Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Charlotte (végre nem Annabellnek hívnak *-*) Ma már egyszer eltévedt, ráadásul nem is akárhogy. Szobájába visszaérve nekilátott, hogy keressen egy ragtapaszt, aminek az lett a vége, hogy beverte a térdét és a könyökét, úgyhogy már nem egy, hanem három kis apróságra volt szüksége. Mi tagadás, ez nem igazán volt Lucy napja, valahogy semmi sem alakult úgy, ahogy eltervezte. Csak egyszer ne szenvedne balesetet, az életben egyszer ne rontana el valamit. Eltelt másfél év, sok minden változott, egyetlen dolgot kivéve, a szeleburdiságát. Ezt egyszerűen nem bírja levetkőzni, ráadásul keresi a bajt, állandóan – vagy a baj keresi őt, erre még nem jött rá. A fürdőszobában végül megtalálta, amit keresett. Arról mondjuk ne beszéljünk, milyen nevetségesen nézett ki a teknősös ragtapasszal az orrán, de jobb híján ezzel kellett beérnie. Úgy döntött, ma még nem szenvedett eleget, kimegy sétálni és kiszellőzteti a fejét. És ezúttal, amennyiben ez lehetséges, vigyáz magára. Átöltöznie nem kellett, mindössze egy vastag, garbós pulcsit vett fel a bőrdzsekije alá, no meg fekete bokacsizmára váltott. Ősz ide vagy oda, valahogy hűvösebb az évszak, mint eddig. Már tegnap ki akart menni körülnézni, de sajna sem jelmeze, sem kedve nem volt a halloween-i partihoz. Ma már szívesen venne fel akármit, és ezer örömmel látogatna el a rétre, de késő bánat. Ezzel ellentétben, ma halottak napja van, november elseje. Volna olyan ember, akit gyászolhatna, talán temetőbe is kéne mennie, de mindig is úgy gondolta, mindenki úgy emlékezik meg szeretteiről és úgy gyászolja őket, ahogy az neki jól esik. Számára többet jelentett az, hogy minden héten többször gondol elhunyt rokonaira, minthogy állandóan kijárjon a sírjukhoz. Gyűlölte ezt a napot, valószínűleg ezért is esett áldozatul önmagának. Észre sem vette, hogy míg ezen agyalt, igen messze keveredett a kastélytól, méghozzá a faluba. Nem messze tőle megpillantotta a játszóteret és mintha felvillanyozódott volna, elhessegette előbbi gondolatait és gyermeki bájjal rontott be a játszótér területére, hogy a hintába vesse magát. Út közben persze majdnem orra esett, megbotlott egy kőben és majdnem nekiment a csúszdának, de túlélte. Mikor végre lehuppant a hintába, akkor vette észre, hogy a gyerekek mind őt nézik és integetnek. Hatalmas mosollyal az arcán köszönt vissza nekik, majd mikor hintázni kezdett volna, észrevette, hogy valaki ül mellette is. - Tyű, bocsi, ne haragudj! Ugye nem mentem neked? És ugye nem zavarlak? – pislogott rá tágra nyílt szemekkel. Na ja, ő meg a megkomolyodás. Úgy tűnik, ma már nem fogja megmutatni senkinek új vagány és laza énjét. Majd holnap. Vagy utána…
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Charlotte (nekem ez jobban tetszett. ^^ az Annabellt úgyis nehezen tűröm meg ) Ahogy a másik arcát vizslatja, átfut a gondolat a fején, hogy „huuu, én őt ismerem”. Oldalra billenti a fejét, aztán felemeli, aztán előrehajol - mintha ezzel bármit is segítene a helyzeten – majd konstatálja, hogy igen, ő házbeli. És azért álljunk meg egy szóra, a nap híre! Nem ment neki a lánynak, és nem zavarja! Mondhatni isteni sugallat volt, hogy idejöjjön hintázni. - Te vagy az egyik prefektus – most feltehetnénk a kérdést: you don’t say? – Oh, bocsi, elkalandoztam. Annabell Lucy Parker vagyok. És igen, minden bizonnyal az Eridonban találkoztunk. – mosolygott vissza a másikra, majd ő is elkezdett hintázni. Gyermekkori emlékek ragadták magukkal, mikor még együtt hintázott a többiekkel, vagy mikor az anyukájával ment ki a játszótérre. Régen volt, és azóta minden megváltozott, legfőképpen ő maga. Megkomolyodott, szemtelenebb, szókimondóbb, és talán még kekeckedőbb is lett. De ez mind jól állt neki, ugyanúgy, mint új énjének. Vérbeli rocker lett, ami jót tett a személyiségének. - Egyébként, hogy-hogy te itt vagy? – kérdezte kedvesen. Nem, nem akart belekötni a lányba, vagy kigúnyolni, pláne ha azt nézzük, hogy ő maga is egy hintában ül és nagy lendülettel löki magát, hogy minél magasabbra jusson. Biztos érdekes látvány lehet. Aztán megállította a hintát és megtapogatta az orrát, végül felszisszent. Az a tükör bizony nagyon kemény volt. De legalább ne lendületből ment volna neki… Lássuk be, Lucy javíthatatlan. - Amúgy, neked van háziállatod? Nekem volt egy kutyusom, még itt. Csak valaki megtalálta és elvitte. Gondolom éjjel kiszökött, azóta nem találom. De apa azt mondta, hamarosan kapok egy új kiskutyát. A kikötés csak annyi, vigyázzak rá jobban… - nevet fel, majd elszégyelli magát. Az a szerencsétlen pára az ő felelősségére volt bízva. És most volt és nincs. Pedig milyen hűséges társ volt… Mindig kihúzta őt a bajból, még abban az időben volt vele, mikor Dessel volt. Gyorsan megrázta a fejét. Az egy régi, ócska love story, nem érdemes felemlegetni még akkor sem, ha kellemesek az emlékek. Viszont, ha már erre jár, nem lenne rossz találni egy lelki társat, aki lehetőleg fiú. - Tudom, hogy kicsit hirtelen a téma, de nem ismersz olyan srácot, aki őrült, de szerethető és épp egy barátnőt keres? Nem feltétlenül párkapcsolati értelemben – szegezi neki a kérdést, és érdeklődve fülel, mert ez most tényleg komoly dolog.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Charlotte (úgyis mondhatnám: szerencséd, hogy Lucynak szólítottál : DD) Kicsit pofátlannak érezte magát, hogy csak így egyből azzal indította, te vagy a prefektus. Ő sem szerette sosem a megkülönböztetést. Nem azért, mert nem szerette régi posztját, egyszerűen csak furcsa volt, hogy amikor megtudták az emberek, hogy prefektus, megváltoztak. Lucy nem szerette ha félnek tőle, habár most már nem nagyon zavarja, sőt. Inkább féljenek tőle, minthogy kikezdjenek vele. Persze, minden felfogás kérdése, legjobb az arany középút, de erre igen csekély esély van. - Hát… Ma már kétszer hagytam el a szobámat, és mindkétszer megjártam. Egyszer – bökött a teknősös ragtapaszra – ez lett a vég, a második alkalommal pedig instant szívinfarktust kaptam. Egy jobb jövő és nap reményében jöttem ki a kuckómból még egyszer. És úgy veszem észre, jelenleg nem fenyeget veszély – mosolyodik el, majd felnéz az égre. Újabb hűvös szellő kezd fújni, ami meglebbenti Lucy fekete tincseit. Vajon ő most rémisztő? És ronda? Sosem tudja, milyennek lássa magát. Talán épp olyan, amilyenné sohasem akart válni. Ez úgyis később fog kiderülni. - Jack? Jaj, de aranyos nééév. Szoktad becézgetni? – kérdezte. Az ő kutyájának csomó beceneve volt, és amilyen okos állatka, mindre hallgatott is. Akkor, mikor még megvolt. Elhessegette az újabb gondolatokat a fejéből és a másikra nézett, aki láthatóan elkalandozott. Talán butaságot kérdezett ezzel a pasi dologgal kapcsolatban. - Semmi gond – feleli biccentve, majd meghallgatja a választ. – Én sem ismerek. Egyszer úgyis megtaláljuk Mr. Pont-Nekünk-Valót. Ezt egy könyvben olvastam, jól hangzik, nemde? – sóhajt fel, majd előre néz meredt tekintetekkel. Talán volna még valaki, aki megdobogtathatná a szívét, de ők csak barátok. Nagyon jó barátok, extrák nélkül. És ez így van jól. Ennyi kell, ennyi is lesz. Csak néha mégis jól esik eljátszani a gondolattal, mi lenne ha. - Szerinted félnek tőlem az emberek? – tette fel halkan a kérdést. Zagyvaság az egész, nem is érti, miért bukott ki belőle. Talán az elkeseredettség szülte az egészet, az önbizalomhiányát, a mindent, Boldog lehetne, de nem az. Hiszen szingli! „Az, hogy szingli vagy, nem azt jelenti, hogy nem kellesz senkinek, hanem azt, hogy bárki a tiéd lehet.” Na persze, dombon ülő fűcsomó legyen, ha ez így van. Sosem így gondolkozik az ember, pláne nem egy hosszú párkapcsolat után. Ilyenkor az embernek lesznek szokásai és igényei. Plusz, ott van az is, hogy ragaszkodnak egymáshoz. Ahogy ott ücsörögtek, pár gyerek köréjük gyűlt és figyelték őket. Egy olyan négyéves forma kislányt magához hívott Lucy és adott egy puszit az arcára, majd felkelt a hintából és beleültette a lányt. Ahogy ott óvatosan lökte a hintában rájött, vannak fontosabb dolgok is az életben, mint az exek és az elvesztésük fájdalma. Az a pár szép pillanat, ami végigkíséri az életét.