! -
Utána futok és dühösen ugrok fel a vállára, majd ahol érem ütni kezdem.Nem számít, hogy az a feje, vagy az orra, esetleg a szeme. Teljes erőmből püfölöm. Úgy kapaszkodok a nyakába, hogy szinte esélye sincs lerázni. Mondjuk elég hamar le is ugrok, majd valahogy elé keveredek és tiszta erőből kukin rúgom.
- Gratulálok! Szereztél egy ellenséget! Büszke lehetsz magadra! -
Ellenség...furcsa, mert én általában mindenkit szeretek és mindenkivel jóban vagyok, de ez a fiú kihozta belőlem a legrosszabbat.
Még egy hatalmas ütést mellékelek, majd várom a folytatást.
Sose szabad elfelejteni, hogy kicsi a bors de erős.

Bánfai Odett Zoé

A szerelmes voltál a bagolyban típusú kijelentésem elég gyengére sikerült. Meglátszott, hogy még nem voltam isten igazából bemelegedve. Viszont a három galleon már elérte a kívánt hatást, a lány vette az adást. Az már csak hab volt a tortán, ahogy lehuppant a földre. Egy kicsit meg is sajnáltam, de szerencsére gyorsan elmúlt.
Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a teljes vereség tudatában felhagy a további küzdelemmel. Képes volt utánam jönni és a nyakamba ugorva ütlegelni. Nem sokon múlt, hogy hasra essek, de begörnyedve sikerült megtartanom az egyensúlyomat és feltartott kezeimmel úgy-ahogy védeni az ütéseit. Miután leugrott rólam, szemből is betámadott, egy rúgással kívánta elérni, hogy legfeljebb keresztapa lehessek. A rúgása azonban nem ért célt, még idejében odakaptam a kezem, bár így a csuklóm bánta. Viszont annyira gyorsan történt az egész, hogy ő simán hihette azt, hogy eltalált a legérzékenyebb pontomon, így ezt ki is kívántam használni. Miután kaptam még egy erősnek szánt, de gyengécske ütést, következhetett a nagy halál eljátszása. Beláttam, hogy egy nagyon makacs nőszeméllyel van dolgom, az erőszak csak további erőszakot szülne. Ezért döntöttem úgy, hogy higgye csak azt, hogy legyőzött. Néha meg kellett alázkodni, hogy később még magasabbra lehessen emelkedni. Ez is egy ilyen pillanat volt. De el fogom érni, hogy a végén a lány fogja hibásnak érezni magát, sőt talán még bocsánatot is kér.  
Elterültem a földön, és oldalra dőlve lassan összegubóztam, mint akinek hatalmas fájdalmai vannak. A hitelesség kedvéért még nyögtem is hozzá néhányat.

Ha néhányan akár csak látásból ismerhetik Monique-ot, nagyon meglepődhetnek azon, ahogy mostanában mutatkozik. Eddig jól megszokott tökéletesség volt jellemző rá, szolid smink, sötétebb színű, elegáns ruhák, csendesség, kecsesség... A lány azonban úgy tűnik kifordult magából. Haját immár nem kontyban hordja, hanem kiengedve hagyja szállingózni, sminkje rendkívül erős, de mégis szép, ruhái pedig a visszafogottság közelében sincsenek. Ahogyan most ment végig az utcán, az pedig - szülei szerint legalábbis - minden határt áthágott. Egy elegáns ingét most egy férfi nyakkendővel párosítva húzta fel, ami lazán lógott a nyakában, nem valami erős megkötéssel, hozzá pedig olyan testhez simuló, hosszant csíkos gatyát vett föl, ami kihangsúlyozta alakját. Nem, ő sosem öltözött így, és igen, a szülei nem tudták, hogy lányuk nagy változáson megy keresztül. Azok, akik sokáig nézték a lányt, arra következtethettek, hogy ,,áh, biztos a halloween miatt, tuti az a kedvenc ünnepe!"... de nem. Monique nagyon is változóban volt.
Ahogy a hamar szürkületbe burkolózó utcán lejtett keresztül célja, a patika felé, egy francia gyermekdalt dúdolgatott mély, modoros hangján, kissé gyorsabb verzióban. Néha-néha beletúrt ébenfekete [tán kissé kócos] hajába, közben pedig arra gondolt, hogy semmi értelme nem volt majdnem tizennyolc életévet elpazarolnia a felesleges kifinomult sznobsággal, amit a nagymamájától tanult el. Teljességgel elege volt belőle, hogy feszes háttal ült mindenhol, hogy hangja teljes mértékben visszafogott volt, mondatai pedig tökéletes hangsúllyal és kiejtéssel hagyták el a száját. Lazítani akart, normális tinédzser akart lenni, vagy inkább olyan, mint ahogy ő a normális tinédzsereket képzelte. Törni akart, zúzni, kiadni az érzéseit és felelőtlen lenni. Szórakozni akart. Azonban először be kellett mennie a patikába, és ezt ő is tudta.
Hirtelen éles durranás ütötte meg a fülét, valamint egy lány sápítozása. A lámpák haldokló fényeiben nem igazán tudta kivenni, hogy merre vannak az alakok, pedig lázasan kereste őket. Pálcáján megfeszültek ujjai. Megtorpant, a hang forrását keresve. Rövidesen meg is találta azt egy lány és egy fiú személyében, akik vadul veszekedtek valamin. A fiú elindult - konstatálta Monique - de a lány utána ment... és elestek. A fiú ott fetrengett a járdán, nyögdécselve, magzati pózba görnyedve. A feketeséget nem túlzottan érdekelte volna a dolog, mert minden nap megesik az ilyen, sőt, még durvább dolgok is, azonban a duó pont a patika előtt kívánt elterülni.
- Hé, mi a franc folyik itt?! - csattant fel a mély hang ingerülten, némi francia akcentussal. - Guruljatok arrébb, dolgom van!

