Szép napos idő van kellemetlen mennyiségű széllel, úgyhogy megoldja a napozást valami köztes dologgal: kiáll az ablakba, de nem megy ki. Az ki van zárva. A szél elfújja, de legalábbis nagyon próbálgatja, akármilyen nevetségesen hangozzon is ez.

Tehát akkor folyosó. Ablakpárkány. Könyv a kézben. Olvasás az nincs, mert nincs hozzá türelme. Nem hiába ezt a szegletét választotta a kastélynak: kipróbálja, milyen lehet bibircsókos banyának lenni. Úgy kell tenni, mint aki nagyon el van merülve valamiben, és kinyitni a szemet meg a fület. Az is igaz mondjuk, hogy az ilyen információhalászásra lehetett volna választani valami forgalmasabb helyet is, de oda se neki, kis lépésekkel haladunk.

Nagyot nézett, mikor az újságban meglátta a saját nevét, ráadásul azzal a sztorival körítve, de már kezdi érteni a banya motivációit. Amíg valami érdemleges is kerül a horogra, az ember vagy a banya halálra unja magát. Az elmúlt egy órában, amíg ő itt tartózkodott, két diák, egy pár, és két tanár ment el a folyosón, és nem csinált senki semmi feltűnőt. Úgyhogy nincs mese, ki kell találni a dolgokat. Próbálgatni kell. Vajon miért pont azt a mintás harisnyát vette fel a lány, és miért nem fogták egymás kezét? A tanárnál miért volt az a furcsa mappa? Mintha kicsit koszos lett volna az egyik diák cipője, vajon merre járhatott? Várjál, mindjárt kitalálom.

ÉS jön egy lány is. Ígéretes anyag. Szépen felöltözve, láthatólag ötlete nincs, mit keres itt, ez az. Vajon varázslatot szórtak rá, amiatt van összezavarodva? Vajon megszállta-e egy szellem? Vajon részeg-e, mert igenis kiszolgálták a csárdában vagy mert itókát csempészett be valaki és a lány megtalálta a készletet? Vajon álca-e ez, és igazából valami csínytevésen töri a fejét? Vajon szimplán csak eltévedt?

Alakulgat a pletykacsinálás, de van még hova fejlődnie. Sokkal könnyebb hozott anyagból dolgozni, azaz pletykát továbbadni, mint az első szem lenni a nagy láncban. De nem baj, ő dolgozik rajta. Az etalon a halas történet, az olyan maga szint, amire még esélye sincsen.

Né, és a lány idefelé jön. Üdv, lesz társaság. Hacsak nem akarja kirakni az ülőhelyéről, elvinni az alibikönyvet, vagy egyéb csintalanságot elkövetni rajta. De nem, tényleg nagyon nézegeti, hogy merre lehet, amit abszolút meg tud érteni, a kastély se nem kicsi, se nem egyszerű felépítésű.

 - Persze, ülj csak. - a biztonság esetére meg is veregeti a helyet maga mellett, ha esetleg kéne a vizuális segítség is. A kastély nem csak a tájékozódás alapvető leckéire tanította meg, hanem a kommunikációra idegen anyanyelvűekkel is. Emlékszik még, hogy megrémült, hogy anno angolul kellett csevegnie valakivel. Most már profi; na nem beszéli a nyelvet folyékonyan, hanem megvan az az alapvető szókincse, amiből kiszűr a másik a lényeget. Vagy ha nincs, van kezük meg lábuk, majd összehozzák a dolgot. Egy csomó mindent tud már nyolc különféle nyelven mondani. Legalábbis rossz kiejtéssel és feltételezve, hogy azt is jelenti a szó, amit ő gondol, hogy jelent.

 - Eltévedtél az előbb?

Vonul. Suhan. Királynői tartással öt centivel lebeg a föld fölött nagy méltósággal. Kegyet oszt és mosolyog.

Valahogy így képzelte titkos óráiban a halloweent, aztán előző nap eszébe jutott, hogy ezt gyanúsan elkéste, és azzal dolgozott, amije volt. A mugli ruhái, egy lepedő, meg egy tök. És az eredményt megszemlélve a tükörben, úgy döntött, hogy ez annyira rossz, hogy már egyenesen nagyszerű. És nem mellesleg, ebben is lehet suhanni. Sok értelme nincs, na de lehet, és az a lényeg.

