---

Futva, sőt rohanva igyekeztem a tanterem felé. Már nagyon nagy késésben voltam és az lesz a csoda, hogy ha a tanárnő egyáltalán még megtartja az órát. Késésem oka egyszerű, de mivel Madcap létezése titok, így valami frappáns választ kell kitalálnom. Sajna a kis drágával túl sokáig repkedtünk a hegyek között, felett, valamint túl sokáig cöcörögtem az ápolásával.
Vörös hajszerkezetem, ami jelenleg copfba van csak úgy lobog utánam. Átöltözni azért felszaladtam, de a talár alatt a "játszós" ruháim vannak. A cipőmet is azért gyorsan leváltottam, mert a lótrágyának igen erőteljes bukéja lett volna.
Szó szerint majdnem beesek az ajtón, itt már kissé visszafogom a rohanást és csak gyorsan sétálok a tanterem felé. Végigmegyek a kis folyosón, majd megérkezem a tanteremnek hívott valamibe. Még sose voltam itt ezelőtt, szóval kissé ámuldozva bámulok körbe, miközben egy monológ is elhagyja ajkaimat.
- Elnézést a késésért, de lefeküdtem aludni tanítás után és elfelejtettem időbe felkelni. -
A monológ után tekintetemmel a tanár nőt kezdem el keresni, hogy egyáltalán itt e van már és ha igen, akkor vajon mennyire dühös a késésemért.

---

VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.

Úgy fest mégsem késem el, ugyan is a tanárnő sehol sincs. Egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat, majd körbenézek a terembe. Tuti jó helyen járok, de  itt hol akarunk gyakorolni? Ekkor ajtót pillantok meg, amin hamarosan a tanárnő is kilép. Széles mosollyal fogadom, és a mentegetőzésemre is válaszol, amit ezek szerint hallott. A válaszára még egy Odettes mosolyt küldök felé, majd besétálok az ajtón amin be lettem tessékelve. Egy dombos helyre érünk, ahol minimum 40 fok van. Mondjuk számíthattam melegre ha már egyszer piromágus leszek, amihez a tűz kapcsolódik, ahhoz pedig a meleg. A dombra érve a tanárnő leül és én is követem a példáját. Lehuppanok törökülésbe a fűbe és szinte rutinszerűen tépek ki egy szálat és kezdek el vele szórakozni.
- Odett. Zoét igazából nem is nagyon használom. Csak az Edictumosok hívnak Zoénak, sajna nem sikerült leszoktatnom őket róla. Pedig a suliba több Zoé van, mint Odett.. ésszerűbb lenne a kevésbé gyakorit használni. No mindegy. –
A kérdésre, amivel egy szóval is lehetett volna válaszolni én egy több mondatos monológot modtam el. Talán ebből is már sejteni fogja a tancinéni, hogy kemény fába vágta a fejszéjét velem. Mosolyogva vártam a folytatás, ami egy kérdésáradat volt. A mosoly szépen lassan lefagyott az arcomról, és helyét a csodálkozás vette át. Elég sok idő telt el a kérdések feltevése és az én reakcióm között. Utóbbi mindössze annyi volt, hogy hatalmasakat pislogtam és megvakartam a fejem búbját. Szemeimből a teljes értetlenség sugárzott, de nagy levegőt vettem és nekiálltam válaszolgatni.
- ŐŐŐ… -
Erős kezdésnek ennyit tudtam kinyögni, majd még 2x eljátszottam az őőő-zést.
- Szóval második válasz: Nagyjából így mint most… alacsonyan, vörös hajjal, pici lábakkal, nagy barna szemekkel, széles mosollyal. Húú és lehet csináltatok addig egy tetoválást is ide. –
Az ide szónál felemelem a kezem és a csuklómra mutatok.
- Harmadik válasz: Hááát gondolom a tűzzel, hővel ilyesmivel fogok tudni „bohóckodni”. Negyedik: Mikor kezdjük? –
Sajna ezeknél értelmesebb válaszokat nem tudtam megszülni. Alapból is ha valaki ilyen magas labdákat dob fel – legyen az akárki – muszáj lecsapnom őket.  Na meg ezeken a dolgokon még sosem agyaltam… most meg fél perc alatt nem fogok tudni megszülni egy épkézláb választ. Ha eddig nem, akkor most már biztos rájött a tancinéni, hogy egy idiótával van dolga. De jobb ezt előre tisztázni, mert ha nem fogja bírni akkor most még kirakhat az elementalisták sorából.

---

Úgy döntöttem, hogy kiélvezem az utolsó meleg, nyárias napokat. Szinte minden nap lenn voltam a faluban. A minap az ajándékboltba tévedtem be, hátha találok valamit amivel gyengíthetem a pirosságot és a fájdalmat a csuklómon, ahol immár egy tetoválás díszeleg.
Ma pedig azért keveredtem le, mert megkívántam egy teaházas teát, mert ez más, mint amit a suliba gyártanak a manók. Na meg egy kis séta is kell néha az embernek. A testmozgás fontos!
Egy nagy séta után megfáradva térek be a teaházba. Azonnal egy ablak melletti asztalt szúrok ki. Odatipegek, majd leülök. Gyorsan átlapozom az itallapot és hamarosan a kezem a magasba lendül, ezzel jelezve, hogy rendelni szeretnék. Szinte velem egyszerre egy másik kéz is megjelenik a magasban. A fiatal lány természetesen a fiatal sráchoz megy oda... pedig én előbb jeleztem, hogy rendelni akarok. Dühös tekintettel méregetem a csajt, majd a pasit is. A kezem még mindig a magasban, de a lány úgy tesz, mintha ott se lennék. Felveszi a fiú rendelését, majd elsiet legyártani a rendelést.
- Persze így könnyű... Egy kacsintás, két bók és máris a te óhajaidat lesik. Fúúú de utálom ezt... -
Ezt a pár mondatocskát a szemben lévő asztalnál ülő sráchoz intézem és még mindig csúnyán méregetem. Az utolsó mondatot már szinte suttogva a "bajszom" alatt motyogva mondom el, szóval ezt csak akkor hallhatta, ha van valami ilyen természetfeletti képessége. Kezemet leengedem és duzzogva fonom össze karjaimat mellkasom előtt.

Nem sikerült bármiféle nevetést vagy ilyesmit előcsalogatnom a tanárnőből, a vicces válaszaimmal. Lehet, hogy csak nekem voltak viccesek? No mindegy. Egy kicsit lelombozott, hogy a tancinéni nem veszi a poénjaimat, szóval majd visszafogom magam. Vagy pedig éppen ellenkezőleg, még jobban rajta leszek az ügyön.
Hamarosan egy pergamen keveredik elő, amiről meg is tudom mire kell. Nem égethetek meg vele senkit... végül is nem akartam én hamvasztani, tehát nem lesz ebből gáz. De védekezésre használhatom, ami nagyon tetszetős. Csak aztán nehogy én legyek majd, akire mindig rábízzák a tűzgyújtást egy kellemes kis esti sütögetéskor. Lehet le kellene tagadnom olyankor, hogy "Á dehogy, ez valaki agyacskájának a találmánya... nem vagyok én piromágus.". Egyrészt örülök neki, hogy a tűzzel tudok ilyesmiket csinálni, de eddig amit hallottam, azok alapján szinte mindenki piromágus. Például olyanról nem is hallottam, aki a földdel tud babrálni. Pedig az is mennyire tuti lehet. Hegyet-völgyet gyártani. Nincs kedved megmászni a hegyet, akkor lebontod. Mondjuk valószínűleg hülyén néznének az emberek, ha egyik napról a másikra eltűnne a Himalája. Poénos lenne!
Elveszem a pergament, aláfirkantom, majd visszaadom a tanárnőnek. Ezután felállunk és megkapom az instrukciót. Kinyújtom a kezem, majd izgatottan nézem végig, ahogy egy tűzgömb landol a tenyeremben, vagyis afelett.
- Tyűha! -
Ennyit sikerül kinyögnöm, majd nem kicsit kérdő tekintettel pillantok a tanárnőre.
*Hogy most nekem ezzel kezdenem kéne valamit?! Te Úr Isten! Hogyan?! Mi?! Ez most komoly?!*
A tanárnőről a gömbre pillantok, majd filózni kezdek azon, hogy vajon mit is tudok én ezzel kezdeni. Első gondolatom az volt, hogy mennyire menő lenne ha ebből tudnék gyártani egy "sárkányt". Elhatároztam, hogy ezt meg is valósítom, de nem tudtam, hogyan álljak neki. De valamit akkor is próbálkoznom kellett. Eleinte csak megpróbáltam a gömböt másik formává alakítani. Kicsit húzogattam, összenyomtam, megpróbáltam ketté választani.
Egy hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, majd kikapcsolom az agyam, mintha ott sem lenne a tanárnő és csak a gömbre koncentrálok. Nagyon akarom azt a sárkányt, és nagyon csalódott leszek ha nem fog összejönni. De nem akar semmi sem történni. Felettébb felbosszant és nagyon dühös leszek, és ekkor....egy lángoszlop indul meg az ég felé, egyre csak nő és nő, és egyre csak szélesebb és szélesebb. Forgószélhez hasonlóan kering egyre gyorsabban, de az a fránya fejforma csak nem akar kialakulni. Abbahagyom a koncentrálást és az oszlop újra gömbbé változik.
- Az fenébe veled! -
Dühösen dobom el a gömböt, ami nagyobb volt, mint mikor a tanárnő a kezembe adta. A dobást követően egy durranás hallatszik és az egyik fa hamarosan lángokban áll.
- Hoppá... -
Szám elé kapom az egyik kezemet, majd aggodalmas tekintettel nézek a tanárnőre. Most vajon rosszat csináltam?!

