38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Séllei K. Olivér összes RPG hozzászólása (44 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 6. 12:59 Ugrás a poszthoz

Kornél

Unalom. Miután a hét elején visszatértem az iskolába, az első két nap után eljutottam a távozásom előtti szintre. Nem tudtam mit kezdeni magammal, untam az egészet, az embereknek pedig már a látványa is kikészített idegileg. Antiszociális vagyok, nem tagadom. Sosem voltam jó az emberekkel való kapcsolatteremtésben - ami talán a családi hátteremnek köszönhető -, éppen ezért igyekeztem is elkerülni őket, egy-két kivétellel. Tennivaló nélkül pedig a kastélyban töltött napok sokkal hosszabbnak látszódtak a valósnál.
Miután a kelleténél jóval több időt töltöttem az ágyamban, olyan dél körül kelhettem fel. Magamra húztam egy kopott világos farmert, egy fehér inget és egy fekete cipőt, majd elindultam valami kaja után nézni. Nem tartozott a szokásaim közé a nagyteremben való étkezés, utáltam, ha közönségem van evés - vagy éppen bármi más - közben. Csak az olyan kötelező alkalmakkor tettem be a lábam a terembe, mint az évnyitó, karácsony, vagy évzáró, a normális napokon inkább a konyhát látogattam. Sokkal egyszerűbb volt, a manók örömmel szolgáltak ki és nem kellett jópofiznom senkivel sem, sőt, alig találkoztam emberekkel az odafelé vezető úton. Feltételezem a fele társaság még az álmok mezején kirándult, a másik fele meg elfoglalta magát valamivel, vagy éppen ebédelt a nagyteremben. Szerencse.
A konyhába érve szokásukhoz híven a manók azonnal hellyel kínáltak, és elém tettek egy rakat süteményt, szendvicset és egy bögre kávét. Miután jóllaktam, fogtam az újratöltött kávésbögrémet, és elindultam kifelé, nem bírtam a meleget, ami a ott uralkodott, és a házimanóknak fel sem tűnt. Meg volt a célom, hova megyek, rémlett egy nem olyan forgalmas hely a nyugati szárnyban, úgyhogy csak néhány emeletet kellett felfelé gyalogolnom.
Belépve az ajtón körülnéztem, sejtésem beigazolódott, egy lelket sem láttam. Leültem az egyik zöld bársonnyal borított ablakpárkányon. Fejemet nekidöntve az ablak hideg üvegének próbáltam kissé felébredni, amihez a kezemben tartott ital segítségemre volt.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 7. 11:59 Ugrás a poszthoz

Kornél

Azért is szerettem ezt a termet, mert néhanapján fordultak meg itt kettőnél-háromnál többen. Rémlik, hogy régen voltak nagyobb események is, amiket ide szerveztek, mostanra azonban már ezek is átkerültek a nagyterembe, hogy még több diák részt vehessen, így a társalgó meglehetősen kihasználatlanná vált. Aminek én csak örültem, annál több időt tölthettem egyedül. De tényleg, régebben sok időmet töltöttem itt, akkor sem futottam össze sok emberrel. Ez maga volt a béke szigete.
Ülök az ablakban, próbálok felébredni. A megszokottnál többet aludtam, ez lehet a probléma, mindenféle álom nélkül, túlaludtam magamat, amit nem tudom, hogy hogyan sikerült kivitelezni, tekintve a zajt, ami általában reggelente az alagsorban uralkodott. A még lelkesek elindultak reggelizni, vagy bezárkóztak a klubhelyiségbe és ott hangoskodtak. Úgy tűnik, hogy ma mindenki sokáig aludt, nagy örömömre végre én is kipihenhettem magamat. Szükségem volt az alvásra, a tegnapi nap lefárasztott rendesen.
A kinti világ nem igazán köt le, túl magasan és távol vagyok, az emberek innen csak hangyák. Sokan vannak kint, elég jó az idő hozzá, és éppen véget ért az ebéd, hogyha jól számolom. Helyes, legyenek csak, addig sem itt vannak. Telenként mondjuk sokkal nehezebb elkerülni az embereket ebben az iskolában, mint ilyenkor, a hidegben sokkal kevesebben merészkednek ki, és mindenki inkább a meleg és kényelmes helyeket keresi, mint például a társalgó. Sokkal többen vannak olyankor a klubhelyiségben is, olyankor csak a szoba a biztos visszahúzódási pont.
Nem veszem észre, hogy bárki is belépne a terembe, csak iszom a kávémat és élvezem a fejemnek nyomódó ablaküveg hidegét. Kár, hogy nyár van, és eléggé gyorsan felmelegszik. Csak a köhintésre fordulok oda, először remélem, hogy nem valami kis csaj, akinek nincs jobb dolga a zaklatásomnál, majd Kornélt meglátva elvigyorodok. Régen találkoztunk, én is sok időt töltöttem otthon, és hallottam, hogy ő is itt hagyta a kastélyt egy kis időre. Megértem, nagyon elege tud lenni bárkinek a kastélyból és a benne mászkáló emberekből. Sokat nem változott, kicsit talán öregedett, ami ennyi idő alatt azt hiszem érthető.
- Nincs akkora szerencséd - válaszolok vigyorogva és felkelek az ablakpárkányról, hogy kezet foghassunk. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel az iskolában tartós barátságot kötöttem.
- Azt hittem, belefulladtál a hazugságokba - vágok vissza. Mindkettőnknek meg voltak a tulajdonságai, amikért mások talán nem kedveltek minket, ezért is jöttünk ki jól. Mondhatni ezen alapult az egész kapcsolatunk. Meg azon, hogy ugyanaz volt az első keresztnevünk.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 9. 17:21 Ugrás a poszthoz

Kornél

Amíg távol voltunk a kastélytól, mindkettőnknek volt elég dolga, nem igazán akadt időnk a levélírásra vagy a személyes találkozásra. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy ha baj van, vagy esetleg segítségre van szüksége, a másik tudatná, nem véletlen voltunk már ennyi ideje barátok. Mindkettőnknek akadtak bizalmi problémái, amiért kevesekkel ápoltunk közeli kapcsolatot, de egymással mégis eléggé jóban voltunk. Hosszú évek munkája volt, na meg mi, maroknyi pasi a kastélyban tartsunk össze.
- Remény hal meg utoljára. - Visszavigyorgok rá és ismét elfoglalom helyemet a bársonyozott ablakpárkányon, felé fordulva, hogy beszélgethessünk. Éppen elég időt töltöttünk távol a kastélytól, és ezzel egymástól is ahhoz, hogy most bőven legyen miről beszélni. Alapjáraton egyikünk sem tartozott a közlékeny emberek közé talán sohasem, de meg volt az a társaság, amiben talán egy kicsit megnyíltunk és beszéltünk az életünkről, problémáinkról.
- Akkor lenne baj, ha nem emlékeznél rájuk. - Sosem tekintettem rá úgy, mint egy beteg emberre, számomra a hazugságok, amik a szájából elhangzottak, inkább csak szórakozásnak tűntek. Addig nem volt bajom, ameddig nekem nem hazudott, ha pedig megtette, az esetek többségében az sem zavart, elfogadtam olyannak, amilyen, ahogy ezt ő is megtette velem. Mindkettőnknek akadtak kis stiklijei, amivel mások számára lehetetlen volt a velünk való barátkozás, ezért is jöttünk ki jól. Az évek alatt volt elég alapja az egész dolognak közöttünk, sok mindent éltünk át és sok balhéból keveredtünk már ki, amikbe én általában a csajok, ő pedig az őrültség miatt keveredett.
- Kábé egy hete. Gondolom te sem sokkal régebben. - Ha hosszabb ideje itt lenne, mint én, már hallottam volna a nevét legalább néhány embertől, azonban ez nem történt meg. Ami azt illeti, eddig egyetlen egyszer került szóba, akkor is az csak a folyosón csíptem el két pletykás kislánynak a beszélgetését. Itt lehetetlen az információszerzésnek más módja, úgyis ezek a személyek tudják a legjobban, hogy kivel mi történik.
- Hallom megint összeakadtál Kath-tel. - Személy szerint a csajjal semmi gondom nem volt, nem is nagyon ismertem. Azt tudtam, hogy Kornélnak volt már köze hozzá korábban is, bár túl közlékeny nem volt a dologgal kapcsolatban, ahogyan mással sem, de ez sosem jelentett gondot. Amit el kellett, azt elmondtuk.
Utoljára módosította:Séllei K. Olivér, 2013. július 9. 18:02
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 18. 17:07 Ugrás a poszthoz

Kornél

Tény, viszonylag sok idő kimaradt, ha jól számolom, négy-öt hónap, de akár az is lehet, hogy fél év. Nem vagyunk nők, hogy minden egyes találkozásunkat napra pontosan számon tartsuk, mi még arra sem voltunk rákényszerülve, hogy az iskolától távol töltött idő alatt levelezzünk. Eljön itt mindennek az ideje, az elmúlt időszak eseményeinek megtárgyalásának is. Mindketten tele voltunk hibával, voltak bakijaink, és a viselkedésünk, szokásaink nem éppen a kifogásolhatatlan kategóriába tartoztak. Így hát rákényszerültünk, hogy legalább egymást toleráljuk, másokat nehezen vettünk volna rá erre.
Szeretem az iskolai légkört, mindig is élveztem, hogy itt legalább egy kicsit távol lehetek a problémáim okozóitól, ha már a gondolatoktól nem is. A kastély hatalmas hátrányai közé tartoztak azonban a pletykák, és az, hogy itt mindenki azt hiszi magáról, hogy ő mindent száz százalékosan tud, valamint ezeknek a sokszor kitalált történeteknek a terjesztői, vagyis nagyrészt a 14-16 éves kislányok, akiknek nem akad jobb dolguk szabadidejükben, és úgy gondolják, hogy ezekkel belophatják magukat egymás szívébe.
- Sohasem állítottam másképp. - Rávigyorgok, és kényelmesen hátradőlök az ablakpárkányon. Kortyolok a kávémból, és megállapítom, hogyha az embert beszéltetik, az ébredés határozottan könnyebben megy, mintha csak a nem is annyira hideg ablaküveg próbál magamhoz téríteni. Plusz előny, hogy a második bögre színtiszta koffein is kezdi kifejteni a hatását, éberebbnek érzem magamat, mint mikor beléptem ide. Kornél képességeiben nem kételkedem, tisztában vagyok vele, hogy ha akarna, jelen pillanatban is úgy hazudhatna az arcomba, hogy észre sem venném mit tesz. Ez valahogy sosem zavart, és bár nem gondoltam magamat könnyedén átverhetőnek, tudtam, hogy ő bármikor megteheti.
- Nem tudnak már mit kezdeni magukkal. - Ebben az egy hétben, amit itt töltöttem, én is találkoztam már olyan emberekkel, akiknek komolyan megkérdőjeleztem a józan eszük létezését. Voltak idegesítőek, nem eredetiek, valamit csak úgy szimplán buták is, náluk tudtam, hogy az volt az első és a legutolsó találkozásunk egyben, többet nem fogok egy másodpercet sem a társaságukban tölteni.
- Van amikor még azt sem kell megvillantani. Például volt az a Rellonos prefektus csaj. - Megvonom a vállamat, akkor ott határozottan könnyen megkaptam a lányt. Azóta igyekszem nagyobb fába vágni a fejszémet, ahol esetleg dicsőség is, ha az alany felkerül arra a bizonyos listára. A "hadműveletet" annál a lánynál kezdtem, akit talán a legnehezebb megpuhítani az egész iskolában, de ki tudja, lehet, hogy kitartó leszek ezzel az üggyel kapcsolatban.
- Viszont akadnak olyanok is, akik miatt fáj a fejem, rendesen. - Vigyorgok. Nekem egyáltalán nem probléma, hogy nem adják meg magukat olyan könnyen, mint mások, sőt. Élvezem a kihívást, ilyenkor próbálgathatom, hogy mire vagyok képes egy jó estéért. A fő ok, amiért ezek a bizonyos csajok ennyire nehezen kaphatók az, hogy annak ellenére, hogy rengeteg energiát ölök bele a megszerzésükbe, még mindig nem akarok semmi komolyat. Az nem is én lennék.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 21. 23:22 Ugrás a poszthoz

