Aileen

Mindig is azt hittem, szeretem a személytelen helyeket. Pályaudvarok, repterek ahol sok ezer ember fordul meg nap mint nap, de mind ismeretlenek. El lehet bújni köztük, nem kérdez senki semmit, nem kell válaszokat adni, és talán pont ezért szerettem ott tölteni az időm. Amikor az átszállás miatt több órát vagy akár egy egész éjszakát töltöttünk a váróban a legmulatságosabb dolog volt 6 éves korom óta. A kastély ódon falai valami miatt ugyan ezt idézték bennem, de így pár nap elteltével már egészen nyomasztó volt ez az érzés. A tudat, hogy nincs olyan ember, akihez odaszaladhatsz ha problémád van egy ideig izgalmas, de huzamosabb idő után már kétségbeejtő.
Talán ezért menekültem minden áron a kastélyból, amikor megláttam, hogy kint süt a nap. Lehet, csak áltatom magam azzal az érzéssel, hogy a szabadban jobb lesz, de legalább az a pár perc, amíg kiérek reménykedéssel, nem pedig a honvágy miatti hisztériázásommal telik. Gyűlölök hisztizni, a legrosszabb dolog, amit egy lány csinálhat, és talán pont emiatt nem vagyok mostanában önmagammal sem jóban, mert minden gondolatomat lekötötte a "haza akarok menni", "normális életet akarok élni" és hasonló tartalmú naplóbejegyzések írása.
Viszont most a napsugarak tényleg némi reménnyel kecsegtettek, úgyhogy gyorsan felhúztam a drapp bakancsom, és egy szál pulcsiban és farmerben elindultam a szobából. Pár lépés után viszont kicsit visszarettentem, mert jóval hidegebb volt a folyosón, mint vártam, úgyhogy visszaszaladtam a sálamért, és így egy fokkal felkészültebben vágtam neki a kastélynak. Boldog mosollyal léptem ki a napon, várva, hogy a D vitamin átjárja az arcbőrömet, de ehelyett csak csípős szél és fogvacogtató hideg jutott. Nem csoda...én vagyok a hülye. Mit vártam februárban? Hogy a napsütéshez majd 20 fok és csodás szellő párosul? Ugyan, tényleg gondolkozhattam volna kicsit előre, de sebaj, legalább hasznát veszem annak, hogy az elmúlt két napban alaposan áttanulmányoztam a kastély térképét, és a Fénylő Lelkek Udvarát mintha pont ilyen helyzetekre tervezték volna. Úgyhogy a FLU felé vettem az irányt, és amint megtaláltam a szökőkutat, abban a boldog tudatban ültem le a kávájára, hogy legalább egy dolog van ebben a varázslatos izébizében ami hasznos.

Aileen

Nem szabad elfelejtsem feljegyezni, hogy a mai napon megtaláltam a mágia értelmét...fogalmazódott meg bennem a gondolat, amint kezeimmel a hátam mögött támaszkodva az arcomat az égnek emelve élveztem a napsugarak bársonyos simogatását. Tavaszi lányka vagyok, így nem csoda, ha a napsütés a lételemem. Nem az az erős, égető augusztusi nap, hanem például a mostani, varázslat által megszűrt téli. Ebben a pillanatban úgy érzem, évekig is képes lennék elviselni ezt az állapotot, még egyedül a tesóm hiányzik a szökőkút túloldalára, és kész is a tökéletes világkép.
Kár volt, hogy idáig jutottam a gondolatmenetemben, mert amíg nem jut Daniel az eszembe, addig néha egészen élvezni is tudom a vizsgaidőszak miatti semmittevést, de ha még véletlenül is, mint például most, Rá gondolok, rögtön elfog az elviselhetetlen hiányérzet. Miért pont csak én vagyok ilyen "kivételes képességű" ahogyan az a nő fogalmazott, Ő miért nem? Pedig ha itt lenne, azt hiszem nem kellene a napsütéshez és a könyvekhez meneküljek. Minden egoizmus nélkül állíthatom, hogy találékony, és nagyon kíváncsi természetű vagyok, könnyen alkalmazkodom és eddig mindig, minden helyzetben feltaláltam magam, de most, tényleg elveszetten érzem magam. Pedig még azt sem mondhatom, hogy én vagyok a legfiatalabb, vagy a legújabb diák, hiszen szinte nap mint nap érkeznek új emberek, kiknek jobban, kiknek rosszabbul sikerül a beilleszkedés, s én azt hiszem az utóbbi csoportba tartozom. De félretéve a pesszimista gondolatokat, pár hónap, és jobb lesz! Tudom...
Gondolataimból az ajtó halk nyikordulása szakított ki, amire felkaptam a fejem, és kíváncsian néztem az épp belép lányra. Nem tűnt épp jókedvűnek, és láthatóan tudomást sem vett rólam, viszont mégis egyenesen felém indult, majd amikor mégiscsak észrevett bosszús arccal elfordult, és hogy hangsúlyozza rosszkedvét hangos léptekkel távozott. Azt hiszem le akart volna ülni a helyemre, mert mi másért indult volna a szökőkút felé, viszont ezek szerint én útban voltam. Nem vagyok veszekedős típus, de épp fel akartam állni, hogy hideg hangon közöljem vele: "Ha ettől jobban érzed magad, nyugodtan ülj le!" és elvonuljak, de tekintve, hogy már amikor belépett sem volt rózsás hangulatban, és nekem sem teljesen tiszta ilyenkor az ítélőképességem, inkább figyelmen kívül hagytam a dolgot, és továbbra is arcomat a nap felé fordítva sütkéreztem, egészen addig, amíg egy papírrepülő nem landolt az ölemben. Eléggé megijesztett, ezért hirtelen nyitottam ki a szemem, és elfelejtettem elfordítani a napról a tekintetem, így ennek eredménye a pár pillanatnyi vakság lett. A szememet dörzsölgetve hajtottam szét a kis "csomagot", majd amikor sikerült befókuszálni a rajzot elmosolyodtam. Körbenéztem, de még mindig csak az a lányka volt a kertben, aki az előbb morcosan elbaktatott, most viszont ő is kicsit kuncogva tekintett rám.
-Köszönöm!-
Néztem Rá nevetve, és újra repülőt hajtogatva a rajzból megpróbáltam visszadobni. Természetesen nem sikerült, hisz ebben mindig is Daniel vitte a pálmát kettőnk közül, így a repcsi pár méterrel a lány előtt landolt a talajon. Csendben felálltam, és elindultam érte.
-Bocsánat, sosem voltam túl jó ebben.-
Hajoltam le a rajzért, majd a lányhoz lépve visszaadtam neki az alkozását.
-Gondolom sokan mondták már, hogy gyönyörűen rajzolsz.-
Jegyzem meg mosolyogva, és csak remélni tudom, hogy amilyen ügyesen ő felvidított, legalább egy picit is viszonozni tudom majd.

Aileen

Lehet tökéletes baromság volt beszélgetést kezdeményezni egy vadidegennel, de már mindegy. Ha elkezdtem valamit, azt szeretem stílusosan befejezni, úgyhogy továbbra is kedves mosollyal tekintek a lányra. Azt hiszem illene bemutatkozni, de sosem voltam a nevesítés híve. Biztonságosabb, ha az ember névtelen marad, de ha 5 percnél tovább tart a beszélgetés, akkor azért megjegyzem, hogy Emilynek hívnak.
-Na akkor jól gondoltam. De tényleg nagyon szép!-
Nyomatékosítom a dicséretem a rajzára vonatkozóan, mert ha figyelembe veszem, hogy pont 2 perce volt felvázolni az egész alkotást, akkor az duplán emeli az értékét. Jómagam is szoktam rajzolgatni, de az teljesen más kategóriába tartozik. Sokkal jobban szeretem nézegetni mások műveit, és véleményt alkotni róluk, megfejteni a készítőjük akkori lelki állapotát, és megbecsülni eszmei értékét. A nagybátyám miatt ragadt rám ez a szenvedély, és egy-egy kiállítást mindig igyekeztem beiktatni az utazgatások során.
-Hát, ez sajnos nem újdonság!-
Válaszolom nevetve a lányka grimaszán és a saját ügyetlenségemen, mert nincs mit szépíteni, nem vagyok jó papírrepülő dobálásban. Viszont Ő annál inkább, mert másodjára, sőt harmadjára is tökéletesen célba ér a kis repcsi. Csendben figyelem a lány játékát, és magyarázatát a tökéletes technikáról, de valami miatt, amikor repül a kis origami, mindig valami szomorkás mosoly ül ki az arcára, amiről egyelőre nem hiszem, hogy tudomást kéne vegyek, csak egyszerű megfigyelés. Nyilván nem szeretné, ha vadidegen emberek a problémáiról faggatják, tekintve, hogy én sem igazán díjaznám ezt fordított esetben, úgyhogy inkább csak szelíd mosollyal nyugtázom a tanítgatást, és amikor felém fordul kicsit bizonytalanul a kezembe veszem a repülőt.
-Biztos vagy Te ebben? Sajnos túl sok az esély rá, hogy a szökőkútban fog landolni.-
Felelem nevetve, de azért a kert egy pontját megcélozva eldobom a kis hajtogatott gépezetet. Néhány méter repülés után, kis köröket leírva száll le a földre, az elképzelt táv felénél, de legalább nem egyenes vonalban zuhant.
-Na, kényszerleszállni már megtanítottam!-
Állok fel nevetve a repülőért, és hozom vissza a kúthoz.
-Egyébként Emily vagyok.-
Mutatkozom be, mert a találkozásunktól már bőven eltelt az az 5 perc, amíg még nem nevezhető bunkóságnak, ha nem bemutatkozik be az ember.

Aileen

-Tehát Aileen vagy Ilona. Értem, szerintem maradok az előbbinél, ha azt jobban szereted.-
Furcsa lehet kétféle névvel élni az életet, én már attól is besokallok néha, amikor véletlenül valaki a második nevemen szólít, mert azt hiszi azt használom, de két teljesen különbözővel, elképzelni sem tudom.
Mindeközben egyre nagyobb sikerrel dobálom sorjában a repülőket, s néhány már egészen messze, és szépen szállt. Aileen pedig töretlenül próbálja a fejembe verni az egész papírrepülő dobálás csínját-bínját, s talán kiderül nem is teljesen reménytelenül.
-Megfelelő pillanatban és cél nélkül. Értem.-
"Jegyzetelek" nevetve, és ugyan kicsit furcsa, hogy egy ennyire komolytalan dologból szinte egyetemi oktatást kaptam, de ha már nem vizsgázhatok idén, legalább tanulok valamit. A következő repülőre a lány egy cicát firkant, alig pár másodperc alatt, mégis tökéletesen felismerhető a kép.
-Hűha, nem kár ezekért a rajzokért?-
Jegyzem meg egy kis grimasz kíséretében, a szám széle még mindig mosolyog.
-Már egy szegény Diddle-t eldobáltunk, most pedig jön a cica is?-
Folytatom nevetve, s ugyan nem tudom ismeri-e az alakot, akit az imént lerajzolt nekem, mert már kiderült, hogy sok aranyvérű varázslógyermek pont annyi konyít a mugli világhoz, mint én az ittenihez. Viszont ha már egy gyönyörű kiscicás repülőt kaptam, komolyan veszem a feladatom, és ez már egészen szépen, és messze szállt, amiért meg is kaptam a dicséretem.
-Tudod, igyekszem!-
Pillantok nevetve Aileen-re és ha nem is egyhamar, de remélem nemsokára az ő szeméből is eltűnik a szomorúság. Bár lehet jóval nagyobb problémái vannak, mint az én egyszerű hisztis kedvem, de azért nemsokára talán feloldódik Ő is.

