Balázs

A mai nap a tökéletes semmittevésé. Délben épphogy felkelt, egy órán át mosta a haját, majd még egy órán át ápolgatta, fésülgette, fonogatta. Természetesen mindebből semmi nem látszik, csak egy nagy vörös madárfészek hölgyünk fejecskéjén. Pedig tényleg nagy erőfeszítésébe került, mire hajkoronája úgy lett gubancos, ahogy ő akarta. A következő óra azzal ment el, hogy összeválogatta mai ruházatát. Végül megfésülgette Trillian nyuszi bundáját, írt a hazaiaknak, bátyjának küldött egy marék nyúlszőrt, mivel az allergiás rá, majd elérkezett arra a pontra, hogy ideje lenne megejteni a nap első étkezését így az este eljöttével. Hát csoda, hogy csont és bőr ez a lány? Édesanyja is minden levelébe beleírja, hogy biztos sokat fogyott, és egyen rendesen. Ezek a szülők azt hiszik, nélkülük megáll a világ. Ömm.. ebben azért van igazság, mert Leonie anyuci nélkül tényleg igen sok mindent elfelejt. Enni, inni, rendet rakni, vigyázni magára… de azért még él. Itt a lényeg! Még sok-sok embert kikergethet a világból, és így is fog ez történni. Talán már ma este. Vajon Balázs felkészült erre?
Még Leonie sem. Egyelőre azzal van elfoglalva, hogy leosonjon a konyhába, amiről csak hallott, de nem járt arra. Fogalma sincs róla, hogy ez most tiltott dolog vagy sem. De hát miért tiltanák meg, hogy az ember lánya szétnézzen egy kicsit, illetve beszerezzen némi nassolnivalót? Vörös törpénknek is ez a szándéka. Vagyis… ha jobban megfigyeljük, már van a kezében egy tányér, és séta közben arról falatozik. Nutellás kenyeret. Ha figyelembe vesszük az arányokat, akkor kenyeres nutellát. Azon kívül, hogy fülig csokis, valószínűleg még a kislábujja is olyan. Így mikor háborítatlanul eléri a az ajtót, könyökkel nyitja ki azt.
Hazaért! Nem az, hogy nem látott már manót életében, de ennyit egy helyen! Egyszerűen csodálatos. Egyrészt végre nem ő a legkisebb, másrészt olyan kis aranyosak ezek a lények! Persze Leonie mindent imád, ami él és mozog, meg azt is, ami nem.
Mire lábbal berakja maga mögött az ajtót, már ott is terem előtte egy manó, hogy segíthet-e neki valamiben.
-Jajj, nagyon kedves vagy! – Ámuldozik hatalmas vigyorral a fogadtatáson – Én csak… egyelőre… nem tudom – Nevetve beljebb tipeg, majd ujjait egyenként cuppogja körbe, hogy azért mégse legyen már tiszta ragacs, ha egy mód van rá. Pár lépés után feltűnik neki, hogy itt bizony nincs egyedül. Mármint a manókon kívül. Hoppá! Először megijed, mert hátha mégiscsak tilosban jár, aztán hamar rájön, hogy ha valaki, akkor most valószínűleg a másik fél szeg szabályt. Hacsak nem szimplán füstölög a feje.
-Szia! – Köszön rá vidáman, miközben tányérral a kezében odaugrándozik hozzá, és mindenféle bevezető nélkül letelepedik elé a padlóra törökülésben.
-Tudtad, hogy ez káros az egészségre? – Kérdezi nagy szemet meresztve a cigire. – És büdös is leszel tőle. Meg sárga fogaid lesznek. És úgy amúgy is szörnyen nézel ki. – Utal itt a hatalmas karikákra újdonsült ismerőse szemei alatt. De milyen kis kedves, nem? Igazából nem rosszindulatból mondta, csak hát, ami a szívén, az a száján is.
-Kérsz nutellás kenyeret? – Balázs felé nyújtja készségesen a tányért, amin egy félig megrágott vacsora található. De azért ő szívesen osztozik ám rajta.
-Miért ücsörögsz itt egyedül? – Kérdezi rendíthetetlen mosollyal. Örök jókedvét most sem felejtette otthon. – Vacsorára vársz? Mit eszel? Iszol velem kakaót? Az mindig jól esik lefekvés előtt. – Újabb szófo… szóáradattal örvendeztet meg egy tökéletesen ismeretlen embert.

Balázs

Remek! Ismét sikerült egy olyan diákot kifognia, aki valahol útközben elfelejtette, hogyan kell beszélni. Ez már csak az ő szerencséje. Persze sosem volt az az alkat, akit nagyon zavarba hozott volna egy ilyen társaság. Valahogy mindig feltalálja magát. Ha más nem, akkor majd egész este ő fog fecsegni, mert azt úgyis szereti. Balázs pedig végre aludhat egy jót. Annál úgysincs unalmasabb, mint mikor Leonie elkezd magyarázni. Márpedig most elkezd.
-Ezt komolyan gondolod? – Csodálkozástól elkerekedett szemekkel pislog fel a srácra. – A csoki nem hizlal! Vagy szerinted én kövér vagyok? – Hangja átmegy a sipítozós rib… ömm… plázalány stílusba. Mindeközben megpróbál felállni a padlóról, de tiszta csokis kezét nem akarja lerakni a földre, így lényegében csak fetreng össze-vissza. Már az kész kabaré, mire tényleg fel tud kelni.
-Most nézd meg! Pedig mennyit fogyóztam és edzettem! De nem bírom megállni a bűnözést. Örök életemben kövér maradok..! – Már majdnem nekiállni sírni, mikor hirtelen visszavált „normális” üzemmódba, és odacsoszog Balázshoz.
-No vidd arrébb kicsit a lábad, hadd üljek le – Ezer wattos vigyort ereszt meg. Tény, hogy nem ép a lány. – A csoki jóóó! És boldog leszel tőle! Próbáld ki! De tényleg! – Nyüstöli tovább újdonsült ismerősét. Láthatóan ő maga rengeteget nassolhat, mert ennyi vidámságot nehéz csak úgy a semmiből előteremteni.
-Amúgy meg nem zavarna, ha elhíznék. Maximum azért, mert nem jönnének rám a kedvenc ruháim. Persze újrahasznosítani lehetne, mondjuk, hogy egy szoknyát egy lábra.. mit gondolsz? – Ezt úgy adja elő, minta halálosan komolyan gondolná, pedig… de igen. Ezt komolyan is gondolja.
-Ezt nekem? Őőő.. miért…? – Néz értetlenül a zsepire, majd a felsorakozott manókra. Egy kisgyerekeknek készülő horrorfilmbe pont elmenne a jelenet, ahogy szegény ártatlanul falatozó leányt betámadják a tisztogatók.
-Hát ez igazán.. nem kéne.. – Neveti el magát, miközben felveszi a zsebkendőt, és elkezdi törölgetni a kezeit. Eközben a kis manók is közelíteni kezdenek készségesen, hogy letörölgessék az arcát. Hát mi ő, egy bébi?
-De komolyan.. ne fárasszátok magatokat… - Addig-addig csúszik előre, míg végül megbillen és lepottyan a padról. Immár röhögő görcstől szenvedve fetreng tovább a földön, és törölgeti magáról a mogyorókrémet. Annyira jól elvan, hogy abszolút nem zavarja, ha Balázs totál idiótának nézi őt. Nagyjából egy percbe telik, mire elhessegeti a segítőkész manókat, és immár patyolat tisztán visszakászálódik a padra a fiú mellé. Majd mintha mi sem történt volna, derűsen ismét belekezd.
-Mit eszel? – Közelebbről megszemléli a tányér tartalmát. Igazán nem akar belemászni sem az ételbe, sem szerencsétlen Balázs arcába, de nem tudja igazán befékezni magát.
-Úúú, sültkrumpliiiii – Hogy ez miként passzol a nutellához, senki ne kérdezze.
-Kapok egy szemet? Tudod, már ezer éve nem ettem! – Ha nem kap, akkor bizony számolni kell azzal, hogy nyálcsorgatva kinéz minden egyes falatot a srác szájából. Neki most muszáj ilyet ennie! És az nem jó, ha a manók készítenek egy adaggal a számára. Nem, nem! Balázs vacsorájából kell neki.

Balázs

*Valójában nincs semmi gondja az alakjával. Hogyan is lehetne? Sosem értette azt sem, miért kell mindenki másnak azon aggódni, hogy esetleg akad pár felesleges kiló nyak alatt. Nincs is furcsább teremtmény az embernél, erre mindig rá kell jönnie. Főleg ilyen fiatalon hova kéne aggódni egyfolytában? Leonie remek példája annak, hogyan kell felhőtlenül éldegélni. Mint az látható, ő aztán művészetté fejlesztette az élet jókedvvel való fűszerezését. Lassan órákat kéne adnia belőle. Vagy fenntartani egy lelkisegély szolgálatot a diákoknak? Az ő boldogságából mindenkinek jutna, és a legnagyobb örömmel osztogatná is. Most is éppen azon igyekszik, hogy Balázsra tukmálja. De láthatóan nem akar összejönni, mert a srác olyan unott fejjel ül mellette, mintha legalábbis nem volnának érzelmei. Pedig... érzelmei vannak mindenkinek! Nem létezik, hogy Balázs ne legyen néha boldog vagy szomorú, esetleg mérges. Ha Leonie megtudja, miféle defektje van az uraságnak, egyből életcéljának fogja tekinteni, hogy kihozzon belőle valamit. Valami őszinte érzelmi reakciót. Azt pedig Balázs sem akarhatja. Komolyan nem.
-Máskor? Következő alkalom már lehet nem lesz! Jegyezd meg jól! Apa mindig azt mondja, hogy éljünk a mának, és amit megtehetünk ma, ne halasszuk holnapra. De azt is szokta mondani, hogy csak az probléma, amiből azt csinálunk magunknak. Meg azt is, hogy… - Apuka a közhelygyáros, és Leonie most az összes valaha hallott bölcs gondolatát megpróbálja felsorolni újdonsült ismerősének. Csak azért persze, hogy ne haljon meg ő sem hü… bután. Persze le lehet állítani a fecsegésben, mert különben úgysem fog sosem elhallgatni. És a nevetést sem mostanában fogja abbahagyni. A legkevésbé sem félti a poharak épségét, sem a jelenlévők dobhártyáját.
-Hűű! Tényleg kapok? Kösziii! – Miután már csillog-villog az egész feje, vigyora is legalább olyan fényes, harminckét fogat villantóra sikerül. Feltérdel a padon, mert nyilván képtelen akár egy percig is ugyanabban a pozícióban megmaradni. Egészen közel mászik a krumplihoz, megropogtatja ujjait, majd ínyenc módjára, kisujját kitartva mutató- s hüvelykujja közé csippent egy szemet, majd jóízűen rágcsálni kezdi.
-Jééé, Neked van fülbevalód! – Mutat rá egy darab megrágcsált sült krumplival a tényre. – És nem is egy! Vúúú, egész kis sorozat! – Ezzel már le is vették a lábáról. Menten lefolyik az asztal alá. Még szerencse, hogy ennyi manó van itt, hiszen közös munkával egész gyorsan össze is tudják kanalazni a földről.
-Imádom a fülbevalókat! Igazi gyűjteményem van otthon belőle! Ezt például nemrég kaptam – Haját eltűri, hogy láthatóvá váljék az ékszer. Egy aprócska kék kismadár, amely olykor meglengeti szárnyait, csak hogy ne unatkozzon annyira.
-Kíváncsi vagy a többire? – El sem tudja képzelni ennek ellenkezőjét – Legközelebb elhozom Neked megmutatni őket! Egész kis bőröndre való, mert mindig azt kapok. Születésnap, névnap, karácsony… talán még Te is találsz benne kedvedre valót. Nem unod a karikákat? Mindig ez van benne? Igazán feldobhatnánk, mondjuk, fűzzünk bele egy szál krumplit! – És már vészjóslóan közelít is a sráchoz. Arcán persze bájos gyermeki mosoly. Ki gondolná, hogy mögötte némi őrület rejtőzik?

