Vasváry Richárd Nándor
Mikor reggel felkeltem és körbenéztem a szobában, elmosolyodva cirógattam meg a pici cicám... pici, a  tíz és fél kilójával.  Még mindig nagyon nehéz, de ettől még előkelőnek érzi magát.  Egy ideig még bámultam a doromboló szőrcsomó arcába, majd a szekrényemen lévő pergamendarabkára pillantottam, leellenőrizve mit kéne ma tennem. Szorgalmik. Valahogy már a gondolattól is émelyegni kezdtem. Két hete vagyok itt, azóta mást nem csinálok, mint szorgalmizok és ez már kezd nagyon az agyamra menni, hogy mást nem láttam a környékből, csak egy csomó pergamenre rótt szöveget. Ki kell mozdulnom, mert ha nem begolyózok, mint Tessi nénikém és  negyven macskám lesz,  meg egy őrült kanárim.A cicára néztem feltéve a költői kérdést: szerinted mit tegyek? Ma is szorgalmizzak? Erre a cica rosszallóan megrázta a fejét és csúnyán nézve dorombolt  rám ingerülten. Még a végén meg fog ölni álmomban, tehát inkább elmegyek valamerre. Bolyonghatnék a kastélyban vagy  megkereshetném Catherinet, kérdezgethetném arról, milyen volt az élete a suli előtt... Vagy akár egyszerűen csak bekuporodhatnék a klubhelyiségbe és depressziózhatnék a rémes gyerekkoromon... Tényleg Lavia, az tényleg remek lenne, emészd magad még tovább, legyél teljesen skizofrén, motyogj magad elé és ölelgesd a macskádat, mintha a férjed lenne.... Meg a jó nagy francokat, azt fogok itt ülni... Nem, ma végre kimozdulok és csinálok valami értelmeset. Lesöpörtem magamról a cicát és gyorsan magamra  kaptam a szokásos ruháimat, majd a fiókomból elővettem egy kevés édességet, meg a cicám hámját és pórázát. Miközben némi selyemcukrot ropogtattam, felcsatoltam Sebastian hámját, amire ő elégedett dorombolással válaszolt.  Gyorsan megfésülködtem, majd  kivágtattam a Levita körletéből. Elég érdekesen nézett rám pár diák, amiért egy pórázon vezetett macskával járom a folyosókat, de végül is, csak ki kellett valahogy mozdulnom. Mikor  a földszinten az ajtó felé néztem, vágyódás fogott el és mivel amúgy is kellett volna már egy új játékot vennem a kiscicámnak, hát Bogolyfalva vettük az utunk.  Végigvágtunk a Fő Utczán, alaposan bevásárolva a Mindenki bestiájában, de sajnos a vásárlás után sem volt még kedvem visszatérni a négy fal közé, a Levita klubhelyiségbe. Másról nem duruzsolnak, csak arról, hogy szorgalmi, szorgalmi, mééég több szorgalmi. Mikor az út végére értünk, egy térhez értünk... Nem volt kicsi, de azért a  londoni parkokhoz képest sehol sem volt. Hiányzott a régi otthonom, kicsit honvágyam is volt, de nem sok mindent tettem. Az időjárás meg szinte maga a szenvedés, a forróság egyszerűen az őrületbe kergetett, ezért  a macskámat felmarkolva leültem az egyik padra és a vizet néztük. Sebastian a vízbe akart menni, ami nagyon fura egy macskától, de mit várok még el? Sóhajtva pillantottam körül. Igazából nem sok ember jött ma ki a házakból, ilyen időben egyszerűen képtelenség még  létezni is... Kivéve, ha Sebastian vagy, mert ő képtelen a fenekén maradni, hát leraktam a földre és hagytam játszani.

Vasváry Richárd Nándor
Mire teljesen elbambultam volna a hőségtől, meg attól, hogy a tér kong az ürességtől, arra kellett felkapnom a fejem, hogy valaki felém indult. Elszakítottam a pillantásomat a cicámról, majd összekapartam a memóriám apró szétesett darabjait. Meglepetten néztem a közeledő férfira, aztán ahogy megláttam kicsodához is van szerencsém, egyre szélesebben mosolyogtam. A kis mázlista... neki persze nincs melege, hogy is lehetne? Vasváry prof mindig, minden helyzetben kifogástalanul néz ki. A cicára pillantottam, aki az újonnan érkezett úr lábához dörgölőzött, majd zavartan a macska után kaptam, és az  ölembe kapva az állatot, Ricsi bácsira pillantottam. Úgy láttam, nem nagyon rémlik neki, hogy is hívjon, de ettől még nem orroltam meg rá, nem tehet róla, hogy nem tudja... mégsem tarthatja  a fejében a teljes iskolai névsort. Más tanároknak is többször be kellett mutatkoznom, mert még azután sem tudták a nevem, hogy kifejezetten aktív voltam az órán, sőt, még szorgalmit is írtam, nem is keveset, meg is kéne ünnepelnem azt a 150 pontot, amit szereztem a házamnak.
-  Elnézést, még nem tudtam teljesen megnevelni... - böktem a kiscica felé - A könyvesbolt? Alighanem a Fő utczán találja, de attól tartok, nem teljesen tudom elmagyarázni, merre is kéne tartson. Én sem gyakran járok  le ide, legtöbbször négy fal közt vagyok és ezért is kellett ma kimozdulnom... - túrtam a hajamba zavartan, de felsandítottam rá elvigyorodva.Jaj Merlin szakállára, könyörgöm, Lavia ne csinálj magadból megint hülyét... itt ülsz, bámulsz fel rá, mint valami szerelmes kiscsikó és beszélsz össze vissza, ráadásul mindezt szegény Vasváry tanár úr hallgathatja. Ne csináld!
- Rég láttam Önt, tanár úr. Hogy van? - kérdeztem, de a kisfiús mosolyt látva lesunytam a fejemet és igyekeztem szemet hunyni a tény felett, hogy boldogság önt el, amiért  mégiscsak tudja a nevemet. Még mindig nagyon szimpatikus volt, legalább annyira, mint az óráin, de most ezt mégsem vághatom a képébe. Furán nézne rám, az biztos. Letettem a macskámat, de szorosabban fogtam a pórázt, aztán feltápászkodtam a padról és felpillantottam rá, mivel még így is magasabb volt, mint én. Ez nem volt nehéz, hiszen nálam elég sok magasabb ember járt errefelé.
- Elmagyarázni nem nagyon tudom, hogy merre van Őszike Néni Könyvesboltja, de ha akarja, esetleg meg tudom mutatni Önnek... Bár szerintem van aki el tudja magyarázni, csak ma nem sok elvetemült ember mozdult ki otthonról- mosolyogtam még mindig kicsit zavartan. Nem nagyon szoktam hozzá, hogy tanárok egyszercsak odajönnek és leszólítanak. Mondjuk őt meg tudom érteni, sehol egy árva lélek. Végül inkább csak rásandítottam elgondolkozva, sőt kissé még várakozva is, mivel nem tudtam, hogy akkor most mi legyen? Leüljek és süllyedjek vissza a letargiába vagy megpróbáljam elmagyarázni, hogy merre is kell menjen, esetleg kísérjem el? Nem igazán tudom.