Öltözet

A srác kiterült a földön, ami nagy büszkeséggel töltött el. Ezek szerint jól sikeredett az a rúgás, és lehet már csak keresztapa lehet belőle. Mondjuk ki az az idióta, aki egyáltalán össze akarna jönni vele? Nem tudom... bár biztos akad ilyen elvetemült nőszemély.
- Háh! -
Ennyit tettem hozzá a fetrengéséhez, majd mind aki jól végezte a dolgot, büszkén összefonom mellkasom előtt a karjaimat, és széles, gonosz mosollyal méregetem.
Meg sem fordul a fejembe, hogy esetleg segítsek neki,  vagy megsajnáljam, vagy egyéb ilyesmi. Mint ahogy az sem jut eszembe, hogy lehet csak színlel. Bár amilyen agyafúrtnak tűnik simán lehet, hogy csak át akar verni.
Hamarosan egy újabb alany sétál be a képbe egy fiatal lány személyében, aki úgy fest, hogy már készül a helovínre. Én is tudok olykor viccesen öltözködni, de az ö szerelése még engem is meghalad. Ha lenne időm akkor most neki is állnék agyalni azon, hogy vajon minek öltözött. De mivel éppen a földön fetrengő sráccal vagyok elfoglalva, így nem gondolkodom el. Azonban a lány hamarosan megszólít vagyis inkább elzavar minket.
- Ezer örömmel! -
Válaszolom a guruljunk arrébb-os szövegre, majd leporolom magam és távozok a tett helyszínéről, magára hagyva a két ismeretlent.
Elindulok vissza a suli felé, amikor is eszembe jut, hogy én nem véletlen jártam arra, szóval gyorsan vissza is kanyarodok. Szandra már ott vár a megbeszélt helyen, és igen csúnyán néz rám, hogy merre jártam. Belekarolok és így indulunk el először a teaház felé. Útközben elmesélem neki, hogy mi is történt velem, amíg őt vártam. Ezzel egy kisebb röhögőgörcsöt váltottam ki belőle.
Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak?!