Kornél

Valamilyen szinten mindig is csodáltam Korlét a "képességéért". Sohasem irigyeltem tőle, hallottam éppen elég dolgot, amiért nem akartam, hogy én is rendelkezzek vele, ugyanakkor tetszett maga a dolog. Mindig gátlástalanul hazudni, ráadásul úgy, hogy az eseteknek nullához közeli számában bukik csak le, mindig is a vágyaim közé tartozott. Nem arról van szó, hogy én nem voltam képes hazudozni - ha tenni kellett a szépet a lányoknak, majdnem ugyanolyan profi voltam benne, mint ő -, egyszerűen csak nem voltam annyira kiváló benne. Tisztában vagyok vele, hogy meg van az árnyoldala is, éppen ezért nem voltam rá irigy. Az egésznek a kényszeressége kikészített volna, éppen ezért bőségesen elég volt nekem képességnek az illúziómágia. Azzal is meg tudtam védeni magamat, ha éppen felforrósodott a lában alatt a talaj, és határozottan kevesebb volt az árnyoldala a dolognak, mint az ő esetében.
Csak megvonom a vállamat válaszképp, én sem értettem soha, hogy mi értelme van a mugli cuccok becipelésének az iskolába. Lehet, hogy megnyugvást nyújt valakinek, ugyanakkor eléri, hogy valamilyen szinten kinézzék a többiek maguk közül. A varázsvilágban még ha nem is tiltakozott mindenki a varázstalan dolgok jelenléte ellen, de nem kedvelték őket. Ismeretlenek voltak nekik, és köztudott, hogy az ember az ismeretlen dolgoktól fél és tart a leginkább. Éppen ezért tartozik a legnagyobb félelmek közé a sötétség; amit nem látunk, azt nem is ismerjük.
- Az. Nincs bennük semmi kihívás. - A dolog meg ugyebár akkor a legizgalmasabb, ha meg kell küzdeni az adott személyért. Közben megismerhetjük egymást, és bár a végén úgyis ejtve lesz a csaj, de ki tudja, akár valami érdekeset is megtudhatok. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy éppen ebből az ismerkedésből kifolyóan jutottunk el odáig, hogy még egyszer-kétszer "összefussunk". Ugyanakkor káros is lehetett a dolog, éppen ezért elő is fordult, hogy amikor nagyon láttuk a különbözőségünket, nem fecséreltük az időt bájcsevejre. Az a kapcsolatnak nem nevezhető valami pedig még most is tart közöttünk.
- Van, hogy megéri a fáradtságot. - Megvonom a vállamat közben. Furcsa lehet ezt pont az én számból hallani, de tényleg így gondolom. Akadnak lányok, akikért megéri küzdeni, különösen az ő esetében, aki nem is hagyná ott őket. Én is küzdök, bár én csak egy éjszakáért az esetek többségében. Őt ismerve nem érné be ennyivel, hanem többet akarna, azért pedig, ha tényleg összejön, még akár meg is érheti küzdeni.
- Talált, süllyedt. - Vigyorogva válaszolok, nem lep meg, hogy leesett neki kiről is van szó. Kevés olyan ember van a kastélyban, aki még engem is megfogna, ő pedig ismer, nem volt hát nehéz dolga.
- Kegyetlen az a nőszemély - jegyzi meg fejcsóválva. Néha már én is eljutok odáig, hogy úgy gondolom, nem éri meg a fáradtságot, de aztán feléled bennem a versenyszellem, és már "csakazértis" alapon támadom, és akarom megszerezni továbbra is.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 23. 19:05 Ugrás a poszthoz

A Rellon elszabadul éjjelén

Opheliával


Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, egyszer csak a Rellon kemény magja úgy döntött, hogy túl nagy a nyugalom a kastélyban. Elindultunk tehát kicsit felbolygatni a rendszert és randalírozni az iskolában. Természetesen éjszaka - nem is mi lennénk, ha fényes nappal vetemednénk ilyenekre, mellesleg logikátlan is lenne -, miután mindenki elvonult aludni. Az alagsorból indultunk, megbeszéltük, hogy az lesz a központi helyszín, majd oda visszük a szerzeményeinket, vagyis az eltulajdonított tárgyakat, és az egész vandalizmus után csapunk egy igazi alagsori, rellonos bulit, ami már határozottan régen volt. Kellett már egy kis mozgás, szerintem az egész házra, meg a hírére ráfért, hogy egy kicsit felfrissítsük az emberek rólunk alkotott képét. Az biztos, hogy ezután az éjszaka után jó időre megerősítjük a gondolatainkat a zöldekkel kapcsolatban.
Normál esetben kimaradtam volna mindenből, amihez ennyi emberrel kell kommunikálnom, azonban vonzott az egésznek a rellonossága. Nincs rá jobb szó, ez színtiszta rellonosság volt. Az egész elvetemült ötlet csak a mi fejünkből pattanhatott ki, más nem panaszkodna a kastélyban uralkodó békére és nyugalomra. Bár feltételezem, hogy mindenkinek inkább a hírünk "becsülete" volt a fontos, természetesen az egész felfordulás mell, amit a garázdálkodásunk fog okozni.
Nem tudom, hogy hogyan sikerült, de összekerültem a szőkével, akinek mentorálását magamra vállaltam. Nem bántam, az egész csaj éppen olyan elvetemült, és semmitől sem félő volt, amilyen társ nekem kellett ehhez az akcióhoz, biztos voltam benne, hogy nem fog unalmasan telni az éjszakám. Bár konkrét úti cél nélkül indultunk el az iskolában, viszonylag hamar kipattant a fejéből az ötlet, hogy itt éppen elég nagy felfordulást okozhatunk - a már fennállón kívül.
- Mondd már meg nekem, hogy innen mégis mit akarsz elvinni?! - Nem igazán értem a logikát, bár biztosan van még itt néhány számunkra értékes dolog, azonban a legtöbbet érőket a tanárok maguknál, vagy a szobájukban tartják. Persze, valószínű, hogy van még itt pár száz tárgy, amit könnyedén magunkkal vihetünk, azonban nincs tudomásom olyanról, ami talán értékes is lenne. Ő biztos jobban képben van, ha ide hozott minket.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 23. 20:01 Ugrás a poszthoz

A Rellon elszabadul éjjelén
Ophelia

Nem szeretem a meglepetéseket, sokkal jobban tetszik, hogyha valamit előre tudok, és nem kell meglepődnöm, hogy mi is lesz a vége egy-egy történésnek. Sokkal biztosabb vagyok a dolgomban, hogyha minden részlettel tisztában vagyok, akkor annak tudatában cselekszek, és nem a vak szerencsére bízom, hogy mit is fogunk tenni. Azonban Ophelia úgy tűnik, hogy nagyon is szeret titkolózni. Bevallom, én sem utasítom el a titoktartás, vagy éppen a hazudozás gondolatát, de a másik oldalon állni határozottan dühítő tud lenni. Igyekszem nem mutatni mennyire irritál a tudatlanság, érzelmeim eltitkolásában szinte profi vagyok. Nem emlékszek az utolsó alkalomra, amikor kimutattam, hogy mit is érzek valójában, ezt már gyerekkoromban elérték nálam. Őszintén, nem bántam, így nem adtam támadási felületet az idegeneknek. Az érzelmek erős fegyverek lehettek, mázli, hogyha valakinek nem voltak, vagy legalábbis azt a minimálisat, ami jelen volt, nem mutatta ki kényszeresen. Vannak olyan emberek, akik megtették, például iskolán belül a navinéseket ebbe a kategóriába sorolnám. Meg úgy mindenki mást rajtunk, zöldeken kívül.
A szertárba már úgy lépek be, hogy pálcámat a kezemben tartom, és elsuttogok egy Lumos!-t. Bár a sötétséggel nincs bajom, úgy látom a szőkén, mintha ő egy kicsit feszélyezve lenne a látványától, de lássa csak, hogy kivel van dolga, nem teszem szóvá a dolgot. Nem mindig vagyok ilyen jótét lélek, most nem tudom, hogy mi ütött belém. Azt hiszem, hogy az egész bajkeverés gondolata felvillanyoz, élvezem, amit éppen tenni készülünk.
- Szerintem egy Bombarda elég lesz - válaszolom neki szemügyre véve a sarkot. Kíváncsian nézek rá, fogalmam sincs, hogy mit akarhat ebben a poros és sötét sarkában a szertárnak, de bizonyára többet tud, mint én. Őszintén bevallom, nekem sem volt jobb ötletem, ezért is hagytam magamat idáig elrángatni. Ki tudja, lehet, hogy valami érték van elrejtve a falak mögött, nekem aztán mindegy. A lényeg a felfordulás, amit majd magunk mögött hagyunk.
- Mondták már neked, hogy idegesítő vagy? - kérdezem egy gúnyos mosollyal, nem tetszik a hangnem, ahogyan az előbb hozzám szólt. Bevállaltam a mentorálását, akkor azt hiszem, hogy egy kis tiszteletet, vagy legalábbis normális hozzáállást megérdemlek. Sosem vártam el, hogy bálványként imádjanak, de ami jár, az jár.
Utoljára módosította:Séllei K. Olivér, 2013. július 23. 20:02
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. július 25. 19:45 Ugrás a poszthoz

A Rellon elszabadul éjjelén
Ophelia

Tőlem nagyon távol áll, hogy ingadozzon a hangulatom, legalábbis ez az, amit az emberek látnak. Belül képes vagyok egy perc alatt átmenni flegmából dühösbe, és csupán a szörnyű gyerekkor előnyei miatt van az, hogy ezt senki sem látja rajtam. Az emberek számára mindig nemtörődöm vagyok, régebben még meg is szóltak néhanapján miatta, mára viszont úgy gondolom, hogy megszokták. Vagy megszűntek törődni, inkább foglalkozik mindenki a saját problémáival. Van belőlük bőven, és én csak örülök, hogyha a magánéletem szálai helyett ezekbe kavarodnak bele, és ezekkel foglalják el magukat fölösleges szabadidejükben.
Kissé unom ezt a kalandozást, azt hittem, hogy nagyobb szám lesz, több emberrel, és nyilvánosság előtt, hogy utána a rellonosok rémtetteitől zengjen az egész iskola. Még mindig fogalmam sincs, hogy a csaj mit talált ki, de egy ennyire eldugott helyen nem gondolom, hogy sokakat fog zavarni a hangoskodásunk. Főleg azért nem, mert éjszaka közepe van, mi ilyenkor élünk. És így ugyebár kisebb a lebukás veszélye is, nem mintha belénk akarna bárki is kötni.
A kérésére csak vágok egy pofát, nem szoktam csak úgy ugrálni az emberek kéréseire. Nem lepődök meg rajta, hogy másodikos, amilyen szinten áll az illúziómágia tanulásában, maximum egy évvel saccoltam volna idősebbnek. Emellett a viselkedése is a lázadást mutatja, ismerős, én is átestem rajta kb. tizenöt-tizenhat éves koromban. Az igazság az, hogy nem szeretem a pálcámat használni, főleg nem nyilvánosság előtt. Az elmúlt években úgy hozzászoktam az illúziók alkotásához, hogy a normál varázslástól majdnem teljes mértékben elszoktam. Ez nem azt jelenti, hogy nem mentek úgy a varázslatok, mint azelőtt - mindegyiket ugyanolyan jól végre tudtam hajtani, mint eddig -, egyszerűen csak furcsa volt. De hát jó, vagyis inkább rossz cél érdekében bármit, ezért egy fáradt sóhajjal előre léptem, és pálcámat a sarokra szegezve elmormoltam a varázsigét.
- Bombarda! - A pálcámból kilövellő fénysugár hatására a téglafal részlete szétcsapódik jó nagy zajjal. Mindent beborít a por, kell néhány perc, mire tisztán látom, hogy mi is van a sarokban. Kérdőn felvonom a szemöldökömet, ahogy a lány felé fordulok.
- Egy seprű? - Nem voltam oda soha a repülésért, annak ellenére, hogy értettem hozzá, éppen ezért nem tudom értékelni ezeket az eszközöket. Nem vagyok képes felfogni, hogy miért is másztunk fel ide ezért a járműért, és fogalmam sem volt róla, hogy ez a tettünk hogyan fog a Rellon híréhez méltó botrányt okozni.
- Na látod, pont ezért a kioktatásért. - Válasz közben vágok egy pofát, utálom, ha ok, és jog nélkül von bárki is kérdőre. Nem tartozok senkinek semmivel, és ha valaki valakiről véleményt mond, ráadásul a szemébe, arra nem magyarázatot szoktak kérni, hanem el szokták fogadni. Akik nem mi vagyunk persze... A rellonosoknál nem ez a helyzet.
- Mehetünk? - Felvonom a szemöldökömet, majd a falhoz lépek, hogy kivegyem a seprűt eddigi helyéről. A lábaim közé veszem, és várom a válaszát. Ha már itt vagyunk, legalább csináljunk valami botrányosat, végigrepülni az iskolán egy régi seprűvel kezdetnek jó lesz.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. szeptember 19. 19:14 Ugrás a poszthoz