Catherine Alexis Rawen

A mai napom körülbelül abból telt, hogy szorgalmikat firkáltam és azon gondolkoztam, hogy mi a fenével üssem én el itt az időt? Levitás vagyok, a tanulás boldogsággal kéne elöntsenek, de nem... nem vonz a dolog. Egy ideig érdekel, aztán beleunok, nincs mit tenni, ki kell mozdulni. Mivel nem sok ötletem támadt, egy ideig a klubhelyiségben tespedtem, a macskámmal a hasamon, aztán mivel Sebastian az ajtó felé indult, rohanhattam utána. Egyszerűen én ezt nem hiszem el, miért nem tud egyszer a fenekén maradni? Csak egyszer maradjon már ott, egyetlen egyszer ne miatta csináljak magamból hülyét... Ááá, reménytelen. Elkezdtem magamhoz hívogatni, amire az esetek kilencven százalékában hallgatni szokott, de most fütyült rám, úgy tett, mintha ő egy süket uralkodó lenne, aki az égbe emeli az állát és soha nem néz az alattvalóira. Én megálljt parancsoltam a kiskirálynak a lábam segítségével, de a kis bugyuta kikerülte azt és meg sem állt a keleti szárnyig. Bukdácsolva rohantam felfelé a lépcsőn, hogy elkaphassam az ostoba jószág prémjét, azonban mindig valahogyan kicsúszott a kezeim közül, így már az első emeleti folyosón rohantam, mikor egyszer csak levágta a földre a popsiját és dorombolva bámult fel a falra. Kérdőn követtem a pillantását és lassan nekem is eljutott a tudatomig, hogy pont olyan illatok terjengenek ezen a folyosón, mint valami jó gyakran látogatott pubban. Mi a fene, nem úgy volt, hogy itt tilos alkoholt fogyasztani? Ja, hogy itt éppen a festmények dáridóznak... érdekes. Nem voltam teljesen hozzászokva, hogy egy rakás festmény részegen ordibál, miközben az egyik boszorkány bort önt le a torkán, egyik pohárral a másik után. Egyre értetlenebbül néztem a festményt, aztán megkínáltak, hogy igyak én is meg a csinos cicám is, hátha attól kevésbé vágok fancsali képet. Azt is megkaptam, hogy a macskám legalább tudja, hogy kell élni. Erre nekem egy grimasz, Bastinak pedig egy fejhangon szóló vernyogás volt a válasza. Mint akit nyúznak, ha tovább csinálja, akkor egész biztos, hogy engem az igazgatóiba küldenek állatkínzásért. Aztán igazából akkor kaptam fel a fejem, mikor a nyávogásra válasz érkezett. Még egy alkoholista macska? A folyosó végén egy hasonlóan "aprócska" szörnyeteg állt, mint Basti, hosszú, piszkosszürke szőrrel és egészen rémisztő zöld szemekkel, miközben nyekergő nyávogást hallatott. Az én cicám végre befejezte a dorombolást és a borszagú freskótól elfordulva az újonnan érkező cicusra pillantott. Elmosolyodtam halványan, majd leguggoltam a saját kedvencem mellé és a szőrét cirógatva néztem a másik macskát.
- Hát a te gazdid merre van? - tettem fel a költői kérdést, de nem vártam választ... Miért is vártam volna? Úgysem lehetne hallani a részeges freskók hamis énekeitől.

Tekintve, hogy már ma van második napja a vizsgaidőszak, és nekem egyetlen egy vizsgalap sincs már, amit megírhatnék, sóhajtva becsuktam a tankönyveim és kitekintettem az ablakon. Kellemesen borús volt az idő, nem pont a kinti sétáláshoz alkalmas az itteniek számára. Azonban ha valaki Londonból származik és gyötri a honvágy, egy borús idős sétánál nincs is csábítóbb. Így hát elhajítottam be a könyveim az ágyam alá és felpattanva már igyekeztem is kifelé. Út közben majdnem lelöktem egy csajszit a lépcsőn, akitől gyorsan bocsánatot is kértem, de azért mégiscsak majdnem lepusztult, szóval lassítottam a lépteimen, megigazítva a talárom. Pár üveg meg visszatükröződő felület mellett elsétálva megigazítottam a kócos loboncom és gondolkoztam, hogy is sikerültek az eddigi vizsgáim. Eddig van egy Kiváló, repüléstanból ami nem rossz teljesítmény, egy VF Asztronómiából és egy VF számmisztika... ami majdnem troll lett kisanyám, tedd össze a két kezedet. Persze mire észbe kaptam, addigra már kint ácsorogtam a rét szélén és baljós pillantásokat vetettem a borongós égre. Ha esik, most megázok, azt pedig annyira nem akarok, bár szeretem az esőt, de nincs rosszabb, mint teletüsszögni a vizsgalapokat. Egyszerűen nem értem, hogy lehet az, hogy még egy rakás tárgyból. Gyors számolást végeztem az ujjaimon, de akárhogy osztottam, szoroztam, redukáltam, vontam ki, az akkor is 11 tárgy maradt. A hajamba túrtam zavartan, mivel megint nem figyeltem a lábam elé és kis híján hasra estem egy lyukban. Éreztem pár csepp vizet az orromra, a vállamra csöppenni, úgyhogy hunyorítva felpillantottam, de egyelőre nem esett az eső. Egyelőre. Viszont nekem az nagyon furcsa volt, hogy sehol egy teremtett lélek, eltekintve egy fiúról, aki kint feküdt a rét közepén. Lehet hogy alszik? Közelebb indultam lassan, óvakodva, mintha legalábbis aknamezőkön járnék, fogalmam sincs miért. Ahogy közelebb értem, az már világossá vált, hogy Levitás és még közelebb érve elmosolyodtam. Rentai Bálint. Azt hiszem talán ötödikes... vagy négy? Nem, tutira ötödikes. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy nem kéne-e felébresztenem, mert lehet, hogy mindjárt Thor a nyakába zúdít egy "finom záport". Végül mély levegőt vettem és mellé guggolva megbökdöstem a vállát.

Egész éjszaka alig sikerült aludnom, mivel folyton kavargott a fejemben a sok idióta gondolat, egy csomó mindenről. Catről, Ricsi bácsiról, a vizsgáimról... És persze az egész házváltásos mizériáról is. Lehet, hogy mégiscsak a Levitában kéne maradnom. Szóval miután már harmadszor aludtam el az íróasztalomon a délután során, mintegy ötven perces periódusban, úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább a Levita klubhelyiségben... amit mellesleg még bőven fel kéne fedeznem, de egyszerűen nincs hozzá sem energiám, sem ihletem. Inkább szépen felkaptam magamra egy pulcsit, összekötöttem a hajamat, majd az ajkam harapdálva elindultam világot, azaz kastélyt látni. Egy ideje Sebastiannak se híre, se hamva nem járt a szobám közelében, egyszerűen csak köddé vált és nem láttam. Remélem nem kapta el valami szegény pici cicámat. Szóval miután a fél kastélyon átvergődtem, pihenhetnékem volt, egyszóval fogtam magam és benyitottam a társalgóba. A portrék egyből mind beszélni kezdtek és osztogatták nekem a pletykákat, mire elmosolyodtam, de megráztam csak a fejem. Éppen nem volt itt senki, rajtam kívül persze, tehát lehet, hogy egy ideje nem volt társaságuk, akihez beszélhettek volna. Hagytam, hogy elárasszanak a dumájukkal, bár többnyire egymás szavába vágtak és így nem igazán értettem semmit abból, hogy mit szeretnének kihozni a történeteikből. Aztán már egymással kezdtek vitázni, hogy ez nem így volt, meg ez nem úgy volt, tehát míg ők marakodtak én elhúztam egy függönyt és leültem a párkányra, a fejemet az ablaknak döntve. Legalább itt nagyjából béke van, nincsen semmi baj, csönd és nyugalom, ha nem figyelsz a portrék örökös fecsegésére. Én könnyen ki tudtam zárni magam a társalgásból, ezt a tehetségemet tökélyre fejlesztettem hat és tizenkét éves korom között, mikor anyám állandóan motyogott valamit, főleg ha felöntött a garatra. Végeredményben azt hiszem, hogy egy kicsit elbambulhattam, mert a következő, amit hallottam, az az volt, hogy nyílik az ajtó és valaki belép. Ennyit arról, hogy egyedül vagyok. De ki lehet az?

