Botond
Időpont: 2013. Március 27. Takarodó után

Siettem vissza a Levita toronyba, ahogyan csak tudtam, mert nem akartam, hogy rajtakapjanak azon, hogy kint vagyok. Még van 10 percem beérni, de félek, hogy ez az idő kevés lesz, főleg, hogy azt sem tudom, hogy jelen pillanatban merre is kell mennem. Egyik folyosóról, a másik kerülök, és az egyik ilyen alkalommal nekimentem valaminek, melynek következtében hanyatt vágódtam. A szemüvegem leesett, és biztosan össze is tört, mert hallottam a reccsenést. Szuper, hogy fogok így visszatalálni? Lassan felültem, körbetapogattam a padlót magam körül, de nem találtam meg a szemüvegem. Halkan sóhajtottam, és hagytam a fenébe, mert minél előbb vissza kell jutnom a szobámba. Nem hiszem, hogy egy tanár, vagy ilyen prefektus, vagy mi, bevenné azt a dumát, hogy nem látok, azért nem mentem még vissza időben a Levita toronyba. Kitapogattam, hogy hol a páncél, benne kapaszkodva, lassan felkeltem a földről. Léptem párat a páncél mellett, és egy újabba akadtam. Hmm, ha követem, talán valaki másba is beleütközhetek, és talán segít… vagy nem. Vagy öt, vagy hat páncélt elhagytam, mikor belerúgtam valamibe. Kedvem lett volna felordítani a fájdalomtól, de inkább lenyeltem, nehogy felverjem az egész iskolát. Könnyes szemmel, sajgó lábban, és nehezen sikerült kitapogatnom, hogy amibe belerúgtam, az nem más, mint egy kanapé. Leültem rá, lábaimat felhúztam, fejemet a térdeim közé hajtottam, és halkan zokogtam. Próbáltam ébren maradni, és úgy összehúzni magam, hogy senki ne lásson meg. Talán reggel sikerül még időben visszamennem, vagy valami. Látás hiányában, viszont nehezen fog menni.

Botond
Időpont: 2013. Március 27. Takarodó után

Siettem vissza a Levita toronyba, ahogyan csak tudtam, mert nem akartam, hogy rajtakapjanak azon, hogy kint vagyok. Még van 10 percem beérni, de félek, hogy ez az idő kevés lesz, főleg, hogy azt sem tudom, hogy jelen pillanatban merre is kell mennem. Egyik folyosóról, a másik kerülök, és az egyik ilyen alkalommal nekimentem valaminek, melynek következtében hanyatt vágódtam. A szemüvegem leesett, és biztosan össze is tört, mert hallottam a reccsenést. Szuper, hogy fogok így visszatalálni? Lassan felültem, körbetapogattam a padlót magam körül, de nem találtam meg a szemüvegem. Halkan sóhajtottam, és hagytam a fenébe, mert minél előbb vissza kell jutnom a szobámba. Nem hiszem, hogy egy tanár, vagy ilyen prefektus, vagy mi, bevenné azt a dumát, hogy nem látok, azért nem mentem még vissza időben a Levita toronyba. Kitapogattam, hogy hol a páncél, benne kapaszkodva, lassan felkeltem a földről. Léptem párat a páncél mellett, és egy újabba akadtam. Hmm, ha követem, talán valaki másba is beleütközhetek, és talán segít… vagy nem. Vagy öt, vagy hat páncélt elhagytam, mikor belerúgtam valamibe. Kedvem lett volna felordítani a fájdalomtól, de inkább lenyeltem, nehogy felverjem az egész iskolát. Könnyes szemmel, sajgó lábban, és nehezen sikerült kitapogatnom, hogy amibe belerúgtam, az nem más, mint egy kanapé. Leültem rá, lábaimat felhúztam, fejemet a térdeim közé hajtottam, és halkan zokogtam. Próbáltam ébren maradni, és úgy összehúzni magam, hogy senki ne lásson meg. Talán reggel sikerül még időben visszamennem, vagy valami. Látás hiányában, viszont nehezen fog menni.

