Erik

Már így sem indult valami rózsásan a mai napom. Folyton elkéstem mindenhonnan. Kezdve azzal, hogy reggel elaludtam és lekéstem a rajzmágia órámat. Majd az ebédről is lemaradtam, így nekem már csak a morzsák maradtak. És még itt van ez is. Miért pont velem történik ez?! És ki volt az az alak aki becsukta mögöttem az ajtót és bezárt ide? Talán csak véletlenül tette, vagy én voltam alapból a célpontja? Zsörtölődtem magamban miközben lesöpörtem az egyik régi székről a pórt és a pókhálót, majd bosszankodva helyet foglaltam. De jó, még a bűbájtanról is lemaradok, ugyan is nem hiszem, hogy valaki egyhamar rám talál! Elvégre épelméjű mágus nem teszi be a lábát ilyen helyre. Én sem tudom, miért is jöttem ide. Már nagyon nem is emlékszek rá. Alaposan szemügyre vettem a helyet. Mindenhol régi tárgyak, üvegek, kartonok és egyéb kidobott holmik hevertek. Látszott, hogy itt már elég régen járt élőlény. Kivéve a patkányokat, egereket, pókokat, akiknek láthatólag ez a hely volt az otthonuk.
 - Segítség! - kiáltottam hirtelen.- Hall engem valaki? Beragadtam!- mondtam, majd miután hallottam, hogy nem jön válasz visszaültem a székemre. Ám amikor már azt hittem minden elveszett, lépteket hallottam az ajtó túlsó oldaláról. Reflex szerűen elbújtam egy láda mögött. Az ajtón egy fiú nyitott be. Megpróbáltam kicsit közelebb osonni, de a könyökömmel meglöktem a mellettem lévő szekrényt, a tárgyak amik pedig rajta voltak, elkezdtek leesni. Sok ezer üveg és könyv hullott lefelé. Balszerencsémre az egyik üveg pont az én fejemen landolt.
 - Áú!- kiáltottam fel hirtelen.

Erik

Megfogtam a fejem ahol az előbb ráesett az üveg, és meggyőződve tapasztaltam, hogy lett rajta egy púp. Hirtelen éles fény öntötte el a helyet. Megpróbáltam közelebb menni, de mivel nem láttam semmit, csak tapogatózni tudtam. Mikor már kicsit közelebb járhattam az ajtóhoz, valami - vagy valaki -, megfogta a fejem. Felnéztem és egy fiúval találtam magam szemben. Elpirultam, hiszen otthon egy fiú sem állt velem szóba, szóval a helyzet még új volt számomra. De mire reagáltam volna a helyzetre, ő már el is ugrott előlem.
 - Sz-sz-szia - köszöntem én is zavarodva. - Elena vagyok.
Nem nagyon tudtam, mit is mondhatnék, hogy megtörjem az a kínos csendet, de amikor megkérdezte, miért is kerültem ide, kissé enyhült a helyzet. Most már úgy éreztem, megbírok szólalni.
 - Bejöttem ide és valaki, becsukta mögöttem az ajtót. Őszintén megszólva nem is tudom, miért is jöttem be ebbe az elhagyatott "terembe". - válaszoltam Erik kérdésére. Szegény, annyira megijedt tőlem,- vagy nem is tudom miért - nekihátrált a mögötte lévő szekrénynek. Az üvegek újból potyogtak a polcokról, de most nem az én fejemre, hanem az övére. De Erik sikeresebben elkapta őket mint én. A mutatvány során, elég sok port is felkavart amitől mindketten köhögni kezdtünk.
 - Jól vagy? - kérdeztem, majd köhögtem egyet újból.
Elindultam felé, hogy segítsek neki egy kicsit megtámaszkodni, majd vetettem rá egy halvány mosolyt, hogy ne érezze magát annyira kellemetlenül.

Erik

Lenyűgözve néztem Erik mondhatni "zsonglőrködését" a lombikkal. Hihetetlen milyen gyors reflexei vannak. Még az a buta ötlet is felmerült bennem, hogy esetleg vámpír lenne. De mivel ez butaságnak hangzott, próbáltam minél hamarabb elhessegetni a bolondos gondolatom. Körülbelül két vagy, három percen keresztül csak néztem őt, majd mikor észhez tértem, gyorsan lesütöttem a szemem.
Mit művelsz Elena?! Ennél feltűnőbben nem menne?!- szidtam le magam gondolatban. Kezemet a szám elé téve kuncogtam, mikor láttam, hogy a fiú azzal küszködik, hogy a port letörölje pulóveréről, mely után inkább nagyobb foltokat hagyott mint eddig. Épp szólni készültem, hogy ne hagyjuk figyelem nélkül a  ajtót, mert netán visszajön az az alak aki bezárt, mikor észrevettük, hogy az eddig nyitott ajtó zárva van. Remek, visszajött, hogy befejezze azt amit elkezdett. Ki csinálja ezt velünk? Vagy jobb lenne az a meghatározás, hogy mi?- ezek a gondolatok futottak végig az agyamon, miközben Erik feldobta a fénygömböt a fejük fölé. Végre sikerült nem belenézni. Ez azért is jó, mert így legalább látok valamit nem úgy mint az előbb. Rémülten ültem a kis roskatag székemen, várva, hogy a fiú kinyissa az ajtót és kiszabaduljunk ebből az átkozott raktárból. Minden hiába volt, ugyan is a kilincs meg sem mozdult.
 - Had próbáljam meg én is.- mondtam, majd odamentem a zárhoz.
 - Alohomora - válaszoltam, ám a zár nem reagált.
 - Ha jól gondolom, ezt varázslattal zárták be. Szóval csak az ajtó kulcsával jutnánk ki innen.
Szóval jól mondta Erik...benn ragadtunk. Akkor most mihez kezdjünk? - futott át az agyamon a gondolat.
Nem gond, legalább lesz egy kis időnk megismerni egymást, előbb, utóbb valaki így is ránk talál.
 - Talán beszélgethetnénk. - válaszoltam a fiú kérdésére.

