Nem tudom, hogyan csináltam, de már megint csak eltévedtem. Komolyan, kéne egy térkép a suliról is, mert ez így elég ciki. Ráadásul sose tudhatja a fáradt diák, hogy éppen miféle jó, avagy rossz kalandba keveredhet. Akkor már nagyjából lejártam a lábam, mikor végre a Banya portréjáról rájöttem, hogy merre is jártam.
Szuper – gondoltam magamban, s ledőltem a kanapéra. Nem igazán érdekelt, ki láthat meg, egyszerűen csak fáradt voltam. Hátam kényelmesen a fekvő/ülő alkalmatosság támlájának támasztottam, s úgy próbáltam meg végre egy kis levegőhöz jutni. Azért mi tagadás, edzésnek sem utolsó ez az éjjeli bolyongás. Ja, csakhogy itt azért hamarabb kaphat el prefektus is , tanár is. Az még a jobbik eset. A szellemek kevésbé, mert nem mindegyik jóindulatú, ezt sajnos apától tudom. A mumusoktól meg különösen ki tudtam volna készülni, de most fáradt voltam hozzájuk. Egyébként ha mumust látnék a suli folyosóján valahol, az tuti a vér szerinti szüleimmé változna. Semmi kedvem látni őket, sőt… mélységesen megvetettem őket, legfeljebb a legvadabb rémálmaimban szerepelt, hogy ismét ki merjek lépni a mugli világba azok után.
Nem szép dolog az előítélet, lehet, hogy más muglik rendesek, de a mugli világban nagyobb esélyem van azokkal az emberekkel találkozni.
Előbb megyek hozzá egy szellemhez, semmint hogy az újbóli viszontlátásra sor kerüljön, és ezt most halálosan komolyan gondolom!
Eh, tényleg eszméletlen fáradt lehettem már, ha megint rám jött az ötperc, és olyasmin törtem a fejem, amin nem kellett volna. Amíg a sporttal, zenével, tanulással foglalkoztam, nem volt időm ilyen ostobaságokkal törődni, mint a múlt már lezárt része.
Reméltem, hogy amíg klubhelyiség felé tartó utamba beiktatott pihenőszünetem tartom, addig nem keveredek megint a falulátogatásos estéhez hasonló szituációba. Még jó, hogy pontot nem vont le a tanár…

Nem tudom, hogyan csináltam, de már megint csak eltévedtem. Komolyan, kéne egy térkép a suliról is, mert ez így elég ciki. Ráadásul sose tudhatja a fáradt diák, hogy éppen miféle jó, avagy rossz kalandba keveredhet. Akkor már nagyjából lejártam a lábam, mikor végre a Banya portréjáról rájöttem, hogy merre is jártam.
Szuper – gondoltam magamban, s ledőltem a kanapéra. Nem igazán érdekelt, ki láthat meg, egyszerűen csak fáradt voltam. Hátam kényelmesen a fekvő/ülő alkalmatosság támlájának támasztottam, s úgy próbáltam meg végre egy kis levegőhöz jutni. Azért mi tagadás, edzésnek sem utolsó ez az éjjeli bolyongás. Ja, csakhogy itt azért hamarabb kaphat el prefektus is , tanár is. Az még a jobbik eset. A szellemek kevésbé, mert nem mindegyik jóindulatú, ezt sajnos apától tudom. A mumusoktól meg különösen ki tudtam volna készülni, de most fáradt voltam hozzájuk. Egyébként ha mumust látnék a suli folyosóján valahol, az tuti a vér szerinti szüleimmé változna. Semmi kedvem látni őket, sőt… mélységesen megvetettem őket, legfeljebb a legvadabb rémálmaimban szerepelt, hogy ismét ki merjek lépni a mugli világba azok után.
Nem szép dolog az előítélet, lehet, hogy más muglik rendesek, de a mugli világban nagyobb esélyem van azokkal az emberekkel találkozni.
Előbb megyek hozzá egy szellemhez, semmint hogy az újbóli viszontlátásra sor kerüljön, és ezt most halálosan komolyan gondolom!
Eh, tényleg eszméletlen fáradt lehettem már, ha megint rám jött az ötperc, és olyasmin törtem a fejem, amin nem kellett volna. Amíg a sporttal, zenével, tanulással foglalkoztam, nem volt időm ilyen ostobaságokkal törődni, mint a múlt már lezárt része.
Reméltem, hogy amíg klubhelyiség felé tartó utamba beiktatott pihenőszünetem tartom, addig nem keveredek megint a falulátogatásos estéhez hasonló szituációba. Még jó, hogy pontot nem vont le a tanár…

