Colette


Colette első látásra jó beszélgetőpartnernek bizonyult, ami a későbbiekben is megmutatkozott. Egy kis ideig Poszeidónt nézegette, aztán válaszolt a feltett kérdéseimre. A második feltételezésem bakot lőtt, hiszen nem a kék, hanem a sárga házat erősíti. Nem sokat tudok az unikornisokról, mármint a házról, de idővel, majd minden házból lesz egy ismerősöm. Még azt is elmondta, hogy nem illene ezekbe a házakba. Ezen kicsit csodálkoztam, de végül bólintottam. Ki tudja miért, de bólintottam. Amikor rázúdítottam egy rakás kérdést, ő úgy láttam, szívesen válaszolt. Elmondása szerint ős sem egy hú de nagy állatbarát, még is van otthon egy crup-ja. A harmadik tippelésem újra bejött, hiszen elsősnek mondtam és meg is erősítette a tényt, amit magamban feltételeztem. Amikor visszakérdezett, boldogan válaszoltam.
- Másodikos vagyok, és bár már említettem, de Eridonos - újra rámosolyogtam, ha az előző mosolyok nem lettek volna elegek. Végül fel tett egy kérés formájú kérdést, amire nem szívesen válaszoltam volna. A múltamról kérdezett. Nem szerettem hangoztatni, hogy milyen sorsom is volt, de nem akartam megbántani, így valamit ki kellett találnom.
- Ne haragudj, de a múltamról nem szeretek beszélni, és most sem mesélném el, ha nem gond. Viszont nagyon szeretek táncolni és énekelni, ezen kívül sokat olvasok, de nem azért, mert annyira szeretnék, csak hogy okosodjak - újra rákacsintottam, aztán folytattam. - Na és te? Honnan jöttél? Neked esetleg vannak hobbijaid?
Szerettem volna a lehető legtöbb dolgot megtudni róla, ha bár ő nem ismeri a múltam, azért még lehetünk jóban. Poszeidón simogatása közben a cica elaludt az ölemben, én pedig óvatosan folytattam a cirógatását. Szerettem ezt az állatot és bár mást nem tűrök meg a közelemben, na jó, ez nem igaz. Elviselni elviselem a másik állatfajtát, de tartani, na azt soha.

Colette


Colette első látásra jó beszélgetőpartnernek bizonyult, ami a későbbiekben is megmutatkozott. Egy kis ideig Poszeidónt nézegette, aztán válaszolt a feltett kérdéseimre. A második feltételezésem bakot lőtt, hiszen nem a kék, hanem a sárga házat erősíti. Nem sokat tudok az unikornisokról, mármint a házról, de idővel, majd minden házból lesz egy ismerősöm. Még azt is elmondta, hogy nem illene ezekbe a házakba. Ezen kicsit csodálkoztam, de végül bólintottam. Ki tudja miért, de bólintottam. Amikor rázúdítottam egy rakás kérdést, ő úgy láttam, szívesen válaszolt. Elmondása szerint ős sem egy hú de nagy állatbarát, még is van otthon egy crup-ja. A harmadik tippelésem újra bejött, hiszen elsősnek mondtam és meg is erősítette a tényt, amit magamban feltételeztem. Amikor visszakérdezett, boldogan válaszoltam.
- Másodikos vagyok, és bár már említettem, de Eridonos - újra rámosolyogtam, ha az előző mosolyok nem lettek volna elegek. Végül fel tett egy kérés formájú kérdést, amire nem szívesen válaszoltam volna. A múltamról kérdezett. Nem szerettem hangoztatni, hogy milyen sorsom is volt, de nem akartam megbántani, így valamit ki kellett találnom.
- Ne haragudj, de a múltamról nem szeretek beszélni, és most sem mesélném el, ha nem gond. Viszont nagyon szeretek táncolni és énekelni, ezen kívül sokat olvasok, de nem azért, mert annyira szeretnék, csak hogy okosodjak - újra rákacsintottam, aztán folytattam. - Na és te? Honnan jöttél? Neked esetleg vannak hobbijaid?
Szerettem volna a lehető legtöbb dolgot megtudni róla, ha bár ő nem ismeri a múltam, azért még lehetünk jóban. Poszeidón simogatása közben a cica elaludt az ölemben, én pedig óvatosan folytattam a cirógatását. Szerettem ezt az állatot és bár mást nem tűrök meg a közelemben, na jó, ez nem igaz. Elviselni elviselem a másik állatfajtát, de tartani, na azt soha.

