Loise
Nyugati pályaudvar.


Chuck számára szerencsére sikeresen lezárult a vizsgaidőszak; átment. Ha nem is szín kitűnővel, de akkor is átment, a lényegen nem változtat. Ezzel le is esik egy teher a válláról, már csak kettő maradt; a koncert és a bajnokság. Utóbbira még van egy kis ideje, a koncert viszont sürgősen közeledik. Chuck ezért nem tud annyira aludni az utolsó éjszakán, mert folyamatosan a számokon kattogott az agya, akarva, akaratlanul... Ezért kialvatlanul kel fel reggel, de nem is bírna visszaaludni. Elvégzi a szokásos tisztálkodás procedúrát, fogmosás, fürdés; de csak az erősítés után. Ezek után eljön a felöltözés ideje, még sem flangálhat egész nap egy szál alsógatyában. Nem is mondtam, hogy a napokban kiköltözött a gólyalakból, mert felvették egy hálószobába, ahol a társaságot pár Chuck-hoz alapjába véve hasonló ember alkotja; jó fejek, meg minden, de nem ilyen rózsaszín gyökerek, mint ami sajnos manapság lesz a diákokból... Na de maradjunk a témánál. Szóval, felvesz egy farmert és egy fekete, piros cápával díszített pólót; az egyik kedvence. Már tegnap este felé bepakolta a cuccait, hogy ne ma kelljen kómás fejjel gondolkodnia. Tehát csak felkapja bőröndjét és gitárját, körülnéz utoljára a szobában, majd elhagyja a helyiséget. A kh-tól már tegnap elbúcsúzott, eléggé hozzá nőtt az a hely; sok időt töltött ott. Szomorú a búcsú, de hát túl kell esni rajta. A félreértések elkerülése végett, nem morzsolt el egy könnycseppet sem és még csak nem is szomorkodott, hanem örült, hogy végre hazamehet; nemsokára úgyis visszajön. Komótosan elsétál a Bogolyfalvai Vasútállomásra, tíz perccel indulás előtt érkezik. Felül a vonatra és gyorsan le is csap egy fülkére, ahol egyedül lehet; becsukja maga mögött az ajtót és elhúzza a függönyt, jelezvén, hogy nem kíváncsi már társaságára. Jelenleg csak Loise-szal utazna szívesen, meg talán Elizabeth-tel beszélgetne el. Gábor horkol, Laura pedig túl sokat dumál... Előveszi MP3-ját és zenét hallgat fülhallgatón keresztül. A kastély területén meg sem próbálta használni, mert tudta, hogy nem fog működni, mert ez mugli cucc.
Pár óra múlva Chuck arra ocsúd fel a zombiskodásból, hogy a vonat el kezd lassítani. Kinéz az ablakon és megállapítja, hogy ez bizony Budapest és a Nyugati pályaudvar. Elrakja a zenelejátszót, megfogja gitárját és a bőröndjét; nagy erőlködések árán végül le tud szállni a vonatról.
És most várunk... Úgy volt megbeszélve, hogy Loise-szal itt fog találkozni, ezért lerakja bőröndjét és ráül, fogva kezében a gitárt, majd el kezd ismét zenét hallgatni fülhallgatóval és közben a piercingével szórakozik.
Nem is említettem, hogy Chuck plakátokat fog kirakni meg hirdetéseket, melyben az áll, hogy keresnek egy ritmusgitárost ég még egy szólóst. Úgy gondolták, hogy így lenne a legjobb. Aztán, hogy mi lesz ebből...
póló

Sharlotte Johanson
A tanév kezdete...


Be kellett következnie ennek az időszaknak is- elkezdődött a tanév. Ilyen szörnyű tényt megállapítani is undorító, sebaj, ennek az évnek is egyszer csak vége lesz, bízzunk benne. Chuck sikerrel vette a tavalyi év akadályait: annak ellenére, hogy év közben érkezett, egész jól haladt a többiekkel, átment a vizsgákon. Nem éppen K-val, de nem ez a lényeg. Rátalált a lányra, aki iránt többet érez, mint barátság. Ilyenre eddig gondolni sem mert volna, bekövetkezett nála az az időszak, amikor nem csak úgy van, hanem érez is valami furcsát, valami húsba hasító féltést, esetleg féltékenységet, vagy szerelmet más iránt. Megnyerte a régi iskolájában a bunyó bajnokságot megint, ám idén volt a legnehezebb dolga. A konkurencia elég nagy volt, de a szabálytalanságok ellenére is ráállhatott a dobogó legfelső fokára. A sok program között időt tudott szakítani arra, hogy csináltasson pár tetkót is. Élete első koncertjét is nagy zúzásnak tudhatta be. Nem  voltak kevesen a rendezvényen és örömet tudtak okozni mindenkinek; ennek nagyon örül. Pont jól jött egy kis plusz híresség, amikor plusz tagokat keresnek a bandába. Kellene még egy ritmusgitáros, még egy szólós és még egy énekes; akkor aztán a punk-rockból végre áttörhetnének metálba. Esetleg jöhetne egy album is, de ez már a jövő zenéje...
Egyszóval nagyon összejött neki a nyár minden tekintetben.
Jó ezeket végiggondolva sétálni a játszótér felé. Szeret ott lenni; kikapcsolhatja az agyát és ott nem kell semmire sem gondolnia. Nézheti a madarakat, vagy ha épp olyan napszakban van akkor a naplementét, esetleg a többi kisgyerek önfeledt játékait és ilyenkor mindig belegondol, hogy egész másképp alakult volna az élete, hogyha úgymond "lett volna gyerekszobája". Szerencsére nem volt és hamar felnőtt, megértette, hogy igazából miről szól az élet és hogy mire nem szabad időt pazarolni, esetleg mire kell...
Kis idő múltán eléri a játszóteret és leül szokásos helyére, a kétszemélyes hinta egyik ülésére zsebre tett kézzel -mert kicsit hideg van- és a piercingét piszkálja a nyelvével. Egyszer le ne harapja.
Rossz belegondolni, hogy vége a szünetnek és soká térhet haza... Nem is a honvágy miatt, hanem két legjobb barátja máris hiányzik neki; legalább itt van Loise, aki pótol számára minden szükséget és ez jó. Van egy biztos pont számára itt a suliban, így könnyebb lesz boldogulnia.
Lassan jön a hó és a dermesztő hideg. Szereti a telet, nem túl fázós és szereti nézni, ahogy az emberek szétfagynak mellette; mintha valami vámpír lenne, akire a világ hatásai nem érvényesek és csak kívülről figyelné a többiek problémáit. De ez nem így működik, nem vonhatja ki magát csak úgy a forgalomból, annak súlyos következményei lennének.

Sharlotte Johanson


Most van idő elgondolkodni a nyáron. Minden összejött, de tényleg; a legjobbat tudta magából kihozni és nagyon jó élményekkel gazdagodott. Most nem részletezném Chuck sikereit, hiszen már megtettem. Nem szeretek önismétlő lenni.
Nem is a sikerein, vagy az élményein, hanem azon gondolkodik, hogy hogyan tovább. Bandatagokat keresnek, nem lenne hátrány, ha itt a kastélyban lenne olyan személy, aki megfelelő személy lenne nekik, viszont ez szinte lehetetlen. Mindenki a tanulással, a barátokkal, a kviddiccsel és egyéb hülyeségekkel foglalkozik, a zenére nincs idejük. Szóval ezt felejtsük is el, hogy a suliból kerítünk ritmusgitárost és szólóst, lehetetlen. A legjobb dolog, amit az ember tehet az talán az, hogy hagyja kibontakozni az eseményeket és majd csatlakozik, netán beleszól, ha alkalmasnak találja; megfelelő időben. Nem tud sokat gondolkodni, mert valaki rátör merengése közben, talán jobb is így. Azt mondják a kósza népek, hogy nem egészséges túl sokat gondolkodni; mindegy, hogy a múlton, vagy a jövőn?
- Szia. - kongó ürességgel, érzelmek nélkül hasít a fiú szava, talán még meg is fagy, ha nem vigyázunk. Ez kavarog most benne: a jéghideg tehetségtelenség, ami bizonyos idő után felőrli az embert, megszorongatja és nem hagyja nyugodni. Minden pillanatban, amit egyedül tölt, csak az adott problémájára tud gondolni és ez mérhetetlenül idegesítő, annak ellenére, hogy nem tehet róla.
- Chuck Welch - talán az is hozzájárul rossz kedvéhez, hogy nincs barátja a kastélyban 'Liz-en kívül; főleg, hogy fiú barátja nincs. Nem is ismer egyet sem, maximum látásból, ezen lassan változtatnia kell, különben beláthatatlan következményei lesznek. Elizabeth-tel sem találkozott még a suliban idén, egyszer majd csak összeakadnak.
Nem válaszol a lánynak azzal kapcsolatban, hogy zavarja-e vagy sem; nem akarja ok nélkül megbántani. Most nincsen társasági kedvében, egy ember társaságában lenne szívesen, ő pedig nem már, mint Loise. A lány kezet nyújt, de ő nem tesz semmit, vagy leül, vagy sem, az már a másik fél dolga. Ha túl hideg a hinta, akkor nagyon sajnálja, nem tud mit csinálni. Amúgy biztosan új, még nem látta egyszer sem.
Ilyen érzések még soha sem kavarodtak benne, ez biztosan valami furcsa betegség mellékhatása, amire még nem tudják a gyógymódot, csak annyit, hogy halálos betegség.

Sharlotte Johanson


Nem lehet mindig a múltban élni, el kell engedni. Nem ugyanazt jelenti egyszerűen visszatekinteni a szép emlékekre, vagy hogy csak azon töprengeni, hogy mit rontott el az ember és mit nem. Eljött egy újabb mérföldkő Chuck életében, tovább kell lépnie és nem szabad a múlton egészségtelenül sokat gondolkodnia; a sírba vinné és azt nem akarhatjuk.
A cél érdekében befejezi sajátos gondolatmenetét, részben azért, mert rádöbbent a hibájára, na meg társaságot kap a játszótéren. Úgy tűnik, hogy a csípős, hűvös idő másnak sem szegi kedvét a szabadban való barangolástól. Chuck nem válaszol túl szűkszavúan, de rájön, hogy lehetne egy fokkal barátságosabb is, elvégre ha elszigeteli magát a külvilágtól, nem nagyon fog barátokat szerezni a meglévő kevésen kívül.
- Tehát a nevem kimondása és a szűkszavúságom azt jelenti, hogy bunkó vagyok? Kettőnk közül ki van felháborodva ok nélkül? Egyébként szerintem nem mondtam semmi különöset, nem hogy goromba voltam. - tisztáz saját részéről magabiztosan, ám hangjában nem cseng semmi rosszindulat, nem úgy, mint a másik fél hangjában.
A lány következő rosszindulatú kérdése elég bántó, de Chuck nem fog összekuporodva sírni, mert megbántották; keményebb ő annál.
- Képzeld, vannak... De ha szerinted ilyen bunkó vagyok, akkor mi a ******ért érdekel? - mondja kicsit több indulattal a hangjában, majd a lányra néz, mert nem érti a logikáját; de hát ilyenek a lányok. A barát szóról eszébe jut Laura, Liz és Gábor, no meg persze Loise is, de iránta egészen mást érez...
Hirtelen elkezd azon gondolkodni, hogy furcsák ezek a lányok és teljesen máshogy gondolkodnak, mint a fiúk. Ez a lány is felkapta a vizet azért, mert Chuck "csak" köszönt neki és bemutatkozott, nem ugrálta rögtön körbe, igényel-e esetleg egy párnát a formás hátsó fele alá, hogy meg ne fázzon, mert a barátja nem örülne neki ma este... Inkább tereljük át a szót más témára. Annak érdekében, hogy Chuck nehogy boldogtalanságot okozzon, megszólal magától és nem kérdésre válaszol egy kis szünet után.
- Akkor most mi a bajunk egymással? - kérdezi, mert nem tud kiigazodni a szituáción: addig világos, hogy rossz kedvében nem volt bőbeszédű és ezzel az eget rengető bűnnel kiverte a biztosítékot a lánynál. Igazából nem nagyon érti ezt a dolgot, de kíváncsi a lány reakciójára és hátha ezután még valami jót is ki lehet hozni ebből a helyzetből.