Kis Balázs

Lemondóan biggyeszti ajkait Balázs szavaira. Nem szabad apuci bölcs gondolatait megkérdőjelezni. Leonie édesapja szent és sérthetetlen. A kis vörös hölgy legalábbis így tartja, hiszen rajong érte. Csüng minden kiejtett szaván, imádja minden poénját, s ha otthon van, egyfolytában ott lohol a nyomában. Nem véletlenül értik meg ennyire egymást a kedves szülővel, a kis törpe ugyanis minden bolondos, szétszórt tulajdonságát tőle örökölte. A férfi le sem tagadhatná őt, annyira megegyeznek jellemük fő vonásai. Csakhogy Leonie örökké gyermeki lelkéhez egyelőre még gyermeki test is párosul, így ez az apróbb defekt kevésbé okoz problémát, mint egy felnőtt férfi esetében. Talán még a fülbevalós hóbortja is elnézhetőbb neki.
-Tényleg kapok egyet? – Tapsikol örömében. Ilyen kis egyszerű darabja úgysem akad a tárban. Már nyújtja is türelmetlenül a kezét, hogy megkaparinthassa a zsákmányt. Bazsinak szerencséje van, hogy az imént arrébb tuszkolta a kishölgyet, mert így nem kezdi el maga kiszedegetni a fülbevalót. Máris kisebb a fiú károsodásának esélye a mai estén. Míg egyik kezét a váratlan ajándékért nyújtja, a másikkal egy krumplit vesz a szájába, de pont úgy kilógatja, ahogy a srác szájából is lóg a cigi.
-Hogy nem fulladsz meg tőle? – Ő maga még sosem próbálta, ezért elképzelni sem tudja, mi lehet benne annyira jó, vagy egyáltalán, miként működik a „szerkezet”. Nem ítéli el a dohányosokat, mivel igazán senki felett nem ítélkezik, csak azt nem érti, miért károsítják szándékosan az egészségüket egyes emberek. Mert az ugye teljesen más, mikor ő véletlenül eltöri a kezét bénázás közben, vagy szimplán belekortyolgat apu kísérleti bájitalaiba. Az olyankor teljesen véletlen. De a dohányzás igenis tudatos! Végül is, mit érdekli őt? Hiszen kap egy új fülbevalót! Mintha karácsony volna! A nagy örömködés közepette sem felejtkezik ám meg embertársáról, aki kényelmesen elhelyezkedett a vacsorája után.
-Szeretnél aludni? – Tudakolja készségesen, miközben a jóllakott óvodás arcot mustrálja. – Én mindig elálmosodom, ha nagyon sokat eszem. És tényleg egy kiadós vacsora után esik legjobban az alvás! Mondjuk, ha nagyon teletömöm magam lefekvés előtt, akkor meg rémálmaim vannak. Nemrég azt álmodtam, hogy Trillnek, a nyuszmókomnak egy centisre vágtam a szőrét. Most mondd meg! Hát nem borzalmas? Úgy érezhette magát, mint ahogy én érezném, ha levágnák a hajam! – Márpedig a vörös bozontot nagy kincsként kezeli. Képes órákat foglalkozni vele, hogy a végén az egész pont úgy nézzen ki, mintha elfelejtett volna fésülködni. Rögtön meg is lobogtatja egyik fonatát Balázs orra előtt, hogy amaz megcsodálhassa, és felmérhesse az értékét. Így már egyértelműen képes lesz átérezni, miféle rémálom lenne elveszíteni feje egyetlen ékét, és milyen szörnyű lehetett a szerencsétlen nyúlpárának abban az álomban.
-De ne félj, mert ha ledőlnél, én úgyis itt leszek, és ha rosszat álmodsz, felébresztelek. – Leonie, az álmok őre. Az egészben csak annyi a bökkenő, hogy a száját láthatóan (és jól hallhatóan) egy pillanatra sem tudja befogni. Nehéz lenne mellette elszundítani...
-Mondjak Neked esti mesét? – Igazából, nem is kíváncsi annyira a válaszra, mert levegővétel nélkül folytatja – Nem is mesét, inkább verset, mert pont tudok egyet, ami Neked való, és a nagypapámmal mindig ezt szavaltuk – Mély levegőt vesz, majd nekiáll a szavalásnak.

-Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Hmmm… Tovább most nem jut eszembe – Jelenti be hatalmas vigyorral.
–Alszol már? – Teszi fel a lehető legidiótább kérdést, miközben ujjai közé fog egy szem krumplit, és mint aki jól végezte dolgát, rágcsálni kezdi.

Cristian

A borongós, télbe forduló idő nem szegheti kedvét kishölgyünknek, de senki másnak sem. Éppen ezért döntött úgy, hogy spontán barátkozásba kezd így az estében, és minden ismeretlen diákot le fog támadni a folyosókon. Ha egyáltalán még találkozni ilyenkor valakivel. Az egészben a legizgalmasabb az emberkék reakciója lesz, és már előre nevet a sok megdöbbent arcot elképzelvén. Ha nagy mázlija lesz, talán még a fejét sem átkozzák le a helyéről, maximum kap egy-két sallert azoktól, akik nincsenek hozzászokva a Leonie-hoz hasonló alakokhoz. Persze nem akar ő rosszat senkinek! Isten ments! Sokkal inkább csak kedve van mindenkit a keblére ölelni, hogy megmutassa, milyen sok szeretet lakozik a szívében. Kozsó valószínűleg fizetne is érte, hogy az asszisztense legyen.
Majd fél órán át válogat ruhatárában, mire kiválasztja mai öltözékét, ami nem más, mint egy virágos szoknya szürke harisnyával, mellé pedig egy fehér bárányos felső. Pont olyan puha, amilyenhez nagyon szívesen odasimul az ember, elvégre ma mindenkit végig akar ölelgetni! Fontos, hogy az áldozatok tökéletes kényelemben érezzék magukat közben.
Miután betette a két kis báránykát ábrázoló fülbevalóját (igen, neki még olyan is van), kioson a hálójából, és körbepillog. Örömtől ragyogó arccal dörzsöli össze tenyereit, mert egészen bizonyos benne, hogy remek estének néz elébe. De nem, még nem itt kezd neki az egyszemélyes akciójának. Szép lassú léptekkel, vagy inkább enyhe táncikálós mozdulatokkal hagyja el az Eridont, és az irányt egyből a Bejárati csarnok felé veszi. Nem tudja, miért hiszi, de bízik benne, hogy ott majd talál magának elfoglaltságot. És itt az elfoglaltság alatt azt értsük, hogy halálra idegesít egy embert, mert az olyan jó!
Magában tervezgeti az első találkozást, mikor lába elhagyja az utolsó lépcsőfokot, és lám! Itt bizony egy diák sincs! De még csak egy nyavalyás bogár sem keresztezi az útját, miközben ráérősen sétál végig a csarnokon. A fene! Így hogyan fogja megvalósítani világmegváltó terveit? Egészen elszontyolodik… -na, ha képes volna ilyen érzelmi megnyilvánulásra. De nem, ezért helyette inkább reménykedve behúzódik a fal mellé, hogy ha jön valaki, akkor meglephesse a feltűnésével.

Cristian

Rendíthetetlenül kitart elhatározása mellet, és bizony innen egy tapodtat sem mozdul, amíg erre nem jön valaki. Legalább egy prefektus vagy tanár! Igaz, furcsán venné ki magát, hogy a késői mászkálásért büntetést kap, cserében pedig megölelgeti azt, aki éppen leszedni készül a fejét.
Viszont vörös fejére nem jön baj, ugyanis az első érkező, a szerencsés kiválasztott egy diák. Ráadásul új diák! Vagy csak megsétáltatta bőrönd-kutyáját. Netán mosoda működik a baglyok köves földjén, és most onnan hozza haza cuccait, ha már anyuci nincs helyben, hogy mosson. Ki tudja, a lehetőségek tárháza végtelen!
Mindenesetre Leonie izgatottan várja, hogy legújabb barátja(aki még csak nem is tud státuszáról) még közelebb érjen hozzá. Azért nem árt kicsit jobban megbizonyosodni róla, hogy valóban nem egy mélynövésű tanárról van szó, mert furcsán venné ki magát, ha elé ugrana, és a legrettegettebb tanerő arcába ordítná, hogy „búúú!”.
-Szép estét! – Tör ki végül tárt karokkal fedezékéből, és pár ugrással Cristian előtt terem. Arcán olyan vigyor ül, mintha éppen most húzták volna ki a nyerőszámait a lottón.
-Íme, a fogadóbizottság! – És nagy lendülettel a srác karjaiba veti magát. Azaz… egy lépéssel elintézi a maradék távolságot, és nem számolva a következményekkel, ropogtató ölelésben részesíti újdonsült ismerősét. Nem szorongatja túl sokáig, mert azért nem akarja kihúzni a gyufát, ki tudja, kivel van éppen dolga. Az is lehet, hogy fél perc múlva már ő lesz a fiú bőröndjében, méghozzá egy Üzbegisztánba tartó vonat fedélzetén. Hmm… reméljük, nem rellonos ez a gyermek.
-Ma ölelés jár minden beköltözőnek! Ugye... Te az vagy? Mármint, visszavenni már nem tudom. De esetleg visszajátszhatjuk, és akkor olyan lesz, mintha meg sem történt volna. Hmhmhm? - Ismét kitárja karjait, és már azon gondolkodik, hogy miként fogja hátulról előre elmondani eddigi szavait, ha vissza akarnák tekerni a szalagot.

Cristian

Igazán romantikus lett volna belehalni az ölelésbe! Vörös törpénk pedig sok szőke herceges mesét olvasott már, úgyhogy igazán értékelte volna ezt a gesztust. Még így, egy ismeretlen előadásában is. De no… nincs akkora szerencséje, hogy ilyet premier plánban nézhessen.
-Ühhüüüm, becsüld is meg, mert ilyet nem kap mindenki! Legalábbis nem túl sokan. Ma például Te vagy az első. De ha elég sokáig várunk itt, talán még beesik valaki, és akkor már nem leszel ilyen kivételezett. – Már bele is kezd a végeláthatatlan szövegelésbe, mert ezt a kórt sosem fogja tudni kinőni. Olyan ez, mint valami vele született betegség. Szóf*sitisz. Még szerencse, hogy nem fertőző. Sőt! Mellékhatása inkább a másik fél hallgatása.
-Ééén Leonie Linnéa Rohr vagyok, szolgálatodra! És szólíts csak úgy, ahogy akarsz – Nevetve pukedlizik egyet, de az ölelést is igazán szívélyesen fogadja.
-Egyszer láttam az utcán, mikor varázstalan emberek között sétáltunk, hogy ingyen ölelést osztogatnak. Remek ötlet, nem? Mindenkit végigölelgettem odafelé. Aztán visszafelé is! Ezért jutott eszembe, hogy ma én is ezt fogom csinálni! Csak aztán elfelejtettem, és most jöttem rá, hogy ennek kellett volna a napi programomnak lennie. De végül is nem baj, mert így is sikerült megtalálnom legalább Téged! – Magyaráz tovább lelkesen, miközben egy helyben ugrándozik. Ahhoz képest, hogy este van, még mindig úgy pörög, mintha éppen most cseréltek volna elemet nála.
-Mostanában úgyis csak a nyulamat szoktam szorongatni. Meg a párnáimat. Nem egészséges, hogy élő emberrel nem teszem. Mert így mennyivel rosszabb mindnyájunknak! – Óóó, igen. „Egytincs” Kozsó most tényleg büszkén vállon veregethetné, amiért így árad belőle a szeretet ezen az estén. Talán még Crist is hagyja szóhoz jutni, amíg levegőt vesz a kishölgy. Vagy nem. Mert rögtön folytatja.
-Egyébként miért ilyen későn jöttél? Jobb esetben, ilyenkor már mindenki alszik. Segítsek cipelni a cuccaid? Őszintén, fogalmam sincs, merre kéne menned. És amúgy is... melyik ház egyáltalán? Ha Eridon, akkor jöhetsz velem, mert arra még én is tudom a járást. Az egyetlen hely, amit általában megtalálok eltévedés nélkül. Általában. De így sötétben... - Vigyorogva megvonogatja a vállát. Addig nincs gond, amíg akad társaság.