Weissen Adél

- Ugye, milyen szomorú a lét?! Mi értelme, mi értelme...- Suh. Adélnak kettőig sincs ideje számolni, nemhogy elugrania a szellem elől, aki váratlanul libben be oldalról, hogy aztán átrepülve a lányon "elfoglalja" a mellette lévő üres helyet. S szó mi szó, Adél valószínűleg azután se fog nagyobb bizalommal tekinteni az újonnan érkezettre, miután túlteszi magát az első sokkon, hogy átrepültek rajta - a férfi bozontos haja, szemöldöke szomorú basset hound arca, elnyűtt, viseletes ruhái és folyton sírásra álló szája olyan furcsa egyveleget vált ki hol vidám, hol tompán fénylő eleven tekintetével, ami semmiképp se túl hívogató.
- Magányos kalandorok, begubózás, tojáshéjba visszafolyó fehérje...Szürke, meleg, örökös és állandó szenvedés. Az egymás nyakába taposó törtetők...a lét értelmetlensége. - Nagy, borzongós sóhaj, magába roskadt, görnyedt testtartás. A ritkán felbukkanó szellem néhány percig nem adja jelét, hogy észrevette volna a kis társaságát, annál meglepőbb hát, mikor lassan felé fordítja a fejét, majd váratlanul és teljesen indokolatlanul ráüvölt.
- HEH?! NEM ÍGY GONDOLOD? - S hevességében fel is pattan ültéből, hogy ideges, kézropogtatós sétára induljon a kanapé előtt. Nagyon zaklatottnak tűnik.
- MONDJ VALAMIT! - Itt különösen szerencse, hogy a férfi halott, így Adélnak sikerül elkerülnie, hogy az arcába fröcsögjön egy jó nagy adag nyál. Ám ha nem vigyáz, a szellem újra áthajol rajta, miközben felszáll a kanapé háttámlájára, hogy azon is tegyen egy sétát, teljesen körbejárva ezzel a diáklányt. Úgy néz ki, a szellem beszélgetni szeretne.

Minden rendben volt, egészen egy fura érzésig. Mi a… most komolyan… átment… rajtam… egy SZELLEM?!
Jó pár perc fáziskésés után még vissza se zökkenhettem normális állapotomba, mikor a túlvilágba át nem lépő lény volt olyan édes-kedves a képembe üvölteni, hogy mondjak valamit. Che, egy ilyen udvariatlanság után tőlem senki se várjon puszi-pajtás üzemmódot. Egyébként se voltam egy fecsegős természet.
- Ööö… helló – nyögtem ki, most már a második döbbenet hatása alatt állva. Természetesen tudtam, hogy nem bolondultam meg, és tényleg egy kísértetet láttam. Teljesen közönyös arccal bámultam a fickóra, aki úgy tűnt, eléggé nyúzott állapotban lehetett. Hát tessék, mondtam valamit, bár volt egy olyan érzésem, hogy az illető nem egészen ezt várta tőlem.
Bozontos, igencsak megviselt külsejű volt, mint aki nem ismeri sem a fésű, sem a borotva fogalmát.
És ez az igencsak byroni jellem arról árulkodott, hogy bizony ez az alak nem tudott mit kezdeni magával, azért törhette hozzám hasonlóan buta, megválaszolhatatlan kérdéseken a fejét.
- Magának a kérdésnek sincs értelme, uram. Számtalan nagy gondolkodó próbálta megfejteni az élet értelmét, és mégsem sikerült nekik. Pedig ők aztán nálam is több szabadidővel rendelkeztek – feleltem, és reméltem, elég lesz neki ez a válasz. Na meg azt, hogy a dobhártyám épségben megússza ezt a kissé kéretlen eszmecserét ilyen kései órában.
A kérdés, amin elmélkedett, tényleg elgondolkodtató, de nem szeretnék kísérletet tenni a filozófiával. Maradjunk annyiban, hogy nem éppen nekem való tudományág. Én attól lényegesen szűkebb látókörrel rendelkeztem, s magamat egyáltalán nem neveztem volna nyitott egyénnek.
A kényelmes megoldások híve voltam, ami talán mostanra kezdett megtörni, hisz beléptem házam kviddics-csapatába. Az pedig nem a kényelmességről híres, de egy lépés volt a változás felé. Valami újat próbáltam ki, amit élveztem is.
Néha pedig vannak dolgok, amiket egyszerűen csak tudomásul kel vennünk, és kész. Csak ez nem megy mindenkinek olyan könnyen, például jelenlegi „beszélgetőtársamnak” sem, a jelek szerint.