36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes RPG hozzászólása (80 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Le
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 19:42 Ugrás a poszthoz

Elizabeth

Néha minden hátborzongatóan egyszerűnek tűnik. Ahogy ott álltam a szobám közepén és néztem magam a szemközti tükörben minden tiszta volt és világos. Tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne folytatnom az utam és az is nyilvánvalóvá vált, hogyan védhetném meg azokat, akiket szeretek, akikért az életemet is eldobnám. Még csak kérniük sem kellene, én ott lennék, hogy vigyázzak rájuk.
Mindannyiukra.
Ez természetesen lehetetlen. Ha most David itt állna mellettem, valószínűleg lecsapna és közölné, hogy nem hagyja, hogy megölessem magam. Ez nem játék. Tudom, hogy nem az, de ő is vigyáz rám, nem igaz? Akkor miért nem hagyja, hogy én is ugyanígy tegyek?
Ezek a kérdések követték egymást a fejemben és kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem annyira világos ez az egész ügy. Talán mégiscsak jobban oda kellene figyelnem jelentéktelennek tűnő részletekre. A részletek fontosságát nem lehet eltúlozni, én mégis semmibe veszem őket. Minden aprócska jelnek szerepe van a hatalmas kirakóban, ami az életemet képezi. Meg kell tanulnom bánni velük és a helyükre illeszteni a darabokat.
Azzal a határozott céllal indultam el a szobámból, hogy szívok egy kis friss levegőt. Már napok óta nem voltak rémálmaim, ami több, mint valószínű, hogy a kimerültségnek és az ezernyi apró teendőnek tudható be, amivel lekötöttem a gondolataimat. Megpróbáltam mindig menekülő utat keresni a magány és a csend elől és ez egészen jól működött. Eddig.
A lábaim csak vittek előre és rájöttem, hogy semmi kedvem sincs elhagyni a kastély területét, csupán csak ki akarok lépni egy kicsit a megszokottból; ezért is indultam olyan irányba, amerre azelőtt még sohasem jártam. Aggasztott Jess eltűnése. Kinéztem belőle, hogy fogja magát és elmegy az apámhoz, csak hogy végre egy kicsit megnyugodhassunk; mindketten. Bíztam benne, hogy elég okos, hogy ne keveredjen bajba, de ha mégis megöleti magát, én megfojtom.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 22:58 Ugrás a poszthoz

Elizabeth

Veszély. Mindenhol. Mégis élvezem.
Tulajdonképpen ez a játszma tanított meg rá, hogy észre vegyek jelentéktelennek tűnő gesztusokat, szavakat, eseményeket, hogy olvasni tudjak másokban. Elég volt csak egy kicsit gyakorolnom, csak egy kicsit hagynom kibontakozni magamat, máris gyorsan ment. Olyan volt, mintha mindig is képes lettem volna rá, csak éppen sohasem foglalkoztam vele. Valószínűleg hasznát vettem volna a régi életemben, azonban akkor senki és semmi nem érdekelt. Csak én voltam és a saját, tökéletesnek titulált világom. Egy hely, ahol én irányítottam; egy baráti kör, akik minden egyes szavamra hallgattak; egy világ, ami csak és kizárólag az enyém volt. Minden fiatal lány álma, nem igaz?
Csakhogy az én álmom darabjaira hullott, mikor a szüleim az iskolába küldtek, majd mikor itt megtaláltam a helyemet kiderült, hogy az egész életem egy hatalmas hazugság volt. Olyan emberekhez ragaszkodtam, akiknek semmit sem jelentettem, azoknak pedig, akiket kicsit is érdeklek nem a lényem, a létezésem a fontos, hanem a megölésem. Vicces. Azt hittem, ilyen csak és kizárólag a filmekben van. Ha nem velem fordul elő, valószínűleg elgondolkozom rajta, hogy a beszélgetőpartnerem teljesen normális-e.
Őszintén szólva, az elmúlt pár hétben ezt a kérdést rendszeresen felteszem magamnak, ha nem Jessie-vel beszélgetek. Ő az egyetlen, akit elfogadok olyannak amilyen, de a többi ember egyszerűen kiszámítható és abszolút nem gondolkodnak. Gyerekjáték megtudni, mi is játszódik le a fejükben, miközben szemközt ülnek veled és édes mosollyal cseverésznek valamilyen jelentéktelen dologról. Nem találkoztam még igazán tehetséges hazudóval. Érdekes lenne.
A lányt már akkor észre veszem, mikor befordul a sarkon, de különösebb figyelmet nem tulajdonítok neki, egészen addig, amíg meg nem indul felém. A testtartása magáért beszél, a mozdulatai ékesebben szólnak, mintha ő maga ejtené ki a szavakat. Ahogy elcsúszik halvány mosoly kúszik az arcomra, ami gyorsan tova is illan, de nem mozdulok.
-Megtippelem! –vetem fel, de nem várok semmiféle reakciót sem. –Eridon és eltévedtél.
Kíváncsian várom a következő lépést. Sohasem próbálkoztam még ilyesmivel. Sohasem mondtam ki nyíltan, hogy mire sikerült rájönnöm. Érdekel, mit is fog kezdeni a helyzettel.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 5. 22:59
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 6. 23:19 Ugrás a poszthoz

Elizabeth

Sohasem voltam olyan, mint mások. Ez tény, de ennyire kívülállónak sem éreztem magamat még, mint az elmúlt pár hétben. A saját életemet néztem kívülről. Nem én irányítottam, csak benne voltam és hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mintha ez így normális lenne. Egyáltalán nem volt azt, tudtam, de mégis hogyan törhetnék ki ebből az átkozott üvegburából?  Olyan voltam, akár egy porcelán baba. Az egnem körülvevő emberek igyekeztek megóvni attól, ami rám várhat. Miért? Én is meg tudtam volna tenni! Nem hülye vagyok, csak veszélyben élek. Ez még nem ok arra, hogy papírba csomagoljanak és bezárjanak egy dobozba.
Azzal nyugtattam magamat, hogy amíg én jól vagyok, addig Jess és David is jól van. Talán butaság volt, hiszen Jessie-t nem lenne valami nagy művészet elkapni; annak ellenére, hogy nagyon okos néha nagyon meggondolatlan is tud lenni, márpedig Nokedli nem fogja tudni megvédeni, ha bajba keveredik. Mert még nincsen közvetlen veszélyben, arról már értesültem volna. A megfigyelő képességem maximumra volt kapcsolva és minden kis furcsaságról igyekeztem tudomást szerezni. Ez volt az oka, hogy gyakran keveredtem a harsogó portrékhoz –megjegyzem, itt hallottam azt a szóbeszédet, hogy a barátnőm és az exem együtt vannak– és erre a folyosóra is azért jöttem. Bár nem tudatosan, de amikor szépen lassan összeraktam a képet róla, hol is vagyok, már nem tűnt olyan rossz ötletnek megállni egy kicsit.
Sejtettem, hogy a lány valami ilyesmit fog felelni. A csillagok állására is foghatnánk, de valójában semmi köze sem volt a véletlen egybeesésekhez. Egyszerűen tudtam és kész.
-Ez nem azon múlt, mennyire vagyok szerencsés. –jegyezem meg halvány, kiszámíthatatlan mosoly kíséretében.
A tócsát már akkor felfedeztem a padlón, amikor az eridonos leányzó megcsusszant rajta, de megvártam, míg magában összerakja a képet. Nem akartam minden választ megadni neki, az túlságosan… egyszerű lenne. Így érdekesebb lesz a végkifejlet. Nem akarom én bántani a lányt, sem szóval, sem máshogyan, egyszerűen csak túlságosan kíváncsi vagyok. Ritka alkalom, de előfordul.
-Elcsúsztál egy tócsában és az a két festmény hamarosan megöli egymást. –intek a szóban forgó alakok felé. –Ebből arra következtetek, hogy ez a Fejetlenség Folyosója. És igen, Rellon. –biccentek aprót.
Fogalmam sincs, a lány mit olvasott le az arcomról és mire jutott a válaszaimmal kapcsolatban, mindenesetre visszatérek a képek tanulmányozásához, akik nem éppen kedvesen szidják egymást valami miatt, amiről nekem halvány fogalmam sincsen. Mindenesetre őket eléggé felbosszantotta.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 7. 01:17 Ugrás a poszthoz

Kristóf

Az igazság az, hogy már éppen itt volt az ideje kilépni ebből az egész őrületből, ami engem körül vett. Vissza akartam kapni a régi életemet, csak egy egyszerű lány akartam lenni, akinek az a legnagyobb problémája, hogy áll a haja –ezzel sohasem volt gondom–, mit vesz fel –ezzel még annyira sem– és kikkel barátkozik –ezzel már több. Valamiért sohasem sikerült megtalálnom a közegemet; azokat az embereket, akik hasonlóak, mint én. Azt hittem, Yar ilyen, de őt is sikerült elveszítem, csak, mint annyi embert már előtte. Beléjük akartam látni valamit, ami nem volt ott. Jess teljesen más téma, ahogyan Lanie is. Bennük megbízom.
De egy normális pasit már igazán kifoghatnék!
Olyan, mintha két táborra szakadtak volna a hímnemű egyedek. Az egyik felük teljesen nem normális, a másik pedig még csak a létezésemet sem hajlandó észrevenni. Eddig azt hittem, ennyire nem vagyok gázos, de megeshet, hogy tévedek; sőt több, mint valószínű, hogy én képzelek sokat magamról… ez nem is lenne annyira meglepő; tekintetbe véve a jellememet. Az énképem cseppet megváltozott, mióta betettem a lábamat ebbe az iskolába. Otthon én voltam a tökéletes, mindenki úgy táncolt, ahogyan fütyültem és soha senkinek eszébe sem jutott volna kérdőre vonni semmiért. Ellenben itt rájöttem, hogy ez az egész egy hatalmas álomvilág volt. Semmi köze a valósághoz. Nem tündérmesékben élek, ez a rideg valóság.
Az utóbbi idő egyetlen pozitívuma a beszélgetésem Krisivel. Őszintén, ettől valahogy hétköznapinak érzem magam és közben egy kicsit különlegesnek is. Talán rossz ötlet volt igent mondanom, mivel eléggé szeszélyes vagyok, de már megtettem és egyébként is, szeretnék egy kicsit önmagam lenni. Se több, se kevesebb. Csak egy normális lány; már ha engem bármilyen tekintetben normálisnak lehet nevezni.
A rétet kissé bizarr helyszínnek tartottam az éjszaka közepén, de ő az alkotó, én csak a kellék vagyok, tehát nem akadtam fenn ezen az apróságon. Bár megfordult a fejemben a felakasztás gondolata, miután eszembe jutott, hogy milyen szépen egymásnak estek annak idején Daviddel –mire nem jók a portrék? Gyorsan összekaptam magam, a hajamat kibontva hagytam és a kastélyon keresztül suhogva egészen hamar megérkeztem a kapuhoz. Halkan kilöktem és egy fához sétáltam, majd a fűbe csüccsenve vártam a csapatkapitányom érkezését, miközben a Jessie-től kapott lánccal babráltam.

