Halihó! Jó reggelt! Keiko, te, hogy hogy már olyan korán fent vagy?

Lilla

Miután összepakoltam minden cuccomat, anyáék kivittek a vonatállomásra, és felültettek a vonatra. Nagyon izgatott voltam, de annyira nem mutattam ki, mert a szüleim csak még jobban elkezdtek volna parádézni.
Anya megmondta nekem, hogy első nap ne figyeljek semmire, csak, hogy szerencsésen megérkezzek, és, hogy ne felejtsek el majd levelet küldeni nekik, mihelyst odaértem.
Apa azt tanácsolta, hogy ne hagyjam, hogy már az első nap letámadjanak, ha valaki barátkozni szeretne velem, ne éljem bele magamat rögtön, ne mondjak el neki mindent az életemről.
Elég furcsa tanácsok ezek a szüleimtől, de már megszokhattam. Mindig meg vannak őrülve, és most az átlagosnál is jobban.
Nagyon féltem, hogy mi fog fogadni engem a Bagolykőben, ugyanis eddig még csak hébe-hóba hallottam róla, de még soha sem jártam ott, és el sem bírom képzelni, milyen lehet. A legjobb lenne, ha sikerülne teljesen beilleszkednem, persze nem rögtön, de azért minél hamarabb. Eddig nem igazán voltak barátaim, inkább csak olyanok, akikről aztán kiderült, hogy olyanok tudnak lenni velem, mint ha utálnának. Próbálkoztam mindenkihez kedves lenni, de a végén valahogy mindig én jöttem ki belőle rosszul, úgy, hogy most csak azoknak tárom ki mindenemet, akik tudom, hogy viszonozzák is ezt.
Lassan megérkeztem az iskolához. Mikor megláttam, hirtelen elkezdtem szédülni, és majdnem elájultam.
Hatalmas volt! Már a kapu is olyan volt, mint valami varázslatos filmben, de aztán közelebbről is megfigyeltem az "iskolát" és rájöttem, hogy ez egy varázs kastély, és én itt fogok élni.
Egy kicsit bevallom ijesztőnek tűnik, de ha majd megszokom, biztosan élvezni fogom. Igazából, már most is tetszik, csak olyan nagy!
~Vajon, hogy lehet itt bejutni?~
Egy darabig álltam ott egyedül, háthas jön még erre valaki, ugyanis nem volt erőm egymagam belépni a hatalmas kapun.

Lilla

Összesen csak egy nagy bőrönd volt nálam, egy kisebb táska a vállamon, és egy még kisebb a csípőmön. A bőröndbe, nagyjából az egész szobámat belepakoltam, ami nem sokat jelent. Mikor utazok valahova, mindig meglepődnek az emberek, hogy miért van ilyen kevés cuccom, de úgy érzem, nem szükséges azokat a dolgaimat is elrakni, amiket tudom, hogy úgy sem használok majd. Az otthoni szobám abból áll, hogy van egy keskeny ágyam középen, amellett jobb oldalt egy kis éjjeliszekrény, a bal oldalán, pedig a ruhás szekrényem helyezkedik el. Van még egy hatalmas tükröm a falamon, és egy íróasztal mellette. Az íróasztalomat csak akkor használom, ha levelet írok valakinek, vagy ha a leckémet készítem el. Anyáék nem tartották szükségesnek, hogy a szobámban sok dolog legyen, mert tudták, egyszer úgyis elfogok menni. Most pont eljött ez az alkalom, és amúgy az a jó ebben, hogy attól még szép gyermekkorom volt, soha nem tartottam fontosnak, hogy milyen legyen, de ahogy volt, úgy volt a jó. Nem voltam az az engedetlen típus, és mindig elfogadtam amim volt, nem volt jellemző rám az irigység. Ha belegondolok, elég jó gyerekük voltam a szüleimnek, csak azt nem szerették, ha a "barátnőim" rávettek olyan dolgokra, amik, magamtól eszembe sem jutottak volna.
Míg vártam a kapuban és nézelődtem, bőven volt időm gondolkodni, de ezek a dolgok viszonylag gyorsan átfutottak az agyamon, és rájöttem, hogy nagyon kimerített az utazás, de még így sem tudtam rávenni magamat, hogy belépjek.
Mindig is gondom volt az, hogy nem voltam biztos magamban, a lépéseimben, a gondolataimban, a megszólalásaimban. Tartottam attól, hogy itt majd ugyanúgy nem fognak kedvelni, mint eddig bárhol. Az a lényeg, hogy jól érezzem magamat ezek ellenére is, csak nem tudom, hogy ez mennyire fog nekem sikerülni.
A jobb lábammal egy kis kavicsot rugdostam már egy ideje, és mikor felnéztem, hogy hova gurult akkor vettem észre, hogy egy szőke hajú, idegen lány közeledik, egyenesen felém. A szívem elkezdett hevesen verni, nagyon elkezdtem izgulni, hogy ne mondjak butaságot, mikor megszólít a lány.
Az érkező leányzó meglepő módon, kedvesen szólt hozzám. Egy kicsit megkönnyebbültem tőle.
-Ja..nem..vagyis..izé.. -kezdtem bele, de nem tudtam rendesen válaszolni. Közben végig néztem a fiatalnak tűnő diákon. Gyönyörű szőke haja volt, és finom vonalai voltak. Ránézésre, úgy nézett ki, mint én, olyan kis bizonytalan újoncnak, de ki tudja, milyen belülről.