Kicsit büszkeséggel tölt el, hogy a tanárnő közli, hogy nem piskóta amit művelek. Igazából éreztem én, hogy nem ilyesmire gondolt, amikor a kezembe adta. De szerettem volna bizonyítani, mind neki, mind magamnak is. Kíváncsi voltam, hogy így, az első órámon mire is vagyok képes. Jó mérce lesz majd, ha már az év vége felé leszünk. Akkor is majd megpróbálkozok egy ilyen kis cukisággal. Sose lehet tudni, lehet, hogy addigra már össze is fog jönni a feje is.
Valóban kissé elkeseredek,hogy semmi izgi nem lesz még az elején, csak ilyen kisebb cuccok, de mondjuk újat nem mondott vele a tanci. Tisztában voltam én azzal, hogy eleinte tényleg csak 'bohóckodni' fogunk.
Tanárnő hamarosan kiadja az újabb instrukciót: házi, amit majd gyakorolnom kell, de csak itt benn. Mondjuk megértem. Lehet nem lenne vicces ha leégetném a fél erdőt vagy a sulit. Gondolom nem örülnének neki túlzottan, és akkor innen is repülnék, ki sem merem mondani hova.
- Rendben, csak itt benn, vettem. -
Rámosolygok a tanárnőre, majd félrebiccentett fejjel figyelem a továbbiakat.
- Felmelegítés, vibráltatás. Rendben...-
Nagyon magabiztosnak tűnök, de ismét belül ordít valami, hogy most akkor mi? Mit csináljak? Hogyan? Aztán lenyugtatom magam. Sajna az új feladatoknál mindig ilyen vagyok. Túl spilázom a dolgokat, pedig nem is kellene.
Fújok egy nagyot, majd tenyeremet függőlegesre állítom, kicsit előrébb nyújtom, majd erőteljes koncentrálásba fogok. Néha kicsit megmozgatom az ujjaimat, meg a tenyeremet, de semmi. Lehangolva nézek a tanárnőre, majd újra próbálkozom. Várhatóan most sikerülni is fog valami, és talán levegő elkezd felmelegedni a tenyerem környékén, vagy csak vibrálni, vagy valami.

//Melegedni kezd. Tanács a gyakorláshoz: próbáld meg majd úgy csinálni, mintha te magad lennél az, ami felmelegszik, aminek forrósodnia kell. Ha segít, a piros színt képzeld hozzá. És még ami nem mellékes, mint a nonverbálisoknál. Figyelem koncentráció, és kitartás, szorgalom, neked pedig, mint elementalista tanoncnak, szükséged van az átélésre, mintha te magad lennél az, amit csinálni szeretnél.//

---

Igaz, hogy nem szabadna lenn lennem, ugyan is nincsen hétvége, de ez engem sosem zavart. Szinte minden szabadidőmet itt lenn töltöm, vagy Madcapet babusgatom. Ez a két dolog ami ténylegesen lefoglal. Mondjuk most újabb elfoglaltságként a piromágusi képességem határait próbálgatom. Tudom nem lenne szabad idekinn, de eddig semmi rosszat nem csináltam. Múltkor csak fáztam és próbáltam felmelegíteni a levegőt magam körül. Jelentem nem olyan nagy sikerrel, de sikerült. Ma semmi ilyen vandálkodás nem jutott eszembe. Szimplán csak találkozót beszéltem meg az egyik falusi barátnőmmel, aki szokásához híven késik. Vagy lehet csak én érkeztem korábban a kelleténél.
Úgy volt megbeszélve, hogy a baglyos szökőkútnál találkozunk és innen sétálunk majd el a cukrászdába enni egy hatalmas nagy süteményt. A szervezetem már teljesen rákészült, hogy egy nagy adag cukor fog bekerülni a szervezetembe. Szinte már, mint az alkoholisták, remegve vártam, hogy ehessek. Van egy kedvenc süteményem itt lenn a cukrászdába. Mindig elfelejtem a nevét mert annyira bonyolult, de nagyon finom.
A barna bőrkabátomba, farmerbe és egy sárga dorkóba ücsörgök a szökőkút előtt. Mellettem ott az apró, de feneketlen táskám, mely a sok használattól már kicsit kopott, de még teljesen jó arra, amire kell. Hajam természetesen összefogva copfba, mint általában.
Nagyon elbambulok, agyam teljesen kikapcsol és megszűnik körülöttem a világ. Aki lát tuti azt hiszi, hogy nem vagyok teljesen ép. Az alapból méretes szemeim most még nagyobbak, amitől szinte már rémisztő vagyok.
De ebből a kellemes helyzetből egy robbanás hoz vissza a valóságba. Egy apró sikoly hagyja el ajkaimat, majd fénysebességgel pattanok fel a padról. Körbenézek és a valószínűsíthető elkövetőt kezdem el keresni. Mivel nagyon más nincs itt, ezért szinte 100%, hogy a közelben ácsorgó fiú a tettes. Nem sokat segít a helyzetén az, hogy a pálcája is ott van a kezében.
- Te teljesen hülye vagy?! -
Kitörik belőlem a kérdés és talán nem túl csendesen.
- Ez most mire volt jó keményfiú?! Hm?! -
Első kérdésnél a bagoly helyére mutatok, majd számon kérően csípőre teszem a kezem. Nem zavart volna a vandalizmusa akkor, ha az úgy műveli, hogy én ne kakiljak be majdnem ijedtemben.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy egy nagyszájú, beképzelt bunkóval sodort össze a sors. Nem értem miért mindig engem találnak meg..ezek. A szerelmes szövegét nem tudom hirtelen hova tenni, szóval csak szúrós tekintettel bámulok rá.
- Talán viccesnek hiszed magad? El kell keserítselek... -
Egy nagy sóhaj keretein belül megrázom a fejem jobbra-balra, majd "szomorúan" kezdem el bámulni a földet. A kis színjátékom után felpillantottam a fiúra. Egyáltalán nem ismerős. Vagy csak átutazóban van, vagy valami hasonló. Bár akár új diák is lehet. Még nagyon tanév eleje van, szóval ilyenkor nem meglepő ha késve érkeznek az újak.
Nézem ahogy a srác a zsebében kutat valamit, majd felém dob három galleont. Szemöldökeim a homlokom tetejéig futnak és konkrétan az állam leesik, és a pofám leszakad. Szemeim akkorára kerekednek ki, hogy ennél nagyobbra nem is tudnának. Köpni nyelni nem tudok, és még levegőt is elfelejtek venni. Természetesen azonnal leesik, hogy mit is akar ez jelenteni. Már éppen nyitnám a számat válaszra amikor...
Pár pillanat múlva seggre ülve landolok a földön. Hátam mögött megtámaszkodok, majd gyorsan fel is állok. Annyira dühös vagyok, hogy arcom szinte izzik. Kezeimet ökölbe szorítom amíg elég közel nem érek hozzá. Szemeim olyan szinten összeszűkültek, hogy úgy festenek, mintha csukva lennének.
- Fizetés? Borravaló? Igen?! Te szemétláda! -
Utána futok és dühösen ugrok fel a vállára, majd ahol érem ütni kezdem.Nem számít, hogy az a feje, vagy az orra, esetleg a szeme. Teljes erőmből püfölöm. Úgy kapaszkodok a nyakába, hogy szinte esélye sincs lerázni. Mondjuk elég hamar le is ugrok, majd valahogy elé keveredek és tiszta erőből kukin rúgom.
- Gratulálok! Szereztél egy ellenséget! Büszke lehetsz magadra! -
Ellenség...furcsa, mert én általában mindenkit szeretek és mindenkivel jóban vagyok, de ez a fiú kihozta belőlem a legrosszabbat.
Még egy hatalmas ütést mellékelek, majd várom a folytatást.
Sose szabad elfelejteni, hogy kicsi a bors de erős.

A srác kiterült a földön, ami nagy büszkeséggel töltött el. Ezek szerint jól sikeredett az a rúgás, és lehet már csak keresztapa lehet belőle. Mondjuk ki az az idióta, aki egyáltalán össze akarna jönni vele? Nem tudom... bár biztos akad ilyen elvetemült nőszemély.
- Háh! -
Ennyit tettem hozzá a fetrengéséhez, majd mind aki jól végezte a dolgot, büszkén összefonom mellkasom előtt a karjaimat, és széles, gonosz mosollyal méregetem.
Meg sem fordul a fejembe, hogy esetleg segítsek neki,  vagy megsajnáljam, vagy egyéb ilyesmi. Mint ahogy az sem jut eszembe, hogy lehet csak színlel. Bár amilyen agyafúrtnak tűnik simán lehet, hogy csak át akar verni.
Hamarosan egy újabb alany sétál be a képbe egy fiatal lány személyében, aki úgy fest, hogy már készül a helovínre. Én is tudok olykor viccesen öltözködni, de az ö szerelése még engem is meghalad. Ha lenne időm akkor most neki is állnék agyalni azon, hogy vajon minek öltözött. De mivel éppen a földön fetrengő sráccal vagyok elfoglalva, így nem gondolkodom el. Azonban a lány hamarosan megszólít vagyis inkább elzavar minket.
- Ezer örömmel! -
Válaszolom a guruljunk arrébb-os szövegre, majd leporolom magam és távozok a tett helyszínéről, magára hagyva a két ismeretlent.
Elindulok vissza a suli felé, amikor is eszembe jut, hogy én nem véletlen jártam arra, szóval gyorsan vissza is kanyarodok. Szandra már ott vár a megbeszélt helyen, és igen csúnyán néz rám, hogy merre jártam. Belekarolok és így indulunk el először a teaház felé. Útközben elmesélem neki, hogy mi is történt velem, amíg őt vártam. Ezzel egy kisebb röhögőgörcsöt váltottam ki belőle.
Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak?!

