Rooben Netuddki

*Mióta bekerültem az iskolába, sokszor jártam már Bagolyfalva utcáin, s mindig egy kis épület mellett álltam percekig. A tábláján a "Czukorvarázs cukrászda" felirat díszelgett. Mindig az ablaka előtt állok, és nézem hogy a sok ember, főleg a fiatalok eszik a szebbnél szebb édességeket.
Ma viszont összeszedem bátorságomat -és a maradék pénzem-, és bemegyek az épületbe. Most is, mint mindig szinte tele van, alig lehet találni szabad helyet. Egy ideig csak állok, míg meg nem látok egy teljesen szabad asztalt. Leülök, és várom, hogy jöjjön a pincérnő. Nem kell sokáig várnom, hamar megjelenik, mosolyogva, kezében egy kisebb jegyzettömbbel.*
-Mit szeretne rendelni? -kérdezi egy barátságos mosoly kíséretében.
-Egy fagylaltkelyhet szeretnék.-válaszolom.
-Rendben. És milyen fagylaltból?
-Öhm... Csoki és vanilia fagylalt.
-10 perc múlva hozom a rendelését.
*Nézem ahogy elmegy a pincérnő, s ezek után már csak csendben ülök.*

Rooben

*Miután elmengy a pincérnő, csak ülök és nézem a sok embert, akik mind a barátaikkal jöttek ide. Figyelem azt hogy mindannyian jókat nevetgélnek, s közben bele gondolok abba, hogy még nincs egy barátom sem. Igaz, hogy mindenki kedves és segítőkész, és segítettek ha szükségem volt valamire, viszont még soha nem sikerült senkivel tartós kapcsolatot kialakítanom. Nemsokára egy srác ül le elém. Mivel nem ismerem, így nem beszélek vele, sőt szinte rá se nézek, inkább ki nézek az ablakon, és figyelem a kint elhaladó embereket. Látok egy kislányt is, ki nem lehet több nyolc évesnél. Az anyjával mengy éppen valahova, ám mikor a cukrászda elé érnek elkezdi rángatni az anyja kezét- gondolom édességet akar enni, s elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy én is ilyen gyerek voltam, mindig be akartam menni a helyi cukrászdába, a szülővárosomban. Pár percen belül meglátom a pincérnőt, aki az asztalok között kicsit ügyetlenül halad, kezében a tálcával amin a nagy fagyikehely van. Nem is volt addig baj, míg ide nem ért hozzánk, de akkor megbotlik valamiben, és kiesik a kezéből a tálca és a kehely pont az asztalunkra esik, beborítva az asztalt fagyival és tejszínhabbal. Még az én blúzom is tejszínhabos lett. ~Tessék, pont ma kellett felvennem a kedvenc blúzom!*gondolom, s elkezdem letörölni, mire az előttem ülő srác néhány zsebkendőt ad kölcsön, majd felsegíti a pincérnőt is. Ekkor veszem csak észre hogy az egész cukrászda minket néz, mire én elpirulok. Próbálok nem figyelni a minket néző tömegre, akik meg egy darabig még néznek minket, majd újra egymással beszélgetnek. Nagyban tisztítom le a blúzom, mire a srác megszólal. Elmondja a nevét, Rooben Netuddki, s megkérdezi az enyémet is.
-Az én nevem Keiko. Keiko Sama. Örvendek a találkozásnak. Bár jobb helyzetben is találkozhattunk volna.*Felelem egy halk kacaj kíséretében.
Jön egy másik pincérnő, láthatóan idősebb és tapasztaltabb, mint az előző, aki mosolyogva ezt mondja: -Nagyon sajnálom társam ügyetlenségéből adódó kis problémát, de mindjárt hozunk egy másik fagylaltkelyhet.
-Rendben, köszönöm. *Válaszolok, és nézem ahogy elmegy a pincérnő, és mellette jön el egy másik aki hozza a fagyikelyhet. Leteszi elém az asztalra, majd odafordul a sráchoz, vagyis Roobenhez, és megkérdezi tőle kér-e valamit.