Akad! Szia Jamie!

Köszi neked meg cuki...a... kabátod

Szia!!^^

Ja...hát semmi különleges. Èn viszont most már szerintem elmegyek aludni...

Sziasztok! Jó éjszakát!^^

Elena... Mi újság?

Jaaaj...de rossz...mi a bajod?

Hát....elég rossz a lelkiállapotom...

Jobbulást!  

Majd privátban elmesélem, ha érdekel, naaagyon durva...

Remélem nem sokkolódtál le annyira

Rentai Bálint

Már a második napot kezdtem itt a Bagolykőben, ami elég szokatlan volt még számomra.
A házunkban a második emeleten, az én szobámból nyílik egy erkély, ahova régen jártam mindig gondolkodni, rajzolni, vagy valami hasonló. Hallottam, hogy itt a Kastélyban is van egy Erkély szerűség, ezért mindenképpen felszerettem fedezni. Az otthoni Erkély részünk elég kicsit és általában csak egyedül fértem el rajta, ahhoz képest, mikor megláttam az itteni helyet, hirtelen levegőt venni is elfelejtettem.
Egyébként könnyen rátaláltam, a Déli szárnynál az Első szinten leltem rá.
Ez az Erkély sem volt kifejezetten nagy, de a miénknél jelentősebb nagyobb volt. Egy kis asztal, körülötte négy székkel a sarokban kapott helyet. Az egész Erkély tele volt, szebbnél szebb virágokkal. Mindig is rajongtam a különleges növényekért, de amiket eddig láttam azok semmik, azokhoz képest, amiket itt fedeztem fel.
Odamentem egy egy jobban tetsző növényhez, és egy darabig szemléltem őket, aztán úgy döntöttem leülök az egyik székre, hogy egy kicsit lepihenjek, ugyanis még mindig úgy éreztem, hogy mióta itt vagyok, még nem sikerült kipihenni magamat. Este alig bírtam elaludni, úgy, hogy annyira nem is kellene csodálkoznom fáradságomon.
A szemem néha lehunytam, de aztán mindig feleszméltem, viszont amikor egész sok időre volt becsukva, nem vettem észre, hogy érkezett egy ismeretlen a helyre. Egy fiú volt az, aki már, mikor megérkezett azzal kezdte, hogy varázsolt egyet. Úgy nézett ki, őt nem zavarta, hogy én ott vagyok, és elkezdte röptetni az egyik könyvét. Lehetséges, hogy nem vett észre, hiszen nekem is csak később tűnt fel, hogy itt van.
Figyeltem, ahogy szórakozik, egyszerűen nem volt elég erőm ahhoz, hogy megszólítsam.