Ruha
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 7. 01:42
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 7. 13:42 Ugrás a poszthoz

Kristóf

Csak bámultam a Holdat. Minden tökéletesen békés, nyugodt és tiszta volt körülöttem, pont úgy, mint előző este, amikor arra vetemedtem, hogy előbújjak a csigaházamból. Csak egy kicsit. Megnyugtató volt tudni, hogy hétköznapi vagyok, vagy valami ahhoz egészen hasonló. Azt hiszem, nem sok embernek kell rettegnie attól, ami a következő napon rá várhat, de én ahhoz az igencsak kevéshez tartozom, akiknek minden nap áldás. Mégis itt ülök kint a csillagok fényénél. Nem menekülök. Felesleges lenne. Itt nem érhet baj. Egyszerűen csak tudom.
Emlékek ezrei jutottak hírtelen eszembe. Mikor gyermekként az udvarra tévedtem a sötétben mindig féltem egy kicsit valamitől, amit sohasem láttam, de tudtam, hogy ott van és bántani fog. A képzelő erőm határtalan volt és ezt a jó tulajdonságomat a mai napig megőriztem. A fantázia birodalma az egyetlen olyan hely, ahová menekülhet az ember, ha körülötte minden a darabjaira hullik. Velem ez megtörtént. Sokszor.
Rengetegszer szétestem és kapartam össze újra meg újra a maradványaimat, kitartóan, mintha erős lennék. Úgy tettem, mint akit nem lehet megbántani, aki mindenki felett áll, de legbelül éppen olyan törékeny voltam, mint bárki más. Csak egy egyszerű, tizennyolc éves lány, akit kicsivel többször tett próbára az élet, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
Hallottam, hogy nyílik a kapu, de nem moccantam egészen addig, amíg Kristóf meg nem szólalt mellettem. Halvány mosollyal az ajkaimon pillantottam fel rá –ami ritka kincs. Úgy látszik kihozta belőlem a legjobbat. Mintha csak az ő nyugalma átragadt volna rám is.
-Szia! –futtattam végig rajta a tekintetemet. –Azt hiszem, olyan öt perce.
Valójában pontosan tudtam, hogy öt perce, mivel megtéveszthetetlen belső órával rendelkeztem, de ez most mellékes volt. Fel sem tűnt, mióta ücsörögtem ott magamban, de így legalább szabad utat engedhettem a gondolataimnak.
-Miket hoztál? –emelkedtem fel egy kicsit, hogy megleshessem a kezében tartott papírokat.
Szerettem volna látni a prefektusok arcát, amikor rajta kapnak minket, hogy az éjszaka kellős közepén a réten ülünk és Krisi portrét készít; rólam. Azt hiszem, az arcuk megérne egy misét.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 8. 21:17 Ugrás a poszthoz

Gellért

Okos dolog sötétben egyedül bóklászni a faluban? A válasz nagyon egyszerű; nem. Főleg nem nekem, azok után, amit Jessie-vel álmodtunk, és amit az utóbbi egy hónapban át kellett élnem. Olyan, mintha egy rossz álomba csöppentem volna, amiből egyszerűen képtelen vagyok szabadulni. Unom már! Szeretnék egy kicsit visszatérni a régi életemhez, amikor még azt csináltam, amit csak akartam és senki nem mondta meg nekem, hogy mit szabad és mit nem. Most pedig be akarnak zárni. Jess a legszívesebben odakötözne egy székhez és valami sötét helyre zárna, ahol soha senki nem talál rám. Legalábbis egy ideig így volt. Mostmár talán átgondolná a dolgot, mert épp annyira túl akar esni az apámmal való találkozáson, mint én magam
A helyzet egyre bonyolultabbá válik. Erre a megállapításra sikerült jutnom, miután megtaláltam azt a kis cetlit az ajtó alatt átcsúsztatva. Talán mégsem szükséges kilépnünk a kastélyból; a baj itt is megtalál, minek törjük magunkat, hogy kijussunk innen? Felesleges. Egyébként sem tudom, hová kéne pontosan mennem. David semmiféle információt nem volt hajlandó megadni, most pedig eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Azt hiszem, innen is épp úgy részt vehetünk a csatában, mintha odakint lennénk az ismeretlenben. Itt legalább miénk a hazai pálya előnye. Nekünk ez csak jó.
Nem bírtam tovább a bezártságot, kezdtem megőrülni a négy fal között. Ez volt az oka, hogy gyorsan összekaptam magam és a már kihalt falu felé vettem az irányt; konkrétabban a játszótérhez, ahol legutóbb összeszólalkoztam egy barna lánnyal. A nevét azóta sem tudom, nem mintha érdekelne. Rellonos volnék, vagy mi a szösz.
Lecsüccsentem egy távolabbi padra és innen élő adásban nézhettem végig, ahogy Gellért közelebbi ismeretséget köt egy határozottan csinos kis oszloppal, majd valamilyen furcsa technikával felcsüccsen a játékszerre. Néha nem sokon múlott, hogy ne nevessek fel. Megindultam felé és a mászókának dőlve pillantottam rá.
-Megvárom, amíg leesel onnan. –fontam össze a karom a mellkasom előtt egy katherine-féle mosoly kíséretében.

Ruha
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 27. 18:43 Ugrás a poszthoz

Vincent F. Leroy

Döntöttem. Nincs kifogás, nincs hisztéria, nincs visszakozás. Elhatároztam magam, márpedig ha én valamit eldöntök az rendszerint úgy is lesz. Ezúttal valamivel bonyolultabb volt a helyzet, mivel én magam voltam az, akinek meg kellett változnia, nem pedig a környezetem akartam átformálni, ahogyan az az előző életemben történt volna. Az iskola előtti életemben, mielőtt rájöttem volna, mennyi mindent veszíthetek el egyetlen óra leforgása alatt.
Régóta tudtam, milyen az, ha magunkra maradunk, mikor senkit sem érdekel, hogy mi van velünk, amikor nincsen senki a közelben, aki megvédjen egy meredek helyzetben. Borzalmas érzés elfeledettnek lenni. Ez az egyik oka annak, hogy nem járok vissza New Yorkba. Tudom, hogy mi fogadna ott; hamis mosoly, megkopott csillogás. Szeretnék úgy emlékezni minderre, ahogyan elmentem. Minden tökéletes, vannak barátaim és szeretnek.
Megváltoztam. Ők is megváltoztak. Mindenki változik.
Felnőttem. Már nem az a butus kislány voltam, aki pár évvel ezelőtt betette a lábát a kapun és hagyta elúszni a vizsgáit –többször is. Azt hiszem, kimondhatom, hogy pozitív irányba fejlődtem. Valószínűleg a nevelőapám el sem hinné, hogy milyen más lettem –ha még élne. Felsóhajtottam és mit sem foglalkozva az időjárással és az óramutatókkal kivetettem magam a kastély ajtaján. Szükségem volt rá, hogy éljek egy kicsit. Szabad akartam lenni végre. Annyian hagytak már egyedül, hogy teljesen megszoktam, jó barátomként köszöntöttem a magányt.
Lágyan megérintettem oldalra húzott vörös tincseimet, majd összefogtam magamon a pulóvert, mikor egy lágy szellő meglebbentette a szoknyám alját. Nem fáztam, csupán szerettem volna úgy tenni, mint minden normális ember körülöttem, akik nadrágban és meleg pulóverben ténferegnek a sétányon. A lábam eközben automatikusan a tavacska felé vitt. Sok emlék kötött ide, többek között Yar és a kis vöröske, akivel azóta sem találkoztam.
Azonnal kiszúrok valakit az egyik padon, bár túl sötét van ahhoz, hogy pontosan kivehessem az illető arcát, azt minden esetre sikerül megállapítanom, hogy még sohasem találkoztunk. Pár halk lépéssel mellé érek és egészen halkan szólítom meg, nehogy frászt hozzak rá.
-Leülhetek? –futtatom végig kékeszöld tekintetem az arcán.

