TESÓ

~ Hát, ez nem épp az én napom~, állapította meg magában, miután az első ijedelmek elcsitulta után az egyik ablakpárkányon üldögélve facsarta a talárjából a vizet- a legtöbb kanapé és zug foglalt volt, így egy olyan ablakot választott, ahol a helyszűke miatt pár aligha fért volna el.
Az első reakciója arra, hogy a feje lángba borul, egy rémült kiáltás volt és reflexből víz után nézett, és valamelyik segítőkész gólya a közelben szinte azonnal nyomott egy wassert. Azonban- mindük legnagyobb meglepetésére- a varázslat csak annyit ért el, hogy egy pillanat alatt csurom víz lett, a haja pedig lángolt tovább kedélyesen, mint ama isteni csipkebokor, bár hál' az égnek, nem kezdett monológba és parancsolatok diktálásába. Ezek után jött az a rész, ahol egyszerűen kitört a röhögés és elkezdték próbálgatni, vajon megégeti-e a kezüket a láng, ami elég gyorsan ahhoz vezetett, hogy Gil, még jócskán a kezdeti sokk és a hideg zuhany hatása alatt, menekülőre fogta. Nem mintha nehéz lett volna követni- elvégre a nyomában kisebb-nagyobb tócsák sora kígyózott- de ma senki se akarta rá pazarolni az idejét, még ha ezután jóval gyanakvóbban is méregették a diákok a fiolákat. Így futott egy darabig, aztán kifulladva megállt, egy ideig várva, hogy minden pillanatban utolérik. Ám senki sem jött, csak a portrék méregették furcsa tekintettel, ahogy lassan gyűlt alatt a víz. Nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, hogy minden cuccát az Eridonban hagyta- így a naplója ugyan megúszta, hogy előhúsvétot tartsanak neki, de pálcája sem volt, hogy megszárítkozhasson. Nagy nehezen lehúzta magáról az egyenruhát, de alatta sem volt sokkal szárazabb. Kételkedett benne, hogy sokáig halogathatja az elkerülhetetlent- nemsokára, ha nem akar tüdőgyulladást, keresnie kell egy melegebb helyet, és ez persze azt jelentette, hogy minden útjába akadó megpróbál majd ismerkedni újdonsült frizurájával, esetleg újfent eloltani.*
- Úgy nézek ki, mint egy elfuserált Disney Hádész.-*Sóhajtott, orra elé húzva az tincset, amit vidám, vörös-arany lángok nyaldostak. Ha legalább melegített volna valamit ez a tűz, akkor most van minél szárítania a ruháit, de ez a vacak még erre se jó. Ráadásul még a maszkja tollai is eláztak, mert fürdőzésre igazán nem gondolt a készítésénél, augrey-tollat pedig nem nagyon talált még életében. Ha lehetséges, ezek után még lehangolóbbnak ígérkezett a nap, mint azt eredetileg képzelte. Nem hitte, hogy jó ötlet megpróbálni vacsorázni menni, ez viszont azt jelentette, hogy még éhesen is kell lefeküdnie. Újra sóhajtott, most a talár egy másik részét tekergetve és fohászkodva, hogy ne jelenjen meg még egy házimanó is, hogy letolja, amiért a padlót áztatja.

Samu

Tolland úgy döntött az évben utoljára még körüljárja a kastélyt. Ilyenkor a szokásos technikát alkalmazta. Hagyta elveszíteni a fejét, és engedte lábainak, hogy vezessék, amerre jónak látják. Nem volt benne biztos, de titkon mindig úgy gondolta, ezt varázserejének egyik megnyilvánulása. Jelenleg túl nagy áhítattal gondolt arra, milyen fantasztikus dolog ez az állapot. A tudattalanság állapota. Csak olyankor tudott belé csöppenni, mikor nyugodt volt, és biztonságban érezte magát; mint most. Megérkezett a sors által kijelölt helyre: a bibircsókos banyák folyosójára. Persze ő még nem tudta, hogy hol van. Gyorsan körül pásztázta a helyiséget. Gondosan elrendezett páncélokat talált, és olyan festményeket melyeken nem voltak emberi alakok. Ez nagyon furcsa volt ebben a kastélyban. Tolland egyébként örült az újdonság élményének. Továbbá látott még egy kanapét. Nagyon kényelmesnek találta látszatra, és úgy döntött felfedezi kicsit közelebbről. Bátor hangulatában volt -talán az első teljesített év sikerei végett- és belevetődött az imént említett ülő-, fekvőalkalmatosságba. Nem lepődött volna meg, ha tüskék szúrták volna oldalba, vagy hirtelen kővé válik a pihenésre alkalmas bútor, de nem történt semmi. Illetve mégis. Tolland egészen beleolvadt a kanapéba. Úgy érezte, ha muszáj volna sem tudna felállni, annyira kényelmes volt.  Ezentúl itt fogok aludni éjszakánként. -gondolta. Pedig normális esetben sosem mondott volna ilyet, nagyon elégedett volt év közben szerzett szobatársával és barátjával Alexszel. Ez is hozzájárult a jó hangulatához. Egy igazi sikeres évet tudott maga mögött. Csak azt bánta, hogy nem hozott magával valami könyvet, sőt még varázspálcát sem... Jobb híján úgy döntött álomra hajtja a fejét. Becsukta szemeit és várta, hogy letelepedjen rajta az álom.

Botond
Időpont: 2013. Március 27. Takarodó után

Siettem vissza a Levita toronyba, ahogyan csak tudtam, mert nem akartam, hogy rajtakapjanak azon, hogy kint vagyok. Még van 10 percem beérni, de félek, hogy ez az idő kevés lesz, főleg, hogy azt sem tudom, hogy jelen pillanatban merre is kell mennem. Egyik folyosóról, a másik kerülök, és az egyik ilyen alkalommal nekimentem valaminek, melynek következtében hanyatt vágódtam. A szemüvegem leesett, és biztosan össze is tört, mert hallottam a reccsenést. Szuper, hogy fogok így visszatalálni? Lassan felültem, körbetapogattam a padlót magam körül, de nem találtam meg a szemüvegem. Halkan sóhajtottam, és hagytam a fenébe, mert minél előbb vissza kell jutnom a szobámba. Nem hiszem, hogy egy tanár, vagy ilyen prefektus, vagy mi, bevenné azt a dumát, hogy nem látok, azért nem mentem még vissza időben a Levita toronyba. Kitapogattam, hogy hol a páncél, benne kapaszkodva, lassan felkeltem a földről. Léptem párat a páncél mellett, és egy újabba akadtam. Hmm, ha követem, talán valaki másba is beleütközhetek, és talán segít… vagy nem. Vagy öt, vagy hat páncélt elhagytam, mikor belerúgtam valamibe. Kedvem lett volna felordítani a fájdalomtól, de inkább lenyeltem, nehogy felverjem az egész iskolát. Könnyes szemmel, sajgó lábban, és nehezen sikerült kitapogatnom, hogy amibe belerúgtam, az nem más, mint egy kanapé. Leültem rá, lábaimat felhúztam, fejemet a térdeim közé hajtottam, és halkan zokogtam. Próbáltam ébren maradni, és úgy összehúzni magam, hogy senki ne lásson meg. Talán reggel sikerül még időben visszamennem, vagy valami. Látás hiányában, viszont nehezen fog menni.