Domi

---

03.27. Csarnoki banzáj után

 Most utólag fogja fel, mi történt a csarnokban, mibe keveredett bele. Első ilyen találkozása volt a rellon ház diákjaival és úgy néz ki, maradandót is alkottak a fiúban. Nem, ezzel nem azt kell érteni, hogy mostantól gyűlöli az összest és még le is köpné őket, csak már el tudja helyezni őket a kis értékrendjében és, a maga érdekében óvatosabban bánik majd velük. Hiába rangidős, hiába bosszankodik, egy párbajban ő maradna alul. Bár, neki is vannak módszerei, tisztábbak és talán még mocskosabbak is, csak ő nem él velük.
Elbúcsúzva Zorától úgy dönt, nyugovóra tér, vagy legalábbis olyan helyre, a szobájába, ahol senki kárálását vagy veszekedését nem kell hallania, meg azt sem, ahogy egymást tépik. Neki ehhez már este van és a kávéjából még mindig nem sikerült innia. Talán ez a gondja jelenleg, ami miatt kicsit antiszociálisabb és morcosabb, mint amennyire szokott. Vagy hogy már nem aludt két napja? Meglehet. De az élet komédiája, hogy most már végképp nem álmos. Sóhajtott csak a dologra, csendes magányában sétált a folyosón, hiszen senki nem hajtotta. A háta mögüli csarnokban már nem szólt semmiféle vita, elült úgy, ahogy volt. A tanár, aki úgymond elküldte, biztos megoldotta a gondokat, neki a szava nem kellett ahhoz, hogy a dolgára induljon. Nézelődött, a termoszt szorongatta, amikor befordult a Bibircsókos banya folyosójára. Erre igaz hosszabb az út a Levita felé, de nem zavarja, addig is kiszellőzik a feje. Kell neki. Amint viszont megtette az első lépéseket, már látta a távolban az alakot mozogni, vagy legalább is annyit, hogy ott van. Felvonta a szemöldökét, hogy manapság mennyire szeretnek meglógni a diákok a körletükből és mivel amúgy is arra tervezte útját, megindult felé. Épp hogy beljebb ért, belerúgott valamibe, ami kissé fémes hanggal csúszott előre. Letekintve vette ki a földön a szemüveget, hajol le érte és felszedi a földről. Nem tudja kié, de majd leadja valami talált tárgyak osztályán, hátha a gazdája nagyon keresi. Összecsukva csúsztatja zsebébe és már halad is tovább az alak felé, közeledve a kanapéhoz lépked kissé nagyobbakat és amint kellő távolságba ér, köhint egyet.
- Kicsit késő van még itt ücsörögni, nemde? – áll meg a fiú előtt de nyomban ki is szúrta, hogy valami nincs rendben. Sír. Meglepett arccal guggolt le a kanapé előtt, érintette meg a fiú vállát finoman és az előbbi, szigorúnak mutató prefektusarc el is tűnt.
- Hajaj, mi a gond? Történt valami? – tette le egy koppanással a termoszát, majd nemes egyszerűséggel leül a fiú mellé. Körbetekintett gyors, hátha más is van itt, hátha olyan történt, aminek okozója lehet, de semmit nem látott, nem tudta továbbra sem mi a helyzet. Így tekintett vissza a másikra, várta, hogy valamiféle felvilágosítást adjon, aztán, ha gond van, a gyengélkedőre kísérje, vagy legalábbis a körletéig – más kérdés, hogy a többi ház körletét ő sem nagyon tudja, de sebaj. Az már az ő gondja lesz.

