Samu

Tolland úgy döntött az évben utoljára még körüljárja a kastélyt. Ilyenkor a szokásos technikát alkalmazta. Hagyta elveszíteni a fejét, és engedte lábainak, hogy vezessék, amerre jónak látják. Nem volt benne biztos, de titkon mindig úgy gondolta, ezt varázserejének egyik megnyilvánulása. Jelenleg túl nagy áhítattal gondolt arra, milyen fantasztikus dolog ez az állapot. A tudattalanság állapota. Csak olyankor tudott belé csöppenni, mikor nyugodt volt, és biztonságban érezte magát; mint most. Megérkezett a sors által kijelölt helyre: a bibircsókos banyák folyosójára. Persze ő még nem tudta, hogy hol van. Gyorsan körül pásztázta a helyiséget. Gondosan elrendezett páncélokat talált, és olyan festményeket melyeken nem voltak emberi alakok. Ez nagyon furcsa volt ebben a kastélyban. Tolland egyébként örült az újdonság élményének. Továbbá látott még egy kanapét. Nagyon kényelmesnek találta látszatra, és úgy döntött felfedezi kicsit közelebbről. Bátor hangulatában volt -talán az első teljesített év sikerei végett- és belevetődött az imént említett ülő-, fekvőalkalmatosságba. Nem lepődött volna meg, ha tüskék szúrták volna oldalba, vagy hirtelen kővé válik a pihenésre alkalmas bútor, de nem történt semmi. Illetve mégis. Tolland egészen beleolvadt a kanapéba. Úgy érezte, ha muszáj volna sem tudna felállni, annyira kényelmes volt.  Ezentúl itt fogok aludni éjszakánként. -gondolta. Pedig normális esetben sosem mondott volna ilyet, nagyon elégedett volt év közben szerzett szobatársával és barátjával Alexszel. Ez is hozzájárult a jó hangulatához. Egy igazi sikeres évet tudott maga mögött. Csak azt bánta, hogy nem hozott magával valami könyvet, sőt még varázspálcát sem... Jobb híján úgy döntött álomra hajtja a fejét. Becsukta szemeit és várta, hogy letelepedjen rajta az álom.

Samu

Tolland a biztonság édes érzésével feküdt a kanapéban, és a legváratlanabb pillanatban, mikor már a várt álom majdnem eljött, valaki a fülébe kiáltott. Hirtelen felpattant fekvő pozíciójából, és csak sokára vette észre ki támadt rá ezekben a nyugodt percekben. Egy szellem volt. Egyelőre nem ismert, de komoly fenntartásai voltak vele szemben. A szellemeket alapvetően a mugli öreg nénikhez hasonlította, akik a buszon olimpiai futók sebességével igyekeznek leülni, és nem foglalkoznak másokkal közben. A szellemek természetesen nem ülőhelyet, hanem életet kerestek, ami megtörheti az örökké valóság unalmát. Ezt bizonyos pontokon nehéz volt tolerálni. Akárcsak most. Talán le is szidta volna a szellemet, ha nem dobogott volna torkában a szíve, és a szellem nem nézett volna ki olyan visszataszítóan.
-Neked meg mi bajod? - kérdezte Tolland olyan hangon, hogy még ő maga is meglepődött. Ritkán fordult elő, hogy kikelt magából. Valószínűleg bocsánatot kért volna, ha nem érezte volna magát továbbra is sértettnek. Kérdő tekintettel meredt a szellemre, persze közben nem akart fölényesen viselkedni. Tudta a helyét és a korát is. Tisztelte a holtakat, csak most haragudnia kellett kicsit.
Visszahüppent a kényelmes kanapéba, és várta a választ. Kis idő elteltével azonban előtört belőle önmaga:
-Ne haragudj, ha bunkó voltam, de a szívbajt hoztad rám. -vallotta meg a szellemnek, aki valószínűleg jó érzéssel fogadta a hírt, miszerint sikerrel járt a terve. Hiszen mi mást akarhatott volna? Segítségre szorult?
A falon az egyik képen, egy banya haladt át közben. A korábban mély és barátságos szoba, most furcsa volt és Tolland libabőrös lett egy pillanatra.