Öltözék
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 30. 21:07 Ugrás a poszthoz

Vincent F. Leroy

Ahogy elnézem a mellettem elsuhanó embereket halványan elmosolyodom. Minden túlságosan normális. Az embernek az az érzése támad, hogy történni fog valami, ami miatt megváltozik az egész összkép. Esetleg romba dől, talán még élesebb lesz, de valaminek egyszerűen muszáj megváltoznia. Így egyszerűen hétköznapi. Azt hiszem, én lennék a változás. Magamon érzem a pillantásokat, mikor elhaladok egy-egy csoport mellett. Nos, igen, nem sokan vállalkoznának arra, hogy ebben az időben kimozduljanak a kastélyból, ha pedig mégis megteszik, kinek jutna eszébe mindezt nyári ruhában véghez vinni? Valami azt súgja, senkinek.
Miközben haladok előre az agyam a múltban jár. Mikor legutóbb itt jártam, a faluban, a tónál, akkor még semmi sem volt köztem és a szőke celeb között. Illetve volt, csupán nem vettünk tudomást róla. Áltattuk magunkat és Gwen hamarabb kiszúrta, hogy valami nagyon nincsen rendben közöttünk, mint mi magunk. Azt hiszem, vak akartam maradni. Talán jobb is lett volna, elvégre, mikor engedtünk az érzelmeinknek a dolgok hihetetlenül rossz irányba kanyarodtak el. Egyik napról a másikra megváltoztam és ez volt az oka annak is, hogy eltávolodtunk egymástól. Cseppet sem hasonlítottam a valódi önmagamra. Hazudtam. Becsaptam mindenkit, de legfőképpen saját magamat.
A parton üldögélő szerelmespárok hidegen hagynak. Mégis ki akarna felesleges harmadik lenni? Nem bírom ezt a rengeteg romantikát! Az egyetlen padon, amivel valamit is kezdhetnék már ülnek, ezért óvatosan futok neki a dolognak.
-Köszönöm! –küldtem felé egy amolyan nagymamámtól elcsent édes mosolyt.
Ő volt a bárónő kettőnk közül, én csak azt tanultam meg, amit mondott. Sohasem kérdeztem, mikor lesz szükségem bizonyos leckékre, egyszerűen csak fejet hajtottam az akarata előtt.
Óvatosan lecsüccsentem és átfontam magam a karommal. Nem tagadtam tovább, hogy hamarosan oda fogok fagyni a padhoz, de egyáltalán nem érdekelt. Jó érzés volt kiszabadulni a kastély falai között.  
-Valahogy nem vonzottak a… többiek. –fejeztem be kissé újragondolva a mondatot, miközben gyorsan felmértem az öltözékét.
Elmosolyodtam. Akár a franciaországi kastélyunkba is betáncolhatott volna ebben az öltözékben, ellentétben velem, akinek éppen az fordult meg a fejében, hogy mit sem törődve az illemmel belecsüccsen a mellette helyet foglaló ölébe… Nem, egyáltalán nem fáztam.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 30. 21:40
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 18:10 Ugrás a poszthoz

Tolland

Visszatértem óta csak a szobámban ücsörögtem és küldtem néhány baglyot anyámnak –már azok közül, akik nem végezték a szobám padlóján...undorító. Eltűnésem estéje óta nem találkoztunk és ennek jó oka volt. Azonnal rájött volna, hogy mi történt, ahogy belépek a kastélyba. A nappalokat egyébként sem tölthettem volna vele, ez pedig egy újabb árulkodó jel. Nem egyszerű eljátszani, hogy semmi sem változott. Hogyan viselkedik egy ember? Eddig annyira természetesnek tűntek a mozdulatok, a szavak és a gondolatok, azonban jelenlegi képességeimmel ez már cseppet sem könnyű. A mozdulataim túl gyorsak lettek volna a szemének –már amíg nem tudtam kontrollálni magam-, a gondolkodásmódom pedig gyökeresen megváltozott.
Már nem félek. Eddig rettegtem attól a valakitől, akit az apámnak nevezek. Bántott másokat, végzett David családjával, én pedig életemben nem láttam őt. Hogyan nevezhetnék egy ilyen embert egyáltalán az apámnak? Hogy várhatja el tőlem, hogy tiszteljem mindazok után, amit tett? Miért uszított rám valakit? Miért nem jött ő maga és intézte el a dolgot?
A könyveim éktelen robajjal landoltak a padlózaton. Észre sem vettem, hogy dühömben levertem őket, ahogyan azt sem, hogy már ki tudja, mióta rohangálok oda-vissza a helyiségben. Az érzelmeim erősebbek lettek, az engem körülvevő világ tisztább. Nem bírtam tovább a bezártságot, márpedig nekem senki sem parancsolhat.
Végigszáguldottam az iskola folyosóin és pontosan tudtam, hová akarok menni. Elegem volt a négy falból, látni akartam az eget, a holdat. Megállíthatatlanul meneteltem előre, és mint fuldokló, aki partot ért léptem ki az erkélyre. Szabadság. Azt mondják, a mi fajtánk áll a tápláléklánc csúcsán –és itt most nem a csillogó szépfiúkra gondolok-, mégis folyton csak falakba ütköztem. Önuralmat kell tanulnom, ami borzalmasan nehéz. Nem mintha lenne más választásom. Egyszerűen vigyáznom kell az engem körülvevő emberekre, még ha ez néha lemondással jár is.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 18:50 Ugrás a poszthoz

Tolland

Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Minden túlságosan közelinek tetszett. Mintha csak ki kéne nyújtanom a kezem és megérinthetném. A faluban emberek ténferegtek az utcákon és szinte hallottam miről beszélnek. Ha erősen koncentráltam egy-egy elsuhanó alakot tökéletesen ki tudtam venni. Az erdőben kisállatok kerestek magunknak menedéket vagy éppen menekültek a ragadozó elől. Talán más számára mindezek halhatatlan neszek voltak, az erdő békésnek látszott, azonban én láttam és hallottam azt, amit ők nem. Az élőlények mintha sohasem akartak volna nyugovóra térni, épp úgy, ahogyan a falulakók. Hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még én is egy voltam közülük és éppen azon az ösvényen igyekeztem a tó felé, ahol mindenki más.
Gondolatok ezrei kavarogtak bennem és úgy éreztem képtelen leszek megtalálni a helyes utat. Fárasztó volt ez az egész. Játszani a tökéletest, miközben az ember tökéletesebb, mint azt bárki is el tudná képzelni. Nem változik, nincs veszély, fájdalom viszont annál több. Valószínűleg, aki nem tudja mindez mit jelent bármit megadna egy ilyen életért… ellentétben azzal, aki már tudja és a bármi áron szabadulna tőle. Próbáltam; nem lehet. El voltam keseredve, mikor rájöttem mi történt és minden lehetséges eszközt számításba vettem, azonban semmi sem működött.
Már azelőtt tudtam, hogy valaki közeledik, hogy a fiú kilépett volna az erkélyre, azonban szándékosan nem reagáltam rá. A mozdulatlanság semmiféle problémát sem jelentett számomra, épp olyan természetes volt, mintha leültem volna egy kényelmes kanapéra. Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam volna neki. Túl szűk volt odakint a hely.
-Katherine, Rellon! –vetettem rá egy lefegyverző mosolyt.
Természetesen vannak szabályok, azonban ha már el kell fogadnom, hogy az lettem, ami, akkor a viselkedésem is olyan lesz, mint egy magasabb rendűnek. Persze, ez nem fair a fiúval szemben, de érdekel is ez engem. Vadász vagyok, nem szeretet szolgálat.
-Mi szél hozz ide? –érdeklődtem csevegő stílusban, miközben tekintetem végigvándorolt a nyakán, majd a korlátnak dőltem és átfontam magam előtt a karjaimat.
Eszem ágában sem volt ostobaságokat művelni, egyszerűen csak bíztam benne, hogy valahol mélyen ő is érzi azt, hogy távol kell tartania magát tőlem. Minden épeszű embernek kiadja az agya a parancsot, miszerint most azonnal tűnjön el a közelemből.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 21:24 Ugrás a poszthoz

Tolland

Majdnem felnevettem, mikor megláttam, hogy a fiú tekintete a korlátra siklik és hallottam, amint a szíve gyorsabb ütemre kapcsolt. Tehát fél a magasságtól. Érdekes, főleg mert én a helyében nem táncoltam volna ki ide, ha tériszonyos lennék, nem mintha itt le lehetne esni. Ezt is, mint sok minden mást az iskolában bűbáj védi és az sem egy utolsó szempont, hogy ha le is esnék képtelen lennék belehalni. Rengeteg különböző, fantáziadús lehetőséget kipróbáltam otthon; nem ment, hát beletörődtem a dologba. Mi értelme lenne a múlton rágódni, mikor a jövőkép sokkal vonzóbb? Dobjam el az örökkévalóságot és zuhanjak depresszióba, amiért az lett belőlem ami? Felesleges. Inkább kiélvezem a szabadságot és a hatalmat, mint hogy bezárkózzam a szobámba és sírjak.
Követtem tekintetemmel a fiút, miközben letelepedett a fotelba és válaszolt a kérdésemre. Nem akartam elhinni, hogy ennyire vak. Itt üldögél velem és attól fél, hogy valami bajom lesz, miközben átfordulok a korláton. Kezdjen rettegni, szaladgáljon körbe sikítozva, kapcsoljon be nála a vészcsengő. Nem érdekel, csak legyen már végre valami jelen annak, hogy épeszű és nornális reakciókra is képes! Bármi.
-Régen én is sokat sétáltam, bár inkább nappal. -vontam vállat.
Újabb aprócska segítség. Ilyenkor az embernek már el kell jutnia arra a szintre, hogy rájön; valami nem stimmel a beszélgetőpartnerével. Ez azért nem annyira bonyolult! Nem vagyok ember. Hideg vagyok, érzéketlen, maszkot mutatok a világ felé, ő pedig éppen megfelelne vacsorának. Miért ennyire vak? Igaz, ha rájönne, akkor is letagadnám. Nem vagyok olyan bolond, hogy lebuktassam saját magamat!
-Szükségem volt egy kis friss levegőre. -vontam vállat, miközben hátat fordítottam a levitásnak és lebámultam a falura. -A szabályok előbb-utóbb tönkre teszik az embert. Bár hasznosak... a veszély ott lehet karnyújtásnyira. -vetettem rá egy röpke pillantást a vállam felett és egy pillanatra megvillantottam szemfogaimat.
Valószínűleg fel sem fogta, mit is lát, ahhoz túl gyorsan történt, és mint az embereknél szokás majd valamiféle racionális érvet keres a történtekre. Ezért is mertem megtenni ezt a lépést. Még nem veszélyeztetett engem és ez így tökéletesen megfelelt.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 22:09 Ugrás a poszthoz