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Kornél Unalmas nap, unalmas órákkal, nulla adrenalin. Ez a péntek. Egész nap csak ültem, nem csináltam semmit, ímmel-ámmal dalt írogattam, esetleg válaszoltam pár a szobatársaim által feltett kérdésre. De ennyi. Kéne valami izgalom, ami felpörget. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdek kutakodni a ruhásszekrényemben és az egyébként sem rendben lévő cuccaimat még jobban széttúrom. Úgy öt percnyi kutakodás után elégedetten húzom elő a görkorcsolyámat. Oh, azok a régi szép idők, mikor utoljára ezek a lábamon voltak… Itt az ideje gyakorolni egy kicsit, de ezúttal nem kint a terepen, hanem a kastélyon belül. Így máris lesz értelme a dolognak. Kész akadálypálya lesz: ott vannak a lépcsők, a tanárok, a prefektusok, de még a diákok is, plusz nem törhetek össze semmit. Ez ám a kihívás! Gyorsan csőfarmert kapok magamra és egy fekete inget, ami kicsit bő is rám. Ujját letűröm, mert nem szeretem ha fel van hajtva, a felső gombot pedig szabadon hagyom. Amíg magamra szerelem a korit, Lin figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Persze csak legyintek, mert mit is mondhatnék? Épp összetörni készülök magam, a fél diáksereggel együtt. Attól tartok nem életbiztosítás, hogy régen profin ment. Kipillantok, hogy jön-e valaki a folyosón, de mivel sehol senki, így bátran kigördülök a szobánkból és kivágtatok az Eridonból. Minden teljesen flottul megy, alig lézeng pár ember a suliban, ők meg tolerálják a hóbortomat, sőt jót is mosolyognak rajtam. Aztán jönnek a lépcsők, ahol nagy nehezen sikerül megállnom. Épp a nyugati szárnynál járok, ami azt jelenti, elég hosszú távot tettem meg pillanatok alatt. Lepillantok a korira és eltöprengek, vajon hol van ezen fék? Lehet, hogy előbb újra rá kéne jönni és csak aztán továbbindulni, mert a lépcső meredeknek tűnik és van egy olyan érzésem, hogy baleset lesz a vége. Lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem a lábbelimet, de a mögöttem elhaladók közül az egyik meglök és elindulok egyenesen lefelé. Pompás. Pillanatok tört része alatt egyenesedem fel és iszonyatosan szorítok azért, hogy mielőbb megálljak. Amikor véget érnek a lépcsők újra talajt ér a lábam, csakhogy továbbra is eszméletlen sebességgel száguldok a kapu felé. Felnézve észreveszek egy srácot és mintha benyomnák a pánikgombot, elüvöltöm magam. - Vigyázz! Nem tudom hogyan kell… - és késő. Teljes lendülettel száguldok neki az ismeretlennek és mindketten a földön kötünk ki. – fékezni. – fejezem be a gondolatot. Amint kicsit magamhoz térek, legurulok róla és fölé hajolok, hogy megnézzem él-e még, vagy most repülhetek az iskolából a görkorcsolyámmal együtt. - Ne haragudj! Igazán sajnálom! – szorítom össze a számat és olyan aggodalom ül ki az arcomra, hogy azt lehetne hinni, ha a fiú nem, én biztos meghalok.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Kornél Szerencsére puhára érkeztem, de ez engem sem nyugtatott meg igazán, mivel a tény, hogy valakit elgázoltam, elég lesújtó. Oké, hogy nem vagyok nehéz, de ilyen lendületnél ez édes mindegy. Így is úgy is baleset lett volna, de így legalább a fiú nem lett lapos. A srác elég rendesen ledorombol, pedig nem vagyok már gyerek. Viszont mivel én vagyok a ludas, egy szót sem szólok, mert igaza van. Ha jobban belegondolok, én is ugyanígy reagálnék. Kicsit hátrébb lök, ebből nagyjából fel tudom mérni az erőviszonyokat annak ellenére is, hogy egész finom volt. Ha most elkapná a grabancomat, azt hiszem nem kelnék fel többet. Kicsit megrémít, hogy kibe szaladtam – illetve görkorcsolyáztam – bele, de megemberelem magam és inkább ülve figyelem, ahogy felkel. A nyakát és az ujjait ropogtatja, én pedig hálás vagyok, hogy nem lett nagyobb baja. - Tudom, sajnálom… - szólok halkan és most már bűntudatom is van rendesen. Úgy érzem magam, mintha négy éves lennék és valami rosszat csináltam volna. Mindenesetre kicsit megrázom a fejem és megsimítom a hasam. Nekem sem esett ám jól az ütközés, de ha belehalok se szólok egy szót sem. Az én hibám, az a minimum, hogy hallgatok. Aztán egyszer csak felém nyúl és felemel, mintha legalábbis egy dossziét rakna a legfelső polcra. A helyzetben az a legmegalázóbb, hogy a hónom alatt ragad meg, mint ahogy a bátyók szokták a hisztis kishúgukat. Többször csinált velem ilyet Adam és nagyon utáltam érte, de most újra talpon voltam és ez volt a nap egyik legjobb híre. Kicsit leporoltam a ruhámat, aztán rápillantottam, mikor beszélni kezdett. - Áhá! Tényleg – jövök rá kissé későn. – Elég régen görkoriztam és kicsit megfeledkeztem róla… - vallom be. Hozzá akarom tenni, hogy a lépcső tetején épp a fékezési mód kiderítésén dolgoztam, csak meglöktek, de aztán meggondolom magam. Felesleges mentegetőznöm. Ha annyira érdekelt volna, megnézem a szobámban, elővigyázatosságból. De nem tettem. - Megmaradsz? – nézek rá és talán egy kis mosoly is van az arcomon. A hangom meglepően halk és kedves, de fogalmam sincs miért. Ez még a lelkiismeret furdalás utolsó szele lehet.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Kornél Bár azt mondja, semmi gond, látom rajta, hogy majd’ felrobban. Meg tudom érteni. Lehet, hogy más helyzetben hízelgő, ha az embert leveszik a lábáról, de azt nem ebben a pillanatban tekintjük kellemesnek. Tulajdonképpen nem levettem, hanem legázoltam, esetleg ledöntöttem. A lényeg mindenképp a negatív végeredmény. A következő megszólaláson tágra nyitom a szememet. Az első felével nem is volt gond, a második kicsit sértő volt. Akkor is, ha nem annak szánta. Becsuktam a szemem egy pillanatra és mérlegeltem a válaszadási lehetőséget. Nagyon mérlegeltem. Végül kinyitottam és úgy döntöttem megszólalok. - Nem kértem rá engedélyt senkitől, hogy őszinte legyek, bár így utólag nem volt rózsás ötlet – eme megjegyzésem teljesen tárgyilagos, szerintem még helyénvaló is. Miért kéne bárkitől is megkérdeznem, hogy csinálhatom-e azt, ami akarok? Szabad ember vagyok, úgyhogy ebbe senkinek sincs beleszólása. Az meg, hogy valami rosszul sült el… Mindenkivel megesik néha. Bár a fiúra nézve kételkedem ebben, mert