Szóval akkor vonul. Suhan. Királynői tartással öt centivel lebeg a föld fölött nagy méltósággal. Kegyet oszt és mosolyog. Mindezt annyira lelkesen - hiszen nem látszik az arca -, hogy elbotlik a saját királynői lábában. Az még hagyján, de egyrészt lecsúszik a lepedője, másrészt meg elgurul a töke. Te jó ég, ez elég szánalmasan hangzik. És hát az is, be kell valljam.

Egész elegánsan jön ki a botlásból, egy fojtott káromkodást ereszt meg mindössze, és mérgesen rángatja vissza a helyére az úgynevezett jelmezét, amíg észre nem veszi, hogy valaki áll a falnál, és nézi. A kis navinés morcosan hátat fordít neki, és konstatálja, hogy nincs meg a töke. Se közel, se távol egy árva tök.

Szépen áll a folyosón, mozdulatlanul - annyira érzi minden sejtjében azt, hogy ő egy rettenetes csalódás, hogy egyelőre képtelen másra figyelni.

 - Elgurult a tököm. - vallja be a tényállást nyafogós hangon, pedig minimum öszeszedett és független szellem benyomását akarta kelteni. Szembesülni azzal, hogy képes vagy elbotlani a saját lábadban, és azt az egy szem szerencsétlen kiegészítődet is elhajítod közben a búsba, nem kedvez az összeszedettségnek - szóval egy kicsit nyafogós, kicsit elveszett-gyeek-hang lett a dologból.

 - Nem láttad, merre gurult..? - kedve lenne úgy nézni, mint egy szegény hároméves, amikor leesik a gombóc fagyija a tölcsérről, de ott még nem tart. De közel áll hozzá. Hogy miért is ragszkodik ennyire a tökéhez, azt ő maga se érti, de gyanítja, hogy az a megkoronázása ennek az ótvar jelmeznek, ugyanis az égvilágon semmi értelme sincs annak, hogy egy szellem egy tököt ciperésszen magával, pláne, hogy nem is tudná megfogni. De mindegy is, vissza a kis navinés problémájához.

 - Töketlen lettem. - próbálja oldani a helyzet kínosságát egy rettenetes szóviccel, ami már majdnem marta a száját. Ki vele, és akor később már nem kell elsütni. A helyzet eleve kicsit kínos volt, mert itt szerencsétlenkedik és még valaki látja is, sőt, még teljesen magától értetődőnek veszi, hogy az a másik még segít neki megkeresni azt a szerencsétlen tököt, és akkor tetézi egy ilyen förmedvénnyel. Háhá, így ne kezeld a helyzeteket. Nézzél inkább elveszetten és nyafogósan és ártatlanul, mint egy hároméves, és talán még segítenek is.

 - Uh, ne haragudj. - pislog bocsánatkérően, mikor hallja, hogy szegény másik majdnem tökkelütött lett. Nem, ezek a viccek nem segítenek a helyzeten, de egyszerűen muszáj elsütni öket, elnézést kérek mindenkitől. Az mondjuk egy maradandó belépés lett volna, ha üdvözlésül fejen vágja a másikat egy tökkel. A királynő nagyon vonul, annyira vonul, hogy tökkel szórja a népet, érdekes egy kép lenne.

 - De jó. - próbál hálásan mosolyogni, de nem igazán sikerül, ugyanis prüsszögve nevet a tökös szellem kifejezésen. Tökös kiscsaj lesz a navinésből hamarosan, és nem ám átlagos kicsicsaj, hanem szellem - ez már egy új szuperhős, a Tökös Szellemcsaj. (katt ide)

 - Én látom, ott van.. ott.. ott benn. - ezt már egy perccel később mondja, miután ő is beállt tököt keresni, és meg is látta szegényt egy páncél mögé beszorulva. A hangja a végén csalódott lesz, mert a páncél nem tűnik olyannak, aki elegánsan odarúgná nekik a kiegészítőt. Inkább olyannak, aki nagyon csúnyán néz rájuk, és még inkább a falhoz szorítja a tököt, mondván, hogy ez az enyém, aki kapja, marja.