Tolland

Borzalmas érzés volt. Mintha két részre szakadtam volna; az egyik felem azt akarta, hogy most azonnal tűnjek el onnan és hagyjam békén a srácot, a másik pedig csak és kizárólag egy dolog után áhítozott. Hallottam a szívverését, éreztem a vörös nedű illatát és minden önuralmamra szükség volt, hogy ne essek neki ott helyben. Összeszorítottam a fogaimat, miközben vártam a reakcióját, ami továbbra sem arra utalt, hogy értené a helyzetet. Kezdtem úgy érezni, hogy teljesen nem normális. Mégis ki az, aki mindezek után továbbra is ott üldögélne velem a sötétben? Valószínűleg senki, mivel elég nyilvánvalóan rámutattam a veszélyre, sőt a legtöbb embernél ilyenkor ösztönösen bekapcsol a vészjelzés.
Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Ez a baj a halandókkal; nem látnak a szemüktől!
Az éjszakába bámultam és vicsorítottam egyet a válasza hallatán, persze direkt úgy fordultam, hogy ne láthassa. Valószínűleg kívülről nézve tökéletesnek tűntem. Kecses, légiesen könnyed mozdulatok, hibátlan bőr, hibátlan alak. Az én speciális diétám nem éppen hizlaló hatású.
-Senki sem szereti… bár a levitásokra nem jellemző, hogy csak úgy keresztül sétálnak rajtuk. Már takarodó van. –figyelmeztettem a fiút mindenféle érzelem nélkül.
Nem voltam díva, nem akartam, hogy úgy kezeljenek. Nekem ez volt a természetes. Egy gyilkos vagyok, a fenébe is, nem plázacica. Nem olyan lány voltam, akinek a ruhái és a szülei pénze jelent mindent. Nem volt szükségem arra, ami velem történt, mégis megtörtént.
-Másodikos. –vetettem oda foghegyről. –Honnan jöttél? –próbáltam kedvesnek tűnni.
Elkövettem azt a hibát, hogy mély levegőt vettem, csakhogy csillapítsam magamat és az agyam elborult. Hívogatott, akartam és legszívesebben ott helyben elvettem volna. Ehelyett erősen megmarkoltam a korlátot és lehunytam a pilláimat.
Nézz csak rá! Idesétál és tökéletesen gyanútlan. A legmegfelelőbb alkalom egy kis éjszakai nassolásra!
Igyekeztem meggyőzni magamat, azonban a józanabbik énem helyre rázott. Nem tehettem, bármennyire is akartam, nem lehetett. Kinyíltak a szemeim és óvatosan a semmit kezdtem bámulni, tökéletesen mozdulatlanul.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 1. 22:39 Ugrás a poszthoz

Tolland

Elmosolyodtam. Egészen rövid mosoly volt és talán csak egy hozzám hasonló vette volna észre, hogy átfutott az arcomon, mégis elég kedves megnyilvánulás volt ez tőlem, főleg egy halandó felé. Mégis ki venné rá a fáradtságot, hogy kedvesen elcseverésszen a táplálékával, miközben legszívesebben már megcsapolta volna. Valószínűleg senki, tehát ezért egy hatalmas piros pontot érdemelek.
-Nem. –hagytam rá.
Valóban, csak egy teljes évet tévedett, annak ellenére, hogy már sokkal régebb óta itt vagyok. Azt hiszem, nagyon jól tartom magamat. Igaz, ezen már nem kell sokat aggódnom, tekintetbe véve, hogy nem öregszem. Vicces, de inkább szeretnék emberi lenni és kedves, ráncos nénikeként mesélni az unokáimnak, mint örökkön-örökké vért szívni. Bár ennek is megvannak az előnyei; tartósítva vagyok, szép maradok, nehéz megölni. Igen, azt hiszem, ezeket határozottan a jó-dolgok listájára írhatom.
Tudtam, hogy sikerült őt megzavarnom a kérdésemmel, éppen ez is volt a célom. Egy egyszerű, semmit mondó kérdés és a válasz tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Hallottam, hogy mit mond, annak ellenére, hogy nem foglalkoztam vele és valahova az elmém mélyébe el is raktároztam. Igyekeztem kordában tartani az érzéseimet és a vágyaimat és nem vetettem rá magamat a fiúra, annak ellenére, hogy minden porcikám ezért könyörgött.
Újabb piros pöttyöcske… a végén még bambit fogok zabálni…
-Londonból. –feleltem tömören. Úgy voltam vele, hogy ha kérdezni akar, úgyis megteszi.
Lopva rásandítottam. A szíve hevesebben vert, ez pedig azt jeleni, hogy végre valahára érzékelt valamit abból, ami itt lebegett köztünk a levegőben egész idő alatt. Komolyan mondom, már-már ott tartottam, hogy szerzek egy hatalmas transzparenst és ráírom, hogy „Menekülj!” Nevetséges ötlet, egy vámpír sohasem ennyire egyenes és kiszámítható. Én meg aztán pláne nem.
Visszafordultam a fiú felé, majd lassan megindultam felé és a mellette lévő fotelben foglaltam helyet, csak hogy tovább borzoljam az idegeit. Kíváncsi voltam, mennyit bír el.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. november 2. 08:43 Ugrás a poszthoz

Tolland

Sejtettem, hogy a fiút rosszul fogja érinteni a közeledésem, na de ennyire? A szíve ismét meglódult és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy egyszerűen csak magára kéne hagynom, mielőtt valami komoly baja lesz –akár saját maga miatt, akár miattam. Kezdtem sajnálni. Mintha nála nem működtek volna azok a kis csengettyűk. Egyszerűen csak nem akartam elhinni, hogy valaki ilyen könnyedén sétál a gonosz karjaiba. Vicces, valószínűleg én is hasonlóan cselekedtem volna annak idején –cselekedtem is–, bár én nem naivitásból, sokkal inkább kalandvágyból, és mert akkor és ott egyáltalán nem akartam élni. Bármit megtettem volna azért, hogy elhagyhassam ezt a világot és soha többé ne kelljen visszanéznem. Túl sok gond vett körül; az apám, az anyám, David, Yar. Mind, mind csak egy újabb tőr volt a szívemben, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Piszkosul fájt.
Nyertem egy utat a homályzónába. Remek, csak arra nem számítottam, hogy amikor felébredek, már nem egészen leszek önmagam. Volt egy olyan ostoba reményem, hogy ember maradtam. Ez nem jött be. Valamiért az agyam legrejtettebb zugában már az elejétől tudtam, hogy ez egy halott kívánság. Azonnal rájöttem, mi történt velem, ami nem könnyítette meg az átváltozással járó borzalmak túlélését sem.
-Ma nem igazán voltam benn. –vontam meg a vállamat és felbámultam a csillagokra. –Rosszul éreztem magam.
Ez jó érv, de ha valaki csak egy kicsit is ismer, tudnia kell, hogy hazudok. Én meg a rosszullétek? Ugyan már, nekem aztán soha nem volt semmi bajom, ha pedig volt is, nem foglalkoztam vele. Még a Daviddel való szakítás után is képes voltam talpra állni. David… talán vele hamarosan beszélnem kellene. Azt hiszem, jó lenne, ha tudná, hogy már biztonságban vagyok és őt is képes vagyok megvédeni. A kérdés csak az, hogy mit szólna az új Kath-hez.
-Na, és hogy tetszik a kastély? –tereltem a témát.
Valahogy, nem volt kedvem az óráimról cseverészni. Sőt, tulajdonképpen a nappalokról nem akartam, ez pedig egy semleges témának tűnt, miközben egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy kivillantsam a fogaimat. Éhes voltam.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. december 2. 23:11 Ugrás a poszthoz

Gil


Sohasem akartam igazán vámpír lenni. Volt valami ebben a létformában, ami már azelőtt taszítani kezdett, hogy valójában megtapasztaltam volna létezésem lényegét. Mindenki másképpen nevezi. Lehet önsajnálat, zavarodottság, vagy csak az a bizonyos érzés, hogy az egész világ ellenem fordult; mindez azonban cseppet sem volt igaz. Senki sem harcolt, csak és kizárólag én magam. Minél mélyebbre akartam ásni azt, aki igazán vagyok és szerettem volna olyan lenni, mint egy átlagos ember. A professzornak igaza volt, ez egyenesen lehetetlen. Miért mutatnék egy maszkot, mikor önmagában a létezésem is puszta véletlenek sorozata. Valamilyen oknál fogva mindig belekeveredtem a legrosszabbakba.
Azt hiszem, ez az oka, hogy ezt a fiút annyira közel éreztem magamhoz. Ő is pontosan ugyanilyen. Talán nem annyira akaratos és manipulatív, de ő is csak beleesik a csapdába, amit egészen véletlen épített saját magának. Én is ugyanígy tettem. Már bántam, de ez senkit sem érdekelt. Az emberek szépen lassan eltűntek és semmivé váltak a számomra. Vérbank. Élelem. Élet. Ennyit jelentettek, semmi többet.
-Hidd el, nálad többet senki sem lát. –biztosítottam.
Gondosan ügyeltem rá, hogy azok, akik valamilyen véletlen folytán eljutnak a közelembe ne ismerhessen ki igazán. Elrejtettem előlük a valódi arcomat vagy így, vagy úgy. A végeredmény azonban magáért beszélt. Daviden kívül senki sem tudott róla, mi is vagyok valójában. Ez pedig nem sok. Ha megölnének, valószínűleg senki sem keresne. Szomorú, de igaz.
Komoly tekintettel hallgattam végig a fiú kis monológját, de nem reagáltam semmit. Meg sem moccantam, akárcsak egy kőszobor ültem végig a kifakadását, majd hagytam, hogy menjen. Egy pár percig. Amíg rendbe tettem a gondolataimat. Nem sietett sehova, én pedig akkor is könnyedén beérhettem volna, ha futva próbál elmenekülni előlem. Beismerem, ez nagy előny; a gyorsaság, a kifinomult szaglás és a tökéletes látás.
Ezúttal is, mint mindig már készen volt a terv, mindössze egérutat adtam neki, lehetőséget, hogy meggondolja, miket vág a fejemhez, amikor feltűnök mellette és esélyt, hogy megnyugodjon és tisztázza magában a helyzetet.
Mintha startpisztoly dördült volna el, máris ott álltam a fiú mellett és felvettem a tempóját, mindez nem vett igénybe többet két másodpercnél.
-Nem akarok győzni. –cövekeltem le a tér közepén és kezemet a mellkasára helyeztem, hogy őt is megállásra kényszerítsem. –Ha szeretném, könnyedén legyőzhetnélek, anélkül, hogy komolyabb erőfeszítést kellene tennem. Most nem akartam győzni. –fúrtam fenyőzöld tekintetem az övébe.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. december 29. 23:26 Ugrás a poszthoz