Iza-miza

Mikor már éppen azon voltam, hogy kidugom a fejem, hogy megnézzem ki nyitott be, hirtelen lépések hallatszottak. De nem hiszem, hogy emberi lépések lettek volna. Mi a fene lehet akkor? Ezzel a gondolattal oldalra sandítok, hogy mi ez, és ekkor egy hatalmas lény zuhant rám. Nagy és szőrös és... mi ez?! Ez valami állatka, de mi ez az állatka? Mi ez az állat és miért ül a hasamon? Nyálas is volt, nem csak szőrös, szóval igyekszem lepakolni magamról, többnyire sikertelenül. Ezek után meghallom az aggódó gazdi hangját, ami nagyon ismerősen cseng, de még nem igazán vágom ki ez. Gondolkodom, de sehogy sem akar beugrani az aggódó hang tulajdonosa.
- Nyugalom, a kisállat csak rám zuhant, nem ki az ablakon, senki nem esett ki. Mindenki jól érzi magát, bár egy kicsit nehéz ez a... kutyus. - nyüszítem, aztán nagy nehezen lepakolom magamról és kihajolok. Nem mást pillantok meg, mint Nemes L. Izát, ami egyből mosolyt csal az arcomra, a nehéz kutya ellenére is. Integetek neki és nagy nehezen feltápászkodva teszek arra egy-két lépést.
- Szia, Iza. Ezer éve nem láttalak, hogy vagy drága? - kérdezem vigyorogva és végigmérem. Nagyon tetszik a fonata, jól néz ki, egyszer talán kipróbálom. Ismét a kutyára nézek, majd rá. - A te kutyusod?

Mikor kinyitotta a szemét és kifakadt, kicsit megszeppenve pillantottam rá. Minden rendben lehet vele? Máskor nem bökdösök meg más embereket, akik alszanak, még akkor sem, ha mindjárt ronggyá áznak és két hétig nyomják az ágyat. Tutira aludt, mivel eléggé kába a hangja és furcsa arcokat is vág, szerintem a fény az oka. Azonban elég hamar összeszedi magát és már teljesen ébernek tűnik, amin csodálkozom is, mert mikor engem felkeltenek, mindig olyan vagyok, mint az ötször mosott kapcarongy.
- Én nem szeretnék semmit, csak mivel csöpög az eső, és azt hiszen nem is olyan sokára nagy zuhéban lesz részünk, nem akartam, hogy a nyakadba zúduló vízre kelljen ébredned. - mondom a levitás fiúnak. Merlinnek hála, a Levitában kevesebb fiú volt, mint lány, így viszonylag könnyebb volt kisilabizálnom a nevét, mint neki az enyémet. Mikor arrébb csúszik, elmosolyodok és leülök, egy biccentéssel megköszönve a helyet. Gyenge a jobb térdem, nem sokáig tudok egy helyben guggolni.
- Bocs, hogy csak így neked rontottam, de hé... a Levitás nyuszifiút csak nem hagyom elázni. - mosolygok szórakozottan rá, majd hunyorítva az ég felé sandítok. Igen, csöpög az eső. Végre, imádom az esőt. Kicsit legalább enyhíti a honvágyamat, ami annyira szorongat.
- Jajj istenkém, de bunkó vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem Lavia. Lavia Stark - nyújtok neki kezet vigyorogva a helyzeten. Nem hiszem, hogy hamar rájönne a nevemre, mert a Levitás elsős lányokból is sokkal több van a kelleténél. De tényleg nagyon sokan vannak, a felét sem ismerem az évfolyamtársaimnak, a háztársaimat nem is említve. Szent ég, mekkora égés lenne valami Levitás buli. Az én nevem is csak a pontszerzők közt volt fent, de ott fent volt! Annak örültem.
- Csak nem vizsgák közti lazítás?

Elég hamar felébredt, ez a tény kissé iriggyé tett, mert én sosem tudok felkelni tíz perces kereten belül. Egyszerűen bárhogy is próbálkozom, nem jön össze a dolog. Nem lepődtem meg rajta, amiért nem tudta a nevemet, ez a házon belül persze elég sokszor elő szokott fordulni, elvégre a Levita elég nagy népsűrűséggel bír. Én sem tudnám, de azt hiszem, hogy nem is különösebben érdekelne, hogy mindenkinek megjegyezzem a nevét. Minek? Ők sem jegyzik meg az enyémet, a társaság felével pedig nem is ismerkedek össze, gyanúim szerint. Amikor elmosolyodott sürgetést éreztem, hogy viszonozzam a gesztust, így rövidesen utána én is szélesen elmosolyodtam
- Ugyan, igazán nincs mit - vontam vállat.
Persze tudtam, hogy a nyuszit nem fogja érteni, de azért csak vigyorogtam tovább. Szánt szándékkal mondtam nyuszit.
- Mielőtt elszörnyedsz, megmagyarázom röviden. Semmi pletyka, csak annyi, hogy mikor még Angliában éltem, volt egy csomó nyuszim. És folyton kint aludtak a kertben, még akkor is, ha esett az eső. Szóval innen jött a dolog. Semmi elszörnyesztő - kuncogtam. Szegényem, lehet, hogy sikerült őt futólag, de halálra ijesztenem... Kegyetlen lettem az utóbbi időben? Neeem, nem hiszem.
Annak ellenére, hogy elhúzódik, nem veszem zokon a dolgot, nem hiszem, hogy személyes ügy lenne a hátterében. Egyszerűen nem akar benne lenni a következő havi Edictumban, amit pedig teljesen megértek. Nem lennék elragadtatva, ha benne kéne találnom magam a pletykás részlegben.
- Amúgy tudom, mi a neved. Kevesebb Levitás fiú van, mint lány - vontam vállat ismét, halvány mosollyal. Elgondolkoztam, továbbra is az időjárás, meg az egyre jobban csöpörgő eső járt a fejemben, meg most már az is, mikor a nyuszik az erkélyajtóban álltak egymás hegyén-hátán.
- Nincs bajom a vizsgákkal, egész jól haladok velük... De nem tudom, csak úgy elvagyok velük. Leírom, amit tudok, amit meg nem, az úgyis mindegy, nem gondolod? - mosolyogtam rá.