Monique Mélanie Mercier

- Ez nagyon fájt. - szóltam támadómhoz még a földön fekve. Sajnáltatni próbáltam magam, szerintem tökéletesre is sikerült az alakítás.
Váratlanul megszólalt egy durva hang, hogy guruljunk arrébb. Remek, úgy látszik itt senki se bírja befogni, még nem tudják ki vagyok. Sebaj, előbb-utóbb meg fogják tanulni, hogy ki a főnök. Lassan tápászkodtam fel, de mire ez megtörtént, támadóm nemes egyszerűséggel lelépett. Egy cseppnyi sajnálatot se mutatott irányomban. Gyönyörű, mondhatom.
Mindegy, legalább felvilágosítom ezt a másikat, hogy velem hogyan beszéljen. Egy hideg pillantással végigmértem, és meg kellett állapítanom, hogy az öltözéke röhejes. De volt valami, talán a franciás akcentus, ami miatt úgy éreztem, hogy nem kell egyből a legrosszabb énemet mutatnom.
- Azt hiszed az akcentussal menőbb vagy? - ez tőlem még egy egészen visszafogott kérdés volt, jelen helyzetben. Bár ahhoz biztos elég, hogy ebből is sértődés legyen. Nem tudom, miért olyan érzékeny mindenki. Én például ritkán sértődök meg. Rögtön elégtételt szoktam venni.
A lány nyaktól lefelé egész jó kis bőrnek látszott, főleg a csíkos, feszes nadrág vált előnyére. Viszont a feje erőteljesen zacskóért kiáltott. Tűzoltásra azért így is megtenné.
- Bár nem a te hibád, hogy nem tudtad kivel beszélsz. Várffy-Zoller Róbert. - mutatkoztam be egy meghajlás kíséretében. Tulajdonképpen nem számítottam rá, hogy a nevem bármit is mond a világ eme eldugott kis szegletében, de azt nagyon előtudtam adni, hogy én rendkívül fontos személy vagyok, és már ez is tiszteletet tudott parancsolni.

A kis duó női tagja elsétált, miután megvert egy srácot. Ez volt a büdös nagy helyzet, azonban a srác még mindig nem volt hajlandó arrébb menni, csupán feltápászkodott. Monique már indult volna, mikor az akcentusára kapott megjegyzést.
- Azt hiszed, hogy azért mert beszólogatsz, menőbb vagy? Különben meg most vertek el, úgyhogy kussolhatnál. - vetette oda Monique némi ellenszenvvel a hangjában. Már alapból nem volt neki szimpatikus a fiú, de a stílusa, és az egójának mértéke már most kezdte kiverni Moniquenál a biztosítékot.
Azonban a fekete nem leplezett kíváncsisággal (nyilván a lenézés mellett) mérte végig a srácot. Nem nagyon szoktak beszólni neki, nem, ő kiválóan állt bosszút, főleg a régebbi énje. Ezt nagyon sokan megtanulták. Különben meg ő is vissza szokott vágni a maga módján még anno, de udvarias formában. Ehhez képest az akkori helyzetben - a franciához mérve legalábbis - durván szólt vissza. Persze ez némi elégtétellel töltötte el, azonban tudta, hogy van még mit fejlődnie ilyen téren. A magyar káromkodásokkal nem nagyon volt tisztábban; ha mocskosan beszélt, akkor is csak franciául mert az legalább szépen hangzott - vélte.
Hallatszott a fiú hangján, hogy iszonyú nagyra tartotta magát. A francia fitymáló pillantás kíséretében a következőt mondta:
- Arrogáns... - majd folytatta egy nem túl kedves, trágár jelzővel. Azért valamennyire ő is tudott káromkodni. - Monique vagyok, tudod, Mercier. Vagy pukedlizzek is? - kérdezte, majd egy gunyoros meghajlást mutatott be.
~ Remélem, hogy én régen nem voltam ekkora paraszt. ~
- Azt hittem, hogy Brigitte fia értelmesebb. Nem kell megjátszani a nagymenőt, mert pofára eshetsz vele.