nagyon úgy tűnik, ritkán hibázik, vagy egyáltalán nem. - Egyébként nem vagyok szerencsétlenebb az átlagnál. Csak azért, mert úgy nézek ki, mintha a szél elfújhatna, nem azt jelenti, hogy el is fog – húzogatni kezdtem az ingem ujját és nem néztem rá a srácra. Jó ideig artistáskodtam, és ezt csak Alex tudta rólam, mert nem szoktam világgá kürtölni. Én akkor hozzászoktam egy életformához, egy táplálkozási módhoz, egy bizonyos testsúlyhoz. Meglehet, hogy már nem csinálom, de továbbra is jó a kondícióm, hízni meg képtelen vagyok. Pedig próbáltam. Az emberek rögtön azt hiszik, hogy törékeny vagyok és szerencsétlen, ami nagyon dühít. Előítéletek RULZ. - Értem, még egyszer sajnálom – mondom és ezzel úgy döntök, többet nem fogom ezt hangoztatni. Mondtam már vagy háromszor-négyszer és szerintem megértette az áldozatom. Azt azért megfogadom magamban, hogy soha többé nem görkorizom a kastélyban. Ez volt az első és utolsó alkalom. Amikor megkérdezi, jól vagyok-e, tétovázom a válasszal. Ránézek és kiegyenesedem, majd rájövök, mit kell felelnem. - Nos, volt már rosszabb is – mosolyodom el. Nem volt mesterkélt, csak kicsit fájdalmas. Nem fájt úgy semmim, hogy gond legyen, de azért a hasam nem érezte jól magát. Ha visszaértem a szobámba, majd kezdek vele valamit. - Egyébként Lucy vagyok – fogalmam sincs, hogy érdekli-e, de valamiért kicsúszott a számon. Talán a jólneveltség, hogy be kell mutatkozni, vagy nem is tudom. Hezitáltam, vajon kezet nyújtsak-e, de végül úgy döntöttem, nem teszem. Lehet, hogy udvariatlanság, de nem szabad álszenteskednem, mivel mindig is megvolt a magam stílusa. Nem vagyok jó kislány típus – bár kifejezetten rossz sem -, így nem is fogok úgy viselkedni. Így is eleget rontottam a rólam kialakult képen, ráadásul ha most nem változom vissza magammá a visszafogottból, később se nagyon lesz már rá esélyem és nem akarom még átverni is a fiút. Elég, hogy okoztam neki egy balesetet.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Eric - Reneszánsz bál Ruha Nagy meglepetés ért a napokban, ám ezúttal kellemes. Épp órára tartottam, mikor egy Levitás fiú megállt előttem és megkérdezte, elmennék-e vele a bálba. Mivel kissé meglepődtem, először nem nagyon tudtam semmit sem mondani, de végül kiböktem egy igent. Nem nagyon ismertem a srácot, viszont az a két nap, amennyi még volt a bálig, elegendőnek bizonyult, hogy megtudjak róla egyet s mást – a nevén kívül, amit elárult. Többek között olyan pletykákból értesültem, amelyek nem túl hízelgőek, kezdve azzal, hogy épp most szakított a barátnőjével. Vagy fordítva? A történetek különbözőek, ám a lényegen mit sem változtatnak. A barátunk bizony megszingült. Vagy szingli lett… Mindegy, nyelvújítás, ráadásul nem izgat a pasi kérdés. Ezen kívül tudomást szereztem arról is, hogy másodikos, ami szintén nem zavart nagy vizet, mert másokkal ellentétben nem vagyok rászállva a kor témára. Szóval mindent összevetve, érdekes estének néztünk elébe, pláne hogy már napközben elkezdődött. Az egész ruhatáramat lecseréltek. Ha azt mondom, VIII. Henrik mellé elmehettem volna háremhölgynek, az úgy nem fedi a valóságot. Szebbnél szebb darabok sorakoztak a fogason és bár nagyon új és kihívó volt ez hirtelen, tetszett az ötlet. Na nem mondom, bújtam már ilyen göncökbe és ha a fiúknak nem is, nekünk lányoknak nem volt egyszerű ezeket hordani. Először is ott a fűző, amit jó szorosan kell meghúzni, nagyjából annyira, hogy megfulladj, ebben a szobatársnőm volt a segítségemre, puszta baráti szeretetből. Aztán pedig az a sok alsószoknya, magának a ruhának a súlya pedig egyenesen eltörpült már a többi tényező mellett. Mikor elkészültem, a tükör előtt megállva elmosolyodtam, mert egy álomszép lány köszönt vissza. Egy királykék, fekete fodrokkal díszített ruhában álltam, természetesen magas sarkúban, ami alig kandikált ki a szoknyarész alól. Kissé nehézkes volt a járás elsőre, de hamar megszoktam. Így, teljes harci díszben indultam el a Nagyterem felé, egyenes háttal, emelt fővel. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, ami megmosolyogtatott. Megfontolt, óvatos lépteim voltak, nem szerettem volna hasra esni már az elején, azzal még várnom kellett egy kicsit. Mikor megérkeztem nem láttam senkit, az órára pillantva pedig konstatáltam, én jöttem előbb. Kezeimet összekulcsolva ruhám elején pihentettem és vártam, hogy megérkezzen a „lovag”.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Eric - Reneszánsz bál Egy kissé feszélyezett ez a reneszánsz hangulat. Na nem mintha nem tudnék hozzászokni, csak éppenséggel borzalmasan viccesek voltak a fiúk. Mindenki, aki elment mellettem, teljesen máshogy nézett ki, ráadásul a bál tiszteletére tisztességesebbek lettek. Még Yannick-ot is láttam, aki az erdős „cicához” képest valamicskét máshogy festett. Szórakozottan figyeltem Kivát is, aki nem épp nagy kedvvel lépett be a terembe, viszont többször is körbejárt, valószínűleg keresett valakit. Mire gondolatmenetem végéhez értem, szemben találtam magam Ericcel. A parókáját látva igazán nehéz volt magamban tartani az első reakciómat, viszont valamit tennem kellett. Ha kinyitottam volna a szám, nevetni kezdek, de ha csukva tartom, az faragatlanság. Nyeltem egy nagyot és mintha mi sem történt volna, pukedliztem egyet. - Jó estét Önnek is – feleltem mosolyogva, és kiegyenesedtem. Nem sokkal volt magasabb nálam, de nem is bántam, így legalább nem volt szükségem székre, hogy a szemébe tudjak nézni. Feszes tartása annyira kimerevítette, mint egy karót, mire én valahol mélyen azt hiszem megsajnáltam, mert muszáj voltam könnyíteni rajta. - Kérem, kicsit lazábban, nem kivégzésre megyünk – sütöttem le a szemem, mintha tényleg visszamentünk volna az időben. Reméltem, hogy érti és valamivel természetesebb tartást vesz fel, mert ez inkább volt ő érdeke, mint az enyém. Ha a karját nyújtotta, elfogadtam és elindultunk a terembe. Mindketten megkaptuk a saját maszkunkat, így már abban pásztáztuk körbe a terepet. Páran táncoltak, de voltak, akik inkább beszélgetéssel ütötték el az idejüket. Néhányan odaköszöntek, mire mosolyogva pukedliztem egyet, ahogy azt illik és továbbmentünk. A beszédről sajnos már lemaradtunk, viszont tisztában voltam vele, hogy Benjamin és Đominic nyerték meg a tusát. Ha jobban belegondolok, miattuk voltam itt elsősorban, hogy gratuláljak, mert bár nem nagyon követtem a tusa eseményeit, mégis tudtam, mekkora teher és feladat volt ez számukra. Lopva Ericre néztem, hogy mi lesz. Ülünk, állunk, de akár repülhetünk is, csak történjen valami.