Ashley

Egyre jobban és jobban közeledünk a kislánnyal a célunkhoz: az Eridon toronyhoz. Már ha a pirosak toronyban laknak, ami azt illeti, sosem voltam teljesen tisztában a házak lakhelyével. Az egyetlen fontos dolog számomra az volt, hogy az alagsor a mi területünk részét képezte, teljes egészében, és bár néha-néha megfordultak lent más házbéli diákok is - mint például ma este a kislány -, zömében mi tartózkodtunk ott, hiszen a légkör is éppen nekünk kedvezett: komor falak, sötétség, rideg és hosszú folyosók. Az egész olyan rellonos volt, tökéletesen tükrözte a belső lelki világunkat.
Csak vállat vonok a kifakadására, olyan, mint egy kis méregzsák. Alapból nyilvánvaló volt számomra, hogy Kornél miatt vállalta be az alagsor meglátogatását, most pedig még tagadni is akarta, hogy bármit is érezne iránta. Valamilyen szinten röhejes volt, de egészen aranyos, és gyermeki. Ez is mutatta, hogy mennyire nem ebbe a légkörbe való még a kislány.
- Csak szeretnék minél előbb visszamenni az alagsorba. - Nem volt teher Ashley társasága, vagy legalábbis nem akkora, mint amekkorára számítottam, ennek ellenére voltak más terveim is a mai estére, nem szándékoztam az egészet egy kis eridonos kísérgetésével tölteni. Alapból csak azért ajánlottam fel a társaságomat erre az útra, mert nem szeretném darabokban végezni, nem pedig azért, mert kedvemre lett volna a dolog.
- És? - rántom meg a vállamat, ahogy a törpe közli velem az aggodalmát. Nem túl sűrűn járok erre, éppen a festmények miatt, ugyanakkor számomra nem újdonság, hogy valótlant állítsanak rólam. Megesik, egyes diákoknak ez a szükséges napi szórakozásuk, és a banyával sem volt más a helyzet. Nem érdekelt, hogy kinek mit terjeszt majd - egyáltalán mit tudna? -, mostanában már szinte senki sem hiszi el egy szavát sem. Okkal. A banya megszólalására egy lekezelő vigyor kúszik az arcomra, és a megtorpanó Ashley-t tovább húzom a folyosón, hogy minél előbb az Eridon toronynál legyünk.
- Komolyan? Ennél azért erősebbre számítottam - szólók oda a vállam felett a banyának. Pedofíliával meggyanúsítani még neki is gyenge húzás, ennyire hülye nem lennék, és szerintem bárki meghallaná a "hírt", csak röhögne rajta. Nevetséges, ami ebben az iskolában folyik, komolyan mondom.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. október 5. 13:22 Ugrás a poszthoz

Ashley

A kislány gondolkodása teljesen más, mint az enyém, vagy bárki másé ebben az iskolában, amihez feltételezem, hogy hozzájárul az is, hogy a társainál is fiatalabb néhány évvel, nemhogy nálam. Tudtam, hogy vannak dolgok, amiket nem ért meg, de abszolút nem is bántam. Akkor lenne csak igazán nagy baj, ha megértené a dolgokat, amikhez még túl fiatal volt. Annyira nem érdekel az egész szerelmi téma - amit ő hatalmas nagy dolognak gondol, holott majd meglátja, lesz ennél sokkal, de sokkal rosszabb is -, hogy tovább firtassam. Tudtam, hogy bár Kornél is igyekszik kedves és türelmes lenni vele, a dolognak nincs jövője; túl nagy volt kettőjük között a korkülönbség. Jelenleg. Persze, néhány év múlva már az egész észrevehetetlenné alakul majd, de most még sok volt, és bárhonnan is néztem, Ashley kislánynak számított.
A kislány visszaszólására a banyának elnevetem magamat, hihetetlen mennyiségű gúnyosság van a hangjában, és olyan érvet hoz, amelybe nem lehet belekötni. Mégis valahogy számomra nevetségesnek tűnik az egész, látszólag a banya viszont meghökken rajta, ami nekünk csak jó. Ashley kérdésére nem válaszolok azonnal, megvárom, hogy kissé távolabb kerüljünk.
Ahogy közeledünk a folyosó végéhez, majd a lépcsőn felmászva a "Fecsegő Dámák" képének folyosójára érünk, kissé talán fellélegzek. Már nem sok választott el az Eridon klubhelyiségétől minket, sőt, ha jól gondoltam, már csak ez az egyetlen egy hosszú folyosó volt hátra. Ahhoz képes, hogy még mindig kislánynak tartottam Ashleyt, meglepően normálisan tudtam vele beszélgetni, bár közel sem komoly dolgokról, de ez egyáltalán nem volt probléma.
- Mert önmagában a gondolat is nevetséges - válaszolom kissé gúnyosan neki. Bár sok mindent el tudtam képzelni a kastélylakóktól, ezt pont nem; mindenki tudta, hogy milyen lányokkal volt eddig kalandom, és a tizenhárom évesek nem ebbe a kategóriába tartoztak.
Sietősebbre veszem a lépteimet, hogy minél előbb a folyosó végére érjünk, és mehessek dolgomra.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. október 22. 17:31 Ugrás a poszthoz

Lexine

Ha az ember magányra vágyik, nem is tehet jobbat, mint, hogy végigsétál az éjjeli, sötét, és néhány kóbor macskától eltekintve néptelen, falusi utcahálózaton. Ez a tudás még bármikor hasznos lehet, annak ellenére, hogy az elsődleges célom nem ez volt, amikor este elindultam a kastélyból a faluba. Nem, egészen más ok vezérelt, és ha jobban belegondolok, nagyrészt meg is kaptam, amire vágytam. Persze, mint semmit, ezt sem adták ingyen.
Kezemet oldalamra szorítom, oda, ahol körülbelül egy órája egymás után több átok is eltalált. Nem láttam, és nem is foglalkoztam vele, hogy milyenek, volt éppen jobb elfoglaltságom is, mint például az életben maradás. Érzem, hogy ujjaim enyhén nedvesek a mai estének köszönhetően jó néhány szakadást számláló kabáton is áthatoló vértől, bár gondolom, hogy a kint szitáló eső sem segített az ügyön. Kezemet a sebre szorítom, bár érzem a lüktető fájdalmat, nem akadályoz meg benne, hogy a kastély felé sétáljak. Úti célom azonban, amint meglátom a csárda ablakában pislákoló világosságot, gyorsan megváltozik. Hirtelenjében leellenőrzöm fizikai állapotomat; az oldalamon lévő vágáson, és néhány horzsoláson a hajam tövében és a szemem alatt kívül semmi olyan, ami ne várhatna még egy kicsit. Úgy érzem, kell egy ital, hogy tompítsa a lüktetést. Voltam már rosszabb állapotban is, amiből az alkohol jótékony - fertőtlenítő és fájdalomcsillapító - hatása kihúzott.
Az ajtón belépve az egész szembetűnően üres. Nem hiszem, hogy láttam a helyet valaha ennyire kihaltnak, pedig évek óta rendszeresen látogatom. Azt hiszem, ezt teszi az éjszaka és hajnal közötti időszak, amikor már mindenki hazamegy, vagy éppen eldől az egyik kültéri padon. Én furcsán nem érzem magamat fáradtnak, az adrenalin a párbajból még mindig lüktet az ereimben. Lassan, megfontolt lépésekkel sétálok a pulthoz, ahol a csárdában tartózkodó egyetlen személy foglal helyet. Nincs szükségem rá, hogy meglássa rajtam a sebet, az csak kérdéseket szülne, amikkel kapcsolatban sosincs jó érzésem - főként a kezében tartott pletykalapot felfedezve.
- Egy bourbont kérek. - Ez a legbeváltabb, még mindig az egyik legerősebb ital, amelyre gondolni tudok. Nem érdekel, hogy zárva vannak, olyan apróságokkal sincs energiám meg kedvem foglalkozni, mint az illem. A pulthoz érve nekidőlök, sejtem, hogy a sebnek, amelyet a fekete kabát jótékonyan eltakar, nem tenne jót, ha megpróbálnék felülni az egyik székre.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. október 23. 19:43 Ugrás a poszthoz

Lexine


Pillantásomat még egyszer körüljáratom a poros kocsmán - bocsánat, csárdán -, és hálát adok az égnek, hogy nem tartózkodik itt rajtam és a lányon kívül senki. Persze, ha belegondolok, egyáltalán nem meglepő, hiszen már jócskán benne vagyunk az éjszakában, de mégis... Ahogy hallottam vannak olyan törzsvendégek, akik itt ülnek hajnalig, hogy aztán néhány óra alvás után ismét visszataláljanak a már megszokott helyükre, amit a többiek is már csak tiszteletből szabadon hagynak számukra. Az egésznek egészen családias hangulata van nagy általánosságban, amit egyesek biztosan tudnak értékelni. Most azonban az egész hely rideg képet fest a szemem elé, már alig pislákol néhány gyertya, emberek sehol - ami mint említettem, egyáltalán nem probléma a számomra -, és még a megszokottabbnál is porosabbnak és egyszerűbbnek tűnik.
Nincs több időm az ellenség után kutakodni, hiszen a pultos lány az elvárásaimmal ellentétben válaszol. Értékelem, ha egyedül hagynak, és nem kényszerítenek a beszédre, főleg egy ilyen este után, de azt hiszem, most nem árt meghálálni, hogy egyáltalán hajlandó volt kiszolgálni. Nyilván zárni akart már, mikor én beszenvedtem magamat az ajtón. Mielőtt válaszolnék, végigmérem a velem szemben állót; furcsa, de még nem láttam az iskola környékén, azonban meglehetősen fiatalnak tűnt. Nagyjából egykorúak lehettünk. Így ismeretlenül is irigyeltem, hogy neki nem kellett a kastély falai között poshadnia még most is, hanem szabadon élhetett - feltételezem, hogy lent a faluban. Bár a munkájára nem voltam irigy, nekem nehezemre esne naphosszat jópofizni az idegesítő idegenekkel. Nem az én vérmérsékletemnek való a dolog.
- Egy adag sebgyógyító bájitalod nincs véletlenül? Az is rám férne. - Rámosolygok, már amennyire jelenleg telik, szó, mi szó, nem lenne ellenemre néhány adagnyi bájital. Bár tény, hogy már az első korty a bourbonból enyhíteni kezdi a fájdalmamat, ez csak felszínes, attól még a seb nem fog begyógyulni. Nem aggódok, hogy esetleg elvérzek, annyira nem folyik a sebből a vérem, ezért nem is sietek túlzottan vissza a kastélyba. Egyre inkább kezdek ráfanyalodni, hogy elővegyem a pálcámat, és elintézzem egy gyógyító igével, azonban ez mindig a legkockázatosabb megoldás.
Pillantásom a lány kezében tartott újságra kúszik, mire kényszeresen előtör belőlem egy fintor. Gyűlöltem azt a szennylapot, semmi értelme nem volt az egészben, és ami a legnagyobb hátrányának számított, hogy az iskola falai közül kikerülve még itt is találkozhattam vele. Pedig nem voltam felkészült állapotban a pletykákra.
- Van benne valami érdekes? - Hangom csöpög a gúnytól, természetesen nemleges válaszra számítok. Abban az újságban maximum idegtépő dolgokról írhatnak, nem pedig érdekesekről, vagy éppen kellemesekről. Mégis, veszik, mint a cukrot, szóval valamit nagyon is jól csinálhat a szerkesztőség.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. október 29. 16:08 Ugrás a poszthoz