Botond

Kényelmes volt itt a kanapén, leszámítva azt, hogy nem látok tisztán, és könnyezek. Ha valaki meglátna, biztosan híre megy ennek az egésznek. Szipogok még párat, majd megtörlöm a szemeimet, és visszahajtom a fejemet a lábaim közé. Úgy sem fogok visszajutni a szobámba, kénytelen-kelletlen leszek itt tölteni az éjszakát. Ám, amint ez a gondolat átfutott az agyamon, valaki megszólalt előttem. Ijedtem ugrottam egyet, és remegve húztam össze magamat, úgy pillantva arra a foltra, amit az idegenből látok.
– Eltévedtem, és amikor befordultam a folyosóra nekimentem egy páncélnak. Leesett a szemüvegem, és valahogy idebotorkáltam… Azóta nem mozdultam el innen. –magyarázkodtam az idősebb srácnak. Csak annyit láttam, hogy egy ember nagyságú folt guggol előttem, és megérint a vállamnál. Valami azt sugallta, hogy nem kell annyira félnem tőle, de nem mertem rá fogadni. Aztán eltűnt előlem, követtem a szememmel, és láttam, hogy leül mellém. Halványan elmosolyodtam, és felé fordítottam a fejemet. – Még időben visszaindultam a szobámba, de már mondtam, hogy miért nem értem el oda. Inkább itt maradtam, még mielőtt sérülést szenvednék. –mivel nem tudom, hogy kivel is beszélgetek, nem merek tőle segítséget kérni. Talán olyan személy, aki csak még nagyobb bajba sodorna, vagy kihasználja azt, hogy nem látok. Mindenesetre, figyelem, már amennyire látom azt a foltot, és várakozok, hátha kitalál valamit. – Dominic vagyok, te? –barátságosan nyújtottam felé a kezemet. Legalább a nevemet megtudja, mást úgy is csak akkor mondok, ha megbizonyosodtam arról, hogy nem fog nekem ártani.

Domi

---

 Nem akart a frászt hozni a srácra, így nagyokat pislogott, amikor remegve nézett fel rá. Még szerencse, hogy nem hatalmas hangerővel állított ide, vagy csörtet, mert akkor biztosan nagyobb ijedelmet okozott volna. Ennyit sem akart, így csak sóhajtott egyet.
- Hé, hé, nem kell félned. - próbálta csitítani a kedélyeket, miközben a fiúcska is válaszolt a kérdésre, hogy hogyan került ide. Más esetben, ezt talán mesének venné, de valahogy most látja rajta, hogy tényleg nem akarattal maradt itt. A szemüveg említésére pillant zsebe felé, ahova tette a talált tárgyat és előhúzta. Talán nem is kell gazdát keresni, mert meg is lelte, a lehető leghamarabb.
- Áá, értem értem. Akkor talán kedvet javítok, ha azt mondom megtaláltam a szemüveget. Csak az egyik szára csálé, nincs nagy baja. - adta a kezébe, hiszen ha már nagyon közlekedni sem tud nélküle, akkor nyújthatná akármerre is. Neki a látása tökéletes, nem tudja, milyen lehet rossz szemmel boldogulni, de el tudja képzelni, hogy eléggé szörnyű dolog, főleg, ha ilyen helyzetbe kerül. Ahogy leül, már próbált egy sokkal barátságosabb képet mutatni, nem a prefektust, aki minden alkalommal büntet, hanem azt, aki segíthet neki. Tovább szőtte a szót, figyelve fordult felé, ügyelve, hogy a termoszt azért ne rúgja fel, és bólintott párat.
- Megértem. Így tényleg jobb, hogy semerre se mentél, a lépcsők veszélyesek. Szerencse az is, hogy pont erre jöttem és nem más kapott el. - tűnődött el azon, hogy más prefik vajon hogyan viszonyulnának a dologhoz, de inkább nem szólt semmi egyebet. Nem akart ráijeszteni sem, aztán pedig végképp nem akart senkit sem minősíteni, mások hogyan viselkednek. Mindenki más, nincs két egyforma ember és ezt nagyon jól tudja. A kérdésre éled fel a merengésből, rázza meg a fejét és megfogva a kezét, kezet ráz vele.
- Én Botond. Melyik házban vagy? Mert ha lenyugszol egy picit, szívesen visszakísérlek a körletedig. - ajánlja fel a lehetőséget, miközben felveszi a termoszát, lecsavarja a kupakot és belekortyol. Hosszú éjszakája lesz. Vagyis, már van.