Erik

 - Tudom, bűbájtanból nemrég vettük, de most hirtelen nekem se jut eszembe mi is az.
Ez nem is meglepő. Elvégre az ember sok mindent felejt el, ha stresszel. Ez pedig pontosan egy ilyen helyzet. És még az is rátesz egy lapáttal, hogy az árvaházban és otthon sem tanultam varázsigéket. Mivel akkor még nem is tudtam róla, milyen erő van is bennem, és miután megtudtam akkor sem mertem használni, mivel úgy hittem, hogy a mágia rossz és csak rontani képes. Most már másképp gondolom, de még mindig nem merek sokat varázsolni.
 - Felőlem körülnézhetünk. Úgy sem kutakodtam, amíg benn voltam. - feleltem Erik feltevésére. Nem is tudom, ez eddig miért nem jutott eszembe. Talán azért, mert túlságosan elvoltam foglalva azzal, hogy kikerüljek innen. De most, hogy már van társaságom is, elég kellemes és nyugodt ez a hely. Talán Erik kedvessége teszi. Én is felkaptam egy régi fiolát, majd nagy oda figyeléssel vizsgálni kezdtem, bár nem tudtam mi van benne.
 - Eredetileg bűbájtanra indultam. De az is igaz, hogy nem nagyon tudom még hol vannak a termek. Óriási ez a kastély. Nem tudom megérteni, mások hogy tájékozódnak itt. - feleltem.
 - Azért azt nem mondhatnám, hogy sokat ültem itt. - néztem vissza a fiúra széles mosolyt vetve rá.
 - De jó! Te jársz sárkánytan órára. Én még sajnos nem vehettem fel. De biztos szuper lehet. - mondtam a fiúnak lelkesedve. A gond csak az, hogy a nagy lelkesedésben lefordultam a székemről, és egy egér tetemekkel teli sarokba huppantam le. Gyors felpattantam, ám ez sem volt jó ötlet, mert így meg egy kisebb asztalba vertem be a fejem. Szédülve támolyogtam, majd megbotlottam egy székben. Balszerencsémre, pont Erik ölébe estem.
 - Bo-bo-bocsi! Általában nem vagyok ilyen béna. - fordultam el zavaromban.

Erik

Nem is sikeredett olyan rosszra a mai napom, mint azt első pillanatban gondoltam. Azt hittem, hogy majd egész nap itt kuksolok ebben az elhagyatott kis szobában egyedül. Ehhez képest, most itt kutakodok egy fiúval. Aki, - csak, hogy említsem - egész kedves. - gondoltam, miközben Erik megmutatta nekem a nedves - de száraznak látszó - tintás üveget.
 - Persze szívesen megnézem! - és alaposan szemügyre vettem a fiú tenyerén lévő kis üvegcsét. Elvégre, nem mindennap találkozhat egy boszorkány ilyen holmikkal.
 - Ez tényleg egy láthatatlan tinta! Még sosem láttam ilyet! Milyen érdekes! - mondtam izgatottan, és folytattam a kutatást. Egy darabig nem találtam semmit, de az egyik polcon a legbelső üvegen megakadt a szemem. Odamentem hát és óvatosan kivettem. Elég érdekes volt, már maga az üveg is. Kis kerek alakú, piros színezetű üvegcse volt, melyet - talán gravírozva - apró rózsák díszítettek. Első látásra tetszett, mivel a rózsa a kedven virágom. De amikor kivettem a dugót, az illata olyan volt, mint az otthonomé, Centraliáé. Régen, amikor még ott éltem, a házunk előtt mindig ez az illat fogadott amikor kiléptem a teraszra. Most, hogy így belegondolok, nagyon hiányoznak a szüleim, és az otthonom. Csak kár, hogy már soha többet nem látom egyiket sem. Talán, pont ezért zártak be ide, hogy találjak valamit, hosszú éves kutatás után, ami a szüleimre emlékeztetne? Nem hiszem, hisz róluk alig meséltem a többieknek.
Kicsit felvidultam, azon, amit Erik mondott, hogy igyekezett a megmentésemre. Talán, mégsem lesz itt olyan rossz sorom mint gondolta.
 - És én örülök, hogy ideértél - mosolyodtam el ismét. Dehogy haragszom, végül is itt vagy és csak ez a lényeg. - nevettem rá ismét.
Ám amikor beleestem a fiú ölébe... Azt gondoltam, most végem. Majd biztos ő is azt csinálja, mint az árvaháziak. Félrelöknek. Legnagyobb meglepődésemre, nem így történt. Erik csak mosolygott rám. Nem volt semmi: "Tűnj a szemem elől..." vagy Leszállnál már rólam. " Csak ült és mosolygott.
 - Igazad van. Ez közös bennünk. - feleltem kissé idegesen.
 - És most te is láthattad az én tudásom. Nevettem el magam zavartan.

Erik
(Lezárás)

A kis ügyetlenkedésem után, folytattuk a kutakodást Erikkel. Sok furcsa dolgot találtunk itt, amikről látszólag egyikünk sem tudott, hogy léteznek. A legkülönösebb az a tükör volt amiből idegen emberek bámultak vissza ránk. Talán, valami jövőbeli képet láthattunk, vagy valami ennél is különösebb van a dolgok mögött? De hiába törtük a fejünk, a mágikus tükör titkára nem bírtunk rájönni. Már épp kezdtük volna feladni a reményt, mikor egy fiú fiú nyitotta ki a szertár ajtaját. Erik gyors odaugrott, nehogy újra becsukódjon az ajtó, és újból benn ragadjunk.
A fiú kinyitotta az ajtót, én pedig kiléptem. Nagyon jó volt ismét kinn a friss levegőn, a dohos szertár után. Nem mintha a fiú társaságával lett volna a gond, de örültem, hogy kiszabadultunk. Elvégre nem szeretném lekésni a rúnatan órám, és egy kicsit éhes is vagyok.
 - Én is köszönöm a csodás délelőttöt Erik. Még ha egy szertárban töltöttük is, élveztem veled lenni. - és visszamosolyogtam a fiúra. Különös, hogy egy ilyen helyen ismerkedtem meg egy új emberrel. Reggel amikor felkeltem, nem gondoltam volna, hogy ilyen mozgalmas délutánom lesz. Bár ez utóbbit Eriknek köszönhetem.
 - Én is az Eridonba való vagyok! - feleltem lelkesen.
 - Talán valamikor, még beszélhetnénk. - de mire az utóbbi mondatom elhangzott a fiúnak már se híre, se hamva se volt.
Ugyan, még midig zavart az a kis üvegcse amit találtam. Miért van olyan bájital, ami Centalia illatához hasonlított? Talán a szüleim hagyhatták itt, amikor még idejártak?
Mikor észbe kaptam, már senki sem volt a folyosón, csak jómagam. Elindultam én is, még mielőtt a rúnatant is lekésném, és gyors léptekkel száguldtam, végig a kihalt folyóson.  