Mary

Az elmúlt napokban még a megszokottnál is fáradtabb voltam. Kissé olyan ez, mint mikor az embert nagyon leszívja egy stresszes helyzet; például vizsga; és utána csak arra vágyik, hogy egész nap az ágyában heverészhessen, és ne kelljen még csak a kisujját sem mozdítani. Ezzel az egésszel mindössze annyi probléma volt, hogy nekem mindez nem árthatott. Futhattam akármennyit, még csak lihegni sem kezdtem. Ez is olyasmi, amit a vámpírlét áldásának szokás nevezni. Mióta eldöntöttem, hogy csak ezekre fogok figyelni, úgy tűnik, mintha egyre több lenne.
Szerettem volna kitörni ebből a megrekedt állapotból, ezért róttam a folyosókat már jó ideje. A gondolataim folyton egy felé kalandoztak, az az egy dolog pedig Kinsey volt. Valamiért nagyon hasonlítottunk –bizonyos értelemben– és ez tett minket tökéletes ellenségekké. Ahogy a mondás is tartja; két dudás egy csárdában… Minden esetre én tényleg mindent megtettem, hogy ne legyen közöttünk olyan feszült a hangulat. Például ott volt az a vacsorameghívás… Oké, arról már inkább ne beszéljünk, hogy néha a legszívesebben jól megharapnám, de mégis! Eddig nem tettem meg, pedig igazán megérdemelné. Ebből is látszik, hogy micsoda fantasztikus önkontrollal rendelkezem. Na meg, a másik dolog, hogy ha ő nem lenne, unatkoznék, tehát eszem ágában sincs félresöpörni az útból.
Egy hirtelen és mindenképpen meggondolatlan ötlettől vezérelve löktem be a társalgó ajtaját. Nem is gondoltam rá, hogy odabent esetleg emberek lesznek, és hogy azoknak az embereknek ki kell tudnom zárni az illatát az agyamból. Nem akartam bajt, éppen ez volt az oka, hogy felcsüccsentem egy távolabbi ablakpárkányra és csak bámultam a sötétséget. A gondolataimnak szabad folyást engedve üldögéltem. A fejemben lepergett rengeteg kérdés a létemmel kapcsolatban, de azzal is tisztában voltam, hogy ezekre egyedül kell megtalálnom a választ. Ez nehezebbnek tűnt, mint hittem.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 12. 19:05 Ugrás a poszthoz

David

Az idő lassú ütemben vánszorgott előre. Az elmúlt néhány hónap évtizedeknek tűnt. Nincs jelentősége. Számomra többé mindez nem jelent semmit. Miért is foglalkoznék olyan apróságokkal, mint az idő, mikor én talán sohasem fogok meghalni? Mikor kisebb voltam mindig olyan hihetetlenül lassan vánszorgott el az a néhány óra, amit különböző nyelvek tanulásával kellett töltenem otthon a kastélyban. Ezúttal ugyanezt éreztem, csakhogy nem pár órácskáról volt szó, hanem lassan már négy hónapról.
Egyedül voltam. Bizonyos szempontból.
Jó, természetesen Jess mindig ott állt mellettem, ha szükségem volt rá és Kinsey sem egy elhanyagolható tényező, de valami hiányzott. Pontosabban valaki.
Ezer éve nem láttam már Davidet és a hiánya kezdett fájdalmasan igazivá válni. Szükségem volt valakire, aki mellett önmagam lehetek. Aki látott már az őrület szélére sodródni és a boldogságtól a fellegek között lebegni. Olyasvalaki, aki nem ítélne el, ha egy hisztériás kirohanásom alkalmával a torkának ugranék.
Rendben. Ez tényleg csúnya dolog lenne, de David… nos, ő valószínűleg előbb-utóbb megbocsátana nekem. Mert ismer, pont mint én őt.
Nem bírtam tovább egyhelyben ülni. Az üresség a mellkasomban hajtott előre. Fogalmam sem volt róla, hová is akarok pontosan menni, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok a szobámban tengődni a négy fal között. Általában ezt műveltem. Napközben aludtam, éjszaka vadásztam és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Bizonyos szempontból rendben is volt, hiszen vámpír vagyok, a csúcsragadozó. Mégis kissé gyengének magam.
Ahogy végigmentem a folyosókon ismerős hangra lettem figyelmes. Szívdobogás. Méghozzá egy olyan élőlényé, akit ezer közül is felismernék.  Kinyitottam a terem ajtaját –ne néztem körbe, pontosan tudtam, hova vezet– és Davidhez suhantam. A sebességem miatt láthatatlanná váltam a fények számára, ezért odabent továbbra is tökéletes sötétség uralkodott.
A fiú mögé kerültem és átkaroltam hátulról.
-Én vagyok! –figyelmeztettem ezzel egy időben, mert tartottam tőle, hogy sikerült ráhoznom a frászt.

Öltözék
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 12. 22:06 Ugrás a poszthoz

David

Az elmúlt időszakban nem túl sok emberi megnyilvánulást sikerült produkálnom. Eleinte kétségbeestem, mikor kiderült, hogy mivé is váltam teljesen magamba zuhantam és úgy éreztem, nincsen kiút. Kerestem a fényt. Foggal-körömmel kapaszkodtam az egykori önmagamba, mintha ez megvédene attól, ami a lelkem mélyén lakozik. Attól, aki valóban vagyok. A fényt szépen lassan felváltotta a sötétség. Rájöttem, hogy mik az előnyei ennek a lénynek és azt is elismertem, hogy valamerre el kell mozdulnom; vagy esetleg eltemethetem magamat egy kőhalom alá. Fájdalmas lenne, de nem halnék bele… csak szenvednék, jobban, mint bármikor.
Tehát ez sem tűnt végleges megoldásnak.
A találkozásom Kinseyvel megerősített abban, hogy tovább kell lépnem. Gondolkodásunkban felfedeztem némi hasonlóságot és igyekeztem ezek után így nézni a világot. Olyan apróságokat vettem észre, mint eddig még soha. A logikára és a tényekre kezdtem építeni, majd szépen lassan megalkottam azt a Katherine-t, aki most vagyok. Nem volt egyszerű, de túltettem magam a halálomon és elismertem, hogy vámpír vagyok.
Íme, az első lépés.
Sejtettem, hogy rá fogom hozni a frászt Davidre, és ahogy meghallottam a szívverését egészen biztos lettem benne, hogy nagyon rossz ötlet volt a sötétben bujkálni.
-David. –halványan elmosolyodtam, mikor kiejtettem a nevét és természetesen megtartottam. Akkor is megbírtam volna őt tartani, ha nem rendelkezek ember feletti erővel, mivel nem állt szándékában agyonnyomni.
Sejtettem, hogy milyen félelmeket ébreszthettem fel benne, ahogyan azt is, hogy kész lett volna támadni. Valószínűleg, ha abban a pillanatban nem ébred rá, hogy én vagyok, akkor nekem esett volna. Nem mondom, hogy engem fájdalmasan érintene, de határozottan egy örök emlékre tennék szert.
Viszonoztam a puszit és puszta ösztöntől vezérelve l átöleltem a derekát, fejemet a nyakba fúrtam.
-Nagyon sajnálom! –susogtam. –Egyébként megvagyok. Tudod, nekem nem igazán lehet ártani. –emlékeztettem és miközben elmosolyodtam ajkaim súrolták a bőrét. –Rendben vagy?
Természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy náthás-e vagy esetleg nem ette meg az ebédet. Ennél sokkal fontosabb dolgokra céloztam, amivel ő is egészen biztosan tisztában volt. Úgy ismertem már, mint a tenyeremet. Ha nem lettek volna mostanában sötét gondolatai határozottan nem így reagált volna a megjelenésemre.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 13. 17:27 Ugrás a poszthoz

David

Valójában hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem megjelenésem hatását. Csak egy kicsit. Ezzel valószínűleg mindenki más is így lenne. Oké, ez a mindenki más egy igazán tág fogalom és jobb lenne talán leszűkíteni mindössze egy emberre. Arra az egyre, akinek majdnem sikerült rám hoznia a frászt a legutóbb a tükörteremben.
Már-már ijesztő, hogy mennyit forognak a gondolataim körülötte. Lassan a tiltott szavak listájára kell tennem a nevét, különben megőrülök tőle. Nem, nem azért, mert egy ostoba liba vagyok, aki egyszerűen csak beleesik az első helyes srácba, hanem mert ő maga egy hatalmas rejtély.
David közelsége megnyugtatott. Olyan volt, mintha egy hatalmas üveggömbbe léptem volna és ezzel sikeresen kizártam a jelen problémáit. Nem valószínű, hogy ezt a valóságban is megtehetem, de el akartam hinni. Egy időre.
-Esküszöm, nem volt szándékos… legalábbis részben. –húzódtak ajkaim mosolyra.
Válasza hallatán megfordult a fejemben, hogy vajon elérhetném-e valahogy, hogy senki se emlékezzen rám. Sőt, én magam is felejtsek el mindent, ami az elmúlt néhány hónapban történt.
Úgy látszik kikapcsoltam az agyam logikus gondolkodásért felelős részét.
-És mégsem futsz el. –jegyeztem meg.
Ez fontos volt. Sokkal fontosabb, mint bármi az utóbbi időben, mert hirtelen már nem is éreztem magamat annyira egyedül. A gondolat, hogy David feláll és elmegy darabokra szakított. Csak egy pillanatra ugyan, de tökéletesen üres lett.
Megmoccantam és mintegy köszönet képpen egy puszit leheltem az arcára.
Amikor a szavak elhagyták a száját egy pillanatra megmerevedtem és tekintetem végigjárattam rajta. Mindent láttam, amit látnom kellett.
-Nem találtam meg, mivel a te információidból kiindulva akár a föld alatt is lehetett volna. –mutattam rá. –De te tudod, mi van vele! A szívdobogásod nagyon sok mindent elárul, szóval ki vele David! És felejtsd el azt a hülyeséget, hogy engem meg kell védeni.
Elhúzódtam tőle és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, így remélve még nagyobb nyomatékot az előbbi kérésemnek.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. február 12. 22:41 Ugrás a poszthoz