Sharlotte


Tényleg nem jó a múlton gondolkodni, legalábbis túl sokat. A legjobb ha csak visszaemlékezünk a szép emlékekre és továbblépünk új élményekre szomjazva az élettől. Szerencsére erre Chuck is ráébredt nem is olyan régen; nem volt egészséges, ahogyan gondolkodott. Most viszont ne ezzel foglalkozzunk, hanem a játszótérrel, no meg, hogy a fiú nincsen egyedül. Kapott egy pillanatnyi társaságot, egy elég ideges, feszült lány társaságával jutalmazták meg.
- Előfordul. - zárja le a vitát és örül, hogy a lány belátta, nincsen igaza. Ez egy furcsa kezdés volt; szexi lesz, ha ezután akarnak egy jó, szaftosat beszélgetni. Valahol el kell kezdeni, semmi kétség.
Ezután Chuck is a kifejezéstelen arcról a barátságosabb formára vált át, de nem fogja körbeugrálnia másik félt, azt már nem. Csak egy valakinek akar minden szempontból tetszeni... Ránéz a lányra és meg kell állapítani, hogy nem néz ki rosszul, de ennél többet nem mondhat, mert már megvan az a személy, akiért dobog a szíve örökkön örökké; inkább befejezem a nyálaskodást és haladjunk tovább. Sharlotte-nak kicsit metálos beütése van, de lehet, hogy ez már Chuck sara, hiszen ő mindenkiben a jót, vagy a jó zenét látja; már amennyire  lehet. Ez után csend következik, viszont ezt követően nem sokkal a lány végül feltesz két kérdést, amelyekre roppant egyszerű a válasz, de biztosan ő is csak biztosra akar menni.
- Tippelj... Rellon - bizonyára a lány valami hasonlóra számított, legalábbis biztosan nem Levitára vagy Navinére, maximum Nirvanára...
- Másodikos vagyok. Na és te? - válaszol, majd kérdez vissza, mint ahogy azt illedelmes embereknél szokás, csak ki ne szabaduljon a szörnyeteg, mert az elől nincsen menekvés. A lényeg, hogy a lánynak nem kell tartani semmitől, Chuck nem eszik lányokat, csak ha kifejezetten megkérik rá, de az esetek 99%-ában nem így történik,csak egy egyszerű torokharapás, mintha holmi vámpír lenne. Szerencsére nem vérevő, hanem egresszív ragadozó, aki csonttöréssel bénítja meg ellenfelét, aztán pedig végleg elpusztítja. Lehet, hogy bűn volt hagyni a szüleinek, hogy küzdő-sportoljon és tökéletesre fejlessze a tudását ezen a téren... Sajnos ezzel is rengeteg embernek fájdalmat okozott, kérve-kéretlenül. Legjobb példa erre a nyáron megtartott bajnokság, ahol megint megvédte a dobogó legfelső fokát, nehogy illetéktelen személy lépjen a helyére.
- Szereted a zenét? Bocs... ez hülye kérdés. Milyen zenét hallgatsz? - teszi fel a kérdést, ami nála nagyon sokat jelent, mert a bunyón kívül csak a zene foglalkoztatja, na meg persze Loise, de ez nem fontossági sorrend. A lányért bármelyik foglalkozást odadobná, de az úgy nem lenne jó, mert nem lenne teljes az élete.

Sharlotte Johanson


Érdekes beszélgetésbe csöppenünk; eleinte elég barátságtalanul viselkedik mindkét fél, aztán végül megenyhül a szívük és elkezdenek viszonylag normálisan beszélgetni. A lány válaszol: navinés és másodikos. Viszont valamit nem ért, ezért meg is kérdezi.
- Hogy hogy kéne? Megbuktál, vagy mi? - kérdezi kicsit értetlenkedve. Chuck hamar a kedvenc témájára vált, a zenére. A lány jó műfajjal kezd, aztán folyamatosan csökkenti a színvonalat, amely elkezd zuhanni és végül menthetetlen állapotában meghal. Chuck azon kezd gondolkodni, hogy egy ember hogyan szerethet ennyi műfajt, aminek jó része meg sem felel a zene fogalmának; de hát, ő tudja mit szeret, ezt csak ő döntheti el. A lány visszakérdez, ezért Chuck válaszol, ha már felteszik neki is a kérdést.
- Hát én dióhéjban Punk-rock, metál, nu metal, metalcore és death-metal rajongó vagyok. Van egy bandánk is, amivel korszakváltásra készülünk... - hamar rájön, hogy be kéne fogni, mert a részletek nem érdekesek és fölösleges azzal traktálni a másikat, ami több, mint valószínű, hogy nem érdekli. Most jöjjön valami más téma. Nem kell túl sokat gondolkodni, hogy feltörjön hősünkben valami nagyon elmés.
- A sporttal hogy állsz? - teszi fel a kérdést kíváncsian, mert érdekli a válasz. Hirtelen eszébe jut, hogy a koncert után két nappal barátaival kipróbáltak egy nagyon jó mugli sportot, amit focinak hívnak és ilyen furcsa szerkóba kell átöltözni, még sisakot is kell viselni. Rögtön megtetszett Chuck-nak, mert elég agresszív sport, szinte mindent lehet benne. Nekimenni a másiknak, lecsapni, stb... Egyszóval király volt, jól kifáradtak, ez is örökre szóló élmény marad. Kedvence akkor is a szervezett bunyó marad, abban az egyben verhetetlen... Ismét elkalandoztunk, térjünk vissza a játszótérre Sharlotte-hoz. Kezd elég hűvös lenni, hűvösebb a kelleténél. Újabb témán gondolkodik, viszont úgy érzi, lassan fel kéne állni és sétálni, mert fázik a hátsó fele. Még bírja a hideget egy kis ideig, de nem túl sokáig, majd valamikor feláll. Zsebre dugja ismét a kezét; azért hűvös van pulóverben. Hiába, a Metallicás minta sem védheti örökké. Tetkós, izmos teste meg aztán végképp nem, csak a háj melegít. Na jó, nem ártana valamiről beszélni is, nem csak a gondolatokban merengeni.
- Mivel foglalkoznak a szüleid? - ez az ártatlan kérdés egy kis gondolkodás után kicsit gáznak hallatszik. Na mindegy, most már nem változtathat a kimondott szavakból formálódott kérdéseken. Az ő anyukája valószínűleg most is a Minisztériumban húzza az igát, apja meg még külföldön "metálkodik" és ezzel sokszorosát keresi, mint felesége. Sebaj, az a lényeg, hogy sok pénzt visz haza. Furcsa, hogy Brian a basszust szolgáltatja, Chuck pedig szólós és énekes; érdekes.

Loise <3


Volt már veletek olyan, hogy valamennyi időre kivontátok magatokat a közéletből és nem vettetek részt semmiben, semmi érdekeset nem tettetek? Na, Chuck most egy egész tanévig tette. Konkrétan nem csinált semmit; bejárogatott órákra, de teljesen elhagyta magát lelkileg. A testét elég keményen edzi a mai napig, de a lelki élete nulla lenne, ha Loise-szal nem tartaná a kapcsolatot. Semmivel sem tanult többet a kelleténél, egy vizsgát sem sikerült megírnia úgy, hogy továbbengedjék. Ennek a következő tanévben fogja meginni a levét... Ennek a korszaknak vége! Mától megpróbál visszailleszkedni a környezetbe és nem a 4 fal között kuksolni, várni a csodát. Edzés után megfürdik, utána pedig megpróbál felöltözni valami elfogadható ruhába. Felvesz egy fekete, mintás pólót, egy farmert és egy tornacipőt. Pálcáját a zsebébe dugja, kezdődhet is a portya. Hamar átvág a lépcsőházon és kilép az udvarra. Elég meleg van, ennek megfelelően a nap is süt. Elférne egy sapka a fején, de most már mindegy, nem fog visszafordulni. Inkább elkezd gondolkodni azon, hogy merre menjen. legyen mondjuk a játszótér, úgyis mindig ott szokott találkozni Loise-szal, ha beszélgetni szeretnének vagy csak élvezni egymás társaságát. Chuck-nak pusztán az is elég lenne, ha egész nap a lányt ölelhetné és érezné a lány hajának illatát, puha arcának érintését... Ez mindent feledtet vele és örökké vele tudna lenni. Csak sajnos az élet nem ilyen; mindenkinek meg vannak a maga harcai, próbatételei, amiket muszáj megvívnia, illetve nem érdemes előle elbújnia.
Ezeken agyalva Chuck-nak az út közben elönti a szívét a hiány, a szerelem és az az érzés, hogy mindenképpen Loise-szal szeretne lenni. A srác elég sok mindent elbaltázott egy tanév alatt; plusz egy év itt a suliban, még mindig nincsenek barátai; Liz-zel is régen találkozott, ki tudja mi van vele... lassan elkezdhetné ápolni a kapcsolatait, mert barátok, ismerősök mindenkinek kellenek.  Hazudik, aki azt állítja, hogy neki nem kell. A fiú végül odaér a játszótérhez és csak leül egy padra, mered a semmibe. Nézi a végtelent, a felhőket, hallja a madárcsicsergést, látja a kék eget, de nem tudja, mit tegyen. Lépjen le. Menjen körbe többször is a kastélyon és keresse meg Loise-t? Utóbbi nem tűnik rossz ötletnek, de végül elveti. Egész kicsi az esélye annak, hogy megtalálja. Még mindig meleg van és eléggé süti a nap a hátát, legalább nem a szemét süti. Chuck  elkezd gondolkodni, de min is? Persze, hogy Loise-on. Hálás lehet annak a valakinek, aki összehozta őket és soha sem fogja elengedni. mekkora kincs ez a lány, ha nem ismerné, valószínűleg már lelépett volna, vissza Budapestre, a régi sulijába, és akkor talán minden ugyanolyan lenne, mint régen, talán...
Azt mondják, nem érdemes a múlttal foglalkozni. Neki is egyszerűbb lenne, ha nem rágódna ennyit a történteken, hanem nekimenne egyenesen a jövőnek, nem hátra-hátra kacsintgatva.

Az Enyémm


Hát, nem éppen a legjobb érzés az ember születésnapján egyedül ücsörögni, dehát Chuck-nak ez jutott... Ismétt idősebb egy évvel, lassan ki kéne találni, hogy mit szeretne kezdeni magával. Tervei vannak, de ki tudja mi lesz belőlük?
Hirtelen azon kezd el gondolkodni, hogy nem-e gáz lesz az,hogy véletlenül otthagyta indulás előtt lakótársainak a szoba közepén a szennyest; legalább lesz egy kis izomszag. Mindegy, ennél fontosabb témák is vannak a gondolkodáshoz. Egyszer csak megpillant egy Edictumot. Minő véletlen, éppen a mostani. Kinyitja és elkezdi olvasgatni. Szokásosan ebben sincs benne, addig jó, amyg nem írnak róla semmi hülyeséget. Hiszen az újságok általában nagyítanak a dolgokon... Elég unalmas újság, inkább összegyűri és eldobja. Na vajon mit csináljunk? Szegény srác szétunja magát a padon, nem tudja mit tegyen. Azon gondolkodik, hogy lelépjen, amikor hirtelen egy kis zajt hall maga mögött, de nem nagyon figyel oda. Biztos valami kisállat, vagy valamelyik diák nem találja a helyét. Szerencséjére nem; a legjobb, ami jelenleg történhet vele.
- Nagyon hiányoztál! - fogja meg a lány kezét, utána pedig a derekát hátulról és finoman átemeli a pad egyik oldaláról az ölébe, lágyan átöleli és megcsókolja.
- Szeretlek - fejezi ki érzelmeit. Azt mondják, hogy ezt nem lehet elégszer elmondani egy párkapcsolatban, ki tudja? A legnagyobb szülinapi ajándék, hogy Loise itt van vele, az ilyen pillanatokért bármit megtenne.
- Hogyhogy errefelé? - teszi fel a kérdést és nem engedi ki a lányt az ölelés fogságából, inkább még megcsókolja párszor. Most végre érzi a lány kellemes illatát és élvezheti ahogy belelóg a haja az arcába. Ezt nem lehet kifejezni, aki már érzett így, az megérti a fiút. Egyszerűen egy megnyugvás, kiszorít minden problémát...
- Nagyon szép vagy, mint mindig - dicséri meg Lioise-t, mert azt a látszatot kelti, mintha készülne valamire. Nem a leghétköznapibb viselet.
Chuck most már csak a lány kezét fogja, aki a srác ölében ül.
Nem régen találkoztak, de olyan mintha már rég óra nem látták volna egymást; mindegy is, most itt vannak egymásnak, ez a lényeg. Chuck azon kezd el gondolkodni, hogy ennek a hirtelen találkozásnak, nincs-e véletlenül valami köze ahhoz, hogy ma van a szülinapja. Ez majd később kiderül, addig is töltsük valamivel az időt. Mondjuk azzal, hogy meglessük a fiatal pár meghitt, romantikus beszélgetését.
- Van valami újdonság? - tesz fel egy kérdést, majd egy kicsit elgondolkodik azon, hogy milyen lesz Loise-szal a jövője. Itt szeretne lakni a faluban, vagy valami kevésbé nyüzsgő helyen, minimum két gyereket szeretne, egy fiút és egy lányt, a többit meg majd meglátjuk.
Mekkora fejlődésen megy keresztül ez a gyerek? nemrég még undorodott a szerelemtől, most meg elég keményen a csapdájába esett. Nem valószínű, hogy valaha is ki fog szabadulni. Ez a valami elég kemény és ha egyszer belekerül az ember, onnan már nincs menekvés. Hacsak nem rendelkezik az illető valami természet feletti erővel, vagy valami hasonlóval.