Maid café

Pár napja mikor a faliújságon megláttam a plakátot, kivirultam, és egészen máig le nem lehetett törölni a vigyort az arcomról. Maid café - egy remek alkalom arra, hogy barátokat szerezzek.
Ma viszonylag korán keltem - bár legszívesebben aludtam volna még. Megreggelizek, majd a ruháim közül kikotorászom a kedvencem. Egy kék, ujjatlan ruha, a derekán egy vastag fekete övvel. Hajamat a szokásos módon, két copfba fogom össze, s az egyikbe azt a virágos csattot tűzöm, amit tegnap vettem a Leányálomban.
Mikor elindulok még mindig ott van az arcomon az a vigyor, ami egész héten végigkísért, és szerintem néhányan hülyének is néznek, de engem ez most nem igazán érdekel. Mióta bekerültem a iskolába ez lenne az első rendezvény amire elmegyek, és ezért vigyorgok, mint a tejbetök.  
Mikor odaérek a rétre,ki kicsit döbbenten veszem észre hogy még nincs itt senki.
~ Vajon túl korán jöttem? - ezen gondolkodom, míg el nem érek a sátorig, ahol látok néhány ismerős arcot, de inkább nem megyek oda hozzájuk, hiszen nagy valószínűséggel ők, mint pincérek vannak itt. Ezért inkább kicsit eltávolodom a sátortól, és leülök a földre. Kezemet összekulcsolom a lábamon, s az államat a térdemre fektetem, így figyelem tovább hogy jön-e valaki még.  

Vanília Perwinkle

Egy kicsit megéheztem, így arra gondoltam, hogy ellátogatok a konyhára, hátha kapok valamilyen ételt. Igaz, hogy elmehetnék a faluba is, de ahhoz most nincs kedvem - vagyis, az az igazság, hogy most pénzem is alig van. Végigmegyek a folyosón, s csak résnyire nyitom ki az ajtót, azon kukucskálok be. Hamar összeszedem a bátorságom, és bemegyek. Most járok először a konyhán, így gondolom nyilvánvaló, hogy elbűvöl az egész látvány. Legfőképpen az, hogy a manók milyen szorgosan dolgoznak a tűzhelynél. Elindulok az asztal felé, ahol néhány manót látok, és mellettük egy tál palacsintát. Nem is figyelek. lábam elé csak megyek előre. Már majdnem elérek az asztalig, mikor megbotlom valamiben. Vagyis inkább valakiben, egy lányban, aki valamiért egy pléden ül itt a földön, és palacsintát eszik. Amint meglátom,hogy kiben botlottam meg, alázatosan meghajolok, és ezt mondom:
- Elnézést, nagyon sajnálom. Nem volt szándékos. Kérlek bocsáss meg!
ezek után nézem a lányt, közben várom a reakcióját. Remélem nem haragszik nagyon rám.

Miközben itt ülök a fűben, és figyelem a sátorban történő eseményeket, halkan elnevetem magam azon, hogy egy vörös hajú lány majdnem felborítja az egyik asztalt. Ezek után az egyik pincérnő teljes higgadtsággal szolgálja ki. Belegondolok, hogy én biztos nem lennék képes higgadt maradni, nem is lennék jó pincérnő.
Pár perc múlva látom, hogy az egyik pincér közeledik felém, s mikor közelebb ér, akkor veszem csak észre, hogy ő nem más, mint Tyki, akit én nagyon imádok. Alig bírtam ki azt hogy ne vörösödjek el. ~ Úr isten, Tyki fog kiszolgálni. Ezt el sem hiszem! - gondolom magamban.
Mikor ideér elém, féltérdre ereszkedett, és megkéri hogy hadd vezessen az egyik asztalhoz.
- Ö-öhm... É-én...- dadogok, mert semmi mást nem tudok csinálni.
Ekkor jelenik meg egy másik pincérnő, aki megkérdezi, hogy a Maid Cafe-ra jöttem-e. Persze ezt udvariasan tette meg, és mellette meg ott volt az az "Úr nőm" kifejezés is ami nagyon is tetszett nekem. Így hát szék egy mély levegőt, s úgy felelek:
- Igen, arra jöttem.
Felállok, és elindulok a két pincér után, akik egyenesen a sátor felé vezettek. A sátorban lévő egyik asztalhoz megyek egyenest, ahonnan felveszem a menükártyát, és belenézek, hogy mit is lehet kapni.
- Kérnék egy kis teát, meg brownie-t - szólalok meg, mikor végre eldöntöm mit szeretnék kérni, közben barátságosan mosolygok a két pincérre.

Miután elmondom, hogy mit szeretnék rendelni, nézem , ahogy mindketten eltávoznak. Pár perc múlva jön is Tyki kezében egy tállal, amin a brownie van. Leteszi elém a tálat, és engedélyt kér, hogy díszíthessen. Én csak némán bólintok egyet, s egy - talán kicsit bátortalannak mondható - mosolyt küldtem felé. Mire végez a díszítéssel, a másik pincérnő - asszem Runa a neve - is megérkezik, kezében a teával. Letette elém, majd elmondja, hogy ha szükségem van valamire, akkor nyugodtan csengessek. Meghajol,majd elmegy a sátron kívülre. Belekortyolok a teába, de villámgyorsasággal teszem is le, mert egy kicsit túl forróra sikeredett, és megégette a nyelvem. Azonnal nyúlok a pálcámhoz, hogy egy kicsit le hűtsem.

Érdeklődéssel teli szemekkel figyelem, ahogy Tyki díszíti a brownie-t. Gyorsan dolgozik, mivel a csoki nagyon folyik, ám annál precízebben, pontosabban. Végül kirajzolódik belőle egy macska, és egy gólem. Pár percig csodálom az alkotást, először nem is akarom megenni. Miután le hűtöm a teát, elkezdem lassan kortyolgatni, s már szinte az egészet megiszom, mire ráveszem magam, hogy megegyem a sütit. Egyszerűen isteni! Azt tudom, hogy megegyem manöken jól tudnak sütni, főzni, de ez a brownie mindenen túltesz. Szép lassan megeszem, egy kicsit még ülök, majd elmegyek a kasszához, s kifizetem az összeget. Egy ideig meg ténfergek a réten, aztán hazaindulok. Végül is egész jó volt a mai nap, nem bántam meg hogy eljöttem, és máskor is el tudnám viselni, hogy kiszolgálnak. Igaz, hogy nem nagyon tudtam barátkozni, de mégis jobb hogy eljöttem, mintha egész nap otthon gubbasztanék.  

Runa

- Oh, részvétem az édesanyád végett, és a mostohádhoz pedig kitartást- válaszolom, és próbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, mindhiába.
Runa természetesen észreveszi rajtam, hogy nincs minden rendben, és most azt gondolja, hogy az ő hibája.
- Ne, ne emészd magad emiatt, nem a te hibád. Csak apámmal kapcsolatban nincs túl sok jó emlékem, és nem is igazán szeretek beszélni róla. De mindegy is, túl teszem magam rajta- felelem, és próbálom kizárni az emlékeket a fejemből. Egy enyhe fejrázás után sikerül is.- De ne foglalkozzunk ezzel tovább, inkább beszéljünk valami másról - folytatom, s most már sikerül egy valódi mosolyt raknom az arcomra.- Neked hoy tetszik ez a suli? Úgy vettem észre, hogy te már igazán benne vagy az iskolai életben.
Már teljesen el is feledkezem az előbbi szomorúságomról, és ismét szívből mosolygok Runa-ra.

Vanília

Megkönnyebbültem mikor mondja hogy nem haragszik rám, hogy nincs semmi baj. Mosolyából is le lehet szűrni, hogy egy kedves lány, amit egy másik mosollyal viszonzok.
- Igen, levitás vagyok, és igen elsős- elnevetem magam mert még senki sem a méretem alapján feltételezte a koromat, bár sokan fiatalabbnak néztek, mert még mindig csak 148 centi vagyok.
Megengedi , hogy leüljek mellé a plédre, és én le is huppanok azonnal.
Hmm... mit is mondjak magamról? kérdezem magamtól, közben kezem az álamra teszem.
- Hmm... hát... öhmm... mit szeretnél tudni?- kérdezem, majd szemem a palacsintákra mered, mikor megérzem a szagukat, és akkorát kordul a gyomrom, hogy csak na. - Kaphatok belőle? - kérdem,közben mutatóujjammal mutatok a palacsinta felé.

Vanília

Bólintok egyet, mikor megengedi, hogy vegyek a palacsintából, és elveszem az egyiket.
- Anyám japán származású, apám meg magyar. Japánban születtem, és mindig is ott éltem, csak pár hétre látogattunk el Magyarországra. Apám a Mágiaügyi minisztériumnál dolgozik, de vele nem vagyok valami jó kapcsolatban, anyám meg csak egy orvos - veszek egy mély levegőt, majd folytatom tovább. - Ebből már valószínű rájöhettél, hogy félvér vagyok. Hmm... A kedvenc ételem... Hát,nem is tudom, mindenféle japán étel, meg eléggé édesszájú vagyok, így sokféle süti - elnevetem magam, aztán bekapom az utolsó falatot, és folytatom.
- A mágustusáról? Igen, hallottam, de nem valószínű hogy megyek, max szurkolni fogok a levitásoknak.
Sóhajtok egyet, mikor befejezem a mondandómat.
- És veled mi a helyzet? Te mész a Tusára? - kérdezem érdeklődve, s közben az arcát figyelem.

Vanília

Kíváncsi figyelmességgel hallgatom, amit a családjáról mond.
- De jó neked, hogy van testvéred! - mondtam, de hamar el is fancsalodtam. - nekem nincs tesóm mert már halva született meg.
- Juj, akkor majd kimegyek szurkolni neked - váltotta fel ismét a szomorú kifejezést a vigyor. - Persze ha bejutsz... De biztos bejutsz.
- Szívesen elmennék veled sétálni valamikor - fogadom el meghívását, majd felállok, és elveszem az asztalról azt a tál palacsintát, amit már az elején kinéztem magamnak,és visszaülök Vanília mellé.
- Ugye te sárvérű vagy - kezdtem bele a mondandómba, kissebb szünetekkel, míg lenyeltem a falatokat-, a szüleid mit szóltak ahhoz, hogy mindnyájan ide jártok? - érdeklődöm tovább.

Vanília

- Igenigenigen, szeretném - lelkesedtem fel, annak hallatán, hogy Vanília gondolna rám úgy,mint egy tesóra.
- Igen, tökéletes - felelem, még mindig mosolyogva.
- Na akkor az jó - válaszolok neki. - Örülök neki, az én anyám igazán nem nagyon szerette volna hogy idejöjjek.
Kicsit meglepődöm, mikor Vanília átölel, de vissza ölelem, és közben halkan nevetek. - Én is nagyon örülök, hogy itt lehetek, ilyen kedves emberekkel, mint amilyen te is vagy.
- És mit szeretsz csinálni szabadidődben? Van valami hobbid, amit szívesen csinálsz? - megeszem még egy palacsintát, s aztán kérdezek tovább.

Gyereknap

Pár napja mikor megláttam a kiírást hogy gyereknap lesz a réten, nagyon de nagyon örültem. Japánban is szokott lenni ilyen, de ez gondolom kicsit más lesz, mint azok, épp ezért nagyon vártam, hogy eljöjjön ez a nap. Az időjárásra való tekintettel, egy rövid farmernadrágot veszek fel, és egy kék topot, hajamba meg a szokásos virágot tűzöm. Vígan megyek végig az utcákon - vagyis inkább szökellek -, míg el nem érek a rétig. Teljesen elbűvöl a látvány. Tisztára olyan mintha egy vidámparkban lennénk - persze itt nem kell fizetni. Amit először meglátok az a stand, ami mindenféle sütikkel van telerakva. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy oda ne menjek, de az asztalnál erőt veszek magamon, és nem veszek el semmit onnan. ~ Nyugi Keiko, meg tudod állni, hogy ne egyből édességgel kezdd.~ mondom magamnak, majd veszek egy mély levegőt, és tovább megyek. Eddig ellen tudtam állni a kísértésnek, de ez csak addig tart, míg el nem megyek egy olyan stand előtt, ami tele van mindenféle cukorral. Itt megadom magam, és jobban szemügyre veszem a cukorrengeteget.