Vanília
2013. Április 1. Órák előtt

Csokoládé papír zörgött a folyosón, majd megjelent a kanyarba a nyurga vöröske. Szeplő borította arcát már itt-ott csoki darabok is fedték a nagy sietségbe, hogy legalább ezt a táblát befejezze órák előtt. Ma volt az első napja, de se nem izgult, de nem volt rettentően kíváncsi, inkább csak mérges volt, mert nem találja a tantermét. Órájára pillantott, s lelassította lépéseit. Még időben volt, tehát meg sem kell annyira szaladnia. Hátrafésült egy szemébe lógó vörös tincset, s lassan majszolgatva az édességet elkezdett körülnézni a tágas folyosón. Kitapogatta a zsebében lévő két nyalókát. Minden rendben, még meg vannak. Tudni kell, hogy Tiff nem szokott mindig magánál hordani egy egész édességboltot, de hát a mai nap az különleges. Nem, egyáltalán nem azért, mert végre eljutott a bagolykőbe, s készen áll, hogy bele vesse magát a mágia tanulmányozásába. Nem erről volt szó, hanem arról, hogy ma, azon az első, jelentéktelenné vált iskola napon lett 14 éves. Legjobban a halomnyi édességnek örült a csomó ajándékból, melyet rokonai postáztak. A reggel szinte elütötték a baglyok melyek szállították neki a különböző méretű és színű csomagokat. Kapott csomó mindent, s az édességek után annak a csodás új seprűnek örvendett a legjobban, amit nagynénjétől kapott. Miközben falatozott, s a páncélokat vizsgálgatta elhatározta, hogy minél hamarabb kipróbálja az új eszközt.

Tiffany

  Nem valami kedves, de meglehet puhítani. Gondolkodtam, a megfelelőszavakon, majd semmi elgondolás nélkül kiböktem:
  - Boldog Születésnapot! - abban sem voltam biztos, hogy tényleg ma van neki, csak úgy kiböktem. Lehet, hogy épp az ellenkezőjét értem el vele lehet, hogy nem. - Én Vanília Perwinkle vagyok. - tereltem a szót másra.
  Persze, hogy így viselkedik, hisz Rellonos. Nem meglepő.Tudhattam volna. Senki más nem lenne ilyen flegma valakivel, aki csak beszélgetni akar vele. Minek így viselkedniük? Mi jó származik abból, hogy mindenkibe belekötnek? Mi értelme van?
  Voltak Rellonos barátaim. Itt van például Varga Dávid, és Glynnis. Mindketten, nagyon, de nagyon kedvesek.
  Megfordultam, és elindultam, mert már biztos történt valami érdekesebb.

Tiffany

  Gyorsan megpördültem és mosolyogva a lány szemébe néztem. Tudtam, hogy csak kényszerből mond ilyeneket, de azért boldogsággal töltött el.
  - Én a Levitába. Ez az első napod? - kérdeztem még mindig fülig érő szájjal. Gondoltam, hogy a válasz igen lesz, de azért nem baj. A régebbi Rellonosok tudják magukat tűrtőztetni, az újjak, pedig még nem tudják, hogy itt a Bagolykőben nem szoktunk gorombáskodni. Olyan gyakran.
  Reméltem, hogy hamarosan megbékél. Lehetet volna mondjuk egy iciri - picirit kedvesebb, na de mindeggy. Biztos nagyon kedves is tud lenni, ha akar. Mindenki ilyen, ha új helyre kerül. Én ennél sokkal rosszabb voltam. Két hétig a szobámba kuksoltam. Ő legalább kimozdult, a szobából.
  - Bele néztél a tankönyvekbe? - kérdeztem tőle, a lehető legkedvesebb hangon.
 

Nathaniel

Szerencsére ma páros lábbal kelt fel, úgyhogy egyből megbizonyosodhatott róla, nem változott át kalózzá az éjszaka. Pedig egy fél pillanatig, az elillanó álom révületében még azt hitte, hogy menő falába van, meg kampó a keze helyén. De nem. Az is csakhamar kiderült, hogy kampó helyett egy toll böködte a szemét, mivel sikerült egy darab pergamen felett, írás közben elaludnia. Ilyen ez a vizsgaidőszak. Mármint olyan, hogy közben egy betűt nem tanul, mert ahhoz túlságosan is eufórikus hangulatban leledzik manapság. Talán le kéne állnia az ópiátokkal. Vagy csak nem kéne annyit álmodoznia, hogy még a pizsamáját is elfelejtse levenni. Mert bizony nyalókás rövidgatyóban és hozzá illő még nyalókásabb pólóban nem mutat éppen józan képet a folyosókon mászkálva.
Ez is mind egy srác hibája. Mindig ezek a férfiak! Merthogy meglátta őt a klubhelyiségből éppen távozóban, miközben ő maga éppen kakaóért indult, és szörnyű késztetést érzett rá, hogy azon nyomban üldözőbe vegye az ismeretlen hajat. No, nem eszeveszettül rohanva, inkább amolyan csendes gyilkos módjára követi háztársát, aki – szégyen, gyalázat – eddig még sosem tűnt fel neki. Valószínűleg az lehet a probléma, hogy ha Keith jelen van, akkor az egész kis világa legjobb barátja körül forog. Ha meg nincs jelen, hát kis törpénk arról morfondírozik, mi lesz majd, ha jelen lesz.
De ez az ember! Mármint ő, aki itt előtte sétálgat, és akinek még a nevét, de a nemét sem tudja, nemhogy az anyakönyvi kivonatának a számát, teljesen kizökkenti nem létező vizsgadrukkjából. Hiszen ilyen szép hajat még nem látott a Hét Királyság népe sem! (Bár csak azért, mert eddig Leonie sem járt ott)
Igazából fogalma sincsen róla, miért nem szólítja meg a gyerkőcöt, akit követ, talán mert így mókásabb a dolog, vagy, mert még félig alszik, és álmában mindig szeret ninjásat játszani. Márpedig most ő itt az egyetlen valamire való nyalókás pizsis, mamuszos ninja! Egyik páncéltól a másikig oson lábujjhegyen, feltehetőleg majdnem hangtalanul, és próbálja minél jobban megközelíteni áldozatát. Egészen addig, míg véletlenül neki nem rohan az egyik páncélnak, és a visszapattanás lendületétől ki nem terül mögötte, mint egy kocsikerékkel ismerkedő béka. Még próbálja menteni a menthetőt, és gyorsan eltakarja arcát, hiszen ez a gyerekeknél is be szokott válni. Ha ők nem látnak, akkor őket sem látják.