Drágám


Azért az elég jó érzés tud lenni, hogyha figyelnek valakire tudja, hogy legalább egy ember szereti a közvetlen környezetében. Ezt éppen most tudatják Chuck-kal. A srác nagyon szereti ezt a lányt. Ha tehetné, egész nap csak vele lenne, ölelgetné és csókolgatná, de az élet sajnos nem csak ebből áll (kajálni is kell).
Egy váratlan pillanatban Loise felpattan a fiú öléből, kézen fogja és elindulnak, de ki tudja merre? Erre majd a továbbiakban biztosan rájövünk. Én is nagyon kíváncsi vagyok rá, már ülök a 3D-s TV előtt szemüveggel és popcorn-nal. menet közben Chuck feltűri a pólója ujját, mert hosszú ujjú és meleg van. Így tökéletesen látszik, hogy a bal alkarja ki sem látszik a színes tetoválásokból. Azért ezt választotta, mert egy összefüggő, szép, színes minta. Na de ez most mindegy, Loise biztos észre fogja venni, reméljük nem borul ki a bili...
Na de most foglalkozzunk azzal, hogy merre is tartanak ezek a fiatalok? A lány egy pillanatra megáll egy kis méretű házikó előtt, aztán be is vezényli a srácot, természetesen ő is jön. Chuck nem érti a dolgot.
- De most minek?... - be sem lép az ajtón, már kérdez. Milyenek ezek a mai fiatalok? Majd mindjárt meg tudja mi vár rá, élete legjobb meglepetése, amihez hasonlóban még nem volt része.
- Te vagy a legnagyobb ajándékom! - viszonozza  forró csókot és nagyon érzelmesen átöleli a lányt. Egyszerre leesik neki minden. Loise egy meglepetés szülinapot rendezett neki. Milyen kedves, ehhez hasonlóra még csak családon belül került sor. Mondjuk... Ha minden jól megy, nemsokára Loise is családtag lesz. Elsőre Chuck nem is veszi észre, hogy a lány mennyit melózott, csak érez valami féle szokatlan illatot.
- Hmm, szeretem a tortát - mondja, de minden folytatódik. Csak csókolja és öleli a lányt, egyszerűen nem tud betelni vele.
Egy kis idő után már csak Loise gyönyörű szép szemeiben mereng és próbálja kitalálni, hogy mire gondol, persze sikertelenül. Ez valami magasabb rendű művészet. Egyszerűen nem tudja, hogy mit mondjon, mit ne mondjon; inkább az alapoknál kezdi.
- Köszönöm - csak tömören, őszintén, újabb csókot adva a lánynak.
- Hogy lehetek ilyen mázlista? Nagyon szeretlek - újabb vallomás, mostanság megszokhattuk a sráctól. Nem is tudja, milyen szerencséje van.

Édes


Hát igen, a szerencse. Rengeteg kell belőle a rendes élethez, sőt, az élethez is. úgy néz ki, hogy Chuck-nak egy elég nagy adaggal adatott. Van pénze, háza, mindene, ami kellhet. A legfontosabb is, amit nem lehet vásárolni, a barátnő. Ahogy a jelenlegi dolgok állnak, pár év múlva biztosan meg fogja kérni a kezét. Addig is kitartás, nincs az messze.
Ez a srác legjobb szülinapja eddig, az biztos. Az első Loise-szal, reméljük nagyon sok közös lesz még. Nem tud mit csinálni, ezért inkább csókolgatja a lányt és öleli erősen.
Elég hangulatosan rendezte be a kis házikót, aranyos lett; olyan szülinapos. Nem kell sok idő és oda is érnek a tortához. Nos, hát, kívánjon valamit. Mi sem egyszerűbb ennél. Lehunyja a szemét, és a gyertyák elfújása közben kíván is valamit.
~Sose veszítsem el Loise-t.~
Mi mást is kívánhatott volna? A gyertyák elfújása után ismét átöleli Loise-t és megcsókolja.
- Köszönöm, ez eddig a legjobb szülinapom - vallja be töredelmesen az igazságot.
Megfogja a kést és vág két szelet tortát a két tányérba, majd az egyiket Loise-nak adja, a másikat pedig jó maga fogyasztja el. Nagyon finom. Csokikrém, csokis tészta, csokiöntet, a legjobban együtt.
- Ez nagyon finom. Te csináltad? - kérdezi a lánytól. A főzésről még nem nagyon beszéltek. Loise biztos tud főzni, ami Chuck-nak nagyon megy, az a vajas kenyér. Most viszont inkább hagyjuk a gasztronómiát. A fiú észrevesz egy lehűtött pezsgőt.
- Most, hogy nem vagy prefektus, szabálytalankodni lett kedved? - kérdezi gúnyosan, egy csókkal fűszerezve, majd kiveszi a jéggel teli vödörből és a segédeszköz kilöki a dugót olyan hangosan, ahogyan a filmekben szokott lenni. Önt két adagot a kikészített poharakba, az egyik poharat ismét Loise-nak, a másikat pedig magának.
- Hát, én mindenképpen meg szeretném neked köszönni, hogy lepaktáltál velem, mint a világ legszebb és legkedvesebb lánya... - csupa nyálas duma, ahogy mostanság megszokhattuk. És csin-csin.
Ez egy jó szülinap volt, sőt, Chuck-nak az eddigi legjobb. Reméli, hogy lesz még része hasonlóban. Sokat buliztak és csókolóztak, késő este, talán hajnal pedig leléptek a hálószobáikba és egymásra gondolva hajtották nyugovóra fejüket.

Krisztián


Chuck viszonylag megszokta, hogy ismételten Magyarország az otthona. Azon belül is a falu, ami egy hirtelenebb váltás. Nem a suliba kell visszamennie, hanem a saját házába. Akkor kel, amikor akar, azt csinál, amit szeretne. Mondjuk, ez majdnem mindig ugyanaz. A háznak egy különleges sajátossága, hogy az alagsorba ki van alakítva egy (mágikusan) hangszigetelt dob szoba. Itt gyakorol akár órákat is naponta. Igazán felüdítő, reméljük, hogy ez nem csak a kezdeti lelkesedés az új lakhely és a felszerelés bűvölete miatt. Viszonylag sokat mászkál, mert nem csak otthon kell gyakorolnia. A banda többi tagjával is találkoznia kell, nem utolsósorban próbálni. De hát ez a kötelesség belefér, más úgy sincsen ezen kívül. A magánórák nem túl nehezek, be tudja osztani úgy az idejét, hogy a tanulásra is jusson egy pici. Most viszont úgy érzi, hogy ki kell mozdulnia. Nevetséges tulajdonsága, hogy az új lakhelyén szeret félmeztelenül, vagy éppen alsógatyában mászkálni. Biztosan ezzel éli ki, hogy ennyi idősen van egy teljes egészében saját háza. Próbál felsőbbrendűnek tűnni, főleg, hogy egyedül lakik (még). Beteges. Szóval fel kell öltözködnie, cipőt választani, ilyesmi. A haját belőni, fültágítókat a helyére tenni. Miután ez megtörténik, kilép az ajtón, bezárja az ajtót és a kaput maga mögött, aztán pedig a kastély területe felé veszi az irányt. Nem lesz túl nehéz odatalálni egyik kedvenc helyére, a rétre. Hirtelen megcsapja a friss fű illata, elsétál a kviddicspálya mellett, aztán a mulatozó diáksereg mellett elsétálva megpillantja a helyet, ahová elindult. Régi emlékek, szép gondolatok. Egészen jó élményeket adott neki ez az iskola, bár ezt valószínűleg mindenki elmondhatja, aki valaha is ide járt, esetleg még mindig. Eléri a rétet, még sóhajt egy nagyot mielőtt elindulna felé, aztán ünnepélyesen átlépi a határt. Most éppen nincsenek is sokan, nem kihalt, de kellemes sus-mus, pont nem fáj tőle az ember feje. Leül egy fa tövébe, hátát a fa törzsének támasztja és így már mindjárt kényelmes is. Pálcájával a kezében gondolkodik, lehet tippelgetni, hogy mire. Segítséget nem adunk!

mai stílus

Krisztián


A rét az jó. Jó, mert van egy kis hangulata. Chuck kedvence, oda minden hangulatban lehet menni, olyan, mint a játszótér, mindig megvár. Mondjuk, most szívesen lenne Loise-szal akárhol, csak vele lenne. Ez a friss levegő jót tesz hősünknek, egészen jó kis gondolatmeneteket alkot a szabadban, bár a végeredmény ugyanaz. Még mindig kétségek között van és ez nem egy egészséges dolog. Ha így folytatja, fel fogja emészteni a tanácstalanság és az idegesség. Az kéne még, dilidoki. Hirtelen kibillenti egy kósza gondolat. A srác nagyon szereti a muglikat, főleg a zene és az öltözködés, a tetkók meg a stílusuk miatt. Hozott magával egy csomó jó könyvet, jó lenne ide kiülni és itt is olvasgatni. A négy fal nem biztos, hogy mindig olyan jó, meg itt olyan nyugalmat ad a zöld, a természetesség. Meg így nyár felé a hűvös, pont tökéletes szellő, ami néha belekap a hajába, és érzi, hogy nincsen egyedül ezen a világon...
Ebből a gondolatmenetből egy még érdekesebb jelenség zökkenti ki. Hirtelen meglát egy kis srácot, aki úgy futkározik, mint egy mérgezett egér. Nyugtázza egy na mindegy! gondolattal, aztán le is veszi róla a tekintetét. A következő pillanatban viszont meghall egy fiatalosan csengő, nyugodtságtól, könnyedségtől kicsattanó, barátságos hangot. Bizony, a kisgyerek megszólította őt. Hirtelen arra tud gondolni, hogy itt tartunk? Ide jutott, hogy gyerekek keresik a "barátságos" külsejű emberünket lassan 19 évesen?
- Neked is szia - úgy gondolja, hogy nem halva született ötlet az alapoknál kezdeni. A legelején, mondjuk a köszönésnél. A srác szabályosan kipakol minden féle terülj-terülj asztalkámat és megkínálja Chuck-ot is. Értékeli, meg minden, de ez egy elég kellemetlen szituáció tetkós alanyunk szerint. Ezek szerint a kisgyereknek nincs túl sok barátja, pont mint neki. Elszomorító látni, hogy nem csak nála van így, akkor is, amikor az embernek a leghiperaktívabbnak kellene lennie. Mondjuk ez a gyerek pont úgy néz, ki, mint akit ettől nem kell félteni.
- Kajáljál nyugodtan, én már ettem otthon - enged meg egy kisebb mosolyt. Nem akarja elküldeni a gyereket, nem szeret síró gyereket látni, akinek ő okozott fájdalmat... Hirtelen beugrik, hogy honnan volt ez a gyerek ismerős. Nem, az nem lehet, vagy mégis.
- Nincs neked véletlenül valakid, akit Radits Viktornak hívnak? - teszi fel a kérdést egy kicsit érdeklődően, bár reméli, hogy a gyerek nem fog rajta lógni túl sokáig.
- Hogyhogy erre? - velősen, de érthetően.