---

Ez a hetem kész rohanás. Elterveztem, hogy hazamegyek halottak napjára. Szinte már rituálé nálunk ez az egész. Apával előtte való nap kimegyünk a temetőbe, rendbe tesszük, letakarítjuk a sírokat, kitesszük a virágokat. Általában mindig összefutunk így délelőtt ismerősökkel, rég nem látott családtagokkal. Szóval kb. az egész délelőtt rámegy, mire végzünk. Emlékszem, amikor kicsi voltam akkor hazafelé mindig engem tolt, virág helyett én ültem a kiskocsin. Ma már nem merné bevállalni, hogy tologatja a nem pille súlyomat. Aztán a gyertyagyújtogatós nap estéjén, felcuccoljuk a gyertyákat és az egész család, anya, apa, én, kimegyünk a temetőbe, újra végigjárjuk a sírokat és meggyújtjuk a meggyújtani valót. Ilyenkor is rengeteg ismerőssel találkozunk szemben, akikkel muszáj beszélgetni egy kicsit. Hazafelé menet mindig veszünk sült gesztenyét. Szinte haza sem érünk és már csörög a telefonja valakinek, hogy jönnek unokanővéremék, mert úgyis erre jártak. Kb. 5 perc múlva meg is érkeznek és akkor elég sokáig nálunk is maradnak.
Vicces, hogy a halottak napja, hogy összehozza az embereket.
Igaz, hogy itt a faluba egy ismerősöm sincs aki meghalt, de azért hazautazásom előtt ellátogattam a temetőbe. Múltkor kiszúrtam, hogy van egy nagyon régi sír, amit már lassan benőtt a gaz, és senki nem látogatja. A felirat is nehezen olvasható, hogy ki is nyugszik ott, de bárki is az, szerintem megérdemli, hogy valaki hozzá is vigyen gyertyát. A temető előtt álló árustól vettem egy mécsest kifelé menet, miután kicsit lepucoltam a sírt. Tervbe van, hogy majd este visszamegyek és akkor gyújtom meg a mécsest, mert a sötétbe mutat jól.
A délelőttöm azzal telt, hogy bolyongtam a faluba, de délbe egyszer csak egy hatalmasat korgott a gyomrom. Úgy gondoltam egy évben egyszer megengedhetem magamnak, hogy étterembe egyek, így betértem a pillangóvarázsba. Leültem egy asztalhoz, átnyálaztam az étlapot, majd kértem egy nagy adag bolognai spagettit. A pincér felvette a rendelést és nemsokára már érkezett is, a nem túl méretes adag kaja. Csodálkozó tekintettel méregettem, kicsit beletúrtam, de még így sem lett nagyobb a rakás. Kezem hamarosan a magasba lendült és a pincér ott is termett mellettem.
- Elnézést, de igen kicsi adag kaját hozott. Ha már ennyi pénzt adok ki a kezemből, akkor legalább hadd lakjak jól. -
A pincér kellemetlen helyzetében közölte, hogy szól a főszakácsnak, mert ezt vele kell megbeszélnem. Felvettem a morcos arckifejezésem és vártam a szakácsot, aki az elképzeléseimben öreg volt, és ráncos, és morcos, és ilyesmi.

Kicsit esik csak le az állam amikor egy fiatal, nagyon fiatal srác sétál ki a konyhából és lépked oda hozzám. Az öltözetből ítélve nem pincér, hanem inkább olyan szakácsformának tűnt. Na de most akkor hol marad az öreg, morcos, Gordon Ramsayhez hasonló figura, akit én vártam?! Mondjuk jobban örülök neki. Talán még kicsi fel is csillan a szemem, és a haragom is elszáll a tetovált karú, kócos srác láttán. A kislányos megjegyzése után nagyon durván szúrós szemmel meredek az arcába.
- Hidd el, ez a KISLÁNY háromszor ekkora adagot is meg tud enni... Bebizonyítom, de csak akkor ha te állod. -
Félreértés elkerülése véget, nem felkérés ez a keringőre, vagy invitálás egy randira, ahol ugyebár a fiúnak kell fizetni. Ez inkább "Challenge accept!" megjegyzésem volt. Majd figyelmesen hallgatom végig a bemutatkozást és a felkínált lehetőséget. Sunyi mosoly terül el az arcomon, miközben Csongor mondja a magáét.
- Bánfai Odett vagyok, a vendég, aki élne a felkínált lehetőséggel. -
Sunyi mosolyom szélesre váltott, majd hátratoltam a széket, felálltam, felemeltem a tányéromat és a főszakács mellé léptem.
- Csak utánad! -
Kezemmel abba az irányba mutatok, ahonnan Ő érkezett az előbb, ezután pedig várok, hogy elinduljon. Ha indul akkor ment közben nem bírok csendben maradni. A hallgatás nem az erősségem.
- Amúgy hány éves vagy? Elég fiatalnak tűnsz. Kezdő szakács vagy? Tuti... csak azért mertél ilyen keveset. -
Ó igen, kicsit csipkelődök is már vele. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan bírja az ilyesmit. Ha nem tűri a kötekedést, akkor nincs is miről beszélgetnünk. Akkor csak merek magamnak egy még egyszer ekkora adagot és távozom. Ha meg jó fej, és laza... nos...

Idegesített, hogy az én idegességemet mosolyogva viszonozza. Ne mosolyogjon! Ez itt most nem a mosolygás ideje! Még jobban felbosszant amikor újra lekislányoz. Fejem lassan el kezd vörösödni a méregtől, ami felszabadul bennem. Most szerintem simán képes lennék megcsinálni azt a tűzsárkányt, amit az első elemi mágia órán akartam. Akkor nem voltam ennyire dühös, mint most. Egyszer csak hangosan kikeltem önmagamból.
- Nem vagyok kislány!!!! –
Na jó, valójában az vagyok, de én nem tartom annak magam. Igaz, csak 17 éves vagyok, és más értelemben is még kislány vagyok, de akkor is! Ne nevezzen engem kislánynak! Most azért mert olyan bájos, aranyos arcom van?!  Akkor ennyi erővel én is lekisfiúzhatnám. Nem lehet több 22nél… Ha mégis akkor jól tartja magát.. lehet a botox teszi.
Hamarosan túlesünk a bemutatkozáson, és meg is lettem invitálva a konyhába, hogy megehessem a hatalmas kupac spagettimet.
Természetesen én sem bírom ki, hogy ne piszkálódjak egy kicsit a fiúval, és meg ne említsem, hogy mennyire gyereknek tűnik. Ha már ő is lekislányozott engem, akkor kölcsön kenyér visszajár! De ezzel  csak annyit értem el, hogy ki lettem nevetve! Az igazat megvallva nagyon felhúzta a srác az agyam, de mégis elnyerte a tetszésemet. A laza stílusa miatt felettébb szimpatikus. No meg a kinézete sem kutya. Amúgy sajnos ilyen vagyok. Nagyon hamar oda tudok lenni valakiért, még egy ismeretlenért is. Aztán ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha. Ezek a fellángolások szinte havi rendszerességgel előbukkannak, egy ideig maradnak, aztán elmúlnak. Az akkor olyan jó érzés, de mikor rájövök, hogy halott az ügy, akkor kissé elkeseredek. Igyekszem végre felnőni, és nem odalenni minden helyes pasiért, de nehéz. Csongor magyaráz valamit, de nem nagyon figyelek oda. Sikeresen elkalandoznak a gondolataim, így csak egy „Ühüm…”-öt nyögök be a mondatok végén.
Végre megérkezünk a konyhába, ahol igen nagy a sürgés meg a forgás. Mindenki rohangál, tesz meg vesz, kutyul, vág, reszel.  Olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Még sose voltam így egy étterem konyhájában sem, így kicsit leesik az állam, de nem szó szerint.
- Tyű! – ennyit sikerül kinyögnöm, majd az instrukciókat félig meddig felfogva követem Csongort. Én bambulok jobbra, meg balra, kapkodom a fejem minden irányba, tényleg, mint egy kisgyerek, de nemsokára egy nagy kupac kaja landol előttem.
- Na ez már adag! Itt egyem meg, hogy lásd, vagy vigyem ki egy asztalhoz? –
Reménykedtem, hogy itt benn fogyaszthatom el, ezek után semmi kedvem nem volt kimenni. Itt legalább van élet!
- Te nem eszel velem? –
Sunyi mosoly kíséretében pillantok a szakácskára, majd villámat beleszúrom a tésztába és elkezdem felcsavarni.

---

Izgatottan, nagyon izgatottan vártam a következő órát. Eléggé felpörögtem a múltkori teljesítményemtől, és most nagyon vártam, hogy még tovább tudjak fejlődni. Ahogy a tanárnő kérte gyakoroltam. Eleinte nem nagyon akart menni, de rájöttem, hogy azért mert nem koncentráltam eléggé. Az agyam mindig máshol járt. Hogy egész pontos legyen lenn a faluba, egy étterembe és annak is a konyhájában. Félreértés ne történjen nem a konyhán van a hangsúly, hanem a benne ténykedő kócos szakácson. Azt hiszem lassan kijelenthetem, hogy Bánfai Odett végre nem szingli. Úr Isten, de fura ezt kimondani vagyis leírni. Bár még nem akarok elkiabálni semmit sem! Tehát lényeg ami lényeg: elég nehéz úgy babrálni a levegővel, hogy közben nem is ott jár az agyam. Azonban amikor végre sikerült kikapcsolni a gondolataimat, és a pillangók is kireppentek a pocimból, akkor végre összejött aminek össze kellett jönnie. Sikerült felmelegítenem a levegőt. Hosszú gyakorlás után megértettem, mit is akar a tanárnő azzal, hogy éljem át, mintha én lennék amit csinálok. Lelki szemeim előtt az lebegett, hogy most az én testemből árad ez a forróság, és ha "meggyulladok", akkor forrni fog körülöttem a levegő. Mondjuk ezt duplán is el tudom érni, ha ott van mellettem Csongi. Akkor is forr a levegő, csak akkor másképp. Tényleg sokat segített, hogy magam elé képzeltem a piros színt, meg olykor egy hatalmas máglyát. A vége felé már egészen jól belejöttem, és csodásan elszórakoztam vele. A levegő felmelegítése nagyon jó tud lenni akkor, amikor nagyon hideg van.
Széles mosollyal sétálok be a terembe, majd célirányosan tartok a mi kis külön termünk felé. Viktorral - a másik piromágussal - még nem nagyon sikerült összefutnom, de remélem hamarosan erre is sok kerül.
- Jóóóóó napoooot! -
Jól elnyújtva, hangosan köszönök, majd tekintetemmel a tanárnőt kezdtem keresni.