Monique Mélanie Mercier

Nesze nekem, kár volt eljátszanom, hogy megvertek, rögtön fel is használták ellenem. Nem az én napom volt, ez már látszott, eddig minden a visszájára sült el, mint ahogyan elképzeltem. A lehető legváltozatosabb negatív jelzőket aggatták rám, még talán a szemétláda volt a legvisszafogottabb.
- Mercier? - alaposan meglepődtem, hogy a jól ismert francia nemes család tagja állt előttem. Monique Mercier. Igen, ő Flore Mercier, a híres modell lánya lesz. Dolgozott már együtt anyámmal, talán lurkó korunkban össze is futottunk már Moniquekal.  
- Hé, veled nem akarok balhézni. Legalább mi, aranyvérűek tartsunk össze. - próbáltam egy fajta béke jobbot nyújtani, még túl új voltam itt ahhoz, hogy megengedhessem magamnak az összeveszést egy befolyásos család tagjával.
- Csak tudod, ez a ruha. Nem egy Mercierre vall. - nem bírtam magamban tartani, hogy számomra képtelenség volt összeegyeztetni a nevet az öltözékével. Kifinomultabb, elegánsabb viseletet vártam volna el.
- Kiakadtam, ennyi az egész. Idefelé úton kénytelen voltam származásomhoz méltatlan körülmények között utazni. Utána meg belém kötött az az útszéli cafka. - mentegetőztem, de ezt kell tennem, ha azt szerettem volna, hogy bocsánatot nyerhessek. Bíztam benne, hogy végre valahára eredményes lesz a szövegelésem, Moniquenak át kell érezni, milyen feszültség gyűlhetett fel bennem, és éppen ezért megértést fog mutatni.  
- A patikába indultál? Engedd meg, hogy álljam a költségeidet. Valami kenőcs úgyis kell a csuklómra. - az a kis vakarék rendesen eltrafálta, kezdett bedagadni.
- Mit hozhatok? Várj meg itt kint nyugodtan. - átváltottam gáláns üzemmódba, ez volt tőlem a maximum, amit tehettem a megbékélés érdekében. Persze benne volt a pakliban, hogy olyasmire lenne szüksége a lánynak, amit nem szívesen fedne fel előttem.

Szemöldökét enyhén felvonta a hirtelen megváltozott, udvarias hangnemre. Mintha a Rellonost kicserélték volna egy Levitásra, vagy legalábbis Navinésre. A franciának - finoman szólva - nem imponált túlságosan, hogy a fiú csak akkor volt képes normálisan beszélni, ha tudta, ellenfele befolyásos körökből származik. Az ilyet Monique behízelgőnek könyvelte el, és ezt a véleményt nagyon kis százalékban sikerült megváltoztatnia az alanyoknak. Persze, ezt a lány nem azért csinálta, hogy istenkedhessen, egyszerűen nem bírta a kétszínű patkányokat. Ha neki megvan a véleménye - hangoztatta sokszor -, akkor az úgy is marad, annak ismeretében is, hogy honnan származik. Mára már a fekete is megtanulta, hogy a származásba az ember beleszületik, és nem kell kiskirályként viselkedni egy név, vagy egy bizonyos családi háttér miatt.
- Ja, a te stílusod meg nem Várffyékra vall. Maradjunk annyiban, hogy egyikünk sem szól a másik családjának, és akkor egálban leszünk. - igazság szerint a francia sem nagyon szerette volna, ha családja értesül a stílusváltásáról. Nem azért, mert szégyellte volna, csupán nem akarta hogy ne adj isten kitagadják vagy valami ilyesmi. Tudta, hogy a családja nagyon háklis ilyen téren, és nem akarta egy kicsit sem feszíteni a húrt. Tudta, hogy egy véleményt, vagy egy eszmét nem könnyű kiradírozni az ember agyából, ezért nem is nagyon akarta, hogy a szelíd szolid kislányon kívül a családja bármi másnak titulálja.
,,A származásomhoz méltatlan körülmények..." - ízlelgette a francia a szavakat. Végső soron ez nem feltétlen negatív, de Monique ez után a hangnem után hajlamos mindent annak értelmezni. Hiába, ő nem szokta meg hogy ilyen hangnemben beszélnek vele, noha meg tudta védeni magát a maga módján. Lehet, hogy ez azért volt, mert a húgára és magára is mindig neki kellett vigyázni.
~ Nyálas képű ficsúr. Behízelgő. ~ könyvelte el Monique, majd egy barátságos, visszafogott mosolyt villantott. Ő is tudott émelyítően kedves lenni, bizony ám. Legszívesebben pár csúnya szó kíséretében visszautasította volna az ajánlatot, azonban szülei gondosan belé nevelték, hogy minden felajánlott kedvességet és kedvezményt el kell fogadni.
- Köszönöm. Éppen csak kifogyott a bájital hozzávalómból a sárkánylép és a leprikónköröm, ezt akartam pótolni. De, bemegyek veled, nincs értelme annak, hogy itt kinn álldogáljak.
A kis francia tudta, hogy ezek után rendkívül óvatosan kell a fiúval bánni. Bizonyos előítéletek születtek meg benne Várrfyval kapcsolatban.
- Amúgy ki volt ez a lány? - kérdezte udvarias hangnemben. Elő tudta ő adni a francia dámát, alakítása hibátlan volt. Az öltözék immár tényleg úgy hatott, mintha csak jelmez lenne. Olyan volt, mintha az előbbi káromkodásokat nem is ez a lány mondta volna; látványosan megszelídült, mintha csak elnézné a fiúnak az előbbi viselkedését, mondván ,,mindenkinek lehet rossz napja!"... ez azonban nem így volt.