Vani

Mikor átölel nem szólok semmit csak nevetek.
- Igen, jó a holnapi nap - mosolygok rá.
- Hű, olvasni és énekelni én is szeretek - felelem. - De én még zenélni, meg rajzolni is imádok. Szeretem lerajzolni a körülöttem lévő dolgokat. Ja és néha szoktam írni is. Van egy naplóm, amibe minden este írni szoktam, de amúgy saját novelláim is vannak, meg egy-két haiku is, bár szerintem azok nem olyan jók - mondom, s nem bírom abbahagyni a mosolygást, mert annyira feldobott ez az egész. Az hogy Vani volt olyan kedves és befogadott tesójának. Ez annyira jó.

Vani

- Juj, de jó! - ujjongok, mikor elmondja, hogy beleír engem is a könyvébe. Meg soha nem voltam ilyen boldog, s örömömben megölelem Vanit.
- Majd megmutatod néhány rajzod? - kíváncsiskodom, hátha megmutatja.
- Hát eleinte nem éreztem magam itt olyan jól, mert igazából csak az apám "parancsára" jöttem ide - kezdek bele. - De ahogy teltek a napok, egyre jobban megkedveltem, és már nagyon szeretem ezt a sulit. Már úgy gondolom, kár lett volna nem ide jönni. - fejezem be, majd egy mély levegőt veszek, és rámosolygok Vaníliára.

Vani - zárás

- Már vacsora idő van? - kérdeztem, kicsit meglepődötten. Aztán mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy tényleg már kicsit későre jár. - Persze, megyek veled vacsorázni - mosolygok rá. - Akkor induljunk - felelem, majd még megeszem azt a falatot, ami megmaradt a palacsintából, felállok, és visszateszem az asztalra az immáron üres tálat.
- Nem szeretném, hogy elkapjanak, szóval mehetünk - mondom, s elnevetem magam.
Elindulok Vani mellett, s közben végig beszélgetünk.

Mágustusa - bál; Vani és a többiek

Úr isten! Már ennyi az idő? El fogok késni a bálról! Hogy tudtam délután elaludni? Mindegy, ez most nem lényeg, inkább minél hamarabb kész legyek. Gyorsan Felveszem azt a piros, virágmintás kimonót, amit meg anyámtól kaptam,bár meg sose vettem fel, de ez egy jó alkalom rá, majd hajamat most csak egy nagy kontyba tűztem fel, és az elmaradhatatlan virágot is beletűztem. Az igaz hogy ebben mozogni alig bírok, de táncolni valószínűleg úgy sem fogok, szóval az nem gond. A ruhát, ami eddig rajtam volt, csak az ágyra dobom, mondván majd a bál után a helyére rakom, úgyse jön ide senki. Szinte futók végig a folyosókon, már amennyire a ruha engedi, és amennyire lehet szaladni ebben a cipőben, remélve hogy nem kések sokat. A kapu előtt kicsit megtorpanok, de nem sokat idő zök ott, hamar belépek. Vissza is fordulhatnék,  még nem lenne túl késő, hisz nekem nem kötelező itt lennem. De Vani megkért, hogy menjek el, és nem okozhatok neki csalódást. Így beljebb merészkedek, azonban újból megtorpanok,mikor látom mennyien vannak már itt, körülnézek, és észreveszem, hogy az iskolaigazgató épp beszédet mond. Mi van akkor, ha alépteimmel megzavarom, vagy esetleg kínos helyzetbe hozom magam az egész iskola előtt. Áááá, de nem,nem most kell ilyeneken gondolkodni, ahhoz már túl késő. Veszek egy nagy mély levegőt, és összegyűjtöm a bátorságom, s elindulok az asztalunk felé. Mikor odaérek, meglátom Vanit, és Alexet is, meg még néhány másik levitást, akiket csak látásból ismerek.
- Sz-sziasztok! - köszönök kicsit bátortalanul. - Leülhetek? - kérdezem, és ha megengedik, akkor helyet foglalok és töltök magamnak teát.

bál és a többiek

Leülök az asztalhoz, majd mikor az igazgató befejezi a mondandóját, Nikivel együtt én is gratulálok a bejutottaknak. Elveszek magamnak egy húst, de mielőtt elkezdeném enni, Niki kérdez tőlem valamit.
- Yarról? Nem ma még nem is láttam. De ne aggódj biztos mindjárt itt lesz - felelem megnyugtatóan mert észreveszem Niki aggodalmát.
- Szia Ruu - köszönök az ekkor megérkező leányzónak. - Nagyon szép a ruhád - dicsérem meg a ruhát, s közben tovább eszem, majd figyelem ahogy Vaniék elmennek táncolni.