Hát.. oké. A kis navinés nem érzi úgy, hogy ő ezzel éppen ellenkezni tudna, na.

Csodálattal nézi a küszködő megmentőjét, ahogy illik. Fogja a bátorságát, és elkezdi cibálni a tököt a páncél sarka mögül, ezt a kis navinés nem csinálná meg. Ahogy így belegondol, elegánsan sarkon libbenne, majd miután egészen biztos abban, hogy a csúnya, gonosz Hókuszpók, izé, páncél, már nem látja, valami nagyon csúnyát mutatna neki. Így viszont szépen biztatja a másikat, kellő távolságot tartva a páncéltól. Nem szereti őket; harapósan néznek, és csúnyán zörögnek.

 - Na, ne már, hozunk.. hozunk neked valamit cserébe, jó? Egy rendes tököt, nem ilyen csoffadtat, mit szólsz hozzá? - ő most, kérem szépen, egy tökért alkudozik egy mogorva páncéllal. (katt ide megint) Mint ez előre megjósolható volt, nem túl sok eredménnyel. Sőt, ha ez még lehetséges, a páncél még rondábban néz rá.

 - Akkor két tököt..? - néz reménykedve, de nem sok sikerrel, amire aztán fel is hagy az alkudozással, és egy "Jaj, már..!" felkiáltással vállalja azt a kockázatot, hogy a páncél csinosan orrba rúgja, és a másik oldalról nyomni kezdi kifelé szerencsétlen tököt a gáláns megmentője irányába. A tökön repedések mutatkoznak, a kis navinés nyög és csúnyákat gondol, a páncél meg hagyja. Ez festőért kiált, kérem szépen. "Életkép a Bagolykőben egy szombat délután".

Látod, ilyen egy igazi könyvmoly - járás közben is a könyvet bújja, még az arcát se látni tőle. Az is a cél, mondjuk - mert bár meglehetősen cikinek érzi, hogy látszik a kötet címe, de legalább addig se látszik az arca. A sálat pedig már megunta.

100 hasznos tipp tinibosziknak - ezért a címért ő kért elnézést, mikor meglátta a könyvtárban, amikor pedig kétségbeesetten felütötte és meglátta, mi van benne, akkor pedig már nem is próbálkozott. Mindenesetre még mindig ebben volt a leghasznosabb varázsige a geometriával meglepően szoros viszonyt ápoló pattanások kezelésére - még ugyan nem mérte le milliméterre pontosan, de meg van róla győződve, hogy az a két hatalmas, csúnya, vörös pattanás a homloka és az orra kellős közepén trónol. A legkellősebb közepén, mégpedig.

Szóval most türelmetlenségében a folyosón járva olvassa el a vonatkozó oldalt, hogy a legközelebbi mosdóban rögtön ki is próbálhassa. Szégyenli a képét, amire, kivételesen, most rednes, valós oka is van.

Puff. Mármint, szó szerint is, mert mint kiderült, csinosan belegyalogolt valakibe, de úgy ezt is gondolja, hogy puff, mert mit szúrnak ki rajta elsőnek, na mit? Háhá, nyertél.

 - El. - mondja színtelenül és enyhén rekedten és barátságtalanul, majd elszégyelli magát, és emberi módon kezd kommunikálni. Szigorúan a könyv mögül, ugyanis gyorsan felhúzta az arca elé, hogy legalább az orra ne látszódjon. - Mármint, bocs, hogy belédmentem és amúgy meg, ja, öhm.. szóval arra készülök. Hogy eltüntessem őket. Ott. - a végére kicsit szakadozott lett, de két, feltűnően pattanásmentes lány közeledik balról, és minél gyorsabban be akar slisszolni a mosdóba, és olyankor nem a folyékony beszéden jár az agya. Az mondjuk egy lehetőség, hogy a lányok is a mosdóba mennek, de akkor meg így járt, ő megpróbálta.

De nem, ők mennek tovább, szóval ők ketten itt állnak a mosdóban, és ez kicsit abszurd, és a kis navinés lerakja a könyvet a mosdó szélére, vizes lett, de bánja is ő, és előveszi a pálcáját, és utoljára megnézi a rémesen gyanús, borzasztóan buta varázsigét a könyvben, és kimondja, és nincs az az isten, hogy ő ki merje nyitni a szemét, hogy megnézze, milyen lett a végeredmény. A végén már gyanakodott, de vitte a lendület. Mert persze, az is lehet, hogy csinosabb lett, mint valaha, de ugye ő sose volt egy mintavarázsló, és ez az
arca, amit mindenki láthat.