Blanka

Körül kell néznem, nem bírom ezt az unalmat! - gondoltam, és elindultam lefelé. Útközben elhaladtam rengeteg ajtó mellet, de egyik sem izgatott nagyon. Olyan volt, mintha valaki tudat alatt irányított volna, hogy merre is menjek. Elértem úti célom. Az érzés, ami eddig vezetett egy gyönyörűséges kertnél abbamaradt.
 - Ez bámulatos! Hihetetlen, milyen helyekről nem tudok én! - mondtam, majd forogva elindultam a kert közepébe. Mindenhol gyönyörűséges virágok voltak.
 - Jé, ez rózsa! Ez a kedvenc virágom! - majd elindultam körülnézni. A falakra volt valami írva... Mintha rúnaírás lett volna. Már épp előkaptam venni a rúnatan tudásom, amikor megláttam egy lányt a földön feküdni. Talán valami baja van? Megátkozták esetleg? - gondoltam, és kisvártatva elindultam felé.
 - Jól vagy? Semmi gond? Hogy érzed magad? - mondtam és leguggoltam mellé.
 - Apropó, én Elena vagyok. Örülök a találkozásnak! - mosolyodtam el biztatóan.

Blanka

Egy pillanatra igen csak megrémültem, ugyan is az ismeretlen lány csak feküdt a hideg földön, és semmi jelét nem adta annak, hogy még eszméletnél van. Szerencsére pár percen belül fel is kelt. Megpróbáltam lassabban beszélni, hátha úgy megérti majd mit mondok. Elvégre ez az én hibám, mert amikor ideges leszek, képes vagyok hadarni.
 - Szia Elena vagyok. - ismételtem el most már nyugodtabban.
 - Azt kérdeztem, hogy jól vagy e? Talán megátkoztak? Csak mert, itt fekszel a hideg kövön egyedül. Esetleg, tudnék neked segíteni? - s vetettem egy barátkozós mosolyt a kába lányra.
Nem tudom mi baja lehet, de én szívesen meghallgatom, elvégre én is elég szörnyű dolgokon mentem át annak idején. És olykor még ma is, amikor sikoltozva ugrok fel az ágyamból.
 - Esetleg, elmondhatnád mi a baj. Én is sok mindenen mentem át az évek során. Biztos megérteném. - de azért még hozzá tettem, - Már, ha szeretnél beszélni róla. Anyuék halála után én is ilyen lehangolt voltam mint ez a lány. Semmi sem érdekelt. Legszívesebben elfutottam volna a problémák elől. És ezen még a nénikém viselkedése sem segített.

Blanka



Örömmel hallottam amikor Blanka közölte, hogy semmi baja, és, hogy csak a bolhából csinált elefántot. Már azt gondoltam, hogy vele is olyasmi történt mint velem anno.... De mindegy is mi járt a fejemben. Ami volt az elmúlt.
 - Én is Eridonos vagyok! Csak a gond, hogy csak első éves. - feleltem izgatottan. Szuper egy újabb ház társ! - de ez utóbbit csak úgy magamban tettem hozzá.
 - Ha már itt vagyunk egy ilyen gyönyörű kert kellős közepén, mi lenne, ha csinálnánk valamit? - de azonban semmi konkrét ötletem sem volt, arra mit is tegyünk. Sok minden végig futott az agyamon. Játék ötletek,... beszélgetések. De arra jutottam, hogy halvány lila gőzöm sincs mi is legyen a mostani tervünk. Viszont, nem állhatunk és nézhetünk ki a fejünkből.
 - Nos... Mit is csináljunk? Mit is? - tettem fel a kérdést Blankának.
 - Esetleg neked van valami ötleted?
Bár nekem lett volna, de  csak az, hogy beszélgessünk, viszont nem akarta a tragikus életemmel zaklatni szegény lányt. Lefeküdtem hát, és bámultam a felhőket. Különféle formájú felhőket fedeztem fel az égen. Volt bicikliző nyuszi, csokis fánk és még sok más is, minden amit csak az én élénk fantáziám odaképzelt.
 - Nézd! - szólaltam meg ismét. - Egy bicikliző nyuszi! - mutattam a pufi foltra az égen.

Blanka


Sokáig kémleltük az érdekesebbnél érdekesebb felhőket Blankával. Találtunk közben csillag, fánk, rózsa és még sok más alakú képződményt is. De a legérdekesebb egy üdítőt szürcsölő ufó volt. Nagyon jól szórakoztunk, míg meg nem láttam egy olyan felhőt, ami anyukámra hasonlított.
- Az olyan, mint az anyukám. - szóltam a mellettem fekvő lányhoz.
- Tudod, nagyon régen láttam már őket, és hiányoznak.
Jaj, ne már megint rám fog jönni! Ne, csak ezt ne! Ne csináld ezt Elena! - próbáltam magam lecsitítani. De nem bírtam. A szomorúság úrrá lett rajtam, és a könnyek csak úgy özönlöttek ki a szememből. Mindig, amikor anyáékra gondolok, sírni kezdek. Nagyon hiányoznak, csak úgy, mint az otthonom.
De miért csinálom pont akkor ezt, amikor társaságban vagyok? Hogy lehetek ennyire butus!
 - Ne aggódj, nem tettél semmit. - próbáltam, megnyugtatni Blankát, mielőtt azt hinné, hogy az ő hibája, hogy már megint sírok.