Aileen

-Igenigen. Diddle-nek hívják, és egy egészen hasonló figurákból álló üzletág épül köré. A mugliknál nagyon divatos a kislányok köreiben, talán pont ezért mert egyszerűek és cukik.-
Én is imádtam őket, és mindig is ilyenekért könyörögtem apunak anno, és milyen nagy szó volt, amikor az általános iskolában egy Diddlinás táskával jelentem meg hétévesen, úgy, hogy Magyarországon még nem is lehetett kapni ezeket a kis bolondos figurákat.
-Na akkor még szerencse, hogy óvatosan dobtam el. Igazán gyönyörű kismacska. Hogyhogy nincs itt, már kismillió cicával találkoztam a kastély falain belül, őt miért nem hoztad?-
Kérdezem kíváncsi tekintettel Aileen-re pillantva. Én is épp most gondolkoztam azon, hogy magamhoz veszek egy kisállatot, mert úgy mégsem érzi magát olyan egyedül az ember. Talán lehet valami varázslényt, hogy ismerkedjek a mágiával, de őszintén szólva egy kutyának örülnék a legjobban, viszont azokat nemigazán szokták engedélyezni.
-Hogy érted, hogy különleges? Mármint miben rejlik a különlegessége?-
Húzom fel kíváncsian a szemöldököm, mert tényleg érdekel, mitől is lehet egy napló más, mint a szabványosak. Sok mindenre csodálkoztam már rá itt, úgyhogy itt az ideje, hogy legyen még egy dolog.
-Hűhű várj!-
Állítom le nevetve a kérdéssorozatot, de szerencsére már Ő is a vége felé tartott, így remélem nem fojtottam bele a szót.
-Megpróbálom sorrendben megválaszolni. Először is, igen elsős vagyok, és alig két hete tudok a varázslók létezéséről, úgyhogy előre is bocsánat, ha furcsán reagálom le a természetes dolgokat, mert azon, hogy tényleg seprűn repülnek, sőt sportot űznek belőle majdnem egy napig kacagtam!-
Még hogy vissza is gondoltam arra a bizonyos napra, amikor a nő ellátogatott hozzánk és mesélt erről, akaratlanul is elmosolyogom.
-Ó, szívesen válaszolok szinte bármire. De gondolom Te már régebb óta vagy itt, vagy javíts ki ha tévedek. Egyébként eridonos vagyok, bár nem igazán tudom mi az értelme ezeknek a jeleknek.-

Aileen

Láthatóan Aileen is egyre jobb kedvre derült, mert a hangszíne is egészen megváltozott. Már nem az a komolyság hallatszott benne, ahogyan a repülődobálásról beszélt, sokkal inkább átváltott csacsogásba.
-Na igen, ezt pontosan tudom milyen.- bólogatok buzgón -Bár szerintem ez a legnagyobb előny, amit egy gyerek kaphat. Gondolom így van ez itt is, a világ mindkét részére rálát az..-
...ember. Fejezem be magamban a mondatot, mert a Napot hirtelen egy hatalmas árnyék takarta el. Felkaptam a fejem, mire megláttam a közeledő baglyot, aki láthatóan közel állt Aileen-hez, mert a vállára szállt. Már meg sem lepődtem, hiszen erről is felvilágosítottak, hogy itt baglyok viszik a postát, és ajánlják, hogy minden diák tartson egyet, mert a sulis madarak elég leterheltek.
-Ó értem, tehát Ő is a tiéd.-
Nyújtom kíváncsian az kezemet az állat felé, és ha engedi meg is simítom a hasán lévő puha tollazatot.
-Igen, azt tudom. Állatfajták terén egészen otthon vagyok, bár eddig csak kétszer láttam igazi baglyot napfényben.-
Fordítom tekintetemet megint a lányra, mert mégsem szeretném annyira megzavarni Apollón-t, hisz ha már neve van, akkor csakis érző lény lehet, és nem tudom mennyire viseli el az idegeneket.
-Akkor viszont már értem, hogy egy cicusról már nem tudtál volna 100 százalékosan gondoskodni, félgőzzel pedig nem éri meg.-
Kíváncsian hallgatom a naplójának a történetét, de pont azt nem szeretné elmondani, amire ténylegesen kíváncsi vagyok. Ha régebb óta ismerném, azt hiszem a kíváncsi természetem miatt nem hagynám békén addig, amíg el nem mondja mi is az, de így mondhatni szerencséje van, mert csendben tudomásul veszem.
-Értem, tehát ez a napló is amolyan varázslatos dolog, mint például a képek.-
Szögezem le magamban, de azért továbbra is kattog az agyam, hogy mit tudhat az a kis könyvecske, ami miatt oly különleges. Sajnos a fantáziámat eléggé szabadjára engedte ez az új világ, úgyhogy lassan olyanok is az eszembe jutnak, amik szerintem még itt sem épp lehetséges dolgok, de majd egyszer visszatérek erre a kérdésre inkább.
-Tehát Levitás. És nem tudod, az Eridonosok véletlenül milyenek, mert őszintén szólva én nem nagyon szeretnék magamból kiindulva véleményt formálni róluk, mert az nem lenne túl szép.-
Mosolyodom el a gondolaton, miszerint az Eridonosok végtelenül kíváncsi, találékony és makacs természetűek lennének, mert nyilván a süveg többet tudott rólam, mint én a 14 éves önmagamról.
-Viszont ez jó ötlet, hogy a hasonló diákok egy házba kerülnek, bár szerintem pont azok tudnak a legjobban az idegeidre menni, akik hasonlóak. Legalábbis nálam így van.-
Vonom meg a vállam, majd Aileen szigorú hangját hallva, felkészülök az utolsó dobásra.
-Igenis asszonyom!-
Szalutálok Neki, hogy még inkább érezze, hogy ő a parancsnok, és jó beosztotthoz méltóan minden szabályra figyelve eldobom a kis papírrepülőt. Kivételesen jóra sikerült, tehát a gyakorlás meghozta gyümölcsét, de láthatóan a bagoly is versenyre akart kelni a kis röpülő gépezetekkel.
-Én is remélem, mert kár lenne az egyetlen szép dobásomért!-
Nevetgélek kicsit, mert őszintén egyáltalán nem zavarna ha a csőrében hozná vissza a papírrepcsit, legalább még vadászat közben is látnék egy baglyot.

Aileen

-Értem- értem, na majd ha sikerült jobban kiismerjem a háztársaimat, akkor megerősíthetem majd, de most egyenlőre ez az egyetlen információm a Piroskákról. Bár mondjuk az igaz, hogy ha mindössze négy kategóriába osszák be az embereket, akkor igen eltérő személyiségek lehetnek még házon belül is, ami szerintem szerencsés dolog.-
Felelem bólogatva, s közben az Eridonosok jellemzésén mélázgatok. Ezek szerint mondjuk egészen okos volt a süveg, mert szo-szo stimmelnek a tulajdonságok, habár barátkozó típusnak nem mondanám magam, mert annak ellenére, hogy vadidegenekkel is képes vagyok órákat beszélgetni, nagy dolognak kell történnie, hogy valakit barátnak tekintsek.
Közben a bagoly áttelepedett a lány karjára, így minden félelem nélkül tudom megsimítani a pihe-puha tollazatát. Igyekszem titkolni, mennyire lenyűgöz egy ilyen madár közelsége, hisz egy magamfajta állatimádó számára hatalmas élmény ez. Bár azt hiszem pár hónap múlva már megszokom ezt, de most még csak hatalmas mosoly és csillogó szemek kíséretében simogatom Apollónt.
-Na látod, erre nem is gondoltam, hogy emiatt hívhatják így a fajtát. Viszont akkor kicsit pótolja is Pamacsot, nem?-
Nevetek én is a lány viccén, bár nem hiszem, hogy tényleg innen kapta volna a nevét, de ki tudja... néha úgy érzem, errefelé minden lehetséges. Viszont a lány hirtelen hangszínváltására felkapom a fejem. Sokkal komolyabb lett hirtelen, mint az eddigi csevegő stílus.
-Aileen,- nézek rá kerek szemekkel -aki köszönettel tartozik, az csakis én vagyok. Ha nem esik az ölembe az a rajz, lehet itt ülök két óráig süttetve az arcom, és a hisztis kedvem egy időre elmúlik, de papírrepülőt sosem tanulok meg dobni, és nem csalódok ennyire pozitívan az emberekben. Én csak igyekeztem viszonozni a Diddle-t. Egyébként gyerekesnek lenni muszáj! Néha mindenkinek szüksége van rá, és azok az emberek a legboldogtalanabbak, akik egyszerűen nem képesek erre, mert már elfelejtették milyen önfeledten boldognak lenni.-
Fejezem be mosolyogva a mondatom. Sosem hittem volna, hogy Ő lesz az, aki megköszöni ezt, mert egyértelműen nekem kellett volna köszönetet mondjak.
-Ó, nyugodtan jöhetsz bármikor, csak küldd el Apollónt, és a felmentő hadsereg készen áll!-
Veszem én is mókásabbra a figurát, majd arcomat újra a Nap felé fordítom, élvezve még a meleg sugarakat. A pillanatnyi csönd, ami beállt köztünk nem volt kínos, de mégis arra késztetett, hogy megtörjem. Két dolog volt, amire rá akartam kérdezni, viszont az egyik túlontúl kíváncsiskodó és lényegtelen volt, a másikat pedig nem biztos, hogy velem szerette volna megbeszélni Aileen, de némi habozás után mégis az utóbbi mellett döntöttem. Kissé félénk hangon, bátortalanul kérdeztem, még rá sem néztem, úgyhogy ha figyelmen kívül akarja hagyni a kérdést, nyugodtan megteheti, azzal az indokkal, hogy nem hallotta, és akkor pontosan tudni fogom, hogy nem szeretne erről beszélni.
-Egyébként ha bármi baj van, tényleg nyugodtan elmondhatod. Ha segíteni nem is mindig tudok, de szívesen meghallgatom.-
Mondom inkább a Napnak, mintsem Aileen-nek, hogy még véletlenül se érezze kötelezőnek, vagy kínosnak a kérdést.

Aileen

Az elejtett kis mondatom csak szállt, szállt, de pár perc néma csend után mégiscsak megtalálta a lányt, úgyhogy elkezdett mesélni. Nem nézett rám, és én sem akartam megijeszteni, hogy hirtelen felé fordítom a tekintetem. Ő is inkább csak a levegőnek beszélt, de tudta, hogy hallom, és minden egyes szavát tisztán értem. Talán pont ezért bizonytalanodtam el már az első mondat után, hogy hallani akarom-e ezt. Meghalt...egy aranyos nő, anya, Aileen anyukája. Miért?! Miért mindig a kedves emberek?! Nem tudom, lehet ez volt az egyik leghülyébb ötletem, hogy egy ilyen sebet szakítsak fel szegény lányban, de már nem volt visszaút. Nem is akartam hallani a folytatást, és egyben nagyon is, mert tudtam, hogyha végighallgatom, akkor felelősnek fogom érezni magam azért, hogy ahol tudom jobbá tegyem majd az életét. Viszont gyűlölöm a kötődéseket, a felelősséget, mert minél jobban megbízik bennem valaki, annál nagyobb az esélye, hogy csalódást okozok egy olyan embernek, aki egyáltalán nem érdekelni. Tudom, furcsa életfelfogás, hogy azért nem engedek senkit sem túl közel magamhoz, nehogy véletlenül megbántsam, de egyszerűen azok az emberek, akik egy ilyen szörnyűséget átélte, csakis igaz barátokat érdemelnek, én pedig nem vagyok benne biztos, hogy tudnék az lenni. Persze Daniel folyton folyvást erről győzködött, hogy bízzak már egy kicsit magamban, mert így sosem tudom meg, milyen az, amikor valakire tényleg számítanak, és ő is számíthat a másikra, de lehet nem is akarom.
Aileen közben mesél, én pedig továbbra is az eget kémlelve hallgatom, mintha a kékségből próbálnám kibogozni a válaszokat a bennem felmerülő milliónyi kérdésre. Talán egyik legnagyobb szerencsém, hogy nem néztem rá, mert így nem láthatja, amint a harmadik-negyedik mondatánál egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon. Nem a szomorú történet miatt gyűltek könnyek a szemembe, hanem talán a hangja, amilyen szeretettel beszélt az édesanyjáról, akit alig ismert, vagy ahogyan elképzeltem apukáját, amint reménytelenül szereti még mindig volt feleségét. S a terv, hogy Aileen majd megtalálja anyukája betegségének az ellenszerét, bármennyire is sablonos, az ő szájából mégis megindítóan hangzott. Nem akartam megzavarni, ezért nem töröltem le az arcomról a könnycseppeket, csak némán hallgattam, és tudtam, hogy nem kell semmit mondjak. Ez az ő története, amin ha akarok sem tudok változtatni, csak az kell, hogy elmondhassa, hogy legyen mellette valaki, bárki, akivel nem olyan kapcsolatban van, hogy feszélyezné. Néha sokkal nehezebb egy közeli ismerősnek mesélni, mint egy vadidegennek, viszont talán egy barát ilyenkor többet tudna segíteni, mondhatna valami okosat, vagy felvidíthatná, de én képtelen voltam a mondandója végéig egy szót is kinyögni.
Az utolsó mondatokat már csak alig suttogta, és hallottam a hangján, hogy küszködik a könnyekkel. Tehetetlennek éreztem magam ebben a helyzetben, nem tudtam vagyunk-e olyan kapcsolatban, hogy megölelhetem, vagy van-e olyan mondat, amitől jobb lesz most, de nem jutott eszembe semmi értelmes. Viszont amikor a történet végén Aileen zokogni kezdett, már nem igazán érdekelt, hogy mit illene, és mit nem. Gyors mozdulatokkal letöröltem saját arcomról a könnyeket, ne lássa meg, hogy engem is sírásra késztetett, majd szorosan átkaroltam a vállát, és megkerestem a tekintetét.
-Nyugi, nyugodj meg!-
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán ment, mert ugyan a szám engedelmeskedett, de a hatalmasra nyílt kék szemek, nem engedtek, továbbra is szomorúan csillogott.
-A mai orvostudomány már sokkal fejlettebb, és én csak a muglikból indulok ki. A varázslók szerintem még sokkal jobbak! Apukádnak nem lesz semmi baja!-
Simogatom a vállát, hogy kicsit alábbhagyjon a zokogása, és hogy közben ne érezze kellemetlenül magát, most én kezdek el mesélni, hátha ettől könnyebb lesz pozitívan állnia a dolgokhoz.
-A bátyámnak egyszer volt egy nagy balesete, majdnem 1 hónapig feküdt a kórházban, és további 6 hónapig tartott, mire megvolt az utolsó műtét is, aztán további fél év, hogy teljesen felépüljön. Amikor bementem hozzá a kezéből három cső lógott ki, amit kis szelepek zártak le. Alig voltam 4 éves akkor, és Ő kinyitotta az egyiket, és azt mondta: Emily, ha minden nap belesúgod ebbe, hogy gyógyulj meg bátyus, akkor meg is fogok! Természetesen hittem neki, és minden nap bekönyörögtem magam emiatt a kórházba. Tudom, hogy nem ettől függött, meggyógyul-e vagy ssem, de minden nap csak addig izgultam érte, amíg be nem mentem, és el nem mondtam a kis mondókát a csövecskéknek. Apu szerint viszont tényleg segíthetett ez, mert nem alakult ki semmilyen fertőzés, szövődmény, pedig majdnem 80 % volt rá az esély. Úgyhogy ne azon aggódj, hogy mi lesz ha...hiszen nem tudhatod. Hanem ugyan tudom, hogy nehéz, de inkább írj Neki, hogy gyógyuljon meg, mondd, hogy mennyire szereted, érezze, hogy törődsz vele, és akkor az ő szervezete is jobban fog működni, mert érezni fogja, hogy még itt kell maradnia, ha másért nem, Miattad!-
Fejezem be a történetet, és közben egy zsebkendő után kutatok a nadrágomban, majd miután sikerült kihalásszam felé nyújtom. Kicsit gyűrött ugyan, de még tiszta, és szüksége van most Aileen-nek rá, tehát szerintem nem a küllemi szépséghiábival fog törődni.

Bálint

Én az a fajta egyhetes beteg vagyok. A legnagyobb nyavalyákból is ki tudok gyógyulni ilyen rövid idő alatt, és a legkisebb megfázást is képes vagyok ennyire elnyújtani. Mintha a szervezetem alkalmazkodott volna a személyiségemhez, és pontosan tudná, hogy ez az az időkorlát ami megengedhető hiányzás az iskolában, s ennyi ideig bírom elviselni a bezártságot a négy fal között.
Mint sok más, ez a dolog is megváltozott a Bagolykőbe érkezésem után, mert láss csodát, két napja még 38 fokos lázam volt, ma pedig épen és egészségesen lépdelek a falu felé. Lehet az iskola gyógyítójának, és a varázslatosabbnál varázslatosabb nevű gyógyfüveinek köszönhető ez, de betudható annak is, hogy a vizsgaidőszakra való tekintettel nem kenyerem hiányozni az iskolából. Ugyan még mindig nem sikerült eldöntsem, hogy van-e értelme megcsinálni a vizsgákat, számolva azzal, hogy jónéhány csak elégségesre fog sikerülni, vagy inkább évet kéne ismételni egy jobb bizonyítvány reményében, de aránylag sok időm van még erre, tanulni pedig ígyis-úgyis kell. De azért más egy vadidegen jegyzetét böngészve felkészülni bűbájtan vizsgára, úgy, hogy még pálcát is csak a boltban fogtam a kezemben. Bár szerencsémre csakis elméleti rész idén a követelmény, így mindenre meg van az esélyem, csak tanulás, tanulás és tanulás. Most, hogy beteg is voltam, pláne, hogy folyton ez ment. Egyik könyvet olvastam a másik után, néha-néha közéjük ékeltem némi mugli irodalmat is, mert az legalább kikapcsol és szórakoztat.
Ilyen két nap után, ki ne szeretne kiszakadni a kastélyból, a szürkeségből? Így miután egy lázméréssel is igazoltam, amit a gyógyítónő mondott, hogy ha nem is teljesen, de egészséges vagyok, nekivágtam a parknak, és a faluig meg sem álltam. Ütemes tempóban mentem, még világosban le akartam érni, hogy az esti szürkület már ott érjen, és kedvemre gyönyörködhessek a Nap színjátékában, lehetőleg egy fedett és meleg helyről. Ettől függetlenül ugyan rendesen felöltöztem, ha esetleg mégis sétálni támadna kedvem, mert ilyen esetekben kiszámíthatatlan vagyok. Kivételesen a ruhadarabok kiválogatásánál most a szépség csak másodrendű szempont volt, elsősorban nem akartam újra megfázni, így egy hatalmas bordó kötött sálat vettem, és rövid kabát helyett megbarátkoztam a hosszabb fazonú, derékban húzott drapp színű darabbal. A felső rétegek alatt, azért megmaradt a hobbim által diktált stílus, de a farmer, fehér blúz és púderszínű blézer mellé egy fehér sál is betolakodott, ami gondosan elbújt a vastag, kötött párja alatt, viszont így majd béltérben sem kell féltsem a torkom.
Miután beértem a faluba, kényelmesen körbesétáltam a főtéren, majd a főutca felé vettem az irányt. Pár percig ugyan szemeztem a Paradis-sel, de az túl élénk lett volna nekem, így inkább a Cukorvarázs Cukrászdára esett a választásom. Sokat hallottam már róla, és csakis jót.
Amilyen halkan csak lehet lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón. Nem vagyok feltűnő jelenség, így akár el is sunnyoghattam volna a köszönést, de szüleim jó munkát végeztek, így csak egy hangos és tisztán érthető Jóestét! Után lépek beljebb, s keresek magam számára egy kis kuckót. Rövid körbetekintés után ki is szúrtam egy eldugottabb helyen lévő kis asztalt az ablak mellett, ahol nem érzem magam a kirakatban, és még furcsa szemek sem néznek majd rám, azt találgatva miért jöttem egyedül. Elegáns léptekkel indultam a kiszemelt hely felé, és közben felvettem a szemkontaktust az egyik kiszolgálóval, jelezve, hogy hozhatja az étlapot.

Aileen

Szerencsére Aileen nem reagált rosszul arra, hogy átkaroltam, inkább csak meglepődöttnek tűnt, amit nem csodálok. Fél órás ismeretség után normál esetben nem szoktam embereket ölelgetni, de azért most semmiképp nem nevezném a helyzetet szokványosnak.
-Tudom, tudom, de nem kell ilyenekért bocsánatot kérni! Az a lényeg, hogy elmondtad, és remélhetőleg most könnyebbnek érzed magad, mintha 10 kilót fogytál volna a lelkedből! Vagy valami hasonló baromságot mondott nekem egyszer egy pszichológus...-
Válaszolom én is nevetve, és mosolyom végre őszinte színekben az arcomon is marad. Most legalább tudom, hogy jó döntés volt mégiscsak rákérdezni ezekre, mert ugyan én, így ismeretlenül, nem sokat tudok segíteni, csak egy kis időre felvidíthatom, maximum pozitívabb megvilágításba helyezhetem a dolgokat. De a lényeg, hogyha nekem elmondta ezt, akkor egy olyan emberrel is fog tudni beszélni erről, aki tényleg tud majd segíteni.
-De aranyos!-
Jegyzem meg Apollónra pillantva, amint szegényke a szó szoros értelmében aggódó tekintettel száll gazdája vállára, és szintén vigasztalni próbálja. Azt hittem, csak a kutyáknak van ekkora lelkük, de egyre többször kell kellemesen csalódjak a baglyokban.
Amikor Aileen a barátait, és egy bizonyos Ericet emleget, azt hiszem az arcomra volt írva, hogy fogalmam sincs miről beszél, mert egyből az elejéről kezdte a mesét.
-Na akkor egy életre megtanultad, hogy felajzott lelki állapotban nem szabad dönteni! De legalább ezek szerint jól sült el végül.-
Mosolygok rá a történet hallatán, és levonva a következtetést belőle, hogy soha nem iszok meg semmilyen idegen eredetű folyadékot a kastélyban! Viszont eszembe jut ehhez kapcsolódóan egy anekdóta.
-Képzeld, apu mindig azt szajkózta: Kislányom, bármi nagy dolog történik veled, nyersz a lottón, ellopják a kocsid, szerelmes leszel, vagy épp elveszítesz valakit, fogj egy kulcsot, zárd be magad egy szobába, és dobd ki a kulcsot az ablakon nekem. Három nap múlva kiengedlek, és hidd el hálás leszel! Persze sosem csinálta meg, de azt hiszem az ilyen esetek elkerülése érdekében akarta bevetni.-
Nevetek Aileenre, aki láthatóan szintén jobban érzi magát. Egy kicsit legalább úgy érezhetem, hogy törlesztettem a jól időzített papírrepülőt. Majd egyszer nagyon, de nagyon meg kell köszönjem Neki ezt a beszélgetést, mert nem is tudja mennyivel emberibbnek érzem ezek után a kastélyt. Magamnak is előhalászok egy papírzsepit, hogy végleg eltüntessem a könnycseppek okozta nyomokat az arcomról, ha esetleg elfolyt volna a szempillaspirál, mégse pandamaciként kelljen rám nézni.
-Egyébként mit jelent az, hogy furcsán viselkedett...Eric? Ugye Eric?- kérdezem kicsit elbizonytalanodva a srác nevében. - Mert őszintén félek innentől kezdve a bájitaloktól, és nem akarom ezt fokozni úgy, hogy a képzeletemre bízom.-
Azt hiszem, kicsit meg kell ismerjem ezt a világot ahhoz, hogy újra rendbe jöjjön a fantáziám, mert most jelenleg visszament egy ötéves kisgyermek szintjére, aki még azt is elképzelhetőnek tartja, hogyha sokat nyújtózik eléri a csillagokat.

Aileen

-Ó értem!-
Húzódik szélesebbre a mosolyom a valentinnapi történtete hallgatva.
-Nem lehetett egyszerű, ha szegény srácnak még barátnője is volt...-
A mondat vége felé elgondolkodom, hogy én személy szerint mint csinálnék, ha a barátom feltűnően bele lenne zúgva valaki másba minden előzetes jel nélkül. Azt hiszem a szomorúság, a harag és tökéletes összezavarodottság keveréke lenne bennem, de hál' égnek, nem került sor Eric esetében erre.
-Mármint nem azért szegény, mert van barátnője, hanem amit kapott volna, ha nem sikerül megoldani a problémát.-
Korregálom a mondatomat pár ezredmásodperccel később, mert rájöttem, hogy elég furán hangozhatott. A lényeg, hogy megoldották, tehát bármi bűbájos dolog történik majd egyszer velem, nem kell megijedni, mert lesz biztos arra is valami ellenszer.
-Tudom, tudom...-
Kezdtem el egyből magyarázkodni Aileen mondatára, miszerint nem baj, ha beindul a fantáziám, de aztán gyorsan észbekaptam és elhallgattam, mert nem illik belevágni más mondandójába, főleg ilyen esetekben nem, amikor ráadásul még érdekes dolgokat is mesél az illető. Kíváncsian hallgattam az álmát Dallamszárnyról és a titokzatos druidáról, s közben igyekeztem elrejteni a pajkos mosolyt, ami a Aileen piruló arca miatt akart felkúszni az arcomra. Furcsa, hogy egyik pillanatban még idegenként nézünk egymás szemébe, majd nevetünk és sírunk is együtt, s végül a csajos témák is előjönnek mindössze pár óra alatt.
-Igazából, az biztos, hogy láttad már a fiút valahol, mert az ember csak olyan arcokat képes megálmodni, akiket látott már. Viszont szerintem a tudatalattid fel akarta hívni a figyelmedet, hogy járj nyitott szemmel, mert a druida lehetett egy régi ismerős vagy egy barátod, akire nem annyira figyelsz, viszont boldog lehetnél mellette. A kissárkány pedig pont erre akart rávezetni.-
Nyilvánvaló, hogy megint a dolgokat tudományos oldalról próbálom megmagyarázni, de ez is csak azt mutatja, hogy mugli szemem van, viszont így is van értelme Aileen álmának.
-Azt hiszem Magyarországon csak elszórtan lehet druidákkal találkozni, de ami biztos, hogy a Stonehenge-nél egy nagyobb csoportjuk él. Ha tényleg kíváncsi vagy rájuk, lehet érdemel lenne meglátogatni őket, hátha van valami különleges jelentése a kis muzikális sárkánynak.-
Folytatom a mondókámat, és a hangomon is hallatszik mennyivel könnyedebb témához érkeztünk. A lány arcán még mindig látszik a pír nyoma, de hát ha valaki gyengédebb érzelmeket táplál egy srác iránt mindig nehezen vallja be, még csak szerelmesnek sem kell lenni hozzá.
Viszont az Angliai utazás, ha nem is druidakeresés céljából, de nem rossz ötlet. Úgyis nemsokára jön a tavaszi szünet, és ugyan csak nemrég érkeztem az iskolába, de ha egyszer kimenőt kapunk, azt ki kellene használni.

Tolland

Vége a szünidőnek, amit kivételesen nem sajnálok. Ugyan fergeteges volt, mert végre kicsit együtt lehettem a tesóimmal, újra én voltam a legkisebb, dédelgetni való lányka és már nagyon hiányzott ez a fajta szeretet. Ezen kívül megjártam Londont, ahol már a nyári trendeket mutatták be és még anyának is tudtam segíteni az állatmenhelyen. Viszont mégiscsak jó visszatérni a "rendes kerékvágásba" nekiállni tanulni és tervezgetni a további életemet. Mert hiába imádom a mugli világot, nekem nem azt az életet szánta a sors.
S ha már a sorsomnál tartunk, ideje lenne egy kis gondot fordítani rá, mert eléggé kicsúszott mostanában a gyeplő a kezeim közül. Többek között nem vizsgáztam le, mert képtelen voltam a hatalmas kikölcsönzött könyvkupacon átrágni magam 2 hét alatt, és a divathetek is közbejöttek, így bájitaltanra már be sem mentem. Viszont mostanra sikerült saját könyveket szerezzek és a sarokban tornyosuló könyvtári példányokat ideje lenne visszavinni. Amint ez a gondolat megfogalmazódott bennem, már rámolgattam is össze a könyveket és kissé kinyúlt pulcsim alá felvettem egy fehér inget, mert a szobámban megengedhető, hogy kilógó köldökkel mászkáljak, de máshol azért nem kéne, és indultam is a könyvtár felé. Ránézésre ugyan törékenynek tűnök, legalábbis mindenki ezt mondta, de mint kiderül 11 egymásra pakolt könyv nem jelent gondot a fizikumomnak. Ugyan egyszerűbb lett volna lebegtetni, de valahogy ez a megoldás nem jutott eszembe. Azt hiszem, még mindig megrögzött mugli vagyok ilyen téren. Pedig a pálcám most is ott lapul a zoknimba tűzve, de séta közben nehéz lenne előhúzni anélkül, hogy leejtenék bármit is. Bár a kupac kicsit labilis, de minden különösebb baleset nélkül megérkeztem a könyvtárhoz, és szabaddá tudtam tenni az egyik kezem, hogy benyissak az ajtón.
-Jó estét! Hová tehetem ezeket?-
Kérdezem a felstócolt könyvek mögül, s mivel a "kedves" könyvtárosunktól semmi válasz nem érkezik, a legközelebbi asztalhoz lépek, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megszabadulok a tehertől. Állítólag volt egy aranyos vörös könyvtárosbácsi, aki mindig segítőkész volt, de amióta elment, csak ki-be járnak mogorvábbnál mogorvább alkalmazottak...mindegy, visszaviszem én a könyveket. Kezembe vettem az első példányt, és felnéztem az LLG-s polcot kutatva, amikor észrevettem, hogy az asztal melletti fotelban ült egy srác.
-Ó...bocsi, nem akartalak zavarni.-
Eresztek meg egy mosolyt felé, ha esetleg felnézne, ha pedig eddig nem sikerült kiugrasszam a könyv nyújtotta világból, akkor ezzel sem fogom, és a helyes polcra helyezem a kezemben tartott példányt, majd visszatérek a következőért.

Gréta néni

Ma egészen kellemes, tavaszi időnk volt, ami nagy ritkaságnak számít az elmúlt hetek után, így elhatároztam, hogy ma mindenképpen kimegyek egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Viszont a szokásos szombati teendőim olyannyira elhúzódtak, hogy csak este felé tudtam befejezni mindent, így már nem volt esély arra, hogy ha elindulok a parkba akkor vissza is érek. De ha már ennyire meleg az idő, és közeledik a naplemente, nem hagyhattam veszni az alkalmat, így a déli szárny felé vettem az irányt. Még visszaszaladtam a folyosóról a kabátomért, mert rájöttem, hogy amint lemegy a Nap le fog hűlni az idő, és akkor egy fehér kötött pulcsi nem lesz már elég. A szárnyon belül kicsit keresgélnem kellett, mire megtaláltam az erkélyt, ahová igyekeztem, mert még csak egyszer jártam ott, akkor is csak kinéztem pár percre, viszont most tökéletes kis helynek tűnt levegőzni. Amint kiléptem az ajtón megcsapott a tavasz illata, az a friss, igazi, hamisítatlan tavaszé. Kár lett volna kihagyni... az biztos.
Kerestem egy kényelmesnek tűnő fotelszerűséget, és elhelyezkedtem benne az ajtónak háttal. Lábaimat felhúztam, kezeimet összekulcsoltam a térdem felett és lehunyt szemekkel arcomat még a Nap utolsó sugarai felé fordítottam. Ez volt az a pillanat, amikor rá kellett jöjjek, hogy szeretek itt lenni. Amikor ide kerültem, céltalanul bolyongtam a kastélyban, próbáltam eligazodni a tantárgyak és a varázslatok között, de mostanra beleszoktam ebbe a világba. Nem mondom, hogy nem hiányoznak az otthoniak, de sikerült megtaláljam itt is a helyem. Például kiderült, hogy a mugli sárkányrepülő vezetéséhez nagyon hasonlít a seprű irányítása, így egész jó vagyok kviddicsben, és már be is kerültem az egyik csapatba. S ugyan a vizsgáim nem sikerültek valami fényesen, főleg, hogy kettőre be sem mentem, de legalább tudom mik a követelmények, és jövőre már biztosan évfolyamot léphetek. Gondolkoztam életem kisebb-nagyobb örömein, s közben igyekeztem minél több friss illatot belepréselni az emlékezetembe, hogyha visszatérne a télies időjárás, legyen mire emlékezni.

Tolland

Egyértelműen zavartam. Ez a srác hanghordozásából tisztán kiderült, de egyben az is, hogy emiatt nem haragszik. Tehát mondjuk úgy, hogy nem rontottam a helyzeten. Miközben visszateszem a közeli polcra a könyvet, ugyan nem a fiúra nézek, de azért figyelek és válaszolok is.
-Akkor megnyugodtam.-
Eresztek meg hátra fordulva még egy halvány mosolyt a srác felé, majd visszatérek a kupachoz, és a következő könyv után nyúlok.
-Köszönöm, szerintem boldogulok. Csak visszateszem a könyveket, mert ahogy mondtad, a könyvtárosunk nem túl aktív.-
Felelem nevetve ismét két forduló között, és csak remélni merem, hogy a srác nem veszi zokon, hogy közben fel-alá sétálgatok a tankönyves sor előtt és teszegetem vissza a könyveket. A srác hirtelen bemutatkozása kicsit meglep, mert az én elméletem szerint, az ember neve a legfeleslegesebb dolog, semmi szükség nincs rá a beszélgetéshez. Viszont annak kifejezetten örültem, hogy kezet nyújtott. Legalább valaki még képes értelmesen bemutatkozni ebben a világban.
-Jajj, semmi gond. Emily Crusader, eridonos, elsős.-
Fogok kezet mosolyogva a Tolland-al, normálisan megszorítva, ahogyan az szokás. Legalábbis nálunk. Apa mindig arra tanított, hogy ha csak úgy kezet nyújtasz, és hagyod, hogy megfogják, olyan mintha kézcsókra várnál. "Úgyhogy ha ezt szeretnéd, akkor nyugodtan, viszont onnantól kezdve ne várd, hogy komolyan vegyenek." Hangoztatta mindig, és mint majdnem minden tanácsát, ezt is megfogadtam.
-Viszont ha már így felajánlottad a segítségedet...nem tudod merre vannak a bűbájtan könyvek? Már nem emlékszem rá, honnan hoztam el.-
Fordulok egyből is egy kérdéssel Tolland-hoz, s kíváncsian várom, tényleg jobban ismeri-e a könyvtárat a könyvtárosunknál. Bár kedvességben már most felülmúlta, úgyhogy még mindig szívesebben kérdezek egy hasonló korú srácot, mint a bácsit a pult mögött.

Mina


A tavasz egy olyan hónap, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindenki talál benne valami apró örömöt, valami inspiráló mozzanatot, ami miatt egyszerűen nem hiányozhat az évből. Sokakat hallottam már, hogy azt mondják, utálom a telet, mert túl hideg, vagy a nyarat, mert túl száraz, esetleg az őszt, amiért túl esős és szürke, de azt, hogy valaki a tavaszt utálja...lehetetlen! Én személy szerint kifejezetten szeretem. Csicsergő madarak, rügyező fák, egyszerűen életre kel a természet és ez bennem is mindig megmozgat valamit. Az egyetlen, amit nem szeretek benne, hogy túl sablonos és engem is azzá tesz. Például ma azzal az eltökélt szándékkal pattantam ki az ágyból, hogy márpedig nekem hatalmas mosollyal az arcomon kell sétálni menjek a napsütésben, ami annyira, de annyira átlagos ilyenkor, dehát mit lehet tenni az effajta kísértések ellen?
Gyorsan felkaptam az első tavaszi ruhám, ami a kezembe akadt, mert ha itt a szép idő, ki kell használni, hogy hordhatok szoknyát, viszont nem akartam megfázni sem, ezért egy bokacsizmát és egy kiskabátot is felkaptam magamra. A hajammal nem törődtem sokat, mert lefoglalt a naplóm utáni kutatás és szerencsére meg is találtam 5 perc intenzív keresés után. Mint kiderült az éjjeli szekrényem felső fiókjában volt, azaz a helyén. De magamból kiindulva az volt az utolsó hely ahol megnéztem, mert sosem teszek semmit vissza oda, ahova való, de ezek szerint kivételesen rendes voltam. Valahonnan kerítettem egy pennát és tintát is, és megkerestem Zoé pórázát, majd a kis kölyköt is előkerítettem a szoba egyik kis zugából, ahol épp Dóra a felfedezőt játszott. Furcsa egy kis kutyus ez, mert szinte semmitől sem fél és mindenre kíváncsi és nagyon a szívemhez nőtt, pedig a "táskakutyák" nem a kedvenceim, sőt a Yorkshire terriereket kifejezetten utáltam. De Zoé valahogy más... Ő olyan kis eleven és szeretni való. Miután engedelmesen kivárta, hogy pórázra kössem az ölembe kaptam, és elindultam kapu felé. Nem akartam, hogy a kis eb körmei kopogjanak a kövön, ezért csak a parkban tettem le a földre, és ki is csatoltam a pórázt, hogy kedvére szaladgálhasson. Nem tudtam, hova készülök, csak mentem az orrom után, egészen a faluig, amikor is eszembe jutott egy kedves kis hely, a kis tó. Kifejezetten ilyen időre találták kis. Mikor odaértem, kerestem egy kényelmesnek tűnő követ, a táskámat magam mellé tettem, és szememmel megkerestem Zoét, aki természetesen már a vízzel ismerkedett. Lehunytam a szemeim, és egyszerűen csak élveztem a napsütést.

Tolland

Van az a mondás, hogy "Két ember között a legrövidebb út egy mosoly." Na szerintem ez nem minden esetben igaz. Viszont talán a sok utazás, és az életembe folyamatosan be és kisétáló emberek miatt, valahogy aránylag könnyen meg tudom találni mindenkinél azt a bizonyos "legrövidebb utat". Ha azt mondanám, hogy mindig is így volt, hazudnék, mert ez a készség tanulható. Nincs olyan, hogy valaki örök antiszociális, vagy zárkózott ember, sőt ha a munkája (vagy esetemben inkább hobbija) megköveteli, mindenki hajlandó kibújni a csigaházából.
A sráccal váltott pár mondat után már tudtam, hogy nem kell az esetlegesen fellépő kínos csendtől tartani, mert az biztos, hogy az egyik legsegítőkészebb diák a suliban, sőt azt hiszem még örömet is okoz neki, ha segíthet. Nekem nincs is más dolgom, mint hálás lenni, és kérdésekkel bombázni.
-Követlek.-
Felelem mosolyogva Tolland-nak, miután leellenőrizte, hogy tényleg egy bűbájtan-könyvet tartok a kezemben, és a polcok felé indult. A magyarázat közben visszaszaladok a mágiatörténelemért, hogyha már egy helyen vannak, ne kelljen kétszer fordulni, mellesleg szerencsére ez az utolsó kötet, amit kikölcsönöztem. Őszintén szólva azt sem tudom miért...sosem szerettem a törit, na de mindegy. Miközben az asztalhoz sétálunk visszafelé, a srác kérdez, én pedig igyekszem válaszolni.
-Fogjuk rá, hogy igen. Mugli származású vagyok, úgyhogy kellett egy kis idő, mire megszoktam hogy életre keltek a mesék, de most már egész kellemes itt.-
Felelem nevetve, és közben visszatérve a helyünkhöz, lehuppanok az egyik fotelba. Miután az ember megszokja, hogy mozognak a képek, baglyok szállítanak leveleket, léteznek unikornisok és a bájitalok tényleg hatásosak, egészen szerethető kis világ ez.
-Bár a szellemektől még mindig herótom van...-
Jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak. Tényleg egyszerre érdekesek és félelmetesek és emiatt nagyon, de nagyon tudnak idegesíteni.
-Te viszont úgy látom már beleszoktál az itteni életbe. Nagyon szigorúak a szabályok? Mert azokkal valahogy sosem voltam jóban.-
Folytatom mosolyogva a beszélgetést, és csak remélni merem, hogy nem néz világi csirkefogónak emiatt a mondatom miatt, mert nem arról van szó, hogy minden áron szeretem megszegni őket, egyszerűen csak nem bírom, ha korlátozzák a szabadságom. Mármint éjszaka sétálni az egyik legjobb dolog, és erről pontosan tudom, hogy tilos.

Jamie

Őszintén tisztelem az anyatermészetet, de meg kell hagyni, mostanában elég tréfás kedve lehet. Azt még megérteném, ha az évszakok kicsit elcsúsznának a nekik szentelt hónapoktól, hisz márciusban még hóviharban volt részünk, de az, hogy mindössze egy hétig volt igazi tavaszi időjárás, az azért több a soknál. Pont a legjobb évszak, amikor nem kell még meghalni a hőségtől, nem éget a nap, de kedvére sütkérezhet az ember. Ehelyett most mi van?! Húsz fok, tűző nap, szélcsend...meg lehet őrülni ebben. Azt hiszem, ha frontérzékeny lennék, már tényleg meg is tettem volna. Ha Dániel itt lenne, már rég kinn feküdne a napon, és arról áradozna, hogy mennyire hiányzik neki az ausztrál napsütés, és bármennyire is jó ez a korai nyár, azért nem ugyan olyan, mint Melbourne-ben. Nekem is hiányzik, persze, de annak ott van hangulata. Itt, Magyarországon nem szeretnék áprilisban már rövidnadrágban lófrálni. Viszont muszáj volt valahová elvonuljak, mert a Gólyalakban meg lehet néha bolondulni, nekem pedig tanulnom kéne, mert jövőre már nem szeretnék évet ismételni. Az idei még betudható annak, hogy alig két héttel a vizsgák előtt érkeztem, de jövőre már szeretném hozni az elvárható eredményeket. Miközben a tanulásra és az időjárás elviselésére egyaránt alkalmas helyen törtem a fejem, automatikusan öltöztem át az "otthoni" pamut sort és trikó párosból a normális utcai viseletre. Felhúztam egy háromnegyedes farmert, mivel sortnadrágokból még csak be sem vásároltam, és egy egyszerű púderszínű pólót. Amikor a karkötőm után nyúltam ugrott be a kis tavacska. Pár napja jártam ott, és pont ugyan ezt a karperecet viseltem, és így végiggondolva egész jó kis hely. Eleve vízparton kicsit hidegebb van, árnyékos helyet tuti találok, és még az emberek sem szoktak nyüzsögni arrafelé.
Amint kitaláltam hová megyek, gyorsan felhúztam a cipőm, és már indultam is. Egyik részem vágyott már a napsütésre, a másik pedig épp felmondott emiatt, úgyhogy próbáltam minél inkább az előbbit előnyben részesíteni, már csak a terveim szempontjából is. Zoé-t inkább nem hoztam magammal, jobb helye van neki most a kastélyban, ott körülrajongják és kedvére felfedezheti az egész helyet, nekem pedig nem kell Rá vigyázzak. Így alig pár perc után, kiskutya nélkül megérkeztem a tóhoz, és a múltkor is kényelmesnek bizonyult sziklára le is telepedtem. Elővettem egy pergament és egy pennát, hogy először is megírjam a heti jelentést Dan-nek. Az időjárás végülis nem olyan rossz, így összességében, úgyhogy a házik még ráérnek, viszont a kedves bátyám szerintem már halálra aggódta magát, tehát fontos dolgok először...határoztam el magamban, és el is kezdtem papírra vetni a hét minden kis mozzanatát.

Tolland

-Neked legalább volt egy kitől kérdezz.-
Feleltem a srác szavaira, s közben bármennyire is próbáltam, nem tudtam elfojtani azt a vigyort az arcomon, amit az emlékek csaltak elő, úgyhogy inkább kicsit lesütöttem a szemem. Visszagondolva a napra, amikor megérkezett hozzánk a fiatal nő, kezében a levéllel, felkészülten, hogy ő majd szépen elmond minden részletet, hogy mi is vagyok tulajdonképpen.
-Én azt hiszem őrületbe kergettem azt a szerencsétlen boszorkányt, akit azért küldtek, hogy elmagyarázza mi is ez az egész furcsaság velem.-
Indoklom meg gyorsan a hatalmas mosoly okát, mielőtt még bármi mást hisz.
-Egyébként meg tudom érteni a nagyszüleid. Azt hiszem felnőtt fejjel könnyebb elboldogulni a "való világban", ahogy Te is fogalmaztál.-
Sajnos én ezt majd csak akkor tudom teljes bizonyossággal állítani, ha felnövök, ugyanis senki nincs a családomban, aki erről mesélhetne. Még így is kicsit furcsa, amikor hazamegyek hétvégén, hogy míg Daniel matekról és történelemről beszél, én bájitaltanról és sötét varázslatok kivédéséről. Kicsit még mindig olyan, mintha csak kitalálnám. Talán Dan az egyetlen, aki már teljesen tisztában van mindennel, ami nem csoda, hisz mindig is hozzá álltam a legközelebb a családból.
-Igen, néhány dolog hiányát már én is kezdem érezni. És minél többet látok, annál kevésbé tudom elképzelni, hogy mit rejtegethet még ez a világ.-
Ha most hirtelen választani kéne, hogy mi is hiányzik a legjobban, jelen esetben a mini ipodomat mondanám. Természetesen vannak ennél fontosabb dolgok is, de a zene valahogy napról napra jobban hiányzik. Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy nincs telefon. Sokkal könnyebb így az élet, de tényleg.
-Ezek szerint a prefektusok sem annyira vérszomjasak.-
Mosolyodok el Tolland történetét hallgatva a szabályokról és a konyhás incidensről.
-Ó nem!- Legyintek a kezemmel a kérdésre, miszerint meg szeretném-e szegni valamelyik szabályt. -Csak valamiért van egyfajta szabadság mániám, vagy nem is tudom mi, és ez annyit jelent, hogyha tegyük fel az éjszaka közepén sütit szeretnék enni, akkor lemegyek és szerzek magamnak, s még csak fel sem merül bennem, hogy esetleg tilos, meg ilyenek... ergó nem szándékos, csak egyszerűen elfelejtek odafigyelni.-
Fejezem be a kicsit hosszúra nyúlt körmondatot egy halvány mosollyal.

Melanie

Amióta itt vagyok, egyre természetközpontúbb lettem. Szinte el sem bírnám képzelni a napomat a kastély körüli reggeli futás és a délutáni szabadban tanulás nélkül. Nyilván ebben a gyönyörű tavaszi, szinte nyári, időjárásnak is van ám szerepe bőven, úgyhogy amennyire csak tőlem, szerény halandótól telik, hálás vagyok az Anyatermészetnek. És bár mostanság tényleg túlteng bennem a költői véna, főleg hogy az elmúlt két napban unalmas perceimet Romhányi olvasással töltöttem, de muszáj rászánjam magam a tanulásra, mert hiába képes az agyam vészhelyzetben rekordidő alatt megtanulni mindent, mégiscsak kényelmesebb az egész évre beosztani a vizsgaanyagot.
Miután ebben meg is állapodtam önmagammal, pórázra kötöttem Zoé-t és egy pokrócot felkapva a rét felé vettem az irányt. A táskám is a vállamon lógott, ugyan fogalmam sincs, milyen tárgyakat pakoltam bele legutoljára, de mindegy is. Ha most elkezdenék gondolkodni azon, hogy mit kéne először tanulni, a döntésképtelenségem miatt az egész délután ezzel menne el, úgyhogy jobb ezt esetemben a véletlenre bízni. Direkt lengén öltöztem fel, csak egy hosszú ruhát és hozzá egy sarut húztam fel, mert ugyan Ausztráliában megedződtem, de itt, Magyarországon nagyon nehezen viselem a meleget, úgyhogy igyekszem mindig a lehető legkényelmesebb, legszellősebb ruházatot választani, amit azért az iskolai etikett megenged.
A rétre érve lecsatolom a kiskutyámról a pórázt és csak nézem, hogy szaladgál önfeledten össze-vissza. Őszintén szólva, nem épp a jólneveltségéről híres, de egyszerűen nincs szívem "katonai szolgálatra" kényszeríteni, ahogyan Daniel nevezte a volt kutyusunkat, aki a világ legszófogadóbb kutyája volt, mert a fél életemet az ő nevelésével, tanítgatásával töltöttem. Zoé más, ő kistermetű, bolond, kicsit szeleburdi természet, egyszóval nagyon nem illik hozzám, de valami miatt mégiscsak szeretem.
De sajnos be kell lássam, hogy Zoé mindent megtesz annak érdekében, hogy feszegesse a tűrőképességem, mert most is pár pillanaton belül már ott áll az egyik rajzolgató lány előtt, kíváncsian szemléli, majd hirtelen felkapja a tolltartóját és örülten rohanni kezd.
-Zoé, hozzám!-
Kiáltok szigorúan a kis ebre, és szerencsére ezek az alap parancsok még mennek neki, úgyhogy némi küzdelem után elveszem tőle a lopott holmit, és a tulajdonosa felé sietek.
-Ezer bocsánat, tényleg, nagyon sajnálom. Remélem nem esett baja.-
Kérek elnézést a történtekért, és közben visszaadom neki a tolltartóját.

Melanie

Hál' égnek Zoé szót fogadott egyből, így aránylag hamar visszakerült a tulajdonosához a tolltartó. Sőt, szerencsére a lány még mosolyogva is fogadta a neveletlen ebem csínytevését, úgyhogy hatalmas kő esett le a szívemről.
-Hát igen, nem árt a testmozgás.-
Felelem nevetve a lányka kijelentésére, s közben próbálom valahogy beazonosítani. Aránylag sok embert ismerek látásból, személyesen ugyan szinte senkit, de azért házhoz szoktam tudni kötni az embereket, viszont Róla nem igazán jut eszembe semmi halvány emlék, semmilyen szín. Tehát valószínűleg még új errefelé, és erre utal a kezében tartott rajza is, mert egy itt elég gyakori, de a mugli világban szinte lehetetlen lencsevégre kapni. Amikor idejöttem, egyből küldtem egy képet róla Édesapámnak, mert tudtam, hogy fotósként értékelni fogja a ritkaságot, de mint kiderült, itt ez hétköznapinak számít. Viszont ha a lányka új, akkor nem szeretném, hogy negatív véleménye legyen az itteni emberekről, úgyhogy folytatom a beszélgetést.
-Tényleg sajnálom...egyébként Emily vagyok, eridonos.-
Kérek mégegyszer elnézés, és nyújtok kezet kedvesen a lánynak, arcomon a megszokott mosollyal. Rokonszenvesnek tűnik és kivételesen végre egy nálam tapasztalatlanabb emberrel hozott össze a sors, ami azért ritkaság a kastélyon belül.
Nem tudom, hogy megéri-e beszélgetést kezdeni, mindenesetre részemről várhat a tanulás, nem tudom Neki mennyire sürgős befejeznie a művét, de majd meglátjuk. Reflexszerűen indulok el csak úgy a semmi felé, mert nem szeretek ácsorogni, és Zoét sem árt szemmel tartani ám.

Natacha

Újra itt... Lassan jönnek a vizsgák és bármennyire is király év volt ez az első osztály, nem szeretnék ismételni, ezért már tegnap délután visszajöttem, hogy a mai napon már teljes erőbedobással tanulhassak. Kicsit furcsa az itteni tanév rendje, nem éppen igazodik az otthon megszokotthoz, de ha írnak a szülők kikérőt, akkor szinte bármikor elengedik a diákot, legalábbis nekem ezt mondták és így is lett, de azért aggódóm a kihagyott egy hét miatt. Ezért a mai reggelt teljes egészében a mulasztott tananyag megszerzésére szenteltem, így mostanra - ugyan teletömött táskával, ami arra játszik, hogy leszakítsa a vállam- de lazíthatok a tempón.
Épp az előcsarnokon keresztül sétáltam kicsit nyugodtabban vissza a torony felé, amikor feltűnt, hogy egy szőke lányka még mindig ott áll a kapuban. Kb 5 perccel ezelőtt rohantam épp az ellenkező irányba az egyik bűbájtanos csoporttársamhoz a rellonba, amikor pont ugyan ott állt kíváncsi tekintettel. Megjegyeztem, mert szinte biztosra vettem, hogy Ő is eridonos a tartásából, öltözködéséből ítélve. Viszont igenigen tanácstalannak látszott, és mint minden új érkező, eszembe juttatta az én érkezésem napját. Szerintem mindenki így van ezzel, mert meghatározó élmény, amikor először átléped a hatalmas tölgyfa kaput. Anno hálás lettem volna egyetlen egy odavetett mondatért is, hogy "Balra kislány, ha eridonos vagy." úgyhogy nem tudtam csak úgy itt hagyni szegényt az ajtóban, bőröndökkel. Lassítottam a lépteimen és odaléptem hozzá.
-Szia, most érkeztél igaz?-
Mosolyogtam a lányra és kezet nyújtottam neki.
-Emily vagyok, ha gondolod segítek így első körben eligazodni.-

Natacha

És -most kéne egy idegtépő dobpergés- igazam volt. A lányka tényleg Eridonos és most érkezett. Valamint külön örültem annak, hogy egyáltalán nem zavartatta magát a kézfogás miatt, mert a legtöbb korombeli lány valami miatt máshogy szokott bemutatkozni. Tény, hogy a kulturális különbségek azért nyilván hatással vannak az emberekre, például Ausztriában szinte lehetetlen, hogy ne fogj kezet valakivel, míg Amerikában egyből puszizkodnak.
-Akkor szerencséd van. Én is Eridonos vagyok és pont "hazafelé" igyekeztem.-
Tekintek a lányra és egyik bőröndjét felkapva a helyes irányba terelem az előcsarnokon keresztül. Kicsit jobban szemügyre veszem, csak hogy megjegyezzem az arcát, vagyis inkább a stílusát mert az arcmemóriám katasztrófa és egy-egy fülbevalóról vagy karkötőről, feltűnő tetoválásról sokkal jobban azonosítok be embereket.
-Egyébként szép neved van, milyen eredetű?-
Kérdezem mosolyogva a társalgás fenntartása érdekében, mert számomra csak nagyon kevés emberrel kapcsolatban válik kínossá a csend, de általában ezzel mindig az őrületbe kergetem az ismerőseim, hogy nem szólalok meg. Pedig egyszerűen csak elvagyok a kis gondolataimmal és még csak eszembe sem jut, hogy ez másnak kényelmetlen.
-Mi most a nyugati szárnyban vagyunk, az Eridon torony pedig erre van, kicsit magasan, úgyhogy remélem nincs tériszonyod.-
Magyarázom neki a helyes irányt a lehető legpontosabban mutogatva, miközben a Bejárati csarnokon haladunk keresztül. Egyrészről remélem, hogy megjegyzi, mert hatalmas bolyongás lehet a vége annak, ha valaki eltéved a kastélyban, másrészről pedig nincs is annál izgalmasabb, mert csodaszép helyekre lehet elkeveredni miközben a házadat keresed. Tehát nem tudom, hogy járna jobban, de nem is az én feladatom ebbe beleavatkozni. Úgyis kap majd egy patrónust, ő majd ellátja kellő információval és valószínűleg pontosabban is, mint amennyire én ismerem ezt a helyet.


//folytatás a Bejárati Csarnokban//

Natacha

A kastély belőle is pont ugyan olyan reakciót váltott ki, mint szerintem mindenki másból. Egy hatalmas mosollyal nyugtázom a "váó"-ját.
-És még nem láttál mindent.-
Teszem hozzá titokzatosan, mint aki nem akarja lelőni a következő poént. Ugyan fogalmam sincs, mi lesz a következő dolog, ami csodálkozásra kényszeríti, mert nekem személy szerint a mozgó képek voltak a falon. Azt hiszem az első hetekben több órát álltam egy angol teadélutánt ábrázoló festmény előtt, s mint valami valóságshow-t figyeltem a megfestett alakokat, akik hol elmentek szomszédolni, hol kiáltozva vitatkoztak. Igen...egy mugli származású lánynak nehéz volt ezt így kapásból feldolgozni. Most már csak mosolygok magamon, hogy milyen fejet vághattam a legapróbb varázslatra is.
-Ha tényleg érdekel, nézz be a könyvtárba, ott tuti találsz valami utóneves könyvet, amiben benne van.-
Bár mondjuk én egyelőre csak tankönyveket kölcsönöztem, de amennyi iromány ott található...szinte biztos vagyok benne, hogy megtalálja a neve eredetét. Ha varázsló családból származik, akkor pedig még a vezetékneve alapján milliónyi érdekes információra bukkanhat. Egyébként nem is lenne rossz ötlet kicsit utánanézni a saját nevemnek is. Lehet kiderül, hogy vannak azért boszorkány felmenőim, csak néhány generációval feljebb.
-Hm...-
Mosolyodom el a lány hirtelen kérdésén, majd néhány pillanatnyi nosztalgiázó gondolat után nevetve folytatom.
-Ami azt illeti, az első 2 hónapban találomra közlekedtem, de eleve úgy indultam el a kastélyban, hogy "csak fel akarom fedezni" így sosem kellett kimondani, hogy eltévedtem. Egyszerűen éppen arra jártam, amerre vitt a lábam. Aztán persze valahogy hazakeveredtem, de kétszer ugyan azon a folyosón nem igazán mentem végig. Szóval nyugi, szerintem mindenki hozzá van szokva az útbaigazítandó gólyákhoz.-
Fejezem be a kissé hosszúra nyúlt válaszomat egy szelíd mosollyal és a legtöbb biztatással a hangomban, ami tőlem tellett.

Natacha

Kicsit lassítok a lépteimen, hogy Natacha alaposabban is körülnézhessen a Csarnokban. Azt mondják minden út Rómába vezet, nekem a kastélyon belül minden út a bejárathoz vezetett. Ez volt számomra a biztos tájékozódási pont, ahonnan gond nélkül megtaláltam a főnixek "fészkét".
-Mindenképp érdemes.-
Nyugtázom egy könnyed mosollyal a kijelentést, miszerint tervezi, hogy meglátogatja a könyvtárat, majd tovább folytatom a sétát a lépcsők felé. Közben magamban levonom a következtetést, miszerint kevesebbnek tűnik a lépcső amikor az ember rohan, mert most, ahogy előretekintettem, mintha a végtelenségbe kígyóznának fel a fokok.
Amíg az eltévedésről beszélek -jóval hosszabban, mint szoktam- alaposabban is szemügyre veszem a lányt. Nem lehet nálam sokkal fiatalabb, bár számomra ezt mindig is nehéz volt eldönteni, és irigylésre méltóan gyönyörű szőke haja van, úgyhogy ezt nem felejtem el majd valamikor megdicsérni.
-Akkor majd kalandozz sokat.-
Biztatom a választ hallva Natachát, és kicsit visszarángatom magam a nosztalgiázó gondolatokból a jelenbe. Hirtelen más eget rengetően fontos információ, amit feltétlenül el kéne mondjak neki nem jut eszembe, elvégre nemsokára tényleg kap egy patrónust, aki sokkal többet tud majd neki segíteni, viszont egy dolog mégiscsak beugrik.
-Egyelőre a gólyalakban fogsz lakni, igaz?-
Fordulok hirtelen a lány felé kérdő tekintettel, talán némi meglepetéssel az arcomon, amit valószínűleg nem fog tudni szegény hova tenni, pedig csak a saját ötletemen csodálkoztam el, hogy ez miért csak most esett le, hogy épp egy új kisfőnixszel beszélgetek.

Charlotte

Vizsgáztam, és átmentem...második évfolyamos diák leszek a következő tanévtől. Furcsa.
Szögeztem le magamban a kósza gondolatfoszlányt, ami egész nap a fejemben bóklászott. Folyton ezt ízlelgettem, barátkoztam a gondolattal, hogy jövőre nem kell ismételjek, hanem végre elkezdhetem tudatosan tervezni az életem.
Nem tudom miért jelentett számomra ekkora mérföldkövet az első évfolyamról való továbblépés, de valami miatt úgy éreztem, a többi innentől kezdve gyerekjáték. Mindig csak az első pár lépés nehéz. Ezenkívül, most már sokkal több és érdekesebb tárgyat tanulhatok, valamint elkezdhetem zaklatni a vezetőséget a kérelmemmel, mert teljesítettem az utolsó feltételt is. Viszont így estefelé, már tényleg nem ezzel kéne foglalkozzak, elvégre van egy egész szabad hetem, tartalmasan kellene tölteni az időt. Ha tehetném, most szólnék Daninak vonatra ülnénk, és elmennék valami vadidegen kisvárosba, felfedezni azt, hatalmasat bulizni, és elbújni az ismerős emberek elől. Csak én és Dani...viszont Ő nincs itt, és ha Rá gondolok, csak elfog az eszeveszett hiányérzet. Az, hogy a szüleim hiányoznak, az egy normális érzés, az ember megtanul vele együtt élni, mintha belénk lenne kódolva, hogy ez normális. Viszont ha az ember testvére hiányzik, főleg ha az a legjobb barát szerepét is betölti egyben...na az igazán kegyetlenül rossz érzés. Egyszerűen lehetetlen megszokni.
De ahelyett, hogy további mélabúba keveredek, és megint az egész estét a szobában töltöm, inkább felkaptam egy bakancsot és a kabátomat, meg találomra egy könyvet a szépirodalmis polcról, és már csattogtam is a folyosón. Először nem tudtam merre, csak azt, hogy hideg helyre, és tekintve, hogy a kastélyból már nem kéne kimenni, maradt az Erkély. Egyébként is király hely olvasni és a nemsokára a csillagok is feljönnek, elvégre itt az ősz, sokkal rövidebbek a nappalok.

Charlotte

Amint kiléptem az erkélyre, arcomat megcsapta a jóleső hideg levegő. Pár percig mélyeket lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem, és aztán a korláthoz sétáltam. Felnéztem az égre, csakhogy tudjam mennyi időm van még a szürkületig.
-Kb van még egy órám...király!-
Mormogom magamnak, tekintve, hogy senki sincs még a közelben sem, majd jobban is szemügyre veszem a magammal hozott könyvet. A parfüm...na hogy ez hogy került a szépirodalmis polcomra Babits mellé, az igazán jó kérdés, de egyáltalán nem baj, hogy mégiscsak ezt hoztam. Egyszer már olvastam, talán 2 éve, de akkor még szerintem túl fiatal voltam, hogy a megértsem a "gyilkos zseni" mesterkedésein kívül bármit is, mert mindössze ennyi maradt meg. Úgyhogy letelepedtem a korlát mellé és lábaimat felhúzva a térdeimre támasztottam a könyvet. A vastag kötött sapkát mélyen a fejembe húztam, és hosszú barna loboncomat engedtem előrecsúszni az arcomba, ezzel egy falat képezve köztem és a külvilág között. Hiába voltam kabátban és vastag pulcsiban, a szoknyám helyett elfelejtettem felvenni egy nadrágot, úgyhogy kicsit fáztam, de nem zavart. Ha nem kötötte volna le a figyelmemet teljes mértékben a könyv, valószínűleg azon töprengenék, hogy a bakancs-szűk szoknya párosítás mennyire szokványos, de elvégre színügyileg rendben van, és kicsit megengedhetem magamnak, hogy az alternatívabb divatot kövessem...legalább a szünetben.
"Arról álmodozott, hogy az első árbocrúd tetején ül a kosárban és repül a tenger végtelen illatán át, ami voltaképpen nem...Szia!"
Valami nem stimmel...a fejemben szóló olvasott szöveget megtörte egy köszönés, de kellett két másodperc, mire kirángatott a 35. oldalról. A függönyt képező tincseimet átvetettem a vállam fölött és kíváncsi szemekkel tekintettem fel az érkezőre.
-Szia!-
Köszöntem a drapp nadrágos lánynak, majd némi gondolkodás után úgy döntöttem folytatom, elvégre jobb megoldásnak tűnt mint a "kínos csendben bámuljuk egymást" lehetőség.
-Mi járatban errefelé?-
Kérdeztem egy halvány mosollyal, továbbra is a lánykát szemlélve. Nem tűnt ismerősnek, de nem is volt feltnően fiatal, hogy egyből rájöjjek gólya, vagy csak máshonnan érkezett a suliba.

Luca

A mai nap is úgy indult, mint a legtöbb szombat...délelőtti semmittevés, ebéd és utána jönnek a problémák, miszerint csinálni kéne valami értelmeset is. Ahogy visszaértem a szobámba, levetettem magam az ágyamra és már kezdtem is beletörődni, hogy ma is marad az olvasás, amikor Zoé ugrott fel mellém, követelőzve a figyelmet. Szegényről nagyon megfeledkeztem az utóbbi időben a vizsgák miatt, pedig év közben naponta vittem el sétálni, most viszont utoljára a múlt héten kirándultunk egy jót. Felültem és megvakargattam a kis törpe schnauzer fülét.
-Gyere kislány, megyünk sétálni!-
Néztem a kiskutya szemébe és tudta miről beszélek. Már ugrott is és rohant előkeresni a pórázát. Ez volt az első, amire megtanítottam, mert így legalább arra nem kell odafigyeljek, hogy meglegyen.
Közben én is elindultam a fürdő felé, hogy rendezetlen barna tincseimet megfésüljem és eltüntessem a karikákat a szemem alól. Az eddig viselt kényelmes leggingst egy farmerre cseréltem, és egy blézert is felhúztam a fehér trikómra. Kinézve az ablakon nem tűnt hidegnek az idő, úgyhogy elhatároztam, hogy kabátot nem viszek, de azért zárt cipőt vettem inkább. Az ajtóban még egy sapkát és egy sálat felkaptam a biztonság kedvéért, és Zoét illedelmesen előre engedve kiléptem a Gólyalakból. Jó lenne már saját szoba, de nem szeretnék beköltözni egy összeszokott csapathoz, úgyhogy talán majd az idei kisfőnixek között akadnak szintén efféle ambíciókkal rendelkezők és felújítunk egy régi szobát a toronyban.
A folyosón pórázra kötöttem a schnauzert, és határozott léptekkel meg sem álltam a faluig, majd az egyik kedvenc helyem, a játszótér felé vettem az irányt. A kisgyerekek imádják nyúzni a kutyust, és Zoé is imádja a nyolcvanan ugrálnak körülötte, én pedig kedvemre hintázhatok addig, kiélve gyermeki énem, tehát ez mindenki számára egy tökéletes hely. Amint odaértem, a megszokott látvány fogadott...szülők és kisgyerekek, fiatalok, akik szintén szerettek errefelé csavarogni és az egész hely valahogy sugárzott a boldogságtól. Letelepedtem egy padra, mert a hintát már elfoglalta valaki, és elengedtem Zoét, hadd futkározzon kedvére.