Lexine


A fizikai fájdalom hatalmas nagy úr tud lenni, egyszerűen képtelenség bármi másra is koncentrálni, ha az apró - vagy éppen hatalmas - gyötrő-lüktető-sajgó érzés ott van az ember testének valamelyik pontjában. Mindenkinek sokszor kell fájdalmat éreznie, és ezzel együtt leküzdenie hozzá, hogy elhanyagolható legyen számára az egésznek a jelenléte, és más dolgokra is oda tudjon figyelni. Aztán van néhány elvetemült is - mint például én -, akik már egyenesen keresik a fájdalomszerzési lehetőségeket. Legalábbis mások ezt mondják, én úgy gondolom, hogy egyszerűen csak nem tudok megülni a fenekemen. Mindenkinek kell valami hobbi, nemde? Számomra ez. Mármint nem a sérülésekre gondolok, egyszerűen csak a "kalandokra" magukra. Na meg részben szükségem van rájuk, meglehetősen értékes dolgokat tudhat, és szerezhet meg az ember ilyen úton.
A kérdésére kérdőn felvonom a szemöldökömet. Kényszeresen kételkedek mindenkiben, aki csak segíteni akar rajtam, de gondolom ez az egész "gyerekkori trauma" velejárója, valamint a mellékhatások egyike. Lehet paranoiának nevezni, szerintem nem ennyire elfajult a helyzet. Sokkal inkább vagyok szimplán előrelátó, mint kényszeres megkérdőjelező. Mégsem értem, hogy a vadidegennek mi előnye lenne az én megsegítésemből - márpedig rellonos énem arra gyanakszik, hogy minden cselekedet után hátsó szándék áll.
- Volt már dolgod átok-okozta sérülésekkel? - Kérdésre kérdéssel felelni talán nem szép dolog, de már-már gondolkozás nélkül jön. Egy az, hogy nem adnám magamat hozzá nem értő kezébe, még szükség esetén sem. Kettő pedig, hogy nem ismerem a lányt, viszont, hogyha ért a sebek ellátásához, az meglehetősen sok mindent árul el róla. Zűrös múlt... igen, ebből van elég errefelé.
- Nem vagy diák... - Az egész sokkal inkább kijelentés, mint kérdés, nem is nagyon várok megerősítést. Nem láttam még a folyosókon, nem ismer senkit, ebből következik, hogy nem tartozhat az iskola tanulói közé. Itt lehetetlen úgy élni, hogy legalább egy név ne csengjen ismerősen a pletykalapot olvasva. Tapasztalat, én megpróbáltam, de nem jött össze.
Belekortyolok az italomba, és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a jótékony alkohol átjárja a testemet, és már kezdek is kissé érzéketlenné válni. Tudom, hogy ez nem sokra elég, de egyelőre kénytelen vagyok beérni vele, itt nem álmodozok róla, hogy mást is találhatnék. Valami olyat, ami nekem kellene. Kiürítem a poharamat, majd a csaj kérésére nekiállok a súlyos - és bizonyosan átvérzett - bőrkabát levételéhez, azonban a testembe hasító fájdalom megakadályoz benne. Akaratlanul felszisszenek, de mivel bírom a fájdalmat, folytatom a mozdulatot, ameddig a kabát le nem kerül rólam. Így még nem láthat rá a sebre, csupán a néhány vér borította szakadásra a pólóm textiljén, de hát hová sietünk? Még egyébként sem döntöttem el, hogy mennyire bízhatok meg benne, ahhoz kell egy kis idő. Ki tudja, akár a halálomat is akarhatja, mint 'oly sokan.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. október 30. 21:33 Ugrás a poszthoz

Lexine


Nem bízok meg az emberekben, ez nem újdonság. Idegenekben pedig főleg nem, és, ami azt illeti, a csajt még nem láttam túl sokszor. Igaz, hogyha lejövök a faluba inni és szocializálódni, első utam nem a csárdába, sokkal inkább a pubba vezet, annak a hangulata sokkal exkluzívabb, mint a poros kis falusi étteremnek. Már ha lehet valamit exkluzívnak nevezni ebben a faluban, ahol sosem történik semmi érdekes a pletykalapok havi megjelenésén kívül; ez is legtöbbünknek inkább bosszúság, mintsem élvezet. A vágások lüktető fájdalma sem bír rá a nagyobb szintű bizalomra az idegennel szemben, nem tudok még elég dolgot róla, hogy önkényesen a kezébe helyezzem az életemet. Talán túl drámainak tűnik a dolog - tekintve, hogy még mindig képes vagyok két lábamon megállni, és vele egy időben értelmesen beszélni -, azonban ismerem önmagamat éppen eléggé hozzá, hogy ez az állapot nem tart sokáig. A sokk nagy úr, a testet ért sokk még nagyobb. Tudom, hogy nem sokáig fog fennállni az ilyen szintű jóllétem, azonban a másik oldalról nem bízok meg az idegenben. Még barátoknak sem engedném meg a sebem begyógyítását, nemhogy egy komplett idegennek.
Vállat vonok, végül is tényleg mindegy, hogy mennyire van gyakorlata ezzel. Nem nézem szent kislánynak, aki fel fog támogatni az iskolába, hogy megkapjam a megfelelő ellátást, tudom, hogy el kell döntenem, hogy felvergődök félholtan az iskolába, vagy esetleg megengedem neki, hogy megpróbálja begyógyítani a sérülést. Korombelinek nézem, és mivel nem találkoztam még vele az iskola falain belül, arra a következtetésre jutok, hogy nem lehet túl sok gyakorlata a mágiával - vagyis a kötelezőn felül nem.
- Még? - visszakérdezek egy kérdő pillantással, igyekszem elterelni a figyelmemet az egyre erősödő fájdalomról. A bourbon jót tett, azonban hatása csupán néhány percen keresztül volt számomra érzékelhető. Ahhoz, hogy teljesen immúnissá váljak a fájdalomra, legalább két - ha nem három - üvegre lett volna szükségem. Akkor meg már minden mindegy lenne számomra, nem törődnék vele, hogy a szőke lány kérés nélkül segít lehúzni a kabátomat. Nem érdekel, hogyha a kastély falai között fog járkálni a közeljövőben, éppen elég nagy az iskola hozzá, hogy még egyszer ne kerüljünk egymás társaságába. Persze, tudom, hogyha itt és most segít rajtam - és megkímél egy találkozástól az indiánnal -, tartozni fogok neki egy szívességgel. És, ha valamit tiszteletben tartok, az ez. Nem maradok az adósa senkinek.
Egy apró morgással veszem tudomásul a kellemetlen, húzó érzést, ahogy a vértől a sebbe száradt textilt felhúzza. Nem kértem rá, és nem emlékszek rá, hogy engedélyt kért volna, azonban az egyre csak erősödő lüktetés ezt nem engedi szóvá tennem. Kezd egyre nyilvánvalóbbá válni előttem, hogy minél előbb kell az a segítség, és, hogy lassan már ott tartok, hogy nincs választási lehetőségem a bizalom szempontjából. A fintorára egy türelmetlen grimasszal felelek, egészen, ameddig arcomat el nem torzítja a fájdalom. Nem adok ki semmilyen hangot, azért annyi tartás van bennem, hogy ne álljak neki elveszett kisfiúként nyavajogni. Nem nézek le a sebre, pillantásomat mereven a lányra szegezem, tudom, hogy ez a legjobb, amit jelenleg tehetek.
- Pedig pont kérni akartam még egyet - lököm kissé közelebb hozzá a poharamat. Vagyok eléggé jártas a gyógyító bájitalok hatásában, hogy tudjam, miért is nem ajánlja az alkohollal való bevételt, azonban a mellékhatásként járó zsibbadtság és tudatlanság most hidegen hagyott. Ennél csak jobb lehet.
- Egyébként Olivér vagyok. - Ha már éppen az életemet készül megmenteni, teljesen mindegy, hogy tudja-e a nevemet, vagy idegen vagyok számára. A távolságtartásnak azt hiszem, ezen a ponton annyi.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. november 19. 20:07 Ugrás a poszthoz

Lexine

Szent igaz, a jövő nincs kőbe vésve. Ma még nem Bagolyköves diák, azonban ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Ugyanígy van az én esetemben is, ma még menekülök, rohanva az üldözőim elől, egy nagy vágással az oldalamon, amiből lüktetve folyik a vér, és rábízom magamat egy vadidegen lányra, holnap pedig talán visszatérek a normális iskolai diákok életéhez, és majd szorgalmasan részt veszek minden órán, és még tanulok is. Talán, bár szörnyen kicsi az esélye, de még akár ez is előfordulhat. Akár meg is térhetek, vagy, ami jelen helyzetből még talán logikus is lenne, ágynak eshetek valamilyen fertőzéssel, és akár meg is halhatok. Nem döbbennék meg, mindig felelősségteljes voltam, és tisztában vagyok vele, hogy a tetteimnek milyen következményei vannak. A mai este kimenetelére is számítottam valamilyen szinten, mégis belevágtam, elvégre az adrenalinfüggőség mind közül az egyik legveszélyesebb. És a legerősebb. Belekerültem egy helyzetbe, amiből úgy, ahogy ki is másztam, és eljutottam egészen idáig, a beszélgetésig az eddig számomra még teljesen idegen lánnyal.
Vállat vonok a válaszára, nincs erőm komolyabban reagálni. Ő tudja, ő a felelős a saját döntéseiért. Minden esetre ezek után talán nem lepődnék meg, ha szembe jönne velem az iskola szerteágazó folyosóinak egyikén. Bármennyire is elkeserítő, az iskola nem elég nagy hozzá, hogy az emberek hosszútávon elkerülhessék egymást, ellenben ahhoz éppen eléggé kicsi, hogy mindenki tudjon mindenről, ami valakivel történik. Biztos voltam benne, hogy ennek a kis kalandomnak, látogatásomnak, vagy balesetemnek - nevezzük bárminek - is híre megy majd egészen rövid időn belül. Az emberek nem tudják mással lefoglalni magukat a rengeteg szabadidejükbe, így ez még egy viszonylag izgalmas téma is lenne a számukra. Már látom magam előtt a kérdő tekinteteket...
- Örvendek Lexi. - Energiatartalékomat felhasználva rávigyorgok, így, hogy az adrenalin lassacskán kiürül a szervezetemből a nyugalmi helyzetben, már tudom, hogy nemsokára eluralkodik rajtam a fáradtság és a fájdalom, ami az oldalamon lüktető seb felől érkezik. Figyelem a mozdulatait és ténykedését, ahogy a közel sem kecsegtető vízbe még valamilyen löttyöt tölt, nem vagyok biztos benne, hogy az egész jót fog nekem tenni, azonban ennél rosszabb nem igen lehet a helyzetem. Felemelem a poharamat és az övéhez koccantom, majd egy húzásra megiszom az egészet. Szinte eldobom a már üres poharat, vissza a pultra, és nem tudom megállni egy fintor nélkül. Még rosszabb íze volt, mint amire számítottam.
- Egészen biztos vagy benne, hogy ez segíteni fog? - felvonom a szemöldökömet, majd pillantásomat a sebre irányítom, ami meglepő, de máris mintha gyógyulásnak indulna. A fájdalom viszont nem csökken, neki kell támaszkodnom a pultnak ahhoz, hogy meg tudjak állni a lábaimon.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. november 24. 18:37 Ugrás a poszthoz