 - Na, milyen lett? - kérdi a másiktól csukott szemmel, enyhén vinnyogva. Lécci, lécci, lécci...

Ahogy a másik cizelláltan felsikít, a kis navinés vére nem fagy meg az ereiben, még véletlenül sem, és nem határozza el, hogy még sötétben sem nyitja ki a szemét soha többé. Tudjátok, ha ő nem látja, más se látja. Hű, de sírni volna kedve.

Nagyon tapogatni se meri az arcát, csak áll ott, csikorgatja a fogát, meglepően kreatív módokat eszel ki a könyv elpusztítására és a saját feje betörésére, majd pár másodperces csönd után megkérdezi a csukott szemhéjától, hogy

 - Most akkor mi legyen?

Azért ilyen nyugodt meg összeszedett, mert egyáltalán nem az. Majd mindjárt jön az a pont, hogy kiborul, és vinnyogni kezd és jajgatni, de addig még lehet vele beszélni.

 - Van egy sálam, azt rátekerem. - közli, majd neki is áll a műveletnek, csak hogy kiderüljön, hogy a pattanásai még érzékenyek is. Na, ez az a pont, ahol vinnyog. Összefüggéstelenül és folyamatosan és egy sállal az állán, mert addig jutott, és olyanokat vartyog, hogy a "jó büdös macska harapná le az ujját anak, aki ezt kitalálta" meg hogy "óóóóbasszus" meg hogy "édesjóistenem". Ja, és olyat is, hogy "elkísérsz a gyengélkedőre, ha szépen megkérlek?"

Ő elhiszi. Mármint, ez a sors, kérlek szépen. Sosem kedvelte a banyát, tisztelet ide vagy oda, és mindig szerette volna feldobni a festményeket valami kis virággal, legyen az papírból vagy rajzolva. Hát most akkor hajrá - a kiegészítő fekete misés álöltözet nem kifejezetten az ő stílusa, de ha muszáj, akkor muszáj. Azért a símaszkkal nem fog dicsekedni. Eleve, borzasztóan zavarja, és tuti, hogy kirügyezik tőle az arcbőre holnap reggelre, nagyszerű.

Csak kicsit késik - nem azért, mert nehezére esett volna takarodó után mászkálni, az neki sosem volt nagyobb probléma, nem ért egyet a takarodó elvével -, hanem mert ő ilyen notórius késő, mindig azt hiszi, hogy van még öt perce. - Ühüm. - bólogat, és közben rettentően kényelmetlenül érzi magát ebben a hacukában, de cseppet se nem izgul. Kárörvendeni, na azt viszont annál inkább tud.

 - Nem kell, van ilyenem. - vesz elő a zsebéből soha ki nem fogyó filctollakat, amit anno még a navinés nyuszi adott neki. Habár megbeszélték egy sráccal, hogy jó szándékú közrongálást végeznek a varázsmávnál, ebből nem lett semmi, pedig direkt azzal akarta felavatni őket. Az ilyen spéci eszközt pedig nem fogyasztjuk holmi firkálással a már nem használt naplóba, ennek különleges alkalom jár.

 - Remélem, nem ébred fel, hátha csikizi majd a filctoll, vagy mi. - tűnődik el a hirtelen eszébe jutott problémán; vajon hogyan hallgattatsz el egy kiabáló festményt? Zsebkendőt szorítasz a szájára? - Én kis virágos kendőt fogok rajzolni neki, meg napocskát, mert igazán elkél egy kis szín az életébe. Meg szivárványt is. - tervezgeti a rongálás részleteit, bár így kimondva nagyon bután hangzik a dolog. De mindegy is, addig lehet, hogy meggondolja magát, kiélvezni viszont hangosan tervezgetve lehet igazán. Mint amikor akarsz valamit, amire nincs pénzed, szóval a kosaradba rakod, majd teszel pár kört, és visszateszed a helyére. Végeredményben, pár percig a tied volt, nem? Annyi pedig elég is. Maximum sétálsz még pár kört a boltban.