Izabella

Elvigyorodtam azon,hogy szegény Iza mennyire meg is ijedt. Ha velem történt volna, biztosan nem lettem volna ennyi mókás kedvemben, mert aggasztó lehet, ha azt hiszed, hogy a kutyád ki fog esni az ablakon. Nekem szerintem ezért nem akartak háziállatot venni a szüleim. Kissé elmerengtem a dolgon, de nem sok időre, mire különösebben látszódhatott volna rajtam, már el is illant a hangulat és ismét a háztársamnak és az ő kisállatának szenteltem minden figyelmemet. Azon meg aztán pláne nevetnem kellett, mikor összerezzent attól, hogy kimondtam a nevét. Ennyire ijesztő volnék? Pedig fésülködtem, mosakodtam és nem is sírtam, hogy annyira rémisztő legyek. Legalábbis eddig senki nem ugrott ki az ablakon előlem, mondjuk ezt még Izabella sem tette meg, hála Merlinnek. A köszönésére csak futólag bólintottam, elvégre én már megtettem ugyanezt a gesztust, az meg hülyén venné ki magát, ha egyfolytában köszöngetnék neki öt percenként. Volt a mugliknál valami film, amiben egy pasi csak tíz másodpercnyi dologra emlékezett. Tíz másodperces Tom! Most akkor és öt perces Lavia vagyok? Fura lenne szerintem... De lehet, hogy másoknak nem lenne az, csak idegesítő. Összességében a kutyus nagyon is aranyos volt, az összes hibája az volt, hogy túlságosan izgága, de gyanítom ez csak azért van, mert még fiatal. Az összes kiskutya nagyon aktív, miután túlértek a "napi huszonhárom órát alszom, nem érdekel a külvilág, hagyjatok már békén! Nem megy? Akkor itt alszom" - korszakon.Óvatosan lehuppantam az ablakból, ha már egyszer ilyen előzékenyen arrébb vonult a drága prefektusunk, majd megsimogattam óvatosan a  kiskutya bozontos buksiját, mire csóválta még jobban a farkát.
- Vatta a neved? Aranyos. A szőröd az oka, hm? Te kis bundás... - dögönyöztem meg a kisállat fejét széles vigyorral. Tetszett a viselkedése, olyan üdítő jelenség volt ez a kis Collie. Nem sok kutyát hoznak az iskolába, pedig szerintem mindenkinek jobb kedve lenne tőle, ha lennének.
A vizsga szóra azonnal felkaptam a fejem és az arcom fájdalmas grimaszba rándult. Igen, ez egy fontos téma, ettől függetlenül még nem kell, hogy szeressem.
- Naná, hogy vizsgáztam. Szeretnék azért másodikos lenni, annak ellenére, hogy nem mutatom ki, mennyire izgulok a jegyeken. Eddig azt hiszem csak Várakozáson felüli és Kiváló jegyeket kaptam... -próbáltam meg felidézni a dolgozatokra firkantott rövidítéseket, több-kevesebb sikerrel. Megráztam a fejem, mert most nem akartam ezen gondolkozni, majd Izabellára néztem kérdőn.
- Neked hogy sikerültek?

Nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel, ő elgondolkozott, én pedig addig hasonlóan cselekedtem. Az ujjaim elgémberedtek, szóval elkezdem őket kiropogtatni, mert ez az egyik legidegesítőbb dolog amit ismerek: mikor zsibbadnak az ember ujjai. Miután ezzel is végeztem, körbepillantok a réten, majd a felhők felé sandítok. Egyre sűrűbb a felhőzet, a fény pedig egyre kevesebb. Itt ez a fajta időjárás sokkal nyomasztóbbnak hat, mint anno otthon, mert itt mintha még kevesebb fény lenne, ami eléggé szokatlan. Sóhajtok egyet, lesöpörve magamról egy vízcseppet, mikor végre megszólal.
- Hát, igen, gondolom igen, de az enyémek ilyen házi nyuszik voltak, azok a szobában lakós fajták, aztán egyszer anyukám kirakta őket a lakásunkból egy egész napra, mert felbosszantottam, aztán többet nem jöttek vissza. Ilyen ez a show-biznisz. - vontam vállat, ezzel lezártnak tekintve  a témát. Így is túlragoztuk ezt a nyúl-ügyet, azt hiszem, ha tudom, hogy ennyire a lelkére veszi, akkor fel sem hozom a dolgot. Mindegy, nem lépett le, nem hagyott faképnél, ami már önmagában is kifejezetten szép eredménynek mondható, azt hiszem. Kifejezetten kitartó, ami sok emberre nem jellemző, régen emlékszem néha még anyámék is elmenekültek előlem, hogy ne kelljen hallgatniuk az állandó locsogásom. Azaz csak anyám, meg az aktuális pasija, mert apám pont ugyanilyen sokat beszélt, ilyen- és sok másik - szempontból is rá hasonlítok.
- Én sem nagyon szoktam számolgatni, de a reggelinél mindenképpen kevesebb fiú van, mint lány. Ez csak egy meglátás, ha lesz időm, utána számolok kik hányan vannak, ha érdekel, majd tudatom az eredményt - nevettem fel futólag, de nem tartott soká, mert ismét elgondolkoztam ezen az arány kérdésen. Nem túl sok Levitás fiút ismerek rajta kívül, maximum hallásból, de még úgy is bizonytalan a dolog. Ha nem lenne közös reggeli, szerintem még abban sem lennék biztos, hogy járnak a kékekhez fiúk. Ezt a kérdést most inkább későbbre passzoltam a fejemben. Majd ha lesz kedvem és energiám, akkor elgondolkozok ezen, addig meg ráér. Senki nem siettet, aki meg megpróbálja, azt orrba vágom... kivéve ha tanár, mert akkor nem lenne szerencsés lépés, azt hiszem. A magammal folytatott elmélyült társalgást persze ismételten félbeszakítja a hangja, ezt azonban egyáltalán nem bánom, ahogy azt sem, hogy megkérdezi, hányadikas vagyok. Habár kissé furcsának tartom, akkor mégsem látszik az rólam, hogy taknyos, kis elsős vagyok? Hm... Ez kifejezetten jó hír.
- Most jöttem, első évfolyamba járok...azaz ha minden jól megy, akkor nem sokára már másodikba fogok. Mikből vizsgáztam? Hu, hát ez nagyon jó kérdés, mert sok tárgy van felvéve, most le is akarok adni párat... De hogy válaszoljak a kérdésedre: Vizsgáztam számmisztikából, asztronómiából, legendás lények gondozásából, rúnatanból,repüléstanból, jóslástanból, elemi mágiából, gemmológiából, mugliismeretből, mitológiák és vallásokból, átváltoztatástanból... Bájital- és bűbájtanból viszont nem, ahogy SVK-ból és illemtanból sem. Lehet, hogy nem ártott volna. Na, de mindegy is. - mondtam miután befejeztem végre a felsorolást. Így utólag visszapillantva kicsit soknak tűnt, ami azért aggasztó. Ezt a gondolatmenetet sem tudtam sokáig folytatni, mert egyik pillanatról a másikra dörgés visszhangzott a kastély körül, az eső pedig úgy döntött, itt az ideje, hogy megeredjen. Jobb ötlet híján a fejemre húztam a taláromat és Bálintra sandítottam.
- Örültem a találkozásnak, de azt hiszem, itt az ideje az indulásnak - ugrottam fel rásunyítva.