David

Mindig is tudtam, hogy David mellett az életem csak bonyolult lehet. Nem reménykedtem. Nem akartam változtatni; őt akartam. Sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint bármi másra ezen a világon… egy ideig. Az életem vett egy hatalmas fordulatot és ő nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá. Ez az oka annak, hogy most valaki teljesen más körül forognak a gondolataim minden egyes percben.
Egy nő mindig talál tökéletes kifogást.
Ez is az. Elvégre, ha ott is lett volna, neki képtelenség ellenállni. Az övé lettem, ha tetszik, ha nem. Nincsen osztozkodás, nincs magántulajdon. Minden az övé.
Egy kiszolgáltatott vámpír. Édes.
-Valami olyasmi. –mosolyodtam el halványan.
David karjai között a helyére kattant néhány kirakós darabka. Ő sokkal több volt, mint egyszerű barát, az emlékeimet pedig senki sem veheti el tőlem. Bíztam benne. Hosszú ideig senkiben sem bíztam meg annyira, mint ebben a fiúban.
Aztán elhagyott…
-Tulajdonképpen akaratlanul is azt teszem. Elvégre az apám és a bátyám… Őket nem tagadhatom meg. –jegyeztem meg mélyen a szemeibe nézve. –Beszéltem Keith-szel, amikor Londonban voltam. Nem mondtam neki semmit rólad, de… annyira más volt, mint hittem. –elhúzódtam Davidtől, hogy láthassam a reakcióját.
Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy így fogok beszélni azokról az emberekről, akik pokollá tették az életem, valószínűleg az illető azt is megbánta volna, hogy a világra jött. Azonban most minden megváltozott. Keith a testvérem és talán hamarosan az egyetlen élő rokonommá avanzsál. Őt nem felejthetem el, még akkor sem, ha gyűlölöm azért, amiket tett.
Tulajdonképpen csak egy rövid találkozás volt, ő mégis egészen kedves, türelmes és megértő volt. Valószínűleg meg akart ölni. Előtte. De amikor szemtől szembe kerültünk; hasonlítottunk és ez borzalmas volt.
A hirtelen fénytől egy pillanatig hunyorogtam. Én a sötétben is mindent tökéletesen láttam és már elszoktam tőle, hogy világosságra legyen szüksége a környezetemnek.
-Mindkettőt. –kaptam a keze után, mint mohó gyermek a cukorkáért. –Mit tudsz David?
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. május 7. 10:53 Ugrás a poszthoz

A kis kék

Szerettem volna egy kicsit kikapcsolni. Az elmúlt napokban eléggé feszült voltam, amiben komoly szerepet játszott a Yarral lefolytatott kis beszélgetésünk is. Átlagos már nem lehetek soha, ezt elfogadtam, viszont szörnyeteg sem akarok lenni. Azzá válhattam volna. Sokkal könnyebb lenne, mint járkálni a többiek között, villogtatni a mosolyomat és gyakorlatilag a saját magam által generált problémák közé bezárkózni. Minden épeszű vámpír már eltűnt volna a kastélyból, hogy új életet kezdjen valahol máshol. Több vérrel, kevesebb problémával.
Minden esetre egyelőre tökéletesen megfelelt nekem ez a helyzet. Itt nem találhatott rám senki, főképpen nem az átváltoztatóm. Rengeteg szóval jellemezték már őket; mester, térítő. Esetemben a legmegfelelőbb az átváltoztató szó. Elvégre mesteremnek nemigen nevezhetek valakit, aki még csak meg sem próbált megtanítani semmire. Azt akarta, hogy maradjak mellette és akkor majd mindent elmagyaráz. Na, persze! Ha ott maradtam volna, valószínűleg én lennék a világ legtökéletesebb gyilkológépe. Idebent még mindig sokkal biztonságosabb, elvégre a varázslók nagy részének még csak eszébe sem jut, hogy közöttük járkálhatok. Ha lenne egy kis eszem, nem tenném. Néhányan közülük felismerhetnek, mivel a kedvenc professzorom elég mélyen bele ment a témába. Ami tulajdonképpen rá nézve is veszélyes, nem igaz?
Hangtalanul haladtam végig a folyosókon a könyvtár irányába. Kellett, hogy legyen valamiféle segítségem, egy könyv, amiben magyarázatot adnak bizonyos dolgokban. Nem hinném, hogy az ilyen tartalmú olvasmányokat száműzték volna a polcokról. Belépve biccentettem a könyvtárosnak és elindultam a leghátsó sorok felé. „V”. Pár másodpercembe telt mindössze elolvasni a címeket és hamarosan meg is találtam azt, amire szükségem volt. Lekaptam a könyvet a polcról és elindultam az asztalok felé, de azonnal kiszúrtam a mozgást. Halkan léptem a kissé elveszettnek tűnő fiú mellé, még mindig kezemben tartva a könyvet.
-Segítsek? –érdeklődtem apró mosollyal.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. május 8. 11:41 Ugrás a poszthoz

Dominic

Azelőtt elég gyakran megfordultam a könyvtárban. Persze, nem a kastély falai között, hiszen itt mindig történt valami –vészhelyzet, baráti csevej, David–, viszont otthon néha unatkoztam, vagy egyszerűen csak egyedül éreztem magamat és akkor menekülőre fogtam. Elvégre, nem ezért találták ki a könyveket? Hiszen az emberek nem akarnak a saját kis világukba bezárva élni, még akkor sem, ha annyira bonyolult, kiismerhetetlen és veszélyes, mint az enyém. Mindenki valami többről álmodozik, valami jobbról. Sohasem tartoztam azok közé a lányok közé, akik hasra esnek egy-egy szerelmes vámpírregény olvasás után és minden vágyuk az lesz, hogy a vérszívók közé tartozhassanak. Én gyűlöltem ezeket a meséket, erre tessék! A Sors már megint csúnyán elbánt velem. Szépen lassan talán hozzá is fogok szokni, hogy nekem valamiért semmi sem sikerül.
Ezúttal azonban nem álmodozási szándékkal toppantam be ide, hanem konkrét célom volt. Szerettem volna többet megtudni magamról és a fajtámról. Ha már senki sem segít és csak a saját tapasztalataimra számíthatok, akkor meg kell próbálnom önerőből túllépni néhány apróságon. Ahogy megtaláltam a könyvet és kiszúrtam a fiút egyszerűen nem volt szívem csak úgy elmenni mellette. Már, ha tényleg van még szívem.
Végiggondoltam, hogy milyen címszó alatt keresnék én könyvet az Animágusokról, de aztán rá kellett ébrednem, hogy én nemigen foglalkoztam még velük. Természetesen tisztában voltam a szó jelentésével és nagyjából magával a fogalommal is, de én sohasem vettem fel a tantárgyat, ergo nem is volt szükségem efféle irományokra.
-Ha a helyedben lennék megpróbálkoznék a H betűnél, mint híres Animágusok, bár be kell vallanom, nem nagyon volt még szükségem ilyesmire. –mosolyogtam rá bocsánatkérően, majd az általam megnevezett polchoz léptem és keresgélni kezdtem.
Meglepődtem, hogy bemutatkozott. Mármint, értem én, hogy a józanész ezt diktálja, csakhogy nem sokan állnának oda egy vámpír mellé és még kevesebben nyújtanák felé a kezüket, még ha nem is tudják, mivel állnak szemben. Ösztönös félelem az, amit irányunkba éreznek, mintha minden porcikájuk azt súgná, hogy menekülniük kell. Dominic –mint volt szerencsém megtudni– még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne vegyen tudomást erről. Először. De már csak idő kérdése volt, hogy mikor rohan el sikoltozva.
-Katherine Danielle Averay, szia! –elfogadtam a kezét, de rövidre zártam a dolgot, hiszen elég hideg a kezem ahhoz, hogy gyanút fogjon. –Tessék! –nyújtottam felé a megfelelő könyvet, amit ebben a pillanatban szúrtam ki. –Van kedved csatlakozni hozzám? –érdeklődtem minél barátságosabb mosollyal, miközben megindultam az egyik asztalka felé.
Szerettem volna egy kicsikét átlagos lenni. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy megfeledkezhessek arról, ami vagyok. Egy rövid időre.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. május 12. 19:28 Ugrás a poszthoz