Cristian

Igen, ez a lány mindig így viselkedik. Menthetetlen egy kis fruska, de azért egészen szerethető tud lenni a türelmesebb emberek számára. Elvégre ő mindig csak jót akar, és életcélja a világbéke. Talán nem kéne annyi mugli tv-t néznie a nagyszülőknél, és akkor nem ismerné a szépségkirálynők levakarhatatlan jelmondatát. Vagy csak meg kéne kérdezni anyucit, vajon hol ronthatták el a nevelést. Biztos lenne mit hozzáfűzniük a témához.
-Mennyire messziről? – Érdeklődik lelkesen. Azért közben megpróbál nem belemászni Cris arcába, elvégre nem alien ő, hogy ilyet tegyen.
-Aludni? – Elneveti magát, és megértően megveregeti a srác vállát, mintha el kéne nézni neki, hogy ilyen kis butaságokat beszél. Leonie és az alvás… az egy külön tanítandó rendszer.
-Fúj, én nem szeretem a kávét! Sem az energiaitalokat. – Fintorogva rázza meg fejét, de olyan hevesen, hogy még saját magát is arcon csapja szálló hajzuhatagával. Nem él ilyesfajta káros élvezetekkel.
-A kávé büdös, a másik meg túl… fura. De ittam ma kakaót! Lehet, azért nem tudok még aludni. Amúgy is sokáig szoktam ébren lenni, csak az a baj, hogy reggel sosem tudok időben kelni. Ha nem alszom minimum tíz órát, agresszív leszek! – És most próbáljuk meg vizualizálni, amint ez a kis törpe begurul, és átváltozik tűzokádó sárkánnyá. Ami azért sem lenne túl előnyös, mert a végén még megjelenne egy Sárkánylovas a színen, a hátára ugrana, és megpróbálná betörni a következő kviddicsmeccsre.
-Eltaláltad, eridonos vagyok! De Navine? Várjunk csak, várjunk csak… - Nagy töprengésbe süllyed, aztán arcára kiül a megvilágosodás, olyan ragyogó mosollyal tekint újra a fiúra.
-Nem, fogalmam sincs, hogy az merre van! – Ezt úgy jelenti be, mintha pont az ellenkezőjét állította volna. Tény, hogy remekül járt ezzel a hölggyel Cris. Szinte a hasznára válik.
-Miért nem ácsoroghatunk itt? – Arcára kiül az értetlenség. Felőle aztán itt lehetnek egész éjszaka a sötétben. Maximum reggel majd felmossák őket a padlóról.
-A régebb óta nem elég hosszú idő ilyen sorsfordító döntésekhez. – Állapítja meg nagy bölcsen. – Különben is! Te vagy a fiú, Neked kell határozottabbnak lenned! Én csak egy gyönge lány vagyok… - Mintha komolyan is gondolná … pedig nem. – Vagyis nem olyan gyenge, mert ha adsz egy ütőt, simán elverlek vele. – Ezer wattos vigyora mutatja, hogy egy szavát sem szabad komolyan venni.

Cristian

Végül is, az volt a célja, hogy ma feldobja valakinek a hangulatát. Most, hogy dolgát elvégezte, lényegében el is tehetné magát vízszintesbe, csak furán venné ki magát, ha most sarkon fordulna, és elrohanna vissza a szobájába. Cris talán nem díjazná, ha egyedül hagyná itt az éjszakában. Bár igazából hasznára így sincs, maximum el tudja szórakoztatni reggelig. És még pénzt sem kér érte…
-De jó, hogy legalább volt melletted anyuka egész végig. Még akkor is, ha nem vér szerinti. Biztos aranyos néni lehet. – Állapítja meg derűs mosollyal. El sem tudja képzelni, milyen lenne anyuci nélkül. Elvégre anyuci mindenhez ért, ő meg semmihez.
-Óóó! Világuralomra törsz, mint hatalmas mágus? – Ezen igazán jót mulat. – Veled tartok. Leigázunk, és az uralmunk alá hajtunk minden élőt! – Akár fogalmazhatna úgy is, hogy meghágják a világot. De mivel ő még kislány, ilyen szóhasználat eszébe sem jutna. Az viszont annál inkább, hogy elmesélje, honnan, milyen családból származik.
-Jó! Üljünk le, csak aztán nehogy átessen rajtunk egy erre járó szellem. – Tisztában van vele, hogy az inkább átsuhanna rajtuk, de sebaj.
-Én Németországból jöttem… - Kezd bele a történetbe, miközben nagy lendülettel a földre veti magát, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon, hogy este a csarnok közepén heverésszenek.
-De már jó ideje Magyarországon lakik a kiscsalád, és ezt jobban is szeretem. Azt ne kérdezd miért, csak… jó itt. Főleg úgy, hogy mindenki eljött. A nővérem igazán mérges és hisztis volt, amikor kiderült, hogy költözünk. Igaz… ő mindig mindenért mérges és hisztis. – Jót nevet, amint maga elé képzeli nővérének vöröslő fejét.
-Olyan igazi nő. Legalábbis apa mindig azt mondja anyának, hogy ne legyen már ennyire nő, mikor valami apróság miatt kiakad. – Megvonogatja a vállát. Tudja is ő, milyen a tipikus fehérnép! Mindig csak a nagyoktól hallja, mennyi baj van velük.

Cristian

Cris a végén még a nyakukra hozza a nagyokat, és jól meg lesznek büntetve. Eddig még úgysem került bajba, ha úgy vesszük, simán eljött az ideje ennek is. A végén még ki lesz tagadva a családból, amiért nem tartja a frontot a suliban. Bezzeg, ha kedves bátyja is itt volna…! Vagy legalább találna valakit, aki szintén olyan vicces kedvű szokott lenni, mint ő maga. Egyből sokkal könnyebb volna az élete.
-Ötven százalék? – Kezd el nemtetszést mímelni. Micsoda pofátlan ajánlat, ezt mégsem tűrheti el újdonsült ismerősétől… vagyis immár üzlettársától.
-Ez nem túl lovagias ajánlat, ahhoz képest, hogy azt akarod, mindenki urazzon Téged. Legyen inkább hetven – harminc. Elvégre még mindig én vagyok a hölgy, és lehetnél olyan udvarias, hogy nagyobb részt engedsz nekem a zsákmányból. – Rengeteg remek érve van még, miért érdemelné meg a világ nagyobb felét. Fel is sorakoztat még néhányat, hogy biztos legyen a siker.
-Ráadásul én kicsi is vagyok! Kell a nagyobb hatalom, hogy kompenzálni tudjam a kisebbségi érzésemet! Mit szólsz? Megegyezhetünk így? Különben kénytelen leszek ellened harcolni, és akkor majd meglátjuk, hogy melyikünk győz! – Harciaskodik a maga igaza mellett, de azért a vigyort a képéről nem tudja eltüntetni. Így talán nehezebb lesz meggyőzni a srácot a helyzet komolyságáról.
-A család? Ó, hát anyukám szülei muglik, de belőle boszorkány lett. Meg aztán belőlem is, mint láthatod… nem csak úgy belógtam ide – Kacsint Crisre. Bár tőle még az is kitelne, hogy ilyet tegyen.
-Mit keresel? – Kérdezi, miután már egy ideje figyeli, hogy az uraság valami után kutat a padlón.
-Elhagytad valamilyen ékszeredet? Segítsek megkeresni? Mi volt az? Fülbevaló? Te is hordasz fülbevalót? A múltkor pont találkoztam egy fiúval, akinek szintén volt, és képzeld! Még kaptam is egyet tőle! – Fecseg itt össze-vissza nagy lelkesedésében.

Karácsonyi bál - Wendy
Ruha, haj

Karácsony! Egyszerűen imádja! Nem tud betelni a gondolattal, hogy végre itt vannak az ünnepek, és ezt még meg is koronázzák egy hatalmas mulatsággal. Merthogy az lesz, vagy nem? Már napok óta lázasan készül lelkiekben, hogy elég szeretet gyűjtsön össze magában. Most úgy érzi, ezen az estén jut majd belőle bőven mindenkinek.
Korán reggel úgy pattantak fel szemhéjai, mintha rugókra lettek volna kötve, és fél perc alatt kivágódott az ágyból, hogy azonnal nekiálljon készülődni. Valójában sosem öltözött ki semmilyen eseményre, ha nem volt muszáj, de otthonról hozott egy szép mályvaszínű hosszú estélyit, amit apukájától kapott, mondván, egy ilyen eseményre pont jó lesz.
Egész délelőtt ezt az estélyit nézegette, és a mellé rakott cipellőt, amiben olyan magaslati levegőt szívhat, amit amúgy maximum a Csomolungma megmászásánál. Hogy a rákban fog ő ebben tipegni egész este, mint egy kiskirálylány? Mármint nem rákban, nyilván, mert úgy aztán még kényelmetlenebb lenne, háttal négykézláb. Meg amúgy sem testnevelésóra ez, hogy ilyeneket csináljon. De visszatérve az eget rengető problémáira, úgy döntött, először inkább a haját kezdi rendbe tenni, aztán jöhet a ruhakérdés. Gyors hajmosás, szárítás, és legalább kétórányi szórakozás, míg végre eldönti, a lehető legegyszerűbb megoldást választja. Csupán egy virágos hajpánttal dobja fel laza kontyba kötött loboncát, majd csípőre tett kézzel újból az estélyi előtt köt ki. Képtelenség, hogy ezt kéne ma felöltenie.
Újabb egyórás kutakodás, és próbálgatás után végre rátalál a megfelelő darabra. Egy hófehér kisruha, amit egy valamivel hosszabb csipkeborítás díszít. Tökéletes! Kissé angyalkás kinézetet biztosít a szintén fehér topánokkal megspékelve, de hiszen karácsony van, és a mulatság után még akár betlehemezni is elindulhat benne.
Egyelőre azonban örül, hogy a Nagytermet épségben eléri, és hatalmas lendülettel bevágódik a diákság közé. Nem szokása pont az Eridon asztalához ülni, de most kivételesen odatalál a nagy álmélkodások közepette is. Némán hálát rebegve ül le pont Wendy mellé. Talán meghalt idejövet, és ez itt a mennyország? Hirtelen azt sem tudja, milyen finomságot pakoljon a tányérjára. Vajon nagyon csúnya látvány volna, ha két kézzel kezdené tömni a szájába a vacsorát? Hiszen ma alig evett valamit! Gyorsan szed magának mindenből, amihez csak hozzáfér, és már adagolja is befelé a fejbe. Hát… igen… bizony… ez egy cseppet sem úri hölgyhöz méltó. Öt perc folyamatos rágás után végre ráeszmél, hogy nincs egyedül, meg hogy lemaradt mindenféle beszédről. Hoppá! Végre tekintetét Wendy-re emeli, és a felismerés szikrája látszik megcsillanni benne.
-Ááá, szia… - oké, a nevét elfelejtette, de az arcára még emlékszik.
–Alice? – Végül is mese-mese, egyre megy. Még jó, hogy nem Pocahontas-nak hívta. Lenyeli a következő falatot, és rávigyorog háztársára.
-Ugye milyen szépen feldíszítették a termet? Még nem voltam itt semmilyen bálon. Alig várom, hogy elkezdődjön a táncolós része, de addig sem halhatunk éhen, nem igaz? – Kérdezi derűsen, miközben újabb adagot szed tányérjába. Amilyen kis picike és vékonyka, az ember el sem hinné, hogy képes ennyit enni.
-Sütiiii! – Visít fel hirtelen, mikor megpillantja, hogy a főételeket hirtelen felváltotta a desszert. – Úúú, ezt figyeld! Pont úgy néz ki, ahogyan a nagymamám csinálja! – Mutogat egy csokis édességre. Neki tökéletesen megfelel az is, ha süteménnyel tömheti magát tovább.
-Csinos vagy ma! – Fordul ismét diáktársa felé két falat között. Szokás az ilyet megdicsérni a lányoknál, nem? Ápolni kell azokat a kis érzékeny lelkeket. Pedig valójában még meg sem figyelte, milyen öltözékben jelent meg a hölgyike. Azt viszont kapásból fel tudná sorolni csukott szemmel, hogy milyen finomságok vannak az asztalon.

