Nem szeretem a meglepetéseket, sokkal jobban tetszik, hogyha valamit előre tudok, és nem kell meglepődnöm, hogy mi is lesz a vége egy-egy történésnek. Sokkal biztosabb vagyok a dolgomban, hogyha minden részlettel tisztában vagyok, akkor annak tudatában cselekszek, és nem a vak szerencsére bízom, hogy mit is fogunk tenni. Azonban Ophelia úgy tűnik, hogy nagyon is szeret titkolózni. Bevallom, én sem utasítom el a titoktartás, vagy éppen a hazudozás gondolatát, de a másik oldalon állni határozottan dühítő tud lenni. Igyekszem nem mutatni mennyire irritál a tudatlanság, érzelmeim eltitkolásában szinte profi vagyok. Nem emlékszek az utolsó alkalomra, amikor kimutattam, hogy mit is érzek valójában, ezt már gyerekkoromban elérték nálam. Őszintén, nem bántam, így nem adtam támadási felületet az idegeneknek. Az érzelmek erős fegyverek lehettek, mázli, hogyha valakinek nem voltak, vagy legalábbis azt a minimálisat, ami jelen volt, nem mutatta ki kényszeresen. Vannak olyan emberek, akik megtették, például iskolán belül a navinéseket ebbe a kategóriába sorolnám. Meg úgy mindenki mást rajtunk, zöldeken kívül.
A szertárba már úgy lépek be, hogy pálcámat a kezemben tartom, és elsuttogok egy Lumos!-t. Bár a sötétséggel nincs bajom, úgy látom a szőkén, mintha ő egy kicsit feszélyezve lenne a látványától, de lássa csak, hogy kivel van dolga, nem teszem szóvá a dolgot. Nem mindig vagyok ilyen jótét lélek, most nem tudom, hogy mi ütött belém. Azt hiszem, hogy az egész bajkeverés gondolata felvillanyoz, élvezem, amit éppen tenni készülünk.
- Szerintem egy Bombarda elég lesz - válaszolom neki szemügyre véve a sarkot. Kíváncsian nézek rá, fogalmam sincs, hogy mit akarhat ebben a poros és sötét sarkában a szertárnak, de bizonyára többet tud, mint én. Őszintén bevallom, nekem sem volt jobb ötletem, ezért is hagytam magamat idáig elrángatni. Ki tudja, lehet, hogy valami érték van elrejtve a falak mögött, nekem aztán mindegy. A lényeg a felfordulás, amit majd magunk mögött hagyunk.
- Mondták már neked, hogy idegesítő vagy? - kérdezem egy gúnyos mosollyal, nem tetszik a hangnem, ahogyan az előbb hozzám szólt. Bevállaltam a mentorálását, akkor azt hiszem, hogy egy kis tiszteletet, vagy legalábbis normális hozzáállást megérdemlek. Sosem vártam el, hogy bálványként imádjanak, de ami jár, az jár.

Tőlem nagyon távol áll, hogy ingadozzon a hangulatom, legalábbis ez az, amit az emberek látnak. Belül képes vagyok egy perc alatt átmenni flegmából dühösbe, és csupán a szörnyű gyerekkor előnyei miatt van az, hogy ezt senki sem látja rajtam. Az emberek számára mindig nemtörődöm vagyok, régebben még meg is szóltak néhanapján miatta, mára viszont úgy gondolom, hogy megszokták. Vagy megszűntek törődni, inkább foglalkozik mindenki a saját problémáival. Van belőlük bőven, és én csak örülök, hogyha a magánéletem szálai helyett ezekbe kavarodnak bele, és ezekkel foglalják el magukat fölösleges szabadidejükben.
Kissé unom ezt a kalandozást, azt hittem, hogy nagyobb szám lesz, több emberrel, és nyilvánosság előtt, hogy utána a rellonosok rémtetteitől zengjen az egész iskola. Még mindig fogalmam sincs, hogy a csaj mit talált ki, de egy ennyire eldugott helyen nem gondolom, hogy sokakat fog zavarni a hangoskodásunk. Főleg azért nem, mert éjszaka közepe van, mi ilyenkor élünk. És így ugyebár kisebb a lebukás veszélye is, nem mintha belénk akarna bárki is kötni.
A kérésére csak vágok egy pofát, nem szoktam csak úgy ugrálni az emberek kéréseire. Nem lepődök meg rajta, hogy másodikos, amilyen szinten áll az illúziómágia tanulásában, maximum egy évvel saccoltam volna idősebbnek. Emellett a viselkedése is a lázadást mutatja, ismerős, én is átestem rajta kb. tizenöt-tizenhat éves koromban. Az igazság az, hogy nem szeretem a pálcámat használni, főleg nem nyilvánosság előtt. Az elmúlt években úgy hozzászoktam az illúziók alkotásához, hogy a normál varázslástól majdnem teljes mértékben elszoktam. Ez nem azt jelenti, hogy nem mentek úgy a varázslatok, mint azelőtt - mindegyiket ugyanolyan jól végre tudtam hajtani, mint eddig -, egyszerűen csak furcsa volt. De hát jó, vagyis inkább rossz cél érdekében bármit, ezért egy fáradt sóhajjal előre léptem, és pálcámat a sarokra szegezve elmormoltam a varázsigét.
- Bombarda! - A pálcámból kilövellő fénysugár hatására a téglafal részlete szétcsapódik jó nagy zajjal. Mindent beborít a por, kell néhány perc, mire tisztán látom, hogy mi is van a sarokban. Kérdőn felvonom a szemöldökömet, ahogy a lány felé fordulok.
- Egy seprű? - Nem voltam oda soha a repülésért, annak ellenére, hogy értettem hozzá, éppen ezért nem tudom értékelni ezeket az eszközöket. Nem vagyok képes felfogni, hogy miért is másztunk fel ide ezért a járműért, és fogalmam sem volt róla, hogy ez a tettünk hogyan fog a Rellon híréhez méltó botrányt okozni.
- Na látod, pont ezért a kioktatásért. - Válasz közben vágok egy pofát, utálom, ha ok, és jog nélkül von bárki is kérdőre. Nem tartozok senkinek semmivel, és ha valaki valakiről véleményt mond, ráadásul a szemébe, arra nem magyarázatot szoktak kérni, hanem el szokták fogadni. Akik nem mi vagyunk persze... A rellonosoknál nem ez a helyzet.
- Mehetünk? - Felvonom a szemöldökömet, majd a falhoz lépek, hogy kivegyem a seprűt eddigi helyéről. A lábaim közé veszem, és várom a válaszát. Ha már itt vagyunk, legalább csináljunk valami botrányosat, végigrepülni az iskolán egy régi seprűvel kezdetnek jó lesz.