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Eric - Reneszánsz bál Eric a karját nyújtott és bevezetett a terembe, én pedig egy ruhámhoz illő, ám világoskék álarcot kaptam. Mikor megálltunk és megkérdezte, mit szeretnék, egy kicsit elgondolkodtam. Nekem mindegy volt. Azért jöttem el, mert elhívott, bár én is itt akartam lenni, hogy gratuláljak a két srácnak. Nem nagyon ismertem őket, de itt ez nem igen számított. - Szíves örömest táncolok Önnel – pukedliztem egyet, majd a tánctérre vonultunk. Megpörgetett, ahogy azt kell és táncoltunk, ahogy azt kell. Nem most kellett először ilyesmit csinálnom, így könnyű dolga volt Ericnek, nem volt nagy cucc vezetni engem. Siklottunk, ahogy az elvárható, megtartottuk a távolságot, ahogy azt illik, a szám végén pedig meghajolt, ahogy az szokás. - Én is köszönöm a táncot – mosolyodtam el, majd újra elfogadtam a kezét és hagytam, hogy az italokhoz vezessen. Körbenéztem, és őszintén szólva egyikbe se ittam volna bele szívesen. Ki tudja, hogy mit tesznek bele? Ettől függetlenül azonban a tény nem változott, hogy iszonyat szomjasnak éreztem magam. Végül úgy döntöttem, a fiúra bízom magam. - Valami kellemes frissítőt, mondjuk azt, amit Ön – jelentettem ki cselesen. Így nyilván olyat fog adni, amit ismer, vagy amit ő is meg fog inni, akármi is legyen az. Ketten menjünk neki az ismeretlennek, egyedül amúgy sem muris. Ha töltött, kezemben az itallal a többiek felé fordultam, majd egy kérdést szegeztem neki. - Mi szél fújta Önt erre? S minek köszönhetem, hogy a sors pont úgy rendelte, Ön az én kísérőm lesz? – mosolyodom el. Ez a magázódás igazán tetszik, hozzá tudnék szokni. Valahogy sokkal inkább érzem úgy, hogy tiszteljük egymást – mármint mi diákok, itt lakók -, mint ha tegeződnénk. Persze így is lehet éreztetni másokkal, hogy nem kívánatosak, vagy épp utáljuk őket, de ebben az a szép, hogy még ezeket a dolgokat is udvariasan tesszük.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Szeretettel Sheelának *-* Egy igazán fontos filozófiai kérdésbe ütköztem. Na jó, talán nem filozófiai, de érdekes. Szóval, ha a kutyám a hátán fetreng és ugat, akkor mennyire gáz, ha én is ugyanazt csinálom, mint ő – az ugatás részt leszámítva? Oké, erre a választ magamtól is tudom. Mióta nem szedek gyógyszert, visszaváltottam eredeti barna hajszínemre, ami egyrészt természetesebben hat – mint egy gyönyörű nyári legelő! (ami amúgy egyáltalán nem barna, viszont természetesnek természetes) -, másrészt jobban áll; sokkal jobb a kedélyem, mondhatni megkergültem, illetve fontos kiemelni azt is, hogy koromtól teljesen eltérően gyerekes vagyok. Bár ha jobban meggondolom, ez a beismerés, vagy inkább felismerés mégis csak utal arra, hogy nem óvodába járok, hanem negyedik évfolyamra a Bagolykövön. Mindezeket figyelembe véve, újra normális Eridonos vagyok, kilométeres mosollyal. Jah, meg amit elfelejtettem, hogy kevésbé vagyok szeleburdi! Hopp, egy asztalláb, hát nem majdnem belém rúgott? Ejnye, pimasz asztal… Na mindegy, úgy döntöttem, hogy régi önnön személyem visszanyerését tudatom a külvilággal is. Igazából attól a helyes Rellonos fiútól is bocsánatot kéne kérnem, akinek elszívtam a cigijét még… Hónapokkal ezelőtt. Már biztos nem emlékszik rám, de talán jobb is így. Nadeszóval ott tartottam, hogy felvettem egy nagyon aranyos, vörös alapon fekete virágos tornapipellőt, hozzá egy farmert, aminek a szára túl hosszú, úgyhogy felhajtottam, plusz felkaptam egy fekete testhez álló pólót, egy farmerdzsekit, meg a mosolyomat. Mert igen, a mosoly elengedhetetlen kellék! A jókedvemet csak fokozta, ahogy a kis prüntyő kutyi ugrabugrált körülöttem, hogy hadd jöhessen ő is, én viszont csak leintettem. Ma ismerkedni megyek, világot látni, felfedezni újra a kastély szépségeit! Így is indultam el. Minden szembe jövőre vigyorogtam, minek következtében szerintem azonnal rohantak, hogy elmegyógyászati segítséget hívjanak, illetve valami csontkovácsnak is riadózhattak, tekintve, hogy úgy mosolyogtam, mint akinek beakadt az állkapcsa és nem tud mást csinálni, mint görbülni. Az úti cél a Fénylő Lelkek Udvara volt, ahol már olyan régen jártam, hogy nem is tudom mikor. Nem is tétováztam sokat, rögtön a kúthoz mentem, hogy a szélénél lehuppanjak a földre – minden más, NORMÁLIS ember a padra ül, igen, ez célzás – és fejemet a párkánynak támasszam. Így testközelből hallhattam a csordogáló vizet, ami rendkívüli nyugalmat sugárzott minden porcikámba. Nálam volt a táskám, amibe még benne volt egy törött pohár. Pont megfelelő arra, hogy ezen a csodálatos délutánon melodimágiát gyakorolhassak! Lyra elmagyarázta mit hogyan kell, meg is mutatta többször is, csak annyi a dolgom, hogy addig gyakorlok, míg végül sikerül. Szóval a pálcámat előszedve elmormoltam egy Reparot és kiraktam magam elé az üveget, hogy farkasszemet nézzek vele. Na cica, te ma több életedet veszíted el, mint amennyi egy valódi macseknak egész létezése során lehetősége van.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Szeretettel Sheelának *-*(ne egyél, az fájni fog... ><) Jó idő van! A napocska ugyan nem süt, de nincs hideg, aminek végtelenül örülök. Kezdett már borzalmasan elegem lenni a télből. Nem is volt rendesen hó se, meg úgy semmi se. Névlegesen eljött az évszak, aztán átlépett rajtunk és most boldogan kuncog, hogy nesztek gyökerek, hiába vártatok. Pedig olyan szépséges lett volna egy white christmas! Na mindegy. Most azonban sötétedik, a lehető legjobb időpont arra, hogy törjek-zúzzak, méghozzá büntetlenül, másokban nem kárt téve. Miután megjavítottam az üveget, jót szemeztem vele. - Na babám, ez fájni fog! – jelentem ki neki totális beleéléssel és már füttyentek is, aminek eredménye az, hogy ripityára törik. Hoppá. Gyors Reparoval rendbe hozom, amit rendbe kell, majd léptekre leszek figyelmes. Bizony ám, kifinomult hallásom van, mint egy melodimágus vadászkutyának! Még a szaglásom is olyan! Nem tétovázom hát, a hang irányába fordítom fejemet, majd mikor meglátom a búskomor arcot, magamban elszörnyedek. Biztos én is így néztem ki fél évvel ezelőtt. De lehangoló lehettem! Nem gondolkodhattam, integettem neki, aztán felpattantam, sikeresen felrúgva az amúgy pillanatokkal azelőtt megjavított poharat, amely most szilánkokra törve csörömpöl. Hatásos belépő, mit ne mondjak, bár nem túl bizalomgerjesztő. Szinte odapattogok a lány mellé – a táskám hol van? – és az intim szféráját igen csúnyán átlépve pislogok bele óriási kék szememmel az ő íriszeibe. - Miért vagy szomorú? Mosolyogj! – ez parancs volt katona! Ezt már nem teszem hozzá, de érezhetően járna a mondat végére. – Na várj, megmutatom, hogy kell! – azzal széles görbét varázsolok arcomra, ha pedig a lány nem követi a példámat, egyszerűen – személyes terét újra megsértve –kezemmel arcához nyúlok és két ujjammal széthúzom a száját, felfelé kanyarintva azt. Hát, nem az igazi, de kezdetnek elmegy, helyeselek magamnak ott mélyen, még bólogatok is hozzá. Biztatóan pislantok rá, hátha ettől megjön a kedve a vidámsághoz. Aztán mielőtt reagálhatna, elkezdem a kúthoz cincálni. Tisztára úgy viselkedem, mint egy elmebeteg. Ha jön velem, könnyű dolgom van, de ha nem, akkor sem eresztem, valahogy csak kilyukadunk annál a nyomorult vízköpőnél. - Na figyelj. Szeretném, ha te lennél a zsűri! Az a feladatom, hogy megrepesszem ezt a poharat! – azzal lemutatok az üvegszilánkokra. Nos khm. Ez így igen érdekesen hangzik, hiszen a romokon nincs mit tovább törni, úgyhogy megint mondok egy Reparot, hogy egyenesben álljon a pohár, jómagam pedig letörökülök mellé. Kezemmel jelzem, hogy lecsüccsenhetne velem szemben, igazán nem harapom meg, vagy ha mégis, nem vagyok veszett. Azért ez biztató információ, nemde?
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Szeretettel a depressziós pillangókisasszonynak(Hajjajjajj... Akkor majd jól vigyázok magamra. *-*) Egy sikertelen próbálkozás sose vegye el a kedved semmitől! Igen, a pohár eltöredezett – oké, szétrobbant… -, de ez volt a bemelegítés. Na mindegy, egy Reparo ezen is segít, úgyhogy immár az ép üvegre koncentrálok, mikor lépéseket hallok. A kis megszeppent, rosszkedvű fióka! Hát ezt nem tűrhetem! A nyomorult poharat felrúgva rohanok elé és a mosolygásról kezdek neki magyarázni, amit láthatóan nem értékel, mivel elég durván ellöki a kezem. Na de most mi van? Én csak kedves akartam lenni! Na nem baj, majd fel fog vidulni! Amikor rám kiált, egy pillanatra elkerekedik a szemem, de ez csupán egy pillanat, utána ingerülten megemelem a hangom és rárivallok. - Te meg olyan savanyú vagy, mint egy citrom! – a mondat befejezése után semleges arckifejezést veszek fel, de belül már megint jó kedvem van. Megragadom a lány kezét és megint a görbémmel kezdem húzigálni a kút felé, ugyan dobja már le magát mellém. Vagy velem szemben. A lényeg, hogy a társaságomban gubbasszon tovább, mert akkor legalább egy hangyányi esélyem marad arra, hogy a depresszív pillangókisasszonyt némileg jobb kedvre derítsem. Hiszen hamarosan a napocska is kisüt már! Zsűrizési ötletem teljes mértékben elveti, megint kissé csípős megjegyzéssel, minek hatására résnyire összehúzom szemeimet. Durva nőszemély, de ez csak növeli a kihívás iránti lázat, úgyhogy… Nem rázol le ilyen könnyen kisanyám, korábban kell ahhoz felkelned, és sokkal több babot kell megzabálnod. - Nos… - megköszörülöm a torkom és tekintetemet ráemelem. – Lucy vagyok, bár ez gondolom hidegen hagy. Ettől függetlenül örülnék, ha nem kéne Deprinának hívnom téged, úgyhogy mondanál egy nevet? – a görbület az arcomon szelíd és kedves, azonban ha jobban figyel észreveheti, hogy nem tréfálok. Képes volnék így nevezni, mindenféle szívfájdalom nélkül. És ez jobban idegesítené, mint idegesítő és elviselhetetlen személyiségem. De talán van valami, amivel itt tudom tartani, csak ügyesen kell játszadoznom. Először is a pohárral kell egy rendkívül jó bemutatót csinálnom, ha pedig ez nem segít, akkor megpróbálni olyan hanghullámokat kelteni, amik nyugtatóan hatnak morcasszonyra. - Na jó. Csak egy kicsit csüccs le, ha pedig nem tetszik, akkor majd kisebb ellenállást fogok tanúsítani a távozásodat illetően – ez egy jó üzlet. Nekem. És neki is. Őszinte mosolyra húzódik a szám és úgy nézek rá, mint egy kölyökkutya, szinte kérlelve őt, hogy adjon egy esélyt. Ezt a vidámság dolgot egyelőre sztornózzuk, ha maradásra bírtam, lesz még időm az idegein táncolni.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Vörös páciens Széééép, napsütéses napra ébredtem ma reggel, ami azt illeti, igen jó hangulatban. Mint úgy az elmúlt hetekben mindig. Ezt a napot alkalmasnak ítéltem meg a randalírozásra, úgyhogy gyorsan felöltöztem és cseppet sem késlekedve a konyha felé száguldottam. Az esetleges akadályokat felborítva, vagy egy hajszállal kikerülve vettem, majd berontva a helyiségbe megrendeltem életem legnagyobb reggelijét. Ez még nem is lenne olyan nagy teljesítmény, de mindet bepusziltam, pillanatok törtrésze alatt. Nos, engem sem kellett félteni az anorexiától többé, de legalább a repülő disznó látszatát is bőven kerülhettem. Ismét apróbb károkat okozva kerültem ki a rétre és huppantam le a nagy puszta kellős közepén. Nem is kérdés, hogy tökéletesen éreztem magam. Nem beszélgettem senkivel, de dudorásztam, a pálcámmal szórakoztam, füvet tépkedtem, szóval csak a szokásos óvodás programot végeztem el rutinszerűen. Aha. Aztán idenéztem, odanéztem és vörös hajzuhatag villant előttem és mielőtt agyam feldolgozhatta volna a látottakat, miszerint Leonie pottyant elém, már zúdult az információ. Pislogás nélkül meredtem rá, úgy hallgattam végig a magyarázatát, majd mutatóujjam gondolkodóba esve a számhoz emeltem. Igen elmélyült fejet vághattam, nem is vitás, megizzasztott a probléma, aminek mondjuk a felét sem értettem. Szóval szeret valakit barátságból, de attól fél, hogy a másik nem viszonozná a szerelmét, amit azt hiszi, hogy érez, ezért nem akarja érezni a szerelemet, mert a barátja is barátságot érez. Teljesen világos. - Szóval attól félsz, hogy szerelmes vagy Keith-be? – összegzésem kissé tömör, de nagyjából megragadhatta a vöröske mondandójának lényegét, legalábbis reményeim szerint. Nem kommunikáltunk sokat, de annyit még a legkisebb elsős is tud, hogy ők ketten elválaszthatatlanok. Aztán az ok is kiderült, amiért a kérdés felmerült. Itt nagyjából olyan nyomi vigyort vághattam, mint egy leeresztett kosárlabda, mert borzalmasan aranyosnak tartottam Leonie-t. - Azt mondják az álmok magukban rejtik a vágyainkat… - kezdtem a gondolatmenetet. – Persze az nem mindegy, hogy hol is pusziltad meg őt. Ha az arcán, akkor valószínűleg csak nagyon szereted, mint barát. Ha a száján, akkor talán többet is érzel – felvázolva a lehetőségeket rájöttem, ez így összességében elég ijesztő lehet az amúgy is megszeppent háztársamnak, így próbáltam kisütni valami megnyugtatót. Ami lássuk be nem volt egyszerű. Nem voltam túl szerencsés a szerelemben, Desmonddal is csúnyán elbaltáztuk, így ironikusnak tűnt, hogy pont én adjak tanácsokat másnak. De minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni. - Egyébként, a szerelem nem rossz dolog. Keith aranyos srác és összeilletek. Csak hát… Ő mit érez irántad?
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Hercegkisasszony palánta A reakció kissé heves, de megértem. Én is őrülten tartózkodtam minden esetben, mikor fiúkról kérdeztek. Na de vannak dolgok, amiket egyszerűen lát az ember és ez is azok közé tartozik. Ahogy Leonie tiltakozik, akkor válik csak igazán világossá, hogy valóban Keith-ről van szó, de úgy teszek, mintha csak valamit félreértettem volna, úgyhogy mikor közelebb hajol hozzám, hevesen bólogatok. Végül is, Keith-ről fog beszélni, csak más személynek állítja be, ami egy és ugyanaz. Talán már az is segítség lesz, ha kibeszélheti magából. Várom a folytatást, azaz a választ a kérdésemre és mikor megkapom, csupán kedvesen elmosolyodom. Itt bizony románc készülődik emberek! Itt volt már úgyis az ideje, viszont meglepő, hogy Leonie ennyire tanácstalan. Mintha… - Te még nem voltál szerelmes, ugye? – bököm ki a kérdést kissé sután. Nem azt mondom, üdítő, hogy a vörös ilyen aranyosan kétségbeesett, már amennyiben egy kétségbeesett ember lehet aranyos… De azért meglepő, hogy ezzel a természettel még nem akadt senki, aki álombeli herceg lehetne a számára. A következő felvetésen csak nevetek egyet, aztán hirtelen riadtság jelenik meg az arcomon. Akkor most valóban ránk fognak ülni? De mielőtt eme kérdést szavakba is foglalhatnám, már a kezemet szorongatja és összefacsarodik a szívem, ahogy látom a tanácstalanságát. - A szerelem nagyon jó dolog. Szerintem Keith megfelelő lenne számodra, amennyit hallottam, igazán jóravaló tündér királyfi – szorítom meg kacsóját, és akkor újabb választ kapok. - Szerinted a hercegek hogyan szeretik a lányokat? – elmélkedve pillantok az égre, majd vissza Leonie-ra. Nekem még sosem volt hercegem és én sem vagyok hercegkisasszony. Na várjunk csak! – Te hercegkisasszony vagy? Mert a mesékben a herceg mindig a hercegnőket választja és boldogan élnek, míg meg nem halnak! Megvan! Talán, ha lenne egy koronád, azzal bizonyítanád, hogy királyi vér csörgedezik az ereidben, így ha ő a herceg, akkor biztosan téged választ, mert nem tud összetéveszteni senkivel! – csillogó szemekkel ismertetem, amit nagy okosan kisütöttem. Mert ugye egy herceg csak akkor bontakozhat ki, ha hercegnője van, de hercegnő nélkül nem herceg a herceg sem, így nem is érkezhet meg. Legfeljebb lovagként. De az azért mégsem az igazi, nemde? - A csoki jó ötlet, de tekintve, hogy így is pörögsz, talán mást kéne kitalálni… - töprengésemnek hangot adva dobolok bal kezemmel a lábamon. Boldogság… A boldogság sportolás közben, éneklés közben is kialakulhat, amikor pörgünk, mert a pörgéstől boldogok leszünk, mert… Mert miért is? Sosem voltam jó biológiából, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy valami mozgást kell kitalálnunk! – Mit szólnál mondjuk egy közös sportnaphoz a fiúval, akit Kieth-nek hívunk, de nem ő?
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Axi-maxi *-* Futok. Őrült sebességgel vágtatok a folyosókon, épp csak kiértem az alagsorból, de meg sem állok, csak robogok fel a lépcsőn. Kit érdekel a többi diák, most zsákmány van! Hátrapillantok, hogy lássam, loholnak-e a nyomomban, de mivel azért vannak páran a folyosón, így nem merem biztosra állítani, hogy nem kergetnek vérben forgó szemekkel. Oké, kezdem az elején… Szóval úgy volt, hogy valaki naaaagyon szépen játszott a hegedűjén. Mármint, én Kahlil bá’-t imádom a legjobban, de ez annyira más volt! Azonnal rákaptam a dologra melodimágus fülemmel és kiszaglásztam, ki az a halálra ítélt, aki épp most fog megválni önkéntelenül a hangszerétől. Nos jah. Voltam olyan merész és életunt, hogy beosontam a Rellonba és lenyúltam a srác hegedűjét, majd mikor kifelé igyekeztem, pechemre összefutottunk. De higgyétek el, közel sem olyan horrorisztikus a helyzet, mint ahogy elsőre tűnik. Igazából tök poénos volt, főleg mikor elkezdett a hegedű után nyúlkálni én meg kikerültem és elrohantam mellette. Bár ha jobban meggondolom, én vagyok az egyetlen olyan elmeháborodott, aki élvezi, ha felhúzhat egy rellonost. Nem először csinálom ezt, lehet, hogy valami új hóbort. Na de nincs most időm ezen gondolkodni, mert itt baromi nagy tömeg van, én meg amúgy is egy nyomorult, szerencsétlen pára vagyok, aki még a saját lábában is képes hasra esni. Szóval előre nézzünk. Tisztázzuk a helyzetet. Vissza fogom neki adni. Épp csak kölcsönveszem egy pár órára. Már amennyiben hagyja. Szerencsére fürge futó vagyok, két ballábam ellenére is, úgyhogy nincs egyszerű dolga, ha utol akar érni. Nem ma volt, mikor artistaedzéseket vettem, sőt mi több, innen nézve évezredek telhettek el az utolsó alkalom óta, de futni rendszeresen eljárok. Hála égnek, különben már alulról szagolnám az ibolykát. Befordulok a sarkon és a Vígadófreskó folyosójára szaladok. Így legalább lesz is min szórakozniuk, nemcsak úgy a semmibe röhögcsélnek. Nem pillantok hátra, csak nevetve futok, kezemben azzal a gyönyörű hangszerrel, amit már alig várom, hogy megszólaltassak. Hiába, melodimágusi vérem győzött.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Axi-maxi *-* Fáradhatatlanul, nevetve rohanok előre, mint valami őrült. Igen, valahol nyilván az is vagyok, de ha egyszer egy hangszer ilyen gyönyörű és ilyen szépen lehet rajta játszani, hát hogy a rákba várja el tőlem a drágalátós tulajdonos, hogy ne csórjam el? Meg amúgy, vigyázzon rá jobban, ha ennyire érdekli, hogy most futkorászni kell. Ami a legrosszabb, hogy egy cseppnyi megbánás, vagy lelkiismeret furdalás sincs bennem. Őszintén szólva, élvezetes a rellonos fiú idegein táncikálni, amit alkalmasint, ha már játszottam a hegedűjén és visszaadom neki, meg is fogok mondani. Szinte füstölög utánam a kastély padlója, ahogy bekanyarodok a Vigadófreskó folyosójára. Aztán lassítok, míg végül megállok és beér a szőke srác. Wáoh, egész helyes, de látszik, hogy nem vagyunk egy súlycsoport, ha futásról van szó. Csak veszek pár mély levegőt, ő viszont kissé mintha kifáradt volna. Ejnye hát, ennyit bírnak a híres zöldek? Mondjuk lehet nem kéne hergelnem, mert úgy meg fog átkozni, hogy nem az ibolya alá kerülök, hanem én leszek az ibolya, amit hagyni fog elszáradni. Csúf vég lenne. Szóval muszáj tárgyalási üzemmódba kapcsolnom. Kissé úgy nézhetek ki egyébként, mint egy értelmi fogyatékos, mert az első mondataira nem is felelek, csak mosolygok. Igen, ettől határozottan elmeháborodott, vagy legalábbis minden nemű intelligenciahányadostól mentes nőszemély hatását keltem. Pedig most lettem végzős – ami valahol ijesztő. - Felesleges ilyen komolyan beszélned. Olyan csodálatosan játszottál rajta, hogy muszáj volt elhoznom egy kis időre, hogy kipróbáljam! – összecsapom a kezeimet, aminek következtében egy pillanatra elengedem a hegedűt, de rögtön utána is nyúlok, úgyhogy semmi baja sem lesz. Kezdem érezni, hogy a helyzetem nem javul, sokkal inkább romlik. – Ígérem, hogy vigyázni fogok rá! – közlöm, aztán jól megmarkolom, vagyis inkább még jobban megmarkolom a hangszert és újra futásnak eredek, de ezúttal pálcával a kezemben, hogy az esetleges támadásokat ki tudjam védeni. Jártam a fiú szobájában, tisztában vagyok vele, hogy három évvel idősebb vagyok. Oké, hogy nem vagyok egy IQ-bajnok, de varázsolni biza jól tudok. Plusz nem csak ő tud ijesztő lenni. Én a hangommal poharakat török, meg igazából mindent, ami szembe jön. Úgyhogy határozottan van a kezemben – illetve torkomban fegyver.