Botond

Vettem egy mély levegőt, és bólintottam a kijelentésére. Hiszek neki, más választásom nem nagyon van, és ha már úgy is összeismerkedek vele, akkor minden bizonnyal még a segítségét is kérhetem abban, hogy juttasson vissza a szobámba. Mikor megemlíti, hogy megtalálta a szemüvegem, hálásan elmosolyodom, majd érzem is, hogy a kezembe teszik. Nem habozok tovább, fel is teszem, hogy jobban szemügyre vehessem azt a személyt, aki úgy mond a megmentőm. Nem kicsit lepődtem meg, hogy ennyire fel kell néznem. Mellette eltörpülök.
– Köszönöm, hogy megtaláltad, na meg, hogy vissza is adtad. Más nem biztos, hogy megtette volna. Hálás vagyok, és nem baj, hogy csálé, a lényeg, hogy nem csak foltokat látok. –inkább legyen csálé a szemüvegem, mint hogy vakoskodjak. Úgy is nem sokára vissza kell mennem a szobába, és az alváshoz meg nem kell. Reggel meg csak annyira teszem fel, hogy utána a kontaktlencséket be tudjam tenni, és kész is.
– Akkor te ilyen prefektus vagy, vagy minek mondják? Mert ha igen, akkor tedd a dolgod, nyugodtan megbüntethetsz, hiszen szabályt szegtem. –normális esetben szabadkoznék, hogy már pedig nem állt szándékomban megszegni a takarodóra vonatkozó szabályt, de most felesleges. Kedves volt velem, felesleges kibúvót keresnem. Legalább ezzel is megmutatom, hogy tisztességesen vállalom a felelősséget.
– Levitás elsős vagyok. Azt nagyon megköszönném, mert bár tudom, hogy merre kell menni, veled csak biztonságosabb. Úgy értem, ha elkapnának megint, csak rosszabb lenne. Na, és te melyikben vagy? –kérdeztem vissza mosolyogva, és már nem is látszik rajtam, hogy meg lennék ijedve. Kíváncsi vagyok, hogy melyikben van, mert eddig csak Levitásokat és Navinésokat ismerek. A másik házból még senkivel sem találkoztam. Tuti azért, mert valami rejtélyes emberek vannak benne.

Domi & Alexa

---

Már sokkal jobb a fiú helyzete, hiszen már a szemüvege segítségével ismét láthat rendesen. Örült ennek, hiszen így sokkal könnyebb lesz majd kísérnie, mindkettőjüknek egyszerűbb, hiszen Botond sem biztos még a helyeket illetően, ketten pedig csak többet tudnak összehozni, mint külön-külön.
- Ugyan, semmiség. Amúgy is le akartam adni valahova, ahol átveheti a gazdája. Na igen, a lencséje nem sérült, az  a jobbik eset. Hamar rendbe lehet hozni, csak arra kell vigyázni, hogy ne a rossz irányba hajlítsa vissza az ember. – ő csak napszemüveget javított meg hasonló módszerrel, akkor sikerült is, még bírta a strapát. Amikor ráült, már nem. A kérdésre bólintott egyet, hogy ő lenne az egyik a sok közül. Bár még egészen friss, és tanulja a legtöbb dolgot, nagyjából tisztában van mindennel, a szabályokkal meg főleg.
- Igen, az lennék. Büntetni kéne, de itt nem értem jogosnak, mert vakon nem indultál el azonnal. – húzta el a száját, mert olyanról nem hallott, hogy valakit azért büntettek, mert eltévedt. Vagy lehet, hogy csak ő nem akar ilyenért bármit is adni. Inkább érni hagyta a dolgot magában, figyelt tovább a fiúra, visszatéve a földre a termoszt, letörölve a kávébajszát. Arra, hogy háztársak, csak pozitívan reagált, elmosolyodott, hiszen arra tökéletesen tudja az irányt, nem kell nagyobb keresgélésbe kezdenie.
- Nem kell sokat keresni, mert magam is oda tartottam, hiszen magam is az vagyok. Házbélivel van dolgod. – mosolygott még mindig, és már épp intézte volna a kérdését a fiú felé, amikor a női hang elért hozzá. Az irányába fordulva szusszant csak, állt fel, hogy válaszolhasson, hiszen a tanerő épp feléjük tartott. Tudja jól, mit kell tennie, nem is ücsörögtek itt sokat, elsősorban csak azért nem indult még el, mert nem akarta azonnal hajtani a fiút.
- Igen, tudom, hogy az, de nemrég kapta csak vissza a szemüvegét, eddig azzal volt a probléma, hogy nélküle nem látott. Illetve, mivel eléggé rémült volt, hagytam, hogy lenyugodjon kissé. – válaszolt tisztelettudó hangnem a nőnek, hiszen valóban, eléggé ráijesztett a fiúra, és csak jót akart neki. Arra, hogy segítséget nyújthatna a fiúnak egy varázsige elsajátításában, elsőre csak karját vakarta, hiszen bizonyára a tanárnő nem tudja, hogy nem épp a legjobb ember lenne segítségnyújtás esetén. Elmélet még rendben, de a többit még saját maga érdekében sem vállalja.
- Valóban sok, de csak az elméletben segítek neki. A pálca nem az én kezembe való. – válaszolt csak eddig, majd Domira nézett, hiszen ő már indulásra készen állt, nem volt már itt okos dolog maradni, már csak azért sem, mert a rájuk lelt professzorasszony világosan megmondta, hol kell lenniük. Nem is akart maradni már, így csak várt, hogy indulhassanak, miközben visszanézve a nőre, bólintott.
- Rendben, asszonyom. Amúgy is menni akartunk, ezzel nem lesz gond. Már minden rendben. Menjünk. – tekintett le a fiúra, biztató mosollyal, majd felvette a földről a termoszát, hogy minél előbb elhagyhatták a helyet.