Kölyök


Rét, Chuck, gondolatok, társaság, béna hangulat. Ez a srác kezd egy kicsit főszereplőnk idegeire menni, de ilyenek a gyerekek. Most az egyszer elnézi neki, de utoljára is.
A fiú szerencsére felfogja, hogy Chuck nem kér a kajából, illetve édességből. Rátérve a kajára, fura a srácnak, hogy nem a sulis kaját eszi, illetve nincs mindig meleg étel. Általában minden estét kávézóban, étteremben, vagy kajáldában tölt, hogy egyen valami finomat. Pénz az bőven van rá, szóval annyira nem kényelmetlen, annak ellenére, hogy most építtetett házat. Nos, ilyen ez a popszakma. Mondjuk pont nem, mert metál, de a mondást nem illik megváltoztatni.
- Csodálatos - ismétli velősen, nyersen a srác egyik szavát, aztán végül tisztázza a helyzetet, hogy véletlenül se legyen semmiféle félreértés.
- Nem ismerem, csak látásból. Amíg itt tanultam, azt hiszem fölém járt egy párral. De a hajad az nagyon mesteri, nem lehet belekötni - tisztázza magát, majd elenged egy fél mosolyt a mondat vége felé. Kicsit belegondolva a gyerekek félni szoktak az ilyen tetkós, fültágítós vadállatoktól, ez a gyerek meg itt kísérti a sorsot. Bátor... Reméljük, hogy Rellonos lesz, méltó lenne rá. Csak úgy, mint Chuck volt; azokat az időket nem fogja elfelejteni. Repül az idő, szóval a bátyja, és tanár lett. El sem gondolkodott azon, hogy mi lett az itteni diákokból. Majd egyszer ennek is eljön az ideje, de biztosan nem most.
- Ennyi időd van, hogy csak úgy céltalanul sétálgatsz? - dob fel egy kérdést, de ezt inkább költőinek szánta. Az sem baj, ha a gyerek válaszol rá.
Ilyen furcsa szituációt, most az egyszer nem akar paraszt lenni, főleg nem egy kisgyerekkel. Ezt kibírja, csak most, többet nem fog ilyen helyzetbe kerülni, már az is biztos.
- Hát én eléggé szerettem ide kijárni, amikor diák voltam... - ezt lehetne folytatni, de nem fogja. Legalábbis nem pont a kis sráccal fogja megbeszélni. Egy pillanatra visszagondol, hogy milyen volt. Csodálatos, itt szellőztette ki a gondolatait, ide menekült a tanulás elől. Itt gondolkodott, hogyha kisebb-nagyobb döntéseket kellett hoznia.
- Nem, kölyök, nincs kedvem játszani - szögezi le kihangsúlyozva az összes szót egymás után magabiztosan, ellentmondást nem tűrve, de nem túl keményen. Hiába, ez egy olyan gyerek, aki soha nem adja fel és valószínűleg nem vakarhatja le magáról az ember. Lényegtelen, Chuck lesz az első kudarca, ő biztosan nem fogja beadni a derekát; eléggé kitartó személyiség. Legfeljebb elküldi, vagy otthagyja...
- Őszintén, hány évesnek tűnök, hogy úgy nézek ki, mint aki játékos kedvében van? - teszi fel a nem költői kérdést és kicsit grimaszolva néz a srácra, miközben megvakarja jobb karját, aztán várja a folytatást. Mi lesz itt? Úristen!

Kölyök


Nagy jövő áll még fiatal barátunk előtt. Alig felnőtt és meg tud élni a saját lábán. Van háttere és segítsége, de most már tud boldogulni. Azon szerencsés emberek közé tartozik, akik meg tudnak élni abból, ami nem csak a hobbijuk, hanem a szenvedélyük, életformájuk. Chuck esetében ez a dobolás, nem éppen egy átlagos varázserővel rendelkező ember foglalkozása, de ő ránézésre is kiüt a sorból. Szóval ezt még elnézhetjük neki. Sokan mondják, hogy mi lesz akkor, ha valami történik és nem tud többet dobolni? Ilyenkor jön a srác válasza: Már most annyi pénzem van, hogy az utódaimnak is bőven jutna belőle. Fiatalos gondolkodás. Nem kell megijedni, azóta elgondolkodott és arra jutott, hogy tényleg el kellene kezdeni csinálni valamit. Arra gondolt, hogy kihirdetné, hogy tanítana dobot is, de hát ha ragaszkodunk más műfajhoz akkor mondjuk... Lehetne kviddics játékos, na jó ez viccnek is rossz; az kéne még. Még ő sem tudja, hogy mit tudna elképzelni magának, mondjuk nem is sürgős, ráérünk még ezzel bőven... A srác megköszöni azt, hogy Chuck megdicséri a haját, hát így is kell. Ebben a korban látszik, hogy már megtanították neki az illedelmességet.
- Gondolom. Használd ki a fiatalságot, annyit játssz meg legyél rossz gyerek, amennyit tudsz. Egy idő után már nem lesz rá lehetőség - kacsint a gyerekre. Chuck meg a jó tanácsai, kapott már ilyenért. Mindegy, nem most fogja elkezdeni, hogy elrontson valakit. Lehet sejteni, hogy ő sem volt a egy mintadiák, pláne nem jó gyerek. Neki kimaradt az, hogy a játszótéren lógjon gyerekkorában. Korán elkezdett dobolni, aztán, amikor eljött az ideje meg gyúrni. És visszagondolva annyira nem is bánja, hogy így alakult. Nyilván van, amin változtatna, de még nem rontotta el az életét. Legalábbis így látja.
- Hát majdnem. Ebben a hónapban leszek 19 - ellenőrzi a srác válaszát, aztán kijavítja. Ez még pont határ, még vagány, hogy idősebbnek nézi. Lassan viszont fordítva lesz: annak fog örülni, ha fiatalabbnak nézik. De az még messze van, addig foglalkozzunk inkább mással. Ráérünk még a korosodással foglalkozni, nem aktuális.
- Hát én annyira nem. Gondolom látszik - ránézésre tényleg nem tűnik túl humoros gyereknek, hát annyira nem is az. Jó, persze, tud humoros is lenni, de inkább a komor az alapvető hangulata. Ez jutott neki, meg a szörnyeteg, amit mélyen bezártak...
- Chuck - szóval Krisztián, a bátyja után sejteni lehetett, hogy magyar neve van, na mindegy.
Hősünk elfogadja a kézfogást, nem szorítja meg túlságosan, csak amennyire kell, nem szeretné, hogy a kölyök sírva fakadjon. Furcsa kép lenne ebből: egy tiszta, kisgyerekkéz, meg egy széttetovált felnőttkéz találkozik. Kézfogásnál pont jó, úgy lett felvarrva, hogy ha a pillanat után az illető megnézi Chuck kezét, akkor elsőre egy agresszív szempár villan a sajátjával szemben, mintha nem csak kettesben lennének...
- Nem riasztanak vissza a tetkóim, vagy a fültágítóim? - az ember ezt nem szokta megkérdezni, de nem ez a normális emberi forma. Főleg egy hétévesnek. Chuck ilyen környezetbe nőtt fel, szóval nyilvánvaló volt számára, hogy nála is be fog következni, amikor először varrat valamit. De jó is volt... Az első alkalom... Ünnepélyes, akkor még ide járt suliba.

Kölyök


A fáradtság nagy úr. Főleg, ha nem magától jön az emberre, hanem valaki, vagy valami fárasztja le, olyankor már nincs mit tenni. Chuck igencsak elálmosodik, nem is biztos, hogy a kissrác miatt, de most úgy igazán. Mindegy, még kibír egy kicsit. Hadd legyen a gyereknek egy jó napja; és ezzel főszereplőnk is jól jár. Lesz egy jó cselekedete a nyilvántartásban a sok hülyeség mellett. Kicsit fészkelődik a fa tövében, mert kicsit elzsibbadt a hátsó fertálya az egy helyben való üléstől.
- Jogos, nekem nincs kinek rám szólnia... - nyugtázza egy fél mondattal a kis srác mondandóját, aztán kicsit elgondolkodik. Hét évesen már a békéről álmodozni. Na mindegy, ez egy relatív dolog, mindenki másképp nézi. Chuck-nak éppen az a béke, hogyha a körülötte lévő emberek többségét nem utálja, vagy nem ellenszenvesek. Ugyanez fordítva is.
- Olyasmi. Rellonos voltam és nem hoztam szégyent a házra. Valakinek rossznak is kell lennie - mondja elmosolyodva, mert eszébe jutnak az itt eltöltött évek, no meg a sok kaland, ami itteni életét kísérte. Rossz belegondolni, hogy ennek vége. De legalább saját élete van, pénze, szabadsága és ideje. Egy személyt hiányol az életéből nagyon hangsúlyosan, azt, aki miatt bármit megtenne és hálás neki, mert széppé teszi az e világon töltött idejét, felejthetetlenné. Na mindegy, azt megtanulta, hogy küzdeni kell azért, akit szeret az ember és foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, különben elveszíti. Amúgy is, de az most mindegy.
- Megnyugtató - nyugtázza velősen a srác válaszát. A srác rámutat az elefánt karikatúrára, hát igen, Chuck is szereti.
- Hát ha az összes tetkómat megnéznéd és értelmeznéd, az sok idő lenne - okoskodik a fiú. Ekkor a kölyök igazán érdekes dolgot mutat. Egy rajzot a vállán, amit ő rajzolt.
- Stílusos. Ahhoz képest, hogy a saját válladra rajzoltad, nem rossz - értékeli a srác alkotását egy mosollyal. A következő pillanatokban igazán érdekes dolgok felé terelődik a téma. Chuck készségesen válaszol a vele szemben ülő gyereknek.
- Szóval gitár... - a dob és a gitár nagy ellentét. Általában mindig idegesíti egymást a két gárda; ez már rég óta így megy. Példa rá a saját apja és az ő zenei kapcsolatuk is.
- Miért csak szeretnél? Nem engedik, vagy mi? Ha most elkezdenél, akkor még nagy gitáros is lehetsz, ha kitartóan gyakorolsz - önt lelket a gyerekbe. Van még remény, talán.
- Hát én dobolok kb. 15 éve. Amikor annyi idős voltam, mint te, akkor én már űztem az ipart keményen. - biztatja a srácot a saját élettörténetével.
- Részben ezért is nézek úgy ki, ahogy. - eddig sem volt nehéz, de innentől kezdve valószínűleg nyilvánvalóvá válik még egy hétéves gyereknek is, hogy nem alter' rockot játszik szabadidejében.

Kölyök


Hát igen. Így utólag büszkék is lehetnénk Chuck-ra. Nem szívbajos és régen sem volt az. Megcselekedte, amit a haza megkövetelt; nem hozott szégyent a zöld színre. Azért annyira nem volt rossz, hogy az igazgatóhoz kellett járnia, de megvoltak a kis dolgai, amiknek néha hátszele is volt. Na jó, gyakran, ezt be lehet vallani. Folytassuk történetünket a réten, ahol Chuck már el is tudna aludni, annyira gyengék a gondolatai, hogy már csak arra tud gondolni, hogy jó lenne már aludni. Ezt a beszélgetést még lezavarja a sráccal, aztán alszik is egyet. Megteheti, senki nem fogja zavarni. Ha valaki csöngetne, az lenne a legnagyobb meglepetés. Lehet, hogy nem is nyitna ajtót, főleg ha ellenszenves ember zaklatná. Biztos rá akarnának tukmálni valami zoknit...
- Szerintem kamuzol - reagál egy kis mosollyal, arra, hogy ő nem is tűnik veszélyes, gonosz gyereknek. Ha ránéz valaki, szinte rögtön a negatívumot, az agressziót és a káoszt látja. Ezért inkább a menekülő útvonalat szokták választni. Persze nem mindenki, ilyenkor jönnének a barátok, de hát azok nem nagyon vannak neki, szóval inkább hagyjuk. Azt nem érti, hogy Loise hogyan tudott beleszeretni, de hát az nem baj. Inkább örül az érthetetlen csodának, legalábbis örülne, ha tudná, hogy most hol a folytatás, egyáltalán van-e olyan?
Megelégedéssel tölti el, amikor a kis srác végignéz rajta és próbálja a lehető legjobban megjegyezni a tetkók sokaságát és kitalálni hozzá valami történetet. Ezt hívják úgy, hogy lehetetlen, még a tulajdonos sem mindig tudja, hogy mi miért van úgy, ahogy a minták között.
- Hát nem tudom, hogy az én dobstílusom mennyire tetszene neked... - ejt el egy fél mondatot újabb kis mosollyal. Elképzelhetetlen, majd egy hétéves gyereknek fog külön dobszólót adni, persze, tanítani ne tanítsa?!
Hát ez érdekes, a srác megemlíti, hogy dobolna, és hogy majd Chuck jó tanár lenne.
- Megmondom őszintén, hogy szerintem fogok kirakni hirdetést, hogy szívesen vállalok magánórákat, de nem túl elhamarkodott döntés ez? Ez nem úgy működik, hogy dob, vagy gitár... Én azért csinálom, mert nem bírom ki dobolás nélkül és a szenvedélyem kiskorom óta - tér ki a válaszadás elől egy kanyarral, ami egyébként jogos. Nem jó elhamarkodni, mármint két hangszer között butaság ingázni. Az már régen rossz, ha ott tartunk, hogy vagy ez, vagy az.
- Maradjunk annyiba, hogyha két hét múlva is így gondolod, akkor majd meglátjuk. - próbálja offolni a témát, de reményt sem akar ébreszteni a srácban. Az igazság az, hogy még ő sem tudja, hogy készen áll-e arra, hogy tanár  legyen. Mármint szellemileg, tehetséges annyira és van is olyan stílusa, amit van értelme átültetni másba, csak ez egy nagy mérföldkő. Hát ezen még elfog gondolkodni, csak nehogy lusta legyen... Pénzre nincs szüksége, de az időbeosztásának jót tenne az, hogy van valami fix programja...
- Jó lesz így? - kérdez rá végül, aztán legfeljebb azt mondja a kölyök, hogy inkább mégsem.
Kész, most már hazamegy aludni meg dobolni. Hiányzik neki a kikapcsolódást. Már egy percet sem bír maradni a réten, nem mintha rossz lenne...
- Viszlát, kölyök - köszön el. Felpattan, beletúr a gyerek hajába aztán maga mögött hagyja a rétet és a kastély területeit hazafelé tartva.