---

Ismét itt. A Karácsonyt otthon töltöttem a családdal, akik már nagyon hiányoztak. Főleg a húgom Abigél. Az otthon töltött első nap nyugisan telt, majd pedig kezdődtek a veszekedések köztem és Abigél között. De ez megszokott. Sose voltunk mintatestvérek, de ennek ellenére imádjuk egymást. Amikor egymásnak esünk, és üvölteni kezdünk akkor anya vagy apa mindig közli, hogy Ejjejjj,aztán ezzel le van tudva a fegyelmezésünk. Ők is tudják, hogy ez csak a szokásos testévére közötti civakodás, és nem komoly, hanem hétköznapi. Eleinte féltek, hogy nehogy megátkozzam Abigélt, na és mióta tudják, hogy piromágus is vagyok... Apa mindig azzal viccelődik, hogy nem gyújtunk be, hanem engem állítanak be a szoba közepére és majd ha fáznak akkor körbeállnak és melegednek. Ezen mindenki röhögni szokott, kivéve engem. Ilyenkor felveszem a duzzogós arckifejezésem, összefonom a karjaimat és dühösen huppanok le egy ülőalkalmatosságra.
Na de vissza a jelenbe.
Tegnap érkeztem vissza a suliba. Szeretek itt lenni, de egy ilyen hosszú otthon töltött idő után, hát eléggé honvágyam van, és haza akarok menni. Mai napom is úgy telt, hogy az erdőbe ücsörögtem Madcappel és sírtam, hogy nem akarok itt lenni, haza akarok menni. De nem lehet! Szóval úgy határoztam, hogy jó kedvre derítem magam, amit pedig úgy szoktam, hogy lemegyek a faluba. Ott mindig vicces dolgok történnek, na és persze ott van Csongi is. Madcappal lerepültem, majd ismét elrejtettem őt a temetőbe. Ott szoktam eldugni, mert be senki nem lát, este pedig igen kevesen merészkednek be oda. Tökéletes hely szárnyas lovak eldugására. Kikötöm egy fához, ő lelegeli a közeli sírról a virágokat, de cserébe mindig hagy ott egy kis trágyát. Bunkóság, hogy ott hagyom, és nem kellene, de mindig a temető legeldugottabb részére viszem, ahol olyan sírok vannak, melyet alig látogat valaki.
Madcap most is ott dekkol én pedig a csárda ajtaja előtt toporgok. Menjek be?! Ne menjek be?! Bemegyek. Lenyomom a kilincset majd belépek a bűzös helyiségbe, a sok rossz arcú varázsló és boszorkány közé. A padlóra meredve sietek egészen a pultig. Csak ott merek felnézni, és akkor is csak a pultosra.
- Egy vajsört kérnék! -
A pultos végigmér, majd biccent, és hamarosan kapom a finom italt. Felemelem a korsót a pultról, majd nagy lendülettel fordulok. Na és ezzel a nagy lendülettel öntöm le a mellettem ülő fiút, akit eddig észre se vettem.
Szemeim kidüllednek, állam leesik, majd hatalmas pislogások közepette nézek a fiú szemébe.
- Bo..bo...bocsánat! Én nem.... nem akartam! -

Amikor közli velem, hogy ez igen... nos akkor már láttam a vesztemet. Elképzeltem magam előtt, ahogy leugrik a bárszékről, majd azt egy határozott mozdulattal ellöki. A szék nekicsapódik valaminek és darabjaira törik. Ezután a szemei kidüllednek, és vérbe kezdenek úszni. Fogait csikorgatja, és vicsorít hozzá. Mindemellett pedig az izmai kidagadna, a haja pedig égnek áll. Ilyen kinézettel kezd el haladni felém, de olyan lassított felvételbe, mint ahogy a filmekbe szokták mutatni. Én eközben hátrálni kezdek. Felborítok három széket, neki megyek egy boszorkánynak, aki megátkoz, miközben a véres szemű fiú csak felém tart ökölbe szorított kezekkel, miközben dörmög mellé olyanokat, hogy: Most meghalsz! Neked véged!. Végül pedig nekimegyek még valaminek, seggre ülök, ő pedig. Hát inkább nem folytatom, mert sok a vér, és 18-as karikát is átlépő jelentek következnek.
Már majdnem elindult a meleg lötty a lábam szárán, amikor is.... csak az italt sajnálja. Arcomon egy halvány mosoly jelenik meg, ami egyre szélesebb, és szélesebb, és szélesebb lesz. Hamarosan hangot is kiadok magamból kuncogás formájában, ami átvált nevetésbe, végül pedig éktelen röhögésbe török ki. Szerintem az előbbi stresszhelyzetet úgy tudom csak lereagálni, hogy röhögőhörcsögöt, akarom mondani röhögőgörcsöt kapok. Pszichológia az egész, de most nem kezdem el ecsetelni.
Látom, hogy a fiú egy egyszerű varázslattal helyreteszi, amit én elrontottam, de nem tudok megszólalni. Amúgy nekem eszembe se jutott volna, hogy ezt egy egyszerű pálcamozdulattal el lehet tüntetni. Mennyire okos, azta!
A kérdésre miszerint ráérek-e, csak biccentek, hogy igen, de a nevetéstől rendes választ nem tudok adni. Már a könnyeim is ömlenek a szemeimből, a hasfájásról már ne is beszéljünk. Levegő után kapkodok, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerül is.
Követem a fiút, majd az egyik asztalnál lehuppanok a székre. A nevetésem már csillapodik, így végre nem mindenki engem bámul olyan nagyon csúnyán. Én is követve a fiú példáját leveszem a kabátomat, és a támlára teszem, ezután pedig koccintok vele.
- Egészségedre! -
A fiú kérdése közben én iszom egy kortyot a sörből, majd mit sem törődve, hogy az orrom alatt ott a sör habja, válaszolok neki.
- Igazából fogalmam sincs. Talán kellett egy kis adrenalinlöket. Azt pedig itt bőőőőőven megkapom... - nézek körbe a helyiségbe, így utalva a sok rossz arcú alakra.
- Ezek szerint, ha jól sejtem, akkor te igen sűrűn szoktál ide járni. Ennyire adrenalinfüggő vagy, esetleg szimplán szereted a veszélyeket, vagy nem akarsz tovább élni, és arra vársz, hogy...-
Nem fejezem be a mondatot, hanem inkább egyik kezemet vízszintesen elhúzom a nyakam előtt. Ezzel elmagyarázva, hogy mire is gondolok.
Hamarosan a bemutatkozást is letudjuk, így már nem kell esetleg, Hé öcsi!-nek vagy Hé szépfiú!-nak szólítanom, ha azt akarom, hogy rám figyeljen.
- Nagyon örülök Endre. Én Odett vagyok! -
Széles mosolyát én is egy olyannal viszonozom, ha nem szélesebbel.
- Melyik ház becses képviselője vagy? -
Nem mernék most tippelni, szóval nem mondok inkább semmi butaságot.