Botond, és az ismeretlen nő...

---

– Ha azt vesszük, akkor leadtad, csak pont a gazdájának. Nem kockáztatok, inkább hazaküldöm a szüleimnek, hogy vigyék el az optikushoz. Addig meg ott a kontaktlencse. –próbáltam már a bajlódást a szemüvegemmel, de annak az lett az eredménye, hogy eltörtem. Még egyszer nem szeretném megtenni, inkább rábízom egy szakemberre. – Nem fogsz ez miatt bajba kerülni? Elvégre szabályszegőt fogtál, bárhogyan is nézzük. –mosolyogva kérdeztem rá a dologra, de örültem, hogy nem büntetne meg. Az, hogy most egy másik prefektustól mit kaptam volna, jelenleg nem érdekel. Botond fogott meg, nem más, és ez a nagy szerencse.
– Ez aztán a nagy szerencse. Akkor tényleg nem kell sokat keresgélnünk. Meg, nem igazán tudom, hogy egy másik házba járó diáknak, meg szabad-e mutatni, hogy merre is van a házam. –jegyzem meg halkan, aztán felkelek a kanapéról. Lépni, viszont nem lépek, mert egy ismeretlen nő közeledik felénk. Jobban mondva, csak számomra fedi homály a kilétét, mert ahogyan azt látom, Botond ismeri. Biztosan egy tanár lesz, de majd csak később fogom megismerni, feltéve ha olyan tantárgyat tanít, amit felvettem.
– Azt a varázslatot még nem ismerem, nem mintha már ismernék valamit. Nekimentem az egyik páncélnak, miközben siettem vissza a körletembe, és akkor esett le a szemüvegem. Nehezen ugyan, de sikerült elérnem ezt a kanapét. Nem mozdultam el, mert féltem, hogy nagyobb kárt teszek magamban, ha megpróbálok visszajutni a körletembe. Pár perce csak, hogy Botond megtalált, és éppen visszaindultunk. –ugyan nem kérte, de megmagyaráztam a nőnek, hogy miért is vagyunk itt. Ha nem is hiszi el, akkor is ez az igazság. Még váltanak néhány szót, és indulhatunk is tovább. – Jó éjszakát, és elnézést kérek a kellemetlenségekért. –fordultam vissza egy pillanatra a nő felé, majd ismét magam elé néztem, és lépkedtem Botond mellett. Ha már kellő távolságban vagyunk, felnézek rá, mert a kíváncsiság nem hagy nyugodni. – Ki volt ez a nő? Meg mi történt, hogy felmentett mára?