Samu

Ez a szellem a megszokottnál is jóval betegebb. Tolland mindig rossz néven vette az ilyen jellegű beszédet. Egyébként is szánalmasnak találta a figurát. Úgy döntött visszatér a szobájába és otthagyja ezt a bugyuta szellemet, de aztán elhatározta magát: ezúttal ő lesz a győztes.
Visszafeküdt a kanapéba, és befogta füleit. Kellemetlenül érezte volna magát, ha valaki látta volna ebben a pozícióban, tehetetlenül; de ez a valaki csak egy szellem volt, és a fiú így nem aggódott különösebben.
-Nyugodtan elmehetsz, nem érdekelsz tovább.- vetette oda a "barátságos" figurának naivan. Sejtette, hogy sikertelen lesz a próbálkozás, de ha meg sem próbálta volna...
Közben látta a falon leskelődő kárörvendő boszorkány alakját. Úgy érezte alul maradt az idegesítő varázslényekkel szemben. Most már a szemét is becsukta. Nem akarta látni a vele játszadozó lidérceket. Megpróbálta kizárni őket, mint mikor a muglik között élt. Azonban jelentős különbség volt a két eset között. Jelenleg a félelmei valóságosak, és nem is félelmek igazán. Tulajdonképen az egyszerű valóság vette körül. Ilyenkor nehezen viselte, hogy a varázslóvilág tagja...

Samu

Tollanndot egészen megnyugtatta az a kis csönd amit a szellem hagyott neki, aztán ismét elkezdett kiabálni. Elege volt. Minden lehetősége megvolt, hogy jól érezze magát erre idejön valami szellem, aki a tisztességes társalgáshoz látszólag kicsit sem ért. Tolland felült addigi helyzetéből. Komolyan a szellem szemeibe nézett.
- Légy szíves hagyd abba amit csinálsz! - szólította fel tárgyilagosan partnerét.
Közben a boszorkány csodálkozva nézte a jelenetet.
-Te meg ott a falon, tényleg menj a pokolba! -kiáltott oda a banyának. A szellemnél is jobban idegesítette az a fura csendes csúnya alak.
-Nem tudod ki az a nő ott a festményeken? Mindjárt megőrülök, annyira bosszant... - jegyezte meg a szellemnek. Aztán mivel tényleg nagyon elege volt. Háttal ismét a kanapéra feküdt és meredt tekintettel a plafonra bámult. Meggyötörtnek érezte magát, és megalázottan. Nem tudta mit keresett még a varázslények között. A szobájába vágyott, de úgy érezte még lesz valami folytatása az eddigi jeleneteknek. Nem tudta elképzelni, hogy ez a fura helyzet még vég-nélküli is legyen.
Feltette magának a kérdést, hova fokozódhatnak az események. Egy pillanatra oldalra tekintett, és meglátta a páncélokat. Elképzelte amint megmozdulnak és bekerítik őt a kanapénál. A szellem valószínűleg ujjongnak egy ilyen helyzetben, a banya meg mosolyogva leskelődne továbbra is.
Ezt a fantáziálást inkább abbahagyta, nem akarta tovább rontani az amúgy sem rózsás helyzetet. Hajlamos volt nagyon durva hangulatingadozásokra.

A szellem távozta után.

Ez a szerencsétlen még a professzorokat sem hagyja békén. Persze nyilván csak a hátuk mögött. Undorító ahogy viselkedik... -gondolta a fiú.
A szellem akárhogy szerette volna, nem hagyta békén továbbra sem. Búcsúzóul még egy virágcserepet is a fejére ejtett, majd távozott. A banya a falon minden esetre továbbra is maradt, és kinevette a fiút. Tolland nagyot sóhajtott, és végső soron örült. Elvégre elment az a borzalmas alak, nem zavarta tovább. Lesöpörte fejéről a földet, és nem foglalkozva a maradékkal ami esetleg a hajában maradhatott ismét kényelembe helyezte magát. Úgy gondolta mindegy mikor mossa meg a haját, előbb utóbb úgyis megfogja. Így nem hagyhatja. Viszont ha már így járt, nem hagyja elrontani az utolsó sétáját a tanévben a kastély körül. Kényelembe helyezte magát, és elkezdte felidézni az éves eseményeket. A rétet, a korcsolyapályát, az erkélyt, a konyhát, az Azerothot és a további helyeket... Ahogy gondolkodott, elérkezett a sokat várt álom. Álmában már otthon járt, mugli környezetben. A lelke mélyén már igényelte is az otthon melegét. A kastély eltudta vele feledtetni, de csak felületesen. Korábban álmaiban sem járt haza, az utóbbi időben viszont már többször is. Hiába, nem tudta elfelejteni honnan jött. Egyébként nem s akarta. Örült, hogy otthon lehet, és elégedetten álmodott tovább...