[Olivér]

Tovább sétál Olivér mellett, de a fiú továbbra is hol undok, hol meg nem annyira undok, szóval még nem tudta eldönteni, hogy akkor most hányadán is áll vele. Mindenesetre szemmel tartja, az biztos.
-Én nem ezt mondtam!-
Fakad ki hangosabban, hiszen tényleg nem ezt mondta. Mégis, miért kell annyira feszegetni ezt a Kornél témát? Talán ő szerelmes belé, hogy másról sem tud beszélni?!
Hiába az elterelő téma is. Ráadásul Olivér fura arcot vág, amit a kicsi nem ért, de aggódni kezd, elvégre a válasza is olyan rövid.
-Miért ilyen fura az arcod, fáj valamid?-
Kérdezi kíváncsian, nem igazán ismeri ő még a flegmázást, anya, és apa szerencséjére nem tanulta meg, hogy kell lekezelően viselkedni. Ami késik, nem biztos, hogy múlik - az iskolában még megtanulhatja, bár jobb lenne, ha nem tenné.
Befordulnak a folyosón, és megtorpan. Mégis, hogy lehetett ilyen felelőtlen, hogy elfelejtette? Hiszen a Bibircsókos banya _mindig_ itt van! Homlokon csapja magát, és megrázza a fejecskéjét.
-Jajj, ne, itt a banya!-
Súgja aggodalmasan Olivérnek, és körbenéz, mit is csinálhatnának, de a fiú meg már biztos türelmetlen, és menne vissza. Azért, hogy értse, mi is a gondja ezzel.
-Ha meglát minket, hazudni fog rólunk másoknak...-
Olivér biztosan tart attól, hogy egy ilyen "kislánnyal", ahogy a fiú nevezi, hírbe hozzák, de mielőtt visszafordulhatnának, már meg is jelenik mellette a banya, és rusnya képén a békaszemét kíváncsian mereszti rájuk.
-A nagy rellonos és a kis eridonos? Milyen furcsa egy páros... Te kölyök, érte még büntetnek!-
Veti oda Olivérnek, Ashley meg csak áll, nagy szemekkel nézve a banyát, és közben teljesen elpirul. Nem érti, miről beszél a néni, és nem tudja, mit csináljanak most, szóval várja, hogy Olivér megmondja, vagy csináljon valamit.

Ombozi.


* Sötét hajú tornádó közeleg. Az utolsó órája után átvág a folyosókon, dühödten lépked végig a fél kastélyon, csak hogy találjon egy nyugodt helyet, ahol megírhatja a házvezetőnek a dolgozatát. Elvették a pálcáját, úgyhogy egyúttal a Minisztériumba is fog egy kellemes hangvételű baglyot küldeni. Térképmemóriájának köszönhetően gyorsan kitalál minden helyiségből, ám arra nem számít, hogy ezen a folyosószakaszon szó szerint senki sincsen. Gyanakvó pillantásokkal figyeli a páncélokat, hátha azok miatt van, de a fémbádogok meg se moccannak. Lassabbra veszi a tempóját, királynői léptekkel vonul tovább, emelt fővel figyeli a történéseket. De semmi sem mozdul, semmi sem utal arra, hogy itt bármi gyanús lenne. Talál egy kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságot. Végigtapogatja, hátha csapdát rejt,  majd mikor nem észlel bajt, leül rá. Esetlennek érzi magát a pálcája nélkül, támadhatónak. Persze ha kell, a körmeit is belevájja bárki szemébe, hasznosak az éjszakai edzések, de a képességei nélkül egy ilyen iskolában... Előhalássza a fekete táskájából a könyveit. Az egyik kemény fedeleset az ölébe teszi, keres még papírt és pennát is. Amikor végre megtalálja őket, írni kezd, de először a Minisztériumba szánt kis levelét. Bemagolta ugyan a varázslótörvényeket, de meg kell találnia a helyes kiskapukat, hogy Dominicot kipenderítsék a prefektusi helyéből. Nagyszájú mitugrász, pedig alig idősebb nála. Erisnek egy ötlet nyomán azon nyomban írni kezd a keze. Szélsebesen körmöl, szinte megállás nélkül, és annyira belemélyedt a lejáratásba, hogy nem is veszi észre mi van körülötte. *

Tündértudós néni ^^

*Szeretem, imádom, sőt, oda meg vissza vagyok a karácsonyért, de mégis lebiggyedt a szám a napokban. Ennek is több oka van biztos, de engem egy valami bánt, ha ezt így hívják. Hiába rajzolgatok szép képeket, sok tündérrel, amolyan boldog és nagy családiakat, mikor tudom, hogy egyedül vagyok. Tulajdonképpen semmit sem tudok magunkról, magamról, ráadásul mást nem is látok ilyen cuki fülecskékkel, ezekkel az elképesztő szárnyacskákkal vagy ilyen pisze mini nózival. Mikor láttam, hogy mennyire aranyosak együtt a barátok, rokonok, párok, testvérek és azt, hogy mennyire örülnek egymásnak, kicsit elvonultam a kis zugomba és el is pityeredtem. De ez nem mehet így tovább. Nem akarok ennyire buta tündérke maradni. Ezért is fordultam így az ünnep elteltével a hávé nénihze, Szendrei professzorhoz, hátha tud nekem mesélni. Sajnálatomra se ideje - szerintem kedve sem -, se megfelelő tudása nem volt hozzá éppen ezért azt javasolta nekem, hogy keressem fel az iskola egy másik tanárát, Mészáros Grétát. Nem tudtam pontosan ki a néni, csak azt, hogy nála én olyan tananyagféle vagyok. Ez egyszerre tett büszkévé; tény, ami tény, hogy szép vagyok, különleges, cuki és érdeklődnek irántam, de nem ez a lényeg most; és csillant fel tőle a szemem, hiszen akkor ő biztos többet is tud rólam! Ő lesz az én emberem. Ahhoz azért nem fűztem sok reményt, hogy a családomról kiderül valami, de biztos ismer hozzám hasonló lényeket, akkor pedig már egy hatalmas lépést tettem előre. Ezért is határoztam el, hogy meg fogom keresni, de egyelőre nem tudtam mit is kell neki mondanom. Meg kicsit féltem is, hogy berak egy üvegbe és az asztalára kitesz dísznek, mutatós lennék kétségtelen, de én jól érzem magam szabadon a navinések között. Ajj, hogy soha semmi nem mehet könnyen. Egy kis feszültség levezetés gyanánt döntöttem úgy, hogy kicsit körbereppenek a kastélyban, bár félve. Mindig vannak olyanok, akiktől félnem kell. Nem véletlenül… Éppen azzal játszottam, hogy belebújtam a páncélok sisakjaiba, és próbáltam valami morgás félét kiadni, engem szórakoztatott, bár maximum éles cincogásnak hallatszott. Ekkor hallottam meg, hogy valaki szintén itt jár, meg mintha valami papírok szóródtak volna szét. Kíváncsian hajoltam ki a kis résen, hogy megnézzem ki az. Nem tudtam milyen közel lehet, de nagyon érdekelt, az biztos. *