A könyvtárból jön, vagy megy, vagy karizomgyakorlatokat végez, mindenesetre három vastag könyvvel rója álmatagon a folyosót. Nos, igen, mint kiderült, a mesterképzés is ugyanolyan, mint az ugyanabban az iskolában végzett alapképzés, egy apró, de szó szerint súlyos különbséggel: a felsőbb tanulmányok még inkább kifacsarják az agyát (valamint a kitartását, a szorgalmát, az állóképességét és úgy általában véve a lelkesedését). Mert itt nem kell olyasmikkel fárasztania magát, amit nagyon nem szeret (asztrológia, szia!), csak olyanokkal, amik bizonyára okkal szerepelnek a tanrendben, csak ezt az okot a kis-nagy navinés egyelőre nem látja (Életvitel, mi újság?). És itt is áll az az alapelv, hogy az érdekes nevű tantárgyak nem érdekesek (viszont a fordítottja is előfordul, csak nem olyan gyakran). Röviden összefoglalva, a kis-nagy navinés a közepes tehetségével, annál picit nagyobb szorgalmával és elfogadható lelkesedésével éppen nyakig van a tanévben. És ez jól is van így.

Csak minden kicsit fura így a mesterképzés elején még. A régi osztálytársai hol itt vannak, hol ott; új emberekkel került össze, és az mindig kétes kimenetelű; úgy érzi, le van terhelve, pedig bírna kétszer ennyit is; most már sokkal többen vannak a nála fiatalabbak, mint az idősebbek, és amikor az elsősökre néz, úgy érzi, hogy vagy ő, vagy ők, de valaki itt minimum földönkívüli, annyira idegenek egymástól. De oda se neki, majd megszokja. Egyelőre viszont délután négykor edzi a  bicepszeit ezekkel a vastag tankönyvekkel, amiknek még véletlenül se érdekesek a címei, de attól a tartalma még lehet az. Hm, ez csak nem egy metafora az ember külsejéről meg személyiségéről..? Ha igen, akkor nem valami jó.

Hát, ha az agyát edzi is, vagy legalábbis próbálkozik vele, annál kevesebb ideje jut a fizikai edzésre. Ideje lenne tornászni egyet, aranyom. Na, nem mintha olyan sok lehetőség lenne rá a kastélyban, vagy olyan sok ideje jutna ilyesmire (az utóbbi állítás annyira nyilvánvalóan egy ordas nagy béna kifogás, hogy maga se hiszi el kellőképpen). Ami tény, hogy olyan sokáig nem bírja elcipelgetni azt a nyolcszáz oldalas tankönyvet (van rá öt napja elolvasni,) meg a csak kicsit vékonyabb társait, úgyhogy nyögve lepakolja őket az egyik ablakpárkányra. Éppen nyújtózna egyet, és közben látványosan szenvedne a túlterheltségtől, mikor jól megszólalnak mögötte. Karizma nincs, de összerezzenni azt profin tud.

 - Afenébe.. - fordul meg, és néz vádlóan a csoporttársára, akivel van egy-két órája közösen, és akinek képtelen megjegyezni a nevét. Ez nem kifejezetten személyes - a névmemóriája egy nulla -, de ráadásul nem is kedveli valami nagyon a másikat. Az a tipikus nagyképű, terpeszkedő, lenéző típus. Nagyon udvarias, amitől a kis navinésnak még inkább kijön a kisebbségi komplexusa. A kis navinésnek mindentől ki tud jönni a kisebbségi komplexusa, de akkor is.

 - Önvédelmi fegyvernek. - morogja kelletlenül és ellenségesen, miközben igyekszik minél kisebbnek tűnni. Tudod, a komplexusa. Általában is szokása jellegtelennek tűnni, de többnyire azért ő is igyekszik tőle telhetően udvarias lenni. Most viszont fáradt, az előbb ráhozták a frászt, és nem bírja a másik képét. Plusz, ami azt illeti, ezek a könyvek tényleg nem lennének rosszak önvédelmi célokra. Csak a biztonság esetére.

Igen, szép a mosoly, szó se róla, de ha beszólogatós a tulajdonos, akkor oda a sárm is. Mármint, a kis navinés szerint. De ilyen témákban ő nem szakértő.