Endrétől valami bókfélét kapok, vagy legalábbis egy kis kedveskedő mondatot. Élvezet velem az ittlét… Hát igen, dobtam a szomorúságot és király lettem. Nem mintha szomorú lettem volna, de ezt így szokta mondani az egyik barátom. Le is szögeztük vele, hogy mi ketten királyok vagyunk. Vagyis én királylányka. A Drága Bálint így is hív, nem képes kimondani a nevem. A többi barátomnak pedig pindur vagyok a magasságom miatt. De nem tehetek róla! Anya alacsony, apa sem túl magas, akkor ne várják el, hogy én meg 2 méteres legyen. Másik pedig, hogy az ő hibájuk, hogy a mai pasik szinte mind a 2 méteres magasságot érik el.
Koccintás után válaszolok, de úgy veszem észre, hogy Endre nem nagyon figyel rám oda. Valami más köti le a figyelmét, és nem tudom, hogy mi. Eléggé idegesítő, amikor én mondom a magamét, ő meg le se kakil. Ezen sikeresen sikerült felhúznom magam. Végül Endre csak kiböki, hogy mi szúrja a szemét. Lesújtó tekintettel nézek rá, majd …
- Zavar?! ... Így jártál! -
Nem akartam én bunkó lenni, de ez így kicsúszott a számon. De, hogy Endre csőrét ne piszkálja az a kis hab, előbb kidugom a nyelvem és amit elérek az lenyalom, majd lejjebb húzom a pulcsim ujját, a többit azzal törlöm le. Remélem így már megfelel az úrnak.
Körbenézek a helyiségben, amikor a mindenféle emberről kezd beszélni, többek között a varázstalanokról is. Ekkor elég érdekes arckifejezés suhan át rajta, ami azonban ennek ellenére is feltűnik nekem.
- Nocsak. Esetleg bajod van a muglikkal? Aranyvérű vagy?! –
Komoly, rezzenéstelen arccal nézek rá. A leggyengébb pontomat találta el ezzel, ugyan is az egész családom varázstalan, csak bennem jött ki ez a vér. Se anya, se apa, se húgom nem képes varázsolni, szóval én totálisan sárvérű vagyok. Bár ezzel nem szoktam dicsekedni. Nem hiányoznak nekem a csúnya, lenéző tekintetek.
Mikor Endre arra kér, hogy nézzek körbe, akkor ismét körbetekintek, de még mindig semmi változás, majd miután végigmondta amit akart, elég gyorsan letudom a válaszadást.
- Ühüm… meg...teljesen! -
Sose voltam az a típus, aki azért jött le a faluba, hogy jól berúgjon aztán utána ne találjon vissza a suliba. Nem értem, és talán sose fogom megérteni, hogy mit élveznek ebben az emberek. Nem azt mondom, hogy nem vagyok bulizós, mert az vagyok, de nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam. De mindegy. Én ilyen vagyok, Endre meg olyan. Két külön világ. Bár azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
Endre rátér arra, hogy mostanában nem szokott lejárni, mert prefektus a barátnője. Amikor a korsóját kezdi el nézegetni olyan, mintha szomorú fejet vágna.
- Ja, tudom, Bea! De ha ennyire bánatos vagy emiatt, akkor mi a bánatnak vagy vele?! Hallottam a zűrös dolgaitokról. –
Hogy ne tudnék én mindent, amikor az Edictumba írogatok, ahol van pletykarovat és paparazzi is. Ha az ember lánya oda bekerül, akkor nincsenek titkok előtte. Már ezért is érdemes volt bekerülni. Az év cikkírója címről már nem is beszélve. Ami igaz, hogy titkos, de ennek ellenére én mégis büszke vagyok rá, és dicsekszem vele. Hadd tudják csak meg, hogy ki írja azokat a cikkeket!
A házas kérdésemre is érkezik válasz és egy kérdés is. Felvont szemöldökökkel nézek a fiúra, majd feltűnően méregetni kezdem. Iszok egy korty sört, majd csendben tovább bámulom. Végül oldalra biccentem a fejem, egy nagyot sóhajtok és válaszolok neki.
_ Há’ honnan tudjam!? Nem is ismerlek! -
Ennyiből nem lehetett leszűrni, hogy milyen jellem. Oké az, hogy iszogatni szokott járni eléggé rellonos beütést kelt, de ez még semmit sem jelent.
- Szerinted én illek a Levitába?! -
Hah… kölcsön kenyér visszajár! Erre válaszoljon valami okosat akkor a nagyfiú! A kérdés mellé szempilla rebegtetést társítok, összefonom az ujjaimat, majd az asztalra könyökölök, végül pedig államat az összekulcsolt ujjaimra helyezem.

Ahogy észreveszem Endrénél is kényes részre tapintottam a véres dologgal. Látja rajtam, hogy kezdek pipa lenni, de az első mondatával nem sokat segített a helyzetén. Ő már Araczki, nemesi származású, ősmagyar, meg aranyvérű, blablabla. Rezzenéstelen arccal figyelem, talán kicsit érdekes tekintettel, majd a mondata után elég rendesen bokán rúgom az asztal alatt.
- Jaj bocsi... véletlen volt! -
Már csak az hiányzott volna, hogy az orrát is jól felemelje az égnek. Most úgy festhet, hogy az irigység beszél belőlem, pedig nem! Egyszerűen csak negatív élményeim vannak az aranyvérűekkel, így senki ne várja el, hogy szeressem őket. Mindegyik nagyra tartja magát, azt hiszik, hogy ők... a spanyolviaszt. Nem szeretem ezt. Nem tetszik ahogy élnek, viselkednek. Mintha nem is a 21. században élnének, hanem még le lennének ragadva valahol a régi időkben. Se TV, se internet, se semmi. Atya ég, ez számomra elképzelhetetlen!
A bokarugdosás után hallgatom tovább az úrfit, és komoly arccal figyelem minden szavát. Reméltem, hogy végre elhallgat és befejezi ezt a témát, de nem! Csak mondta és mondta és mondta, én pedig csak figyeltem, meg bólogattam, hogy Oké, értem!. Felfogtam, hogy nincs baja velem, a véremmel, szimplán csak a saját vérét imádja.
- Endre! Hallgass el vagy elhallgattalak! ..... Remek módszereim vannak rá! -
Arcom még mindig komoly, de orrom alatt már ott lapul a szokásos sok wattos mosoly, mely nagyon felszínre kívánkozik már. Eszembe jutnak a módszereim, és ezek mindig megnevettetnek, főleg amikor visszagondolok egy már megtörtént kipróbálásra. Azok az arcok. Sose fogom elfelejteni őket!
A vérről rá és Beára terelődik a szó, ami eléggé felzaklatja. Kifejti nekem, hogy mennyire utálja a pletykákat. Én is utálom, éppen azért igyekszem megakadályozni, hogy keringjenek rólam.
- Nyugalom! A suliba még falnak is füle meg szeme van. Nem tudod elkerülni. Ha valaki összejön valakivel, akkor az úgyis bekerül az újságba. Én is benne voltam múltkor. De ha nem csináltok semmi extrát, akkor nem kell félni attól, hogy újságsztár leszel. -
Igyekszem lehűteni Endre kedélyeit, és valami oknál fogva egyik kezem az ő kezére teszem, miközben magyarázok neki. Amikor észreveszem, hogy mit is művelek, akkor hirtelen elkapom a kezem, nyelek egy hatalmasat, és ijedt arccal bámulok rá, hátradőlve a székben. Hoppá...
Jobbnak láttam áttérni a házas dologra, bár nekem közben Csongi jut az eszembe, hogy mennyire jó lenne ha most itt lenne. Nagyon hiányzik! Csak ne lennék ennyire bújós fajta. El tudnám viselni, hogy egész nap vele legyek és ölelgessem. Bár az egy idő után nagyon sok. De amióta nem láttam, egy nap simán beleférne!
- Rellonosnak!?!!! Miééééééééért?!?!?!-
Majdhogynem kiabálva kérdezem. Tenyereimet rácsapom az asztalra, és hatalmasra nyílt szemekkel, leesett állal, előredőlve bámulok rá.
- Ugye most viccelsz?! Nagyon messze állok én azoktól a kis izéktől! -
Teljesen elképedve csóválom a fejem, majd elkapom a korsó fülét és majdhogynem kiiszom az egészet, ami még benne van. Erre muszáj volt inni! Én és a rellon, hah... jó vicc, bár sértő is. Nem vagyok gonosz! Kedves vagyok és vicces, meg barátságos.

A kis bumburnyák csak nem bírt magával. A bokarugdosást megbosszulta, és én jártam rosszabbul. A drága az asztal alatt elővette a pálcáját és „megátkozott”. Hirtelen elkap a röhögés, mivel olyan érzésem támad, mintha csiklandoznának mindenhol. Szörnyű érzés és nem tudok ellene semmi sem tenni. Csak röhögök, és már mindenki engem figyel. De egyszerűen nem tudom abbahagyni. Már folynak a könnyeim és a hasam is elkezdett fájni. Szinte már visítok, mivel képtelen vagyok kulturáltan röhögni.
- Fejezd be!!!! -
Nagy nehezen kinyögöm ezt a két szót, de alig lehet érteni a nevetéstől. Bár nem kell megerőltetnie magát, hogy rájöjjön, mit akarok, vagyis mit nem akarok. Ha végre megenyhül a szíve, és befejezi a kínzásomat, akkor rátérünk az edictumra.
Megtudom, hogy félti a kapcsolatát. Igazat megvallva meg is értem. Majd egy kérdést intéz felém. Ennek hallatán egy széles mosoly fut végig arcomon. A szám a fülemig ér a mosolygás közben.
- Semmi extrát. Összejöttem az étterem szakácsával, Csongival. Kapcsolatom lett, amit megemlítettek az újságba. Vagyis akkor még csak ismerkedtünk, de már látszott, hogy lesz valami. -
Röviden és hosszan is ennyi a történetem, és van egy érzésem, hogy Endre sem fogja megúszni a népszerűséget, mint ahogy egyik párocska sem.
A nagy nyugtatás közben a kezem Endréére téved, amit eléggé kellemetlenül élek meg, és ez látszik is rajtam. A fiúnak se nyeri el túlzottan a tetszését, ő is elhúzza a kezét és hátradől, de nem haragszik rám.
Szerencsére ezen gyorsan túllépünk a ki hova tartozik dologgal. Én kitörök magamból, mint koszos malac az ólból, mikor meghallom, hogy rellonosnak hitt.
- Nincs rellonos stílusom! Nagyon is messze állok tőlük! …… Az igaz. –
Rendesen visszaülök a székbe, de duzzogóra fogom a dolgot. Karjaimat összefonom, ajkaimmal csücsörítek, és duzzogó arcot vágok.
- De miért?! -
Remélem Endre érti a kérdést, és rájön, hogy az érdekel, hogy miért hitt rellonosnak. Mit látott bennem, ami rellonos? Nem értem, egyszerűen nem értem!
Megkapom a választ, majd még egy kicsit beszélgetünk. De nekem megárt az egyszerre lehúzott rengeteg sör. Elkezdek csuklani, és picit szédülni. Szóval megkérem Endrét, hogy segítsen visszajutnom a suliba. Szerencsére készségesen felgyalogol velem.  