Lexine


Az elfogyasztott fél pohárnyi whiskey nagyjából fél fogamra sem volt elég, esélytelennek tűnt tehát, hogy bármilyen kis mértékben is elfedi a bájital szörnyűséges ízét. Tudtam, hogy mire számítsak, eléggé sokszor kezeltek már ilyennel - talán túl sokszor is. Az egészségért meg kellett szenvedni, és a szervezetemből fokozatosan kiürülő adrenalin és a helyébe lépő lüktető fájdalom is ezt mutatta. Mindazonáltal volt már rosszabb is a helyzetem, jelenleg nem éreztem úgy magamat, hogy életveszélyben lennék. Pedig majdnem, hogy abban voltam. Az átok okozta vágás az oldalamon könnyedén elfertőződhetett volna, ha nem gyógyítják be időben, az pedig még sokkal nagyobb fájdalmakat vont volna maga után.
Részben ezért nem is ellenkeztem, amikor Lexi felajánlotta a segítségét. Bár nem bíztam benne - hiszen teljesen idegen volt számomra -, nem gondoltam, hogy a fennállónál nagyobb kárt okozna az ügyködésével. A bájital aztán szörnyű ízéből ítélve megfelelőnek tűnt, én pedig örülhettem, hogy kikerültem egy látogatást a javasbácsinál. Amikor csak megtehettem, igyekeztem elkerülni a társaságát, azonban alkalomadtán segítségre szorultam. Boldogított a tény, hogy most nem hosszabbodik az ilyen esetek listája, nem hiányzott, hogy másoknak is legyen róla sejtésük, hogy mibe keveredtem.
Lehúzom a bájitalt, és megállom öklendezés nélkül a dolgot, ami viszonylag nagy teljesítmény. Ezeknek a löttyöknek a szaguknál is borzalmasabb ízük van, ezt már volt szerencsém megtapasztalni néhányszor. De segítenek, az kétségtelen. A poharat ledobva, majd visszakapva még mindig fintorogva azonnal számhoz emelem az italt, és nagyokat kortyolok belőle. Érzem, ahogy a gyógyszer után az alkohol is hatni kezd, a fájdalom tompul, a seb összezáródik, valamint a bájitalra is már csak a keserű utóíz emlékeztet, amelyet a whiskey majdnem teljesen eltűntet.
- Most erre válaszoljak? - felvonom a szemöldökömet, míg szám köré egy féloldalas vigyor kúszik. Úgy őszintén nem néztem a csajt dílernek, de abból kiindulva, hogy éjnek idején egy poros kis falusi kocsmában az első betévedővel felettébb lelkesen jótékonykodik, gondolhattam akármire.
- Kösz. - Kiiszom a maradékot a pohárból, miután a pólóm ismét a helyére került, és felülök az egyik bárszékre. Körülöttünk még mindig senki, nem zavartatom hát magamat. Talán zárni akar mára, nem izgat őszintén, jelenleg én vagyok a vendég, őket márpedig nem szokás kidobni csak úgy.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. december 26. 22:10 Ugrás a poszthoz

Andine

Éppen annyi kedvem volt a bálozósdihoz, mint arra előzetesen számítottam. Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak nem megyek el, nem ismertem annyira a kislányt, hogy létszükségletűnek tűnjön az ígéretem betartása, ugyanakkor motivált az egyesség rá eső fele. És mindazért cserébe csak néhány órát kellett kibírnom, meg táncolnom vele egyet a nagyteremben néhány reflektorfényre vágyó diák előtt. Igazán nem tűnt nagy dolognak az egész, főként számba véve az én állapotomat, és, hogy miért is egyeztem bele az egészbe alapból.
Nem vittem túlzásba az egész felkészülést, vagy akár az öltözködést, de természetesen azért az illemhez tartottam magamat. Hiába gyűlöltem mindig is az alkalmi ruhákat, most kénytelen voltam fehér inget húzni fekete öltönnyel és egy szintén fekete csokornyakkendővel, és legnagyobb sajnálatomra még a dzsekimet is hanyagolnom kellett - bár az új közel sem nőtt annyira hozzám, mint amit az Opheliánál töltött este előtt hagytam el, azaz szakítottak le rólam. Az élmény még friss volt bennem, szinte éreztem a testemen lévő - már régen begyógyult - vágásokat. Akkor egy hajszálon múlt, hogy egyáltalán életben maradtam, és bár azóta igyekeztem óvatosabb lenni, alkalmanként a veszély még mindig megtalált, bár ezek a sebek nagy szerencsére nem látható helyen voltak. Nem hiányzott volna, hogy mindenki a sérüléseimen legeltesse a szemét, mialatt Andinével lefutjuk a tiszteletköröket, és letáncoljuk azt a csodálatos táncot. Abban márpedig biztos voltam, hogy nem kevés pillantást fogunk magunkra vonzani, na meg, hogy nem kevés pletykának a tárgyát fogjuk képezni a következő hetekben.
Nem sietek el semmit, jócskán a bál kezdete után lépek csak be a terembe, a rengeteg ember látványára ismét elgondolkodok rajta, hogy feltétlenül szükséges-e bemennem. Sajnálatos módon azonban, még mielőtt hátat fordíthatnék az egész felfordulásnak, megpillantom Andinét. Késő bánat. Furcsán rendezett hajamba csak megszokásból túrok bele, már most kezd túlzottan sok lenni a cicoma - és még éppen csak beléptem a terembe. A lány valószínűleg még nem látott meg engem, így észrevétlenül lépek a háta mögé, és szólalok meg, szinte a fülébe suttogva.
- Csak nem engem keresel?
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2013. december 28. 17:24 Ugrás a poszthoz

Andine

Igyekszek nem a körülöttünk sűrűsödő tömegre koncentrálni. Még nem vagyok egészen öt perce a teremben, de már rám tör a tömegiszony érzése, és szinte vágyakozva gondolok a sötét és néptelen alagsori folyosórendszerre. Most már nem akarok visszafordulni - azaz, ha szeretném is, nem tehetem meg, túlságosan sokan láttak. Egyedül azt remélem, hogy ezért a szenvedésért cserébe olyan élményben lesz részem, ami után azt mondhatom: megérte. Nem érdekelnek a mindenhol ácsorgó és viháncoló kislányok, azonnal Andinét indulok el megkeresni. Minél előbb túl vagyunk a táncon meg az egész magamutogatáson, annál előbb hagyhatjuk itt az egész marhaságot és kezdődhet a dolog számomra érdekesebb fele.
Viszonylag gyorsan meg is találom a tömegben, közben felfedezek néhány ismerős arcot. Vandának már csak a megegyezésünk miatt sem jut eszembe köszönni, nem kell felhívnunk magunkra a figyelmet, látom Opheliát is a lovagjával, aki minden bizonnyal a barátja lehet... jó nekik. Nem tudom, hogy egyesek hogyan bírják ki egyetlen ember mellett hosszú időn keresztül, én ahányszor ilyennel próbálkoztam, szinte gúzsba kötött az összes kötelesség és kötöttség. A mostani életformám viszont éppen megfelelő, az pedig már nem az én problémám, hogy egyeseknek nem tetszik.
- Én csak jó megoldás lehetek - villatok rá egy vigyort, amit mostanában különösen ritkán lehet látni az arcomon. Nem fordítok különösebb figyelmet a körülöttünk állókra, gondolom a nagy része kislány, akiknek a következő napjait a rólunk való pletyka fogja kitölteni. Egészségükre. Hozzászoktam már, Andinének pedig nyilvánvalóan ez volt a célja a meghívásommal, és feltételezem, hogy őt sem zavarja különösebben.
- Csinos vagy. - Legalábbis azt hiszem. Igazából semmit sem konyítok a lányos dolgokhoz, meg a ruhákhoz. Persze a tramplikat tehetségesen ki tudom szúrni, és messziről elkerülni, de ezen felül nem tudnám megmondani a kék különböző árnyalatai közötti különbséget, vagy a cipősarkak káros hatásairól sem tudnék kiselőadást tartani. De hát nem is ezért vagyok most itt, az egyetlen feladatom, hogy jól nézzek ki, és eltáncoljak vele egy keringőt.
- Nagyjából mindenki, aki pár nélkül jött ma ide... meg aki párral. - Az arcomon egy egoista félmosoly ül, tisztában vagyok a saját tulajdonságaimmal, meg persze a rajongótáborommal, akik sokszor inkább tehernek tűnnek, mint kellemesnek. Jól tudom, hogy mi a terve a mozdulataival, én aztán semmi jónak nem vagyok az elrontója, így egyik kezemet a derekára helyezem, másikat pedig egy kicsit lejjebb, és valamivel közelebb húzom magamhoz. Ha már műsort adunk nekik, akkor legyen teljes a látvány.
- Akár ihatunk is. A tánc után nem hinném, hogy lesz rá lehetőségünk. - Kézen fogom, és a bár felé kezdem húzni a tömegben. Nem kell megmagyaráznom a szavaimat, úgy gondolom, hogy pontosan tudja, hogyan értem őket.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. január 5. 20:51 Ugrás a poszthoz

Ophelia
A bál után

Hagyom, hogy Andine a bálozók tömegéből kirángasson egyenesen az erkélyre, ahová néhány pillanattal korábban a meglehetősen zaklatott Ophelia távozott. Nem tudom, hogy mit akar vele, emlékeim szerint a két lány nem ápolja éppen a legbarátibb kapcsolatot. Sőt. Fogom Andine kezét, ha ő nem engedi el, akkor én sem, miközben végighallgatom a számomra túlontúl lányos szentbeszédet Oph pasijáról, akinek úgy tűnik valami köze volt a mellettem állóhoz. A gondolatra egy vigyor kúszik az arcomra. Lehetne ennél bonyolultabb? Nem hinném. Andine távozásakor csak bólintok az alkunkról szóló részre, el is várom, ha már kiöltöztem a kedvéért. Egyáltalán nem sajnálom, hogy nem kell odabent mutogatnunk magunkat tánc közben, valahogy sokkal szimpatikusabb az erkély, ahol nincs kész tömegnyomor, sőt, egy-két diáknál több nem is szállingózik kint.
Lassan sétálok a korláthoz, a szmoking és a fehér ing még mindig kifogástalanul áll rajtam. Beletúrok a hajamba, nem számítottam rá, hogy ma este dráma várható, márpedig eléggé szépen elintézték magukat és egymást a lányok. Márpedig jó rellonoshoz méltón megtették. Előre tartok tőle, hogy mi várható ezek után Opheliától, azonban a múltkori eset miatt - mikor nagyjából megmentette az életemet, közvetlenül az egyik kifakadása után a kezelhetetlenségemről és érthetetlenségemről -, tartozok neki annyival, hogy nem hagyom itt egyedül.
Éppen eléggé kevesen töltjük az időnket a bál alatt az erkélyen hozzá, hogy senki se figyeljen ránk. Az éjszaka sötét és így karácsony előtt meglehetősen hideg. Hallom a bentről kiszűrődő zsivajt, a zenét és az emberek beszélgetéseinek foszlányait, azonban nem figyelek különösebben rájuk. Tudtam, hogy többet kellett volna inni, mielőtt elhagytam a Rellont, akkor minden bizonnyal gyorsabbnak tűnne a várható beszélgetés.
- Oph... - Igazából fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, amitől jobban érzi magát, én sem tartozok jelenleg a kedvenc személyei közé. Pillantásomat lassan emelem a szőkére, a korlátnak dőlök és karjaimat összefonom. Erős késztetést érzek, hogy rágyújtsak, de inkább még feszegetem tűrőképességem határait, és megvárom, hogy hogyan reagál a szőke.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. január 9. 19:39 Ugrás a poszthoz