Rentai Bálint

A fiú, aki egy idő után már észrevette, hogy nincs egyedül, most felém fordult. Mikor bocsánatot kér, csak mosolygok rajta. Milyen kedves, hogy ezért a semmiségért képes tőlem, elnézést kérni.
-Ugyan. Nem számít! -motyogtam, de nem voltam benne biztos, hogy érti mit mondok, ugyanis első találkozásoknál, vagy nem birok megszólalni, vagy annyira halkan, és érthetetlenül szűröm ki fogaimon a hangot, hogy senki sem bír megérteni. Azért reméltem, hogy ő hallotta, vagy legalábbis úgy tesz, mint ha hallotta volna, ugyanis nem szerettem volna még egyszer el ismételni, amit mondtam, mert az olyan kínos lenne.
-Ja, csak...izé...szóval... -kezdtem bele. -Nem csináltam semmi különöset...vagyis hát..izé... -próbáltam folytatni. Soha nem sikerült még normálisan társalogni, mindig összehordok mindenféle butaságot. Na és ilyenkor igen sokszor használom az "izé" szócskát. -Szóval... -vettem erőt magamon. -A lényeg, hogy nem zavartál meg semmiben, mert konkrétan nem csináltam semmit. Csak úgy gondolkoztam! -fejeztem be a mondatot egy levegővel.
Hihetetlen! Sikerült egy értelmes mondatot végre kiböknöm!
Ezután még szívesen mondtam volna neki, hogy üljön le, vagy kedvem lett volna társalgásra indítani, de mivel nem tudtam, hogyan szólítsam meg inkább ültem tovább a helyemen, és vártam, hogy ő mondjon valamit.
Közben megigazítottam a sapkámat a fejemen, és ellenőriztem, hogy meg van-e még a pálcám. Kezdett hűvösebbre fordulni az idő, úgy, hogy összehúztam magamon a kardigánomat, majd kedvesen mosolyogva ránéztem az idegen fiúra.

Rentai Bálint

-Hát... a csak úgy gondolkozás az olyan... -kezdtem bele, aztán egy kicsit elbizonytalanodtam. Rájöttem fogalmam sincs, hogy milyen a "csak úgy gondolkodás", vagy, hogy egyáltalán szoktak-e az emberek csak úgy gondolkodni. Na, de azért gondoltam elmondom a fiúnak, hogy én, hogyan csinálom ezt, vagyis, hogy nálam ez mit jelent. -Én sokszor csinálom azt, hogy választok egy helyett, ahol nyugodtság van, és kényelmesen elhelyezkedem. Olyankor jutnak eszembe olyan gondolatok, amikre a hétköznapokban nem jut időm, hogy komolyan elmélkedjek rajtuk. Persze van amikor érdektelen dolgokon jár az agyam, de az már a "csak úgy lényegtelen gondolkozás" kategória. -mikor őszintén elmondtam neki a hülyeségemet, egy kicsit magam is meglepődtem. Normálisan tudtam hozzá beszélni. Egész sok összefüggő mondatot mondtam neki egyszerre, igaz, nem sok értelme volt. A fiú leült velem szemben és figyelmesen hallgatta, mit mondok, aztán bemutatkozott nekem.
-Milyen szép a neved! Nagyon szeretem azt a nevet! -mosolyodok el. -Engem Baranyai Adélnak hívnak! -mondtam halkan. -Szóval, Adél vagyok. -ismételtem meg hangosabban, hátha nem értette, bár a mondat végét megint elharaptam, no nem baj.
-Nos... Eléggé vicces voltál közben. -nevettem fel. -De semmiképp nem tűntél idiótának, csak...szórakozottnak, viccesnek inkább! -vallottam be, és nem bírtam ki, hogy megint el ne nevessem magamat. Nagy nehezen abba bírtam hagyni, és akkor megszerettem volna kérdezni, hogy melyik házba van beosztva, de megint kitört belőlem a nevetés, amikor eszembe jutott az a kép, ahogy megláttam Bálintot.

Halihó! Ikertestvéred lesz Viko?^^

Hát, gratulálok Viko!   