Jones.


* Szemtelen egy fruska. Kikapja a pálcáját a kezéből, és még neki áll feljebb. Eris vérben forgó szemekkel szorongatja a vadidegen lány torkát, közben pedig a pálcáját igyekszik kicsavarni a másik kezéből. Érzi, hogy az ujjai között a lány hangszalagjai értelmetlen hangokon rezegnek, ezzel a külvilág felé hörgést produkálva. Érzi, ahogy lüktet a vér a másik nyakában, ahogy a körme beleváj a másik húsába. Ha nem sikerül visszaszerezni a pálcáját, itt helyben megfolytja a lányt, ebben biztos, bármennyire is elborult az agya. Ám ekkor váratlan fordulat történik, mivel a sötét hajú lány figyelmét leköti, hogy a saját pálcája után nyúljon, és mert úgy tűnik, hogy Gwen jártas némileg a verekedésben, pillanatok alatt megfordul és ledobja magáról Erist, aztán szaladni kezd. Kowainak beletelik pár pillanatba, hogy felfogja; még mindig nem nála van a pálcája, sőt, ez a kis csitri még magával is vitte, mikor elfutott. Na most aztán a keresztes tetoválású lány tényleg bepöccen, belekapaszkodva a mellette lévő könyvespolcba tápászkodik fel és a másik lány után iramodik, közben a sietségtől lehull a fejéről a csuklya és láthatóvá válik az egész arca. Kikeveredvén a könyvsorok hosszú fogságából látja, hogy a tolvaj ép kimegy a könyvtár ajtaján. Balszerencséjére szalad, merthogy a mi Erisünk minden nap lejár futni a kviddicspálya köré, hogy aztán fönt a magasban is bírja majd az iramot, úgyhogy nem kell majd sok idő, míg utoléri. Kimegy ő is a könyvtárból, ide-oda kapkodja a fejét, hogy meglássa, merre ment a másik, amikor pedig megtalálja az iránt, megindul. *
- Gyere vissza te manóivadék!! Add vissza a pálcámat!!! * Ordít, már majdhogynem habzó szájjal. Ezt a a kis csaj nagyon meg fogja még keserülni, azt elhiheti, csak kapja vissza épségben a fegyverét. *

Elena


Egy lila színű, egy éves gyermek magasságának megfelelő manószerű lény mászkál a folyosón a Nagyterem előtt. Nem rég érkezett a kastélyba, és bújt ki a dobozából, hogy elinduljon, és felfedezze a kastélyt. Nagyon-nagyon vágyik már arra, hogy találkozzon egy diákkal, vagy tanárral, vagy akárkivel. Puha, szőrös plüsstappancsai nem vernek hangot a folyosón, elvégre vattával van kitömve.
Tinky Winky, amíg arra vár, hogy valakivel végre találkozzon, megkocogtatja TV hasát, de sajnos az nem fog semmilyen adást. Pedig úgy emlékszik, a gyártója váltig állította, hogy működni fog, de mégsem, így eléggé elszomorodik, vékony, pityergő hangon sírdogálni kezd.

Sárika-Márika-kis Jutka

Axi-maxi *-* (gonosz Mesélő így utólag xd)
Előzmények...

    Első szabály. Ha egy értékes hangszer van a kezedben, ne engedd el csak azért, hogy tapsolhass. Ha akkor is egy ilyen van a kezedben, mikor ezt mondom, előbb tedd le – mondom tedd, ne dobd! – és úgy jegyzetelj, de semmiképp se ereszd el. Hogy miért? Mert ha megteszed, instant szívroham lesz a vége, legalábbis a tulajdonosra nézve. Jah, még valami. Ha lopsz valakitől, az ne rellonos legyen. Ennek indoklása szintén pofon egyszerű. A zöld ház tagjai vérengző őrültek, akik fenyegetőznek és igazából a torkodnak ugranak, szóval történjék bármi, ne_menj_a_közelükbe. Vili?
- Jaj, ne parázz már, vigyázok rá – legyintgetek hanyag eleganciával, aztán meghallgatom azt a monológot is, hogy régi és blablabla és ha baja lesz blablabla, akkor őt kinyírják és blablabla és akkor én is meghalok blablabla. Teljesen unott arckifejezésemen látszik, hogy full felesleges magyaráznia bármit is, mert abszolúte hidegen hagy, hogy ki fogja őt kicsinálni azért, mert játszom a hangszerén. Nem tűzgyújtásra viszem! Ráadásul, ha engedné, már rég elbazseváltam volna rajta pár nótát – ala muzsika tv – és visszakapta volna. Lehet, hogy nem is én vagyok a csökkent értelmiségi!
- Oké, oké – hagytam rá, azzal sarkon fordultam és megint futni kezdtem. Amíg szónokolt, addig szervezetem tökéletesen feltöltődött, úgyhogy részemről éjszakába nyúló fogócskázásba is kezdhettünk volna, mind a lábam, mind a tüdőm remekül bírná. Aztán egyszer csak képszakadás, mert valami iszonyatosan nagy és kemény dolog vágódik a hasamba. A francba, az a nyavalyás zongora. Kiterülök a földön, mint a büdös bogár, de a hegedűnek semmi baja, úgy szorítom, mint valami kincset. Nagy nehezen összeszedem magam és felállok, de a hasam eléggé fáj, szó, ami szó. Nyelek egyet és megint elindulok, ezúttal azonban sokkal megfontoltabban, plusz nem vagyok hajlandó hátra nézni. Hátha az a nyüves zajcsináló megint előttem terem és most a bordám töri.
    Végigrohanok a déli szárnyon, egyenesen a keleti részleg felé, ahol a hófehérkés banya (értsd: bibircsókos banya) dekkol naphosszat. Bár mondjuk mi mást tehetne… Csak nem foghatja magát és sétálgathat ide vagy oda. Bekanyarodva oltári nagyot fékezek és megállok a szépséges rondaság előtt, majd nekilátok ledarálni a sztorim – lévén annyi előnyöm volt, hogy míg kifújom magam, háromszor, három féleképpen elmondom ugyanazt a történetet. Igaz, a kezemet a hasamra kellett még mindig szorítsam, de a lendületem nem volt akkora, hogy túlságosan letaglózzon az ütközés ereje, ráadásul mikor még artista voltam, tanyáltam és kaptam nagyobbat is, így mondhatni rutinból zártam ki a fájdalmat.
- Képzelje, van itt egy rellonos srác, akinek megtaláltam ezt a gyönyörű hegedűjét. Játszanék én rajta, de zsémbes, mint egy öregasszony, aztán nem hagyja és zsörtölődik. Hát most tessék elképzelni, ez mekkora pofátlanság már! – szinte fel is háborodom a végére a sztorinak. Nos, lehet, hogy a fiú nem ugyanígy mesélte volna a történetet, de én lelkesen folytatom. – Aztán elkezdtem rohanni és mikor megálltam utolért és politikusokat maga mögé utasítva szónokolt nekem, utána meg legyintettem és elkezdtem futni, de akkor meg egy zongora termett előttem és BUMM! Tetszik tudni ezért fáj most a pocakom, de edzett vagyok én ám. Nem maradhatok viszont túl sokáig. Biztosan követ – és ahogy ezt kimondom be is fordul a sarkon -, úgyhogy csókolom néni, még majd elmondom a sztori végét! – azzal szép lassú kocogásba kezdek, nem fitogtatva teherbíró képességem és kímélve sajgó tagjaimat. Ejj, valakinek hosszú napja lesz.