Vittman Levente


Az élet néha szörnyen unalmas tud lenni. Chuck-nak most is az, holnap lesz 19 éves és nincs kivel ünnepelnie. Barátja nincsen, a lányokkal való kapcsolatáról meg inkább nincs is értelme beszélni. Egy napja nem is dobolt, mert szerencsétlenségére széttört egy dobverőt, aminek a hegyes, éles fele egyenesen a tenyerébe szúródott, csúnya sebet okozva. Házilag meggyógyította, majd bekötötte. Szerencséjére az edzés szintjén is úgy áll, hogy amíg meg nem javul, addig csak az egyik kezével végzi a gyakorlatokat, már amihez szükséges a keze. Futni meg nem a kezén fut, egyelőre... Mindig is nagy hangsúlyt fektetett a testének minőségi edzésére. Még könyvet is olvasott, hogy a lehető leghatékonyabban csinálja az edzést. Azóta egyre jobban megy neki és már nincsen szüksége könyvekre, az évek tanították meg, és persze a sérülések.
Megcsinálja a kis dolgait, de úgy érzi, hogy ma is el kellene valamerre császkálni, nem mindig jó otthon ücsörögni. Miközben öltözködik, azon gondolkodik, hogyha lennének barátai, akkor lehetne nála ilyen kis partikat tartani. Hely az van, pénz is, meg még grillezési lehetőség is. Tökéletes lenne, mint a filmekben. Miután felöltözködik időjárásnak megfelelően, vacsorázik egyet gyorsan, aztán elhagyja a házat. Persze, miután bezárja a bejárati ajtót, aztán a kaput is. Úgy gondolja, hogy most a másik irányba indul, nem megy ki a faluból, csak a határt közelíti meg. Kis elmefuttatás után arra eszmél, hogy gyorsan el is hagyta a házakat, már csak ő van ott, a gondolatai, meg talán más is...
Még egy kis séta után elfogy az utcavilágítás is, kénytelen elővenni varázspálcáját, hogy azzal világítson. Közben kicsit lassabb és halkabb léptekre  vesz vissza a lehető legkisebb rendbontás érdekében. Mintha mostanában olyan jó gyerek lenne. Lehet, hogy igazából nem is ez a célja, csak a gyengébb fényviszonyok miatt nem akar nekimenni semminek, vagy senkinek még véletlenül sem. Eléri a zöldet, kicsit megáll, mielőtt még rálépne. Ám, amikor megcsapja az orrát a friss fű illata, nem tud ellenállni és gondolkodás nélkül rálép, majd szépen, komótosan tovább sétálgat. Nem fél az ilyen helyeken, még sötétben sem. Nem nagy pálcamester, a lehető legritkábban varázsol, annyira nem érdekli a téma. Inkább a fizikai erejére támaszkodik, amikor az elég. És ha nézeteltérésről vagy támadásról van szó, akkor elég szokott lenni. Ha nem lett volna eddig elég, akkor nem biztos, hogy a temető jó oldalán lenne. Kinéz egy sírkövet, amire kényelmesen ráül, aztán elkezd gondolkodni a kis dolgain. Nem ártana kezdeni valamit magával, holnap mivel lepi meg magát, ünnepelje-e egyáltalán a szülinapját? Szomorú, csak az öregeknek nincs néha kivel ünnepelni. És a nagy Chuck Welch egyedül fog ünnepelni. Be lehet vallani, sajnos nem biztos, hogy csak ezt az ünnepet fogja magányosan tölteni. Csak észreveszi majd, hogy valamit tenni is kell azért, hogy barátai legyenek az embernek. Még ha nehéz is és embertípustól függ is, hogy ki indul hátránnyal és ki előnnyel. Lehet tippelni, hogy hősünknek melyik csoportba van belépője.

Ráhel.
Bulaj.
mai cucc



Chuck-nak az elmúlt napokban igencsak jó kedve van az eddigi hangulatához képest. Azt nem lehet mondani, hogy 0-24-ben vigyorog, de azért több jó gondolata van, mint eddig. Ennek örömére ki is takarította a lakást, mint valami háziasszony. Eléggé sikerült rendetlenséget csinálnia, annak ellenére, hogy megfogadta, ebben a házban mindig rend lesz, ha már az övé. Aztán nézd meg, mi lett belőle? Most már mindegy, a lényeg, hogy egy fél napot azzal töltött, hogy takarított és összepakolta azokat a cuccait, amiket széthagyott mióta beköltözött. Ha az anyja ezt látta volna, büszke lenne rá. Mondjuk, így is büszke rá; nem mindenki gyerekéből lesz keresett dobos, aki fiatal felnőttként a saját lábán áll. Na de hagyjuk is főhősünk fényezését, hiszen bulaj lesz. Azaz majális. A szülinapi "ajándéka" után küldött egy levelet Ráhelnek, aminek az a lényege, hogy nincs-e kedve a fiúval majálisozni. Ezért reggelre teszi az edzését, miután megvan vele letusol, aztán eszik valamit. Ezek után hamar ki is választja, hogy mit vesz fel. Majd miután mindennel megvan, elhagyja a lakást és elkezd sétálgatni a kastély területe felé, hiszen, ha jól emlékszik, akkor a rendezvény a Fénylő Lelkek Udvarán lesz. Amikor diák volt, járt arra párszor. Nem tartozott a kedvenc helyei közé, ő maga sem tudja, hogy miért. Egyszerűen nem nyűgözte le, vagy éppenséggel volt jobb időtöltési lehetősége jobb helyszínekkel. Most meglesz rá a lehetősége, hogy megkedvelje a helyet. Bár ő is sejti, hogy nem a szokásos kinézettel fog találkozni, hanem beöltöztetik a rendezők ilyen cukormázas, majálisos külsőbe. Egyelőre ez legyen a legkisebb baja, inkább amiatt aggódik, hogy Ráhel ott lesz-e. Chuck-nak fogalma sincsen, hogy most mi van köztük. Futó kaland volt, vagy legyen folytatás? Esetleg csak barátok legyenek? A harmadik az nehezen működne srác részéről, mert nem hisz a fiú és lány közti barátságban. Ezért inkább nem is számol ilyen lehetőséggel. Miközben a helyszín felé sétálgat nagyrészt ezen gondolkodik. nem szerelmes meg ilyenek, csak tetszik neki a lány stílusa is, meg persze nem utolsósorban a külseje is. A lényeg, hogyha Ráhel úgy van vele, hogy nem bánta meg ami akkor történt, akkor Chuck elsősorban szeretné megismerni, mert konkrétan semmit sem tud róla.
Lassan eléri az udvart és igaza is lett, tényleg nem olyan, mint emilyen a szürke hétköznapokon szokott lenni. Mondjuk lehet, hogy változott amióta itt hagyta a sulit. Megáll a bejárat előtt, mert ha bemenne, akkor elég kevés esélye lenne arra, hogy megtalálja a lányt. Feltéve, hogy eljön.

Ráhel.
Bulaj.
mai cucc

A várakozás alatt igencsak van ideje átgondolni a dolgokat, mert elsősorban nem azt lesz nehéz kitalálni, hogy felüljenek-e a hullámvasútra, vagy sem.  Hosszasan gondolkodik rajta azóta, mióta elindult otthonról az Udvar felé és még ott is csak jár az agya, miközben Ráhelt várja. Amit részéről biztosan tud az az, hogy neki nagyon tetszik a lány, de csak olyan tekintetben, hogy szerinte nagyon jól néz ki és a stílusa is tetszik neki. De ennyi, nem is ismeri, fogalma sincsen arról, hogy ő valójában ki is. És ez igaz fordítva is, semmit nem tudnak egymásról, csak annyit, hogy hamar meg tudják találni a közös hangot és nagyjából egy rugóra jár az agyuk bizonyos témákon belül. Ez viszont édes kevés egyelőre ahhoz, hogy bármi komoly folytatása legyen bárminek is. Chuck még azt sem tudja pontosan, hogy mit akar. Nem akarja azt, hogy csak legyen egy barátnője, neki az a lány kell, akit szeretni tud és el tudja fogadni egészen haláláig. Nem szereti elkapkodni a dolgokat és  a vakvágányokat is kerüli. Viszonylag hamar észreveszi a halva született ötleteket, ebben szerencsésnek mondhatja magát. Másban is, például kivel ül le iszogatni...
Gondolkodik-gondolkodik, aztán meglátja Ráhelt és hirtelen minden értelmes gondolata szertefoszlik, nincs egy ép ötlete sem, de hát talpraesett gyerek. Majd csak kitalál valamit.
-  Szia - más nemigazán tud kijönni a torkán, de hát most több nem is kell. Inkább vesz egy levegőt. Furcsa, hogy most adnak először egymásnak ilyen köszönős puszit, de hát ez van, biztosan lesz valahogy a nap végére.
- Remélem nem baj, hogy veled akartam majálisozni - mondja egy kis mosollyal. Úgy érzi, hogy jobb az elején tisztázni, mert még a végén úgy gondolná, hogy ráér, esetleg nincs is rá szükség. Annak beláthatatlan következményei lennének, ami miatt egyik fél sem járna jól. Tudja, hogy folytatnia kell, mert ez az egész így még nem kerek.
- A csárda óta folyamatosan azon kattog az agyam, hogy most mi van? Arra gondoltam, hogy ez egy jó alkalom lenne, hogy megismerjük egymást - egy sóhaj kíséretében.
- Máshogyan is - mondja ilyen "Ha érted mire célzok" vigyorral. Általában úgy szokott lenni, hogy két ember találkozik és ha szimpatikusak egymásnak, akkor legközelebb is találkoznak. Hogyha komolyak a szándékaik, akkor eljutnak bizonyos szintekig és még tovább. Náluk ez fordítva sült el, nem mintha Chuck bánná. Nagyon jó éjszakája volt.
- Aztán majd meglátjuk mi lesz - mondja el álláspontját, aztán pedig a reakciót várja. Közben, hogy történjen is valami, indít egy másik szálat is, hogy ne ilyen temető hangulat uralkodjon el a beszélgetésen.
- Elindulunk befelé? - teszi fel kérdését mosolyogva a lányra nézve, s közben a beömlő diáksereg felé mutat, akik csak azt várják, hogy minél több dolgot kipróbálhassanak a majális alkalmából. Illetve annyit, amennyit a pénztárcájuk megenged.
Reméli, hogy jól fog elsülni ez a mai nap. Támad egy olyan ötlete, hogy megfogja Ráhel kezét, de a mondat első fele miatt inkább türtőzteti magát, és ha elindulnak akkor csak közel lesz Chuck keze a lányéhoz, hogy el ne veszítsék egymást a tömegben.

Ráhel.
Bulaj.