Wendy

-Jajj, ne haragudj! – Felel teli szájjal, és még egy vigyort is megenged magának anélkül, hogy kifigyelne egy falat megrágott sütemény a fejéből. És még jobban felvidul, mikor meghallja, hogy még a nevet is eltalálta. Mindjárt vállon veregeti saját magát, amiért ekkora profi. Igaz, beletelik pár percbe, mire rájön, hogy Wendy csak ironizált. De akkor meg hogy hívják? Kedves asztalszomszéd? Úgy tűnik, ez ma nem fog kiderülni, de sebaj. Majd kivágja magát valahogyan a megszólítás rész alól.
-Becézni? – Egy pillanatra elgondolkodik. Miért jön mindig elő ez a téma? Oké, hogy a Leonie egy hosszú név, meg fárasztó kimondani, de no. Legyünk már kicsit kreatívak!
-Igazából… Neked bármit megengedek! – Kacsint a lányra, mintha csak egy sráccal flörtölne, amihez mellesleg egyáltalán nem is ért. A párkapcsolat fogalma olyan messze áll tőle, mint innen a Himalája. Az azzal járó zümmögő méhek és virágpajtásaikkal meg úgy egyáltalán csak a mesékben találkozott eddig. Különben is szörnyen elvetemült figurának kéne annak lennie, aki kiveti rá a hálóját. Na meg ugye kitétel, hogy az illetőt Szőke Hercegnek hívják, mert vöröskénk csak rá vár töretlen lelkesedéssel…
Viszont kissé elkalandoztunk! Vissza Wendyhez! Szegény lány nem tehet róla, ám mégis rajta csapódik le, hogy a kis törpe ilyen álmodozó. Most ismét kizárta a világot, és azt vizualizálja éppen maga elé, hogy daliás hercege bevágtat a terembe, szálkásabban, mint egy egész kárászraj, lepattan hófehér paripájáról, és… khm… Hahó Leonie!
-Váá, mi az? – Álmodozásából a mellette ülő leánygyermek riasztja fel. A kiáltástól úgy megretten, hogy ugrik egyet, és sikerül azonnal annyira a pad szélére csusszannia, hogy leesik a földre. Nagyot koppanva terül el, és kitágult pupillákkal bámul fel Wendy-re.
-Mi történt? Csak nem megtámadtak minket? – És amint ezt kiejti a száján, szaloncukrok kezdenek záporozni a fejükre. Hát tényleg támadnak az oroszok! Megfordul az agyacskájában, hogy bemászik inkább a pad alá, ha már úgyis a földön ücsörög. Ugyan vicces, de kevésbé kellemes érzés, ahogy a fején kopognak a cukrok.

Kis Balázs

Ujjongva veszi át az ékszert. Ő pont az a fajta gyerek, akinek azzal lehet a legjobban feldobni a napját, ha kap valamit. Persze azt hihetnénk, hogy az ajándékkal legalább egy öt percig eljátszadozik, de akkor Balázsnak túl könnyű volna az élete. Így miután átvette a kis karikát, egy pillanat alatt kicseréli saját fülbevalóját.
-Nézd, most már fülbevaló-pajtik vagyunk! – Hajol egészen közel a sráchoz, hogy belenyomhassa arcába a fülét. Tessék megnézni, milyen jól áll a kishölgynek ez a visszafogott stílus is. Talán ezt kéne gyakorolnia neki is, de nem csak külső megjelenésében, hanem viselkedésében is. Még szerencse, hogy újdonsült ismerőse éppen füstölgésre váltott mellette, így visszamászik pár centit, hogy ne az arcába kapja a friss hegyi levegőt.
-Hát ha Neked ez tetszik – Megvonogatja a vállát, de arckifejezése azért elég árulkodó. Még mindig nem fogta fel, mi olyan jó ebben a dohányzás dologban, de majd ennek is eljön egyszer az ideje. Ilyen fiatalon ne is akarjon még egy kislány rágyújtani.
-A bátyám is rá szokott néha gyújtani. – Valójában fogalma sincs, milyen rendszerességgel, mert Kevin remekül tudja kezelni húgát, és szemrebbenés nélkül képes vele bármit elhitetni. Leonie-nak eszébe sem jutna, hogy drága testvére esetleg nem mond igazat valamiben.
-Megígértette velem, hogy én sosem próbálom ki. – És amilyen kis lelkiismeretes, ezt jó ideig be is fogja tartani. – Cserében pedig ő sem szív el heti egy szálnál többet. – Jelenti be büszkén vigyorogva. A kis naiv. Meg a kis hiperaktív. Képtelen megülni egy helyben anélkül, hogy csinálna valamit, így a következő pillanatban már fel is kapta az öngyújtót az asztalról, hogy azzal kezdjen játszadozni, miközben beszélgetnek. Ha lenne vészjelző az iskolában, minden bizonnyal sikítva menekülne ki az is az épületből, egy ilyen akció láttán. Bazsi meg kezdhet aggódni amiatt, hogy ilyen felelőtlenül elől hagyta a kellékeit.
-Pedig fáradtnak tűnsz – …mintha nem a régi volnál. Hol van a tűz? Kezdené el énekelni, de mégsem teszi, mert most legújabb barátja kezd éppen szavalásba. Tátott szájjal fogadja a produkciót, és egészen felderül az arca, hogy olyan hosszú idő óta (vagyis nagyjából ideérkezése napjától számolva) most először mondanak neki altatót. Ha jó gyerek lenne, már rég az asztalon koppant volna a feje, de sosem volt az, és mindig rengeteget meséltetett magának elalvás előtt, úgyhogy ez most nem jött be. Balázsnak fel kell kötnie a gatyáját, ha ilyen módon akarja lerázni a kishölgyet.
-Hűű, ez de szép volt! Tudsz még? Mondj egyeeeet – Kezd el nyavalyogni. Végül is már eléggé benne járnak az estében, pont itt az ideje a versikéknek.
-Légysziii! – Kezdi el rángatni a srác ruhaujját, és ismét közelebb csusszan hozzá a padon.
-Na jó, előbb én, és aztán megint Te, mert úgy igazságos – Vigyorog bele az arcába, majd kattint egyet az öngyújtóval, és ismét kis lángocska jelenik meg. Így próbál gondolkodni, egészen addig, amíg fel nem jajdul, mert megégette magát.
-Áucs. – Szájába veszi sérült hüvelykujját, és úgy kezd bele egy versikébe.
- Mosolyog a Hold neked,
hunyd be szépen kis szemed!
Tente baba, lazulj el,
aludj, mint az aludttej!

Álmodj kicsim, szépeket,
tarka rétet, kék eget.
Nagymamát és kalácsot,
boldog legyen az álmod!

Aludjál csak édesem,
mosolyogjál édesen!
Én fogom a kis kezed,
látod, meg sem pisszenek!
Most ennyi jut eszembe belőle hiiiiirtelen – Hatalmasat ásít. Csak megteszik a hatásukat ezek a versikék. Lehet, hogy ez már valamiféle reflex, hogy amint meghall egy altatót aludnia kell, elvégre sok-sok éven át ez volt a rend otthon.
-Most Te jössz! De mesét kérek! Légysziiii! – Neki az teljesen mindegy, hogy most fogja kitalálni a srác, vagy már régebben hallottat ad elő, de addig fogja piszkálni, amíg neki nem áll mesélni. Bár most komolyan… ennek a vöröskének vajon az a terve, hogy itt fognak aludni? Mert akkor jól haladnak, az biztos.

Zsolti fiú

A találkozó előtt egy órával már nekiállt készülődni, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából. Mármint nem azért, mert annyira ráizgult erre a kis programra Zsolttal, hanem mert általában nem megy anélkül társaságba, hogy ne próbálkozna meg emberi formát ölteni előtte. Valójában amióta Zsolttal találkozott, egyfolytában nevet. Lehetne tompítani ennek az élét valami olyasmivel, hogy vele kacag, de akkor az nem volna teljesen igaz. Mikor meghallotta a srác ötletét, hogy randizzanak... Az első gondolata az volt: "Fiam, aludj még pár órát, és gyere vissza, ha jobban leszel". Most komolyan... látszik, nem ismeri a kishölgyet, aki nagyjából egy ötéves agyi szintjén áll, és a kapcsolatokról annyi fogalma van, amit a mesekönyvekből megtudott. Tahát van az a bizonyos szőke herceg, meg az üvegcipellő és társai. Ő ilyesmikre vár, vagy egy nagy medvére. Ezt még nem döntötte el, de manapság sokat járnak a fogaskerekei emiatt.
Mindegy is, mivel a hősszerelmes úriember a csapattársa, mégis igent mondott a noszogatásra, de egyáltalán nem randevú céljából. Csak mert szereti az embereket, és őszintén... rendkívül kíváncsi, ebből mi lesz. Mulattatja a helyzet, szörnyen.
Bevágtat a cukrászda ajtaján, és megkeresi tekintetével a fiúcskát. Nem nehéz észrevenni az egyedül várakozót. Elneveti magát, és odaugrándozik hozzá, hogy hatalmas lendülettel levesse magát a vele szembeni székre.
-Szia! Régóta vársz? - Ha minden igaz, késett vagy negyed órát, de úgy hallotta a szobatársaitól, hogy a lányoknak ez megengedett. Teljesen jó lenne, ha ezt a tanárok is így fognák fel, akkor nem lenne probléma abból, hogy mindig úgy esik be kezdés után.
-Kértél már valamit? Úúú, édességhiányom van, úgyhogy remek ötlet volt idejönni. Mondjuuuk... - Int a pincérnek, és rendel magának egy ötgombócos fagyikelyhet. Nem számít, hogy tél van meg hideg.