Monique Mélanie Mercier

A fegyverszüneti megállapodás feltétele volt, hogy egyikünk se szóljon a másik családjának. Részemről teljesíteni tudtam ezt a kérést, bár engem cseppet se zavart volna, ha otthon tudomást szereznek a kis incidensről. Úgy látszik ez Moniquenak volt annyira fontos. Hm, úgy látszik, hogy akaratlanul is fény derült egy gyenge pontjára. Tuti, hogy nem örülnének a szülei, ha meglátnák ebben a nevetséges öltözékben. Valószínűleg egyéb titkolnivalója is van, egy ütőkártyát máris adott a kezembe.
- Megbeszéltük. Kezet rá! - a jelképes kézfogással kívántam hivatalossá tenni, hogy nem húzok ujjat Moniquekal. Éreztem az egész szituáción, hogy kölcsönös műbájolgásba kezdtünk, de hát ez tipikus volt a mi köreinkben, hozzá voltunk szokva.
- Jó, hogy mondod, egyúttal én is beszerzem bájitaltanra a szükséges dolgokat. - lehet, hogy csak színjáték a viselkedésem, de jobban belegondolva, nem is volt semmi nyomós oka, hogy veszekedjek a lánnyal. Ez a gondolat segített abban, hogy ne essek ki a szerepből.
- Majd mesélhetnél egy kicsit a suliról. Tulajdonképpen a teljes ismeretlenségbe csöppentem bele. - fordultam egy kéréssel a lány felé. Így ment ez, rögtön vártam valami viszonzást, hiába ajánlottam fel kárpótlás címén, hogy állom a költségeit. No meg legalább el tudunk társalogni, hátha egy idő után felül tudunk emelkedni a berögzült, megjátszott viselkedésen.    
- Fogalmam sincs, ki volt ez a lány. Csak útbaigazítást szerettem volna kérni tőle, erre rám támadt. Te sem ismered? - füllentettem, mert nem akartam elmesélni az igazi sztorit. Rosszul vette volna ki magát, ha elmondom, hogy megrongáltam a szökőkutat. Bár elnézve Moniqueot lehet, hogy még imponálni is neki a vandálkodásom. Nagyon úgy tűnt, hogy ő is megtenne hasonlót, és még élvezné is.  
Nem volt más hátra, mint bemenni a patikába. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem a kisasszonyt.

Görgő
11. 19.

Sietős léptekkel haladt a rellonos lányka végig a Boglyas téren már kora reggel. Még volt negyed órája az első óra kezdete előtt, amit mindenképpen kiakart használni. Vagyis elfelejtette a hétvégén elintézni a bevásárlást, így le kellett sietnie, minden feltűnés nélkül.
Nem igazán volt ínyére a dolog, hogy korábban felkeljen azért, hogy aztán lerohanjon a faluba, de hát ő tehetett róla. Sikerült leöntenie az összes pergamenjét kakaóval. Felmerült a kérdés benne is, hogy kölcsön kellene kérnie valakitől, de elég finnyás ilyen téren is...csak az a jó, amit ő választ, és csakis az illatosat szereti használni.
Talárja a táskájába volt begyömöszölve, egy sima fekete dzsekit viselt piros egyberuhája fölött. Vékony fekete harisnyát, és bokacsizmát viselt lábain. A haja a nagy sietség közepette repkedve próbálta tartani a lépést a lánnyal.
Eléggé belefeledkezett a gondolataiba, ezért nem vette észre a pocsolyákat, amiket az előző napi eső hagyott maga után. Az egyikbe olyan tökéletesen beletrappolt, hogy a víz felcsapott egészen a combja közepéig, így az élénkpiros ruha is össze lett koszolva.
-Merlin csapjon ketté egy villámmal! -csattant fel dühösen, és egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy hányan nézik meg, vagy egyáltalán hányan vannak körülötte. Természetesen a pálcáját sikerült a Sárkányfészekben hagynia, és ez csak akkor jutott el a tudatáig, amikor leguggolt a pocsolya mellett közvetlenül, és felkutatta az egész táskáját. A fejét fogva próbálta kitalálni, hogy hogyan ússza meg a késést...már megint.  