Blanka


Nagyon béna vagyok! Mit gondolhat most róla? Elena, hogy tehetted ezt! - szidtam le magam. Már épp meg bántam, amit az előbb mondtam, amikor Blanka megfogtam a kezem és simogatni kezdte a hátam. Először meglepődtem, elvégre nem sokan törnek  be a személyes aulámba, de nem is bántam, hogy a lány most ezt sutba vágta. Nem sokan töröttek velem életem során. De ebben az új suliban mindenki nagyon kedves. Nem is értem, hogy lehet ez. Régen az emberek többsége inkább elásott volna a föld mélyébe, mondván, hogy sokkal jobb lenne nélkülem.
Itt nincs semmi ilyen. Törődnek velem, és senki sem mondja azt, hogy tűnjek az utukból, mert zavarom őket. Erre itt az élő példa, Blanka. Csak egy fél órája vagyok vele, már is vigasztal, amikor rám jön az a sírási hullám, ami mostanában elég sokszor jelentkezik.
 - Semmi, bajom, csak a szüleim... tudod... - kezdtem neki a magyarázkodásnak, ám ez nem is volt olyan könnyű mint a fejemben kiterveltem.
 - Meghaltak. - fejeztem be végül a szívfacsaró mondatot.
 - Hét évvel ez előtt belefulladtak egy út széli tóba.
Nagyon fájt újból felidézni ezt az emléket. Talán, mert ebben az iskolában minden a szüleimre emlékeztet. Ugyan is ők is ide jártak, amikor annyi idősök voltak mint most én. Ugyan ezt az információt, csak pár napja tudom, de most, hogy vissza gondolok, milyen jó lett volna, ha anyával és apával elmentünk volna bevásárolni a sulira, utána pedig krokodil könnyek társágában felültettek volna az iskola vonatára, én meg szapora integetések közepette, búcsúztam volna el tőlük. Milyen szép is lenne. Csak kár, hogy ez nem lehetséges.
Elővettem egy zsepit és megtöröltem vele a szemem. Megtanultam, hogy mindig legyen nálam zsepi, ha valami újból felidézni a fájó emlékeket és nekem ismét sírnom kéne.  

Blanka


Furcsa volt, hogy ennyire kiakadok már megint, és a mellettem ülő lány nem bolondnak néz, hanem csodál. Ilyen sosem történt még. Általában, nem nagyon foglalkoztak ilyenkor velem, mondván: "Majd biztos abbahagyja, csak rá kell hagyni." De szemlátomást, Blankát nem zavarta, amit csinálok. Talán, neki is valami ilyesmi nyomja a lelkét?
 - Köszi, hogy ezt mondod! Ez kedves tőled. Általában az emberek rám hagyják a dolgot, nem foglalkoznak velem. - köszöntem meg a lánynak, a "bókot".
- Nincsenek testvéreim. És most a nevelő szüleimmel élek. Ugyan is amikor a szüleim meghaltak, árvaházba kerültem, mert se a nagyi, se a nagypapa nem élt már. A nagynéném meg nem vállalat el.
A nagynénémről nem szoktam nagyon beszélni senkinek, mert ez is egy olyan fájó emlék, mint a baleset. Izabella néni ugyan is nem nagyon szeretett engem. Amikor elkerültem az árvaházba akkor sem érdeklődött utánam. Míg én vártam, hogy majd egy szép napon kikerülök onnan, ő addig valahol bűntudat nélkül élte a kis világát. És még az után sem foglalkozott velem, miután nevelőszülőkhöz kerültem.
- És neked hogy zajlott eddig az életed? - mondtam, miután vettem egy nagy levegőt, hogy folytatni kezdjem a gondolatom.
Remélem nem sértettem meg ezzel, hogy így hirtelen elkezdem faggatni az életéről. Nem nagyon szoktam hozzá a társasághoz. Meg ez a hely is elég új nekem, nem tudom hogy is kezdjem az ilyen beszélgetéseket.
- Már, ha nincs ellenedre, hogy kérdezgetlek. - majd vetettem egy halovány mosolyt Blankára.
- És azért is elnézésed kérem, hogy itt rád zúdítom az összes problémám, amikor lehet, nem is nagyon érdekel téged. Végül is nem a te problémáid. Úgy, hogy bocsi, remélem, nem haragszol rám e miatt.
Most már tuti bolondnak néz. Miket zagyválok én itt össze?! Buta, buta Elena! - szidtam le magam, ma már körülbelül ötödszörre. Nem csodálom, ha ez után égni fog az arcom.

Blanka



Kissé elszomorító, mikor visszagondolok a múltamra. Néha még most is összeszorul a szívem, mikor meghallok valamit a szüleimmel vagy esetleg az egyik régi rokonommal kapcsolatban. Olyankor nem is tudom mit tegyek. Legszívesebben elbújnék egy eldugott helyre, és elő sem jönnék addig, amíg minden ami kínoz néha napján, el nem múlna. Csak sajnos, ezt nem tehet. Tartanom kell magam, még akkor is, ha már nem bírom tovább és elszakad a cérnaszál. Végül is ez az egyik indok amiért az Eridonba kerültem.
- Igen , nagyon is szeretek velük élni. És őket is nagyon szeretem. Mindig is vártam, hogy egyszer, majd egy ilyen kedves család örökbe fogadjon. - mosolyogtam rá a lányra.
És amit az előbb elmondtam, mind komolyan is gondoltam. Nagyon szeretem a nevelő szüleim. Amióta odaköltöztem hozzájuk, mind a ketten mindent megtettek, hogy az életem innentől jobb legyen, és hogy kárpótoljanak azért a három évért amit ott az árvaházban töltöttem. Ez mind szép és jó, csak én mindig úgy éreztem, hogy hiába ilyen kedveske velem, én nem tudok cserébe semmit adni. Hisz amikor valami probléma volt otthon az nem tudtam megoldani, mivel még csak gyerek vagyok.
De most úgy érzem találtam egy megértő barátot, akire számíthatok. Ő pedig itt ül melltettem.
 - Akkor neked csodás életed lehet. Elvégre az igazi családod vesz körbe.
Az idő egyre jobban kezdett hűlni. Nem is tudom, hány óra lehetett. Talán csak az miatt van ilyen hideg, mert már elég későre jár az idő. Őszintén megszólva nem tudom.
A kis udvar, amin eddig nyugodtan bámultuk a fénylő eget, miközben a nap melege melengetett minket, egyszer csak sötétleni kezdett, mintha épp vihar készülne. Bár ezt kétlem, elvégre egy felhő sincs az égen.
 - Tényleg kezd hideg lenni. - válaszoltam, majd felkaptam a földről a pulcsim, és felhúztam.  

Blanka

(Zárás válasz ^^)



Nagyon örültem, hogy a sors egy aranyos és kedves lánnyal hozott össze.
Reggel, amikor felkeltem eszemben sem volt, hogy a napom, majd ilyen fordulatot fog venni. De örülök, mert találtam egy barátnőt, akit már rég kerestem. Mint azt már említettem, az árvaházban sosem volt részem ily fogadtatásban részem.
Mind ezek után, úgy érzem, Blankával még sok mindent fogunk megélni közösen.
Ez popmás!
 - Persze, nyugodtan megmutathatod. - tértem újra vissza a valóságba. Nem tudom, milyen "kaland" vár még ránk ezen a napon vagy éppen ezen a héten. Már semmin sem lepődnék meg a szertáras ügyeim után.
Blanka megfogta a csuklóm, majd elindultunk a kastélyba.
Kíváncsi vagyok hova is visz!