---

Az, hogy izgatott voltam ma, nem kifejezés. Egész nap hányingerem volt, remegtem, és rosszabb voltam, mint 100 nő, akinél éppen piros betűs napok vannak. Csongival már jó ideje együtt vagyunk, volt már jó pár randink. Mindig ilyen sétálgatós, iszogatós, beszélgetős. Addig még nem nagyon jutottunk el, hogy vacsizós, nagyon romantikus estét tartsunk. Valahol legbelül én pedig ma valami ilyesmire számítok. Emellett az izgalmam legnagyobb oka az, hogy egy nagy lépésre szántam el magam. Szeretnék végre tényleg nagylány lenni. Bár ebbe Csonginak is van némi beleszólása. Az ünnepeket is amennyire tudtuk együtt töltöttük. Én voltam Rózsa néninél, aki egy iszonyatosan finom ünnepi vacsorát dobott össze. De lehet, hogy Csongi főzte azt is, csak Rózsa néni aratta le a babérokat. Az idős néni nagyon fifikás, és olyanokra képes, amiket ki sem nézne belőle az ember lánya. Ő nagyon kedvel engem, legalábbis én úgy vettem észre. Remélem nem csak színleli. Otthon anyáéknak is megmondtam, hogy van valakim. Nem rajongtak a gondolatért túlzottan, és anya azonnal le is ült beszélgetni velem, a szokásos butaságokról. Én csak okosan pislogtam, és nagyokat bólogattam, amikor magyarázott. Eléggé kellemetlenül éreztem magam, de muszáj volt végighallgatnom. Így valamennyire megnyugszanak.
Visszatérve a karácsonyhoz: Csonginak ajándékba vettem neki egy bőr karkötőt, melyen van egy "medál", melybe bele van gravírozva, hogy: Cs+O. Lehet nyálas, de jobb nem jutott eszembe. Sose voltam jó ajándékvásárlásban.
Na de a mai napi tevékenységemhez visszakanyarodva: Több, mint 1 órán keresztül elfoglaltam a fürdőszobát. Ez alatt letusoltam, kisminkeltem magam, megcsináltam a hajam. Sokkal többet szöszmötöltem magammal, mint amennyit szoktam. Mintha az esküvőmre készülődnék. Felhúztam az egyik kedvenc halvány rózsaszín ruhámat. Egyszer egy esküvőre vettem, akkor volt rajtam először utoljára. A harisnyával nem keveset szenvedtem. A magassarkú cipőt betettem egy szatyorba, kézben vittem le a faluig. Lábamon addig egy téli csizma díszelgett. Nem illett a ruhához, de legalább meleg volt. Magamra kaptam a téli kabátomat, aztán elindultam le a faluba. Ahogy közeledtem egyre jobban remegni kezdtem. Hatalmasakat nyelve érkeztem meg a teaház elé. Ott gyorsan cipőt váltottam, majd benyitottam. Tekintetemmel azonnal Csongit kerestem, akit hamar meg is találtam. Széles mosollyal indultam meg felé, majd beugrottam a nyakába és egy nagy csókot adtam neki.
- Nagyon elegáns ma az Úr! - közöltem vele nagyon széles, sok wattos mosolyommal,adtam neki még egy puszit, majd körbenéztem a helyiségben.
- Azta! -
Ennyit sikerült kinyögnöm a sok gyertya láttán. Csongi rendesen kitett magáért.
- Ezt így mind egyedül? ... Miattam? -
Nem kicsit voltam meghatódva. Még sose tettek ilyesmit miattam.

Öltözet

Nagyon jól esett amikor Csongi jó szorosan megölelt. Erre lenne nekem szükségem minden nap, minden percében. Tudom, hogy nem lehet, meg egy idő után nagyon sok lenne, de mégis olyan jó belegondolni. A kapcsolatokat képes elrontani az, ha a két fél folyton együtt van. Megunhatják egymást, és nem lesz akkora öröm, amikor találkoznak. Így, hogy hetente csak párszor látjuk egymást, akkor is csak pár órára, nos el sem lehet képzelni, hogy így mennyire várom, hogy újra láthassam.
A dicséretemre Csongi is egy bókkal reagál, ami nagyon jól esik. Felnevetek, amikor közli, hogy el kell rejtenie, nehogy valaki másnak is megtetszek. Annyira aranyos, hogy mindjárt megzabálom. Átkarolja a derekam, és én is így teszek, valamint a pusziját én is egy puszival viszonozom.
Teljesen leesik az állam a helyiség láttán, és ezt meg is jegyzem neki. Azonban erre egy érdekes választ kapok. Durcás arccal nézek rá, szemeim összeszűkülnek. Természetesen csak megjátszott az egész, tudom, hogy nekem csinálta, és nincs másik lány a képben. Vagyis inkább remélem, hogy nincs. Még pontosabban: ajánlom neki, hogy ne legyen, különben elbúcsúzhat a férfiasságától.
-Kac-kac... Nagyon poénos ma valaki! -
Ezt még hozzáteszem durcásan, de nem tudok sokáig így nézni rá. Újra elmosolyodom, majd egy újabb puszit adok neki. Lehet kicsit sok lesz?! Ajaj.
A kérdésére, hogy tetszik e, odettos sok wattos mosolyt küldök felé, majd átkarolom a nyakát, és egy nagy cuppanós puszit adok neki a szájára, végül közlöm vele a közlendőt.
- Nagyon! ... Köszönöm! -
Amikor Csongi hellyel kínált, akkor leülök, majd Csongi is helyt foglal mellettem. Amint mindketten lehelyezkedünk Csongi keze után nyúlok, és összefonom ujjainkat. Sajna nem bírok magammal és egy újabb puszit adok neki a szájára, amit ha nem ellenez akkor átváltok csókká.
Egy újabb vicces kérdés érkezik irányomban, amin kissé felkacagok.
- Csak ezt! Előre megálmodtam, hogy miben akarok jönni. Nem izgultam túl a randinkat. -
Ejjejj Odett, nem szép dolog hazudni! Nem is tudok hazudni. Ha ügyes Csongi akkor észreveszi a jeleket. De csak az izgulásban hazudtam, a ruhában nem!
- Te nem kérdezem meg, hogy hányat próbáltál fel. Gondolom ezt az egyet, mint ahogy én is. Na és amúgy mit terveztél mára?! -
Kíváncsi tekintettel nézek rá, és izgatottan várom a választ.

A tanárnő előbukkan a lávafolyó mögül, majd azonnal észre is veszi, hogy mennyire jó kedvem van. Mondjuk nem volt nehéz, mivel sugárzok a boldogságosságtól, és arcomról levakarhatatlan a széles mosoly. A tanerő kérdésére hamar válaszolok is.
- Azt hiszem kapcsolatban vagyok, és ez annyira hihetetlen és jóó!!! Úr Isten, sose éreztem még ilyen jól magam a bőrömben! –
Lehet kicsit hosszúra sikerült a válasz, de így szóban is kifejthettem, hogy mi a nagy mosoly oka. A válasz után a tanárnő int, hogy kövessem,amit én jó diák módjára meg is teszek. Hamarosan megérkezünk ugyan oda, ahol múltkor is voltunk. Követve a tanárnő példáját én is leülök törökülésbe, majd figyelem, hogy most mi is jön. Megkapom az instrukciót, hogy mutassam meg, hogy mire is jutottam a gyakorlás során. A tenyérösszecsapás után megjelenik a már jól megismert gömböcske.
- Vettem! -
Közlöm, majd a gömbre figyelek, ami a tenyereim között helyezkedik el. Lehunyom a szemem és megpróbálom kizárni a külvilágot. A piros színt képzelem magam elé, miközben csak a szívverésem ritmusára igyekszem koncentrálni.  Lassan de biztosan kezdem úgy érezni, mintha a saját testem kezdene el felforrósodni. Olyan érzés, mintha egy lángoló sparherd lennék, vagy egy felmelegedett serpenyő, amibe ha bele tesznek egy tojást, azonnal megsül.
Az eddigi gyakorlásaim alatt is mindig így kezdődött a dolog, szóval eddig jó vagyok szerintem… remélem. Nagyon nehezen jutottam el idáig, sok melóm van benne, szóval remélem nem volt felesleges. Nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom látni, hogyha esetleg elrontottam. Reményeim szerint a gömbben is elkezd gomolyogni a „levegő” a forróság miatt.
- Nos? -
Teszem fel a kérdést a tanárnőnek, még mindig csukott szemmel, és immár összeráncolt homlokkal, a leszúrástól félve.

A feladatot valóban jól teljesítettem. Erre utal az is, hogy a tanárnő megdicsért. Igaz, ő mondja tovább a feladatot, de anya azt tanította, hogy ha valaki megdicsér akkor azt meg kell köszönni. Szóval elsuttogok egy köszönöm-öt, amit hallani nem lehet, de ha a tanárnő tud szájról olvasni, akkor megérti.
Az új feladat hallatán kicsit megrökönyödöm. Tanultam, de nem gondoltam, hogy itt is számon lesz kérve.
- Hmmm.... -
Egy mély sóhaj tör ki belőlem, majd elmerengek egy picit a messzibe. Próbálom felidézni a tanultakat.
- Nos, volt a Pilaqua. Ez az amikor gömböt képzünk a vízből. Undaquaval hullámokat tudunk képezni. Caeli Ventivel szelet tudunk előidézni. Cealionis Coloris és Caelionis Visibilis a levegőt láthatóvá teszi. Terramontevel dombokat lehet képezni a talajon. Termerga pedig az ellenkezője, amikor megsüllyeszteni lehet a földet. Na és akkor most jöjjön a tűzzel kapcsolatos két ige. Az első a  Flemma Ignis, amivel lángot tudunk kelteni. A másik pedig Ignoxium, amivel nem valós tüzet tudunk "csiholni". -
Gyorsan fejben elmormolom őket még egyszer, hogy meg e van a 8. Remélem a feladat sikeresen teljesítve és akkor tovább léphetünk a következő feladatra.
- Na akkor most mit fogunk művelni?! -
Kíváncsi tekintettel, teljesen bezsongva várom a tanárnő következő utasítását.