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Axi-maxi *-* (gonosz Mesélő így utólag xd)Előzmények... Első szabály. Ha egy értékes hangszer van a kezedben, ne engedd el csak azért, hogy tapsolhass. Ha akkor is egy ilyen van a kezedben, mikor ezt mondom, előbb tedd le – mondom tedd, ne dobd! – és úgy jegyzetelj, de semmiképp se ereszd el. Hogy miért? Mert ha megteszed, instant szívroham lesz a vége, legalábbis a tulajdonosra nézve. Jah, még valami. Ha lopsz valakitől, az ne rellonos legyen. Ennek indoklása szintén pofon egyszerű. A zöld ház tagjai vérengző őrültek, akik fenyegetőznek és igazából a torkodnak ugranak, szóval történjék bármi, ne_menj_a_közelükbe. Vili? - Jaj, ne parázz már, vigyázok rá – legyintgetek hanyag eleganciával, aztán meghallgatom azt a monológot is, hogy régi és blablabla és ha baja lesz blablabla, akkor őt kinyírják és blablabla és akkor én is meghalok blablabla. Teljesen unott arckifejezésemen látszik, hogy full felesleges magyaráznia bármit is, mert abszolúte hidegen hagy, hogy ki fogja őt kicsinálni azért, mert játszom a hangszerén. Nem tűzgyújtásra viszem! Ráadásul, ha engedné, már rég elbazseváltam volna rajta pár nótát – ala muzsika tv – és visszakapta volna. Lehet, hogy nem is én vagyok a csökkent értelmiségi! - Oké, oké – hagytam rá, azzal sarkon fordultam és megint futni kezdtem. Amíg szónokolt, addig szervezetem tökéletesen feltöltődött, úgyhogy részemről éjszakába nyúló fogócskázásba is kezdhettünk volna, mind a lábam, mind a tüdőm remekül bírná. Aztán egyszer csak képszakadás, mert valami iszonyatosan nagy és kemény dolog vágódik a hasamba. A francba, az a nyavalyás zongora. Kiterülök a földön, mint a büdös bogár, de a hegedűnek semmi baja, úgy szorítom, mint valami kincset. Nagy nehezen összeszedem magam és felállok, de a hasam eléggé fáj, szó, ami szó. Nyelek egyet és megint elindulok, ezúttal azonban sokkal megfontoltabban, plusz nem vagyok hajlandó hátra nézni. Hátha az a nyüves zajcsináló megint előttem terem és most a bordám töri. Végigrohanok a déli szárnyon, egyenesen a keleti részleg felé, ahol a hófehérkés banya (értsd: bibircsókos banya) dekkol naphosszat. Bár mondjuk mi mást tehetne… Csak nem foghatja magát és sétálgathat ide vagy oda. Bekanyarodva oltári nagyot fékezek és megállok a szépséges rondaság előtt, majd nekilátok ledarálni a sztorim – lévén annyi előnyöm volt, hogy míg kifújom magam, háromszor, három féleképpen elmondom ugyanazt a történetet. Igaz, a kezemet a hasamra kellett még mindig szorítsam, de a lendületem nem volt akkora, hogy túlságosan letaglózzon az ütközés ereje, ráadásul mikor még artista voltam, tanyáltam és kaptam nagyobbat is, így mondhatni rutinból zártam ki a fájdalmat. - Képzelje, van itt egy rellonos srác, akinek megtaláltam ezt a gyönyörű hegedűjét. Játszanék én rajta, de zsémbes, mint egy öregasszony, aztán nem hagyja és zsörtölődik. Hát most tessék elképzelni, ez mekkora pofátlanság már! – szinte fel is háborodom a végére a sztorinak. Nos, lehet, hogy a fiú nem ugyanígy mesélte volna a történetet, de én lelkesen folytatom. – Aztán elkezdtem rohanni és mikor megálltam utolért és politikusokat maga mögé utasítva szónokolt nekem, utána meg legyintettem és elkezdtem futni, de akkor meg egy zongora termett előttem és BUMM! Tetszik tudni ezért fáj most a pocakom, de edzett vagyok én ám. Nem maradhatok viszont túl sokáig. Biztosan követ – és ahogy ezt kimondom be is fordul a sarkon -, úgyhogy csókolom néni, még majd elmondom a sztori végét! – azzal szép lassú kocogásba kezdek, nem fitogtatva teherbíró képességem és kímélve sajgó tagjaimat. Ejj, valakinek hosszú napja lesz.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
A nemreménytelen páciens Mindig is szerettem segíteni az embereknek. Egyszerűen a véremben volt, hogy odapattanjak és bumm, jókedvre derítsem őket! Persze itt most nem igazán ez volt a helyzet, mert szerelmi válság esetén szerelemdoktor kell! No persze nálam ezerszer jobb választás is akadna a kastélyban, de lelkesebbet biztos nem talál Leonie! Minden idegszálammal rá figyelek és erősen elemzem a fontolgatását és töprengését. Szóval akkor először is ki kell derítenünk, hogy szerelmes-e, ami ugye nyilvánvaló, de erre neki kell ráébrednie. - Ha úgy érzed, hogy a Plútót is lehoznád neki az égről, az egész állatkereskedést megvennéd neki, megcsinálnád a világ legfinomabb sütijét és aztán neki adnád és szívesebben simogatnád az ő fejét, mint egy kiscicáét… - ekkor hatásszünetet tartottam. – Akkor a diagnózis bizony szerelem! – jelentem ki határozottan. Igyekszem a lány fejével gondolkodni, hogy szerinte mi az, ami felbecsülhetetlen, ami annyira cuki, hogy nehéz lenne überelni és amit jobban szeret, mint bármi mást, de beáldozná. Nem könnyű, nem könnyű… - Csak egy délutánig szeretted? – ámultam el és teljesen tanácstalanul pislogtam. – Azt elhiszem, hogy ez nem tetszett Keith-nek, de hát hogy történt? – ragadtam meg a kezét és jelentőségteljesen, minden figyelmemet a szavaira fordítva pislogtam rá. Hiszen olyan nincs, hogy valakit csak pár óráig szeretek. Valakiért vagy nagyon odavagyok, vagy csak barát. De egy délutános szerelem nincs, egyszerűen nem létezhet. - Tegyük fel, hogy Keith egy herceg! Akkor ő hősiesen szeret, a legmélyebb pocsolyán is átgázol érted, nem féltve fényesre pucolt csizmáját! A haját összekuszálja a szél, lovával vágtat a naplementében és éjjel az ablakod alatt udvarol neked. Virágokat viiiisz, szerenádoziiik, meg minden ilyen romantikus dolgot. De ha például nem szokott meglepni semmivel, akkor az rossz jel! – először mindenképpen tisztázni akartam, hogy milyen egy igazi herceg és a személyisége. Ez kell ahhoz, hogy felismerhessük. – Nekem már libbent fel a lábam, de az egy nagyon különleges fiú volt. Desmondnak hívták, jegyben jártunk, de aztán ő megcsalt és szakítottunk… - a hangom folyamatosan halkul és borzalmasan lebiggyesztem a számat. Azóta se találtam hozzá foghatót. Szívesen belekezdenék abba a sztoriba, hogy minden fiú ilyen, de Leonie-nak még van reménye, nem akarom elvenni. Egyébként… Hány évesek is vagyunk? Csak úgy mellékesen… - De még lehetsz! Nem a koronád miatt fog szeretni, anélkül is így érez, csak ha korona van a fejeden, akkor azzal megmutatod, hogy a népe előtt is helytállsz, mert rangodban egyenlő vagy vele! – sütöm ki a végtelenül bugyuta választ, bár amilyen meggyőzően magyarázom, még én magam is elhiszem. Aztán a következő kérdésnél csücsöríteni kezdek. Nos, ezt nehéz lenne elmagyarázni. - Az igazság az, hogy nem csináltam semmit. Mármint nyilván olyan voltam, mint általában, egyszerűen csak egymásra találtunk, úgy jött a hullám! De ezt érzi az ember. Ha átfut rajtad egy valami, amit nem tudok megmagyarázni és szinte érzed az elektromosságot kettőtök között, akkor nem kell semmit csinálnod, csak elcsábítanod – a végén még csettintek is egyet. Aztán mikor elkezdeném, hogyan tegye mindezt, kitör belőle a jajveszékelés és esélyem sincs közbeszólni, ehelyett megvárom, hogy lecsillapodjon egy kicsit és megint megragadom a kezét. - Na figyelj. Ha tényleg szeretnéd ezt a Kieth-t, aki amúgy nem Keith, csak úgy hívjuk – forgatom meg szemeimet – akkor szerintem csinálj neki olyan meglepit, aminek nem tudna ellenállni! Vegyél fel egy aranyos szoknyácskát, meg egy szép felsőt és próbáld meg elcsábítani. Viselkedj úgy, ahogy szoktál, csak mondjuk néha érintsd meg akár csak „véletlenül” is a karját, de gyengéden. Mintha más jelentőséggel bírna az egész. Mintha a szíveddel érintenéd meg! – magyarázom neki hevesen gesztikulálva, majd mikor a végére érek hatalmas mosoly ül az arcomra. Hajrá Leonie!