Ophelia


Abból, amit észlelek, Opheliát is legalább olyan váratlanul érte az egész kirohanás, fejtágítás, ajánlat, vagy legyen ez bármi Andinétől, mint engem. Alapból a bálba sem akartam beleegyezni, nemhogy a lányos drámába, ami elindult a szemeim előtt úgy, hogy észre sem vettem szinte. Nem az én agyamnak valók ezek a hangulatingadozások, hosszú távon követhetetlenek. Valószínű, hogy tudat alatt ez is az egyik oka volt a hozzáállásomnak az emberekhez, vagyis inkább a nőkhöz. Rövid időre jó volt, annyi hülyeséget és hisztit még el tudtam viselni, de hosszú távon az őrületbe kergettek. És kár lett volna értem.
Elsétálhattam volna Andinével, szent igaz, vagy akár nélküle is, mégis maradtam. Úgy éreztem, hogy ennyivel tartozok Opheliának, a múltkori, meglehetősen rövidre sikerült beszélgetésünk után a Pubban, aminek szintén egy fejtágítás lett a vége. Esélyt sem hagyott rá, hogy válaszoljak, annyira nagyon nem is bántam. Kétségtelenül kivágtam volna magamat valamelyik jól begyakorolt kifogással, amelyet az évek során már tökéletesre fejlesztettem, de ez nem lett volna elég, így megkönnyebbültem, mikor távozott. Oph volt talán a legszélsőségesebb hangulatváltozásokat produkáló ember, akit magamon kívül ismertem, mi pedig összeeresztve egyenlőek voltunk a katasztrófával és ég áldja azt a szerencsétlent, aki egy helyre kerül velünk. Andine is okos volt, hogy lelépett, amíg megtehette, én viszont így, hogy maradtam, készülhettem a fejmosásra, hogy mi az, hogy pont vele jövök ide. Komolyan, Ophelia néha már olyan volt, mint egy barátnő, aki megkérdőjelezi minden tettemet. Nem állítottam le, és nem kötöttem bele, de ez nem jelentette azt, hogy nem is zavart, hogy úgy viselkedik, mint az egyetlen dolog, személy, amit szinte egész pályafutásom során igyekeztem elkerülni.
- Igazság szerint azt várom, hogy mikor kezdesz engem ostorozni - vállat vonok, és amennyire kényelmesen lehet ebben a hideg, karácsony előtti időben, hátradőlök a korlátnak. Nem vonzunk sok tekintetet, szinte csak mi vagyunk az öngyilkos hajlamokkal rendelkezők, akik képesek mínuszokban az erkélyen fagyoskodni. Túlzottan nem érint meg az időjárás, mondhatni meg sem érzem. Mindig is hidegvérű voltam, na meg nem szokásom ilyen apróságok miatt panaszkodni.
- Én már az elején megmondtam - ismét megvonom a vállamat, arcom kifejezéstelen. Végignézek Ophon, majd előhívva a tudásomat az illemről, leveszem a fekete zakómat - szigorúan csak miután kivettem a cigit a belső zsebéből és a farmeroméba helyeztem -, és felé nyújtom. Ha megfázna, talán csak még rosszabb lenne az egész helyzet. Tudom, hogy most sem egyszerű, már csak abból is, hogy igazat ad nekem. Opheliáról beszélünk, ő soha, senkinek sem ad igazat. Főleg nem egy olyan dologgal kapcsolatban, amiről néhány héttel azelőtt még ő tartott prédikációt.
- Csak kíváncsiságból: Komolyan ennyire zavart? - Andinére gondolok, de ez nyilvánvaló. Az előbbi felfordulás, majd a szőke reakciója után már nem tudom, hogy mit várjak.
Utoljára módosította:Séllei K. Olivér, 2014. január 9. 19:39
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. április 21. 17:07 Ugrás a poszthoz

Lexine
hajnal



Azt mondják, hogy, ha sokáig vagy rákényszerülve, hogy éjszaka legyél ébren, a szervezeted előbb-utóbb hozzászokik a megpróbáltatásokhoz, és egyfajta éjjeli bagollyá válsz. Nem kell túlzottan erőltetni, egy, maximum két hónap alatt már ez válik a napi rutinoddá, aztán egy bizonyos idő után már képtelen vagy a sötétségben aludni. Természetes, hogy az ember távol akarja magát tartani a sötétségtől, hiszen éjszaka szinte minden érzékszervünk megbénul, éppen ezért lett ez a napszak a jelképe a gonosznak. Hiszen, hogyha nem látjuk, nem tehetünk semmit sem ellene. Persze, csupán annak okoznak fejfájást az éjszakák, akinek akad valakitől, vagy éppen valamitől félnivalója.
Pechemre, az elmúlt néhány hónapban nekem bőven akadt. Hiába tartózkodtam a kastély vastag és eredetileg biztonságos falai között, már koránt sem tűnt olyan óvónak a menedék az ellenségeimmel szemben, mint korábban. Dávidék tudták, hogy Vandával mindketten a kastélyban tartózkodunk, bejutniuk nem lehetett annyira nehéz, a jelszót a klubhelyiséghez pedig könnyedén megszerezhették valamelyik pletykás festménytől, vagy éppen jóakarótól. Így tehát volt okom az álmatlan éjszakákra.
Ez is közéjük tartozott, már meg sem próbáltam elaludni, inkább jártam a kastélyt, megnehezítve az esetleges támadóim dolgát. Kissé talán a paranoia is beszélt belőlem, de nem törődtem vele. Hogyha hónapokon keresztül tudod, hogy üldöznek, mégsem tudsz ellenük tenni semmit, csak várni, egy idő után már meg sem próbálod letagadni az üldözési mániádat – én sem tettem.
Hajnalra járt már az idő, mikor úgy éreztem, egy kis késői vacsora/korai reggeli nem árthat, emellett határozottan szüksége volt a szervezetemnek egy kis koffeinre. A konyha tűnt a kézenfekvő úti célnak, és hálát adtam Merlinnek, hogy minden folyosó néptelen volt, így nem kellett foglalkoznom magam álcázásával. A helyiségbe belépve aztán eltűnik a szerencsém, egy egészen ismerős szőkével találom szembe magamat. Nem tűnik túlzottan veszélyesnek, ahogy valami undorítóan édesnek kinéző dolgot eszik, így csak kérek a manóktól két szendvicset és egy bögre kávét, majd amíg őt túlzottan hiperaktív állapotban igyekeznek kiszolgálni, a falnak dőlve, a mellkasom előtt összefont karokkal emelem a „társaságomra” a pillantásomat.
- Találkoztunk már? - Biztos vagyok az igenleges válaszban, azonban nem tudnám megmondani, hogy pontosan honnan ismerem őt. Talán részeg voltam, vagy éppen más kötötte le a figyelmemet, és ezért nem maradt meg a szituáció a fejemben, de akár lehet a fáradtság velejárója is az átmeneti emlékezetkiesés.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. április 21. 21:10 Ugrás a poszthoz

Lexine
hajnal



Kezdem erősen észlelni magamon az energiahiányos állapotot, rég volt már dél, mikor is utoljára ettem, és a naponta maximum négy-öt óra alvás sem segítette elő éberségemet. Kellett az a szendvics, de természetesen a manók ilyenkor szöszmötöltek vele a legtöbbet, jellemző. Miután egy meglehetősen beteges kinézetű lény a kezembe nyomja a kávés bögrét, eszemben sincs megköszönni, inkább ajkamhoz emelem és belekortyolok a keserű italba. Éppen eleget jártam le ide az eltelt egy-két hónapban, hogy kérdezniük se kelljen, mit kérek a kávéba, egyszerűen csak feketén rakták elém. Szükségem volt a koffein minden cseppjére és szükségtelennek éreztem cukorral, tejjel, vagy bármilyen ízesítő szerrel keverni.
Egy ideig csendben, felvont szemöldökkel figyelem a lányt, akiről első pillantásra lerí, hogy valami más, mint a többiek. A kinézete egy dolog, a viselkedése, ahogyan azt a már csak gondolatban is émelyítően édes dolgot eszei - kézzel -, már egy új szintre emeli a másságát. Volt néhány ilyen egyén a kastélyban, általában inkább távol tartottam magamat tőlük, minthogy vegyem a fáradságot és megbirkózzak a furcsaságukkal. Igyekeztem inkább az egyszerűbben kezelhető típussal keveredni, náluk legalább tisztában voltam vele, hogy hogyan fognak reagálni.
Ahogy a kérdésemre rám emeli a pillantását, csak egy grimasszal tudok reagálni, annyira látszik rajta, hogy elvan a saját kis világában, hogy egy pillanatra eltűnődök a távozás lehetőségét, ezzel megkönnyítve mindkettőnk éjszakáját - vagyis inkább hajnalát. Aztán emlékeztet rá fáradt elmém, hogy én én vagyok, és, hogy ezer meg egy százalékig biztos, hogy semmi és senki sem fog visszatartani tőle, hogy ott töltsem el az időmet, ahol csak akarom. Közben megkapom a szendvicset a manóktól, amibe bele is harapok, majd a sonkás nyavalyát ízlelgetve gondolkozok el a szavain.
- Ja, te voltál a szőke a csárdában. - Villan be az agyamba a kép, és az emlékek is visszajönnek vele együtt. Annyira nem voltam rossz állapotban, hogy életmentésről legyen szó, de kétségkívül segített rajtam. Rémlik még valami néhány italról, de semmi több, és nem rémlik, hogy valaha is összefutottam volna vele a folyosókon, amiből levonom a következtetést, hogy nem régen lehet diák.
- Mit csinálsz a kastélyban? - vonom fel a szemöldökömet, ahogy álló helyzetben igyekszek eltüntetni az első szendvicset. Ahhoz túlontúl bizonytalan vagyok az idegenekkel - és mindenki mással - szemben, hogy esetleg helyet foglaljak az asztalnál, álló helyzetben mindig könnyebb védekezni, vagy éppen támadni.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. április 22. 14:47 Ugrás a poszthoz

Lexine
hajnal



A fáradtság, amit érzek lelassítja az agyamat is, ami úgy annyira nem kedvezőnek mondható. Nem érdekel, hogy a szőke mit gondol rólam, hogy mennyire tart hülyének, amiért nem emlékszek rá, vagy a találkozásunkra az első pillanatban, viszont stratégiai szempontból rám férne egy kiadós alvás. Ebben az élőhalott állapotomban még a legpitibb ellenség is könnyűszerrel legyőzni - nem mintha ezt beismerném bárkinek is. Talán nekem rossz a memóriám - vagy csupán annyi véres kalandom volt mostanában, hogy már nehéz számon tartani őket -, viszont az ő elvetemült gumicukros puding, vagy pudingos gumicukor evése sem tartozik a leghétköznapibb látványok közé. Éppen erre találták fel a kanalat, ha használná azt a bizonyos evőeszközt, sokkal kulturáltabbnak néznének ki a táplálkozási szokásai. Távol álljon tőlem a finnyásság, éppen elégszer keveredtem zűrös helyzetekbe, hogy ez a tulajdonság teljes mértékben kipusztuljon belőlem, úgy eszik, ahogy akar, engem aztán nem izgat.
A kávémra és a szendvicsemre koncentrálok, miután az első elfogy, a bögre pedig a feléig kiürül, máris sokkal éberebbnek érzem magamat. Folyamatosan jönnek vissza annak a bizonyos éjszakának az emlékei és egyre határozottabban rémlik, hogy akkor is mondta, hogy nem az iskola diákjai közé tartozik. Az egész nem lenne furcsa, hiszen rengeteg nem-diák él lent a faluban, viszont az, hogy most pedig itt ül, a kastély konyhájában, ráadásul úgy, mint aki otthon van, arra enged következtetni, hogy felköltözött. Kíváncsi lennék, hogy miért, hogyha nem lenne az ostoba aurorképzés, már itt sem lennék. Annyira nem jó hely az iskola, hogy a szükségesnél több időt töltsön bárki is a falai között.
- Leginkább gumicukor-fetisizmusnak - vágom rá a választ, tényleg olyan szenvedéllyel tömi magába az édességet, mintha legalábbis megváltást várna tőle. Nem érdekel, hogy már nem dolgozott a csárdában, hogyha a faluban jártam egyébként is igyekeztem inkább a pubra vagy a sikátorra korlátozni az érintett közterületeket, valahogy ezek hangulata jobban illett hozzám, mint a zajos és zsúfolt csárdáé.
- Szépítő alvás? Minek nézel te engem? - vonom fel a szemöldökömet, szám sarkában egy aprócska beképzelt vigyorral. Nem lepődök meg rajta, hogy "szépfiú"-nak tart, éppen elég tapasztalatom volt már hozzá, hogy tisztában legyek a külsőmmel. Azonban a hosszú órákat tükör előtt tartózkodó, külsejére kényes kirakatmacsó nem én vagyok, bármilyen nehéz is elhinni. Vannak, akiknek tenni kell a kinézetükért, vannak, akiknek természetesen jön.
- Ezt mintha már a múltkor is elmondtad volna - vonok vállat, de egy lépést sem teszek közelebb hozzá, elvagyok én a fal mellett, a már majdnem teljesen kihűlt kávét iszogatva, és belekezdve a második szendvicsbe.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. április 24. 18:42 Ugrás a poszthoz