Blair Devan Azomyr
Egy szabad napon



Szabad idő. Végre. Már nagyon vártam ezt a percet, amikor azt mondhatom, pihenés.
De sajnos ez így nem teljesen igaz. Nem pihenni fogok ma, hanem tanulni, elvégre itt van a vizsgaidőszak a nyakunkon, és nem szeretnék megbukni.
Keresnem kell valami csöndes helyet ahol átolvashatom a jegyzeteimet.
Gyorsan kivettem a szekrényemből az említett irományokat, felhúztam a kedvenc sapkám, elővettem a pálcám, majd elhagytam a hálókörletemet.
A folyosók érdekes mód, most üresek voltak, egy árva lélek sem tartózkodott az említett helyen. Még a szellemek sem, pedig azok naphosszat itt szoktak bóklászni. Nem is csoda, mindenki tanul mostanság.
Ahogy haladok a folyosón, az egyik teremből kiabálást hallok.
Talán valaki összeveszett egy másik emberrel? Fogalmam sincs. - gondoltam, majd halk léptekkel elindultam a zaj irányába. Talán, nem kéne ilyen kíváncsinak lennem. Sokszor kerültem már bajba e tulajdonságom miatt. Nem is tudom, miért vagyok ennyire ilyen.
A terem első látásra üresnek tűnt. Fotelok, asztalok, könyvek, és mindenféle berendezési tárgyak sorakoztak benne. Olyan volt, mintha a suli könyvtárában lennék, csak kicsit kevesebb könyvespolccal.
 - Nincs is itt senki. - jelentettem ki, majd helyet foglaltam az egyik közeli fotelon.  
 - De viszont itt tanulhatok! Mekkora mázli, hogy rátaláltam erre a helyre.
Elővettem a jegyzeteket, majd olvasni kezdtem. Már éppen végeztem volna az egyik  résszel, amikor a fejem felettem lévő polcról leesett egy könyv, pont a fejemre.
 - Hé! Ki volt az?
Csak annyit hallottam, hogy valaki motyog a fotelek mögött.
 - Halihó! Van itt valaki? - kérdeztem, miközben felkeltem, hogy körülnézhessek.

Blair Devan Azomyr


Hirtelen egy kötet landolt a kobakomon. Megrázkódtam, de mielőtt még leesett volna a fejemről is, elkaptam a levegőben.  
Egy lány rohant felém, szabadkozva. Ha, jól gondolom, ő volt, aki megkönyvezett. Ahogy látom, eléggé megijedt.
 - Elhiszem, hogy nem direkt volt. Semmi baj, nem haragszom. - simítottam meg a fejem, közben egy mosolyt vetettem a lányra.
Most eszméltem csak rá, hogy én tarok valamit a kezemben. Az előbb csak ösztönösen cselekedtem, nem is figyeltem fel arra mi is az, amit olyan szaporán szeretnék megmenteni a földre eséstől.
Szép kis könyvecske volt. Magamban elolvastam mi is van ráírva. Tudor Hushpush: Gondolatok a gurkóról – Védekezési stratégiák a kviddicsben
Hum, kviddics... Már hallottam róla. Azt hiszem, ez a sulink "sportja". Egyszer majd ki kéne próbálnom ezt is. Bár nem hiszem, hogy jó lennék benne, mert még sosem ültem seprűn. Centraliában és Balotaszálláson  nem ez volt a nyerő sportág.
- Azt hiszem ez a tiéd. - mondtam, majd odasétáltam a lány elé, és visszaadtam az említett könyvecskét.
 - Amúgy engem Elena Rose-nak hívnak. Elsős eridonos diák vagyok. Örülök a találkozásnak. Bár egy kicsit fájdalmas volt. - nevettem el magam.
 - Szeretsz kviddicsezni? - próbáltam nyitni a lány felé, nehogy elrohanjon innen félelmében.
Jártam már úgy és nem volt a legfelemelőbb érzés. Szegény elsősre eléggé ráijesztettem a régi sulinkban. Utána egy hétig bűntudatom volt.

Blair Devan Azomyr


Nos, egy újabb elsős. Megnyugvás számomra, hisz még én is az vagyok.
Megértem Blair bizonytalanságát és kíváncsiságát. Egy pár héttel ezelőtt még én is ilyen voltam. Miket beszélek? Még mindig ilyen vagyok!
- Elég jó suli. Csak kár, hogy a tanév végén a vizsgaidőszakba jöttem. Így nem sok mit tudok még róla. - válaszoltam a lány kérdésére.
 - Ne aggódj. Tudok angolul, mivel én sem voltam mindig magyar. Négy éve költöztem ide. Eleinte Amerikában éltem, szóval nem kell amiatt aggódnod, hogy esetleg nem értenénk meg egymást. - majd rámosolyogtam Blair-re.
Néha napján én is még átváltok angolra. Főként akkor, amikor nagyon nagy pácban vagyok, de ez ritka. Azonban, ha az ember jobban megfigyeli az akcentusom néha még most is hallatszik a beszédemen. Elvégre csak négy éve élek Magyarországon. Nem itt születtem, ebből kifolyólag, nem is ez az anyanyelvem. Szerencsére már nagyjából sikerült elsajátítanom a nyelvet, de valamikor nem az igazi a beszédem.
Egyszóval megértem Blair-t.
- Te amúgy honnan jöttél? - kérdeztem a lánytól.
Kíváncsi voltam, Anglia vagy Amerika melyik részéről jött. Talán ismerem azt a helyet, bár nem sokat utaztam előző életemben. Egyedül a szülővárosomba, és az árvaházban jártam. Máshol nemigen.
- You where are you from anyway? - tettem fel ismét a kérdést, ezuttal már angolul, hátha így jobban megérti amit mondok.
Ez egész jó kis ötlet volt! Ügyi vagy Elena! Blair kicsit felvidult. Szép volt! - biztattam magam.
Csoda, általában leszidni szoktam magamat. Mik nem történnek velem ezen a héten.


!!!Táboros játék!!!
Kérlek ne töröld, ne írj bele! Köszi: Táborszervezők
2014. május 8.
2014. február 25.