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Axi-maxi *-* Na hát hol is folytassam. Szóval ott volt az a hatalmas nagy zongora, ami direkt beizélt, talán telepostázott, vagy hogyan nevezik… Na mindegy, nekem jött és én meg kifeküdtem. Még épp elkaptam tekintetemmel az érkező penészvirágot, de nem hagytam túl sok időt az agonizálásra, lévén bármikor megfoszthattak a szerzeményemtől. Ennyi rohangálás, meg hősi seb után aztán már csak a küszöbön fekvő holttestemen át adom vissza játék nélkül. De ez gondolom stimmt. Ismét rohanni kezdtem és a keleti szárny folyosóján dobtam be magam az egyik festménynek. A banyuskának. Bár inkább nem hívom így, mert mint tudjuk: Öreganyó nem vénanyó! Na szóval hevesen gesztikulálva mutogattam neki, hogy mi történt, tiszta Panda Péteresen, amikor guggolni, meg henteregni, meg kommandózni kell… Úristen, kezdek félni a mínuszban lévő értelmiségi szintemtől. Na de a lényeg most már tényleg, hogy mindent elmeséltem töviről hegyire, majd megint megjött az üldözőm, hogy a ménkő csapna bele. Megforgattam szemeimet és még utoljára köszöntem egyet, aztán elindultam lassan. Az előny nálam volt, hiszen a meglopott hímnemű épp a nyelvén lépkedett előrefelé és az oldalát fogta. Szegény pára! Csak a szavai állítottak meg, ugyanis ekkor már meg is perdültem tengelyem körül. - Nekem az a tapasztalatom, hogy aki kompromisszumot ajánl, az a dolgokat mindig a saját javára akarja fordítani… - gyanakvóan méregettem, természetesen megtartva a tisztes tíz méteres távolságot – hát nehogy már itt kapálózzon nekem a hegedáért, hö! Alkuját hallva kezemet szám elé emeltem, mintha legalábbis baromi nagy dilemmában állnék önmagammal. Tudod, elemek harca, egyik oldalon angyalka, mások oldalon ördögöcske duruzsolnának… Aztán a végére kitörő örömmel rohantam oda hozzá és tényleg, a szó szoros értelmében rávetettem magam és megöleltem. - Hogy te milyen édes pofa vagy! Köszcsiiiii! - lelkendeztem, mint valami eszelős, aztán kérdésére megálltam és ezen is eltöprengtem. Életemben először fogtam hegedűt a kezemben, de nem akartam elveszíteni a jóindulatot, amit rögtönözve kaptam, így füllentettem egy kicsit… Nagyot. - Hát én nagyon jól tudok! Már hogy ne tudnék? Igazi művésznek születtem! – és nagyjából elég is ennyi mondanivaló egyelőre. Az kétségtelen, hogy művésznek születtem, az azonban már egészen biztos, hogy ha baja esik ezek után a hangszernek, nekem annyi. Búcsút inthetek mind a kilenc életemnek.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Liliana Sállálláláááá! Nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet elkapott! Na igen, szóval a folyosón megyek, vagy pattogok, vagy mi a szöszt csinálok. A lényeg, hogy haladok valami úti cél felé, amiről fogalmam sincs micsoda. Mióta megkaparintottam annak a mufurcnak a hegedűjét, azóta muzsikáltam is vele, amit így utólag végiggondolva lehet, hogy nem kellett volna… Igaz, hogy kezdetnek csak a teljes pohárkészlet tört ripityára a borzalmasan disszonáns hangoktól, de azt kell mondjam, hogy nem mertem még egyszer megkockáztatni a játék lehetőségét, mert az ablakok költségét már biztos nem bírtam volna fizetni... Így menekülve szobatársaim elől és, persze a rellonos fiú bosszújától, gondoltam elmasírozok a faluba. Ki is rongyolok a bejáraton, méghozzá olyan hévvel, hogy elsodrok egy bőröndöt, saját magammal együtt. Mondhatjuk, hogy mázlim van, mert én az ütközés erejét sípcsonttal tompítom, azonban az épp a csomaggal bíbelődő lány lehet nem gondolja hasonlóan. Szerencsére semminek nem lett nagy baja, úgyhogy diadalittasan állok fel. - Ne haragudj, hogy majdnem elgázoltalak. Tudod, csináltam egy kis zűrt és hát… - felesleges volt magyarázkodnom, hiszen jelenleg is egy oltári nagy baklövésem volt. Jött egy gólya, gyanútlanul, ártatlanul, az első napja amúgy is horror, erre valami elmebeteg, hibbant tyúk letarolja. Így összefoglalva még rémesebben hangzik, mint ahogy én átéltem, így kötelességemnek érezem kiengesztelni őt, vagy legalább segíteni neki. Bár, ahogy látom, a kerekek kiszabadultak a fű fogságából, így máris könnyítettem a jövevényünk dolgán, de azért mégis marcangol a bűntudat. Amilyen nyomorult vagyok, még csak jópofizni is elfelejtettem, de már annyira lényegtelen ez is! - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem igazán kedvelem a bemutatkozó esteket, úgyhogy te Lucynak szólítasz én pedig téged… - eltöprengek egy pillanatra, de persze gondolkodásom jelzésértékű, mert a választ úgyis csak ő adhatja meg. Az erős kijelentés lenne, hogy eridonos vonás hülyének lenni – tekintve, hogy a többiek bohókásak, velem ellentétben -, viszont azt bátran mondhatom, hogy az egyik legközvetlenebb ház vagyunk a kastélyban. Remélhetőleg ezzel nem sültem fel ezúttal sem, mindenesetre egy bíztató, nagy mosolyt küldök a lány felé.
|
|
|
|
Annabell Lucy Parker INAKTÍV
melodimágus tanonc RPG hsz: 59 Összes hsz: 403
|
Axi-maxi *-* Lótifutás a folyosókon, napi rutin, nem akadály! Szegény alsós srác viszont igen nehezen bírja a gyűrődést. Lehet, hogy lassítanom kéne, de akkor meg megkísérelné az utolérésemet, azt meg csak nem hagyhatom! Na mondjuk miután végre megállok és hagyom, hogy szóhoz jusson, egész szimpatikus ajánlatot kapok, a bökkenő csak ott van, hogy szavakkal tudom bizonyítani mindössze hegedűtehetségemet, mert ha én ehhez tényleg hozzányúlok, ott kő kövön nem marad. Azt mondják, hogy ilyen esetben csak az üveg törik, de nekem szent meggyőződésem, hogy fal is reped. Na mindegy, azért értékelnem kell a próbálkozását, így jól megszorongatom, amíg ő kitalálja, hogyan törje le a lelkesedésemet, ami mint tudjuk, esélytelen, csak néha úgy kell tenni, mintha… Értitek. - Hát izéé… Én melodimágus vagyok és eléggé értek a hangszerekhez, meg úgy a zenéhez is… - megint egy hazugság. Attól, hogy melodimágus vagyok, még nem fogok tudni minden hangszeren játszani, ez akkora sületlenség, hogy így utólag végiggondolva örülök, hogy ennek Kahlil nem lehetett fültanúja. De tényleg. Szerintem repülhetnék, mint szélviharban a villanyoszlop. Na de a következő ajánlat már sokkal ínyemre valóbb. Ennek oly módon adok hangot, hogy üvöltve vetem rá magam, aminek hatására még az is elképzelhető, hogy eldőlünk, mindenesetre a lelkesedésemnek nem szégyellek hangot adni. - FOGADJ ÖRÖKBE APUKÁÁÁÁM! – oké, ez valami rossz vicc lehet, minek ordítok én olyat egy rellonosnak, hogy fogadjon örökbe, meg hogy apukám? Mindenesetre ez valami olyasmit fed, hogy igen, nagyon örülnék, ha segítene, mielőtt nemcsak a hegedűnek és nekem, hanem az összes kastélyakónak és a berendezésnek is baja esnék. Mert azt bizony tuti fix, hogy nem bírnám fizetni zsebből, de még pénztárcából sem.
|
|
|
|