Maid Café-Gil

Kipattantak a szemeim, mintha csak egyet pislantottam volna. Ez már csak így ment. Minden alkalommal meghaltam egy kicsit. Valószínűleg, ha valaki ebben az állapotomban talál rám, akkor már ásnák is a síromat. Valójában kicsit ijesztő volt belegondolni, hogy ott vagyok teljesen egyedül és gyakorlatilag bárki végezhet velem, ha úgy tartja kedve. Ez volt az oka, hogy nem a saját pihe-puha ágyikómban pihentem le. Meg a napfény. Két elkerülhetetlen, de fájdalmasan gyűlölt dolog a szememben.
Az ébredés után első utam a szobámba vezetett. Hallottam a kékek által szervezett Maid Café-ról és eszem ágában sem volt kihagyni az alkalmat, hogy egy kicsikét ugráltathassam őket. Nem mintha menthetetlenül fensőbbséges lennék, csupán szerettem volna egy kicsit úgy tenni, mintha még mindig a régi Kath járkálna az iskola falai között, márpedig az emberi Katherine egyetlen alkalmat sem hagyna ki, amikor másokat irányíthat. Nem hiába lettem rellonos.
Pár pillanat alatt letusoltam, felöltöztem és kifésültem a hajamat, majd elindultam kifelé a körletből. Szépen lassan kezdtem hozzászokni új tempómhoz, az erőmhöz és igyekeztem úgy viselkedni, mint bármelyik másik ember. Tanulmányoztam őket egy picit, hogy ez még könnyebben menjen. Az emberi életem szépen lassan feledésbe merült számomra. Nem akartam emlékezni. Rengeteg alkalom volt, amikor hibáztam, rossz döntést hoztam és ezzel az életemet vakvágányra tereltem. Minden erőmmel azon voltam, hogy az ilyen eseményeket elfeledjem –a többi már adta magát.
Kiléptem az iskola kapuján és célirányosan a sátor felé fordultam. Be kellett vallanom, hogy kitettek magukért. A díszítés, a hangulat, az emberek. Akárcsak egy hétköznapi parti, de itt valami sokkal többről volt szó. Oldalt foglaltam helyet, mindenkitől egy kicsit távolabb, de természetesen Yaristát azonnal sikerült kiszúrnom. Nos, ilyen a formám. Ha szerencsém van, ő már nem vesz észre engem.
Lepillantottam az asztalra és megráztam a csengettyűt.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. május 12. 19:31
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. május 12. 20:21 Ugrás a poszthoz

Maid Café-Gil
Amikor már nem égek szénné Rolleyes

Tulajdonképpen megleptem saját magamat is, amikor úgy döntöttem, hogy márpedig én ide el fogok jönni. Valójában nulla logika volt az egész tervben, tekintetbe véve, hogy itt fogyasztanom kell valamit, én meg nemigen eszem emberi ételt. Mást meg ugye nyilvánosan nem illik és nem is túl biztonságos fogyasztani. Miközben letelepedtem a kiszemelt helyemre igyekeztem összerakni valamiféle elfogadható indokot, hogy miért is keveredtem én ide; és ugye a kiszolgáló személyzet ugráltatása nem éppen elfogadható indok.
Talán csak nem akartam egyedül lenni. Kezdtem lassan, de biztosan beleőrülni a magányba és nem szerettem volna elérkezni ahhoz a ponthoz, amikor unalmamban mészárolni kezdem az engem körülvevőket. Nem lett volna túl szép látvány, az biztos. Eltakarítani sem lett volna egyszerű, eltussolni a dolgot pedig már-már lehetetlen. Egyszóval ki kellett jönnöm a kastélyból és úgy kellett tennem, mintha én magam is normális ember lennék, függetlenül attól, hogy mi is vagyok valójában.
Mire letelepedtem a kiválasztott helyre, már eldöntöttem, mit is fogok csinálni. Végigfuttattam tekintetemet a menüsoron és csengettem. Államat a kezemre támasztva pásztáztam a tömeget ismerős arcok reményében, amit természetesen nem is volt olyan bonyolult találni. Négy éve koptattam már az iskola padjait –az más kérdés, hogy még csak harmadikos vagyok–, elég sok emberrel találkoztam, még ha csak futólag is. Nem vettem észre a szolgá(ló)m közeledését, így mikor végül felpillantottam akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra.
-Kit látnak szemeim? –vontam fel a szemöldökömet és tetőtől-talpig végig mértem a kis Eridonost. –Tetszenek a szemeid!
Nem is olyan régen volt, hogy összefutottam Gillel a faluban. Sállal takarta el az arcát, de én voltam olyan szemtelen, hogy megszabadítsam tőle. Remek a memóriám, ő pedig tehetett bármit, használhatott bármilyen varázsszert, önmaga maradt. Jelenleg próbáltam visszafogni magamat és ismét lepillantottam az étlapra.
-Mit ajánlanál? –érdeklődtem csevegő stílusban, de felpillantva az általam ismert fiú idősebb kiadására megvillantottam egy ragadozómosolyt.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. május 12. 21:29 Ugrás a poszthoz

Maid Café-Gil

Engem átverni felér egy lehetetlen küldetéssel. Mindenből tudok olvasni; gesztusok, lélegzetvétel, szívdobogás; a kivételesen jó memória pedig csak tovább segít abban, hogy átlássak az embereken. Tulajdonképpen annak az esélye, hogy éppen ez a fiú fog idetáncolni elém és úrnőmnek szólítani mikroszkopikusan kicsi volt, de hát, ha a sors citromot ad, ugye…
Nem akartam különösebben zavarba hozni őt, éppen csak elő vettem a valódi énemet, mivel vele szemben ezt megtehettem. Tisztában volt vele, hogy kivel –pontosabban mivel– áll szemben, mégsem hátrált meg. Egészen biztosan megtehette volna, hogy valaki mást küld maga helyett, mégis itt volt. Tulajdonképpen, ha őszinte akarok lenni, akkor a szívem legrejtettebb zugában tiszteltem Gilt, azért amiért úgy reagált akkor a téren, ahogyan. A legtöbb ember sikítós-elmenekülős bemutatót produkált volna, ő pedig szinte fel sem vette. Ez megnyugtatott és bizonyos fokig komoly biztonságérzetet szolgáltatott jelen helyzetben, a többi ember között is.
Elvörösödött. Hozzá szoktam már, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre, de ez most jól esett, nem csak elsiklottam a tény felett. Majdnem felnevettem, de csak majdnem, helyette azonban továbbra is ott ült a görbület az arcomon.
-Említettem már, hogy sötétben milyen remekül látok? –célozgattam.
Ha valaki mással kerülök szembe, egészen biztosan nem kérem ki a véleményét a rendeléssel kapcsolatban. Rábökök az első italra, ami a szemem elé kerül és elkevergettem itt egy ideig, megpróbálok inni belőle, anélkül, hogy kiköpném, végül feladnám és visszasétálnék a körletbe. Így azonban kíváncsiskodni kezdtem és hallgatva a kínálatot akaratlanul is édesen felnevettem.
Ez már csak így ment, ha valaki nem akarta feladni a harcot és behódolni, minden esetre nagyon aranyos megjegyzést sikerült a végére szúrnia. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy hihetetlenül jól taktikázik, vagy képtelen befogni a száját. Gyanítom az utóbbi.
-Tulajdonképpen minden íz ellenemre van, ami nem… elég speciális. –reménykedtem benne, hogy érti, miről beszélek, és nem kell kifejtősdibe kezdenem az udvar közepén. –Tudod mit, csinálj nekem egy marcipán rózsát. Az olyan édes lenne; virágot a virágnak. –javasoltam kuncogva.
Nem szándékosan csináltam, elvégre Gilt annak ellenére, hogy alig ismerem nagyon közel engedtem magamhoz már első találkozásunk alkalmával is. Én egyszerűen ilyen vagyok, és amikor a lehetőség adott, nem tudok ellenállni neki. Jelenleg itt voltunk.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. május 13. 22:01 Ugrás a poszthoz

Maid Café-Gil

Határozottan aranyos volt Gil, ahogy megpróbálta saját magát hozzászoktatni jelenlegi énjéhez és vele hasonlatossá válni. Nem mintha rosszul csinálta volna, de több alkalommal is megfordult a fejemben, hogy emlékeztetem –én még mindig én vagyok, és elég rosszul viselem az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket.
-Szó szerint. –villantottam meg egy gyors mosolyt.
Elbájolni valakit nem olyan egyszerű, mint az első ránézésre tűnik. Tudni kell az emberek nyelvén és nem kevés energiát fölemészt, hogy elültessem az agyában az én gondolataimat. Veszélyes játék, főleg ha egy olyan személy kezébe kerül, aki nem tud bánni vele, vagy éppen nagyon is jól tud. Egyik sem festene túl pozitív jövőképet.
Egy röpke pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy szerzek valahonnan egy kést, hogy aztán mindenféle különösebb hezitálás nélkül bele dőljek. Az én szemeimről ennyire mélyen azért nem kell elcseverészni, de ráhagytam. Ez általában így ment közöttünk. Ő fecsegett, rosszkor, rosszat, én meg eleresztettem a fülem mellett. Elvégre, ha nem akartam egészen véletlenül megfosztani a vérének tetemes mennyiségétől, akkor nemigen tehettem mást.
-Ez egyszer elnézem. –feleltem nagykegyesen. –Csak most és csak azért, mert rólad van szó. –mértem végig ismét egy féloldalas mosollyal.
A rózsa remek ötletnek tűnt, amíg csak hülyéskedtem vele és nem került elém egy Gil élő egyenes adásban, kezében egy késsel. Mostanában bizalmatlan voltam a szúró- és vágóeszközökkel szemben és csak a pillanatot vártam, hogy a fiú feldarabolja saját magát. Nem lepett volna meg, elvégre nem akárkiről beszélünk. Ha valaki képes megérkezése napján belerohanni egy vámpírba, akkor bármire képes.
Elnézegettem a fiút, miközben ügyeskedett a marcipánnal és arra jutottam, hogy ha valóban ilyen lesz a jelleme, mikor velem egy idős lesz, akkor a kastély nőnemű egyedeinek van mitől tartania. A következő generáció szívkirálya megérkezett… de majd én megnevelem, mielőtt még ostobaságokat művelne.
-Csodálatos lett, köszönöm! –lepillantottam a rózsákra és már most sajnáltam, hogy nem tudom megenni őket. –Ha tudtam volna, valami sokkal bonyolultabbat kérek. –jegyeztem meg elpillogva a válla felett.
Ez a kérdés nem ide való volt, mivel én egy teljesen más szemszögből néztem a dolgot. Elég sok mindent óhajtottam jelen pillanatban, de természetesen ezeket megtartottam saját magamnak. Felpillogtam az égre, ami szépen lassan sötétbe borult, majd vissza a fiúra.
-Mikor végzel itt? –bukott ki belőlem a kérdés nagyon magabiztosan és mindenféle kertelés nélkül.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 11. 23:09 Ugrás a poszthoz