Banya.
öltözet



Értelmetlen időszak. Az utóbbi pár napjának körül-belül se eleje, se vége, nem is különböztek egymástól. Edzés, dobolás, evés, ivás, alvás. Tömör lényeggel ennyi is a napi rutinja. Saját háza van, ennek ellenére nem kell túl sokat pakolásznia, takarítania, mert rendbe tartja otthonát ahhoz képest, hogy férfi.
Kora délután -az ebéd után- úgy dönt, hogy feltérképezi a kastélyt. Mióta hazatért Magyarországra, még nem is volt bent, csak a suli területén, szabadtéren. De ez más, felidézi a régi emlékeket, elmélázhat a múlton. Talán még olyan rejtekhelyre is bukkanhat, amit nem fedezett fel diákként. Ahhoz, hogy haladjunk is, az első lépés az, hogy Chuck felöltözik, belövi a haját, majd kilép a házból. Zárás után már vissza sem néz, kényelmes tempóban sétálgat a suli felé, mint akinek annyi ideje van, mint a tenger. Nem véletlenül, talán mert pont így is van? Igen, ez lesz az, még jó, hogy nem fájdul bele a feje a sok henyélésbe. Szerencsére nagy hangsúlyt fektet a testére: az edzésre és a táplálkozásra; ha nem így lenne, akkor könnyen lehet, hogy elhízna. A pénz meg ugye a másik; a szülei sem szegények, ennek hatására volt miből befektetni és összejött neki. Csak a zenék után járó jogdíj után is szép summát kap, az egyéb juttatások meg még többet jelentenek számára. Ezek ellenére jól gondolkodik és foglalkozik valamivel, nem lopja a napot. Vagyis nem mindig. Rugalmas munkája van, ha munkának lehet mondani. Abból él, ami a szenvedélye, kis szerencsés. A dobolásért pénz kapni neki olyan, mintha ingyen adnák. Az elején még furcsán is érezte magát, hogy azért fizetnek, hogy nem csinál jóformán semmit, csak zenél. De hát meg kell szokni, hogy kereslet van a profizmusra. Apja is a zenész szakmában gazdagodott meg gitárosként, szóval az ösvény ki lett taposva előtte, neki csak végig kell mennie rajta, sikerült is rátévednie, majd meglátjuk mi lesz a későbbiekben.
A kis gondolkodás közben alig veszi észre, hogy elhagyja a falut és már a friss pázsiton sétálgat a kviddicspálya mellett, majd tovább is lépked. Nem áll meg a pályánál, semmilyen emlék nem köti oda, nem szereti ezt a sportot.
Kis idő múltán bent is van a kastélyban. Felnéz a plafon felé tanácsért, hogy most merre induljon, de nem sokkal okosabb, nem kap választ senkitől. Pár diák suhan el mellette csupán, nem tőlük fog útbaigazítást kérni. Azért ismeri a kastélyt, ez nem olyan dolog, amit el lehetne felejteni, hacsak nem volt felújítás. De ahogyan az ábra mutatja, nem volt. A lépcsőházban elkezd felfelé lépkedni a fokokon, majd amikor éppen olyan kedve van, lefordul valamelyik folyosón. Direkt nem figyeli, hogy pontosan melyiken, majd csak kilyukad valahol. Amikor már a folyosón van, föleszmél, itt elég sokat járt, amikor diák volt. Sokszor kellett itt átmennie az órák közötti szünetekben. Különösebb emlék ide sem köti, de azért végignéz a festményeken. Érdekes, hogy mindegyik külön személyiség egy keretben, és mennyire mások. Pont olyanok, mint az emberek, de  legalább lehet őket idegesíteni, úgy sem árthatnak a bűnösnek. No nem mintha Chuck-nak az lenne a célja, hogy olyat bántson, aki nem tud védekezni; az a gyengéknek való.