Lexine
hajnal



Csak bólintok, a meglátásaim általában jók szoktak lenni. Főleg jelen esetben, hiszen a túlzott gumicukor imádatra utal a pudingba keverése - aminek már a gondolatától is cukortúltengésem lesz, és legszívesebben visszamenekülnék az alagsorba -, erre a fura szokásra, bálványozásra pedig a fetisizmus a legtalálóbb fogalom. Ilyenkor mindig megkapom, hogy nem tudom, miből maradok ki, fogalmam sincs róla, hogy mennyire boldogító hatással tudnak lenni az emberre az édességek, és éppen ezért vagyok ilyen flegma, gúnyos, arrogáns, stb. Egyesek számára lehetetlen elhinni, hogy igen is léteznek olyan emberek, akiknek nem létszükséglet, hogy legalább félóránként magukba tömjenek egy-egy tábla csokit, vagy csomag cukrot. Ha innen nézzük, ez is egyfajta függőség, bár közel sem olyan súlyos, mint lehetne. Erről tudnék mesélni...
- Jelenleg? Egy őrült szőkének, akinek hajnalok hajnalán nincs jobb dolga, minthogy gumicukrot egyen a konyhában - vonok vállat. Az elképzelésekkel ellentétben közel sem voltam tele annyira előítéletekkel, mint a háztársaim, az sem volt rám jellemző, hogy megbélyegezném az embereket - tisztelet a kivételnek. Ennek ellenére persze megvan a véleményem, de ezt sokszor megtartom magamnak, egyszerűen csak mert nem érzem szükségességét, hogy a másik tudomására hozzam.
- Hm, inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés olyan zár van, amit a kulcsom ne tudna kinyitni. De akadnak kivételek. - Ott van például a rellonos szőke, aki többszöri próbálkozás ellenére is nemet mondott. Hajni. Meg aztán... Nem tudnék így hirtelenjében több példát mondani, tény, hogy a legtöbb esetben, ha valakit meg akarok szerezni magamnak, azzal így is lesz. Ebben igaza van.
- Egész jól, kösz. - Vállat vonok, és oldalt felhúzom a sötétszürke pólót a mellkasomon, hogy láthatóvá váljon számára a heg, amit azon a bizonyos estén szereztem. Bár valószínűleg néhány bájitallal, vagy bűbájjal el lehetett volna tüntetni, de nem vettem rá a fáradságot. Az én életstílusomnál úgyis evidens volt, hogy nemsokára ismét teli leszek sebekkel.
- Hogyhogy otthagytad a csárdát? - vonom fel a szemöldökömet, bár annyira nem érdekel a téma. Jobban szeretem, hogyha mások beszélnek önmagukról - legyen az életük akármennyire is unalmas -, mint, ha én adom ki az életem apró részleteit.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. április 27. 15:51 Ugrás a poszthoz

Lexine
hajnal



Ez a kis találkozó is tökéletesen mutatja a jellemeink, a gondolkodásunk közötti különbséget. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy oka van annak, hogy nem járok fel túl gyakran a kastélyba a nagyon szükséges eseteken kívül. Az alagsorban legalább zömében olyan emberek laknak és tartózkodnak, akik azokat szeretik, amiket én, úgy viselkednek, ahogyan én, és szemük sem rezdül, hogyha szemtanúi egy-egy párbajnak, vagy esetleg egy hangosabb szóváltásnak. Lexire elég ránéznem, hogy tudjam, hogy teljesen máshogy reagálna, és ez így van jól. Nem lehetünk mindannyian egyformák - gyorsan véget is érne a világ, hogyha mindenki antiszociális, kissé talán elvont rellonos lenne.
- Gumicukorra?! - vonom fel a szemöldökömet. Az én értelmezésem szerint, hogyha valaki éhes, az esetleg lejön ide egy késői vacsorát/korai reggelit fogyasztani - a manók mindkét esetben lelkesen kiszolgálják -, de, hogy gumicukrot és pudingot, az már más téma. Egy az, hogy ezeket akár a háza területén belül is el tudta volna fogyasztani, főleg, hogy rémlik valami egy konyháról, külön a navinéseknek. Persze, lehet, hogy jól esett sétálnia, de a túlontúl édes, ételnek nem éppen nevezhető dolgot akkor sem tudom megérteni, főleg nem hajnalok hajnalán. Persze, én meg a tény, hogy mások szerint kimaradok a jó dolgokból...
- Legalább megpróbáltam - vonok vállat, harapva a második szendvicsből, miközben az egyik manó ismét teletölti a kávés bögrémet. Ebből a szempontból kitartó vagyok, nem adom fel csak úgy. Persze, akadnak, akikkel valami nem jött össze elsőre, még közel sem lejátszott meccs a történetünk. Ahogy előveszi a nyalókát, csak fintorgok egyet, én már a puszta látványtól is rosszul vagyok. Így jár az, akinek nem volt gyerekszobája, és nem élt a gyermeki élvezettel, hogy tömény cukrot nyalogathat. De akkor is... Nem tudom, hogy hogy nem lett még cukorbeteg, az elmúlt fél órában több édességet fogyasztott el, mint én az elmúlt egy évben.
- Felesleges lenne begyógyítani, úgyis lesz másik. - Tényleg így van, bár elég csúnyán tudnak kinézni, amíg meg nem szabadulok Dávidéktól, meg a nem kevés rosszakarómtól, elkerülhetetlen, hogy újabb és újabb hegekkel tarkítsam a bőrfelületemet. Annyira nem bánom, legalább ott vannak emlékeztetőnek.
- Csak a szokásos. - Ismét vállat vonok, az egész téma nem tud érzékenyen érinteni. Legalább nem unalmas az életem. És elnézve, ahogy Lexine a nyelvét próbálja nézni, hirtelen elönt az elégedettség, hogy nekem vannak nagyobb dolgaim, amik miatt aggódhatok, minthogy milyen színű a nyelvem. Tény, hogy az egész menekülés dolog kihozza belőlem a legjobbat, és bár az alváshiány egy kellemetlen velejáró, még mindig kibírhatóbb számomra, mint például édességeket magamba tömni. Az lenne a halálom.
Utoljára módosította:Séllei K. Olivér, 2014. április 27. 15:54
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. május 12. 09:57 Ugrás a poszthoz

Aisha


Régen éreztem már ekkora mértékű nyugalmat. Majd' egy hónapja, a bál óta nem hallottam egy szót sem Dávidék felől, még csak nem is futottam össze velük, ami meglehetősen furcsa volt. Ismertem őket és a módszereiket annyira, hogy tudjam, nem elégedtek meg néhány csúnya, fenyegető pillantással és macska-egér játékkal, készültek valamire. Csak azt nem tudtam, hogy mire, és ez éppen elég nagy bajnak tűnt. Szerettem, hogyha egy lépéssel az ellenségeim előtt jártam, azonban így Vandával lépéshátrányba kerültünk. Miután bajosan, de megoldottuk a kijutást a Rezidenciáról, és sikerült nem megöletnünk magunkat - megúsztam néhány karcolással, ami a korábbiakhoz képest semmiségnek tűnt -, valamint valahogy ki tudtam kerülni Sofia követelőző kérdéseit, Vandával összeültünk, és megpróbáltunk rájönni, hogy mi lesz a következő. Sikertelenül.
Az újdonsült békében viszont nem tudtam mit kezdeni magammal. Túlságosan hozzá voltam szokva a folyamatos bujkáláshoz, tervezéshez, meneküléshez, és információk hiányában nem tudtam egyiket sem folytatni a megszokott tevékenységeim közül. Próbáltam mással elfoglalni magamat, de a rejtetten jelenlévő fenyegetés nem hagyta, hogy bármit is száz százalékos odafigyeléssel csináljak. Mondhatni paranoiás voltam egy kissé, mindig a hátam mögé néztem, nem tudva, hogy mit is várjak, mire készüljek. Legszívesebben bezárkóztam volna a Rellonban, azonban ott túl könnyű célpontot nyújtottam volna nekik. Ebben a mai világban megtudni a jelszót nem kerül sokba, ahogyan elintézni azt sem, hogy senki se figyeljen. Ami a zöld házban máskor nagy előny volt - egymás magánéletének tiszteletben tartása -, most csupán nehézségnek tűnt.
Igyekeztem hát elkerülni az egy helyben maradást, és fölös szabadidőmben jártam a kastélyt. Bár általában elkerültem a túlzottan forgalmas helyeket, most rávettem magamat, hogy emberek közé merészkedjek - ott még mindig kisebb esélyt láttam egy esetleges támadásra. Összekulcsolt karokkal állok, nekidőlve a kútnak. Egy szürke pólót, fekete farmert és sötétzöld kapucnis pulcsit viselek, kivételesen tornacipővel. A zsebeimben minden, ami kellhet: pálca, öngyújtó, cigi. Nem igazán figyelek oda rá, hogy mi történik körülöttem, egészen, amíg egy pergamen nem landol a vízben mellettem, majd nem kezdi el azt egy lány kihalászni.
- A pergamenhalászat valami új sport? - Hangom gúnyos, idegesít, hogy megzavarta a viszonylagos lelki békémet, és betolakodott az aurámba. Bár nem volt eddig sem jobb dolgom a csendes nézelődésnél, ez nem azt jelenti, hogy vágytam rá, hogy ez az állapot megváltozzon.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. május 17. 12:18 Ugrás a poszthoz

Aisha

A magam részéről nem érdekel a csaj, vagy, hogy mit művel éppen, az egyetlen kérésem az, hogy csöndben tegye, és hagyja, hogy egy kicsit nyugodt maradjon a légkör. Természetesen agyamnak egyik fele folyamatosan Dávidékra, vagy más idegenek jelenlétére koncentrál, felhasználom elmei szinten az összes gyakorlatot, amit az illúziómágia elsajátításának során szereztem. Mivel ez a mágiaág is az agyból ered, ott keresi az összefüggéseket, határozottan könnyedén lehet mások elméjének megérzésére használni. Ezért is imádtam annyira. Kívülről az egész egy egyszerű szemfényvesztésnek tűnt, azonban belülről úgy éreztem, hogy szinte bármit megtehetek az illúziómágia segítségével. Felismerhettem vele az ellenségeimet, használhattam fegyverként, vagy akár a saját szórakozásomra is. Rendkívül sokrétű tudomány volt, és - szerencsémre - kevesen ismerték, még kevesebben használták.
Fél szemmel figyelem, hogy mit csinál a kislány - mert hozzám képest annak tűnt -, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Nem ismerem őt, ami nem csoda, hiszen a fiatalok közül alig néhánnyal beszéltem eddig életemben - velük is csupán a céljaim elérésének érdekében. Van egy alap korhatár, ami alatt még nekem is túl nagy a korkülönbség, így a kicsiket inkább igyekszek elkerülni. A rellonosakkal ez nehezebb, hiszen a klubhelyiségben nap mint nap összefuthatunk, de ebből kiindulva legalább meg tudtam állapítani, hogy a pergamenhalászó biztosan nem a háztársam. A hitem a Rellonban visszaállt a normális szintre.
Nem esik meg a szívem rajta - mintha az olyan gyakran előfordulna egyébként is -, azonban átgondolva a pro és kontra érveket, előveszem a pálcámat a kabátom belső zsebéből, majd oda sem figyelve nagyon a sok hülyeségre, amit összehord, unottan intek egyet a pálcámmal a kút irányába, és a pergamenre koncentrálok.
- Invito -Nem kell egészen egy másodperc, és az ázott köteg már a kezeim között is van. Nem tudom, hogy hányadikos lehet a lány, nem is nagyon izgat, de az Invito egy alap varázsige, ő pedig hosszú percekig szenvedett vele, hogy kézzel kihalássza a kútból a pergament. Vagy kisebb, mint harmadikos, vagy mazochista egy természete van. Egy beképzelt félmosollyal nyújtom felé a vizes tekercset.
- És? Ez most hogy jön ide? - felvonom a szemöldökömet nem igazán követve a logikáját. Dohányzok. Ez egy tény. Még csak nem is kérdés volt a részéről. Nem vagyok vele egyedül, soha nem is voltam. Akárhányan előadják az iskolában, hogy ők szabálykövető, rendes kisdiákok, legalább a 70%-uk dohányzik, legtöbben tiltott helyen. Én legalább nem tagadom.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. május 17. 16:03 Ugrás a poszthoz