Josheph Beck

Most hogy elmentek a tusa résztvevői, olyan üresnek érzem a levitát. Jó, igaaz, hogy még itt van Ruu, meg a többiek, de már most hiányzik nekem Alex, Vani és a többi levitás tusás. Egy ideig benn ülök a klubhelyiségben, és olvasgatom egy kicsit, e aztán megunom az egyedül létet, és elindulok valamerre. Nem is tudom, hogy hova menjek, csak valakivel tudjak beszelni. Egy kis ideig a vigadófreskó folyosóján  állok. Szeretek ott lenni, mert mindig mosolyt csalnak az arcomra, de aztán onnan is elmegyek. Elkalandoznak a gondolataim, sok minden az eszembe jut, bár legtöbbje tiszta hülyeség. Nem is figyelek arra, hogy merre megyek, csak sétálok. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egészen a nyugati szárnyig jöttem el. Itt megállok, és leülök a márványlépcsőre. A könyvem - vagyis a mangám - egész végig a kezemben volt, így itt folytatom az olvasását. Hamar befejezem, mert már nincs sok belőle, majd hátradőlök a lépcsőn, és a mennyezetet nézem. Sokszor megállok itt, hogy az ott lévő freskókat nézegessem.

Joseph Beck

Szeretek itt, a bejárati csarnokban lenni, mert itt nyugodtan tudok gondolkozni, még az itt elhaladó emberek sem zavarnak. Most is, miközben nézem a mennyezetet, gondolataim messze elkalandoznak. El egészen Japánig, ahol azon élnek, akiket mindennél jobban szeretek. Elgondolkodom azon, hogy vajon ők most mit csinálnak. Anya biztos a rendelőjében van, vagy épp Daisuke-vel. Alice meg, hát ő fogalmam sincs, mert nagyon kiismerhetetlen személy. Tudom, hogy a legjobb barátnője vagyok, és ismernem kéne, de szerintem őt még a saját szülei sem ismerik ki teljesen. Ezen gondolatoktól mosolyra húzódik a szám.
gondolataimból egy srác hangja húzott ki, aki eközben leült mellém.
- Szia - köszönök vissza neki, és barátságosan mosolygok rá. - Nem, nem zavarsz.
Nézem a srácot, akit még soha nem láttam ezelőtt, ezért talán új lehet. ezt az ötletet egyből el is vetettem, mert idősebb mint én, tehát akkor csak az az egy lehetőség maradt, hogy ő az egyik diák valamelyik külföldi suliból.
- Milyennek látod eddig ezt az iskolát? - kérdem pár perc némaság után, s közben végig mosolygok. - Vagyis a te iskoládhoz képest - utólag belegondolva, talán nem volt túl jó ötlet ezt megkérdezni, mert lehet egy kicsit tapintatlan ez a kérdés, de most már mindegy, ami történt, megtörtént.

csinálj Alex

én nem rég csináltam görögdinnyét és nagyon finom

úgy kell azt Alex

meg tudtad csinálni a virsli ragut?

amúgy reggelt Dalmi

Jaja nevezzük

hajrá

én tudom hogy finom

vasárnap is azt fogok csinálni

elterült a kutyám

Fandler Ágoston - 2013.06.14. 13:03


Eredetileg Hógolyó volt a neve de lerövidült szimplán Golyóra
de ha nem ilyen akkor egy kész dög

nagyon féltékeny a másik, idősebb kutyára és hülye
bár foxi szóval ezen nagyon nem lepődöm meg

tanulni?
mit kell neked mg tanulni?

jó meghalást

hajrá

szerencsére nekem még három év mire érettségi