Zsolti fiú

Zsolti fiú nem viccel. Ezt azért már sejtette akkor is, mikor a meghívást kapta, de az udvarias gesztus mégis meglepetésként éri. Hát nem béna ő, hogy ne tudjon egyedül levenni egy kabátot. Látszik, hogy még sosem bántak így vele, ez annyira nem természetes. Meg a bókáradat, ami hirtelen a nyakába zúdul... senki nem mondta, hogy mentőmellényt is hozzon magával. Vagy legalábbis testőrséget, mert látszólag az uraság hormontúltengésben szenved. Még jó, hogy a területét nem jelölte meg eddig.
-Őőő... mihihhiiii? - Alig ült le a székre, visítva felnevet. Nem, igazán nem akarja ő kiröhögni a srácot, de azért ez így kezdésre kicsit sok neki. De még végszóként is brutális lenne, valljuk be őszintén.
-Tudom, hogy sokat késtem... de... Te ittál, amíg nem voltam itt? - Nem bírja abbahagyni a nevetést. Ez a tökéletes test egyből kiütötte őt, és annyira kileng ültében, hogy egy fél pillanattal később már le is borult a székről. Nincs mit tenni, majdhogynem az asztal alatt folytatja a kacagást, míg végül már a könnyei is kicsordulnak.
-Kérlek! Kíméld meg az életem! - Levegőért kapkodva próbál visszamászni a székre. Meg hát amekkorra törpe, csoda, hogy nem úgy kell felrakni rá.
-Figyelj... - Mielőtt még valami okosat mondhatna, már jön a következő akció. Egy buldózer sem lehetne hatásosabb, mint Zsolt.
-Virágook! - Csapja össze a tenyereit boldogan. Imádja a virágokat, legyen az bármilyen fajta. Átveszi a csokrot, és megszaglássza.
-Otthon mindig bele szoktam esni a mamám rózsabokraiba... vagy a kaktuszaiba. Igen változó. - Kezd bele derűsen a mesélésbe. Nyilván nem lett meggyőzve, de imád ajándékokat kapni, mint bármelyik másik gyerek is.
-Hűűű, azért elég tág ez a témakör. - Vigyorog rá a fiúkára. Ha nem lenne maga is rendkívül közvetlen, talán még tolakodásnak is vélné, de mivel imád beszélni...
-De mondjuuuk... - Könnyebb lenne gondolkodnia, ha Zsolt nem próbálkozna ilyen erőteljesen. Az erőltetett szemkontaktus például pont olyan, mintha valami ördögöt akarna közben kiűzni a hölgyből.
-Van rajtam valami fura? - Neveti el ismét magát, mert igazán nem érti, mi ez az egész. Persze olvas ő női magazinokat, és a "Modern Boszorkány" sokat foglalkozik a férfiakkal is, de Leonie sosem tudta hova rakni a témát.

Zsolti fiú

Most már valóban kezd úgy tekinteni Zsoltra, mint valami eszelősre. Még életében nem hallott embert, aki ennyi fura dolgot hordott volna össze egyszerre. Talán történt vele valami, mielőtt Leonie ide ért. Vajon megkérdezze a pincért, hogy nem esett-e a srác fejre abban a huszonöt percben?
-Mondd, ezeket a dolgokat könyvből tanultad? - Komolyan érdekli a dolog, így egy pillanatra abbahagyja a nevetést, és érdeklődve tekint a bagolykő legújabb hódítójára.
-Én is mindig szerettem volna ilyen cifrán beszélni, de talán túl keveset olvasok hozzá, hogy így tudjam csavarni a mondatokat. - Lebiggyeszti ajkait. Valószínűleg sosem fog tudni ilyen ékesen szólni...
-Ha már a kisgyerekes énnél tartunk. - Átugorja azt a kérdést, hogy rajta nevet-e. Talán a válasz nem nyerné el csapattársa tetszését.
-Mi lenne, ha olyat játszanánk, hogy a nap további részében nem mondasz ilyen fura dolgokat? - Vajon itt van olyan pánikgomb az asztal alatt, mint a bankoknál? Csak megnyomja, és perceken belül jön a felmentősereg... mert azt hitte nagy naivan, hogy fogja tudni kezelni a srácot, elvégre megmondta neki, hogy ez nem randi. Ő nem randizik. Most komolyan.. Leonie és egy kapcsolat? Mintha egy teknőst próbálnánk csigaházba, a csigát pedig páncélba rakni. Nem passzol.
-Óóó, ugyan! Volt már annál rosszabb is - Lóbálja a lábát - Valahogy mindig sikerül bajba kerülni - Vigyorogva megvonogatja a vállát. - Estem le lépcsőről, seprűről otthon - Kezdi sorolgatni, miközben ujjain számolja - De még a saját lábamban is képes vagyok megbotlani. - Egyetlen előnye ez a terelősködésnél. Nem tart tőle, hogy összetörik, mert már hozzászokott.
-Angyalt? - Megint elneveti magát. - Sok mindenhez hasonlítottak már, de ez új! - Ha ő angyal, akkor az ördögöknek nincs többé munkájuk.
-Szerintem komolyan lázas vagy - Néz rá aggódva Zsolti fiúra, de csak akkor kezd igazán érdekessé válni a helyzet, mikor az megfogja a kezét. Valójában imád másokat fogdosni, de érzi, hogy ez most nem teljesen az a baráti dolog, amihez hozzá van szokva. Már húzná is el, de elkésik, mert egy puszit is kap rá. Azt a kutya mindenit!
-Héhéhhé! - Elrántja a kezét. Úgy tűnik, a srác nagyon el van tájolódva, de sebaj, mert Leonie felkapja a kanalát, és az úriembernek már kevésbé mondható alak mellkasának szegezi.
-Ezt nem szabad! - Még nem döntötte el, hogy nevessen, megijedjen vagy szimplán döbbenten bámuljon.
-Vigyázz magadra, mert simán lenyomlak ám! Terelő vagyok, úgyhogy eltalálom a fejed, ha akarom! - Hogy mivel? Majd feldob egy gombóc fagyit, és a kanállal megsuhintja. Biztos hatásos lesz.

Zsolti fiú

-Mondjuk, ezt eltaláltad – Kuncogja el magát. – Tényleg boszorkány vagyok. De ez azért annyira nem meglepő ebben az iskolában. – Még egy kacsintást is mellékel saját poénja mellé. Jajj, hát a szülei biztos stand up-ot néztek, mielőtt nekiálltak Leonie-nak, azért lett ilyen vicces kislány belőle.
-Persze, nincs harag! – Vigyorogva megvonogatja a vállát. Zsolti fiúnak nagy szerencséje, hogy vörös törpénk ilyen kedves alkat. Más már rég asztalt borított volna. Talán. Ki tudja… lehet, csak ő nem tudja, hova kell rakni az ilyen udvarlókat. Persze a belső hang azt mondja, hogy egy ládába kéne, majd egy hajó rakterébe, de az túl drasztikus lépés lenne.
-Nem tudom, mi számít komolynak. Egyszer nekirohantam az ajtó élének, de szerencsére csak kisebb agyrázkódást kaptam tőle. – Mesélné tovább is ezt az érdekfeszítő sztorit, de ugyebár kisebbfajta közjáték zajlik éppen. Még egy szárnyas, pufi tökmag is beröppen a képbe. Hé, most komolyan! Aki még pelenkát hord (vagy tán azt sem), ne próbálja kettészúrni az ő lelki világát, mert az nem fair. Mázli, hogy semmit nem észlel a jelenlétéből, csupán egy furcsa, szívet melengető érzés marad utána.
Zavartan rápislog a vele szemben ücsörgő srácra, aki éppen most állt neki pityeregni. Nem állt szándékában megijeszteni, így gyorsan lerakja a kezében lévő kanalat, amivel az imént fenyegette. Csakhogy… hála Cupidonak, rögvest fellángol a szerelem benne. Mégpedig a papírzsepi iránt, amivel Zsolti fiú az arcát takarja. Ejj, az tuti, hogy a kis szárnyas fejvadásznak nem ezzel az akciójával kéne reklámoznia magát a későbbiekben.
-Jajj, Zsolt, ne sírj! – Mondja ijedten. – Ne a zsebkendőbe! – És már nyújtja is a kezét rajongása tárgya felé.
-Tudom, hogy ez… de… megkaphatnám? – Mielőtt még a srác belefújja az orrát, megpróbálja elszedni tőle.
-Én.. nem akartalak megbántani. Csak ilyet nem illik csinálni. A szüleid nem mondták? – Miközben beszél, végig a zsepit szuggerálja.

Zsolti fiú

Végül csak megkaparintotta a hőn áhított zsebkendőjét. Ó, zsepik legjobbika, micsoda gyönyörűséget érez a kezében tartva legnagyobb kincsét. Emellett még fülbevaló-imádata is aprócska hóbortnak tűnik. Próbál ugyan Zsoltra figyelni, de tekintete minduntalan visszatér imádata tárgyára. Be kéne kereteztetnie. Nem, nem… akkor nem tudná magával cipelni. De mi van, ha így elszakad? Isten ments! Ebbe még belegondolni is rossz. Nevet kéne neki adni, elvégre most már örök életére együtt maradnak!
-Terelő? Jah, igen –Álmodozó mosollyal próbálja felvenni a beszélgetés fonalát – Igazából… az kellett a csapatba, a bátyám meg azt mondta, hogy úgyis meghalok az első meccsen, szóval bevállaltam. – Mi lenne, ha Hans lenne a zsepi neve? – Csak azért is alapon. De mindig sajnálom, hogy bántanom kell a többieket – A múltkor még el is pityeredett, mikor kiütötték Kristófot. Nem tehet róla, irtózik az erőszaktól. Legyen inkább Géza, a zsebkendő.
-Persze! – Neveti el magát. Ő meg maga Rapunzel, csak az eredeti haját eladta szép pénzért, és most ilyen selejtesen tengeti mindennapjait.
-Nem szégyen, ha egy fiú sír… - Most igen erősen koncentrál Ödönre, a zsepire, hogy ne nevesse el magát. Meg amúgy is… olyan szép és hasznos… és fehér. Még sosem látott ennél szebben csillanó fehér anyagot.
-Ömm… - Szemöldöke felszalad a haja vonaláig. Már megint kezdődik ez a bókolás. Miért is beszélgetnek a kezéről, miközben Jürgennél nem létezik remekebb tárgy a földön? Ha hazamegy, azonnal írnia kell a családjának, hogy micsoda kabalát talált magának.
-Biztos azért ilyen szép, mert sokat mosok kezet – Mondja nagy komolykodva, bár inkább nevetne, amit felfelé kunkorodó szája is jelez beszélgető partnerének.
-A kedvenc színem talán a sárga. Bár nem is tudom.. változó – Jókedvűen megvonogatja a vállát, miközben elkezd válaszolgatni a kérdésekre. Magához képest keveset beszél, de talán azért, mert figyelmét leginkább Móric köti le. (Bizony… még nem talált megfelelő nevet)
-Van egy nyuszim! Imádom! Trilliannak hívják, és nagyon szép – De nem annyira, mint Egon, ez tény. Tényleg pszichológushoz kéne fordulnia. Még hogy egy tárgyat imádni ennyire…
-Majd bemutatom, ha szeretnéd. Nagyon okos, és általában szót fogad. Őt nem lehet nem szeretni. – A testvéres viccet hallva, oldalra biccenti a fejét.
-Kettő is van. Egy bátyám és egy nővérem. De... – Bálványozza a családját, szóval egy rossz szót sem mondana róluk, vagy ha mégis, azt nagyon nem gondolná komolyan. – Végül is… éjszakára nem rakjuk ki őket, meg az asztalnál esznek ők is, két lábon járnak… szóval… kevésbé hasonlítanak állatokra. – Ujjai között szórakozottan megforgatja Ézsaut. – Szóval Neked is van tesód. És ő most hol van?