Lengyel Bencus (:

Nem realizálta szegény túl gyorsan, hogy őt most valóban egy egész komoly érzelmi szál fűzi az egyik évfolyamtársához, de már maga a felvetés is enyhén volt ironikus, az meg, hogy egyenesen röhejes.. Azt már meg sem érdemes említeni. És egyszerűen képtelen mit kezdeni ezzel az egésszel, emiatt folyamatos migrén gyötri hetek óta, amire pár napja összelopta magát fejfájás csillapítóval. Gondolkozott azon is, hogy meglátogatja Eris üzletét, ott minden bizonnyal találna erre valami hatásos gyógymódot - még ha nem is okvetlen legálisat - de legalább a feje nem akarna széthasadni minden áldott nap. A bogyói is már most kezdenek kifogyni, így a ma esti 2 pirula helyett egyet kapott be egy pohár vízzel megküldve és úgy döntött, hogy megpróbál valami olyan elfoglaltságot találni, ami talán még érdekes is lehet. Mint mikor a gagyi filmekben megjelenik a gondolkozó ember feje felett a világító villanykörte, Lillus is gyakorlatilag ilyen állapotban igyekezett fel a körletébe. Minden egyes szembejövő fiú előtt kislányosan lesütötte a szemét, miután felmérte, hogy nem, egyikük sem Ő. Szomorkásan vállat vont és haladt tovább a szobájába, ahol egy szürke farmernadrágot kapott a vékony kis lábaira és egy pöttyös, zöld blúzt. A tükörbe pillantva újfent elszörnyedve konstatálta, hogy még mindig olyan sovány, mint egy piszkafa, ajkait összepréselve elhúzta őket, majd haját sebtében befonva intett a bestiájának, hogy akkor irány a Keleti szárny folyosójára. Füles büszkén ballagott gazdája mellett, farka hátul úgy járt, mint a seprű, hasa ide-oda kilengett, füleit pedig minden egyes hangforrás irányába hegyezte, mígnem odaértek a banya folyosójára. A tablettája miatt már kezdett kissé kába lenni és felszabadult, gátlástalannak érezte magát, előtte aztán most nincsenek akadályok, sőt! Hozzá szokatlan módon nyilvánosan felnevetett az üres térrészen, aztán mint valami eszelős, az egyik őrt álló páncélt egy suhintással szétszerelte, majd a darabokat magára erősítve belebújt az őr álruhájába, kezébe véve annak a fegyverét - valami hosszú dárda szerű izé -, lecsapta magán a sisakot és beállva a többi páncél vonalába rezzenetlenül várta az illetőt, míg  a bestiája 2 őrrel arrébb csücsült le. Lillának nem fog nehézséget okozni mások lépteinek meghallása mérföldekre is, így a siker gyakorlatilag teljesen biztos. Azt mondjuk nagyon remélte, hogy nem Ő fog majd felbukkanni, már magára a gondolatra is megdobbant a kis szíve míg korholta magát egy hangyányit, amiért már megint Rá gondolt.

Gwencim

Isidor

---

 Alice nem győzött bocsánatot kérni. Szegény fiú biztos nagyon megijedt. Jobb ha inkább elő sem veszi ezután a pálcáját.
- Ne haragudj! Nagyon sajnálom! Tényleg! Nagyon nagyon sajnálom! - könnyezett be. Nos igen.. Alice nem az a fajta lány aki sírva fakad. Viszont ha bűntudata van, sír. - Inkább elrakom a pálcám! Tényleg ne haragudj, nem akartalak bántani csak az a fránya varázsige! - húzta meg két fonatát és újra a Isidor-ra meredt könnyes szemekkel- Tényleg tényleg ne haragudj! - adott neki egy bűnbánó gerinc ropogtató ölelést. Ám mikor a fiú megemlítette hogy ez vizsga anyag, rossz kedve már tova is szállt.
 -Ilyen okos vagyok? - csillant meg a szeme. Az okos, tudat alattija most egy fotelben ülve újságot olvas és feltolva a szemüvegét diplomatikusan megjegyzi Na azért ne túlozzunk. Épp elkezdett azon merengeni, hogy talán sikerülhet neki a vizsga, amikor -neki hirtelen- Isidor a levegőbe emelte a holmijait.
- Azta!!-ámult el. Mit is mondott varázslatnak? Mobili...mi?. Bár elhessegette ezt a gondolatot. Jobb ha ma inkább nem használja többször a pálcáját. Inkább elkapta a felé lebegő retikült. Megértette hogy a fiú nem akar egy pasztel rózsaszín, csipkés retikült hurcibálni. Melyik fiú akarna? Egyik se.
 Inkább ahelyett hogy megint elbambuljon, Isidor után szökdécselt és próbálta tartani vele az iramot. -Ami számára kész, testnevelés óra volt mert egy nála 3 évvel idősebb fiúval tartani az iramot az ő rövidke és pici lábaival, nem volt leányálom- .
 Közben menetközbe néha-néha a bőröndök alá nézett hogy ezek most tényleg lebegnek-e. És tényleg. Ezt meg kell tanulnom! Mobiliiii....mi is volt? Mobilicartus? Mobilikaktusz? Mobilikarcsi? Ahogy ezen mélázott, időközben megérkeztek oda ahol felnézve már látni lehet az Eridon klub helyiségének bejáratát. Itt megtorpant és nyelt egyet. Nem volt magában biztos. A kezét tördelve meredt fel a bejáratra, közben néha-néha a cipőjét nézte mintha az olyan érdekes lenne, közben futólag a fiúra pillantott és szaggatottan sóhajtott egyet.

Megérkezés, Kiva

"Gareth, Gareth, mibe keverted magad" - gondolta volna, ha szokása lett volna megbánni, amit tett, de őszintén szólva, az emberek többnyire azt se hitték el róla, hogy szokása egyáltalán gondolkodni. Meglehetősen vidáman baktatott felfelé a faluból, mint aki otthon van, kényelmes tempóban galoppozva végig az úton. Külső szemlélő azt hihette, már unalomig ismeri a kastélyig kígyózó kitaposott ösvényt, pedig életében nem járt még Magyarországon se, nemhogy Bogolyfalván vagy környékén. Volt persze ebben egy adag dac, de dühe pillanatnyilag cigiszünetet tartott - Londontól idáig volt ideje lehűteni magát és le is foglalta a rengeteg látnivaló. Mindenesetre, elég szerencsétlen ahhoz, hogy egy teremtett lélekkel se találkozzon a birtokon, se a kapunál, se a bejárati csarnokban, ő pedig sosem tartozott azon türelmes, jótét lelkekhez, akik szépen leülnek a hátsójukra és megvárják, hogy értük jöjjenek. Miután négy-öt percet álldogállt, a híres-neves brit eleganciával földhöz csapta csomagjait és elindult, hogy felfedezze a helyet. Egyik kezében a pálcáját forgatta, amit sosem hagyott el, amióta megkaparintotta, a másikban egy mágikus filctollat egyensúlyozott. Egyszerű kis tréfacsináló volt - bármit is rajzolt az ember, csak tizenöt perccel később vált láthatóvá, így biztosítva elég időt az eltűnésre. Haladtában próbaképp megbökdöste a páncélok egyikét-másikát, ám azok meg sem moccantak, úgyhogy hamar elvesztette az irántuk táplált érdeklődését, s inkább a képek kezdték foglalkoztatni. Az első adag portré túlságosan élénk és hangos volt, így a földszintről felsétált az emeletre, továbbiak után kutatva. Bele is botlott egy folyosóba, ami tele volt keretekkel, melyeknek többségében csak a háttér ásított. Azonnal érezte, hogy ez az ideális alkalom, amit vétek lenne elszalasztani - az üres rámákkal kezdte, ezekbe rajzolt ezt-azt, hogy meglepetéssel "kedveskedjen" visszatévedő lakójának. Akadt itt karácsonyivá dekorált díszlet, de olyan is, amit disznóóllá alakított át, sőt, az egyik helyre katlant rajzolt, ami alatt vígan ropogott a tűz - a kép tulaja alighanem ebben fog fortyogni, ha felfedezi. Miután már négy-öt vásznat megtöltött mindenféle furcsasággal, kipécézett magának egy békésen alvó hölgyet. Egészen óvatosan lopózott hozzá, majd leheletkönnyen kezelve a tollat, pehelyző bajusszal és szakállal ajándékozta meg, valamint egy csíptetős monoklival, egy pár UFO-csáppal, pici tündérszárnyakkal, hárpiakarmokkal is ellátta, majd a háttérbe még kanyarított neki halfarkat is. Hátralépve elégedetten szemlélte művét, azon gondolkodva, mivel tehetné még tökéletesebbé, vagy esetleg nézzen-e új áldozat után.