Sofia


Az elmúlt napokban uralkodó viszonylagos nyugalmamnak már nyoma sincs. Persze, eddig sem volt teljes mértékben egyszerű az eset, hiszen ott voltak a háttérben a nagy dolgok, mint például Dávid és a bandája. A kisebbekkel igyekeztem nem is nagyon foglalkozni, egészen addig, amíg a Sofia kontra Nina balhé híre el nem jutott hozzám. Nem érdekelt, hogyha veszekednek rajtam - sőt, inkább csak jót tett -, az sem, hogyha verekedésig durvul a dolog, de az, hogy az egyikük a gyengélkedőn köt ki, már kezd sok lenni. Főleg, hogy Sofiáról van szó, és ezzel csak még inkább sebezhetőbbé teszi magát Dávidéknak. Normál esetben - vagyis, hogyha nem figyelnék minden lépésünket ölési szándékkal -, valószínűleg élvezném az egészet, és nem érdekelne, hogy mennyire teszi tönkre magát miattam. Most azonban nem tűnt elviselhetőnek az egész, legfőképpen mivel tisztában voltam vele, hogy mi is sodorta ide Sofiát.
Talán másnak magától értetődő lenne, hogy a balhé, a verekedés, vagy az érzelmi stressz volt rá ilyen hatással, akár még arra is ráfognák a rosszullétét, hogy kialvatlan, esetleg túlontúl feszült az iskola miatt. Annak azonban, aki jártas az ehhez hasonló dolgokban, azonnal feltűnik, hogy valami nem stimmel. Eléggé jól ismerem Sofit ahhoz, hogy tudjam: nem az a könnyedén ájulós fajta. Így az előbb felsoroltakat kihúzhatjuk a lehetséges gondok közül, és számításba véve, hogy Dávidék még mindig lent garázdálkodnak a faluban, már nem is olyan nehéz kitalálni, hogy mi a baja valóban.
Mintha nem lenne így is éppen elég problémám, neki is most kell eldönteni, hogy bele akar keveredni az egészbe, ráadásul a rossz oldalról. Abból kiindulva, amit a bandáról tudok, könnyedén el tudom képzelni, hogy szándékos volt. Ha nem róluk lenne szó, ráhagynám Sofiára, azonban Dávidékat én hoztam a nyakára, nekem is kell elintéznem, hogy békén hagyják őt. Na meg, hogy ő is békén hagyja őket, ami így belegondolva sokkal bonyolultabbnak tűnik, mint fordítva.
Fekete farmert, fehér V nyakú pólót és egy fekete bőrdzsekit viselve viharzok keresztül a nyugati szárnyon. A körülményekhez képest nyugodtnak és megfontoltnak mondanám magamat. A gyengélkedő ajtaján belépve azt bevágom magam mögött, nem törődve vele, hogy megzavarhatok bárkit vele. Tsosie nincs itt, ebben biztos vagyok, különben érezném a jelenlétét. Nem mintha a gyógyító sok vizet zavarna. A lépteim visszhangot vernek a terem némaságában, ahogy Sofia ágya felé tartok. Nem kezdek el rögtön beszélni, inkább az ágya végéhez sétálok, és karjaimmal megtámasztva magamat a kis mozdítható asztalon, ráemelem a pillantásomat. Hosszú, néma percek után nyitom csak szólásra a számat.
- Hogy lehetsz ennyire idióta? - Hangom halk, de a maga nyugodtságában kissé talán fenyegető. Napok óta nem aludtam normálisan, ez a szemeimen is meglátszik. Pont erre nincs energiám. Nem tervezem kioktatni őt, egyrészt nincs jogom hozzá saját magamból kiindulva, másrészt az ő élete, azt csinál vele, amit csak akar. Egészen addig, amíg bele nem avatkozik az én dolgaimba.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. május 19. 15:41 Ugrás a poszthoz

Sofia


Nem vagyok dühös, csupán enyhén feszült. Az arcom teljes mértékben érzelemmentes, az elmúlt évek alatt sikerült tökéletesítenem ezt a kifejezést - vagyis inkább kifejezésmentességet. Amíg pillantásaink némán összefonódnak, szinte tapintható a feszültség közöttünk, mintha a néptelen gyengélkedőn is a néhány percen belül egymás fejéhez vágott szavak visszhangoznának. Kicsit olyan, mintha várnánk a kitörni készülő viharra, de talán közöttünk mindig is így volt. Sofiát nem olyannak ismertem meg, amilyennek mostanában mutatja magát. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor következett be a változás, de megtörtént. Higgadt és megfontolt rellonosból átment egy hisztis, felelőtlen libába, olyanná vált szinte, mint a többi. Határozottan nem díjaztam a dolgot, eddig is azért ő volt az egyetlen, akinek a társaságában huzamosabb ideig meg tudtam maradni, mert képes volt nem túl idegtépően viselkedni. Úgy tűnik, hogy ennek a képességének nyoma veszett, talán ő maga sem tudná pontosan megmondani, hogy miért. Az biztos, hogy nekem fogalmam sem volt, és jelenleg kisebb problémám is nagyobbnak tűnt, minthogy vele és ezzel a marhasággal foglalkozzak.
Az első percekben egy szót sem szólok hozzá, arcom mindvégig megmarad a maga kifejezéstelen valójában. El nem tudom képzelni, hogy hogyan keverte magát ide. Azaz, nem igaz, pontosan tudom, hogy hogyan és miért került ide, egyszerűen csak azt esik nehezemre elhinni, hogy miért kellett neki úgy viselkednie, ahogy bárki más tenné. Olyannak tűnt, mint egy dacos gyerek, ahogy nem voltam hajlandó elmesélni neki a történetet, tett valamit, amivel úgy gondolta, hogy rávehet erre. A határozottságommal azonban semmi sem történt, eldöntöttem, hogy nem fogom neki elmondani, mibe is keveredtünk pontosan, és tartom is magamat ehhez. Azzal neki sem tennék jót, és magamra is csak bajt hoznék. Hallgathatnám megint a szentbeszédet, prédikációt, és őszintén semmi kedvem sem volt hozzá. Túlságosan is sokszor hallottam az elmúlt időszakban, túl sok ember szájából.
- Elhiheted, hogy nem miattad aggódok. - Hangom gúnyos, ahogy megszólalok, ajkaim köré egy beképzelt félmosoly kúszik. Hogyha szép szavakkal nem tudtam őt leállítani, majd így talán sikerül. Viszonylag régen beszéltem így vele, ő is azok közé az emberek közé tartozott, akik közelében igyekeztem moderálni magamat. Cserébe természetesen kaptam is valamit. A könyörgés nem az én stílusom, és, hogyha neki ez kell, hát legyen.
- Nem érdekel, hogy miért csináltad, Sofia. A lényeg, hogy csináltad. - Vállat vonok, a pillantásomat még mindig nem fordítva el róla. Szavaim hűvös éllel visszhangoznak a néptelen terem falai között. Tudom, hogy tudja, nem kellett volna, mégis megtette, és ezzel nem csak saját magát ölette meg majdnem. A nőknek van ez a "csakazértis" elvük, amit én sosem fogok megérteni. Hogyha valaki nemet mond nekik valamire, ők a végsőkig elmennek, csakhogy bizonyítsák az igazukat. Mit nekik egy-két átok a hátukba?
- Ha idő előtt meg akarod öletni magadat, csak rajta. De én nem fogok hozzá asszisztálni. - Én ettől a pillanattól mosom kezeimet. Így is éppen elég nehéz magamat és Vandát életben tartani, hogy Ophelia eltűnéséről ne is beszéljünk, nincs szükségem rá, hogy még Sofi is buta liba módjára folytonos életveszélybe sodorja magát, és rám ruházza a felelősséget. Én is végeztem. Egy utolsó pillantás után fordítok neki hátat, és elindulok a gyengélkedő ajtaja felé.
Séllei K. Olivér
INAKTÍV


Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
Írta: 2014. május 22. 12:32 Ugrás a poszthoz

Sofia


Nem túlzottan érdekel, hogy a rideg szavaim milyen hatást keltenek Sofia érzékeny lelkében. Sosem voltam az az ember, akit érdekeltek mások érzelmei, vagy, aki egyáltalán belegondolt, hogy milyen hatással volt az emberekre. Természetesen ez alól kivételt képeznek azok a bizonyos esetek, amikor nagyon is tudtam, milyen a hatásom. Akkor általában ki is használtam a befolyásomat a lányokon. Azonban azt a szituációt nem lehetett ehhez hasonlítani. Sofia ostoba libaként viselkedett, és ezzel az egyetlen megmozdulásával is romba dönthette volna az egészet, amit mi Vandával hosszú hónapok alatt kiviteleztünk. Hónapok. Furcsa volt belegondolni, hogy már milyen régóta folyt ez a macska-egér hajsza. Hogyha Pécset is beleszámítjuk, akkor évek óta. És mégis, nem haltunk meg, sőt. Most persze bonyolódott a helyzet, egyedül voltam Dávidékkal szemben, de nem bántam. Így legalább nem kellett másra odafigyelnem, tehettem amit csak akartam. Mármint akkor tehettem volna, hogyha Sofia nem áll az utamba. Ezt viszont újra és újra megtette, ment a saját feje után bele sem gondolva a következményekbe.
- Eljöttem elmondani, hogy még egy ilyen, és jó eséllyel nyíratod ki magadat. Meg engem is - morgom a választ, még mindig nem fordítva el közömbös pillantásomat róla. Az ő életével azt csinál, amit csak akar, azonban az enyémet így is éppen elég tényező veszélyezteti. Egy felelőtlen, szinte már gyerekesen viselkedő libára semmi szükségem. Nem is értem, hogy mit vár, mit fogok válaszolni. Sosem volt közöttünk semmi egymás kölcsönösen való kihasználásán kívül. Legalábbis az én részemről nem, az ő része meg nem érdekelt. Szíve joga volt azt érezni, amit csak akar.
- Nem az érdekel, hogy hogy kerültél ide. Az a lényeg, hogy kitől vetted. - A faluban és közelében Dávidékon kívül nem volt más, aki ilyenekhez juttathatta Sofiát. Ismertem a környék összes sötét és zűrös területét, egyiken sem volt megtalálható semmi ilyesmi. Szóval a forrás csakis a pécsi banda lehetett, és éppen ez volt a baj. Megtettem mindent a bálon, hogy kijuttassam onnan őt, erre önszántából sétált vissza a karjaikba. És ezzel nem csak saját magát veszélyeztette.
- Mert akkor mi lesz? - Hangom gúnyos, mint általában, semmit sem tehetne ellenem, amivel megállít. Ezzel a parancsolgatásával pedig tudhatná már, hogy nem ér el semmit. Mint minden rendes lázadó rellonos, én sem hagytam magamat irányítani senkinek. Nem ő lesz az első, aki ezt a bevált rutint megváltoztatja. Amúgy sincs hozzá semmi joga, ahogyan senki másnak sem.
Kelletlenül fordulok felé, arcomon egy kérdő grimasszal. Ahogy közelebb lép, és megcsókol, nem reagálok, néhány pillanat után pedig türelmetlenül fejtem le a nyakamból a karjait. Nem voltam olyan hangulatban, hogy csak ezzel meg tudjon puhítani. Eszemben sincs visszacsókolni, inkább eltolom magamtól, és gúnyosan nézek rá.
- Komolyan? - Felvonom a szemöldökömet. Általában én vagyok az, aki így akarja elkerülni a beszélgetéseket, ő most arra használja a testiséget, hogy megállítson. Nem túl nagy sikerrel. - Nincs kedvem ehhez a sz**sághoz. - Kisebb problémám is nagyobb volt, mint a hirtelen hangulatingadozásaival foglalkozni. Fáradt voltam, leterhelt, és szükségem volt egy kiadós alvásra.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Séllei K. Olivér összes RPG hozzászólása (44 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel