Az idő ma sem volt a kedvemre való ahhoz, hogy kint kóboroljak, így a szoba melegében töltöttem a délelőttömet, ahogy azt nagyrészt szoktam, ha nem igényli senki a társaságomat. Meggyőződésem, hogy a szoba az egyik legjobb hely arra, ha valaki gondolkodni akar, tehát azt tettem. Egy poharat dobáltam az ágyamon fekve és gondolkoztam közben mindenen, de főleg egy dolgon. Nem tudtam mivel tudnám rávenni Graciee-t. hogy egyszer végigaludjon mondjuk tíz órát anélkül, hogy esetleg felkelne és rossz kedvű legyen egész nap. Néha olyan nehéz egy nő észjárását lekövetni, sőt mondhatni lehetetlen, ha figyelembe vesszük azt a tényt, ahogyan egyes dolgokra reagálnak. Felsóhajtottam újra elkapva a tárgyat, majd letettem magam mellé az ágyra és felültem a hajamba túrva, ami ettől újra úgy állt ahogy azt megszokhatták tőlem. Szerencsémre nem volt sok gondom azzal, hogy a hajammal bajlódjak. Elég ha beletúrok és máris szalonképes vagyok, ezt imádtam benne a legjobban. Elhatároztam magam, egy kicsit bolyongok a kastély falai között, ott legalább meleg van és ráadásul emberi létforma is fellelhető benne. Arra van most szükségem, nem pedig arra, hogy bent kuksoljak a szobában. Attól, hogy kint meg lehet hűlni, bent még kellemesen ellézenghetek. Felkeltem, majd összekapartam magamnak az egyik farmeromat és egy inget amit gyorsan magamra öltöttem, aztán körbepillantottam a helyemen és elképedve vettem tudomásul a tényt, hogy az olyan, mint ahova betört egy hurrikán.
 - Az isten verje meg... - megadóan sóhajtottam összekapva magam nekiláttam összepakolni, azonban az első ing felvételekor elvigyorodtam és ledobtam oda ahol volt. - Még hogy pakoljak... A pakolásról jut eszembe. - kapartam elő a pálcámat, majd a kupira irányítottam és egy könnyed pálcaintéssel illetve a „pakolj!” varázsigével rendet is tettem a szobarészemen. Feldobtam a pálcát a levegőbe elégedetten, majd elkaptam és felkapva a levitás taláromat, annak a zsebébe süllyesztettem a pálcát, aztán kisiettem a helységből és nekivágtam a kastélynak. Összefutva pár fiatalabbal rosszallóan néztem őket, de nem törődtem velük, ők pedig nagyrészt elkerültek, hála annak, hogy mestertanonc voltam és idősebb sokkal, mint ők. Az utam egészen az erkélyig tartott, de addigra nem tartottam olyan jó dolognak azt, hogy keressek magamnak társaságot, sőt, addigra elment a kedvem az egésztől, ezért ide menekültem, miután ellenőriztem, hogy a hely mentes mindenféle diáktól, akik a legtöbbször vagy figyelmen kívül hagynak, vagy pedig leállnak velem számomra értelmetlen dolgokról beszélgetni. Persze legalább kinyitom a szám és ahogy azt mások mondják „barátkozom”, habár ez nem rajtam szokott múlni. A korláthoz sétálva és kitekintettem az előttem elterülő tájra, majd elvigyorodva dobolni kezdtem rajta az ujjaimmal és az utcákat figyeltem magam előtt. Lehet le kellene mennem valamikor Bagolyfalvára, már olyan rég jártam lent, és Graciee-nek sem ártana egy kis kikapcsolódás. Sőt, az is lehet, hogy beviszem valahová szórakozni egy kicsit... Ja valószínűleg ott fojt meg helyben. Felsóhajtottam, majd megráztam a fejem. Rossz, nagyon rossz ötlet... Távozz a fejemből!

A táj meglepően szép volt az őszhöz képest, habár azért nem tartozott a kedvenceim közé, jobban bírtam a színesebb évszakot, mint egy a barna és az ehhez megfelelő bús színekkel megáldott időt. De legalább nem fagytam meg és a fák sem voltak még teljesen csupaszok így nem tűnt a hely annyira élettelennek. Annyira elmerültem a táj elemzésében, hogy észre sem vettem az érkezőt, aki tőlem nem messze állt. Habár nem nagyon tett azért, hogy ez másképp történhessen. Elmerengve törtem a fejem azon, mivel kellene feldobnom a napot. amikor az a bizonyos valaki közelebb sétált hozzám és szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán ahogy az gyakran lenni szokott. Enyhén felé fordítottam a fejem, ő pedig közelebb lépett hozzám és eltekintett a vállam felett. Visszapillantottam én is, majd megszólaltam, mert tudtam, hogy ő egy szót se nyög ki, ha én nem teszem meg helyette az első lépést.
- Gyönyörű nemdebár? - kérdeztem meg tőle a tekintetem továbbra sem rá szegezve. Nem nagyon tudtam miért is szólaltam meg én, de azt igen, hogyha nem tettem volna akkor még mindig szép csendben álldogálna a hátam mögött ami egy idő után eléggé zavaró lenne mind a kettőnk számára, én pedig utáltam az ilyen helyzeteket.
- Szerinted melyik évszak a legjobb? - kérdeztem meg tőle, hogy felhozzak valamilyen témát és oldjam egy kicsit a hangulatot. A kérdéssel egyetemben megfordultam a hátamat támasztva a korlátnak és érdeklődve rápillantottam. Ő is egy apró talpú volt épp úgy mint a többi fiatalabb a kastélyban, vagyis én így hívtam őket. Elmosolyodtam azon gondolkodva, vajon mit tenne, ha közelebb lépnék hozzá, de nem tettem meg, mert úgy sejtettem valószínűleg elrohanna szegény.
- Melyik házba jársz kicsi lány? - kérdeztem meg, mivel nem tudtam eldönteni saját magam. Ha Rellonos lenne valószínűleg nagyobb mersze lenne és simán megszólított volna ennyi idő alatt, vagy mond valami számára menőnek tűnő dolgot. Jobban megfigyelve a leányzót rájöttem, nagy a valószínűsége annak, hogy egy új diákról van szó aki nincs tisztában azzal merre jár... A fiatalok mindig eltévedtek ez olyan dolog volt, amit egyszerűen nem lehetett megtörni, sőt, az elején még én is eltévedtem aztán szép lassan megtanultam, hogyan jussak vissza a szobámba, csak rutin kérdése az egész. Persze nem ajánlottam fel neki, hogy elkísérem, vagy útba igazítom, mivel akár tévedhetek is és az nem lenne menő, ha felajánlom, aztán bukok rajta egy nagyot és hülyének néz. Különben sem szerettem, ha nekem kell felajánlkoznom dolgokra, nem az a típus voltam. Ha valamit akarok akkor megcsinálom, de ha nem, akkor esélytelen, hogy bárki rávegyen anélkül, hogy nem ajánl fel érte valamit cserébe, mert az úgy korrekt. Rámosolyogtam barátságosan, várva mit fog tenni. Érdekelt elrohan, vagy lesz elég bátorsága ahhoz, hogy a társaságomban maradjon. Ez mindig is a kedvenc játékom volt a fiatal diákokkal és ebből most ő sem fog kimaradni.

Jelmez
Nem tudom miért is akartam elmenni erre a bulira. Talán mert annyian mentek? Nem, ez biztos nem az az indok volt ami miatt több száz diák között akartam elvegyülni. Felsóhajtottam, majd az öltözetre néztem és lehunytam a szemem eltöprengve rajta. Nem volt nehéz rájönnöm az okára, szerettem volna egy kicsit elvegyülni a sokaságban anélkül, hogy az órákkal, vagy a bajaimmal kelljen foglalkozom és erre a legjobb dolog az lehet, ha kimozdulok. Mehettem volna Grace-vel, de ő valószínűleg nemet mondott volna nekem és fejbe vág, csak mert meg mertem kérdezni, legalábbis akkor még azt gondoltam mikor meghívtam az egyik Levitás leányzót magammal a buliba, azonban az elején nem akart belemenni ami nem esett jól, de végül rávette magát a dologra és én pedig belementem, ha az elején én voltam az, aki meghívta. A jelmezötlete bejött, habár ki kellett hogy mondjam semmit sem tudtam róla, csak annyit, hogy a mugliknál van egy ilyen munkásember és szórakoztatónak tűnt az ötlet ezért könnyű szerrel belementem. A ruházatomra emeltem a tekintetemet újra és elvigyorodtam. Na hajrá Tony itt az ideje kicsit megerőltetned magad! Ezzel a gondolattal kaptam magamra a ruházatot, és miután eligazítottam a fejembe húztam a sapkát és felkaptam azt a seprű szerű valamit, amit a vállamra kapva indultam neki a kastélynak. Nem tévedtem el, hamar felleltem a bejárathoz vezető utat, így viszonylag hamar értem oda. A lány, becses nevén Izabella még nem volt itt, így a falnak döntöttem a hátam és a sapkát kissé az arcomba húzva vártam a leányzóra és figyeltem az áthaladókat. Voltak eléggé érdekesek, sőt meglepő öltözetekben sem volt hiány, szóval  nem éreztem magam, kényelmetlenül a sajátomban. A lány végül megjelent és köszönt nekem én pedig végignéztem rajta, majd egy barátságos mosolyt villantottam rá.
- Szia neked is. Örülök, hogy elfogadtad a meghívást végül. - néztem a szemébe, majd a kezem nyújtottam, hogy fogadja el. Végülis együtt megyünk a bulira, illő dolog lenne, ha nem úgy ácsorognánk egymás mellett mint két vadidegen, aki nem mert a másik közelébe sem menni, nemhogy megfogni a kezét. Végigpillantottam rajta én is, épp úgy, ahogy ő mért végig, ha nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy az én szememet nem csak a ruházata fogta meg.
- Csinos vagy Iza, örülök hogy a párod lehetek. - mosolyogtam rá és enyhén oldalra döntöttem a fejem kíváncsian. - Te is részt vettél a szervezkedésben, ha jól emlékszem, szóval mire számítsak odabent? - kérdeztem, majd a Nagyterem felé pillantottam, aztán vissza rá. - Mehetünk drága? - kérdeztem várva, hogy igent mondjon és akkor elvezessen a Nagyterembe, ha ő is úgy akarja.

A lány megérkezett, így a tekintetemet rászegeztem és eldöntöttem, hogy ez a Mary Poppins, vagy micsoda nem is volt olyan hülye ötlet, sőt neki jól állt. Habár kis fiatal volt, de legalább nem úgy öltözött, mint azok a fiatal leányzók, akik kevesebbnél kevesebb ruhában jelentek meg. Nem kis meglepetésemre azonban feltűnt még valaki a színen, akitől arra számítottam, hogy a szobájában fog kuksolni és hintázik az ágyon ülve, mert nem akar kijönni egyedül, vagy idegennel. Ehelyett most itt virított egy számomra teljesen meglepő öltözetben, amiről tudtam kicsoda, de meglepett az a tudat, hogy nem éppen ebben képzeltem el, ha esetleg be is állít. Mondjuk egy szellemnek öltözve, abba úgyis csak a két szem kell és rajta van egy lepedő, az szerintem számára tökéletes lenne, vagyis azt hittem. Lehet egy kicsit félreismertem a csajszit... Elvigyorodtam és visszapillantottam a partneremre.
- Szuper lesz, már előre látom... a Diákönkormányzatotok minden évben érdekes dolgokkal áll elő. -jegyezem meg, majd a jelmezét megdicsérve elvigyorodtam, amikor ő is megdicsérte az enyémet. - Még szép, hiszen te választottad nekem. - kacsintottam rá, majd belé karoltam és a nagyterem folyosóján vezettem egészen az ajtóig, ahonnan éppen láttam, hogy Grace visszapillant felém és pedig megengedtem magamnak egy mosolyt, hogy tudja, észrevettem őt.
- Jól fogunk szórakozni. - mondtam Izának, majd a csontvázra pillantottam, aki kinyitotta nekünk az ajtót. Átléptem vele a küszöböt és elég nagy meglepetésként ért, hogy minden fekete és fehér. Szórakozottan néztem végig rajta, majd a kezemre pillantottam. - Mindig is tudtam, hogy a némafilmekben és a régi filmekben is jó lennék színésznek, na de te! Csodálatos vagy! - mosolyogtam rá bókolva neki, aztán körbepillantottam. Rengetegen voltak már most, és emiatt a színskála miatt, hogy elveszett minden ami nem ez a kettő eléggé érdekesnek tűnt egy-két jelmez. Érdeklődve néztem meg azokat amelyek megfogtak, de csak pár pillantást érdemelt meg mindegyik. Visszapillantottam a társaságomra és enyhén oldalra döntöttem a fejem. - Egy italt a szép hölgynek? - kérdeztem kíváncsian tekintve le rá. - A mai este bármit kérhetsz tőlem Iza.vagy hívjalak Mary-nek? - kérdeztem, majd egy csókot leheltem a kezére, mivel az előbb elengedtem azt. - Szóval bármit amit csak a szíved kíván és én teljesíteni tudom, azt megkapod. - emeltem el a kezét az ajkamtól, aztán megfogtam és elvezettem a svédasztal felé, ahol körbepillantottam a kínálaton. Meg kellett hogy mondjam, az egyik bizarrabb volt a másiknál.
- Öhm... szerinted melyiktől nem halunk meg azonnali hatállyal? Elég bizarr az összes. - pillantottam rá, aztán vissza az italok és az ételek mindegyikére. Egyenlőre jobban bíztam Iza ízlésében, mint a sajátomban, mert ha rajtam múlna lehet egyik „érdekességet” sem kóstoltam volna meg.

A lányt eléggé sikerült meglepnem azzal, hogy hozzászóltam. Szinte viccesnek volt található, amikor mindeni úgy reagált a fiatalabbak közül, mintha valami megbotránkoztatót tettem volna és ez most sem volt máshogy. A mondatán törtem persze a fejem amit biztos láthatott rajtam, mert ráncoltam a homlokom, de amikor megmagyaráztam enyhén biccentettem.
- Á, már értem! - mondtam és arrébb lépem, hogy nyugodtan jöjjön ide. - Szerintem jó döntés. Remek hely, főleg ha lemész, ősszel igazán szép.  Oldalra pillantottam a lányra és hagytam kicsit had szemlélődjön, majd rákérdeztem melyik a kedvenc évszaka. Persze a sejtésem abszolút be is teljesült.
- A nyár? Igen, tényleg nincs iskola, jó idő van és sok a buli. - nevettem el magam, mivel régebben én is pont emiatt imádtam ezt az évszakot. - Azonban szünet nem csak nyáron van.- feleltem egyszerűen. - Bulizni bármelyik évszakban lehet és az idő néha túlzottan meleg nyáron ezért ki se mozdulunk, mivel meg lehet főni. - mondtam elgondolkozva ezen. - Van még valami, ami miatt ez a kedvenc évszakod? - kérdeztem a lányt, majd hagytam hadd gondolkodjon el rajta egy kicsit aztán egy újabb kérdést tettem fel neki, amin felháborodott ami vigyorgásra késztetett.
- Nem foglak, nyugalom! Én is az lettem volna, ha anyám nem akarja, hogy levitás legyen a pici fia. Ezelőtt Mardekáros diák voltam, tudom mennyire nem bírjátok ti Rellonosok sem a piszkálódást. - Azért nem kellene egyből nekem rontania, tekintettel arra hogy hamarabb venném el a pálcáját és sújtanám valami átokkal, mielőtt kimondja, hogy kis sárkány...  Szórakozottan emeltem rá a tekintetem a Scar miatt.
- Az enyém Anthony, vagy Edward, de hívj inkább Tonynak, azt jobban szeretem. - még mindig teljesen nyugodt voltam, pedig láttam a lányon, hogy ha így folytatom nekem fog ugrani, de akkor elégedetten hagyom itt úgy, hogy egy kellemes átokkal sújtom szegénykét. Már olyan rég nem átkoztam el senkit... Felsóhajtottam és őt néztem, de nem mondtam semmit a heves arckifejezésére, inkább vártam hogyan dönt a zsebembe süllyesztve a kezem, de amint kibukott belőle mit akar elmosolyodtam és álltam a tekintetét.
- Azért, mert egy lány vagy aki egyedül van és látom rajtad, hogy nehezen megy a barátkozás. Ha zavar persze csendben maradhatok, de hé neked és nekem is kellemesebben telik az idő egy kis csevegéssel nem? És mindig jó megismerni a fiatalabbakat, pláne ha olyan kis agresszívak mint te. - feleltem rámosolyogva. - Amúgy ne akarj nekem jönni oké, bocs a kislány miatt, majd leszokom róla, de a neved nem tudtam és kisebb vagy mint én ezért nem gondoltam, hogy sok vizet fog zavarni majd. De úgy látszik nálatok már elsőben is menő dolog nekimenni a felsősöknek, mivel láttam rajtad, hogy nekem szerettél volna érte jönni, vagy tévedek? - kérdeztem enyhén megdöntve oldalra a fejem továbbra is rajta tartva a szemem.
- Szóval ne haragudj tényleg Scar, majd leállok vele, de ha bele gondolsz, te nem ezt tetted volna a helyemben egy nálad fiatalabbal? Hogy azt mondod neki, hogy kis srác? - kérdeztem meg tőle és vártam mit váltok ki ezzel a leányzóból. Érdekelt, mert sokban hasonlított Gracere elsőben ő is nekiment volna bárkinek aki le merte szólni. Érdeklődve figyelte és vártam mit reagál erre az egészre, habár vagy nekem jön, mert meg mertem mondani mit gondolok, vagy pedig elszégyelli magát... két dologra számítottam, de megeshet, hogy meglep majd valamivel.

A lány persze nem nagyon foglalkozott a bókkal de nem zavartattam magam rajta, tekintettel arra, hogy Grace is ezt csinálta, vagy elviccelte. Megszoktam, hogy nem minden jön össze, azonban régen nem szerettem, a valaki figyelmen kívül hagyta a fáradozásomat. Most inkább azon voltam, hogy ha már velem van valamennyire jól is érezze magát, de így elsőre nem tudtam, hogyan is vigyem ezt véghez mivel őt jobban lefoglalta, hogy a díszítést és a diákokat nézze, mint én magam, tehát hagyta, had élvezze ki a Dökös sikereit és bekísértem magammal, vigyázva, nehogy elveszítsem őt a tömegben, vagy valaki megtapossa, esetleg nekimenjen. Sikeresen eljuttattam magunkat a svédasztalhoz és megkérdeztem minek hívjam amire az Izát választotta én pedig megajándékoztam egy mosollyal.
- Rendben, akkor maradjunk az Izánál. - mondtam és őt figyeltem. Persze a sütik nem nyűgöztek le annyira, de miután elmagyarázta, hogy nem halok meg tőlük, utána felkaptam egy szemgolyót és szórakozottan feldobtam a levegőbe. - Te, ez elég bizarr. - kaptam el a golyót és néztem. - Mintha élne... - bontottam ki és bekaptam amit azonnal le is nyeltem. -Hajmeresztő... meg akart ölni! - nyögtem ki, mert az a hülye cukor forgott a számban és inkább ezért lenyeltem amilyen gyorsan csak ment. - Azt hiszem a többit nem akarom kipróbálni... - grimaszoltam, majd a lányra néztem. Persze a lánynak se jöttek be az édességek és ezen meg sem lepődtem, de egy próbát megért... majdnem olyan volt amúgy mint egy csokibéka, csak cukorként. Iza újra elfordult és a társaságot kezdte szemlélni, tehát nem akartam őt megzavarni ebben, ezért én is hasonlóképpen tettem. Nem kellett sok, hogy kiszúrjam Graceket akik elváltak és ő végül táncolva egy asztalon találta meg a helyét és felénk emelte a tekintetét. Visszapillantottam Izára, aki pont ekkor szólt hozzám és arra amit mondott nem igazán tudtam először hogyan is válaszoljak, de hamar összeszedtem a megfelelő szavakat.
- Szóval nincs hozzá kedved, ami nem baj, de remélem nem az én hibám Iza. - emeltem rá a tekintetemet nyugodtan és kimérten választva meg a szavaim, mert nem szerettem volna megbántani őt. - Ezzel nincs semmi baj. - sóhajtottam és az édességek felé emeltem a tekintetem, nehogy őt nézzem majd. - Tudod, én sem vagyok az a nagy bulizós, szóval megértem amit mondasz nekem, sőt átérzem. - néztem  a tömeg felé. - De ha nem szerettél volna eljönni, miért nem mondtad el, hogy ne jöjjünk be. Nem lett volna belőle semmi, nem haragudtam meg volna érte. - néztem vissza rá, egyenesen a szemébe, várva mit mond majd erre. Persze nem azt vártam, hogy bocsánatot kérjen, csak érdekelt, miért nem mondta el, hogy egy kicsit sincs kedve az egész hercehurcához, mert akkor nem jöttünk volna el és neki sem lett volna kényelmetlen, vagy zavaró.
- Ha szeretnéd kereshetsz valakit, ha az én társaságommal van a baj, vagy ha nem, akkor visszakísérhetlek ha szeretnéd és akkor nem kell itt maradnod. - mosolyogtam rá, hogy tudja nem haragított magára, mert nekem is voltak ilyen pillanataim. Most például úgy voltam vele, hogy semmi bajom nem volt a bulival, de nem akartam, hogy egész este rosszul érezze magát a társaságomban.

Iza, majd Graciee!

Az a szemgolyó nem tűnt olyan jó ötletnek így utólag, de már nem tudtam visszavonni. Izára pillantottam és ki is fejtettem neki a véleményem, ami az volt, hogy ez az átkozott cukor megölt volna, ha  nem nyelem le. Így  végeredményben azonban még éreztem az ízét és nem volt rossz.
- Egész jó! Meg kellene kóstolnod. Habár… - szórakozottan ingattam a fejem, inkább nem akarok még egyet én sem. - Tudod mit, felejtsd el! - ráztam meg a fejem újra egy kicsit és elléptem oldalra egy fél lépést, mert attól tartottam, hogy valamelyik nyalánkság még a végén megtámad. Persze Iza újra a tömeget kezdte pásztázni, így kezdtem azt érezni, hogy a legszívesebben elmenekülne ebből az egészből ahogy van. És tessék, lássék ki is fejtette ezt nekem, mire felajánlottam, hogy elkísérem a toronyba.
- Hát, azért örülök, hogy eljöttél velem. - mosolyogtam rá, viszont ő ezt nem láthatta, mert egyszerűen szólva a tömeget jobbára vonzotta a tekintete. Nem zavartattam magam rajta, legalábbis ebben a pillanatban épp nem. Végül kijelentette, hogy elmegy és nem kell visszakísérjem. Vacilláltam rajta, hogy erősködöm, de nem tettem, csak mosolyogva tűrtem az arcomra lelehelt puszit és néztem ahogy elsétál. Terveztem, hogy majd a bál után elkapom, hogy beszéljek vele, de most más probléma is volt amit meg kellett oldanom. Ugyan azt mondta, hogy találok valakit, csak ez nem olyan egyszerű, mint kimondani. Az csak pár szó, nem pedig egy adott szituáció, ellenben szerencsémre megmentett egy őrangyal, vagyis Grace. Már a hangjából sejtettem, hogy ő az, de azért nem adtam a tudtára, ehelyett pókerarcot vettem fel és megütöttem némi bizonytalan hangszínt.
- Nos... nem tudom. Valami lány a suliból? - kérdeztem ártatlan hanglejtéssel némileg keverve a tudatlan élt benne, hogy úgy tűnjön tényleg nem tudom. Pedig de még mennyire, hogy tudtam ki az! Egy gyors fordulatot vettem és rávigyorogtam.
- Szia Gracieeee! Hát te? Nem szédíted az elsős szöszkét? - kérdeztem élve a szöszkés szövegével, majd megöleltem őt vidáman, mert már annak is örültem hogy idejött. - Várj... az előbb láttam, hogy elment egy sráccal. - jutott eszembe, így rá emeltem a tekintetem és mindent sejtő arcot vágtam. - Akarod, hogy elátkozzam a kölyköt? - kérdezem rá őt nézve, majd végigpillantottam rajta és elismerően vigyorodtam el.
- Harley... tetszik. Dögös vagy! - nevettem fel, majd  a sütik felé böktem. - Te ettél belőlük, vagy csak én mertem...

Annyira tudtam, hogy Grace az, de meg akartam egy kicsit szívatni, így nem mondtam el neki, inkább hazudtam, aminek az lett a következménye, hogy seggbe rúgott. Nem zavartattam magam miatta, sőt örültem, mert ki tudtam venni a kuncogásából és ebből a jókedvét. Felé fordultam és enyhén oldalra döntve a fejem figyeltem őt., ahogy válaszol nekem.
- Tudom, hogy nem vagy pedofil! - nevettem el magam a feltételezésen. - Csak hát vele jöttél... - mondtam, majd őt figyeltem szórakozott mosollyal arra, hogy hiányoztam neki. - Ha annyira hiányoztam miért nem kerestél meg a piknik óta? - kérdeztem kíváncsian, majd megöleltem őt. Persze nem zavartattam magam azon, hogy kivel jött, csak muszáj volt feldobom azt a bizonyos magas labdát. A fürdős megjegyzésén persze vihogtam egy sort.
- Becsempészhetsz, de nem hiszem, hogy a többiek repesnének az örömtől, ha meglátják. - vigyorogtam, majd  eligazítottam egy tincsét a füle mögé. - De amúgy rendben van a fürdőm, köszöni kérdésed, csak most kéményseprőt játszom. Nézd! - mutattam meg a seprűszerűséget – Kéményseprő vagyok, látod... mehetek szépen rendbe tenni a kéményeket. - mosolyogtam a puszi miatt, majd elengedtem és megmondtam neki, hogy ha kell akár elintézem a srácot, már ha megbántotta őt. Persze azt mondta, hogy nem kell és hogy egy puszinak örülne...
- Na várj, várj, stop!  - vágtam rá, majd hadarva angolul kezdtem el beszélni, nem magyarul ahogy eddig, habár ő az angolt is értette volna. - Te azt mondod, hogy most adjak neked egy puszit aztán meg, hogy kérsz egy csókot a beöltözött dementortól? Ugyan már Grace! - hadartam végig a szövegem, majd magamhoz húztam és az ajkára leheltem egy könnyed és gyors csókot, aztán rögtön elengedtem attól parázva, hogy leüt.
- Nem éppen egy dementor csókja, de remélem megfelel. - néztem rá szórakozott mosollyal, mintha nem az előbb csókoltam volna meg. Belegondolva a dologba csak azért tettem, mert nem akartam, hogy  most komolyan odamenjen ahhoz a bódéhoz.. ja és mert meg akartam tenni. Miért ne tehettem volna? Áttértem arra, hogy Harleynak van öltözve és oda volt meg vissza, mert tudtam ki ő. Ilyenkor jó, ha az ember tud egy két dolgot a muglik világáról.
- Látom! - nevettem fel a lelkes Gracen. Ritkán láttam ennyire aktívnak, mint régen. Akkoriban persze ő más volt és én is, azóta pedig mind a ketten sokat változtunk. A sütik felé intettem és rákérdeztem, hogy evett-e már belőlük, de azt nem akartam neki javasolni, hogy megtegye, inkább el akartam tőle ijeszteni, de sajnos lecsúsztam róla, mert bekapta az egyik agysütit. Vágtam egy elég érdekes grimaszt és nem mondtam inkább semmit. A süti megevése után engem mustrált, amit könnyedén tűrtem tőle, nem zavart, azonban a kérdése eléggé vicces volt, mert tudhatta volna, hogy nem lesz a válaszom. Ugyan a táncot mesterien űztem, mert az ilyen apróságokat anyám belém nevelt, mint a tánc, a zene és még rengeteg olyan dolgot, ami a művészethez tartozott.
- Nem Grace, nem táncoltam. De nem is akarok! - vágtam rá és egy hirtelen mozdulat kíséretében a vállamra kaptam. - És ha most nem gond elrabollak, mert már nincs kedvem ehhez az egészhez. Le se kellett volna jönnöm. - mondtam a végét inkább magamnak mint neki, majd kifelé indultam vele a vállamon azzal se törődve, ha ezért verni kezdené a hátam. Mivel úgy gondoltam így gyorsabban kit vagyunk, mintha győzködném, ezért végre is hajtottam az elképzelésemet. Kiérve lazán tovább sétáltam vele a Levita tornyáig, mit sem törődve a minket megbámulókkal. A szobám ajtaja előtt tettem le csak le és ránéztem.
- Innen eltalálsz a szobádig... - simítottam meg az arcát mosolyogva. - Vagy akár be is jöhetsz, még korán van. Na nem mintha annyira lényeges lenne, hogy meddig vagyunk kint, hiszen mestertanoncok vagyunk már. Kijár nekünk az a luxus, hogy akármeddig kint kóborlunk. Na de a többi csak rajtad áll. - kacsintottam, majd besétáltam a lakrészembe és ledobtam magam a kanapémra elkényelmesedve és várva, hogy hogyan dönt. Az, hogy tiszta korom voltam most egy kicsit sem zavart, mert ez az én lakrészem és egem nem érdekelt a dolog.

A lány végül elmagyarázta mi az oka annak, hogy azt az évszakot szereti a legjobban és ebben semmi kivetnivaló nem volt.
- Én Angliában... - mosolyodtam el belegondolva, hogy ott milyen idő lehet most. De persze ezt nem tudhattam, de mivel ott éltem életem nagy részét, ezért tippelhettem. - A változást megértem...  néha szükség van rá. - bólintok egy aprót. Én nem dönthettem, hogy itt szeretnék élni, vagy maradok-e Londonban. De ez egy másik történet volt, amibe most nem akartam belemerülni, így egy apró fejrázással emeltem a tekintetem az elsősre. Végül a következő felszólalásához nem igazán tudtam hozzászólni, de a levitába való bekerülésemhez már igen.
- Mert ő Hollóhátas volt. - vontam meg a vállam – És az ő szemében egy okos gyerek vagyok, aki nem lesz olyan mint az apja... - az utolsó szót fojtva mondtam ki. Egyszer már veszekedtem emiatt vele, amikor kijelentette, hogy ő nem akarja azt, hogy a drága kisfia úgy végezze mint az apja. Azóta... nem igazán akarok hazamenni. - Bocs, de ez olyan dolog amiről nem igazán tudok higgadt fejjel véleményt alkotni. - mosolyogtam rá kedvesen, mert nem ő tehetett róla, hogy el van rontva a családi helyzetem. Az apám halott, anyámmal meg nem jövök ki azóta... ez ilyen és minden egyes találkozással csak rosszabb lesz. Ezután bemutatkoztunk egymásnak és megjegyeztem, hogy milyen kis agresszív jelleme van, amin elmosolyodott.
- Látod! Tudsz te mosolyogni! - vigyorogtam rá, majd megajándékoztam én is egy hasonló felszabadult mosollyal. - És jól is áll... többet kellene mosolyognod. - Persze megmondtam neki, hogy észrevettem a verekedést kezdeményező arckifejezését és mozdulatait, de végül azt mondta, nem lett volna jó bemutatkozás.
- Hát tudod! Ezzel csak egyet tudok érteni. - nevettem fel. - Én is ilyen voltam... Aztán idővel megváltoztam. - vontam vállat őt figyelve. - A havernőért én megvertem volna bárkit a helyedben. - jegyeztem meg szórakozottan. - Hogyan hangzott volna hogy havernőm, vagy a barátosném... - gondolkodtam el és kirázott tőle a hideg. - Akkor már inkább maradjunk a neveknél, ha már megismertük egymást. - jegyeztem meg elgondolkodva azon menyire könnyen beszédbe tudtam vele elegyedni. Habár ezt betudtam annak, hogy eléggé hasonlított rám. Szórakoztató és jó dolog volt, hogy találkoztam vele, mert visszaidézte a gólya éveimet. A kérdése tépett csak ki az álmodozásból.
- Hogy miért?... - kérdeztem vissza elgondolkozva. - Valószínűleg mert akartam egy olyan helyet ahol egyedül lehetek és átgondolhatok dolgokat. - mondtam őt nézve. - De örülök. Hogy végül összefutottam veled. Kellemes társaság vagy! - mondtam neki és visszatekintettem a távolba. - Voltál már lent? - tértem el a témától, mivel azt gondoltam ezt kiveséztük. - Szerintem megérné körbenézned... rengeteg remek cuccot lehet kapni.

Mark
Péntek
Késő délután...
A gömb

A mai kelés maga volt a rémálom, ezért nem értettem, miért nem maradtam az ágyban maradni. Ja igen, a levél Gracetől, hogy vigyem el a kis gömbömet magammal. Egy kisebbfajta grimasz kíséretében kaptam magamra egy farmert meg egy fekete pólót és a sportcipőm, majd kivetődtem a szobámból a társalgó/nappaliként szolgáló helységbe és körbepillantottam, majd felkaptam a kanapémról a pulcsim és kisiettem a hajamba túrva. A szobája nem volt messze, ezért nem éreztem túl megerőltetőnek a dolgot, mert ha mondjuk sokkal messzebb lett volna, akkor tutira nem most ugrok át a kis gömbért. Végül bekopogtam és az egyik szobatársa nyitott ajtót akinek levezettem mért jöttem ide, ő pedig továbbította az üzenetem Gracenek és ő végül méltóztatott az ajtóhoz jönni, hogy odaadja azt. Egy köszönettel és egy vigyorral meg egy kisebb szóváltással hagytam magára, mert dolga volt. Hát, szuper.. Felsóhajtottam és a kis gömböt lestem a kezemben, majd a pulcsim zsebébe tettem kifelé indulva a suliból, mert nem volt jobb ötletem és kellett egy kis friss levegő. Kifelé menet megfordult pár dolog a fejemben, ami nem volt meglepő, mert mostanság sok dolog történt velem hozzá. Kiszedve a kis golyót megfigyeltem, hogy mennyire nem átlagos és még mist is elmosolyodtam. Persze, hogy ilyet vett nekem! Mióta emlegettem neki Bettit ami ugyan az agyára tudott menni, de azért titokban szerette ha felhozom tudtam, hogy tudja mennyire bírom azt az állatot és tessék. Egy tehenes hógömb! Szórakoztató volt belegondolni abba, amikor megvette nekem abba a boltban Londonban, pedig azért vittem oda, hogy én vegyek neki valamit. A gömböt a markomba tartva siettem le a lépcsősoron a Levitától egészen a bejáratig és kilökve azt kijutottam a rétre és meglepetten vettem tudomást róla, hogy nem esik.
- Na ez is ritka ilyenkor... - jegyeztem meg csak úgy magamnak és kisétáltam a rétre ledobva magam az egyik padra. Egy kisebb fajta nyugalom tőrt rám, mert meglepő módon egy kisebb sem volt kint, mivel nem akartak megfázni, legalábbis én ennek könyveltem el a dolgot. Újra a furcsa tárgyacskámra esett a tekintetem és azt szemléltem, a mintázatot ami bele volt karcolva, az írást, meg a benne lévő „jelenetet”. Megráztam, majd a leeső hópelyhekre emeltem a tekintetem és bele is merültem a figyelésébe, de hamar elragadtak a gondolataim amelyek szinte elemi erővel hatottak rám. Emlékek, érzések, gondolatok sokasága volt ez az egész és nem teljesen tudtam őket hova tenni. Legfőképpen az aggódás volt az, ami beárnyékolta az egész menetét, de a harag is épp úgy jelen volt egyetlen szülőanyám felé. Felsóhajtottam és mivel magam voltam úgy döntöttem, hogy ezen nem lenne a legjobb sokáig törnöm a fejem. Váratlanul, mintha csak erre várt volna, megnyílt az ég és hideg esőcseppek kezdtek hullani az égből, majd a csepegésből zápor kerekedett, én pedig behúzódtam egy fa alá menedék gyanánt.
- Na szuper... már csak ez kellett! - dőltem neki a fa törzsének és vártam, de sejtettem, hogy ez nem egy gyors zápor lesz ami pár percen belül el fog múlni. Mivel jobb dolgom nem volt, így itt maradtam és lehunytam a szemem, a gömböt továbbra sem téve el, majd kimondtam ami a fejembe járt, mert az egész zavarodott egyveleg a fejemben el akart nyomni.
- Talán... ki kellene békülnöm anyámmal. - pillantottam a kis gömb bonyolult mintázatára. - Lehet, hogy igaza van és tényleg haza kellene látogatnom... - gondoltam itt az utolsó levelére amit kivételesen kinyitottam, majd egy sóhaj hagyta el az ajkam. - Vagy talán csak le kellene lépnem és eltűnnöm teljesen az életéből és akkor nem kellene miattam szenvednie. - élve az általa leírt szóval elmosolyodtam , de kicsit sem vidám mosoly volt. Legalább ezt kimondtam hangosan... Most ez nyomta a legjobban a lelkem és minél jobban hagytam elkallódni a dolgot a fejemben, próbálva nem törődni vele, annál jobban beitta magát oda és nem akart megszűnni az érzés a fejemből. - Na meg persze be kéne vallanom Gracenak hogy szeretem, de valószínűleg tutira képen törölne! És ezt amúgy is elmondtam már neki, vagy tízszer! - ezen persze felnevettem és egy kicsit jobb kedvem is lett tőle. Belegondolva a leányzó tutira hülyén nézne rám, mert még most sem hiszi el, hogy képes vagyok két hétnél tovább kapcsolatban lenni valakivel, de kérem! Miért ne lennék rá képes? Szórakozottan feldobtam a gömböt a levegőbe és elkaptam azt, majd kiléptem az esőbe és az ég felé fordítottam a fejem és lehunyva a szemeim, hagyva magam elázni. Kicsit olyan volt, mintha az eső elmosta volna, a nehéz gondolatokat, de jó volt hagosan is kijelentenem, mert így olyan volt, mintha egy nehéz kő esett volna le a vállamról és vagy öt kilót fogytam volna egyetlen perc leforgása alatt.

Mark
Péntek
Késő délután...

A nagy merengésem közepette nem vettem észre, hogy valaki itt van rajtam kívül. Ráadásul logikusan belegondolva a helyzetbe miért lett volna kint bárki egy ilyen átkozott esős napon. Nos, úgy néz ki mindig van kivétel egy-egy általános szabály alól, ez esetben mondjuk kettő, mivel nekem is bent kellett volna ücsörögnöm a kastély melegében és egy könyvet lapozgatni. Megpróbáltam kivenni azt, hogy merről jön a hang, ami nem volt olyan könnyű az esőben állva,  de azért megpróbáltam mert érdekelt ki lehet az, ám csak akkor jöttem rá, amikor a fiú kilépett a fa takarásából. Egy újabb régi ismerős volt még fiatalabb korszakomból, habár még a neve nem ugrott be. Elvigyorodva néztem rá, a sértettséget eltüntetve a képemről.
- Akkor legalább volt min derülnöd. - mondtam őt figyelve, de nem agresszív szándékkal, mert nem akartam bántani, a és igaza is volt. Ám ha akartam volna, akkor már a pálca a kezemben lenne és valószínűleg már ráküldtem volna valami átkot. - De csak ennyivel tudok szolgálni a derülésedhez, szóval bocs. - mondtam. Jobban megfigyelve őt, rájöttem kivel is van dolgom pontosan, sőt végre a neve is leesett, amit ki is használtam rögtön.
- Ugyan már Averay... Miért jöttél ide? - néztem őt és a fatörzsének dőltem. - Ha a régi sérelmeket szeretnéd megbeszélni, akkor állok a szolgálatodra. - jelentettem ki egy elegáns fejhatással amelyet egy félmosoly kísért. - Ha pedig párbajozni, akkor ugyan csak ez a helyzet áll fent, ám ha nem a régi Roxfortos ügyeket szeretnéd leróni rajtam, akkor szívesen elbeszélgetek veled. - tettem hozzá és vártam mit válaszol. Nekem aztán mindegy volt, hogy most melyiket választja, de azért sikerült felderítenie és a gondolatilag is. Az eső kicsit sem hagyott alább, így csak a fák alatt lehetett nagyjából megmaradni. Csurom vizes voltam, de most ez annyira nem tudott foglalkoztatni, noha a hideget ennek hála megéreztem.
- Tudod... - mondtam továbbra sem törve magam azon, hogy nekimenjek, ami lehet hogy a számára meglepő volt mert régen egy beszólásért bárkinek elrendeztem volna a fejét, de ezalatt a pár év alatt lehiggadtam és átfontoltam a dolgokat, mielőtt elfajulhattak volna a dolgok. Persze, lehet a levitások tehettek róla, mivel elég sok dolgot eltanultam tőlük, de azért még ott nem tartottam, hogy hagyjam magam, csak egy bizonyos szintig. Utána épp olyan leszek, mint akkor, így jobb ha nem húz fel senki... - Én inkább az utolsónak örülnék. Nem szeretnék senkivel sem rosszban lenni, oké? - mondtam higgadtan és rá emeltem a tekintetemet, majd egy halovány, de barátságos mosolyt engedve meg magamnak őt figyeltem.

Mark
Péntek
Késő délután...

Úgy vettem észre, hogy Marknak nem jön be ez a barátkozós dolog. Sőt minden egyes válasza után csak biztosabb lehettem ebben, habár oké egy bizonyos szintig megértettem miért, de az már vagy ezer éve volt. Azon felvontam a szemöldököm, hogy nyomoztatott utánam, őszintén szólva ebben nem hittem, de annyira nem ismertem az öccse drága megmentőjét, hogy biztosra mehessek.
- Szét szeretnéd verni? - kérdeztem egy gúnyos mosoly kíséretében, mert már most láttam, hogy ez az egész helyzet csak rosszabb lesz, akár normálisan állok hozzá, akár nem. - Akkor rajta, állok elébe... - néztem őt higgadtan, de a kezem egy kicsit közelebb került a pálcámhoz, ám még nem vettem elő. Egyenlőre annyira nem fajult el a dolog és ha csak be akar húzni, illetve varázslatok nélkül akar játszani, akkor legyen úgy. Számomra mind a két út megfelelt. A szolgás sértését nem igazán tudtam lenyelni, de azért az arcomon nem látszott meg, mennyire lettem dühös amiatt, amit mondott, csupán egy lealacsonyító pillantással illettem meg, na és egy kegyetlen mondattal.
- Csak szánakozni tudok rajtad Averay, én próbáltam normális lenni veled, de neked úgy néz ki, hogy a hős szerepe abszolút elvette az eszed. - nyomtam meg a mondatot egy igazán gúnyos éllel. Várva egy pillanatig, aztán elléptem a fától és elvigyorodva tekintettem rá a szövege miatt.
- Vajon hány hétig gyakoroltad ezt a remek előadást? Kettő, vagy három?De lehet, hogy egy hónap? - kérdeztem tőle, majd arrébb sétáltam annyira, hogy ha meg kell védenem magam, vagy elugranom egy varázslata elől, akkor ne legyen útban semmi. - Ugyan már, az öcséd megtudja magát védeni... most komolyan! Ne légy már olyan mint valami felfújt hólyag. - grimaszoltam. - Ráadásul mióta eljöttem a színét se láttam kedves édestestvérednek... - tettem hozzá, mert ez igaz volt. Nem akartam régi sérelmek miatt párbajozni, de Mark nem hagyott más lehetőséget a számomra és én nem fogok előle megfutamodni. Ennél azért sokkal jobbra neveltek, ráadásul volt Mardekáros révén imádtam a kihívásokat, pláne az ilyet.  Az utolsó megjegyzése tette rá a pontot arra, hogy párbajozni fogunk. Felsóhajtottam, majd ingatva a fejem nyúltam a pálcámért nem sietve.
- Akkor nem fogom vissza magam... - szólaltam meg, majd farkasszemet néztem vele. Ha harc, hát legyen harc... mondta valami okos mugli! Teljesen kiürítettem a fejemből mindent ami csak gátolhatott és zavarhatott ebben a percben. Eközben mind a ketten végrehajtottuk a formaságokat, habár ez engem sosem izgatott. Unalmasnak és feleslegesnek véltem őket, mert csak az időt húzza vele a másik. Amint a pálca a kezembe került ő persze már támadt is, ahogy azt kell. A varázslatát mozdulatai és a színe alapján ítéltem meg, de nem voltam rest, mert ezt kivédeni nem igazán lehet, így elvetődtem a varázslat útjából, amivel ugyan a földre kerültem és az esőnek hála arrébb és csúsztam a sáros talajon pár métert. Mikor rájöttem, hogy ez az átkozott testvérimádó majdnem eltalált irtóra pipa lettem.
- Oké, te akartad! - mérgesen ugrottam fel és rögtön viszonozva a kedvességét, hangosan mondtam ki a varázslatot, hogy erősebb legyen, na és így nem kellett annyira rákoncentrálnom. - Everte Static! - szegeztem rá a pálcát és mondtam ki végül azt, ami a legelőször az eszembe jutott. Ez egyenlőre megteszi, ám ha nem áll le, akkor kénytelen leszek durvább átkokkal támadni rá, így is csak azért nem tettem meg, mert talán lehiggad, ha sikerül megszereznem a pálcáját. Legalábbis ebben reménykedtem.

Aileen és a Meghallgatás
Egy megbeszélt időpontban.

Szórakozottan telt a délelőttöm, tekintettel arra, hogy a mai órák hamar elteltek. Megbeszélt időpontom volt egy meghallgatásra a színjátszó szakkör próbatermében, így eleget téve az esetleges késedelmeim ellen felkaptam a jegyzeteim és elsőként hagytam el a termet. Mivel egy kis időm még volt visszasétáltam a szobámba és ahogy beléptem máris eltöltött az a kellemes érzés, ami szokott, hiszen tudtam, hogy ezután nem lesz már semmi dolgom. Az asztalra tettem a jegyzeteket, majd a bagolyra pillantottam aki a tanulósarkon lévő szék támlájába mélyesztette a karmait, a csőrében egy levéllel. Ezek a madarak egyre érdekesebb és érdekesebb pillanatokban találnak meg. Elvettem tőle a levelet, de amit megtettem megcsípett. Átkozott madár! Elhessegettem a támadómat és kibontva a levelet átfutottam. Grace írt, meglepő módon, hogy menjek le hozzá, ha tudok. Oké, akkor ma lent alszom. Letettem a levelet és végül útnak indultam a Déli szárny Átriuma felé. Mivel volt egy kis időm, így nem szedtem a lábam, csak nyugodtan lépkedtem. Nem hajtott a tatár, ráadásul nem voltam beparázva, ami betudható annak, hogy szerettem színészkedni, tudtam énekelni és a táncom sem volt annyira rossz, sőt! Hála anyám „tökéletes gyermek” filozófiájának az ilyeneket tanárok oktatták nekem, amikor még mi voltunk az egy nagy és békés család, ahogyan apám emlegette akkoriban. Ja, az egy szép korszak volt... Észre sem vettem, hogy elértem a színjátszókör próbatermét, mert annyira elmerültem a gondolataimban. Mivel volt „meghívóm”, így simán bementem, meg nem is tudtam róla, hogy próbájuk lenne, na meg amúgy is szerettem volna csatlakozni, tehát ártani nem árthattam, ha itt vannak, ha nem. Besétáltam, majd megszemléltem a helyet. Összességében olyan volt mint egy mini színház és egy gyakorlóterem egyben, szóval bejött, így elsőre. Körbepillantottam és végül úgy döntöttem, hogy megvárom az illetékest, nehogy baj legyen az itt tartózkodásom miatt. Habár maximum egy tanár büntethetne meg érte, de azért ne kockáztassunk. Nem volt kedvem büntetőre menni, mert ellop az életemből minimum egy órát és kötelező is a megjelenés. Fúj... Így is csoda, hogy órákon írok jegyzetet és nem alszom át őket. Elvigyorodtam a gondolatmenetemen és végül ledobtam magam az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságra és vártam, hogy megérkezzen a felmentő sereg, vagyis elkezdhessük a meghallgatást, habár én jöttem egy kicsit túl korán. Szarvas hiba volt, de legalább most nem késtem el. Még csiszolnom kell az érkezésem pontosságán.

Aileen Aurora
A karácsonyi bálon.

Az elején amikor elhívtam a tanárnőt a karibálra, akkor poénnak szántam. Az egyik óra közepén jártunk és magamhoz hűen durmoltam, mivel mostanában nem aludtam túl jól. Persze a tanárnőnek ez vagy nem volt a kedvére, vagy talán hangosan szuszogtam azt nem tudom, de felkeltett én pedig egy kicsit kómás fejjel lestem fel rá. Persze az lett belőle, hogy nem büntetett meg egyem a jó szívét, de én poénból felvetettem, hogy büntetésemként elviszem a bálra. Na persze azt hittem elutasítja a dolgot, vagy leszid, de meglepő módon belement. Habár azért megleptem vele, legalábbis szerintem így volt, de nem nagyon mutatta ki, vagy talán én nem figyeltem meg túl jól az arckifejezését, mert fáradt voltam. Na hát a lényeg az, hogy így jutottunk arra, hogy együtt menjünk el a karácsonyi bálra és én hűen a megbeszélt dolgokhoz készülődtem is. Mivel nem volt fehér öltönyöm, így egy bagolyban értesítettem az anyámat, aki volt olyan kedves és szerzett nekem egyet, amit mintha rám öntöttek volna. Mondjuk ő mindig is tudta, hogy mi az ami jól áll nekem, ezért most sem csalódtam ebben a képességében. Viszont megírtam neki, hogy nem megyek haza a szünetre, ami miatt a válaszlevele nem volt túl kedves, de egy vállrándítással ráhagytam a dolgot. A készülődés nem volt nehéz, hiszen a hajam nem volt egy nehéz eset. Úgy fél óra alatt teljesen készen álltam a bálra, ám voltam olyan jófiú, hogy szereztem egy kardíszt, amit anyám javasolt, hogy szerezzek, na meg amúgy is megtettem volna, bárkivel megyek is. Illőnek találtam, hogy ha már egy szép hölgyet viszek el a bálra, akkor adjak is neki valamit, na meg azt is illőnek találtam, hogy a kardíszhez megfelelően egy fehér rózsát tűzzek az öltönyömre, ami illett a kardíszéhez. A séta a nagyteremig nem volt valami érdekes, ám láttam pár fehér ruhás leányzót, amint végigtipeg a folyosón előttem. Szórakoztató volt, mert láttam páron azt, mennyire nem örül a fehér ruhának, de voltak akik odavoltak az ötletért. Mi fiúk sem rajongtunk annyira a fehérért, ám nekünk az öltöny azért egy kissé megszokottabb viselet volt, mint a lányoknak ez a ruha. Körbepillantottam, majd eldöntöttem, hogy még van egy kis időm arra, hogy várjak, így a falnak dőlve, felvettem egy elég kényelmes pozíciót és vártam. Türelmes leszek és megértő, mert azokba a ruhákba biztos nem egyszerű belebújni, na és ha valaki még jól is akar kinézni... Egy szórakozott félmosoly jelent meg az arcomon arra a gondolatra, hogy mennyire fárasztó lehet a lányok számára ez az egész. Lehunytam a szemem, majd falnak döntöttem a fejem, egy idő után pedig a plafonra tekintettem a gondolataimba merülve.

Aileen Aurora
A karácsonyi bálon.

A várakozás olyan volt, mint mikor órák után várom, hogy Grace megérkezzen, mivel ő volt az a típus, aki mindig elkésett, ha megbeszéltem vele valamit. Így vártam, habár nem tudtam mennyi idő telt el várakozás közben, de páran már bementek a bálra, szóval azért olyan tíz perc biztosan volt. Nem zavart, szerettem ha én várakozom, nem pedig a társaságom vár rám, pláne ha lány az illető. Olyankor szinte utáltam magam, mivel nem érdemlik azt, hogy a türelmüket feszegessem. A merengésemből az én kedvenc tanárnőm hangja rántott ki, így ráemeltem a tekintetem és elvigyorodtam és a szokásomhoz hűen nem magáztam, hanem tegeztem. Persze megszokhatta, hiszen mindig így beszéltem vele, de másnak lehet, hogy furcsa, hogy egy tanárt nem magázok, hanem tegezek.
- Ebben vagyok a legjobb! - mondtam hamiskásan, majd enyhén oldalra döntöttem a fejem. - Igazán... - nem tudtam hogyan fejezzem ki magam, szóval megköszörülve a torkom újra ránéztem. - Hű... tanárnő, ez igazán jól áll neked. Gyönyörű vagy, már ha szabad ezekkel a szavakkal élnem. - vigyorogtam rá huncut mosollyal, majd a kardíszt a csuklójára helyeztem. - Remélem megfelel, nem igazán tudtam mi lenne az igazi, de úgy érzem ez illik hozzád. - pillantottam az arcára, majd a karomat nyújtottam, hogy bekísérhessem őt a bálra. Úgy tűnt, hogy ez a bál egy kicsit más lesz, mint az előző, itt minden fehér és nem lesz tele érdekes jelmezekkel. Mondjuk azokkal sem volt sosem gondom, de azért szerettem volna egy igazin is részt venni, mivel már jó rég adatott meg a számomra, hogy megtegyem. Most viszont alkalmam volt rá, ráadásul egy remek párral. Kell ennél jobb? Nem!
- Akkor gondolom mehetünk. - pillantottam Aileen tanárnőre, majd ha beleegyezett, akkor besétáltam vele a nagyterembe, hogy részt vegyünk a karácsonyi bálon.

Michelle Angelique Saint-Venant
Egy délutáni órában...

Végigkocogtam a falutól egész idáig, így nem volt meglepő a fáradtságom, amikor megláttam az előttem álló lépcsőfokokat. Azon voltam, hogy inkább visszafordulok, mert nem kell nekem az az könyv, de nem hagyhattam itt, szóval... Egy sóhajjal indultam fel a lépcsőkön és egészen a szobámig meg sem álltam, a becsületemre legyen mondva. Amint a kezem ügyébe került a könyv, akkor kisiettem a szobából és átsietve a klubhelyiségen köszöntem pár ismerős arcnak, majd rohantam le a lépcsőn. Kellemetlen egy idő volt odakint, nem szerettem volna sokáig várni azzal, hogy visszamenjek. Leérve a földszintre azonban megfogalmazódott bennem egy gondolat, így úgy döntöttem, hogy bevetődöm a konyhába egy forró teáért és majd utána megyek vissza Gracehez és az állatokhoz. Persze ez eszembe juthatott volna még fen is, hiszen ott is volt konyha, de az biztosan nem az én stílusom lett volna. Szórakozottan sétáltam a konyháig, nem törődve azzal, hogy itt nem szeretik a tanárok, ha zargatjuk a manókat.  Belökve az ajtót körbepillantottam, majd beléptem és éppen hogy sikerült az egyiknek elkerülnie a velem való ütközést.
- Bocs! - mondtam és beljebb sétáltam, ám a manósereglet ekkor szúrt csak ki igazán és felém indultak. Már megszoktam, hogy errefelé majdnem a nyakukat törik azért, hogy kiszolgálhassanak, így hagytam magam az asztalhoz vezetni és leülve megmondtam, hogy én csak egy teáért jöttem. Erre vagy három elrohant, míg a többi még engem bámult, ami kicsalt belőlem egy mosolyt. - Oké, egy süti még elfér mellé. - mondtam az előttem állónak és elrohant, míg a többiek visszatértek a munkájukhoz. Míg ők a teámmal és a sütimmel foglalatoskodtak, addig én az asztalra tettem a könyvet és érdeklődve nézelődtem. Nem akartam megzavarni a munkájukat, szóval a tea és a süti után visszasietek a házunkba. Ahogy szemlélődtem a tea is megérkezett a süti társaságában, így megköszöntem a túlbuzgó manóknak, majd belekortyoltam a forró teába. Imádtam ide bejönni, már ha volt rá időm és nem saját magam akartam megcsinálni az ételt, vagy a teát. Olyankor egész jó volt betérni ide és figyelni a sürgölődő társaságot. A sütire emeltem a tekintetem, majd magamban megjegyeztem, hogy lehet vinnem kellene magammal is. Ezen morfondíroztam egy kicsit, majd egy újabbat kortyolva a teámból eldöntöttem, hogy fogok vinni belőle és majd megkérdem a manókat. Biztosan örülni fognak neki, hogy megkérem őket megint valamire. A könyvre pillantottam, amit letettem magam mellé és elvéve onnan belelapoztam. Úgy tudtam, hogy az a másik könyv nem jól van megírva... Felsóhajtva tettem le a könyvet kinyitva magam elé és beleolvastam, hogy megbizonyosodhassak róla miben más az ide leírt és az ottani könyv. Az már biztos volt, hogy amit otthon olvastam annak az írója teljesen másképp képzeli el a dolgot, de ki tudja... még nem járok egyik könyvnek sem a végén.

Aileen Aurora
A karácsonyi bálon.

A megjegyzése, hogy azért másban is tehetséges vagyok egy szórakozott mosolyt csalt az arcomra, mivel egy tény az, hogy gyakran alszom az órákon, de a másik az, hogy ennek ellenére ha éppen kedvem van tényleg szoktam festeni, ha a kedvem is megengedi ezt a luxust.
- Most festek otthon egy festményt, emlékezetből. - jegyeztem meg rápillantva, hogy de, igenis gyakorlok, csak nem gyakran teszem és nem verem nagydobra a dolgot. - De azért majd ráhajtok, megígérem, mert tudom hogy ez neked fontos és szereted a művészetet. - mondtam abszolút őszintén, majd a ruháján tekintek végig és megjegyzem, hogy nemsemmi, ráadásul még az a pír az arcán, képtelen voltam megállni, hogy ne vigyorogjak rá. Érdeklődve hallgatom a hosszú monológot és bólintok egy aprót, hogy tudassam vele, egyetértek még ha csak részben is.
- Ugyan! – legyintettem egyszerűen. - Egy ilyen szép hölgynek jár a virág. - mondom és elgondolkozom egy pillanatra keresve a megfelelő szót, mivel ha angolul kezdek el magyarázni, az eléggé érdekesen jönne ki. - Szólásszabadság van ez tényleg igaz, de azért mindent nem mondhatunk ki. Biztos vagyok benne, hogy minden szónak súlya van, hiszen ha nem lenne, akkor teljes káosz törne ki. Mondjuk vegyük figyelembe azt, hogy mi sem mondjuk el a varázstalanoknak azt, hogy mi magunk képesek vagyunk varázsolni, szóval azért valamennyi korlátozás van. Ami pedig a kiábrándulást illeti...  - néztem az ajtó felé. - Biztos vagyok benne, hogy ez csak kitaláció. Az, hogy okos dolgokat mondasz nekem az nem számít kiábrándítónak még ha lehet, hogy elfog térni pár dologban a véleményünk, akkor sem. Én tisztelem az okos nőket. - nevettem fel, mert ez így eléggé furán hangzott, még tőlem is. Miután a virágot a csuklójára tettem és minden rendben volt, akkor végül rákérdeztem arra, hogy bemegyünk-e a bálra és ő igennel válaszolt, majd belém is karolt.  Belépve elsőre zavaró volt az nagy fehérség ami fogadott. Kellett pár másodperc míg megszoktam a környezetemet és felmérjem. Nem volt rossz, egészen jól megoldották a díszítést és a többit.
- Ügyesek ezek a Dökösök. Mindig kitalálnak valami érdekeset a számunkra. - jegyeztem meg, majd beljebb vezettem. A sok fehér még zavart egy kicsit, de nem volt vészes. Érdeklődve pillantottam a tanárnőre, hogy mit is szeretne csinálni, mivel ő a hölgy, az ő szava diktál, legalábbis nálam.
- Mihez lenne kedved? - kérdeztem meg tőle és vártam, hogy mit válaszol rá, ám közben felpillantottam a hóesésre. Azért örültem neki, hogy nem a fejemen landol, mert annak most nem örültem volna.

A síkaland ötlete nem volt rossz, belementem hamar, habár nem síelni fogok, mivel azt annyira nem szerettem mint snowboardozni. Na az.. azzal nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Régebben apámmal mindig elmentünk snowboardozni, ha volt egy kis ideje rám, míg a későbbiekben anyám is csatlakozott hozzánk elrontva az apa-fia foglalkozás szépségét. Hamar belejöttem ebbe a sportba mivel jó érzékem volt hozzá, na és a reflexeim, az egyensúlyom is köszönik szépen, megfelelőek voltak hozzá, így nem csak simán fel és lecsúszkáltam a hegyről, hanem egy kicsit extrémebb mozdulatokkal tettem. Amióta apám elment azóta nem volt rá alkalmam, na és elköltöztünk ide, Magyarországra ám Dashának hála most újra űzhetem az egyik kedvenc sportomat. A kelés időpontjában azonban volt egy kis gond. Nem sok kedvem volt felkelni, sőt szinte semennyi sem, de erről nem tehetett senki. Egy kicsit sokat voltam fent mostanában éjjel és a szervezetem még nem teljesen szokta meg a dolgot. Mikor a drága átesett rajtam és nevetésben tőrt ki, akkor a fejembe húztam a párnát, mert még nem volt kedvem kikelni... Grace végül csak összeszedte magát és kiment én pedig újra a drága félálomnak szentelhettem minden egyes másodpercemet... vagyis nem. Egy kis idő elteltével feljött és ellopta a takarót az a kis hamis.
- A takaróm! - morgolódtam és kipillantottam a párna alól, de olyan világos volt, hogy a eltakartam a szemem. - Megölsz te nő, esküszöm, te meg akarsz ölni! - nyögtem ki pár másodperccel később és felültem. Nagy sóhajjal jutott el a tudatomig, hogy én most már nem fogok aludni, szóval kikászálódtam és nekiláttam felöltözni. Miután megvoltam vele Palomára emeltem a tekintetem, aki remegve nézett rám. - Nyugi törpe, nem maradsz itt. - jegyeztem meg és erre abbahagyta a remegést, majd odabújt a kezemhez. Megsimogattam a bugyuta fejét, majd összekaptam a cuccait és lekocogtam vele. Leérve megéreztem a tea illatát, így szinte repültem a konyhába és eloroztam a saját részemet. Na hát milyen jó is egy kis tea reggel... Szórakozottan néztem ahogy Grace türelmetlenkedik.
- Nyugalom, ne parázz, elérjük azt a vonatot. - mosolyogtam rá, majd Palomára néztem. Miután megittam a teát elöblítette a bögrét és felkaptam a kutyát, majd felöltöztettem közölve, hogy ő is jön. Na persze máris jöttek az ellenérvek! Végül sikerült meggyőznöm az én kis gráciámat, hogy igen a kutya jön, szóval elindulhattunk. A vonatút olyan volt, akár egy kínvallatás, mivel vagy hatvanszor kellett elmagyaráznom, hogy a kutya jön, mert teljesen ki lenne, ha megint otthon hagynánk teljesen egyedül. Múltkor még egy párnát is széttépett, mikor egyedül volt. Mi lenne, ha egy egész napot hagynánk magára... Bele sem akartam gondolni. Megpróbáltam elterelni a témát, ám nem sok sikerem volt, ezért nagyrészt csak ismételgettem magam a vonatút alatt. Miután végül leszálltunk a vonatról megkönnyebbült arckifejezéssel tettem le a kutyát a hóba, hiszen teljesen fel volt öltöztetve, nem lesz baja. Paloma persze teljesen izgatottan ugrált körbe mindent ami csak az útjába került, így minket is. Mégis csak jó ötlet volt elhozni, mert már kezdtem aggódni amiatt, hogy nem fogja élvezni a kiruccanást. A szálláshelyig a lábam mellett jött a kutya, így egy kicsit el volt fáradva mire odaértünk. Lepakoltam, majd körbetekintettem a szobában amibe kerültünk. Persze a drágámnak volt még egy ellenvetése ami vigyort csalt az arcomra.
- Dehogy, habár megnézném ahogy snowboardozik... lehet lenyomna. Láttam is valami képet erről... a muglik tudnak valamit. - nevettem fel, majd ledobtam magam az ágy szélére. Ezután kijelentette, hogy ő mindjárt éhen fog halni, ezért felvont szemöldökkel néztem rá. - Csak nem terhes vagy... - kérdeztem abszolút komolyan, de nem bírtam sokáig, kitört belőlem a nevetés. mivel poénnak szántam. Ugyan hogy lenne terhes... De azért poénnak jó volt.  - Na jó, menjünk szerezzünk valami ehetőt, mert elfogysz itt nekem. - jelentettem ki és elsétáltam vele étkezni, de én nem ettem semmit. Nem voltam éhes, ráadásul nem is kívántam most semmit. Megeshet hogy meghűltem a napokban... A gondolat miatt megvontam a vállam, majd mikor végzett visszamentem vele a szálláshelyre és kint ácsorogtam míg átöltözött, voltam ilyen lovagias. Miután végzett én is gyorsan átkapkodtam a ruházatomat és felkaptam Palomát és kisétáltam vele. Egy kicsit szórakoztatom a törpét, hogy aztán pihenjen egy jót míg mi kiszórakozzunk magunkat. Míg ők a kezdőket próbálják megtanítani addig én elleszek a kutyával is. Nem volt kedvem oktatóbácsit játszani. Persze Grace és Dasha már ismerték egymást, így sejtettem, hogy összetartó egy csapat. Köszöntem mindenkinek, majd vállat vontam Dasha megszólalására.
- Nyugi, nem viszem fel oda!-mutattam fel a hegytetőre. - Még a végén meghalna nekem... de azért  muris lenne egyszer levinni a kezdő pályán rátéve a deszka elejére. - mondtam szórakozottan, majd figyeltem a jelenetet, miután megkaptam a bérletet. Dasha találta ki az egészet, így nem volt csoda mennyire felkészült és szépen elmagyarázta a dolgokat a többieknek, majd megindultak a kezdő pályára. Hirtelen visszakiáltott nekünk én pedig felé pillantottam, majd visszakiabáltam.
- Megvárlak titeket, ráértek gyakorolni. - kiáltottam vissza, majd gyúrtam egy hógolyót és eldobtam nem messzire. A törpe máris szedte a lábait és mikor odaért szomorúan vette tudomásul, hogy az nem egy labda. Persze én jól szórakoztam rajta és végül előszedtem a labdáját, aztán eldobtam neki. Könnyű lefárasztani a kutyát, ha ilyen kicsi. Egy ideig játszadoztam vele, majd Gracere pillantottam és vissza a kutyára.
- Szóval, van kedved borulni drága? Beviszem a kutyát aztán mehetünk... nem akarom szegény kitenni annak, hogy olyan magasra felviszem. - feleltem szórakozottan és megfogtam a kezét. -  Csak azért hoztam el, hogy megkíméljük a berendezéseket, mert itt legalább a közelben vagyunk. Ha teljesen magára hagytuk volna egy egész napra, akkor szétszedte volna a kanapét, a házat meg mindent. Lehet egy törpe de a fogai azért elég jók. - mondtam és felkaptam a visszaérkező Palomát a hónom alá aztán becipeltem magammal és letettem. Miután biztos voltam benne, hogy nem fog nekimenni semminek kisétáltam újra és a lányra emeltem a tekintetemet. Én benne voltam abban, hogy menjünk egyet és az is biztos, hogy a többiek ellesznek még egy kis ideig a tanulással, szóval belefér az az egy kör. Na és szemmel is tarthatom, nehogy nekem butaságot csináljon... Ha elesik akkor biztosan lesz hozzá pár kedves szavam! Habár jobban fogok aggódni mint azon gondolkozni, hogy mivel szidjam le, de ki tudja, amíg nem esik el addig nem tudom mi lesz. De majd akkor...