Iza-Miza

Annak ellenére, hogy el voltam foglalva a kutyussal, azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire megörült hirtelen valaminek. Nem igazán tudtam mire fel a nagy öröm. Talán annak örült, hogy a kutyája jól van, talán annak, hogy beszélek a kis döggel, igazából sejtelmem sincsen, de összességében felvidítottuk kicsit és ezt az eredmény én nagyon is büszkén könyveltem el magamnak. Még egy picit simogattam a Collie puha buksiját, közben persze a szemem sarkából figyeltem a mentoromra. Nem túl sokszor láttam őt mostanság, gondolom szokásához híven tanult, vagy ha éppen ő nem, akkor én tanultam, ez a Levitában sajnos gyakori ok arra, hogy egymást elkerüljük. Most viszont itt volt és ez mindenképpen feldobta az amúgy kifejezetten szürke délutánomat. Az idő is szürke, a kedvem is szürke, több hasonló színárnyalatra nem tartok igényt.
- Köszönöm, bár nem értem, hogy ebben mi a furcsa. Azt hiszem a házam igazán elvárhat tőlem ennyit. Hisz ez még csak az első év. - mosolyogtam, majd figyelmesen hallgattam, ahogy ő is elújságolta, milyen jegyei születtek. Felkuncogtam, majd még egyszer megvakargattam Vatta fülét kis mosollyal az arcomon.
- Ameddig nem buksz meg semmiből, szerintem addig nincsen ezzel semmi baj... Lehet, hogy ez csak az én véleményem, de nem lehet mindig mindent K-ra megírni. Aki az ellenkezőjét állítja, az a Levita él-szószólója is lehet, mert én nem tudnám Kiválóra teljesíteni az összes vizsgát, akkor sem, ha belegebedek. - sóhajtottam mélyet, aztán visszanéztem rá megint. Ez a hely viszonylag nyugis volt és a maga módján békés is, szóval azt hiszem, hogy ezt a helyet megőrzöm magamnak, mintegy vésztartalékként.
A kérdése kissé váratlanul ért, magam sem gondolkoztam még el ezen, legalábbis ezidáig nem. Az ajkamba haraptam, majd a padlóra pillantottam és vissza Izára. Megköszörültem kicsit a torkom, de ugyanúgy száraz maradt.
- Az őszintét megvallva sejtelmem sincs. Lehet, hogy igen, az attól függ, hogy Joli néni hazaért-e már Brazíliából... Ha nem, akkor szerintem biztosan nem megyek haza. Ha pedig hazaért, akkor lehet, hogy a nyarat Londonban fogjuk tölteni, tavaly legalábbis ezt beszéltük meg. Te? - mosolyodtam el halványan. Kissé érzékeny téma volt nálam minden, aminek a családhoz van köze, mert apám elhagyott, én meg elhagytam anyámat. Ez már nem zavart, csak az emberek néha meg tudnak botránkozni azon, hogy mennyire nem tud érdekelni mi folyik odahaza. Joli néni két havonta küldött nekem egy-egy képeslapot a világ négy sarkából, én írtam neki rendszerint egy rövid válaszlevelet, ez volt minden kapcsolatom év közben a keresztanyámmal. De jól volt ez így, mindketten így szoktuk meg és nem is akartunk ezen változtatni. Minden esetre a témát megpróbáltam valami kellemesebb felé terelni.
- Amúgy honnét szedted ezt az édes kis szőrgombócot? Kellett hozzá valami engedély, vagy...? Csak mert senkinél nem láttam még kutyát. Ugye, vatta? Te sem láttál kutyát? - dögönyöztem a kutyát leguggolva hozzá, ő meg eldobta magát, hogy vakargassam a hasát. Nevetve simiztem is.

A Tanévnyitó/Tanévzáró és Catherine
Rucii a dísztalár alatt

Ma reggel pont ugyanolyan gyűrötten ébredtem, mint az előző pár napban. Mély sóhajjal feltápászkodtam, megengedtem pár simogatásnyi szusszanást magamnak és Sebastiannak mielőtt felkelek. Ő értékelte, mert hangos dorombolással nyalogatta meg az arcomat, én azonban már kevésbé szerettem ezt a gesztust a részéről. Undi és érdes, mint valami... nem tudok rá példát. A klubhelyiség irányába hegyeztem a fülemet, ám a szokott nyüzsgés hangjai most épp hiányoztak az összképből. Mélyet sóhajtottam, majd a tükörhöz csámpáztam egy élőhalott mozgáskoordinációs-készségével, majdnem hasra esve a nagyra nőtt cicában, többszörösen is. Fésülgetni kezdtem az amúgy teljesen szénakazal hajamat, amit abba is hagytam, miután beláttam, hogy kilátástalan és tragikus esemény. Magamra kaptam a ruhám, meg egy talárt és indultam kifelé, mikor eszembe jutott, mi is volt a fontos dolog, amin tegnap este lefekvés előtt gondolkoztam. Az évnyitó.... Ha azt mondom, hogy soha nem voltam híres a pontosságomról, akkor azt hiszem, hogy még erősen szépítettem is. Soha nem érkeztem időben, vagy túl korán, vagy túl későn érkeztem, valahányszor időponthoz voltam kötve. Ez az idén sem volt másképpen, így mikor a szobámból kilépve az órámra pillantottam, már tudtam, hogy végem. Merlin szakállára, Lavia, miért nem tudtál ma is inkább korábban odaérni? Nagyon nehéz lett volna? Belehaltál volna? Figyelsz te rám egyáltalán? A válasz erre egyértelműen egy határozott nem volt, hiszen még át sem öltöztem, tehát az utam egyből száznyolcvan fokos fordulatot vett és visszaviharzottam a szobába, hogy az alkalomhoz illő öltözetet varázsoljak magamra. Ez sajnálatos módon nem éppen öt perces mutatvány volt, azt sem tudtam, mit kéne felvennem, tehát elég sokáig tartott, mire végre megállapodtam egy kellően különc, viszont annál hazafiasabb ruhában. Gyorsan rákaptam a dísztaláromat, majd futólépésben vágtam át a kastélyon, hogy még időben megérkezzek a jeles eseményre, holott tudtam, hogy már most is elfogadhatatlanul sokat késtem. Ettől még a stressz nem tudta elvonni a figyelmemet hőn szeretett Angliámról, mely most oly távolinak tűnt a számomra, pedig nem volt az. Még a legkevésbé sem, mert az utazás időpontja már a nyakamon volt. Elmosolyodtam, majd a nagyterem bejárata előtt megtorpantam. A fenébe... Most akkor? Nem sokáig hezitáltam, rengeteg késéssel bár, de becsusszantam egy üres helyre a Levita asztalánál, megengedve egy elismerő hümmögést a díszlet miatt. Nem is rossz, nem pont az, amire számítottam, ettől még egészen tetszetős. Körbepillantottam keresgélve és rájöttem, hogy a keresett személy mindössze karnyújtásnyira ül tőlem.
- Szia Cat... - súgtam oda neki halkan, de annál szélesebb vigyorral. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mik a tervei nyárra, de sajnos az időpont nem volt a legalkalmasabb a bájcsevegésre.