Zsolti fiú

Imádatának tárgyát, Klaust simítgatja az asztalon egy lelkes mosollyal kísérve. Már a közös jövőjüket tervezné, ha közben nem kéne csapattársára is figyelnie. Bánatos dolog ez a fétis, megfosztja (majdnem) egyetlen örömétől, az emberektől. Bár most úgy érzi, hogy azzal is el tudna lenni, ha egy üres szobában ülne, és csak bámulná a zsebkendőt. De később biztos bánni fogja, hogy nem fordított kellő figyelmet Zsoltnak, aki egy igen mókás figura ebben a történetben.
-Nem, ő nem járt ide sosem. Pedig mindig mondom neki, hogy jelentkezzen mestertanoncnak, de nehéz őt meggyőzni. – Összeráncolja a szemöldökét. Úgy látszik, kezd kiveszni belőle a humorérzék. Ja, nem is, mert fél perccel később kitör belőle a nevetés. Igazán nem tudja hova rakni ezt a srácot a beszólásaival. Pedig ő aztán mindenkit imád, és mindenkivel tud azonosulni. Kivéve a vakondokkal. Azok ijesztőek, nem látnak, lapát lábaik vannak, ráadásul a föld alatt élnek. Egy vakonddal nem tud azonosulni. De ha például zsebkendő lehetne, mint Feri! Szép életük lett volna kettejüknek. Együtt, egy csomagolásban, míg valaki ki nem szabadította volna őket, hogy aztán boldogan… kifújja bennük az orrát. Csúnya vég. Talán mégis jobb ez a felállás.
-Azt hiszem, a bátyám soha nem is vette volna fel a tárgyat. Nem igazán hisz a jövendőmondásban… - Rávigyorog a srácra, miközben meglengeti a levegőben Thomast. De rosszul teszi, mert a következő másodpercben visítva felnevet, és akkora lendülettel dől hátra, hogy székkel együtt felborul. Ez már csak egy ilyen nap.
-Mihhihii? Miért mondasz ilyenekehhet? – Azért ujjlenyomatokról ábrándozni nem utal teljes józanságra. Bár zsebkendőket imádni sem épp’ a legtisztább fejre utal. Aprópó zsepi. Miközben próbál feltápászkodni, észreveszi a földön heverő Gyuszi maradványait. Hát ez… ennek annyi!
-Neee! – Felkapja két darabban lévő imádatának tárgyát. – Megöltem! Te jó ég! Megöltem! – Siránkozik egy sort, miközben Zsolti fiú orra előtt kezdi lóbálni a zsebkendőt, majd a felállított székre rogy ismét. Mi lesz így vele? Persze ő nem boszorkány, hogy helyrehozza… Pár pillanatig elkeseredetten nézi, majd felvidul.
-Nem baj, így már kettő van belőle! – Ez a megoldás talán azért született hirtelen, mert lassan kezd elmúlni Cupido ügyködésének hatása. Ideje lesz már.
-Nem is tudom… Neked mi tetszik a kezemben? – Teszi fel a költői kérdést. Legalább annyi értelme van az ő imádatának is. Bár… ha jobban belegondol, a keze nem néz ki úgy, mint egy csirkeláb, szóval valószínűleg tényleg a szép kategóriába tartozik. Most mit szerénykedjen itt…
-Fekete és sok leve van? – Jajj ne, ez már előre fáj neki. Beharapja alsó ajkát, hogy ne kezdjen újabb röhögő görcsbe. – Fogalmam sincs, de alig várom, hogy eláruld! – Egyébként tényleg kíváncsi. Biztos a néger a megfejtés. Mindig az. Fekete is, teste tömegének több mint a fele víz…
-Még ez is itt van! – Vígan meglengeti a fagyis kelyhet, amihez eddig hozzá sem nyúlt. De most, hogy eszébe jutott, szájához emeli, és elkezdi kortyolgatni az olvadt fagyit.
-Mást nem kérek, köszi. Nem mintha Te hozzányúltál volna a sütidhez… - Jegyzi meg csak úgy mellékesen.

Zsolti fiú

-Csak semmi pánik – Nevetgél immár újra a széken ücsörögve. Legalább annyira törhetetlen a hölgyemény, mint egy kiló Zsolnay porcelán. Csak utóbbi még drága is.
-Már gondoltam rá, hogy biztonságossá kéne tenni a környezetem, de túl nagy meló lenne. – Az még hagyján, hogy egy házat bababiztossá tesznek… de egy egész iskolát és környékét? Talán beszélni kéne a vezetőséggel, elvégre csiripelik itt a madarak meg az iskolaújság pletykarovata is, hogy a gólyák megszállták a helyet. Leonie magára vállalhatná a felújítás megszervezését: „Egy biztonságos iskoláért!” szlogennel. A végén persze ő is profitálna belőle. Ezen elmélkedik, ujjaival Richard-Konstantin-t piszkálja, mikor beállít a postás.
-A rajongók már itt sem hagynak békén? – Villant ezer wattos vigyort a srácra. Nyilván már mindenki tudja, hogy Zsolti fiú lesz a legújabb kviddics sztár köreikben. Apropó… tényleg kviddics a téma. Vörös törpénk pedig nem győz szájat tátani a legújabb infó hallatán.
-Ezt el sem hiszem! – Nevet rendületlenül. Hogy miféle okokból nem akar hinni a fülének, az az ő titka marad. – Komolyan együtt leszünk bodyguardok a csapatban? – Óó, a kis medve most milyen büszke lenne rá, hogy így megcsillantotta angol szókincsét!
-Akkor ideje nekiállnod gyúrni és edzeni – Na, nem azért, mert olyan nyeszlett az úriember, csak mégis… rajta múlik az egész csapat épsége.
-Szeretnél egy-két jó tanácsot? - Lassan végigjátszott egy egész szezont, így már okoskodhat, nem?
-A lényeg, hogy mindig az ütő jó oldalán legyél. De végül is... terelőként ezt nem nehéz kivitelezni. - Valójában csak fecseg össze-vissza. Ugyan mit tanácsolhatna pont ő? Hogy Zsolti fiú rendesen fogja össze a haját, mielőtt pályára lép? Nagyjából ezt az egy tanulságot szűrte le eddigi meccsei alatt.
-Egyébként... nem mondtad el a vicc végét. - A zsebkendőjén kívül ez érdekli még a legjobban. Nem ér nyitva hagyni a végét, mert ő amúgy is olyan kis kíváncsi alkat.

Zsolti fiú

Az igazság az, hogy egy egészséges tartás maradt még benne eme úriemberrel szemben. Elvégre olyan alak benyomását keltette már az elején, aki a virágot gyökerestül tépi ki, csak mert az olyan szép. De talán csak Leonie nincs hozzászokva az udvarlókhoz. Vajon erre kéne felkészítenie a lelkét a jövőben? Hát… viszlát, Szőke Hercegek meg Góliátok.
-Hangosan elmélkedtem volna? – Nem tud nem mulatni magán. Jobb lesz, ha vigyáz a gondolataira, mert úgy látszik, túl sokat jár a szája, és önkéntelenül is elmond mindent. Hihetetlenül idegesítő szokás.
-Őőő… hát őőő… - Ha valaki ebbe a tökmagba bele tudja fojtani a szót, az már valami. Zsolti fiú pedig a találkozó alkalmával nem először teszi ezt. Szenzációs képességekkel rendelkezik. Leonie környezetében bizonyára sokan örülnének, ha birtokában lennének ennek a tudásnak. Csakhogy nincsenek! Remélhetőleg az uraság sem lesz oly’ botor, hogy kiadja a titkot.
-Figyi… szerintem én nem leszek a rajongód. – Valamiért úgy érzi, teljes mértékben ellen kell állnia, nehogy félreértés essék közöttük. De azért próbálja a mondat élét elvenni.
-Tudod… már nem férne fel a posztered a szobám falára. – A kis szerencsétlen vörös! Vajon hogyan kell előadni a „nincs olyan, hogy mi” című szerzeményt? Merthogy ő tényleg roppant bénának érzi magát ebben a szituációban, és nyilván nem akarja megbántani a srácot sem. De az emberek józanabbik fele nagyjából két mondat után rájöhet, hogy Leonie a csodára vár, nem egy hús-vér hímneműre.
-Csak nyugodtan – Lelkesen áldozza fel együtt töltött idejüket, hogy Zsolti fiú megírhassa azt a roppant fontos levelét.
-Terelőnek jó lenni – Állapítja meg derűsen, miután beszélgető partnere megemlíti, hogy hajtónak is szívesen beállna. – Csak kár, hogy direkt bántani kell másokat. Az utolsó meccs után gondolkodtam, hogy be kéne fejeznem, de nem szívesen hagynám magára a csapatot. Meg aztán… jó móka repülni. – Igazából attól fél, hogy a játék miatt esetleg megszokja az agresszivitást. Ami… valljuk be őszintén, nála igazán lehetetlennek tűnik.
-Jaaa, hogy levele! – Ismét elneveti magát, de most nem éppen a viccen, hanem azon, hogy ő azt értette, leve. Látszik, hogy el van tájolva. Talán a zsepi vette így el az eszét. Valóban, már egyre kevesebbet pillantgat rá, múlik a hatás. Ez jó, még a végén bolondnak néznék a szobatársai. Mármint, a mostaninál is jobban.
-Néger postás? – Szegény feketék, mint említve lett korábban, tényleg mindig rájuk kell gondolni egy-egy ilyen viccnél. Leonie pedig még csak most kezd el gondolkodni a poénon. Beharapja alsó ajkát, és felvihog. Merthogy nem érti, mi van.
-Miért nem inkább bagoly? Abból is van fekete. – Korrepetálásra kéne járnia Humor Heroldhoz, akkor talán felfogná, miről van szó. Mindegy is, inkább kihörpinti az olvadt fagyi maradékát a kehelyből. A legkevésbé sem mondható illemtudó hölgynek.
-Mit szólnál, ha véget vetnénk a mai mókának? – Valójában már fel is ugrott a helyéről, és zsebében néhány érméért kotorászik, hogy fizetni tudjon. Csoda, hogy eddig bírta ülve, mert nem szokása nyugton maradni.

Mary

Egészen megszerette ezt a helyet, amikor először járt itt, és Balázzsal találkozott. Azóta többször mászkált már erre, hogy összebarátkozzon ezekkel a haláli manókkal, és megszegjen mindenféle fogyókúrás szabályt. No, meg aztán, mindenféle más szabályt is, ami szerint nem tanácsos zaklatni a dolgozó apróságokat. Mázli, hogy még sosem penderítették ki, főleg, hogy ilyen későn szokott leosonni egy kis nasira.
Most leginkább azért szökött ki a klubhelyiségből, mert szörnyen unatkozott, és még mindig jobb a pörgős manók társasága, mint az alvó szobatársak. A szokásos mamusz, kezeslábas pizsama párosításban van, mert ugyan minek felöltözni, ha úgysem találkozik emberekkel… legalábbis ezt hiszi. Ugyan ki mászkálna még ilyenkor idekint?
Egészen az ajtóig nindzsa üzemmódban közlekedik, majd a konyhához érve bevágódik a helyiségbe, frászt hozva ezzel néhány tökmagra.
-Szép estét! – Köszön udvarias kislányhoz méltóan, és beljebb ugrándozik, egészen az asztalig, ahol is lerakja a magával cipelt terhet. Egy magnó az. Miért is ne adhatná meg a módját, ha már egyszer így kiruccan?
-Ó, igen – Vigyorog rá az egyik kis törpikére, aki odasiet hozzá, hogy teljesítse a kívánságát.
-Szeretnék egy kakaót, ha szabad – Mert persze ő is el tudná készíteni, de miért is venné el mások örömét? Amíg a manó elszalad, hogy meghozza a rendelését, ő maga elkezd babrálni az otthonról kapott szerkezettel. Homlokát ráncolva kezdi nyomogatni a gombokat rajta, hátha valamelyikkel bekapcsol. És láss csodát, egyszer csak megszólal a zene. Valahogy érzi, hogy ez most nem teljesen legális, de attól függetlenül felhangosítja, és elkezd rá dülöngélni.
-Köszönöm – Fordul közben a kakaót leszállító manó felé, és belekortyol a forró italba. Jólesően cuppant egyet, majd lerakja a bögrét, felpattan a legközelebbi padra, és elkezd táncikálni valami latin dallamra, ami éppen a magnóból szól.