Amira

A reggelek mindig is nehezen indultak nálam. Amikor még iskolába jártam, utáltam felkelni csak azért, hogy elmenjek a suliba. Ám szerencsére most sehova sem kell sietnem, így addig fekszem az ágyamban, amíg csak tudok. Szemeim nyitva vannak s bámulom az ajtót. Ám mégsem maradok olyan sokáig az ágyamban, ugyanis a hasam korogni kezd. Ha éhes vagyok, akkor ennem kell. Így hát felkelek és kinyitom az ajtót. A házban nagy a csend, nem tudom, hol lehetnek a többiek. Jó, Brigitte biztos a suliban van, hiszen nem szeret elkésni az óráiról. Janey vagy a boltban van, vagy fut. De inkább a boltban, ugyanis ilyenkor senki sem tudja őt helyettesíteni. Mert az alkalmazottai a suliban vannak. Vincent pedig… Tudja a fene, hogy hol lehet. Furcsa egy férfi, az biztos. Igaz, hogy kedves, meg minden, de nem nagyon bízom benne. Na, mindegy… Janey szereti őt, szóval nekem is kedvelnem kell.
Az asztalon friss kakaós csigát látok. Leülök, és magam elé veszek. A közepével kezdem, hiszen az a legfinomabb. Pár perc alatt el is pusztítom az ételt. Visszamegyek az emeletre és bemegyek a szobámba. Elhúzom a sötétítőfüggöny, hogy egy kis fény is jusson be a szobába. Beágyazok, majd felöltözök. Egy kék farmert és zöld pólót húzok magamra. A pólómra ráveszek egy kék pulcsit és lesétálok a lépcsőn. A lábamra húzom a bakancsomat. Gyorsan felkapom magamra a fekete színű kabátomat és a nyakamba tekerem a sálam.
Készen vagyok. Kinyitom az ajtót és kimegyek. Eléggé hideg van itt kinn. Mondjuk, már november van, szóval ezen nem is kell, hogy csodálkozzak. Nyugodtan lépkedek az úton, ám mikor a Boglyas térre érek, megállok. Ugyanis meglátom azt a lányt, aki Lola halálának napján ott volt. Odamegyek hozzá és megszólítom.
 - Szia!

Görgő

Valami elég rosszat kellett csinálnia Mirának ahhoz, hogy az utóbbi napjai ilyen pocsékul sikerüljenek. Bár lehet, hogy kicsit ő dramatizálta túl. Ugyanis miután visszaért Olaszországból kissé...kevésbé normális állapotban, nem elég, hogy köhög, és fáj a torka, eléggé el van varázsolódva. Valami rossz érzés is kering benne, és ugyebár ott van a tény, hogy eltitkolta Kristóf elől, amit tett. Nem olyan vészes, csak ki tudja, hogy fog a barátja viszonyulni ahhoz, hogy a feketeség új tetkóval tért vissza, ami még csak nem is derengett neki.
Viszont ahogy ott guggolt, elvonta a figyelmét a gondolat, hogy vajon negyed óra alatt mennyire fog beleférni neki az, hogy kiválassza a tökéletes kellékeket, és még vissza is érjen, majd átöltözzön. Legalább fél órát fog késni bájitaltanról. Előre látta a tanár úr arcát, amint belibben... Már elégszer lógott ebben az évben is, nem kellett még több szimulált betegség.
Egyik pillanatról a másikra azt vette észre, hogy valaki megállt mellette, és rá is köszönt. A nagy lendülettől, amivel ráakart nézni, meg az ijedtségtől, amit a kisfiú okozott, tökéletesen belecsüccsent a pocsolyába.
-Ó hogy az a jó édes... -hangja a magasba röppent, miközben dermedten, de közben villámokat szóró szemekkel pislogott az ismerős fiúra. Azt kezdte el kitalálni magában, hogy elkapja-e, vagy hagyja a fenébe, és inkább a mai napot töltse el teljes nyugalomban. Feltehetőleg már rosszabb nem történhet...
-Mit akarsz? -kérdezte tőle miközben feltápászkodott a földről. A hátsója nem csak hogy vizes, de még tiszta sáros is lett. Mintha csak egy sárcsatából lépett volna elő győztesen... Puffogva próbálta a kezével finnyásan leszedni magáról a koszt.