A tanárnő kérdésére, egy jó hosszú, nyújtott Őőő hagyja el a számat. Néhány perc gondolkodás után kissé félénken, és emiatt halkan nyögök ki valamit. Messze nem reménykedem benne, hogy amit mondok az jó is, de egy próbát megér.
- Hát igazából mindkettő ugyan azt takarja. De, hogy pontos legyen az előbbi az megszínezi a levegőt, utóbbi pedig láthatóvá teszi. Nem nagyon tudom ezt egyelőre elképzelni, mert tökre ugyan úgy hangzik a kettő. De ezt tetszett mondani órán. -
A mondandóm, végére kicsit felbátorodtam, és nagy hévvel vártam a gyakorlati feladatot. Az elméleti részekkel sose voltam jóban. Levitás létemre nem erőlködöm túlzottan azért, hogy kitűnő tanuló legyek. Sokkal inkább a tettek embere vagyok.
Azonban amikor meghallom a tanárnő feladatát, szemeim szinte kiguvadnak.
- Miiiii???!?! -
Nem kicsit rettentem meg a feladattól. Arról nem volt szó, hogy nekem minden elemmel tudnom kell bánni. De egye fene, egy próbát megér. Maximum nem sikerül, na és akkor mi van. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam lenyugtatni magam. Egy nagyon nagyot sóhajtok, majd felállok és az első gömbhöz lépek. Itt egy újabb sóhaj, majd két kezem közé fogom a kis vackot.
Elmormolom az első igét, ami a Pilaqua. Ha jól értelmeztem a dolgot akkor most ebből a gömbből egy vízgömbbé kell változni. A gömb belsejében elkezd valami kavarogni, de egyelőre nem túl biztató a dolog. Lehunyom a szemem és most a logikát követve egy sötét kék színt képzelek magam elé. Próbálom felidézni a víz csobogásának hangját. Reményeim szerint a víz lassan de biztosan gömbbé alakul, és egyre nagyobb és nagyobb lesz.
A következő gömbhöz lépek, azt is a kezem közé veszem, elmondom a Undaqua varázsigét. A gömbben egyelőre nyugodtan hömpölyög a víz. Lehunyom a szemem, ismét magam elé képzelem a kék színt, majd egy nagyon rossz emléket próbálok felidézni, amitől ideges leszek. Eszembe jutnak a Bécsben töltött éveim, hogy mennyire sokszor én szívtam meg, amikor nem is én voltam a hibás, csak rám terelték a gyanút azok a ... . Talán ezeknek köszönhetően a víz hullámozni kezd, és amennyire dühös lettem, talán még egy cunami is kialakulhat belőle. Na de viccet félretéve, ismét egy újabb gömbhöz lépek. Végiggondolom, hogy mi a következő varázslat. Ismét becsukom a szemem. Caeli Venti igét elmondom, majd világoskék színt látom magam előtt. Mivel a dühöm még mindig tart így ha sikerül a varázslat, akkor a gömbben akár erősebb széllökések is kialakulhatnak. Tovább haladok, de tovább lépek a föld varázslatokhoz. Két kezem közé fogom a gömböt, szem lecsuk, Terramonte kimondása, barna szín magam elé képzelése. A barna mellett a földrajzi tanulmányaimban tanultok jutnak szembe, ahogy a lemezek összeütköznek, így felgyűrik a talajt. A hegységek két fajtáját, azaz a gyűrtet és a vetődöttet. Talán ez segít abban, hogy a gömbben egy dombocska kialakuljon. Ha sikerült akkor a következőhöz lépek, eljátszom ugyan azt, mint a domb elején, de most azon agyalok, hogy hogyan alakulnak ki a medencék és a völgyek.
Végre eljutottunk a tűz varázslatokhoz. Ez az én terepem.
Kimondom, hogy Flemma Ignis, és a jól megszokott piros színt képzelem magam elé. A lángkeltésről a szerelem jut eszembe, erről pedig azonnal Csongi. Lelki szemeim előtt látom a fiú arcát, mosolyát, az egész lényét. Jól eső borzongás fut végig egész testemen. Talán még el is mosolyodom, és reménykedem, hogy így a gömbben megjelenik egy csodálatosan szép lángocska, olyan, mint ami bennem is ég.
A következő gömbhöz mosolyogva lépek oda. Elfelejtem becsukni a szemem, mert még mindig Csongi arca lebeg előttem. Kimondom, hogy Ignoxium, majd egy átlátszó lángot próbálok Csongi arca helyére képzelni. Csak így tudom elképzelni a "műtüzet". Ha ez is sikerült, akkor a tanárnőre pillantok.
- A maradék két varázslatot nem tudom megcsinálni. Még csak elképzelni se tudom őket, nem hogy megvalósítani. Kérem segítsen! -
Nagy ártatlan tekintettel pislogok rá, és nagyon reménykedem, hogy tud mondani valami okos segítséget, mert egyelőre semmi ötletem.

/Egyik varázslat leírását se zártam le, a tanárnőre hagyom, hogy eldöntse sikerült e vagy nem./

Csongi mintha egyik pillanatról a másikra megváltozott volna. Hiába beszéltem hozzá, mintha megszűnt volna működni az agya. Se kép, se hang, se semmi. Csak úgy volt a teaházban, bár neki így elnézve az is mindegy lett volna, ha egy disznósólban van éppen. Kérdő, értetlen tekintettel bámultam rá, de hamar én is totálisan megszűntem létezni. Amikor szabad kezével elkezdi csavargatni a hajam, akkor kellemes bizsergés fut át egész testemen. Pár pillanatra le is hunyom a szemem. Azt hittem az idő múlásával ez az érzés egyre kevésbé lesz ennyire intenzív, de így fél év elmúltával sem akar lanyhulni a dolog. Most így belegondolva elég jól bírta Csongi. Már jó ideje "húzom az agyát", de még mindig mellettem van. Azért ez egy férfitől nem semmi teljesítmény. A legtöbb 1 hónapig húzza, aztán ha nem jön össze amit akar, akkor viszlát. Éppen ezért is határoztam el magam! Nem akarom, hogy tovább "szenvedjen".
Amikor közelebb jön érzem, hogy majdnem kiugrik a szíve. Vagyis csak sejtem, mert konkrétan nem érzem, és nem is hallom. A légzésének a gyorsasága enged arra következtetni, hogy felfokozott állapotban van. Ezt természetesen rám is rám ragasztja pár pillanat alatt.
Egyik percről a másikra az én szívem is majdnem kiugrik a helyéről. A külvilág zajai megszűnnek és csak a szívem dobogását hallom a fejemben. Ez így hülyén hangzik, de nem tudom szebben megfogalmazni. Amikor megcsókol, Úr Isten... az az érzés. Hirtelen olyan izgalom és egyben félelem fogott el, hogy elkezdtem remegni. De nem picit, hanem úgy nagyon durván, és nem rövid ideg, hanem folyamatosan. Olyan érzés, mintha nagyon fáznék. Ha éppen nem csókolna akkor biztos, hogy a fogaim is vacognának. Minden bizonnyal az izgalom hozta ki belőlem ezt az érzést, mert még sosem történt meg ez velem.
A remegés nem csillapodott hanem egyre durvább lett, mint ahogy a szívverésem és így a légzésem is. De ekkor...  Csongi egyszer csak ellöki magát tőlem. Kétségbeesetten, kérdően, rémülten, meghökkenve nézek rá, mert nem értem.
- Mi... mi baj?! Rosszat csináltam?! -
Kislányosan hangzik, de nem tehetek róla. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy én csináltam rosszat. Lehet nem kellett volna a csók közben ennyire szorosan átkarolnom a nyakát, majd valami mást csináltam rosszul. Ez van akkor ha az ember lánya tapasztalatlan.
Még mindig összezavarodva bámulok a drágára, feldobja, hogy csoki és gyümölcs. Nagyon jól tudja, hogy a hasam a mindenem és a kajával le lehet venni a lábamról, főleg ha az édesség. Ezt ki is használja. Kissé csalódottan vagy inkább szomorúan válaszolok neki, de igyekszem egy mosolyt erőltetni az arcomra.
- Jöhet! -

A tanárnő bátorítása sokat segített, bátrabban állok neki a feladatnak. Menet közben olykor a tanárnőre pillantok és az arcáról azt lehet leolvasni, hogy jó az, amit ügyködök. Ez igen sokat tornáz fel az önbizalmamon. Egyre bátrabban mondom ki az igéket és talán egyre jobban is sikerülnek a varázslatok, de ekkor elérek ahhoz a kettőhöz ami nem megy... legalábbis én úgy érzem, hogy nem fog menni. Ezt a tanárnőnek is bejelentem, aki kinyög egy "He?"-t. Ez annyira aranyos de egyben furcsa is volt, hogy elnevettem magam. Nem szép dolog kinevetni egy tanárt, és lehet le is leszek érte szúrva, de egyszerűen kicsúszott. A kérdésekre nem válaszolok, csak egyre inkább kezdek zavarba jönni és kezdek elpirulni. Még sose próbáltam, de félek a kudarctól. Számításaim azonban bejönnek, és a tanárnő megmutatja, hogy hogyan is kellene ezeknek kinézni. Így már világos, és végre össze tudom tenni a képet. Végignézem mindkét varázslatot, meghallgatom a tudnivalókat, majd biccentek egyet, hogy "Oké, értem!".
Kezem közé fogom a gömböt, majd elmormolom, hogy coliris. Ismét lehunyom a szemem és most egy színskálát képzelek magam elé. Ezen kívül eszembe jut a légszennyezés, ami manapság igen "divatos". Ha minden jól jön össze, akkor a gömbben sok sötét színű részecske lesz és kevesebb világos. Ha ez sikerült akkor az utolsó gömbhöz lépek, azt is megfogom, majd lehunyom a szemem. Elmormolok egy visibilist és próbálok valamit alkotni. Itt is a légszennyezés jut az eszembe, így talán több sárga szín lesz jelen a gömbben, mint fehér.
Félénken tekintek a tanárnőre valami megerősítést várva.
- Nos?!  -
Szemeimben izgatottság csillog és nagyon remélem, hogy ezek is úgy sikerültek, ahogy sikerülniük kellene.