Adam Kensington{ A késő éjjeli csatangolás...  }

A nap eléggé lustán telt. Szünet volt, mindenkinek így a számomra is megadatott az a kényelem, hogy nem kellett naphosszat a könyveim felett ücsörögnöm. Na nem mintha nem szerettem volna hisz a reggelemet saját könyveim olvasásával, felfedezéssel töltöttem, míg a délutánomat a könyvtár töltötte ki. Kerestem valamit, ami fontos lett volna a számomra, de még nem leltem meg. Azonban nem adhattam fel, fontosnak éreztem a megtalálását, hisz segíthet nekem. Ahogy kutattam a megannyi könyv között egy címre lettem figyelmes. Régi, kissé megkopott könyvecske volt, nem láttam sok hasznát ám a címe megragadott. Belelapoztam, majd elmosolyodva lapoztam az elejére vissza. Egy regény volt, azonban nem tudtam miért de megragadta a figyelmemet. Így belekezdtem az olvasásába kényelembe helyezve magam felpillantva a járkáló könyvtárosnőre, aki kedvesen rám mosolygott amit viszonoztam. Nem ez az első, hogy betértem ide, de mindig is jó helynek bizonyult ha ki akartam kapcsolni a nyüzsgést ami körülvett. A könyvtárba nem azért jár az ember, hogy kiabáljon, hanem tanulni, olvasni, vagy csak álmodozni. Jó az utolsó talán nem éppen igaz, de biztos megesett már sokakkal, hogy egy könyv olvasása közben elkalandozott és belemerült a gondolataiba, arról álmodozva milyen lehet annak a hősnek a helyében lenni akiről olvas, vagy abban a különleges világban. A könyv érdekes volt, teljesen elvesztettem miatta az időérzékemet és ezzel együtt teljesen hidegen hagyott a külvilág is. Nem érdekelt, hogy ki mikor ment el, ki maradt, ki kölcsönzött ki valamit. Ezek lényegtelen dolognak tűntek akkor. Nem akartam kikölcsönözni a könyvet, így itt olvastam, de mint sokakkal, velem is megesett, hogy elálmosodtam, majd egyik pillanatról a másikra elragadott az álom. Nem is teljesen emlékeztem arra, mire riadtam fel, talán arra, hogy becsapódik az ajtó a közelben, vagy talán csak úgy simán riadtam fel. A könyv az asztalon az asztalon hevert ahova ejtettem elalvás előtt és persze az én fél profilom is az asztalon pihent míg fel nem egyenesedtem amiatt, hogy felriadtam. Körbepillantva senkit sem vettem észre elsőre, de végül észrevettem, hogy mégsem vagyok egyedül. A könyvtárosnő rám pillantott, majd odasétált és kedvesen, de megdorgált azért, hogy itt szundítottam el, majd nyomatékosan megkért arra, hogy legyek olyan kedves és tegyem a könyveket a helyére, majd menjek a szobámba. Én a kérésének hűen visszatettem mindent a helyére oda ahonnan elvettem őket, majd sietősre fogtam a lépéseimet, mert a tekintete persze egészen a folyosóig kikísért. De ott végül vehettem egy mély levegőt, majd körbepillanthattam. Nem is tudtam hirtelen merre forduljak, tekintettel arra, hogy nem rég ébredtem és valljuk be olyankor nem vagyok túlzottan aktív és fitt. Ahogy nézelődtem végül elindultam arra amerre gondoltam, hogy jó lesz, de a Bibircsókos banya folyosóján kötöttem ki. Hát nem éppen erre kellett volna mennem!Sebaj! Szórakozottan néztem körbe, hogy vajon most is itt van és várja, hogy valakit leleplezzen, vagy pletykát terjeszthessen róla. Még az egyik diáktól hallottam hogy járt miatta. Kíváncsian indultam el a folyosón, persze tudtam, hogy nem jó ötlet, mert ennek akár büntető is lehet a vége ha rajtakapnak, de sose jártam még kint azután, hogy lement volna a nap és ne lett volna tilos. Tehát végigsétáltam a lehető leghalkabban megszemlélve a képeket. Nem  sok kép lakója volt itthon, ami miatt az egész olyan elhagyatottnak tűnt. Mintha direkt elmentek volna, én meg lehetek egyedül. Odasétáltam az egyik páncélhoz, majd megszemléltem azt érdeklődve a kevéske fényben amit persze az ablakon beszűrődő fény adott. Nem lett volna nehéz fényt csinálnom, de akkor meg lebuktam volna ha erre jár valaki. Inkább a megnyugtató félhomály, mint egy büntető azért, mert tilosban járok. A páncélok itt nappal is zavaróak voltak, de így a gyér világítás miatt ijesztően hatottak, pláne azért, mert egymás után ugyanakkora távolságra voltak. Elléptem a felém magasodó páncél árnyékából, majd tovább sétáltam és leültem a kényelmes, süppedős kanapéra eldöntve, hogy egy kicsit még nem térek vissza a szobába ahol valószínűleg Sierra már elfoglalta az ágyamat én meg aludhatnék a földön, vagy lökhetném le, de akkor biztosan megharagszik rám a hercegkisasszony. Komolyan, egy ilyen kényelem mániás macskát nem hordhat a hátán a föld! De úgy néz ki, hogy mégis és én vagyok a gazdája! Felsóhajtottam, majd az ablak felé pillantottam amin beszűrődött némi fény hála a holdnak.
- Amúgy sem voltam valami álmos! - magyaráztam be magamnak motyogva magam elé. Azért egy pulcsi elfért volna, de amikor még eljöttem nem este volt. Ilyenkor átkozom el magam azért, hogy nem kötök egyet a derekamra legalább az ilyen esetek elkerülése miatt.