Jared S. Nightingale

Mióta átjöttem a Rellonba, az életem csupa rohanás lett, főleg azért, mert egy csomó posztot betöltöttem. Nemrég vállaltam el a Dök tagságot is, aminek eredményeképpen persze még több dolgom volt, bár ez cseppet sem zavart. Viszont kiköltözhettem a gólyalakból, a Sárkányfészekbe és lett saját szobám, az íróasztalom pedig végre teljes káosz lett. Kevesebb időm volt a cicámra, amit viszont ő nagyon is nehezményezett, így mikor ma éppen indultam volna a szokásos napi sétámra, a kis kandúr úgy döntött, hogy a lábaimba akasztja a körmeit és vontatja magát. Nem fájt... nem akartam felrúgni, szóval nem tettem, de forrtak az idegeim a méregtől. Egy macska sem lehet ilyen önfejű és ostoba, meg még makacs is. Az fizikai képtelenség, de ez a maccs néha még magát is felülmúlja. A grabancánál fogva leemeltem a lábamról, letöröltem egy zsebkendővel a vért a lábszáramról és ráraktam a macskára a nyakörvét. Kinyitottam az ajtót, ő pedig szokásához híven kirohant előre, majd kint megtorpant és várt rám. Minden lépésemnél nyolcasokat írt le a lábaim körül, elégedett dorombolással és ha éppen megtorpantam, akkor a lábamról nyalogatta a vért. Olyan kis kuka ez a cica. Éppen indultam volna ki az udvarra, hogy egy picit levegőzzünk egyet együtt, én és a cicus is. Jót tenne mindkettőnknek a kinti friss levegő. A cica azonban máshogy döntött és átugrott az átrium felé vezető folyosóra. Azon voltam, hogy ha egyszer elkapom ezt a kis görényt, akkor egész biztosan kitekerem a nyakát és fellógatom egy fára, bár nem gondoltam komolyan, de jól esett mérgelődni azon, hogy ő inkább bent akar maradni, mikor ki akarok menni. Megszaporáztam a lépteim és igyekeztem a hangosan vernyogó macska után. Akkor értem utol, mikor a fejével belökött egy ajtót, így gyorsan utána surrantam. Ahogy beléptem az ajtón azonnal rikácsolás ütötte meg a fülemet, méghozzá hangos rikácsolás. Két portré vitatkozott arról, hogy egy éppen aktuális, felkapott pletykát melyikőjük indította el. A macskám felállt a hátsó két lábára és a lábával pofozgatni kezdte a keretet, mire a portré rázkódni és billegni kellett. Egy pillanat alatt levert a víz és már ugrottam is, hogy elkapjam a portrét.
- Sebastian! Nem hiszem el! - fakadtam ki visszaigazítva a helyére a méltatlankodó portrét. Ám, addigra a macskámnak már fontosabb elfoglaltsága volt. Nyávogott valakinek, akit nem láttam.

Jared S. Nightingale
Éppen csak sikerült megmentenem a zajos nyanya portréját, de én ezt már sikerként könyveltem el és fellélegeztem. Ez az idilli állapot egészen addig tartott, míg a portré ismét heves rikácsolásba nem kezdett, hogy őt itt már senki nem tiszteli, meg hogy a portrékat diszkriminálják, mindenki zaklatja őket. Már csak a fejemet fogtam és azon voltam, hogy magam verem le a képet, mikor lépéseket hallottam meg. Mindössze azért figyeltem fel erre a neszre, mert túl halk volt a többi zajhoz képest. Felpillantottam és éppen megpillantottam egy hatalmas kiscicát felénk rohanni, mögötte pedig minden bizonnyal a gazdája érkezett. Mintha csak magamat látnám, egy átlag péntek délután... Sebastian persze azonnal reagált a kis kandúr érkezésére és hatalmas nyávogással köszöntötte, majd egy mancslendítéssel kihívta egy játékos párbajra. Ismertem a cicámat és tudtam, hogy a legyek megevésén, meg az én lábam likvidálásán kívül makulátlan szándékkal rendelkezik, szóval hagytam, hadd játsszon az újonnan érkezett csemetével. Reménykedtem benne, hogy ezért a gazdája sem lesz mérges, aki végszóra be is futott. Elmosolyodtam a tárgyilagos hangnem hallatán, megszoktam már, így nem sértett. Bezzeg pár évvel ezelőtt még felkaptam volna érte a vizet, az is biztos.
- Szia. Köszönöm, tudok róla - bólintottam kissé büszke mosollyal. Imádtam a kis bajnokomat, annak ellenére is, hogy tutira azért született a földre, hogy engem tegyen tönkre és nyomorúságba taszítsa az életemet. Megráztam a fejem rosszallóan a cicákra pillantva, majd visszanéztem rá -  Sebastian egy Maine Coon cica, még Londonból hoztam magammal.
Egy pár pillanatra elmerengve szemrevételeztem az ő cicáját, ami nem volt olyan könnyű, mivel épp az én szőrmókom farkát pofozgatta és ide-oda pattogott, mint valami gumilabda. Ez tipikus jellemzője volt az összes pici cicának, egy pillanatra nem állnak meg, csak lótnak-futnak és ugrálnak. Aztán persze durmolnak, mintha mi sem történt volna.
- Ha nem tévedek a tied egy ragdoll kandúr, nemde? - kérdeztem kis mosollyal visszanézve rá.

Jared S. Nightingale
Az értetlen arcát nézve elvigyorodtam halványan, de nem tettem megjegyzést arra, hogy vajon miért néz így. Pontosan tudtam, elvégre az és kis Sebastianom igazi ritkaság számba ment fajtatisztán Magyarországon. Visszatértem a macskák figyeléséhez, egészen addig, míg hozzám nem szólt újra. Kicsit gondolom elgondolkozott a macskájához, vagy csak úgy általánosságban, nem igazán tudom. Én is szoktam ilyeneket tartani, mint például most, szóval ismét azon voltam, hogy pofon vágom magamat, amiért nem figyelek a társaságomra, hanem kóválygok itt fejben. A macska neve hallatán kissé felkuncogtam.
- Sherlock? Úgy, mint Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes nevezetű detektívje? - érdeklődtem derűs mosollyal, majd aprót bólogattam elgondolkozva - Igen, Sebastian a neve, gondolom hallottad, hogyan ordibálok vele. Éppen azon volt, hogy meggyilkolja azt a nyavalygó nyanyát ott. - mutattam a portréra vigyorogva, ami aztán megint rákezdett az istenkáromlásra, hogy őt senki sem értékeli, pedig ő bőven több ideje lóg ebben a porfészekbe - az ő szavaival élve - mint azt bárki gondolná. A fejem ráztam rosszallóan, majd ismét visszanéztem a srácra, aki bemutatkozott. A kezére néztem, majd az egyenruhájára kis mosollyal.
- Ha nem tévedek, Eridonos vagy... A nevem Lavia - fogtam vele kezet széles mosollyal, bár nem szoktam annyira ismerkedni itt. Az emberek nagy részét nem ismertem, pedig már másodikos lettem, de úgy tűnt, hogy ez nem befolyásoló tényező. Mindenesetre ő nem volt ismerős még látásból sem, úgyhogy bátorkodtam erre rákérdezni.
- Idén kezdted? Csak azért kérdezem, mert én most vagyok másodikos, de nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna veled - kérdeztem felvont szemöldökkel, bár nem állt szándékomban különösebben faggatózni utána.