Hajni

Szóval tényleg belementem ebbe az őrültségbe. Tulajdonképpen nem én tehetek róla, Hajni meggyőző volt. Jobban mondva egymást győztük meg, mert nekünk ilyen hihetetlenül jó ötleteink vannak. Állítólag a vámpírság megöli a lelket, nos, ezt most meg kell cáfolnom, ugyanis éppen életem legőrültebb ötletét igyekszem végrehajtani. Az már csak hab a tortán, hogy képeket is hoztunk magunkról, na meg másokról –mondjuk a mások inkább Hajni asztala–, mintha egyébként nem kerülhetnénk elég nagy bajba. Nem, nekünk egyszerűen muszáj egyenesen a szemük elé helyezni a bizonyítékokat. Ilyenek vagyunk. Tapsot kérek!
Úgy slisszoltam ki otthonról, hogy véletlenül se futhassak össze Richarddal. Nem mintha az orromra koppintott volna, ha beavatom a tervembe, sőt! De ezt most nagy durranásnak szántam és azt akartam, hogy ne tőlem tudja meg és ne úgy, hogy talán nem is tudjuk véghezvinni ördögi tervünket. Szóval majd az este után tájékozódik. Minden esetre, ha a tervünk bejön –már pedig miért ne jönne be–, akkor igazán ügyesnek mondhatjuk magunkat.
Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben sokkal összetartóbbak tudunk lenni, mint bármelyik másik ház ebben az iskolában. Talán csak azért, mert valami kifejezetten helytelent és szabályszegőt tervezünk, vagy azért, mert egyszerűen nem kell foglalkoznunk a kötöttségekkel. Minden esetre bárki megirigyelhetné azt a mosolyt, ami megjelent az arcomon, mikor Hajni benyit. Sajnálom, hogy nem láthatja, egészen biztosan értékelné.
-Gondolod, hogy lekésném a bulit? –érdeklődöm halkan és közelebb lépek hozzá, hogy láthassam a felszerelést. –Teljesen egyedül vagyok, mivel senki sem volt elég megbízható... nem mintha ez nekünk gondot jelenthetne. –húzom el a számat és kicsivel közelebb hajolok.
Hogy jó ötlet-e ezt csinálni? Természetesen. Elvégre mégiscsak rellonsok vagyunk és lételemünk beleszólni mások dolgába… legalábbis nekem. Nem általánosítok, á, dehogy. Meglengetem Hajni előtt a felcímkézett borítékokat, csak hogy egészen biztosan lássa, majd belenyúlok a saját kis táskámba.
-Azon gondolkoztam, hogy milyen szépséget hagyjunk még hátra. –jegyzem meg, miközben szorgosan kutatok, elvégre én ennyi fénynél is tökéletesen látok.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. június 11. 23:16
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 14. 23:09 Ugrás a poszthoz

Újvári Yannick
21:10

Nem így terveztem, de egyszerűen muszáj volt kiszabadulnom a házból. Na, nem mintha Rich hét lakat alatt tartott volna, sőt, imádtam vele lenni és abban a házban lakni, de már régen csináltam olyasmit, mint a hétköznapi embereke. Nevezetesen, régen mentem el otthonról éjjel csak azért, hogy úgy tegyek, mintha valamilyen szinten átlagos lennék. Nem azt mondom, hogy tökéletesen emberi, éppen csak megtévesztésig hasonló.
Elálldogáltam egy idegig a szekrény előtt, mire végre sikerült kitalálnom, hogy mihez is akarok kezdeni. Első lépésként a bútordarab teljes tartalmát kihajítottam a padlózatra, majd átválogattam őket és a felét visszatuszkoltam. Közvetlenül ezután megtaláltam azt, amire szükségem volt, így a többi anyag továbbra is közelebbi ismeretséget köt a padlózattal, de egyáltalán nem érdekel. Az az én szobám, nem osztozom rajta másik három emberrel, egyszóval senki sem szólhat semmit.
Elindultam az egészen kellemesnek nevezhető éjszakába, anélkül, hogy a bátyám figyelmét felhívtam volna magamra. Fogalmam sem volt, pontosan hova is tartok, így aztán a fél falut bejártam, mire végre sikerült döntést hoznom. Úgy terveztem, hogy emberek közé keveredem, márpedig hol is találkozhatnék több emberrel, mint a csárdában? Egyrészt, hamarosan tíz óra van, másrészt pedig itt mindig van valaki. Olyat én még nem láttam, hogy ez a hely kiürüljön.  Az már egy másik probléma, hogy illene fogyasztani is, de mivel az anyagcserém lényegesen gyorsabb és nincs szükségem emberi ételre, egyszerűen képtelen vagyok bármit is huzamosabb ideig a szervezetemben tartani, tehát például berúgni sem tudok, ami azért megkönnyíti a dolgom bizonyos esetekben.
Belököm az ajtót és mindenféle hezitálás nélkül a bárpulthoz telepedek le. Ez a legjobb hely, ha egy hozzám hasonló el akar tűnni szem elől. Végigpillantok a vendégseregen és meg kell állapítanom, hogy errefelé mindenki épp olyan gyanús, mint én, tehát semmi ok az aggodalomra.

Öltözék
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 14. 23:45 Ugrás a poszthoz

Újvári Yannick

Szóval, a terepszemle alkalmával mindössze két lényeges dolgot sikerült felmérnem; egyrészt, hogy az idebent helyet foglalók nagy részének, már fogalma sincsen róla, mi is az az idebent és másrészt azt, hogy én talán némiképpen kilógok a sorból. Hiszen az életben senki nem mondaná meg rólam, hogy tizennyolc vagyok, és mert valószínűleg mindennek ellenére, én vagyok a legveszélyesebb közel s távol. Ezt persze egyik kábán maga elé révedő boszorkánynak és varázslónak sem kell tudnia és nincs is okuk ilyesmit feltételezni, tehát nem is akarom felhívni erre a figyelmüket. Ha úgy adódik, képes vagyok megvédeni magamat.
Végigpörgetem a fejemben a listát, hogy mit is igyak. Elég változatos vagyok ilyen téren, elvégre nekem ugye cseppet sem árt, de mivel nem is használ, akár ihatok is, nem igaz? Az meg már megint más kérdés, hogy minderről mit is gondolna anyám vagy éppen Richard. Mert apámat nem érdekelné és Keith-t sem… őt valószínűleg sokkal jobban lekötni Sofi, mint az, hogy az egyetlen húga ott csücsül mellette. Ilyen az én formám, két báttyal áldott meg a sors.
Észre sem veszem, hogy az asztallapot bámulom, és csak akkor pillantok fel, amikor valaki megszólít. Tekintetem a fiú arcára rebben és tudom, hogy már láttam valahol. Valószínűleg a kastélyban. Rémlik, hogy felettem jár… talán ötödikes, ahogyan az is, hogy levitás, de ennél komolyabb figyelmet sohasem fordítottam rá. Eddig.
-Nos, a szép lánynak szüksége lenne egy italra. –villantok meg egy mosolyt. –Esetleg ajánlanál valamit?
Azonnal észreveszem magamon, hogy nem éppen úgy reagálok, mint például Yar esetében. Neki valószínűleg a képébe röhögtem volna, ha tündérkémnek szólít, de ennek a srácnak egyetlen szót sem szólok érte. Nem mintha nem zavarna, csupán csak jobban örülök, hogy ő fogadott így, mintha a két asztallal arrébb helyet foglaló varázsló tette volna, akinek szerintem lövése sincsen róla, hogy mi a neve.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 14. 23:55 Ugrás a poszthoz

Seren

Az, hogy az életem fenekestül felfordult egy dolog. Az meg már egy másik, hogy ebben én is jócskán hibás vagyok. Mióta megtudtam, hogy van egy bátyám, aki mellesleg a faluban lakik egyre kevesebbszer táplálkoztam, azóta pedig, hogy beköltöztem hozzá gyakorlatilag egyáltalán nem szívtam senkinek sem a vérét. Ez jó; bizonyos szempontból. Na, de ugye ott van az az aprócska probléma –amit sohasem fogok megérteni–, hogy az ember előbb-utóbb éhes lesz. Én is így voltam ezzel, éppen ezért ragadtam benn a kastélyban. Egy olyan helyet igyekeztem keresni, ahol végképp elmegy az étvágyam.
Ennek a célnak pedig mi felelt volna meg jobban, mint a Tanulószoba egy könyvvel a bal mancsomban? Nem mintha olyan hatalmas tanulásra készültem volna, éppen csak le akartam kötni egy cseppet a figyelmemet –ja, mert egy vámpírnál az annyira egyszerű.
Végigkopogtam a kihalt folyosókon és lecövekeltem az ajtó előtt. Eljátszottam egy pillanatra a gondolattal, hogy hagyom a fenébe az egészet és elmegyek enni valamit, de szerettem volna a lehető legtovább kitolni az időpontot. Ki tudja, talán előbb-utóbb a szervezetem felveszi a ritmust és fele ennyiszer elég lesz valamilyen emberféle után rohangásznom.
Benyitok, és majdnem hagyom visszacsapódni az ajtót. Seren hasonló gondolatokat vált ki belőlem, mint Lyra; nevezetesen a menekülj-és-vissza-se-nézz reflexemet hozza működésbe. Nem mintha ő maga olyan kifejezetten félelmetes lenne –mondjuk, simán el tudom képzelni, hogy elásott már néhány diákot az erdőben és a szívét egy befőttes üvegben az íróasztalán tartja–, sokkal inkább az a problémám, hogy még mindig fáj a fejem, ha az első találkozásunkra gondolok.
Mindennek ellenére belépek, végigmérem Serent és hangtalanul mellé suhanok, hogy elfoglaljam a vele szemben álló fotelt.
-Borzalmasan nézel ki. –közlöm vele röviden és tömören a lényeget üdvözlés képpen, elvégre még csak nem is hazudok… bár, ha őszinte akarok lenni, én sem nézek ki valami fényesen.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes RPG hozzászólása (80 darab)

Oldalak: [1] 2 3 » Fel