Gil


Sohasem akartam igazán vámpír lenni. Volt valami ebben a létformában, ami már azelőtt taszítani kezdett, hogy valójában megtapasztaltam volna létezésem lényegét. Mindenki másképpen nevezi. Lehet önsajnálat, zavarodottság, vagy csak az a bizonyos érzés, hogy az egész világ ellenem fordult; mindez azonban cseppet sem volt igaz. Senki sem harcolt, csak és kizárólag én magam. Minél mélyebbre akartam ásni azt, aki igazán vagyok és szerettem volna olyan lenni, mint egy átlagos ember. A professzornak igaza volt, ez egyenesen lehetetlen. Miért mutatnék egy maszkot, mikor önmagában a létezésem is puszta véletlenek sorozata. Valamilyen oknál fogva mindig belekeveredtem a legrosszabbakba.
Azt hiszem, ez az oka, hogy ezt a fiút annyira közel éreztem magamhoz. Ő is pontosan ugyanilyen. Talán nem annyira akaratos és manipulatív, de ő is csak beleesik a csapdába, amit egészen véletlen épített saját magának. Én is ugyanígy tettem. Már bántam, de ez senkit sem érdekelt. Az emberek szépen lassan eltűntek és semmivé váltak a számomra. Vérbank. Élelem. Élet. Ennyit jelentettek, semmi többet.
-Hidd el, nálad többet senki sem lát. –biztosítottam.
Gondosan ügyeltem rá, hogy azok, akik valamilyen véletlen folytán eljutnak a közelembe ne ismerhessen ki igazán. Elrejtettem előlük a valódi arcomat vagy így, vagy úgy. A végeredmény azonban magáért beszélt. Daviden kívül senki sem tudott róla, mi is vagyok valójában. Ez pedig nem sok. Ha megölnének, valószínűleg senki sem keresne. Szomorú, de igaz.
Komoly tekintettel hallgattam végig a fiú kis monológját, de nem reagáltam semmit. Meg sem moccantam, akárcsak egy kőszobor ültem végig a kifakadását, majd hagytam, hogy menjen. Egy pár percig. Amíg rendbe tettem a gondolataimat. Nem sietett sehova, én pedig akkor is könnyedén beérhettem volna, ha futva próbál elmenekülni előlem. Beismerem, ez nagy előny; a gyorsaság, a kifinomult szaglás és a tökéletes látás.
Ezúttal is, mint mindig már készen volt a terv, mindössze egérutat adtam neki, lehetőséget, hogy meggondolja, miket vág a fejemhez, amikor feltűnök mellette és esélyt, hogy megnyugodjon és tisztázza magában a helyzetet.
Mintha startpisztoly dördült volna el, máris ott álltam a fiú mellett és felvettem a tempóját, mindez nem vett igénybe többet két másodpercnél.
-Nem akarok győzni. –cövekeltem le a tér közepén és kezemet a mellkasára helyeztem, hogy őt is megállásra kényszerítsem. –Ha szeretném, könnyedén legyőzhetnélek, anélkül, hogy komolyabb erőfeszítést kellene tennem. Most nem akartam győzni. –fúrtam fenyőzöld tekintetem az övébe.

Katherine

- Magányos lehetsz.-*Sajnálat nélkül ejtette ki, mert volt, aki erre vágyott, végre egyedül lenni egy kicsit, lerázni mindazt, amit az élet vagy mások rájuk erőltettek. És...a legtöbb embernek saját, be nem vallott hibája az, hogy egyedül van. Bár az egyedül és a magányos nem ugyanaz, volt köztük egy árnyalatnyi, halvány különbség. A magány mélyebbnek tűnt, mert mintha feltételezte volna valaki vagy valami hiányát. És mintha valami tényleg hiányzott volna, ha a lányra nézett.