A kérdésemre, hogy rosszat csináltam e, nemleges választ kapok. Ennek ellenére nem sikerült megnyugodnom. Nem tudom mi baja van, nem tudom mi történt az imént, és ez a tudatlanság cseppet sem édes. Szomorú tekintettel meredek magam elé egészen addig, amíg Csongi fel nem emeli a fejem és nem néz a szemembe. Pillantását viszonozom, egy ideig "farkasszemet nézünk", majd egy nem túl meggyőző mosolyt küldök felé. Vagyis én igyekeztem meggyőzően mosolyogni, de nem tudtam "hazudni".
- Rendben! -
Még ezt is hozzáteszem, majd egy puszi cuppan az orromon.Egy nagyot sóhajtok, és közben figyelem, hogy mit ügyködik mellettem ez az Adonisz. A villával éppen kinyír egy epret, ami után csokis halotti lepelbe öltöztet. A hulla hamarosan az én szám felé közelít, majd benne is landol.
- Már csak az hiányzik, hogy brümmögj, mint a repülők. Anya mindig ilyet játszott velem kiskoromban. -
Egy széles vigyor jelenik meg arcomon, miközben Csongi egy banánt nyír ki. Lefoglal az ügyködése, de ekkor a hangja is megüti a fülem. Szemeibe nézek és komolyan figyelem mit is mond. Miután elhallgatott egy mély sóhaj szakad fel belőlem, mely mellé egy szemforgatást társítok.
- Nekem tök jó minden, emiatt ne aggódj! -
Egy sokat sejtető mosolyt küldök felé, majd a kezében lévő villáért nyúlok. Reményeim szerint elengedi. Ha ez így történik, akkor leteszem a villát a többi gyümölcs tetejére, majd közelebb hajolok Csongihoz.
- Ne agyalj már annyit! - suttogom, mivel ilyen közelségben már ezt is simán meghallja, majd egy puszit adok előbb a nyakára, majd a szájára. A puszi lassan átvált csókba ha ő is benne van a dologban.
Ezután egy olyan kérdés érkezik felém, amin elkezdek kacagni.
- Nem tudok táncolni! Nem szeretek táncolni! Szóval ha nem gond akkor azt mellőzzük! -
Kérlelő tekintettel nézek rá, és imádkozom, hogy ne kelljen ma táncolnom.

- Nonverbálisan?!?!!?!!??!!??! - török ki magamból, mint koszos malac az ólból. Az előbb már egyszer rám hozta a szívbajt, de most még egyszer rákontrázott. A tanárnő tuti ki akar engem nyírni. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez szerepel a céljai között. Szívinfarktust hozni Bánfai Odettre, hogy eggyel kevesebb gondja legyen.
Egy nagyon nagy sóhaj törik ki belőlem, majd újra az első gömbhöz lépek. Kezeim közé veszem, majd nagyon koncentrálva, jobban, mint az előbb, becsukott szemmel, hallgatva próbálom elérni ugyan azt, mint az előbb. Elsőként a tüzet veszem előre, mivel az az én terepem. Ha már az sem megy, akkor a többi sem fog. Magamba vagy tízszer elmondom a varázsigét, és tényleg nagyon koncentrálok, lelki szemeim előtt lobog egy tűzpiros láng. Először az Ignoxiummal próbálkozok, majd a Flemma Ignis-szel. Utóbbinál ismét Csongi jut eszembe, és remélem tényleg azonnal fellobban az a láng. Ezután rátérek a levegős bűbájokra, mivel azokat az előbb csináltam, és még friss az emlék, és ezektől félek a legjobban. Magamba elmormolom - ismét kb. 10x -, hogy Caeli Venti, majd talán a gömbben megjelenik egy apró szellőcske. Ezt követi a két rettegett varázslat, amik talán sikerültek. Ha nem is olyan "jól", mint az előbb, de talán megint színes lett a levegő a gömbben.
A következőnek a földes cuccokat vettem, mivel azok voltak a legkönnyebbek a tűz után. Ismét a hegységképződés folyamat játszódott le bennem, miközben megállás nélkül mondtam magamban a varázsigét. Ha sikerült akkor a következő gömbhöz lépek. Magamba mormolom, hogy Termerga, és most a medencék, völgyek kialakulása játszódik le lelki szemeim előtt. Ha ezzel is megvagyok akkor lépek a következőhöz. Már csak a víz van vissza. Egy újabb nagy sóhaj következik, majd megfogom a gömböt a kezeim közé, lehunyom a szemem, magamban ismételgetem, hogy Pilaqua, aminek következtében remélem egy vízgömb keletkezik. Végül pedig az utolsó gömb jön, és az utolsó varázslat. Undaqua - mondogatom magamban, és hatalmas hullámokat képzelek el, amik verdesik az tengerpart szikláit.
Reménykedem, hogy minden varázslatot sikerült elvégeznem nonverbálisan is.
Kérdően pillantok a tanárnőre, és türelmetlenül várom a reakciót.


//Feladat kipipálva, köszönöm az éves munkádat
Vizsgán találkozunk //

---

Izgatottan vártam az idei tanév első óráját. Sajnos amíg Franciaországban voltam nem tudtam gyakorolni. Abban a suliban minden ilyesmi használata tilos volt. Tehát 1 hónap kilőve, amikor is össze tudtam volna szedni magam, és kicsit gyakorolni. Vizsgák alatt csak akkor gyakoroltam, amikor az elemi mágia vizsgára készültem. Viszont most pár napja kicsit megpróbáltam feleleveníteni a dolgokat, és elég sok időt töltöttem a terem "falai" között.
Szinte rutinszerűen sétálok be a terembe, és azonnal a számomra kijelölt ajtó felé veszem az irányt. Kezemben egy félig elfogyasztott szendvics kukucskál. Másik kezemet a testem mellett lóbálom. Oldalamon egy táska lóg, de nem a jól megszokott bűbájjal ellátott feneketlen, hanem egy sima "mezei" táska. A táskából egy üveg innivaló, és egy tábla csoki lóg ki. Ez akar lenni az ebédem, amit elfelejtettem elfogyasztani, amikor kellett volna. Most pótolom. Tanárnő minden bizonnyal nagyon fogja értékelni.
Hatalmasat harapok a szenyóba, majd az ajtó hangosan becsapódik mögöttem.
- Jó napot kívánok!!! - kiáltom el magam, valami megerősítésre várva, hogy van már itt valaki, vagy nincs itt senki, és nagy magányomban kell elfogyasztanom a szendvicset. Azért a franciaországi etikett órák megtették félig a hatásukat. Tudom, hogy úgy illendő köszönni, hogy "Jó napot kívánok!", nem pedig úgy, hogy "Jó napot!", azt csak akkor szabad, ha már olyan személyes a viszony közöttünk. De a teli szájjal nem beszélünk dolog, csak nem akart megragadni... Vagyis megragadt, csak nem érdekel.
A megszokott dombocska felé indulok, majd odaérve letelepedek törökülésbe. Tovább rágcsálom a szendvicset, majd teljesen türelmesen várom a tanárnőt.

A szendvics lassan de biztosan fogyatkozik, én pedig kezdem érezni, hogy jól laktam. Már csak pár falat van vissza, de a tanárnő még nincs sehol. Késik. Hozzászoktam előző évben, hogy nem annyira a pontosságról híres, mert vagy előbb volt itt, vagy késett. Bár lehet, hogy én jöttem előbb olykor, vagy én késtem. De lényeg ami lényeg, hogy ennyit még sosem csúsztunk. Lenyelem az utolsó falatomat, és akkor végre betoppan. Pedig pont most akartam elindulni a tanáriba, hogy megkeressem. Gondoltam, hogy elfelejtett.
Megérkezett de eléggé szétszórtnak tűnt. Úgy festett, hogy vacillál azon, hogy leüljön vagy ne. De végül csak leült velem szemben, és egy egyszerű kérdést szegezett nekem. Semmi köszönés, semmi ilyesmi, csak a kérdés.
- Hát én úgy tervezem, hogy maradok mestertanoncnak. -
Azt már nem tettem hozzá, hogy ez valóban így is lesz e, az a jövő titka. Én szeretnék maradni még két évet, de a sors majd eldönti, hogy így is lesz e. A sors egyik neve pedig anya és apa.
- Szeretném majd eltanulni a pálcakészítés mesterségét. Bár azon is agyaltam, hogy valamit az elemi mágiával is szeretnék kezdeni. Bár nem tudom, hogy mit lehetne. Na meg persze azt sem, hogy maga szerint vagyok e olyan szinten, hogy tudjak kezdeni vele valamit. -
Egy kicsit belekeveredtem a mondatba, de sebaj. Remélem a tanárnő megérti, hogy mire is vagyok kíváncsi, kapok is rá választ, aztán ezen tovább is léphetünk, és végre nekiállhatunk az idei anyagnak.