Mary

Tökéletesen jól érzi magát még egy manót is felrángat maga mellé, hogy a kezét fogva pörgesse őt. Az már más kérdés, hogy szerencsétlen kis apróság mennyire önszántából kezdett bele a táncba mellette. A lényeg persze, hogy Leonie remekül elvan saját kis világában. Olykor-olykor lehajol, hogy felvéve bögréjét, belekortyoljon kakaójába, vagy kicsit tekergessen a magnó hangerőszabályzóján. Micsoda egy találmány! Mázli, hogy kicsempészte a nagyszülőktől, még nagyobb mák, hogy apuka szívesen megbütykölte neki egy bájos mosolyért cserébe.
Olyannyira nem érzékeli a külvilágot, hogy fel sem tűnik neki, hirtelen eggyel többen lettek a kelleténél. Csak akkor kapja fejét az ajtó irányába, mikor a zene ellenére egy elég nagy csattanást hall. Ijedten lép egyet hátra, aminek köszönhetően ő maga is hatalmasat esik a padról. Nyekkenve ér földet, pont a hátsójára.
-Áuucs. – Nyögi ki, de már tápászkodik is fel, mert az ajtótól még mindig nem érkezett semmi életjel. Odasántikál a fekvő lány mellé. Te jó ég, egy hulla! Vajon el fogják hinni, hogy nem ő végzett vele? Vagy inkább el kéne ásnia valahol az erdő környékén? De honnan szerez ásót? Hiszen még a pálcája sincs nála! Csak egy nyomorult magnó! Várjunk csak, a manók! Őket rá lehetne venni, hogy segédkezzenek neki? Jesszus, nem akar a varázslók börtönébe menni! Ott biztos nagyon kényelmetlenek az ágyak, és tuti, hogy a kakaót is mindig hidegen adják. Az szörnyű volna!
-Ébredj! – Két vállánál fogva kezdi rázogatni kicsit a hölgyeményt. – Mondd, kérlek, hogy élsz, légyszi, légyszi! – Egészen belehajol a lány arcába, így ha az kinyitja a szemeit, egy jó nagy adag vörös hajjal találkozhat, meg egy mögüle kivillanó ezer wattos vigyorral.
-Hát mégsem vagyok gyilkos! – Sóhajt fel megkönnyebbülten, miközben megfogja Mary kezét, és felhúzza ülésbe, ha akarja az, ha nem. – A frászt hoztad rám, már azt hittem, el kell, hogy földeljelek valahol. – Derűsen hátratolja loboncát, és érdeklődve tekint újdonsült ismerősére.
-Vagy csak megfáradtál? Mert akkor ott van a pad, azon nyugodtan lepihenhetsz, ígérem, nem fogok ugrálni rajta. – Felpattan, de egyből fel is szisszen. – Ajj, azt hiszem, eltört a csontom. – Ingatja a fejét, és egy nagy sóhaj közepette odalép az asztalhoz, hogy felemelje a bögréjét. – Kérsz Te is? – Kérdezi vigyorogva.

Mary

-Oké, de ki fog nekem hinni, ha egyszer Te már hulla leszel? – Kérdezi komolykodva. – Hiszen nincs is szemtanú! Csupán vagy harminc manó… de lehet, hogy ők mind háttal álltak, mikor bejöttél. Akkor aztán hogyan bizonyítom be, hogy ártatlan vagyok? – Levegővétel nélkül magyaráz a lánynak. És mikor megáll, akkor is csak azért teszi, hogy belekortyolhasson kedvenc italába.
-Lehet, hogy még az is jobb ennél, ha melléd temetnek – Mivel valóban nem a legjobb ötlet hangoskodással a nyakukra hozni a felügyelő gárdát, a magnón egy mozdulattal lejjebb veszi a volumét, és ráhuppan az asztalra. Csupán egy kisebb grimaszt ereszt meg fájó sejhaja miatt, majd megpaskolja maga mellett a helyet, jelezve, hogy nem harap. Vagy ha mégis, nem nagyot, és még veszettnek sem mondható, tehát nincs mitől félni.
-Azért csak nem fogják leszedni a fejünket, mert itt vagyunk. – Arcán a tökéletes derű látható, semmi aggodalom. A legkevésbé sem tart tőle, hogy majd mindjárt jönnek a csúnya, gonosz tanárok és törpe változataik, azaz a prefektusok.
-A büntetőmunkák meg nem olyan vészesek. A múltkor fél méteres játék katonákat kellett a rétre cipelnünk egész éjszaka. Ami még mókás is volt… de a következő éjszaka a Szabályzatot kellett másolni… az mondjuk… uhh! Sosem találtak még ki annál unalmasabb dolgot. – Hangja átmegy nyávogó kislányosba, ahogy mesél. Igazából, nem kérdezték, csak beszélhetnékje van. Meg aztán, az elhangzottak már előrevetítenek valamit a mai estével kapcsolatosan. Talán most még van ideje Marynek elmenekülni, ha igazán bölcsen akar cselekedni…
-Azt hiszem, inkább most nem mutatom meg, de jól a hátsómra estem… végül is, majd azon a Valentin napi bálon úgy fogok közlekedni, mint aki elfelejtett wc-re menni. Szörnyen vonzó látvány lesz! – Homlokon csapja magát, majd vigyorogva elnyúlik az asztalon. Kicsit hirtelen csapta le azt a bögre kakaót, rá kell pihennie egy pillanatig.
-Te is jössz majd? – Leonie-t a legkevésbé sem zavarja, hogy pár nélkül fog megjelenni. Vagyis… ha megjelenik, mert ugye egy bizonyos illetőnek bekamuzta, hogy van már partnere, ezek után meg olyan kínos lenne találkozni vele egyedül…

Mary

-Nem tehetünk róla, hogy ilyen későn megéheztünk. Vagyis… szomjaztunk. A toronyban meg nem ilyen finom a kakaó. Ugye? Itt, hogy a manók személyesen adják, sokkal nagyobb adag szeretet van benne. Ezt igazán át kéne éreznie minden erre tévedőnek. – Olyan komolyan pillog fel Maryre, mintha legalábbis szépségkirálynő választáson lenne, és éppen a világbékéről tartana előadást. Pedig valójában egy szavát sem szabad komolyan venni, főleg nem ilyen későn. Hirtelen felül, és egészen közelről belebámul a nevető lány arcába.
-Ez egy komoly dolog, ne nevess! – Egyébként meg fogalma sincs, min mulat ilyen jól a társa, de neki magának is erősen kell harapdálnia a szája szélét, hogy ne vigyorodjon el, és tartsa a komoly figurát.
-Én, ha itt találnám magunkat, tuti kitakaríttatnám az egész konyhát a manók helyett. Vagy beállítanám magunkat reggelit készíteni az egész diákságnak. Húúú, egyszer prefektus leszek! – Izgatottan feltérdel, és megragadja Mary karját.
-Legyél Te is az, és mi leszünk a legrettegettebb prefik az iskolában! – Mondjuk, Amiránál félelmetesebbet nehezen tudna elképzelni, de sebaj. Majd sokat gyúr rá előtte. Különben sincs halovány fogalma sem róla, miként lehet itt előrébb lépni a ranglétrán. Jesszus… próbáljuk már meg egy pillanatra elképzelni ezt a kis szerencsétlen vörös törpét prefektusként. Nevetséges, még ő maga is jól elkacarászik ezen a képzelgésen.
-Khm… addigra ki kell fejlesztenünk valami gonosz kacajt, hogy amint megtalálunk egy tilosban mászkálót, előadhassuk. Muhahhahaa! – Még a kezeit is égnek emeli, de inkább nevetségesnek tűnik, mint félelmetesnek. – Őő… na mindegy. Ezt még gyakorolni kell. – Egy szisszenés kíséretében lehuppan a hátsójára, és újra rendes távolságot vesz fel a lánytól, hátha amaz nem szereti, ha ennyire belemásznak az aurájába.
-Igazad van! – Vált hihetetlen sebességgel témát, és máris a Valentin napról kezd értekezni.
-Nem is értem, miért csinálnak belőle ekkora ügyet. Bár ha jönne a Szőke Herceg… - Ábrándozva sóhajt egyet. Nagyon romantikus alkat ő… az álmaiban természetesen. Nem hiába imádja a meséket.
-Ne mondd, hogy nem pattannál fel a fehér lovára Te is. Tudod, olyan Hófehérkésen. Vagyis ne.. nem lenne kedvem megfulladni előtte… akkor Csipkerózsikásan! Mondjuk átaludni az életem, nem is tudom… biztos elzsibbadna mindenem, annyi ideig egy helyben feküdni! – Jól elértekezik magában, csak Mary egyik kérdése billenti ki lelki egyensúlyából. Megint elkapja a karját, és kétségbeesetten belepillog az arcába.
-Van jelentkező! – Ezt úgy mondja, mintha legalábbis valami hatalmas katasztrófáról számolna be. Mondjuk, hogy a maják megjósoltak még egy világvégét, és az pont a következő születésnapja előtt lesz.
-De hazudtam neki. Azt mondtam, hogy már van párom, pedig nincs is. Csak olyan ijesztő! Nekem nem kell barát! Mármint olyan… tudod… hogy mindig együtt vagyunk, meg édibédi neveket adunk egymásnak és egymás szájában lógunk egész nap. – Hevesen megrázza kócos haját, és dacosan összefonja maga előtt a karjait. Látszik, hogy igen gyermeteg felfogással bír a kapcsolatokról. Természetesen a Szőke Hercegről egészen máshogy vélekedik... hiszen az nem valós.
-Esetleg, ha lenne egy medvém… - Ábrándozva sóhajt fel ismét. Hogy ez miként jön ide? Rejtély…

Ronald

Szóval a mai nap az olyan, hogy van valami a levegőben, amitől lehetetlen leállnia a pörgéssel. Talán a vizsgaidőszak teszi. Valószínű, hogy valami nem jól működik az agyában, ugyanis ahelyett, hogy stresszelne, aggodalmaskodna, görcsölne, teljesen felszabadult és gondtalan. Mondjuk, a tanulással sem törődik igazán, nem sokszor látni könyv felett görnyedve. Öhm… hát most sem éppen hat kiló tananyaggal az oldalán tűnik fel.
Piros harisnyában, citromsárga hosszú pólóban, és elmaradhatatlan mamuszában vágódik ki az erkélyajtón. Mintha legalábbis óriás vakond üldözte volna idáig, bevágja maga mögött az ajtót, és térdeire támaszkodva kifújja magát. Egy fél pillanattal később viszont kiegyenesedik, és felkiált.
-Megjöttem! – Kitárja karjait, és elneveti magát. Igazából eszébe sem jut, hogy esetleg valaki más is lehet idekint a hidegen kívül. Merthogy az van, meg ahogy körbepillog… hoppá! Hiszen ő… Ő az!
-Végre megtaláltalak! – Pár ugrással (pici termetéből kifolyólag szüksége van erre) ott terem a srác előtt, és belevetődik a nyakába.
-Annyira hiányoztál! Már azt hittem, sosem látlak többé! – Még pár könnycseppet is elmorzsolna, de rendíthetetlen jókedve miatt inkább megmarad a nevetésnél. Bő fél perc után, ha ugyan addig nem kap egy maflást, lekászálódik Ronald nyakából, és rávigyorog.
-Azt mondtad, hogy két hetet leszel távol, erre már egy hónapja nem hallok felőled semmit! Te kerülsz engem? – Vonja kérdőre őt rögvest, nem is hagyja, hogy megszólaljon. Bár az is elég valószínű, hogy az ismeretlen köpni-nyelni nem tud a kis vörös törpe akciójától. Merthogy Leonienak egyébként fogalma sincs róla, ki ez az úriember, de azért egész jól elvan, nem? Néha szeret kicsit bolondozni.
-Az egész azért van, mert véletlenül túlöntöztem a páfrányodat? Azt mondtad, nem zavar! – Ideje lesz leállítani, mielőtt igazán belelendül… vagy ha Ronald fel tudja venni a fonalat, akár még érdekes reakciót is produkálhat minderre.