Vanília Perwinkle
Késő délután


Állítom, még életemben nem sétáltam annyit, mint ma egész nap. Az igazat megvallva, nem tudom, eddig miért nem hagytam abba ezt a sétafikálást. Hajtott valamiféle harmadik érzék arra, hogy a kastély ezen részén maradjak.
Órákon át sétáltam ezen a részen, de senkivel és semmivel nem találkoztam. Furcsa dolog ami velem történik. A tudatom egyik része azt mondja, hogy menjek el innen, mert semmi érdekes nincs itt. A másik felem, viszont arra késztet, hogy maradnom kell. Végül a második utasításra hallgatok, és kisvártatva helyet foglalok  egy szobor melletti széken. Ezután, csak egy dolgom van, várni. Várni valamire, ami lehet, hogy nem is következik be.
Hirtelen pusmogást hallok a folyosó egyik részéről.
Talán még van valaki erre? Őmiatta érezhettem  úgy, hogy maradnom kell? - gondolom, miközben felpattanok a székről és elindulok a hang irányába.
A cipőm kopog a kövön, és a talárom is susog miközben megyek a hang irányába. Ez utóbbi még rátesznek egy lapáttal a kísérteties hangultra. Érdekes módon, nem félek. Most életemben először fordul elő velem, hogy ilyen kísérteties hangulatban nem rohanok el azonnal. Úgy látszik az Eridon kezd megtanítani arra, hogy bátor legyek.
Elérkezek annak a folyosónak a bejáratához, ahonnan a hangok jönnek. Egy kicsit gondolkodom, majd belépek. Hihetetlen látvány tárul elém. A falon millióm egy festmény díszeleg, melyen női alakok vannak. Nem egyszerű hétköznapi emberek, hanem milliméter pontossággal megfestett, csodaszép hölgyek. Olyan, mintha a festő arra törekedett volna, hogy teljesen olyanok legyenek, mintha még élnének.
Lassan közelebb osonok az egyikhez, majd nézegetni kezdem. Ijedtemben hátrahőkölök, mikor a képen látható nő megmozdul, és rám kiállt, hogy ne bámuljam őt.
- E... elnézést!   - kérek bocsánatot, mire a hölgy odafordul vele szembe lévő másik nővel, és odakiált neki valamit.
Ez meg mi volt?! Beszélő képek?! Ez egyáltalán lehetséges? Bár nem csodálom, hogy számomra fura ez az egész. A suliba érkezésem előtt egy hónappal tudtam meg, hogy boszorkány vagyok. Úgyhogy, nem vagyok túl jártas a varázs világban.
Elindulok a folyosó vége felé. A félhomályban alig látok valamit. Végül egy a terem végében lévő festménynél állok meg.
Döbbenetes! A képen lévő lány nagyon hasonlít rám. Annyi az eltérés, hogy neki másképp van rendezve a haj, meg a ruhája régebbi. Az arcvonásai a tekintete, minden olyan mint az enyém.
 - Jé! - közlöm a döbbenetem hangosan is.
Elég későre jár már. El kéne mennem aludni, vissza az Eridon toronyba. El is indulok, de mielőtt kiérnék belebotlom valamibe, vagy inkább valakibe.

Fynnci


Sietnem kell, ha nem szeretnék a földön tiporva végezni vagy akár büntetést kapni az miatt, hogy a folyosón bolyongok amíg mindenki más a dolgát csinálja.  Elméletben azért indultam el, hogy valami nyugodt helyet keressek, hogy ismételgessek a még hátralévő néhány vizsgájára. Tudom, hogy nem sok időm van már hátra, hisz szombaton lezárul a vizsgaírás ideje. Őszintén szólva nem is tudom, valójában miért hagytam két vizsgát az utolsó pillanatokra. Még azt sem mondhatom, hogy a folytonos edzések miatt vagyok így lemaradva, hisz nincs is sok edzésem, meg amúgy is még csak elsős lennék. A színjátszóra sem foghatom, mert még nem is voltam egy próbán sem. Különben is az első próba, - számomra - a vizsgaírás után lesz. Bár nem szeretném bevallani, de valójában nagyon is félek. Nem attól, hogy esetleg nem jutnék másodikba, hanem attól, hogy a kviddics pályán vagy éppen a színjátszó teremben, csinálok valami teljes buta baklövést, amivel ismét elszúrom az esélyeimet a társadalmi életemre nézve.
Ahogy így gondolkodok, hirtelen ajtó nyílást hallok, és diákok elsöprő lavinaként özönlenek az eddig békés folyosóra. Hiába próbálok menekülni, nem bírok szabadulni a tömeg elsöprő "erejétől". Egy szabad pillanatomban megkapaszkodok a fal egyik felében, így kiszakadva az "ördögi kőrből". Gyorsan körülnézek, hátha találok egy helyet, ahova bemenekülhetek. A folyosó végén megpillantok egy szobát, amit még sosem láttam. Pedig elég sokat jártam már, számtalan alkalommal az Északi Toronyban, mióta itt vagyok. Egyszer mert, rajzmágia órám volt, valamikor meg csak azért, mert épp erre tévedtem. De ezt az ajtót még nem láttam sosem. Izgatottan közelebb lépdelek, majd szemügyre veszem az ajtót, közben arra is koncentrálva, hogy mi lehet mögötte. Szépen díszített ajtó vasak. Ez nem meglepő. Itt szinte minden ajtó ilyennel van ellátva. Talán semmi különös sincs ebben a szobában. Hirtelen egy tücsök tűnik fel a bejárat alatti kis nyílásból. A jószág felém ugrál, hosszú csápjait egyfolytában mozgatva. Sosem féltem a bogaraktól, ahogy most sem teszem. Gyorsan a kis állat nyomába indulok, amikor pedig bekászálódik egy sarokba, lehajolok és a kezembe zárom. Egyedül egy embert ismerek, aki tücskökkel és másféle bogarakkal mászkál a suliban. Fynnci! Akkor csak ő lehet a bejárat mögött. Nem is tétovázok tovább, benyitok.
Jól sejtettem. A fiú a teremben lévő kanapén ült, kezében a jegyzeteivel, és épp  engem bámult.
 - Szia! - köszönök illedelmesen, de még mielőtt még valamit mondhatnék, a fiú már is belekezd a mondandójába.
Érdekes. Az emberek általában nem szoktak ilyen hirtelen letámadni, de sebaj! Legalább így feloldódnak a gátlásaim, amik számtalanszor az utamat állják.
 - Igen, eridonos vagyok. Igen ismerem.
Közelebb lépdelek, majd helyet foglalok Fynnci mellett.
 - Ühm... Azt hiszem, ez a csöppség hozzád tartozik. - szólítom meg én is a fiút, majd a talárom alól előhúzom a megrémült tücsköt. Nem volt sokat nálam, de még is úgy fest, mint akin  átment három markoló, meg egy simító gép.