Rentai Bálint^^

Bálint elnevette magát azon, amit mondtam a "csak úgy gondolkodásról" és a "csak úgy lényegtelen gondolkodásról". Nem csodálom, hogy nevetségesnek találta a magyarázatomat, mikor kimondtam már én is hülyének éreztem magamat. Nem sértődtem meg, hogy nevetett, mert örültem, hogy valami mulatságosat tudtam neki mondani, én is nevettem vele. Egy kicsit furcsának találtam, hogy ez az idegen fiú mennyire kíváncsi, de tudom, én is nagyon az vagyok, csak én általában nem merek kérdezősködni, hát ő úgy látszik, igen.
-Tudod, nem rég érkeztem ide, és minden olyan furcsa, és varázslatos. Hát nagyjából csak ezen gondolkoztam, meg, hogy mi lesz majd velem a későbbiekben. Persze, ezt még ráérek eldönteni, de ilyenkor mindenféle gondolatok cikáznak a fejemben, és nem bírom elnémítani őket. -magyarázkodok. Igazából őszinte voltam vele, mert tényleg ezen elmélkedtem semmi különösebb, titkos dolgon nem. Bár néha még eszembe jut a bátyám, mint az előbb, de róla nem nagyon szeretnék senkivel sem beszélni, főleg egy olyan fiúval, akinek éppen csak a nevét tudom.
Bálint mosolyog, és visszadicsér.
-Köszi! -mosolygok vissza rá. Ekkor Bálint úgy néz ki, véglegesen helyet foglal a mellettem elhelyezkedő székre. Kedves fiúnak tűnik egyébként, egy kicsit kíváncsi természetű, de egyébként rendesnek látszik, tényleg.
-Ez nagyon jó ötlet! -nevetek fel, mikor elmeséli, hogy a régi iskolájában, mit csináltak a könyvekkel. -És tényleg jobb volt így, hogy volt róla egy vicces emléketek?-kérdeztem kíváncsian. A történetet hallván, már én is nagyon belelkesültem, és vágytam arra, hogy Bálint meséljen még ilyesmi dolgokat az életéből.
-Mesélsz, a régi iskoládról? -érdeklődtem. -Mugli iskola volt? Miért jöttél el onnan? Jó volt ott neked? A Bagolykövet jobban szereted? -tette, fel egyszerre több kérdést is.
-Jaj, ne haragudj! -kaptam a szám elé a kezem, és zavaromban elpirultam. -Nem kellett volna rád zúdítanom ennyi mindent egymás után ugye? -reméltem persze, hogy azért idővel mindegyik kérdésemre választ ad. Még soha sem voltam valaki életére ennyire nyitott, soha nem kérdezgettem senkitől ilyesmiket, de most éreztem magamban egy megindíttatást, hogy meg kell tennem. Egy kényelmesebb pózt vettem fel a székemben, és mosolyogva figyeltem Bálintot, amint reagál erre a sok mindenre.

Bálint^^

ne haragudj, hogy ilyen későn válaszoltam...  

Bálint rájön, hogy mugli családból származom. Egy kicsit zavarba ejtő az, hogy most már tudja, és akkor talán máshogy fog rám nézni, de aztán még egyszer végig gondolom, mit mondott: „A te családod SEM…” Ettől megkönnyebbülök, mert ezek szerint, az ő családja is mugli.
- Hát igen… - ismerem be. – Muglik vagyunk. Én is csak nem rég hallottam, hogy létezik ez a varázsvilág. Egész pontosan, a levélből tudtam meg, amit küldtek, hogy ide fogok járni – eléggé meglepett minket otthon a hír. A szüleim sem tudtak róla, hogy van ilyen, vagy, hogy én oda fogok járni. –De van itt egy ismerősöm. Az unokatestvérem! – jelentem ki büszkén. Még mindig örömmel tölt el, ha arra gondolok, itt van velem Rodó.
Bálint bevallja, hogy az a könyves szórakozás, amit műveltek, nem is vált be, általában. Nevetek rajta egy kicsit. Nagyon vicces, amiket mesél, és ahogyan elmeséli a dolgokat. Persze remélem tudja, hogy nem kinevetem őt, hanem tényleg csak viccesnek találom!
- A tananyagot tesztelitek? És ezt bevették? – kérdezem érdeklődve. Nagyon lázba hoz ez az egész történet, hogy mit szóltak hozzá a tanárok, hogy mások is tették-e utánuk ezt a szórakozást…
Amikor sok kérdést teszek fel neki egyszerre, ő nem veszi zokon, szinte azonnal válaszol, mindegyikre. Azért nem esik le magamtól, hogy varázslóiskolába járt előtte is, mert egy kicsit meg vagyok még zavarodva. Tényleg nem rég fedeztem fel ezt az egészet, ami, ha jobban belegondolok, egy másik világ.
- Hűha! Ez nagyon érdekes! – jelentettem ki, és csendben hallgattam tovább, hogy mit mesél. Utána elképzeltem a régi barátait. Mivel feltételezéseim szerint Bálint japán, talán kínai, ezért a barátait is úgy képzeltem el, ahogy ő néz ki. Sok kicsi Bálintot láttam magam előtt, ahogy reptetik a könyveket egy padon.
- A barátaid is olyanok, mint te? Szóval, hogy érted… - célozgatok, de nem merem teljesen kimondani, amire gondolok, félek, hogy teljesen butának nézne emiatt.  
- És a Bagolykő után, mit fogsz kezdeni? Mi szeretnél lenni? – érdeklődöm tovább, ugyanis kíváncsi vagyok, mik az elképzelései. Én, még nem döntöttem el, mi szeretnék lenni, az is lehetséges, hogy majd csak az utolsó pillanatban jut eszembe valami, a jövőmre nézve.
Olyan fajta ember vagyok, aki legtöbbször a végére hagyja a döntéseket, ami nem túl pozitív tulajdonság…