Zsófi

Végre tudok valakivel beszélgetni, hisz már mióta ez volt a problémám. És most itt a lehetőség, hisz Zsófi nagyon kedves lány, és az én csendességemet is ellensúlyozza egy kicsit. Viszont, most már végre őszintén tudtam mosolyogni, hiszen én is feldobódtam a kis beszélgetésünktől.
Mint következő válaszából megtudtam ő másodikos,vagyis nem is sokkal idősebb nálam. Az sem lenne gond, de azért a saját korosztályommal mégiscsak jobban megértjük egymást. Mikor megkértem, hogy meséljen, látszott rajta, hogy most rosszat kérdeztem. Megértettem, hogy nem szeretne a múltjáról beszélni. Hála istennek, velem még nem történt nagyobb baj, de azért van olyan részlete a múltamnak, amiről még senkivel sem beszéltem.
-Persze, megértem, és bocsi, hogy rosszat kérdeztem.-mondtam neki talán kicsit bűnbánatosan. Megtudtam még azt is, hogy táncolni és énekelni szeret, valamint olvas, de csak azért, hogy okosodjon. Persze a kérdést is visszakaptam, bár nekem fogalmam sem volt, mit mesélhetnék.
-Hát az én életem nem túl izgalmas. A szüleim francia varázslók, én ott is születtem és éltem 12 évig. Két éve anya unokatestvére miatt jöttünk Magyarországra, az okokat viszont most én nem szeretném elmesélni. - mondtam, de azért azt még hozzátettem,hogy nehogy rosszra gondoljon-Nem kell nagy dologra gondolni, csak nekem fájdalmas emlék.-lehet, hogy ez kicsit mentegetőzésnek tűnhetett, de nem ez volt a célom.
-Van két nővérem is ők állnak hozzám a legközelebb. És hogy mik a hobbijaim? Az közös bennünk, hogy én is szeretek táncolni, és ezenkívül, bár nem a legkedvesebb állataim, de otthon voltak lovaink szóval néha szoktam lovagolni-mondtam mosolyogva. Miközben ezt mondtam azon elgondolkodtam,hogy fogom-e ezt a helyet valaha az igazi otthonomnak hívni,mert természetesen az itteni házunkra és akár az iskolára otthonomként szoktam utalni, de ez nem mindig tükrözi az igazi érzéseimet. Mert bár már nem idegen Magyarország sőt kifejezetten szeretem, de mindig Franciaország marad az igazi otthonom.

Colette


Az árvaházas évek után tényleg jót tett, hogy végre kiszabadultam a nevelők fogságából és végre új, önállóbb életét élhettem. Szinte úgy, mint most az iskolában. Volt pár szabály, amiket be is tartottam, mind itt, mind otthon. Viszont az a tény, hogy nincs megszabva minden, az nagyon jó volt. Gyűlöltem, ha a nevelők elkezdek parancsolgatni: csináld ezt, csináld azt! De persze, ha valamit is egy milliméterrel arrébb raktam, vagy máshová léptem, már rögtön rohantak a főgondozóhoz, hogy szabjon ki büntetést, vagy ilyesmi. Persze egy ujjal sem mertek hozzám nyúlni, csak azt hitték, hogy az majd megfélemlít. Hát tévedtek...
Amikor Colette mesélni kezdett magáról, viszonylag sok mindent megtudtam róla. Mindig is elakartam menni Franciaországba, de soha nem volt rá alkalmam. Na és vajon miért? Mert két évig abban az omladozó épületben raboskodtam, és amikor végre kijutottam onnan, már jött is a levél. Ez egyben jó dolog is volt, másrészt lemaradtam egy csomó olyan dologról, ami hasznos lett volna az életben. Például sosem voltak barátaim, nem tapasztalhattam meg a játék örömét. Miután az új családomhoz kerültem, Annával egész jól összebarátkoztam és a nevelő szüleimmel is nagyon jó kapcsolatba kerültem.
- Persze, ahogy gondolod - bólintottam, amikor szabadkozva megállt a mesélésben és inkább rátért a hobbijaira. Előtte viszont még elárulta, hogy van két nővére és ők állnak hozzá a legközelebb. Nekem csak egy húgom van, de jó is ez így, hiszen legalább nincs senki, aki parancsolgat nekem. A lány elárulta, hogy ő is szeret táncolni, és lovagolt is. Nem értem mi a jó abban, hogy egy nagydarab állat hátán ülsz, ami körbe-körbe baktat. Vagy esetleg elmész másfelé is, de tényleg: mi a jó abban?
- Hol éltél pontosan Franciaországban? - a témát másra tereltem, hisz az állatok nem voltak az erősségeim, így kellett valami, amit még én is értek. Az otthona pedig biztos valami szép hely lehetett, hiszen a franciák mindig csak szépséges helyeken éltek.