Ölelgessünk zöldikéket

Vajon mi a csuda lehet az az "Ölelgessünk zöldeket"? Napok óta ettől hangos az egész suli. Nem is érti, hogy a többi háztársa és iskola társai, hogy tudnak megölelni egy rellonost. Amikor idekerült még úgy tudta, hogy a zöld ház tagjai egytől egyig gonoszak, és legszívesebben az első pillanatban rád küldenének egyszerre négy átkot is.  Mára már változott a véleménye, de még mindig tart tőlük. És most mégis a folyosón baktat végig, keresve azt a helyet ahol rendezésre kerül a "jeles" alkalom. Vajon mit szólnak majd hozzá, amikor betoppan? Nevető görcsöt kapnak az miatt, hogy egy ilyen jó kislány mint Elena idevetődött? Vagy kifejezetten örülni fognak a jelenléténeket? Egyenlőre még nem tudhatjuk. Annyi viszont biztos, hogy amikor befordul a sarkon, már úgy érzi, hogy mégsem kellett volna idejönnie. Legszívesebben visszafordulna és addig futna, ameddig csak tud, hogy minél távolabb legyen a közösségtől. De, ha már idáig eljött, akkor már nem fordulhat vissza. Amilyen halkan csak lehet lépdel végig az üres folyosón, miközben hallgatózik, hátha valaki erre téved és elvezeti arra a helyre, ahol az "Ölelgessünk zöldeket" van. Hirtelen egy lány viharzik el mellette. Megtorpan egy pillanatra, de mire észbe kap, a lány már a folyosó végén van. Elena nem tétovázik tovább, elindul a lány után, hátha a lány is oda indult, ahova ő is.
Végig lépked a visz hangzó köveken, majd az iskola bejárati csarnokában találja magát. Minden zöldben pompázik, amitől az a gondolata ered, hogy biztos jó helyen lehet.
 Igazán szépen ki lett díszítve a csarnok. Nem tudom ki, de egészen jó munkát végzett. - gondolja magában, miközben közelebb sétál a többiekhez, akik már nagyban "ünnepelnek". Persze csak akkor, hogyha azt ünneplésnek lehet nevezni, amikor egy lány sóbálvánnyá változtatja a másik vörös hajú lánykát. Elena lassan közelebb lépdel, majd ahogy az egy illedelmes emberhez méltó, köszönti a többieket.
- Sziasztok! Miről maradtam le?

Fynnci

Nem sok reagálni valója van, mert a fiú hirtelen letámadja. És, hogy bánja e? Nem, egyáltalán nem. Fynncivel a padláson eltöltött naptól kezdve barátok. Azóta nem sokat találkoztak. Jó, az igaz, hogy néha-néha összefutottak a folyosón vagy éppen az Eridonba menet, de így, hogy csak ketten legyenek, kevésszer volt rá alkalom. Sosem gondolta volna, hogy még egyszer a fiúval lehet és most még is itt ül és cseverészik vele. Furcsa véletlenek!
- Szia, Fynnci! Örülök, hogy még emlékszel rám! Én sem feledtelek el ebben a pár napban. - mosolyodik el, de mire még valamit szólhatna, a mellette ülő emberke hirtelen elhallgat. Lehet, hogy a padláson történtek miatt, mert nem mondhatni jó ténynek az, hogy Leonie és Keith összeköltöztek. Hiszen egy fiú és egy lány nem lehetne egy hálószobában, mert tiltja az iskola szabályzata. Ezt Elena már a saját bőrén megtapasztalta. Ugyan is, amikor még épp, hogy két napja járta az iskolát, meglátta a hirdető táblán, hogy szobatársat keres két fiú. Mivel a lány akkor még semmit sem tudott az iskola szabályairól, jelentkezett és el is ment, hogy beköltözzön. A gond csak az volt, hogy amikor pakolt volna, közölték vele, hogy ez így nem fog menni, mert nemigen tolerálják a fiú kontra lány szobatártságos. Mindenesetre is, ezt a szabályt legalább nem feledi el egykönnyen.
- Épp menekülök a tömeg elől... Iszonyatosak, amikor kijönnek a termekből és átgázolnak rajtad.
Ez igaz is. Még mindig fáj az oldala a múltkori, "sétáljunk egyet, mert olyan kedvem van" alakalom végkifejletétől. Viszont van egy dolog, amire nem jött még rá. Hogy tűnt el az egyik zoknija, úgy, hogy a cipő rajtamaradt? Talán a vérszomjas diákok levarázsolták róla? De egyáltalán kinek kéne egy használt, ráadásul már kopott zokni?
 - Tücsök verseny? Szuper! - örvendezik, miközben szétnéz, hátha talál egy "versenyzésre váró" tücsköt. Nem hiszem, hogy a kis jószágoknak az lenne a leghőbb vágyuk, hogy két eridonos diák megtornáztassa őket. Bár kitudja... Ebben a világban már minden megtörténhet.
- A jutalom... Nos,... talán... - gondolkodik, miközben a plafont bámulja - lehetne az a díj, hogy a győztes elnevezhet egy tücsköt vagy... vethet egy szaltót a szobában, vagy megcsikizhet az egyik bogárka hasát.
Ilyenkor kell kiégnie az ember fantáziájának. Soha jobbkor! Bezzeg, amikor semmi szükség nincs rá, akkor ömlik a kreativitás mintha dézsából öntenék, most meg semmi sem jut a lány eszébe. Tipikus Elena viselkedés, erre már csak ezt lehet mondani.
- Szülinapom, szeptember negyedikén. A kedven virágom e rózsa. Szín, a tengerkék. Csokim a... mi is? Á, megvan a Milka csoki! A bogaram pedig a tücsök, szóval jól eltaláltad az ízlésem. - kacag fel, mert nem hitte volna, hogy majd a kedvenc bogárkáit fogja versenyeztetni.
- Akkor most én jövök. Te is mond el ugyan ezeket az infókat magadról.
Ahogy egyre jobban belemerülnek a beszélgetésbe, úgy oldódik Elena is. Általában aki a valódi, és nem a félénk Elenával akar beszélni, annak csáklyát kell hoznia, hogy leverje a jeget róla. Úgy látszik, hogy ez a közösség kifejezetten jó hatással van rá.
 - Gyere, Fynnci! Fogj te is egy tücsit!
Gyorsan odaszalad a kanapéhoz, ahol a párnák között az imént elszalasztott kis jószág kuporog. Némi kínszenvedés után (ugyan is a tücsi nem örült annak, hogy a lány játszani szeretne vele), de végül megkaparintja és odatrappol a fiú mellé.
 - Miért? Milyen ez a szoba? - érdeklődik, majd a szobát kezdi kémlelni. Semmit nem lát. (Legalább is egyenlőre.)

