Gréta néni

Ma egészen kellemes, tavaszi időnk volt, ami nagy ritkaságnak számít az elmúlt hetek után, így elhatároztam, hogy ma mindenképpen kimegyek egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Viszont a szokásos szombati teendőim olyannyira elhúzódtak, hogy csak este felé tudtam befejezni mindent, így már nem volt esély arra, hogy ha elindulok a parkba akkor vissza is érek. De ha már ennyire meleg az idő, és közeledik a naplemente, nem hagyhattam veszni az alkalmat, így a déli szárny felé vettem az irányt. Még visszaszaladtam a folyosóról a kabátomért, mert rájöttem, hogy amint lemegy a Nap le fog hűlni az idő, és akkor egy fehér kötött pulcsi nem lesz már elég. A szárnyon belül kicsit keresgélnem kellett, mire megtaláltam az erkélyt, ahová igyekeztem, mert még csak egyszer jártam ott, akkor is csak kinéztem pár percre, viszont most tökéletes kis helynek tűnt levegőzni. Amint kiléptem az ajtón megcsapott a tavasz illata, az a friss, igazi, hamisítatlan tavaszé. Kár lett volna kihagyni... az biztos.
Kerestem egy kényelmesnek tűnő fotelszerűséget, és elhelyezkedtem benne az ajtónak háttal. Lábaimat felhúztam, kezeimet összekulcsoltam a térdem felett és lehunyt szemekkel arcomat még a Nap utolsó sugarai felé fordítottam. Ez volt az a pillanat, amikor rá kellett jöjjek, hogy szeretek itt lenni. Amikor ide kerültem, céltalanul bolyongtam a kastélyban, próbáltam eligazodni a tantárgyak és a varázslatok között, de mostanra beleszoktam ebbe a világba. Nem mondom, hogy nem hiányoznak az otthoniak, de sikerült megtaláljam itt is a helyem. Például kiderült, hogy a mugli sárkányrepülő vezetéséhez nagyon hasonlít a seprű irányítása, így egész jó vagyok kviddicsben, és már be is kerültem az egyik csapatba. S ugyan a vizsgáim nem sikerültek valami fényesen, főleg, hogy kettőre be sem mentem, de legalább tudom mik a követelmények, és jövőre már biztosan évfolyamot léphetek. Gondolkoztam életem kisebb-nagyobb örömein, s közben igyekeztem minél több friss illatot belepréselni az emlékezetembe, hogyha visszatérne a télies időjárás, legyen mire emlékezni.

Charlotte

Vizsgáztam, és átmentem...második évfolyamos diák leszek a következő tanévtől. Furcsa.
Szögeztem le magamban a kósza gondolatfoszlányt, ami egész nap a fejemben bóklászott. Folyton ezt ízlelgettem, barátkoztam a gondolattal, hogy jövőre nem kell ismételjek, hanem végre elkezdhetem tudatosan tervezni az életem.
Nem tudom miért jelentett számomra ekkora mérföldkövet az első évfolyamról való továbblépés, de valami miatt úgy éreztem, a többi innentől kezdve gyerekjáték. Mindig csak az első pár lépés nehéz. Ezenkívül, most már sokkal több és érdekesebb tárgyat tanulhatok, valamint elkezdhetem zaklatni a vezetőséget a kérelmemmel, mert teljesítettem az utolsó feltételt is. Viszont így estefelé, már tényleg nem ezzel kéne foglalkozzak, elvégre van egy egész szabad hetem, tartalmasan kellene tölteni az időt. Ha tehetném, most szólnék Daninak vonatra ülnénk, és elmennék valami vadidegen kisvárosba, felfedezni azt, hatalmasat bulizni, és elbújni az ismerős emberek elől. Csak én és Dani...viszont Ő nincs itt, és ha Rá gondolok, csak elfog az eszeveszett hiányérzet. Az, hogy a szüleim hiányoznak, az egy normális érzés, az ember megtanul vele együtt élni, mintha belénk lenne kódolva, hogy ez normális. Viszont ha az ember testvére hiányzik, főleg ha az a legjobb barát szerepét is betölti egyben...na az igazán kegyetlenül rossz érzés. Egyszerűen lehetetlen megszokni.
De ahelyett, hogy további mélabúba keveredek, és megint az egész estét a szobában töltöm, inkább felkaptam egy bakancsot és a kabátomat, meg találomra egy könyvet a szépirodalmis polcról, és már csattogtam is a folyosón. Először nem tudtam merre, csak azt, hogy hideg helyre, és tekintve, hogy a kastélyból már nem kéne kimenni, maradt az Erkély. Egyébként is király hely olvasni és a nemsokára a csillagok is feljönnek, elvégre itt az ősz, sokkal rövidebbek a nappalok.

Charlotte

Amint kiléptem az erkélyre, arcomat megcsapta a jóleső hideg levegő. Pár percig mélyeket lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem, és aztán a korláthoz sétáltam. Felnéztem az égre, csakhogy tudjam mennyi időm van még a szürkületig.
-Kb van még egy órám...király!-
Mormogom magamnak, tekintve, hogy senki sincs még a közelben sem, majd jobban is szemügyre veszem a magammal hozott könyvet. A parfüm...na hogy ez hogy került a szépirodalmis polcomra Babits mellé, az igazán jó kérdés, de egyáltalán nem baj, hogy mégiscsak ezt hoztam. Egyszer már olvastam, talán 2 éve, de akkor még szerintem túl fiatal voltam, hogy a megértsem a "gyilkos zseni" mesterkedésein kívül bármit is, mert mindössze ennyi maradt meg. Úgyhogy letelepedtem a korlát mellé és lábaimat felhúzva a térdeimre támasztottam a könyvet. A vastag kötött sapkát mélyen a fejembe húztam, és hosszú barna loboncomat engedtem előrecsúszni az arcomba, ezzel egy falat képezve köztem és a külvilág között. Hiába voltam kabátban és vastag pulcsiban, a szoknyám helyett elfelejtettem felvenni egy nadrágot, úgyhogy kicsit fáztam, de nem zavart. Ha nem kötötte volna le a figyelmemet teljes mértékben a könyv, valószínűleg azon töprengenék, hogy a bakancs-szűk szoknya párosítás mennyire szokványos, de elvégre színügyileg rendben van, és kicsit megengedhetem magamnak, hogy az alternatívabb divatot kövessem...legalább a szünetben.
"Arról álmodozott, hogy az első árbocrúd tetején ül a kosárban és repül a tenger végtelen illatán át, ami voltaképpen nem...Szia!"
Valami nem stimmel...a fejemben szóló olvasott szöveget megtörte egy köszönés, de kellett két másodperc, mire kirángatott a 35. oldalról. A függönyt képező tincseimet átvetettem a vállam fölött és kíváncsi szemekkel tekintettem fel az érkezőre.
-Szia!-
Köszöntem a drapp nadrágos lánynak, majd némi gondolkodás után úgy döntöttem folytatom, elvégre jobb megoldásnak tűnt mint a "kínos csendben bámuljuk egymást" lehetőség.
-Mi járatban errefelé?-
Kérdeztem egy halvány mosollyal, továbbra is a lánykát szemlélve. Nem tűnt ismerősnek, de nem is volt feltnően fiatal, hogy egyből rájöjjek gólya, vagy csak máshonnan érkezett a suliba.