Jared

Amikor közölte, hogy igen, a kedvenc detektívemről kapta a nevét a cicájuk, nagyon megörültem, elvégre, mint tősgyökeres londoni lánynak, Sherlock afféle nemzeti büszkeség volt a számomra. Gyerekkoromban szinte Sherlock összes esetét kiolvastam és ismételtem, újra meg újra. Minden esetre boldogságot éreztem a szívemben, amiért nem csak én vagyok az egyetlen varázsló, aki Sherlockot olvasott.
- Én is nagyon kedvelem Doyle detektívtörténeteit. Ha tehetném, most is olvasnék, de ez a kis... széltoló - mutattam a macskára egy nagy fintorral - Soha nem hagy nekem nyugtot, azt pedig, hogy a könyvemen élezze a karmait, nem fogom neki megengedni.
Bólintottam határozottan és tanulmányoztam a két szőrgombolyag párharcát, ami leginkább abban ki is fulladt, hogy Sebastian ide-oda csapkodott a farkával, Sherlock pedig ugrált, hogy ő most akkor is elkapja és kivégzi. Szeretnék macska lenni, az ő életük olyan nyugodt. Tönkreteszik a gazdi életét, szereznek pár fonalgombolyagot, meg barátot, más dolguk nincs is. Ez minden, ami az életcéljuk... meg talán néhány kiscica, de ebben már nem voltam biztos.
- Tény és való, hogy ezek rettenetesen idegesítőek... Van pár festmény, amelyek egész jó kedélyűek, mint a Vigadó Freskó, de ezeket nem szeretem. Egyszer azt hiszem, tapaszt fogok festeni a szájukra, hátha akkor elhallgatnak - forgattam a szemem, majd a nyanyára pillantottam - Ne nézz így, te is pontosan tudod, hogy rád gondoltam.
Tényleg főleg ő irritált, meg a veszekedős párja, aki talán a férje lehetett hajdanában, bár ezt már nehéz lett volna megállapítani. Talán, ha megkérdezném, elárulnák, de azt hiszem, hogy ahhoz jóban kéne legyek velük. Határozottan biztos vagyok benne, hogy az egyikkel legalább jóban kéne lennem. Áh, ennyire nem éri ez meg nekem.
Arra a válaszára, hogy most kezdett itt tanulni, csupán egy kurta bólintással feleltem, hiszen ezt eddig is sejtettem és nem sok boncolgatni való akad a témán. A kérdés nem ért váratlanul, meg szokták kérdezni, hiszen Seb a legéretlenebb macska, akit valaha láttam, így el kellett gondolkozzak egy pillanatra.
- Seb? Most lesz két éves. Akkor vettem, mikor eljöttem Londonból - mondtam kis mosollyal és elnosztalgiáztam magamban az emlék hatására.

Jared

Felnevettem a válaszára, hiszen igen, a macskám egy felpörgött darab volt, olyan volt, mint aki megivott három energiaitalt és utána még lefőzött magának egy jó erős kávét is. Éjszaka hála az égnek efféle aktívságot nem mutatott, különben vagy ő repült volna ki az ablakon vagy jó magam, ebben teljesen biztos vagyok. A nő, akitől vettem a vonatállomáson, anno azt mondta, hogy ő nem bírja egy ilyen aktív cicával idegileg, ezért szeretne tőle még itt megszabadulni, hát megvettem a kis szőrpamacsot, aki végig durmolta az egész vonatutat Magyarországra. Azt hittem, majd kinövi, hogy ilyen kis öntörvényű bolond jószág... tévedtem. Ez a kujon azóta sem komolyodott, még egy picit sem.
- Az egyszer biztos, hogy kevésbé gyűlik meg velük az ember baja... - bólogattam, majd a halántékomat masszíroztam, hogy erőt vegyek magamon és ne hozzak egy vödör savat még a mai nap, ezáltal ne mártogassam bele ezt a vén tyúkot. Szép álmok, Lavia. De még milyen szépek!
- Hát sokáig én is azt hittem... de nem. Ő ennél soha nem lesz komolyabb - vágtam lemondó arcot, mélyet sóhajtva. Reméltem, hogy egyszer megkomolyodik, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog és azt hiszem, hogy Jared is hasonlóan gondolta, az arckifejezését elnézve. Reménytelen állatom van.
Amikor megjegyezte a kiscica korát, elismerően bólogattam. Idősebbnek gondoltam volna, mert kifejezetten nagy termetű volt más kölykökhöz képest. Bár Sebastian már ennyi idősen akkora volt, mint egy normális házi macska. Ezen gondolkoztam el pár pillanatra, mikor feltette a kérdését. Meglepetten pislogtam rá pár pillanatig, de aztán a cicákra nézve elmosolyodtam szélesen. Legyen Sebnek cicanap.
- De igen, éppen kiindultunk az udvarra egy kis séta kedvéért, mikor a kandúr úrfi úgy döntött, hogy likvidálja a pletykás öreganyót. - mondtam és ezzel el is dőlt a kérdés: együtt folytattuk utunkat az udvarra, hogy a két cica zavartalanul folytathassa a játékot, odakint, ahol kevesebb a ricsaj.

/Köszönöm a játékot   /

Jared

A mai sem volt különb a Rellonban töltött eddigi napjaimhoz képest. Olvastam, aludtam, a cicámat zaklattam és próbáltam felfedezni a házunk nyújtotta lehetőségeket. Nem sok mindenre jutottam, azon kívül, hogy Marki bácsinak megcsináltam egy pályázatot, de aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy hatalmasat korog a gyomrom, jobb ötlet híján a Nagyterem felé vettem az irányt. A hónom alá vágtam a Sherlock Holmes kötetemet, amit terveztem, hogy olvasni fogok, aztán szedtem a lábaimat, meg sem állva odáig. Ott viszont amint bekukucskáltam a terembe, mélységes fájdalommal tudatosult bennem, hogy rettenetes a tömeg. Ilyen társaságban, ami rengeteg zajjal jár, az embernek nincs kedve olvasni, csak minél hamarabb végezni, hogy még a fejfájás előtt elhagyhassa a helyszínt. Én legalábbis így éreztem, szóval elhatároztam magamat, hogy elinduljak a konyhába. Nem volt könnyű eset, mert a portrék ma kivételesen figyelmesek voltak, hegyezték a fülüket és szélesre nyitották festett szemeiket, hogy tágra nyílt orrlyukakkal kiszagolhassák a legfrissebb pletykákat. Miután nagy nehezen sikerült átverekednem magamat az "őrökkel" teli folyosón, belöktem az ajtót és körbenéztem a konyhában. Elsőre semmi furcsát vagy oda nem illőt nem vettem észre, minden a megszokott volt. A manók fel-alá rohangáltak, hogy minden rendben legyen a vacsorával, én pedig egy kecses mozdulattal lenyúltam egy kis fürt szőlőt az egyik előttem elrohanó tálcáról, ami alatt vélhetően valahol volt egy manó is. Ebben már nem voltam annyira biztos, de valószínű, hogy ott volt. Az egyik szolga végül odajött megkérdezni, mit szeretnék, mire közöltem, hogy éhes vagyok és a Nagyteremben már kevés hely van, nem akartam őket megzavarni. Nem volt teljesen igaz, de a manó már szedte is a lábát és szerzett nekem egy nagy tál levest, amit megköszöntem, majd ülőhely után kerestem. Akkor szúrtam ki egy ismerős arcot, szóval arra vettem az irányt és óvatosan lecsüccsentem mellé egy kanállal.
 - Rég láttalak, Jared. Mi újság? Hogy van Sherlock? - kérdeztem derűsen, nekilátva a levesemnek. Furcsa volt, így, macska nélkül, de valószínűleg csak azért tűnt így, mert legutóbb a cica kapcsán találkoztunk.
 - Oh, ne haragudj, bunkó voltam. Nem zavarok? - kérdeztem felpillantva rá sűrű, zavart pislogással.