Mindenesetre a következő beszólásra - mert nyilván van, hát hogyne lenne még egy és még egy - ő maga is villant valamit, ami inkább hasonlít egy fájdalmas szájzárra, mint mosolyra, de erre az elmésségre ennyi telik. És akkor még idejönnek mellé, és úgy nézik meg a könyveit, mintha egy darab különösen színes tartalmú sárcsimbók lenne. Az egy dolog, hogy ő is így érez velük kapcsolatban, de van annyira udvarias, hogy nem mutatja ki. Legalábbis mások előtt nem.

 - Ezeken a szövegeken te sokat gondolkodsz? - néz bele a fiú arcába (hogy lehet valaki ilyen magas, ez illegális) őszintén eltöprengve a kérdésen, mert most komolyan, van a jó riposzt, és van az a beszólás, ami nagyon menőnek hangzik, amíg, hangsúlyozom, amíg, valaki tényleg ki nem mondja. Akkor szimplán csak nevetséges lesz az egész.

Pislog kettőt lemondóan, ennél több reakcióra nem érez magában erőt. Persze utána nyilván fitogtatják még itt neki, hogy a másik mekkora menő csávó, a kis navinés a fasorban sincs hozzá képest. A kis navinést ez különösebben nem érdekli. A kis navinés tökéletes időpocsékolásnak tartja ezt a beszélgetést, és, igazából, a másik létezését is anyagpocsékolásnak hiszi. Fölösleges ilyen emberekre pazarolni az energiát, nem? Csak élnek bele a világba, menőnek hiszik magukat, lefárasztanak másokat és arrogánsak. Nyilván, a kis navinés se tesz hozzá semmit az emberi populáció sikeréhez, de legalább ő ezzel tisztában is van. Ja, és nem zavar másokat. Ennyi telik tőle.

(A már nem is olyan kicsi navinés fáradt, és ilyenkor nem felügyeli a gondolatait. Nyilván máskor amellett kardoskodna, hogy igen, az ilyen típusú emberek nehezen tolerálhatóak, és mindenki szeretne időként lekeverni nekik egy pofont meg két gyomrost, de! ők is bizonyára értékes emberek, érző szívvel, tehetséggel, jóindulattal. Késő délután, nehéz könyvekkel, üres hassal viszont még a nagyon navinés kis navinés se hajlandó politikailag korrekten gondolkozni.)

 - Ja, tényleg, te rellonos vagy. - sóhajt fel lemondó fintor keretében, és nyújtja a tenyerét, hogy abba tessék visszahelyezni a könyvet, köszi. - A legtöbben képesek vagyunk alapvető dolgokat segítség nélkül is elvégezni. - a fejében még nem ez a mondatbefejezés szerepelt, de ahhoz még nem elég fáradt, hogy a sokkal természetesebb és vulgárisabb verziót válassza. Még.

Hű, de büszkén kihúzza magát a srác! Ez igazából aranyos, tűnődik el a lány futólag, miközben oda se figyelve rakja a visszakapott könyvet a párkányra. Hogy valaki büszke legyen arra, hogy mondjuk rellonos. Jó, a hollóhátasok tök nyugodtan felvághatnak az eszükkel - és nem is kell őket félteni ilyen tekintetben -, de a kis navinést mindig hidegen hagyta a házkérdés. Valószínűleg azért, mert ő kis navinés. Arra nem érdemes sok szót fecsérelni. Ők a töltelék.

 - Nem is tudom.. - méregeti a srácot a szeme sarkából. Ő az a típus, aki valószínűleg kimondaná minden egyes alkalommal, hogy Annamária, akármilyen hosszú is legyen. Vagy, ne adj' Isten, Rozsos kisasszonynak szólítaná, ami nemcsak nagyon sznob, de borzasztóan is hangzik. De, ha már úgy is a sznobságnál vagyunk - a kis navinésnek általában mindegy, ki hogy hívja, amíg az nem Mária vagy Marika. De ezt a srácot elnézve, úgy szeretné, ha minden alkalommal egy akcentusos Mari, te ezt érted?-del fordulna hozzá. A kis navinés imádná. Mindig jókedvű lenne utána. - Hívhatsz Marinak, hm?