Egészen bátor döntés volt Chuck-tól, hogy úgy dönt, találkozni akar Ráhellel. Arra is volt esély, hogy a lány megbánta, ami akkor történt és nem akarja többet látni a fiút, de úgy néz ki, hogy az egész dolog nem csak a pillanatnyi hangulat műve volt. Ez mindenképpen jó pont. Most már csak az  a lényeg, hogy ne ragadjon be a beszélgetés és ha minden jól megy még szimpatikusak is lehetnek egymásnak, az átlagos szimpátián felül is akár.
Szerencse, hogy Chuck Ráhelre nézett a kérdése közben és látta, hogy mosolyog. Különben még komolyan is vette volna a viccesnek szánt, elutasító választ.
- Gondoltam - válaszolja mosolyogva, aztán el is indulnak az udvar lelke felé, ahol a majális igazi értelmet nyer. Chuck soha nem majálisozott, nem szereti annyira az ilyen szabású rendezvényeket. Nem tartja lealacsonyodásnak, meg nem nagy az arca, de az ilyen gyerekzsúrokkal nehezen tud azonosulni. Ez csak vele van így, őt sem zavarja, ha valaki máshogy gondolja. Mindenkinek a szíve joga eldönteni, hogy mekkora százalékot tölt ki a benne lévő gyerek. Érdekes, mert neki mindig meg volt mindene, mégsem volt nagy szüksége semmi extrára. Sosem tudott önfeledten játszani, mindig megvoltak a saját kis dolgai. Ő inkább a hülyeséggel tudott teljes mértékben azonosulni; ha történt valami, akkor mindig ő volt a felelős. Vagy a garázdák között volt.
Rövid időn belül megtudja, hogy Ráhelre is hasonlóan hatott az az este. Ő sem tudja pontosan, hogy most mi van, mi lesz köztük. Egyelőre azt kell eldönteni, hogy ez most jó hír-e, vagy sem? Még nem tudja, majd látja, ahogy alakul a nap további része. Fiatal még az idő. Csak bólint egyet a lány válaszára, nem tudja mit mondjon.
- Király - fejezi ki örömét a lány válaszára, majd vissza is kacsint Ráhelre. Megelőzi és fel is teszi az első kérdést. Hát igen, erre számíthatott volna, az első kérdésre máris nem hétköznapi választ fog adni. Közben kénytelen a lányhoz hasonlóan ő is lefelé nézni, amikor a kezük néha összeér. Egyébként szinte végig Ráhelre néz, csak néha leng ki a szeme a látnivalókra, annyira igazából nem érdeklik.
- Hát ez egy érdekes dolog. Biztosan hallani akarod? - kérdezi vigyorogva, kb. feleslegesen, mert látja a lányon, hogy érdekli. Na jó, bele is kezd egy nagy levegővel.
- Ide jártam egy pár évig. Annyit kell tudni rólam, hogy kiskoromban a járással körül-belül egy időben kezdtem el dobolni és egy elég jó együttesben játszom. Kaptunk egy lehetőséget, ami azt jelenti, hogy klipforgatás és turnék. Ami még szebbé tette, hogy ez az egész az Egyesült Államokban zajlott, szóval szép emlék. Aztán most visszajöttem, építtettem egy házat a faluban és ott lakom. Ebből élek, viszont tanulni is kéne, hogy azért legyen valami, ami bizonyítja, hogy jártam iskolába. Arra gondoltam, hogy még tanulok egy kicsit, aztán megpróbálkozom egy olyan vizsgával, amit a végzősök csinálnak - ad hosszú választ. Lehet, hogy még életében nem beszélt ennyit egyszerre, összefüggően. Hogy ne csak ő beszéljen, el is indít egy kört, persze kíváncsi Ráhel életére, annyira még nem ismeri.
- És te? Gondolom már nem tanulsz - teszi fel kérdését választ várva a lánytól. Közben szétnéz és csak annyit lát, hogy minden félét ki lehet próbálni, elég változatos. Kicsit mintha megjött volna a kedve. De csak egy nagyon kicsit.
- Van tesód? Vagy mesélj bármit, amit fontosnak tartasz - bízza végül Ráhelre az egészet. Nem annyira szokott ismerkedni, szóval annyira nem is ért hozzá.

Ráhel.
Bulaj.




Egész élvezhetően folyik a beszélgetés kettejük között, most büszkék lehetünk Chuck-ra. Elvégre a lány nem küldte el, nem hagyta faképnél. Szóba áll vele, ez mindenképpen jót jelent a fiú számára. Nem is gondolta volna, hogy egy majálisból jó is kisülhet valamikor; már csak ezért is megérte neki eljönne. És mik történhetnek még? Hosszú ez a nap, csak most találkoztak, de azt le lehet szűrni, hogy még mindig szimpatikusak egymásnak. Nem csak a pia tette akkor este. Jó érzés önti el, mert nem szokta meg, hogy érdekli valakit. Ő is viszonoz mindent, szóval Ráhelt nézi végig, a szemeit, az arcát.
Chuck választ is kap a kérdésére, arra azért úgy gondolja, hogy csak kéne reagálni valamit.
- Értem. És milyen üzletet nyitnál? - kérdezi felcsillant szemekkel, mert érdekli a válasz. Nem is gondolta volna, hogy a lányok ilyenekben is gondolkodnak, na mindegy. Ez után még kiváncsibb lesz,     mert Ráhel elnyújtva kezd egy új mondatot, mintha kicsit komolyabb téma lenne.
- Réka? Ő kicsoda? - kérdezi tágra nyílt szemekkel, de már előre fél a választól. Ha az, amire gondol, akkor sikerült nagyon belenyúlnia a dolgokba. Nem, erre nem is próbál bele gondolni... 19 évesen még nincs ilyenekre felkészülve, legalábbis nagy hihívás lenne. Nem, az nem lehet. Próbálja elkergetni a gondolatokat a fejéből, de azok nem hagyják nyugodni. Majd megtudja az igazságot, amint Ráhel válaszol neki. Már nagyon várja, kicsit izgul is. Nem is kicsit.
- Hát az szomorú. Tesóm nekem sincs... - hagyja félbe a mondatot. Szomorú lehet árvának lenni. Most gondol bele, hogy igazából milyen szerencsés. Mekkora mázlija van, hogy van pénze, családja, szülei. Van akinek erre sincsen lehetősége, pedig az utóbbiakról igazán nem tehet senki. Nem mi döntjük el, hova születünk, nagy lutri az egész. Chuck elgondolkodik ezen egy percre, hogy tényleg, kicsit értékelhetné azt, amije van fiatal felnőttként.
Ezután Ráhel kézen fogja és a körhinta felé vonszolja  Chuck-ot. igen, kénytelen lesz kipróbálni a dolgok egy részét, bármennyire is nem köti le ez az egész cukormázas majális. Soha nem érdekelte és valószínűleg nem is fogja. Mindegy, muszáj lesz. pedig ő csak Ráhellel szeretett volna lenni, nincsen benne rossz szándék (most). Kibírja.
- Okés - kiegészítéssel már egészen elviselhető. Mindegyiken? Ha ez a lány mindegyikre felviszi Chuck-ot, lehet, hogy valahol a magasba kiugrik jobbat remélve.
- Jól sejtem, hogy Réka a lányod? - böki ki végre ami a csőrét bántotta egy kis ideje, miközben elfogadja Ráhel jobbját. Ha a válasz igen lesz -és valószínűleg az lesz-, akkor nagyon gondolkodóba fog esni, hogy mit tegyen, mert itt átértékelődnek a dolgok mindennel kapcsolatban. Maradt még egy kérdése, úgy gondolja, hogy most nem fog elkanyarodni a témától.
- Szerinted mire gondolok? - kérdezi egy kicsit barátságosabban, de furcsán is. Kíváncsi rá, hogy Ráhel mit gondolhat az ő helyében.

Ráhel.
Bulaj.




Ez a nap sem úgy alakul, ahogyan azt fiatal barátunk tervezte. Volt bátorsága elhívni magával Ráhelt annak érdekében, hogy tisztázzák azt, hogy pontosan akkor most mi a helyzet velük. Eddig tiszta sor, találkoznak is, beszélgetnek. Ekkor olyan fordulatot vesz a történet, amire még a legkreatívabb ember sem számíthat. Hősünk hirtelen kiszárad, melege lesz, azt sem tudja mit mondjon. Legszívesebben elásná magát ott, ahol van; élve. Nehéz egy helyzet, kiderült, hogy a lánynak, aki viszonylag tetszik neki, van egy gyereke. Egy lánya. 19 évesen egyszerűen sehogy sem tud azonosulni a dologgal, bárhogyan is szeretné, nem megy neki. Nem képes rá, ezt meg is lehet érteni. És őszintén belegondolva annyira nem is akarja. Egy gyerek? Kevés ő még ehhez... Ő úgy érzi, onnantól pedig nincs mit tenni. Akkor is nehéz, túl nagy most a súlya mindennek. Kicsit el kell gondolkodnia és nem foglalkoznia a külvilággal. Nehéz, mert nincs egy normális gondolata sem, a darabok csak úgy rázúdulnak az elméjére és igazából nincs is semmivel sem előbbre annál, mintha nem is törődne vele. Csak hagyja, hogy egymást érjék az impulzusok és próbál passzivitást tanúsítani az érzelmek felé.
Amikor Ráhel bólint a mindent eldöntő kérdésre, Chuck-ot olyan érzés fogja el, hogy tehetetlen, nem tud kezdeni semmivel semmit, használhatatlan, értelmetlen a létezése. Kicsit pánikhangulat. Fájdalmasan ő is visszabólint a lánynak, jelezve, hogy eljutott az agyáig az információ. Nehéz ügy, de meg kell birkóznia vele, a túloldalról csak a legjobbakat tudjuk kívánni. Chuck megfogja Ráhel kezét és meg is szólal végre.
- Igen, lehet, hogy jobb lenne - mondja fájdalmasan, egyenként a szavakat. Neki sem lehet könnyű, de nem akarja hitegetni a lányt.
- Ne haragudj, de nekem ez így sok - mondja megsemmisülve. A lány kezeit fogva végigsimítja még mindkét kézfejét a hüvelykujjaival, aztán szépen lassan hátralép kettőt, elengedi a lány kezét, végül megfordul.
A szerencsétlenül kijött dolog után olyan dolog történit, amit általában nem kezel nehezen, de most kicsit sok neki mindenből és egyszerűen kifakad. Mivel csak menet közben fordul meg, nekimegy egy bohócnak, aki kérdően néz rá.
- Hülye bohóc, takarodj innen! - kiabál rá a jelmezesre, majd arrébb löki, pont egy édességárus stand kínálatai közé erejét használva és tovább sétál komótosan. Amúgy sem szereti a bohócokat. Nem érdekli, hogy a mellette állók mit gondolnak róla, kicsit sem. Úgy néz ki, hogy most feloszlik a halvány, rózsaszín ködöcske, megnyílik a szeme. Most már nincs visszaút, válthat vissza fenevad üzemmódba.
- Rohadt majális - mormolja maga elé tovább sétálva. Lassan lépked, talán titkon a tudatalattija reméli, hogy még visszafordulhat az egész, ki tudja... Vagy csak nincsen szégyenérzete és nem érdeklik a következmények. Na ez az, visszatért a régi Chuck Welch. Ez kell a közönségnek.