Ronald

Az tuti, hogy mikor Istenke az őrültséget osztogatta, egészen véletlenül megborította ennél a hölgyeménynél a flakont, azért sikerült ilyen hihetetlenre a kis vörös törpe. Mikor meg ilyen jó a kedve, pláne lehetetlen volna lelőni. Fura is lenne, valaki végigkergetné a kastélyon egy puskával a kezében. Mázli, hogy ez az úriember egészen jól fogadja a műsort, talán nem véletlenül eridonos ő is.
-A hegyekben? – Őszintén meglepődik a folytatáson, de azért nem hagyja magát. Túlságosan szeret színészkedni ahhoz, hogy ennyitől kiessen a szerepből.
-Te jetire vadásztál? – Vigyorogva vonja fel szemöldökét. Ronald nem tűnik egy olyan tipikus mészáros medvének. Végül is, a külső megtévesztő lehet. Leonie is picike és nagyon törékenynek tűnik, aztán közben… ömm… az is.
-Én mondtam, hogy elég egy szál tulipán is, nem muszáj pont jetifejed hoznod… de tényleg… hol is van? – Látványosan körbepillog, még a srácot is körbejárja, hátha megtalálja az említett ereklyét, de sehol semmi. Csak akkor vigyorog fel az ismeretlenre, mikor megkérdezi, mi van azzal a páfránnyal.
-Nem kaptad meg a levelem? – Próbál nagyon ártatlan arcot vágni, mintha tényleg takargatnivalója volna. – Tudod… amit rám bíztál, hogy gondozzam, amíg nem vagy itt… történt egy kis baleset. Épp kivittem sétálni, mikor egyszer csak jött egy sas! És puff! – Belecsap saját tenyerébe – Lecsapott, kikapta a kezemből! Ellopta tőlem! Ne haragudj! De ha hazamegyünk, ne nézz a szekrény tetejére, mert lehet, hogy ott lesz kirohadva, ha esetleg a kis tolvaj visszahozta azóta… - Lassan már maga sem tudja, miről beszél. Nem lenne nagy csoda, ha újdonsült barátja, merthogy már most tudja, micsoda pajtira lelt… szóval ha kedves ismerőse sem tudná követni az eseményeket.
-Feltűnt, hogy új a ruhám? – Nevet rá Ronra, miközben megpördül, hogy minden oldalról meg lehessen csodálni. – Csak azért vettem, hogy a kedvedre tegyek vele. Sikerült? – A vigyor akkor sem fagy le arcáról, mikor elkezdik melengetni a kezét. Sőt, inkább elkezd nevetni.
-De, fázom! – Mintha ez volna a világ legmulatságosabb dolga, úgy áll hozzá. Tuti szívott valamit.
-Szóval a Te hibád lesz, ha megfázom, ugye tudod? – Mondja rosszallóan, de nem adja jelét, hogy hajlandó volna beljebb fáradni a melegre.

Ronald

Egészen elszontyolodik, amiért se jeti, se tulipán nincs. Ezt azért a legkevésbé sem lehet sikeres expedíciónak nevezni, szóval Ronald ne nagyon akarjon könyvet írni belőle. Kevésbé lenne sikeres, mint például Bear Grylls vagy a „Pokoljárás”.
-Szóóóval hoztál nekem ritka szép madarat? – Csillan fel a tekintete, és boldogan ugrándozni kezd. Már látja is lelki szemei előtt, hogy vesz majd egy csodaszép kalitkát, és abban fog lakni legújabb házikedvence. Talán még Trilliannel is összebarátkoznak. Remélhetőleg a nyuszmók nem lesz féltékeny…
-Gondolj bele, milyen szép is lesz madárcsicsergésre ébredni! Mintha tavasz volna! – Hát… ránézve a kis törpére, tényleg nem ártana, ha legalább pár fokkal melegebbet jósolt volna mára Meteorológus Mihály.
-Engem? Egy sas? – Mindkét kezét felemeli, és nekiáll feszíteni, mintha legalábbis valami testépítő stúdió reklámarca volna. Persze valószínű, hogy egy ilyen kampánnyal inkább elvesztené a vendégkört a hely…
-Ezt nézd meg! Ez nem sajtmártás ám! – Mutogatja alig létező izmait. – Úgy elbántam azzal a sassal! Felpattantam a seprűmre, és egy jól irányzott ütéssel a fazékba küldtem a madarat… - Bólogat nagy komolyan. – Senki nem szórakozhat a mi páfrányunkkal! – Csoda, hogy nincs benne az iskolai színjátszó csapatban. Bár ezt a színészi tehetséget akár a pályán is kamatoztathatná. A kviddicset mugli foci szintre lehetne hozni, bár egy felbukásnál kicsit rosszabb lenne lezuhanni a seprűről, csak azért, hogy büntetőt dobhassanak…
-Jajj, hát nem adhatod oda a ruhád! – Egy pillanatra megilletődik a hirtelen jött sztriptíz műsor láttán, de Ron annyira vicces fiúcska, hogy végül ezt is poénra veszi, és vigyorogva megböködi újdonsült ismerősét.
-Hiszen olyan kis csontos vagy! – Nicsak, ki beszél! – Téged még tuti hónapig etetne a gonosz boszorkány, mielőtt bedobna a kemencébe cipónak. – Sajnos kedvenc meséitől sosem tud megszabadulni.
-Nem akarom, hogy miattam megfázz, de tényleg… - Próbálja visszautasítani a melegebb ruhadarabokat, de a fenébe is! Cudar idő van idekint! Végül is csak felhúzza a srác pulóverét.
-Divatot teremtek! – Ugrándozik lelkesen. Amúgy is imádja, ha kétszer belefér a ruhába.
-Ezért ajándékot érdemelsz! Mit szeretnél? Lehet egy kívánságod! – Jelenti be jókedvűen, miközben odalépked az egyik fotelhez, és beleveti magát. Aztán mindjárt jöhet a kívánság: „Menjünk be!”

Ronald

Az egészen biztos, ha egyszer Leonie-nak jókedve van, akkor nincs az a dolog, ami leállíthatná őt az őrültségben. Igen, mondhatni, hogy szenvedélyes személyiség, de ez egyelőre csak gyermeteg mindennapjaiban dominál, nem holmi love sztorikban, amiben most úgy látszik, mégiscsak belecsöppent. Nem is veszi komolyan Ronald egyetlen szavát sem, hiszen annyira benne van a szerepben, valószínűleg a srác is pont annyira játszik, mint ő.
-Ameddig a seprű repül? Az nem lesz túl hosszú menet! – Nevet fel derűsen, és rákacsint az úriemberre. Hamar szanaszét fagynának odafent, meg az oxigénhiány, ugyebár…
-Esetleg mehetnénk a csillagokra zsupszkulccsal! Az mindenképpen kényelmesebb lenne, de a legkényelmesebb az lenne, ha itt megvárnálak. Mondjuk, hozhatnál nekem egy marék port. Cserépbe raknám, és csillagvirág nőne belőle, ami éjszaka világít! – Fantázia az egekben.
-Éhségsztrájk? Az nem jó móka! – Húzza el a száját. Enni kell! Ő maga imád jóízűen falatozni, bár ez kicsit sem látszik alkatán. Mázli, mivel pár tízkilós felesleggel igencsak úgy nézne ki, mint egy dugó.
-Hiszen annyi finom dolog van a világon! Mint például a túrós rétes! Vagy a húsleves! – Ujjain számlálgatva kezdi el sorolni a finomabbnál finomabb étkeket, csak akkor hagyja abba, mikor eljut az agyáig, hogy Ronald mit is mondott. A mosolyából táplálkozik? Mi van? Értetlen nevetgélésbe kezd, és a fejét rázza.
-Ez jó szöveg! Melyik mesekönyvben olvastad? – Hátratúrja a haját, és úgy bámul fel immár a fotelból lábát lóbálva.
-Izééé… ömmm… - Még most sem tudja igazán, milyen reakciót kéne nyújtani egy-egy bók hallatán. Még akkor sem, ha ez az egész szituáció csupán egy játék kettejük között. Végül úgy dönt, hogy ideje belecsapni a lecsóba, és rátenni egy lapáttal a hangulatra. Még mindig jobb, mint zavarba jönni.
-De várj csak… - Elsiklik a kívánság és a bemenetel felett. Helyette megszaglássza a pulóvert.
-Ennek… ennek… női parfüm illata van! – Felpattan a fotelból, és elképedten bámul a srácra.
-Te… Te nem is hegyi túrán voltál, hanem egy lánnyal! – Kezd el visítani, és még egészen élethűre is sikerül a kiakadása.
-Te megcsaltál engem? Hogy tehettél ilyet? – Vajon ilyeneket szoktak mondani a kiakadt barátnők?
-Soha többé ne gyere a közelembe, és itt a nyamvadt pulcsid is! – Lerángatja magáról a kölcsönkapott ruhát, majd igazán nőiesen Ronhoz vágja.
-Hogy tehetted? Egy másik nővel? – Na, hát megy ez! Egészen beleélte magát, szinte már sír is mellé.

Ronald

Na… ez… fura! Valahogy nem tudja kiölni magából az érzést, hogy az embert, aki ily’ módon bókolgat neki, sürgősen a gyengélkedőre kéne vinnie. Nem is igazán tud rá mit válaszolni, hiszen a színészi tehetség eddig terjed nála, inkább csak idiótán vigyorog mellé. Nyilván csak addig, míg jelenetet nem váltanak, és jön a megcsalás téma. Micsoda szerencséje van a kis vörösnek, hogy nagyinál mindig mennek a brazil szappanoperák, így legalább az agyhalál ötven formáját simán elő tudja adni egy ilyen feltételezéshez. Kezdve a pulcsidobálással.
-Azt ne mondd, hogy ez a Te parfümöd! Mert az… hát az… - Kissé megremeg a szája széle a gondolatra, hogy Ronald esetleg női illatokkal dobja fel magát. Az olyan… khm… mulatságos volna.
-Szóval csak ne próbálj meg nekem hazudni! – Honnan a fenéből van ilyen jó érzéke ahhoz, hogy beletrafáljon a közepébe mindennek? Remek kérdés. Hiszen halovány fogalma sincs róla, hogy újdonsült ismerősének, akinek bizony tényleg nem tudja még a nevét sem, éppen most ért véget a kapcsolata, és tegnap még az illető hölggyel volt.
-Remélem, legalább olyan csúnya volt az a lány, mint egy jeti! – Még hogy jeti vadászat! Neki aztán ne próbáljon meg ilyeneket bemagyarázni. Vagyis… várjunk egy percet, hiszen azt is ő maga találta ki. Kezd nagyon belekavarodni ebbe a színházasdiba, de sebaj. Odalentről nézve például nagyon élvezetes előadást nyújthatnak.
-Ne is magyarázkodj nekem, mert köztünk mindennek vége! – Valahogy a Rómeó és Júliában nem éppen így zajlott az erkélyjelenet. De panasz nem lehet, hiszen ők igazán beleélik magukat, mintha volna bármilyen valóságalapja annak, amit beszélnek.
-Ne is érj hozzám! – Visítja, és felpattan az egyik fotelre, védekező állást felvéve közben. Pálca nyilván nincs nála, meg aztán, annyira azért nem komoly a helyzet, hogy megpróbálja leátkozni újdonsült barátocskája fejét egy egyszerű játék miatt.
-Tanultam ám mugli önvédelmet! – Vigyorodik el egy pillanat erejéig, majd hangos visításba kezd.
-Segítség! Mentsenek meg! Valakiiii! – Na igen. Nála ez a mugli önvédelem. Talán még hatásos is lehet, ha meghallják. Csak aztán… kicsit félreérthető a szituáció, ami idekint folyik. Roli vetkőzőfélben pulcsi nélkül, Leonie meg a tőle legmesszebb eső fotelon védekező pozitúrában. Lehet, hogy ideje lelőni a kis vöröst, és abbahagyni a játékot?