Meg se kérdi, a másikat hogy hívják. Most őszintén, ha eddig nem jegyezte meg, ezután se fogja. Sokkal kényelmesebb Arrogáns Köcs---, bocsánat, Arrogáns Sznobnak hívnia a fejében. Bocs, Jonathan.

Igen, ez a Mari tök jó lesz így ezzel a kiejtéssel. Bónusz, hogyha netán, esetleg, véletlenül, hivatkozna rá valamiért, senkinek fogalma se lenne róla, hogy ki is az a Mari. Időnként mintha lenne előnye annak, hogy az ember nevét két másik névből kalapálták össze, majd dobták oda, hogy ennek ez is jó lesz.

Tesz egy rutinmozdulatot, hogy megvédje a könyveit az illetéktelen nézegetéstől, de nem gondolja komolyan, mert ezen a ponton már ő is rájött, hogy tök felesleges. Amúgy is nagyon hisztis dolog lenne azon toporzékolni, hogy belemásznak a könyvtárból frissen kölcsönzött könyveibe. Ha még lenne mit dugdosnia.. de hát nincs. Meg akkor se a Mugli viselkedéselemzés című tankönyvbe kéne rejtenie a dolgait.

Közlik vele, hogy ő lektor. Erre jó emlékeztetni, mert időnként még nem teljesen hiszi el - kivéve persze lapzárta előtt, mikor a nyakába öntik az összes cikket egyszerre, ő meg ott nézi át ugyanazt a mondatot hatszor; és persze megjelenés után simán észrevesz még egy csomó teljesen nyilvánvaló hibát. De azért azt nem hiszi, hogy a srác lenne a főszerkesztője. Annak a típusnak tűnik, akik mindent magukra vállalnak, hogy egy percig nagymenőnek tűnjenek.. na jó, igazából nem tűnik annak a típusnak, de a kis navinés agya nem akarja elhinni, hogy ez az ember lenne itt a főnöke. Ki van zárva.

 - Ó. - nyögi ki, mikor összepárosítja a lehetetlen kiejtést azzal a hosszú névvel, ami az újság főszerkesztője rubrikában szokott lenni, és elfogadja, hogy esetleg egyezhet is a kettő. - Jó tudni. - teszi hozzá elveszetten, mert ő most tényleg megpróbált beszólogatni a főszerkesztőjének? De, szól bele a navinés visszahúzódást nem toleráló fáradt agya és üres hasa, teljes joggal. Nem a kedvesség szobra az emberünk. Szóval, ha mondjuk itt és most kitennék az újságtól, akkor hajrá.  Nem kéne a határidőkön rugóznia. - És, meg vagy velem elégedve? - kérdez vissza könnyedén, mert ha már lúd, akkor legyen olyan kövér, hogy könnyebben vághassa maga alatt vele a fát.

Jó. Az jó, ha a főszerkesztője szerint nem akkora katasztrófa, mint amekkorának ő gondolja magát. Egy kicsit megnyugszik, de még inkább viszketni kezd a tenyere egy olyan visszakezes után, amit nyilván sose adna, de ez a tenyérbemászó mosoly nagyon kívánkozik érte. Szóval akkor így kell egyszerre megdicsérni meg lenézni valakit. Ez a Rellonos bizony tud.

 - Igyekszünk. - von vállat, mert tényleg mindenki odateszi magát határidő előtt egy éjszakával. Szóval ha átlagoljuk a hóközi siralmas aktivitást a lapzárta előtti hajtépéses rohangálással, egész jóknak számítanának. Vagy még akkor sem; de ahogy a navinés is mondta, igyekeznek. - Kéne szervezni valami ismerkedős összejövetelt valamikor. - von vállat trehányan, ahogy eszébe jut az ötlet, mert nyilván más is gondolt már erre korábban. Nyilán nem lett belőle semmi, de az általában úgy szokott lenni.

 - De most már legalább tudom a nevedet. - kezdi el összepakolni a könyveit, mert úgy tűnik, mindent megbeszéltek, amit meg kellett. A kis navinés meg éhes és fáradt és nehezek a könyvei, szóval minden baja van. - Hát, vagy legalábbis felismerem. Az a hosszú izé. Milyen is, holland?