Banya.
öltözet



Értelmetlen időszak. Az utóbbi pár napjának körül-belül se eleje, se vége, nem is különböztek egymástól. Edzés, dobolás, evés, ivás, alvás. Tömör lényeggel ennyi is a napi rutinja. Saját háza van, ennek ellenére nem kell túl sokat pakolásznia, takarítania, mert rendbe tartja otthonát ahhoz képest, hogy férfi.
Kora délután -az ebéd után- úgy dönt, hogy feltérképezi a kastélyt. Mióta hazatért Magyarországra, még nem is volt bent, csak a suli területén, szabadtéren. De ez más, felidézi a régi emlékeket, elmélázhat a múlton. Talán még olyan rejtekhelyre is bukkanhat, amit nem fedezett fel diákként. Ahhoz, hogy haladjunk is, az első lépés az, hogy Chuck felöltözik, belövi a haját, majd kilép a házból. Zárás után már vissza sem néz, kényelmes tempóban sétálgat a suli felé, mint akinek annyi ideje van, mint a tenger. Nem véletlenül, talán mert pont így is van? Igen, ez lesz az, még jó, hogy nem fájdul bele a feje a sok henyélésbe. Szerencsére nagy hangsúlyt fektet a testére: az edzésre és a táplálkozásra; ha nem így lenne, akkor könnyen lehet, hogy elhízna. A pénz meg ugye a másik; a szülei sem szegények, ennek hatására volt miből befektetni és összejött neki. Csak a zenék után járó jogdíj után is szép summát kap, az egyéb juttatások meg még többet jelentenek számára. Ezek ellenére jól gondolkodik és foglalkozik valamivel, nem lopja a napot. Vagyis nem mindig. Rugalmas munkája van, ha munkának lehet mondani. Abból él, ami a szenvedélye, kis szerencsés. A dobolásért pénz kapni neki olyan, mintha ingyen adnák. Az elején még furcsán is érezte magát, hogy azért fizetnek, hogy nem csinál jóformán semmit, csak zenél. De hát meg kell szokni, hogy kereslet van a profizmusra. Apja is a zenész szakmában gazdagodott meg gitárosként, szóval az ösvény ki lett taposva előtte, neki csak végig kell mennie rajta, sikerült is rátévednie, majd meglátjuk mi lesz a későbbiekben.
A kis gondolkodás közben alig veszi észre, hogy elhagyja a falut és már a friss pázsiton sétálgat a kviddicspálya mellett, majd tovább is lépked. Nem áll meg a pályánál, semmilyen emlék nem köti oda, nem szereti ezt a sportot.
Kis idő múltán bent is van a kastélyban. Felnéz a plafon felé tanácsért, hogy most merre induljon, de nem sokkal okosabb, nem kap választ senkitől. Pár diák suhan el mellette csupán, nem tőlük fog útbaigazítást kérni. Azért ismeri a kastélyt, ez nem olyan dolog, amit el lehetne felejteni, hacsak nem volt felújítás. De ahogyan az ábra mutatja, nem volt. A lépcsőházban elkezd felfelé lépkedni a fokokon, majd amikor éppen olyan kedve van, lefordul valamelyik folyosón. Direkt nem figyeli, hogy pontosan melyiken, majd csak kilyukad valahol. Amikor már a folyosón van, föleszmél, itt elég sokat járt, amikor diák volt. Sokszor kellett itt átmennie az órák közötti szünetekben. Különösebb emlék ide sem köti, de azért végignéz a festményeken. Érdekes, hogy mindegyik külön személyiség egy keretben, és mennyire mások. Pont olyanok, mint az emberek, de  legalább lehet őket idegesíteni, úgy sem árthatnak a bűnösnek. No nem mintha Chuck-nak az lenne a célja, hogy olyat bántson, aki nem tud védekezni; az a gyengéknek való.

Banya.
öltözet





Rég nem járt a Kastélyban. Mostanság a faluban találja meg mindazt, amire szüksége van. Ott tud változatosan edzeni, kajálni, szabadtéri programokat találni. Nem mintha utóbbiból olyan sok valósult volna meg amióta visszajött. A lényeg, hogy már nincsen szüksége a könyvtárba járásra, magolásra... Ebben amúgy sem jeleskedett, és mégis milyen sokra vitte már eddig is, ez a sors iróniája.
Viszont ahogy az ábra mutatja, csak odatévedt valahogy a kastélyba, azon belül is a Banya folyosójára. Bírta az öreget, közben elgondolkodik, hogy él-e még, vagy a suliban még mindig ő-e a nagy térfigyelő kamera. Nem tudja annyira, hogy ez hogy megy. Egyáltalán meg tud halni egy festményben lakó alak? Tökéletes kérdés, egyszer reméljük megtudja rá a választ. Ahogy sétálgat és nézelődik, hirtelen megszólítja valami, illetve valaki azon az ismerős, régi emlékeket felidéző, harsány hangon. Bizony nem halt meg, nagyon is él. Erre el kell mosolyodnia és fel is nézni az öreg nénire.
- Emlékszik még rám? Pedig az öregek ha jól hallottam, akkor feledékenyek szoktak lenni, nem? Nem vagyok diák, nem kell egyenruhát viselnem. Mondjuk akkor sem volt rajtam egyszer sem - kezdődik a beszélgetés az öreggel. Nem véletlenül állt le beszélgetni, mindig is szerette annak ellenére, hogy a legpletykásabb egyén, akit a Föld valaha a hátán hordott. Ez egy tény, érdemes nem megfeledkezni róla. És főleg nem ejteni szót az ellentétes nemről, az hiányozna még... Egyszer fecsegett úgy, hogy nem tudott még csak a banya létezéséről sem; aztán nem sült ki belőle semmi jó sem.
- Ezek? - mutat a karjára vigyorogva. Tudja ő ám, hogy mire gondol a másik a falon, de néha jól esik játszani a hülyét.
- Tetoválás, fültágító. Tudom, a maga korában még híre sem volt az ilyesminek - csak a szokásos tisztelet kaján vigyorral fűszerezve.
- Pont én? Tudja, hogy akkor ez egy szörnyetegnevelde lenne - próbál humorizálni közel lépve a banyához. Pontosan olyan, mint évekkel ezelőtt volt, egy idő után már nem lehet több ránca az embernek. Na mindegy is, a kezdeti dolgok után Chuck most lesz olyan udvarias és érdeklődik egy kicsit. Már most érzi, hogy ez egy pozitív emlék lesz számára.
- Hogy tetszik lenni? Mik a mostani friss pletykák? Mondjuk lehet, hogy én már nem is ismerem a mostani "rossz gyerekeket". - szomorú, de lehet, hogy így van. Megtörtént a váltás és kiöregedett ebből az iskolai mizériából. Inkább passzoljunk.

Mínea.
ruha




Újabb hét próbákkal, kialvatlansággal és egy zárókoncerttel. Ezúttal nem a fővárosban, hanem Sopronban. Itt a nyár, jönnek a fesztiválok. Amilyen szerencsések, kettőn is részt vehetnek; Chuck már most előre látja, hogy mekkora buli lesz. De ugorjunk egy vissza egy pillanatra Sopronba. Ahogy elkezdődött a hét, már útnak is indult, találkozott a többiekkel és el is kezdődtek a próbák. Nem volt olyan rossz, mint legutóbb, mert a mostani próbateremben volt légkondi. A saját dobján meg végül is mindegy, hogy hol játszik, de azért jól esett neki a szellő. No meg a plusz ventillátor közvetlen az arca mellett. A fárasztó, majdnem egész napos próbák után elérkezett a koncert napja. Rövid beállás, hangtechnika, és a dallista kiragasztása a színpadra. Utána egy kis üdítő, aztán már azon kapta magát, hogy a dobnál ül és szolgáltatja a zene gerincét, legfőbb alapanyagát. Összesítve, pozitív élmények, szétzúzták a helyet. Az este végigbulizása után másnap igencsak rossz volt az egész cuccával útnak indulni a faluba, a lakására. Úgy érezte magát, mint valami munkás, aki túlórázott. Teljes fáradtság, kimerültség, darabos, fájdalmas mozgás... Hazaérve gyorsan lezuhanyozott és le is feküdt aludni. Körül-belül fél napot aludt, aztán amikor felkelt úgy érezte magát, mint aki újraszületett.
Ha már visszajött, akkor csinálni is kéne valamit. Az órájára pillantva a földön megállapítja, hogy már este kilenc óra van. Nyújtózkodik egy jó nagyot, aztán felöltözik, kajál valamit, fogmosás közben meg kitalálja, hogy lelátogat a játszótérre. Annyira gyengének érzi most magát, hogy már tudja, nem fog edzeni. Ezt a mai napot úgy hagyja ki, ahogy van. Érdekes, mert rengeteget aludt, kipihentnek érzi magát, viszont érzi, hogy a gyakorlatok közül pár hanyag ismétlésnél többet biztosan nem tudna megcsinálni. Azért nem próbálja ki, ismeri már ennyire magát.
Kilép a bejárati ajtón, majd el is indul úti célja felé. Igazán jó érzés tölti el, amikor mélyet szippanthat a friss levegőből. Ezzel egy időben észreveszi, hogy nem sikerült az időjárásnak megfelelően felöltözni. Kezd kicsit hűvös lenni, hiányozni fog majd neki az a pulóver. De természetesen nem fordul érte vissza, ahhoz lusta. Inkább zsebre dugott kézzel sétálgat az előtte lévő járdát bámulva, néha fel-fel pillantva, nehogy beleszaladjon valamibe, vagy valakibe. Egy idő után kiveszi kezeit a zsebéből, majd kicsit megrázza szétvarrt karjait, hátha felmelegszenek, de csalódnia kell. Annyira nem érinti mélyen a dolog, nem fog túl nagy traumát okozni neki.
A lényeg, hogy megérkezik a játszótérre, ahol már elég mostohák a fényviszonyok. Megáll egy pillanatra feltérképezni a terepet: Igen, úgy tűnik, hogy egyedül van. Nem meglepő ebben az órában, de ezt inkább megtartja magának. Elfoglalja a szokásos helyét, a kétszemélyes hinta bal oldali részét, majd elkezd gondolkodni azon, hogy mihez is fog kezdeni magával. Diákkorában elég sokat járt erre kiszellőztetni a fejét, vagy ha éppen egyedüllétre vágyott és már bőven takarodó idő volt. El kellene kezdenie dolgozni, vagy valami elfoglaltságot találni, mert elég egyhangúak a napjai újabban. Ha nem talál ki semmit, fel fogja adni végre azt a magántanáros hirdetést, amin már gondolkodott. Nincs szüksége nagyon a pénzre, mert igazából abból van neki a legtöbb. Változás kell. Minél hamarabb.

Mínea.




Játszótér. Egy olyan hely, ahol Chuck-nak nem éppen a legjobb tartózkodni, mert ott általában gyerekek szoktak lenni. De hát nem tehet róla, szeret a hintában ülve gondolkodni. Körbe kéne keríteni a területét világító szalagokkal, a homlokára ráírni, hogy szörnyeteg és otthagyni. Mint az állatkert. Az a legegyszerűbb, jobb nem keresni a bajt, főleg ha az embernek így is van elég.
Eszébe jut mindenféle, ami mostanság a lelkét nyomja, vagy éppen körülötte van. Ráhel, a zenélés, a tanároskodás, a munka... Valamit ki kell találnia, ha nem akar begolyózni. Túl sok ez az egész. Akkor vegyük szépen sorba, amit biztosan tudunk. Mindig Ráhelre gondol, mert többet érez iránta, mint amit mások iránt és nagyon fontos neki. Azt hiszi, szereti. Legalábbis valami ilyesmi, pontosan maga sem tudja. Ezt az egész dolgot olyan különlegesnek, furcsának találja, persze jó értelemben.  
A dobolás ugyanúgy megy neki, mint eddig. A zenekar működik, élvezi, amit csinál. Következő, hogy taníthatna is. Ez már lerágott csont, sokat gondolkodik rajta. Legalább lenne valami, amiért felelősséget kellene vállalnia, meg ami elvesz egy kicsit a szabadidejéből. Egyre jobban úgy gondolja, hogy meg fogja ragadni a lehetőséget és mielőtt még megjelenik a következő Edictum, feladja a hirdetést. Veszteni nem fog vele.
A másik meg a munka, ez már nehezebb kérdés. Még mindig nem a pénz miatt akar dolgozni; nem esik jól neki, hogy nem dolgozhat. Persze, meg lehet szokni a semmittevést, de inkább szeretne rendszert az életébe, olyat ami nem monoton, unalmas és még a napirendet olvasva sem lesz tőle rosszul az ember...
Zsebre dugott kézzel üldögél a hintába és a lábaival piszkálja, amit maga előtt lát. Kavicsokat, fűszálakat, meg a port. Lebilincselő tevékenységéből egy kis halk motoszkálás, majd egy lágyan csengő női hang zökkenti ki. Felnéz, fel is ismeri az illetőt. Látta már, párszor talán köszöntek, de semmi extra.
- Szia, Mínea - köszön vissza a hölgynek, aki ránézésre minden bizonnyal fiatalabb nála egy pár évvel. Na mindegy, majd meglátjuk, hogy mi lesz itt 10 perc múlva. A fenevad még a ketrecben van és nem hergeli semmi. Jól esik neki a hűvös szellő, de nincs hideg.
- Nem zavarsz - fogja rövidre, de aztán csak megszólal ismét, hogy ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőle.
- Ülj le nyugodtan, ha szeretnél - mondja rezzenéstelen arckifejezéssel és bök egyet a mellette lévő hintára. Úgy dönt, hogy most nem kezdeményez semmit. Ha a lány kérdez, akkor válaszol, meg beszélget, de most inkább nyugton marad.