Luca

Pár percig csak élveztem a hely pozitív energiáit, mosolyogva szemléltem a kisgyermekek (és a kicsit nagyobb gyermekek) önfeledt játékát, majd eszembe jutott, hogy meg sem néztem milyen padra ültem le. Lehet elfoglaltam egy anyuka helyét, vagy volt valamilyen táska már itt, vagy ki tudja mi minden lehetséges még, de gyűlölök rossz helyen lenni, úgyhogy gyorsan körbenéztem. Szerencsém volt, senki sem nézett rám csúnyán, és csak a szomszéd padon hevert egy kósza rajztömb és tolltartó. Nemsokára pedig a rajzcuccok gazdája is megérkezett, méghozzá egy bagolykős lány. Tudtam, hogy a suliba jár, láttam már néhányszor de nem tudtam volna házhoz kötni. Az biztos, hogy nem Eridonos, viszont körülbelül velem egyidős lehet és valahogy furcsán ismerős volt, mintha találkoztunk volna, vagy nagyon hasonlítana valakire. Viszont nem akartam modortalan lenni, és addig bámulni amíg be nem ugrik honnan ismerős, úgyhogy inkább Zoét kezdtem el kutatni a tekintetemmel, s meg is találtam még mindig a népszerűségben fürdőzve a  homokozó közepén. Majd hirtelen felindulásból fogta magát, és csaholva az előbb ismerősnek titulált lányhoz szaladt, aki kedvesen fogadta az én bohókás ebemet. Mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy a kutyusnak ismét sikerült elérnie, hogy kapjon valakitől kaját...ezt valahogy sosem sikerült kineveljem belőle, pedig jobban belegondolva nem a legszerencsésebb dolog, hogy vadidegenektől is elfogad mindenfélét. Miközben figyeltem, hogy ropogtatja a megszerzett kekszet, és élvezi a simogatást, észrevettem a barna hajú lány kutató tekintetét. Lehet, hogy csak valamit elvesztett, és azt kereste, de nekem úgy tűnt, mintha Zoé gazdájára lenne kíváncsi, mert én amikor találkozom egy rohangáló kutyussal az az első, hogy leellenőrzöm van-e gazdija. Nem félelemből, hogy esetleg veszett lehet, hanem hogyha nincs, akkor már jön is velem haza, kap kaját és fekhelyet és kiplakátolom, hogy megtaláltam. Egyszerűen képtelen lennék egyetlen gazdátlan állatot is az utcán hagyni. Úgyhogy felálltam a padról és mosolyogva odaléptem a lányhoz.
-Szia!-
Köszöntem vidáman, majd én is leguggoltam Zoé és a lány mellé a földre, mert milyen dolog már valakivel úgy beszélgetni, hogy fölé magasodsz.
-Bocsánat, de mindig ilyen kis éhenkórász.-
Mondom nevetve, amíg a kutyus épp az utolsó falat kekszet ropogtatja.

Luca

Az biztos, hogy a kutyám abszolút ért a jó társaság kiválasztásához, mert ahogy elnézem, a lány nagyon kedvesen simizi, és süt róla, hogy szereti az állatokat. -Eredetileg Zoénak, de a Kutyus-tól kezdve a Törpe-ig mindenre hallgat.-
Felelem nevetve, és amikor felegyenesedik a lány, én is felállok, majd hálásan fogok kezet vele.
-Emily Crusader, eridonos. Egyébként szép neved van, melyik keresztneved használod?-
Kérdezem mosolyogva, és elfogadva a felkínált helyet leülök a padra. Az elmúlt pillanatban hatalmasat nőtt a lány a szememben. Nem mintha olyan lennék, aki első ránézésre ítél, és számolgatja a jó és rossz pontokat, de egyszerűen tisztelem az olyan embereket, akik bemutatkozásnál kezet fognak. Ó, lehet ennyire régimódi vagyok, mert már lányok között a puszi a divat, vagy mi, de nem is tudom...egyszerűen ez az én kis mániám.
-Egész jól, mert nincs nagy mozgásigénye és bőven van időm foglalkozni vele. Meg szerencsére a legtöbben szeretik a kutyusokat és ha kiengedem a házban, akkor mindenki kicsit megsimizgetni. Az biztos, hogy jó cimborák lennének, neked milyen kutyusod van?-
Válaszolok mosolyogva, s közben oda-odapillantok a lányka rajzára. Majd boldogan fedezem fel Zoé vonásait a lapon.
-Igen-igen, a faluban ez az egyik legjobb hely sétálgatni vagy a kistó, bár az inkább tavasszal és nyáron.-
Felelek a lány kérdésére lelkesen, és közben szememmel a kiskutyát figyelem, ahogy egy újabb tiszteletkör után ismét visszatér Lucához, és a típikus kiskutya szemekkel kéreget ismét.
-Ha neked nem baj, hogy rá pazarolod a kekszet, csak nyugodtan!-
Legyintek a lány kérdésére, mert tényleg képtelen vagyok ilyenkor nemet mondani. Tudom, nem épp vall jó gazdára, hogy mindent megengedek neki, de elvégre ő egy öleb, elég ha szót fogad.
-Hűha, jól rajzolsz!-
Mondom csodálkozva, ahogy ismét Luca rajzára pillantok. Én művészeti antitalentumként még a pálcikaemberre is képtelen vagyok, Ő pedig alig pár perc alatt szinte tökéletesen lemásolta a kis Törpét.
-Tanultál valahol rajzolni, vagy magadtól megy ilyen jól?-

Luca

A rajz folyamatosan készül, és a kis szőrmók igazán élvezi, hogy a tengernyi figyelem mellett még jutalomfalatokat is kap.
-Jajj, akkor már értem!-
Csapok a homlokomra a lány szavai hallatán, miszerint van két nővére. Amikor megláttam furcsán ismerősnek tűnt, de ezt betudtam annak, hogy a kastélyban biztos összefutottunk már. Viszont most beugrott az az aranyos lány, aki egyszer -nem mellékesen szintén rajzfüzettel a kezében- időben figyelmeztetett arra, hogy lassan takarodó van. De még mielőtt Luca bármi rosszat gondolna arról, hogy mit is "értek", gyorsan megmagyarázom neki.
-Már találkoztam az egyik nővéreddel, és emiatt nagyon ismerősnek tűntél amikor megláttalak. Most már legalább tudom honnan! Bár azt nem tudtam, hogy őt is, mármint az egyikőjüket, Zoénak hívják. Egyébként Ő is nagyon jól rajzolt, csak nem tudom melyikőjük lehetett.-
Magyarázom kicsit összevissza a hatalmas felfedezésemet, és remélni merem, hogy megérti a kissé logikátlanul rendezett mondatokat. Sajnos ez van, amikor túl sok dolgot akarok egyszerre mondani, hogy elfelejtem felépíteni a mondandóm.
-Egyébként ugye nem bántó, hogy a kutyusomat ugyan úgy hívják, mint a nővéredet?-
Kérdezem hirtelen, mert ez még kimaradt az előbbi, ehhez kapcsolódó szövegből, de már meg sem lepődtem magamon.
-Rendben, akkor nekem szerintem Luca leszel, vagy majd kitalálok valami kreatív becenevet.-
Szögezem le mosolyogva a lány névügyében az álláspontomat, majd az elém tartott képre pillantok. "Jó fényviszonyok és tökéletes fókusz." szólal meg bennem először Apa hangja akaratlanul, de utána a kép tartalma is eljut az agyamig.
-Ó, nagyon aranyos! Igazi kis simiznivaló szőrmók!-
Húzódik széles mosolyra az arcom a navinés lány kis tündéri kutyája láttán. Egyszerűen ilyenkor nem tudom megőrizni a komolyságomat, és előtörik belőlem a gyermeki énem, és szinte kényszeríteni kell magam, hogy ne tapsikoljak egy-egy aranyos állat láttán.
-Igen, igen, egész sokan vannak errefelé a kutyások, így mindig akad kivel játszania szerencsére.
Egyébként Bella nem hiányzik néha? Szerintem, legközelebb ha hazamész hozhatnád. A kiskutyusokat beengedik a kastélyba, csak a nagyok miatt kell kérvényt írni.-
Felelem Luca kérdésére már eggyel komolyabb hangnemben, és közben érdeklődve vizsgálgatom a rajzát, s hallgatom a tehetsége történetét. Bár amióta megtudtam, hogy a nővére az, akivel a réten futottam össze, és szintén ilyen jól rajzolt, gondoltam, hogy családi vonás lehet.
-Ó, de aranyos vagy! -
Pillantok a lányra hatalmasra nyílt, meghatódott szemekkel, mert igazán meglepett ez az ajánlat.
-De nem nehéz megválni tőle, elvégre a Te alkotásod? És neked is kell ám emlék erről a napról!-
Kérdezem kíváncsian, mert igazán nem tudom mit is mondhatnék. Furcsa, hogy alig 1 órája találkoztunk, és máris barátnőmnek tekintem. Pont én, aki szinte alig nevez bárkit is igazán barátjának. Szerencsére még mielőtt nagyon elérzékenyülnék, Luca megint kérdez, és így azt hiszem megmentett egy hosszas eszmefuttatástól.
-Egész jól, azt hiszem az összes K lett, kivéve a Reptan, mert ugyan kviddicseztem, de abból nem vizsgáztam, mert nem tanultam semmi elméletet. Bár erre nem vagyok büszke...-
Fejezem be a lelkesen indult válaszomat lesütött szemekkel, mert ha Kiva rájön, hogy pont arra mondtam azt, hogy felesleges, ha nélküle is át tudok menni, lehet kitenne a csapatból. Bár tekintve, hogy az egész kviddics feloszlani látszik nem tudom mit tenne igazából.
-És neked hogy sikerültek?-
Kérdezek vissza újdonsült barátnőmtől, miközben ismét a rohangáló Zoé után kutat a szemem, mert a kis csibész még képes egy kisgyermektől ellopni a nyalókáját, ha nem figyelek oda.