Fynnci

Gonosz rellonosok? Hm... - töpreng magában, miközben tágra nyílt szemekkel figyeli, ahogy Kevin jó tanácsokkal halmozza el. Ittléte során aligha futott össze a Zöld Ház tanulóival. Azt hiszem az egyetlen, akivel sikerült szóba elegyednie az Állia Szipenni volt. Vele is takarodó után futott össze amikor épp menekülőben volt, nehogy rajtakapják, hogy tilosban jár. Ám ott sem történt semmi komoly. Állia nem támadta meg egy átokkal sem. Noha a gúnyos vigyora amelyet minden egyes mondat után magára öltött egy cseppet ráhozta a frászt Elenára.
Mosolyogva figyeli, ahogy a fiúnak megtetszik az ötlete a tücskökkel kapcsolatban. Talán, még valami jó is kisülhet a mai szétszórt napjából.
Maga a srác kedvesnek tűnik. Bár, lehet, hogy ez a kijelentés még túl korai volt, hiszen alig ismeri még Fynncit. Igazán csak a padlásos dolog kapcsán találkozott vele.
 - Oké! - válaszol, majd átnyújtja Kevinnek az imént elfogott állatkát. Szegény kis teremtés azt sem tudja mit tegyen, nagy "szemeivel pislog" össze - vissza, menekülés után kutatva. Mint Elena néha napján, amikor semmi kiutat sem lát a reményre. Mióta a szüleit elvesztette nem találja a helyét, bárhogy is kutat utána.  Bizony, hiába tűnik egy kedves életvidám lánynak, belülről szétesni készül mint egy kártyavár, melyet a szél gonoszul ostromol, hogy aztán majd darabokra repüljön szét. Száműzöttnek, kitaszítottnak érzi magát. És minden egyes perccel, amikor a múltjára gondol, mélyül a lyuk a mellkasában.
Hirtelen felkapja a fejét, mert nem igazán figyelt oda arra, amit a fiú mondott neki. Nagyon röstelli, hogy csak így elkalandozik amikor a másik beszél hozzá, de most már nincs mit tenni. Viszont nagyjából sikerült összerakni a fejében kavargó mondatfoszlányokból Fynnci mondandóját. Ennek alapján kezdeményez meg egy választ.
- Fantasztikus! - mondja, de szomorúságát nem igazán tudja leplezni. Elena olyan mint egy nyitott könyv. Minden meglátszik rajta amit éppen gondol. Ez utóbbi a terem színén is kezd látszódni. A szivárványos színkavalkádból lassacskán eltűnik az eddig pompásan virító rózsaszín árnyalat, és egy sötétebb kékes fekete veszi át a helyét.
Elena szemének sarkában egy kis könnycsepp kezd látszódni, de még mielőtt bárki is tudomást vehetne róla, megtörli a szemét és a tücsökversenyre próbál koncentrálni.
- Hajrá, Prücsök! - kiálltja, kezével fürgén hadonászva, hátha a tücske felbátorodik tőle.

Gwen

Lábait sietősen szedve halad a Bagolyház tornya felé. Napok óta epedezve vár egy levelet a családjától. Ugyanis az apukája azt mondta, hogy fontos bejelenteni valója van számára. Ám, amire ezt a "hihetetlenül fontost" tényt közölhette volna vele, akkorára elkezdődött a következő tanév, így Elenának a titok tudta nélkül kellett elköltöznie. De ha minden igaz, ma megtudja, mi is az a dolog.
Még épp időben érkezik fel, mert az ablakban megjelenik egy bagoly a csőriben a nekicímezett borítékkal. Kapkodva kikapja a levelet, majd a madár olyan gyorsan ahogy jött, tovább is reppen. Sötét szemei megcsillannak amikor a papírra néz és érdekes kíváncsiság ül ki az arcára. Vajon mi állhat benne? Elköltöznek? Netán az anyukája végre felmondott abban a szörnyűséges ruhaüzletben ahol eddig dolgozott. Nem tudni miért, de ahányszor csak járt ott, mindig a kovászos uborka undorító szaga terjengett a levegőben. Körmeivel felhasítja a borítékot, majd kiveszi belőle a kicsire összehajtogatott levélpapírt.
Szia Kicsim!
Ne aggód, nemsokára megtudod, mi az a meglepi, amivel készülünk neked. Még egy kis kitartás! Egyenlőre csak annyit mondok, hogy ezután nem leszel magányos többé.

Szeretlek,
 Anya

~ De mi a fészkes fene lehet? - gondolja, majd dünnyögve, karjait leeresztve támaszkodik a Bagolyház hideg kőfalához. A levelet még mindig nem tette el, csak a kezében gyűrögeti, mint valami régi magazin kedvenc oldalát, amit majd kiragaszt az ágya fölé. Álmélkodásából egy hang zavarja föl. Egy hang, amely a mellette lévő sötét sarokból jön. Óvatos elindul az említett irány felé, kezét ökölbe szorítva. Ugyan nincs nála a pálcája, de minek is az, ha a szünidő alatt megvédeni is megtanulta magát. Fel kézzel elbánik ő akárkivel. Csak próbáljon közeledni felé. Lassan, de végül eléri a sarkot, majd egy nagy lendülettel ütni készül.

Lívia és Gwen, avagy a császkálós népség

Évzáró / Évnyitó ünnepély - Végradó Erik

Gwen és Lívia

(Sírkutatók)

Gwen

március 27. 16:00 körül

Lívia és Gwen

Mesélő

Sophie

Április 1. este