Doléance Arslí na Fírinne
mai öltözék



Másnaposság. A legjobb, főleg, amikor felkel az ember. Nincs is felemelőbb érzés kiszáradva felébredni, hasogató fejfájással, azzal fűszerezve, ha nem pattan fel most, akkor lehet, hogy nem is jut el a mosdóig. Éjszaka kicsit meglátogatta a csárdát, bűzlik. Megalázó; ha érezte valaha magát ennyire rosszul, az is hasonló miatt volt. Nem iszákos, de nagyritkán barátságot köt a csárdával, vagy ha nem a faluban van, akkor egy véletlenszerű kocsmával. A lényeg, hogy ezt is csak magának köszönheti, senki sem kényszerítette arra, hogy az éjszaka így alakuljon...
Kimászik a fürdőből egy fogmosás, egy fürdés és még egy fogmosás után. Kajál valamit, amit éppen otthon talál, aztán úgy dönt, hogy kiül a teraszra és gondolkodik egy kicsit. Leül a hintaágyra, ami pont a szép hegyekre, növényekre néz. Szóval most ő is csodálhatja környezetét. Egy üveg kólával a kezében, törökülésben neki is áll tanakodni, hogy ma mit csináljon. Amikor kifelé indult, rápillantott órájára, és az éppen azt mutatta, hogy délután fél kettő van. Jól elaludt, de hát ez ilyenkor normális. Dolga az nincsen, ráér. Kortyolgat a kólájából aztán elgondolkodik ügyes-bajos kis dolgain. Feladta a hirdetést az Edictum szerkesztőségébe, reméli, hogy azért lesz jelentkező, aki dobolni szeretne. Az lenne ám a pofára esés, ha senkit sem érdekelne a dolog.  Belegondol és nem kell túl sokat alakítani az alagsorán ahhoz, hogy órát lehessen ott tartani. Egy-két alakítás és már tökéletes is; nincs szükség sok mindenre. Szerencséjére emlékszik rá, hogy mit tanítottak neki elsőre, milyen volt először dobverőt fogni a kezébe. Még ovis volt, imádta. És amilyen szerencsés, még most is ugyanolyan szenvedéllyel csinálja.
Miután kiürül az üveg, feltápászkodik a hintaágyból, felvesz magára valami vállalhatót, aztán el is indul a kastély irányába.
Nem, de hogy. Nem fog bemenni a kastély területére, csak az irány lesz az. Ki is találja hamar, hogy a rétre megy, hamar kisétál a faluból, majd meg is találja a helyszínt. Nincsenek sokan, ennek igazán örül. Nincs baja a nyüzsgéssel, de most annyira nem hiányzik neki. Egyszerűen csak leül egy nagyobb fa alá az árnyékba és csodálja a természetet.

Doléance Arslí na Fírinne




Az ember sokat gondolkodik azon, hogy mi is a célja az életben. A gyerekektől szokták kérdezni, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Ha Chuck-tól kérdeznék most meg, hogy mi a célja, nem tudja, hogy mit mondana. Pénze van, lakása, kényelmes kis élete. Amit biztosan tud, hogy teljesen egyedül érzi magát. Ott van Ráhel, de jelenleg ő sem tudja, hogy most akkor mi is a helyzet. Le kellene tisztázni, mert a fiú úgy érzi, hogy szüksége van rá, de nem tudja, hogy mit gondol erről a másik fél. Biztosan valami hasonlót, de úgy van vele, hogy szüksége lenne egy megerősítésre. Mindegy, most biztosan nem fog kimászni a fa által nyújtott árnyékból; legfeljebb amikor már elülte a hátsó felét. Kijött, nézelődik meg ilyenek, de nagyjából ugyanúgy unatkozik, mint eddig. Idefele jövet elsétált egy pad mellett, ahol valaki otthagyott egy példányt a mostani Edictumból. Nincs nagyon benne a közéletben, de azért kíváncsi, hogy újabban mi is történik a faluban, vagy éppen a volt sulijában. Szóval kis idő múltán kinyitja és elkezdi lapozgatni a kellemes árnyékban.
Receptek, horoszkópok. Ezek kicsit sem érdeklik, szóval inkább teljes nyugodtsággal átlapozza őket és következik a lányokat igazán lázba hozó, pletykálós téma. Tanárok, diákok; kit kivel hoz össze az Edictum? Csak elolvassa annak ellenére, hogy tudja, nem biztos, hogy van egyáltalán valóságalapja ennek az egész témának. Olvas pár nevet, ezek közül van akit sose látott még, akinek ismerős a neve, vagy aki talán vele egy idős és még emlékszik rá a suliból...
Miközben tovább olvas, olyat talál, amire nem számított volna: Chuck Welch és Kőrösi Ráhel, egy mondatban. Érdekes kis észrevétel, annyira nem is tudja, hogy mérges legyen-e, vagy csak nevessen egyet? Inkább az utóbbihoz hasonlót választ, mosolyog egyet, aztán tovább is lép.
Ezek aztán tudnak valamit... - mormolja magában, aztán tényleg lapozik is egyet, de már nem talál semmi említésre méltót. Elolvas egy-két cikket, aztán félre is teszi az újságot. Ledobja magától körül-belül másfél méterre, hátha a következő itt tartózkodónak is lesz kedve beleolvasni. Persze... Csak erre gondolt, kicsit sem volt lusta felállni és kihajítani a kukába, vagy elvinni.
A következő pillanatban egy olyan dolog történik, amihez lassan már hozzászokhatna, mióta visszatért -bár, előtte is volt része hasonlóban-. Most nem nekimentek, vagy ráborítottak valamit, vagy fellökték, hanem átestek rajta. És nem kell sok idő, hogy eljusson tudatáig a felismerés; igen, már megint egy nő.
- A rohadt... - inkább be se fejezi a kis mondatát. Látta már, ez biztos. Nem is egyszer, de a nevére tippelni sem tudna. Arra mintha emlékezne, hogy amikor még ide járt, akkor a másiknak biztosan nagyobb rangja volt, de pontosan már arra sem emlékszik. Talán prefektus? Csak gyenge feltételezés.
- Minden rendben? - kérdezi a nőtől, aki éppen a lábán keresztül hasal. Kitűnően keveredik érdekes, talán félreérthető helyzetekbe, ez már bebizonyosodott. Közben megpróbálja felsegíteni, azért reméli, hogy nem okozott maradandó sérülést. Bár, ez elég valószínűtlen. Igazán szépen megvilágítja a nap a tetoválásait, amikor kinyújtja kezét a hölgy felé.

Doléance Arslí na Fírinne


Pozitív gondolkodás mindenek felett! Na ez nem mindig sikerül Chuck-nak, legalábbis nem túl gyakran. Ha végiggondol eddigi impulzusain az emberek felé, akkor mostanában sokat fejlődött, ez megkérdőjelezhetetlen. Viszont még mindig vannak érdekes és érthetetlen megmozdulásai.
Miközben végignéz a diákokon -akik útközbe a rétre tévedtek-, érdekes érzés tölti be. Látja, hogy azok nem magányosak, van társaságuk. Többen jöttek, azokkal akikkel szívesen töltik együtt az idejüket. Ez hirtelen egy hatalmas űrt, egy hiányérzetet vált ki benne. Úgy érzi, hogy nincs kihez menekülnie Ráhelen kívül. Félreértés ne essék, nagyon értékeli a lányt, de ő nem barát, hanem több annál. Nincs egy olyan srác sem az ismerősei között, akivel jóba lenne. Pokolian hiányzik, hogy meg tudja osztani a gondolatait mással, esetleg tanácsot is kapna attól a bizonyos baráttól.
Na de ne kanyarodjunk el ennyire az eseményektől, mert csak egy nagy kerülő lesz belőle, közvetlen értelem nélkül. A srác a fa árnyékát élvezi, annak tövében ülve egy egészen kényelmes pozícióban, amikor valaki hirtelen átesik rajta. De várjunk csak, ez már megtörtént, csak formaság...
- Helló - csak visszaköszön a hölgynek, ha már ős is üdvözölte. Nincs túl jó kedvében, lehet, hogy ott is fogja hagyni a beszélgetést. Nem most rögtön, csak ad egy esélyt a dolognak. Miközben ránéz a nőre, rájön, hogy ő bizony már látta és nagyon ismerős neki. Ránézésre fiatalnak tűnik, de azt is megkockáztatja, hogy talán idősebb is nála. Talán, majd kiderül út közben, ha hagyjuk kibontakozni az eseményeket.
- Semmi baj - intézi el a dolgot rezzenéstelen arccal, nem fog benne nagy traumát hagyni a baleset. Volt már példa hasonlóra, de hát mindegy, ez jutott neki.
- De legközelebb jobban figyelj oda - ennyit tud hozzáfűzni ugyanazzal az arckifejezéssel, inkább hagyja is a témát. Különösebben nem érdekli.
A nő következő mondata után kicsit összeráncolja a szemöldökét. Elmaszatolni?! - gondolja magában. Szóval még nem találkozott hasonlóval? Ismét nem ő az első a sorban, aki jól megnézi a testét. Igazából nem is zavarja, már megszokta.
- Ezt nem tudod elmaszatolni - mondja magabiztos hangsúllyal, miközben jobb kezével erősen megdörzsöli a balt, hogy bizonyítsa jelképesen igazát. Reméljük, hogy hiteles próbálkozás volt. Úgy dönt, hogy nem fog kezdeményezni semmit, majd alakul valahogy a dolog. Vagy nem.

Doléance Arslí na Fírinne




Hát, nincsenek rendben a dolgok. Főleg, hogy háttal nem kezdünk mondatot. Ez csak a jéghegy csúcsa, bár ez lenne a legnagyobb probléma. Túl sok dolog nincs rendben, túl sok mindenen kell változtatni. És itt nem elég az, hogy állj fel és ordíts. itt most nem ez a mottó szerencsés. Bár, ez is csak ilyen házilag eszkábált mondás, ami vagy létezik, vagy nem. Mindegy is, a hangsúly most nem ezen van. Jó lenne megfogalmazni, hogy min is, de ez egy túl nehéz feladat. Mondjuk úgy körvonalasan, hogy Chuck életén. Ezzel sikerült egy elég nagy feladatot letudni, már nem kell ezzel kapcsolatban megemlíteni semmit. De térjünk át inkább arra, hogy ezt az egészet megnehezíti, hogy hősünk maga is tanácstalan azzal kapcsolatban, hogy mihez kéne kezdenie elsősorban. Hosszú gondolkodás után találta ki a napokban, hogy mi hiányzik most neki igazán Ráhelen kívül. Egy barát, aki meghallgatja, ellátja a tanácsaival, vagy csak együtt kiengedhetnék a gőzt egy közös edzés, vagy bárminek a keretein belül. Régóta nincs társasága és úgy érzi, hogy ez fel fogja emészteni. Pillanatnyi örömök, jó fej társaság -néha-, akikkel talán a zene lehet közös nevező, de konkrétan nem is ismerik egymást. Csak találkoznak, úgymond munkakapcsolat. valahogy így szokták mondani, csak itt nincsenek extrák...
Haladjunk tovább és foglalkozzunk inkább a jelennel, mert ha azzal nem törődünk, akkor nem lesz jövőnk, és arra kell egy idő után eszmélnünk, hogy múltunk sem.
Szóval ismét társasága akad nem is akármilyen körülmények között, de próbál nem leragadni ennél a tényezőnél. Elkezdődik a beszélgetés, rögtön a közepébe is csöppenhetünk, ha szemfülesek vagyunk.
- Ilyet? - kérdez nevetve, egy kicsit még a fogai is megcsillannak a fa alatt üldögélve.
- Tetoválószalon - mondja kicsit lassabban, mert gondolja, hogy a nő nem értelmi fogyatékos, viszont az előbbiekből ítélve a srác szerint nem nagyon láthatott még hasonlót.
Közben a hölgy végigsimítja Chuck karját, biztosan csak "leellenőrzi" a dolgok hitelességét. Bármilyen más indok kizárt, de hát ez csak feltételezés. A másik oldalon valószínűleg jobban tudják. Na mindegy, különösebben nem zavarja; már megállapította, hogy különös tehetsége van ahhoz, hogy érdekes helyzeteket teremtsen maga körül.
Olyan kérdés következik, amin kicsit meglepődik, de azért készséggel válaszol, nem lesz semmi baja belőle.
- Nem tartom magam művészléleknek - rázza le a kérdés ragadós részét, majd azért folytatja, nehogy legyenek homályos kérdések.
- Dobos vagyok - mondja egy mosollyal a hölgyre nézve, majd hirtelen eszébe jut, hogy azt sem tudja, ki ő.
- Chuck vagyok - mutatkozik be, hiba nélkül, pont ahogyan azt az óvodában megtanítják a gyerekeknek.