Normális tempóban sétált, a szökőkút felé, jóformán meg sem lepődve, hogy hosszú csend után mégis követik. Egy darabig csak jött mellette, aztán ahogy nem akart megállni, a tér közepén fordult vele szembe, megtorpantva. Gilbert újra hátrébb húzódott, nem annyira lépve, inkább csak áthelyezve súlyát.*
- Tudom.-*Az, hogy továbbra is hangoztatják, milyen könnyű lenne őt legyűrni, nincs rá hatással, ő érzi az erőkülönbséget, de mihez kezdjen vele és a helyzettel? Hozzá az a hangtalan gyorsaság, amivel mellette termett, s ami természetellenesnek hatott. Nem lehet ilyen gyorsan futni, ennyire csendesen, de édeskeveset tudott a mágiáról ahhoz, hogy komoly következtetéseket vonjon le. Ő csak a lányt látta és próbálta érteni- figyelmeztetéseit, megjegyzéseit, kíváncsi pillantásait.*
- Nem lenne egyszerűbb elmondani, mit szeretnél tőlem?-*Nézett rá kérdőn, talán pici értetlenséggel vegyes nyugalommal. Amikor először kérdezett, segítség vagy egyszerű kérdés helyett leereszkedően fogalmazott, ráadásul -az ő mércéjével- erőszakos volt, valaki, aki keresztül akarta vinni az akaratát. Nem értette a célját- ha nem akarja igazából elkísérni vagy megmutatni az utat, nem kötelező; ha pedig tényleg nem játszik vele, miért járják ezeket a felesleges köröket? És amikor azt kérdezte, segíteni szeretne-e az embereken, vagy csak megalázkodni látni őket, miért az utóbbit választotta? Mire jó ez az egész és miért akarja őt is belevonni? A lámpák fénye itt erősebb volt, jobban ki tudta venni Katherine arcának részleteit, vonásait, hajának vörösét és a szemét is. Furcsa volt, hogy van valaki, aki hosszan, zavartalanul állja a tekintetét, csak figyelve és hasztalan próbálták egymást analizálni. De a ragadozószerűen villanó zöld igazán tetszett neki, apró mintáival és árnyalataival.*
- Szép szemed van.-*Csak úgy kibukott, őszintén, mert szerette, kereste a szépet a világban. Néha ez tartotta benne a lelket, apróságok, amikben elveszthette magát, olyan lényegtelen dolgok, amikre senki sem gondolt, s így el sem vették tőle. Meg aztán, nehéz lett volna lekanyarintani a Holdat az égről, vagy megtiltani a madaraknak, hogy repüljenek. Elkalandozott, mert ez a zöld emlékeztette valamire, de még nem tudott rájönni, hol látta azelőtt. Végül visszatért, tanácstalanul, de nem csüggedten süllyesztve csupasz kezét zsebébe.*
- Furcsa vagy. Nem ismerlek és nem is akarod, hogy megismerjelek, ha jól értem a szavaidat. Ennek ellenére se nem segítesz, se nem hagysz csak úgy elmenni.-*Várt, valamire, válaszra. Részben kíváncsi volt, részben fáradt, testileg és lelkileg, ami semlegessé tette, inkább csak vitette magát, nem csapkodva hiába.

Valentin

Boldog volt. Felejtett. Nem teljesen magától igaz, hanem az alkohol segítségével, de végre kiszabadult a burokból. Mire testvére visszaér, nagyon nagy változásokon fog keresztülmenni. De egy nem változott és változik soha. Sétálni bármikor és bárhol hajlandó. Főleg hétvégeken, vagy mikor nincs iskola. Olyankor kötetlenül mászkál, ám most nem volt ötlete. Így csak ment előre, és nézte az utat, amin lépdel. Néha becsúszott a képbe fekete csizmája és kék farmerja, de fehér kabátját nem látta addig, míg tekintetét fel nem emelte. Kiért a Boglyas térre. Sokszor járt már erre, de sosem ált meg, csak rohant tovább. Most hirtelen támadt olyam kedve, hogy leül nézegelödni egy padra. Kiválasztotta, aztán odament és leült. Gondolatai kerítették hatalmába. Nincs vele itt senki, mégsincsen egyedül. Van testvére, de máshol. Van apja, de ö sincs ott. Anyja fentről nézi. Nincs párja, de vannak barátai. Neki ez pedig megfelel. Változtatna, de  nem rajta múlik. Így csak vár. Nézi az arrafelé haladókat, és gondolatai azonnal elterelődnek. A tanulás, és a közelgő ünnepek a téma. Hiszen ez a valóság. Tanulni van itt, na meg élni.