Vizsgázzunk

Ez volt életem egyik legnagyobb kihívása... na jó, hazudtam. Nem volt a legnagyobb, hiszen megkérni Grace kezét... na az volt az. De megtörtént, vagyis duplán történt meg, hiszen elsőnek ő maga tette, ám utána került egy csomó ideig, de aztán minden szuper volt egy ideig. Azonban egy kellemes tavaszias reggelen, egy késsel az ajtómba állított cetli fogadott a saját kezem írásával.... Persze a lány nem tért haza, sőt valószínűleg Gwent kereste hogy szétszedje molekuláira, ám nagy meglepetésemre nem ez történt, mivel láttam a lányt, egyben. Aha... Megtudtam, hogy Grace egy másik fiúval fürdőzik a barlangfürdőben, hála az egyik igazán közlékeny festménynek. És még én vagyok az aki le lesz hordva...szép. Nem mentem oda, isten mentsen meg ettől, inkább a kastélyban maradtam és azon törtem a fejem, hogy most ezt azért csinálta mert féltékennyé akar tenni vagy a fiú fontosabb neki mint hittem volna. Nos, kiderül. A továbbiakban össze sem futottam a lánnyal, pedig nem kerültem, csupán nekem és neki is vizsgáink voltak, tanultunk mint két levitás. Még szép, hisz azok vagyunk! Mondjuk nem mentem le a faluba, de ha akarta volna, tudta hol talált volna meg. A mai nap azonban kiöltem a felesleges izgalmakat, a sértettséget és egyéb mást is a fejemből és arra koncentráltam, hogy átmenjek a hoppon. Fontos volt a számomra, mindennél fontosabb ami hirtelen eszembe tudott jutni a lány kivételével, de hát most ezt is ki kellett űzzem a fejemből. Nem volt nehéz, a napokban ezt gyakoroltam hogy nyugodt és higgadt maradhassak bármilyen helyzetben. Mire nem jó egy kis belső béke nem? A könyveket félretéve indultam le a faluba és már odafelé ismételgettem az eddig tanultakat. A három C-ét már visszafelé is fel tudtam volna mondani, sőt akár még álmomból felkeltve is helyből rávágtam volna ha valaki megkérdi. Mintha ez lett volna a bibliám, vagy valami életmentő varázslat, úgy magoltam be. De nem a szó a lényeg, hanem amit takar... Nem csoda hogy ezeket is többször levezettem fejben. Éreztem a levegőben, hogy ez a nap más lesz, ez a nap egy új fejezet kezdete lehet. Egészen vidáman, de legfőképpen higgadt fejjel érkeztem meg a helyszínre és tekintettem körbe. A lány még nem volt sehol, így volt időm átvenni a fejemben azt is, hogy mit mondok majd ezután neki. Na persze erre csak perceim voltak, mivel mindenki megérkezett végre. A vizsgabiztosokat időközben már fejben rögzítettem, lecsukott szemmel is vissza tudta volna idézni a tekintetüket és a hajuk színét, vagy akár a szemükét. Ilyenkor örültem annak, hogy legilimenciát is tanulok, hiszen ott is nagyban a szellemi dolgok segítenek a cél eléréséhez. Az ember ne csak fizikailag, szellemileg is legyen erős és ügyes! Mikor a prof elmagyarázta, hogy reméli sikeresek leszünk, illetve a feladatot, akkor egy biccentés után már nekiláttam fejben megjegyezni a dolgokat. Ezen a téren gyakran jártam már hiszen itt lakom lent a lánnyal, így nem volt meglepő. Ebben a ráközelítésben azonban, hogy vizsgának is ezt jelölték ki, kapott egy... nos, afféle kíváncsiság uralkodott el rajtam. Míg a többieken volt a sor, addig memorizáltam a helyet és a szökőkutat, a hangokat, a színeket, a helyet és a környezetemet. Nem volt olyan nehéz mint hittem... Számítottam magamtól valami aggodalomra, esetleg félelemre hogy nem sikerül, de jót tettek a gyakorlással töltött percek, hogy nyugodt és higgadt fejjel álljak hozzá a helyzethez. Ha most elkezdenék parázni, azzal nem csak magamnak okoznék csalódást, hanem a tanárnak is aki megtanította nekünk az alapokat és próbált vezetni minket, ám eközben hagyta, hogy egy bizonyos százalékban magunk jöjjünk rá a nyitjára. Mikor én következtem, akkor újra a kitűzött célra pillantottam, majd átismételtem magamban a három C-t, azt hogy mit is takar, majd felidéztem a helyet ahova érkeznem kell. Az előbbi megfigyeléseimnek köszönhetően ez nem volt nehéz. Akár festményt is készíthettem volna róla fejből, már ha szerettem volna. Mire nem jó a művész lélek?... Kiürítettem a fejemből mindent, teljesen nyugodtan és higgadtan pillantottam újra a helyre ahova érkeznem kell. Amint abszolút biztos lettem magamban és a sikeremben, akkor a sarkomon megpördülve a nagy ürességbe ejtettem magam és ha minden príma volt, akkor a megfelelő helyen érkeztem meg.

Rebecca Davison-Keis
Az édesség rabjai

Ki ne vágyna egy kis finomságra amikor alig pár utcányira van tőle? Hát én biztosan nem! Szórakozottan haladok végig az utcákon, egyetlen céllal magam előtt. Szereznem kell valami sütit, vagy meghalok. A vizsgák után leléptem anyámhoz és közöltem vele a fenomenális hírt, ő meg szinte zokogva fogadta. Nem volt valami szép látvány így látni még ha nem is kedvelem, de legalább büszke rám, mármint egy kicsit, talán. Mondjuk ez csak ábránd, nem jövünk ki túl jól, de hát tudnia kellett, hogy mi lesz velem a jövőben és ezt nem akartam levélben közölni vele, ezért volt az utazás. Talán hiba volt, de már mindegy. Egy újabb vita már nem számít közöttünk... Most visszatértem Bogolyra, de Grace sehol sem volt, így fogtam magam és némi édesség reményében eljöttem otthonról. Paloma persze ennek nem örült, de elrejtettem előle az összes párnát, így talán most megússzák a napot. A Czukorvarázs az egyik legjobb hely, ha egy kis édességre vágyom, nem meglepő, hogy ez volt az, ahová tartottam. Ritkán kívántam meg ilyen dolgokat, de most kellett, szükségét éreztem. Amúgy is, lazaság van. Nem tudok semmire sem készülni, a hoppanáláson pedig túl vagyok, a legilimencia meg... majd idővel az is. Mondjuk idén megpróbálkozom vele, hogy belehúzok és megcsinálom azt is. A cukrászdába betérve rögtön az asztalokhoz sétáltam és leülve meg is jelent a pincérnő, hogy megnézhessem a kínálatot. Elég hamar eldöntöttem mit szeretnék, nem mindent eszek meg, így nem nehéz a választás. Miután túljutottam a dolgon előkapartam a könyvet, amit már vagy ötvenszer futottam végig, de még mindig nem igazán tudtam a helyére tenni a dolgokat. Az a sok áthúzás, a beleirkálások elég mulatságossá és érdekessé tették ahhoz, hogy ne tűnjön egy unalmas könyvnek és ne csak egyszer nézzem át. Persze nem én huzigáltam át, de a könyv most az én birtokomban volt, így okulhattam belőle. Kinek nem jó az, ha egy olyan könyvből tudhat meg érdekességeket, amely a munkájához kell majd. Míg a sütire vártam ezt lapozgattam, kerestem azt, hogy hol is tartottam benne legutóbb. Nem nagyon érdekelt a környezetem, sőt mondhatni hidegen hagyott mint mindig. Ex-mardekárosként nem is csoda ez a viselkedés, de most levitás voltam és másodikos mestertanonc. A kettőt ötvözve kapjuk meg a rideg külsejű srácot, aki éppen egy könyv felett ücsörögve "tanul", de nem törődik senkivel és semmivel az égadta világon. Nem volt rossz kedvem, de azért túl jó sem. Valami zavart, mintha valami rosszra kéne számítanom a jövőben, de még nem tudtam mire. Reméltem kivételesen nincs köze a lányhoz, mert ha igen, akkor Grace nagy bajban van. És az esküvős dolog is.... Persze nem azért mert nem akarom elvenni, vagy nem akarnám ezt az egészet. Csak már megint nem akarok vitába keveredni vele.

Aileen és a Meghallgatás
Egy megbeszélt időpontban.

Türelmesen vártam Aileent, hiszen megbeszéltük és sejtettem hogy nem késik el, vagy legalábbis nem késik sokat. Hamarosan meg is érkezik, nem kell sokat várnom rá, így hamarosan a tárgyra is térhetünk. Mivel járok az rájára, így nem meglepő, hogy gyakran találkozunk és ismerem is valamennyire. Habár általában alszom az órán, olykor... Na jó! Elég gyakran megesik, de nem tehetek róla, át kell szoknom még. Mivel ez egy meghallgatás, így illően kell viselkedjek és nem aludni, pláne azért, mert érdekel a dolog. Ő nyit, így én hallgatom, majd elmosolyodva üdvözlöm amint befejezte amit mond.
- Én is örülök neki, így ketten vagyunk ezzel, tanárnő. - Teljesen illedelmesen viselkedem. - Nyugodtan, kérdezzen csak én meg megpróbálok rá válaszolni. - mondom határozottan, hiszen nem tud olyat kérdezni, amire nem válaszolnék, vagy nem akarnék válaszolni. Egyelőre nem állok fel, így ő magasabban van mint én, de ez nem zavar, így is jó. Felfelé nézek rá, várom a kérdéseket, türelmesen.
- Nem hiszem, hogy a háttérben való munkálkodás illik hozzám, szeretnék inkább a „középpontban” lenni egy kicsit. - Egy szórakozott mosoly kíséretében kelek fel és már állva nézem őt tovább. Jól áll neki a mosoly, de hát nem nagyon figyeltem meg eddig, így nem volt alkalmam efféle következtetéseket tenni a számára, de most nem hullaként ücsörögtem egy órán, hanem itt voltam vele és megbeszéljük ezt a meghallgatást. - Amúgy is, a szőke herceg dolog eléggé az én stílusom. Szőke vagyok, kék a szemem és még lovagolni is tudok. A fehér lovat meg majd elintézem. - vigyorgok rá, némileg játékos, némileg pimasz megszólalásomnak adva egy kis pluszt. Nem akarom én felhúzni, csak jó kedvem van és úgy érzem nem bántam meg, hogy eljöttem erre a meghallgatásos valamire. Legalább lesz valami jó kis elfoglaltságom a jövőre nézve és szeretném is csinálni.
- Szóval, be kell mutatnom valamit? Énekelni, táncolni, esetleg annyira megnevettetni, hogy könnyezzen? - érdeklődöm kíváncsian, egy félmosoly kíséretében, mint aki éppenséggel nagyon is biztos önmagában. De hát én az is vagyok, így nem kell miattam aggódni. Továbbra is a tanárnőt nézem, majd körbelesek és végül újra őt találom meg a tekintetemmel. Várom a válaszát és bármit is kér, biztosan menni fog. Tudom magam produkálni, talán ezért is érdekel ez az egész.