Nem tudom, hogyan csináltam, de már megint csak eltévedtem. Komolyan, kéne egy térkép a suliról is, mert ez így elég ciki. Ráadásul sose tudhatja a fáradt diák, hogy éppen miféle jó, avagy rossz kalandba keveredhet. Akkor már nagyjából lejártam a lábam, mikor végre a Banya portréjáról rájöttem, hogy merre is jártam.
Szuper – gondoltam magamban, s ledőltem a kanapéra. Nem igazán érdekelt, ki láthat meg, egyszerűen csak fáradt voltam. Hátam kényelmesen a fekvő/ülő alkalmatosság támlájának támasztottam, s úgy próbáltam meg végre egy kis levegőhöz jutni. Azért mi tagadás, edzésnek sem utolsó ez az éjjeli bolyongás. Ja, csakhogy itt azért hamarabb kaphat el prefektus is , tanár is. Az még a jobbik eset. A szellemek kevésbé, mert nem mindegyik jóindulatú, ezt sajnos apától tudom. A mumusoktól meg különösen ki tudtam volna készülni, de most fáradt voltam hozzájuk. Egyébként ha mumust látnék a suli folyosóján valahol, az tuti a vér szerinti szüleimmé változna. Semmi kedvem látni őket, sőt… mélységesen megvetettem őket, legfeljebb a legvadabb rémálmaimban szerepelt, hogy ismét ki merjek lépni a mugli világba azok után.
Nem szép dolog az előítélet, lehet, hogy más muglik rendesek, de a mugli világban nagyobb esélyem van azokkal az emberekkel találkozni.
Előbb megyek hozzá egy szellemhez, semmint hogy az újbóli viszontlátásra sor kerüljön, és ezt most halálosan komolyan gondolom!
Eh, tényleg eszméletlen fáradt lehettem már, ha megint rám jött az ötperc, és olyasmin törtem a fejem, amin nem kellett volna. Amíg a sporttal, zenével, tanulással foglalkoztam, nem volt időm ilyen ostobaságokkal törődni, mint a múlt már lezárt része.
Reméltem, hogy amíg klubhelyiség felé tartó utamba beiktatott pihenőszünetem tartom, addig nem keveredek megint a falulátogatásos estéhez hasonló szituációba. Még jó, hogy pontot nem vont le a tanár…

Lexine Westbrook

Csengettyű
Szokásos nap volt a mai is, így a tanulmányi szünet során. Reggel felkeltem, felöltöztem, megetettem és dögönyöztem Sebastiant, a Maine Coon cicámat, aztán jobb ötlet híján órákon át zenét hallgattam és olvastam felváltva. Nem hiszem, hogy túl jó lehetett velem egy szobában lakni, de senki nem szólt rám, hogy zavarok, így gondoltam, csak nem lesz belőle baj. Rajtam kívül nem is nagyon tartózkodott a szobában senki, csak Sierra és Seb, akik újabban nagyon sok időt töltöttek együtt. Kicsit később leültem az íróasztalomra és próbáltam rendet rakni a káoszban, amit a tavalyi jegyzeteim, meg az emlékeztető cetlijeim alkottak, de nem sokra jutottam velük. Ha kettőt összeraktam egy kupacba, mire visszanéztem, már egész biztosan három másik volt a helyén, szóval egy átszenvedett óra után abbahagytam, mielőtt elkezdtem volna tépni a hajamat. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy túl sokat ülök a szobámban és muszáj végre kimozdulnom. Tehát gyorsan megigazítottam az öltözetemet, lófarokba fogtam a hajamat és a lábaimat szedve elindultam a kastély újbóli felfedezésére. Egy év túl kevés volt, hogy minden helyszínt bejárjak, így hagytam, hogy arra menjek, amerre a lábam visz. Ilyen véletlenek folytán keveredtem végül a Bibircsókos Banya folyosójára. Nem sok embert láttam, viszonylag kihalt volt a környék, így nyugodtan tudtam nézelődni. A portrék nagy része üresen állt, nem lehetett látni sehol egy alakot sem, ami azért meglepő volt. Vajon merre járhatnak ezek az eltévelyedett képlakók? Megráztam a fejem és körbepillantottam. A fal mellett nagyrészt páncélok foglalták el a helyet, egészen addig, míg a hely névadójának portréja elé nem értem. Itt ugyanis egy kanapé foglalt helyet, a banya képe alatt. Nem igazán értettem, milyen technikai funkciója lehetett az itt elhelyezett bútordarabnak, de nem is igazán érdekelt. Oldalra biccentettem a fejemet és bámultam a festett alakot összeszűkült szemmel.
 - Nem értem, mi olyan érdekes benned. Csak egy vén pletykás portrévagy, pont olyan unalmas, mint a többi - mosolyodtam el, ám a portré lakója nem méltatott válaszra. Unalmas egy hely ez.

A banya

Szép napos idő van kellemetlen mennyiségű széllel, úgyhogy megoldja a napozást valami köztes dologgal: kiáll az ablakba, de nem megy ki. Az ki van zárva. A szél elfújja, de legalábbis nagyon próbálgatja, akármilyen nevetségesen hangozzon is ez.

Tehát akkor folyosó. Ablakpárkány. Könyv a kézben. Olvasás az nincs, mert nincs hozzá türelme. Nem hiába ezt a szegletét választotta a kastélynak: kipróbálja, milyen lehet bibircsókos banyának lenni. Úgy kell tenni, mint aki nagyon el van merülve valamiben, és kinyitni a szemet meg a fület. Az is igaz mondjuk, hogy az ilyen információhalászásra lehetett volna választani valami forgalmasabb helyet is, de oda se neki, kis lépésekkel haladunk.

Nagyot nézett, mikor az újságban meglátta a saját nevét, ráadásul azzal a sztorival körítve, de már kezdi érteni a banya motivációit. Amíg valami érdemleges is kerül a horogra, az ember vagy a banya halálra unja magát. Az elmúlt egy órában, amíg ő itt tartózkodott, két diák, egy pár, és két tanár ment el a folyosón, és nem csinált senki semmi feltűnőt. Úgyhogy nincs mese, ki kell találni a dolgokat. Próbálgatni kell. Vajon miért pont azt a mintás harisnyát vette fel a lány, és miért nem fogták egymás kezét? A tanárnál miért volt az a furcsa mappa? Mintha kicsit koszos lett volna az egyik diák cipője, vajon merre járhatott? Várjál, mindjárt kitalálom.

Schlett Lili