Csengettyű
Szokásos nap volt a mai is, így a tanulmányi szünet során. Reggel felkeltem, felöltöztem, megetettem és dögönyöztem Sebastiant, a Maine Coon cicámat, aztán jobb ötlet híján órákon át zenét hallgattam és olvastam felváltva. Nem hiszem, hogy túl jó lehetett velem egy szobában lakni, de senki nem szólt rám, hogy zavarok, így gondoltam, csak nem lesz belőle baj. Rajtam kívül nem is nagyon tartózkodott a szobában senki, csak Sierra és Seb, akik újabban nagyon sok időt töltöttek együtt. Kicsit később leültem az íróasztalomra és próbáltam rendet rakni a káoszban, amit a tavalyi jegyzeteim, meg az emlékeztető cetlijeim alkottak, de nem sokra jutottam velük. Ha kettőt összeraktam egy kupacba, mire visszanéztem, már egész biztosan három másik volt a helyén, szóval egy átszenvedett óra után abbahagytam, mielőtt elkezdtem volna tépni a hajamat. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy túl sokat ülök a szobámban és muszáj végre kimozdulnom. Tehát gyorsan megigazítottam az öltözetemet, lófarokba fogtam a hajamat és a lábaimat szedve elindultam a kastély újbóli felfedezésére. Egy év túl kevés volt, hogy minden helyszínt bejárjak, így hagytam, hogy arra menjek, amerre a lábam visz. Ilyen véletlenek folytán keveredtem végül a Bibircsókos Banya folyosójára. Nem sok embert láttam, viszonylag kihalt volt a környék, így nyugodtan tudtam nézelődni. A portrék nagy része üresen állt, nem lehetett látni sehol egy alakot sem, ami azért meglepő volt. Vajon merre járhatnak ezek az eltévelyedett képlakók? Megráztam a fejem és körbepillantottam. A fal mellett nagyrészt páncélok foglalták el a helyet, egészen addig, míg a hely névadójának portréja elé nem értem. Itt ugyanis egy kanapé foglalt helyet, a banya képe alatt. Nem igazán értettem, milyen technikai funkciója lehetett az itt elhelyezett bútordarabnak, de nem is igazán érdekelt. Oldalra biccentettem a fejemet és bámultam a festett alakot összeszűkült szemmel.
 - Nem értem, mi olyan érdekes benned. Csak egy vén pletykás portrévagy, pont olyan unalmas, mint a többi - mosolyodtam el, ám a portré lakója nem méltatott válaszra. Unalmas egy hely ez.

Csengettyű
Békésen bámultam fel a portréra és mivel senkit és semmit nem láttam a környéken, kissé megszeppentem a hang hallatára. Nem is az a nyugodt hang volt, tehát a portré nem szólhatott, sokkal inkább vettem volna méltatlankodónak. Kit sértettem meg? Körbepillantottam, de semmi jelen nem volt annak, hogy bárki hozzám szólt volna. Mi az isten volt ez? Már hallucinálok is? Csak nem...? Megismételtem az előbbi műveletet, de még így sem láttam semmi érdekeset. A kanapé pedig határozottan nem szokott beszélni, így megköszörültem a torkom és igyekeztem határozottnak hangzani.
 - Ki szólt? - kérdeztem kissé meghökkenve a semmiből jövő hang hallatára. A meglepettségem még tovább nőtt, ahogy egyszer csak megjelent egy szempár a semmiből, majdnem sikerült eltaknyolnom, mint valami békának, de megembereltem magam és megszilárdítottam a gerincemet. Én ugyan nem fogok senki szeme láttára popóra csücsülni, még akkor sem ha az csak egy lebegő szem... meg egy pár fül. Beletelt pár pillanatba, de végre rá sikerült jönnöm, hogy valószínűleg csak egy szellem viccének estem áldozatul és nem a kialvatlanságtól kezdtem el hallucinálni. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam és a macskára pillantottam, aki békésen terpeszkedett a kanapé szélén. Érdekes jelenség volt, ha úgy vettük, elvégre az ember nem minden nap lát lila testű, semmiből feltűnő, beszélő cicákat. Az már csak hab volt a tortán, hogy milyen vádló tekintettel nézett rám.
 - Te szóltál az előbb - kijelentés volt, nem pedig kérdés, majd lassan felé nyúltam, de félúton megállt a kezem a levegőben, kissé habozva. Felvontam a szemöldökömet kétkedőn és a macska szemébe bámultam.
 - Gondolom szellem vagy, mert macskák nem szoktak csak úgy megjelenni... Akkor hogyan simogassalak meg? - kérdeztem kissé kétkedve a dolog mikéntjén. Szívesen megteszem, ha elmondja, hogy hogyan is lehet megsimogatni egy szellemet.
 

Licia Henrietta Lily Wolf

Az éjszaka alig sikerült aludnom, mivel a macskák a szobában rémes ramazúrit csaptak. Sebastian fel alá rohangált és az összes játékát, meg párnáját odahordta Sierrához, akinek már feltűnően nagy pocija volt. Nem igazán örültem a dolognak, de mit lehet tenni, ha megtörtént, hát megtörtént. Reggel már arra keltem, hogy Seb a mellkasomon jár táncot és a nyakamat nyomkodja a praclijaival, hogy végre adjak neki reggelit, szóval nem hagyta, hogy aludjak, muszáj volt felkelnem. Elláttam állattartói kötelezettségeimet, de mikor visszafeküdtem aludni, sehogy sem jött álom a szememre. Negyedórás próbálkozás után mély sóhajjal felkeltem és elkezdtem rendbe szedni magamat, ami nem volt egy rövid feladat. Mindent meg kellett csinálnom, meg kellett fésülködnöm, felöltözni, arcot, fogat mosni, ilyesmik. Jó sok időm ráment, így körülbelül egy órával később résnyire nyitva hagytam az ajtóm a cicusoknak és fürge léptekkel a könyvtár felé igyekeztem. Kezdtem kifogyni a kötetekből és tavaly jártam párszor a könyvtárban. Ezen látogatások alkalmával bőven láttam érdekesnek tűnő olvasmányokat és most ezek újbóli felkutatására igyekeztem. Mikor odaértem, még megigazítottam a ruhámat, majd benyitottam. Az orromat meglegyintette az ezer éve nem érzett, isteni könyvillat, amit annyira szerettem a londoni könyvtárakban is. A papír és a tinta, valamint a kötések közös szimfóniája mindig megnyugtatott, így a sárkánylakban is gyakran illatozott hasonlóan a levegő. Elmosolyodtam és beljebb sétáltam. Kabátot direkt nem hoztam magammal, nehogy azzal is vacakolnom kelljen, így utam egyenesen a könyvtárosnő pultjához vezetett. Mint mindig, most is rettenetesen elfoglaltnak tűnt, szóval nem nagyon akartam zavarni, de muszáj volt megkérdeznem, hogy detektív regényeket merre találok. Zavartan jó napot kívántam, majd előadtam a mondanivalóm a számára. Segítőkész volt, pont ahogy emlékeztem és elmagyarázta, hogy ezeket merre is találom, amit persze megköszöntem és már szedtem is a lábam arra felé. Ahogy a célom felé haladtam, megpillantottam egy Navinés lányt... talán elsős lehetett. Nem tűnt biztosnak a dolgában így arra sandítottam.
 - Minden rendben? - kérdeztem bizonytalanul.

Csengettyű

A macska minden egyes mozdulatát árgus szemekkel figyeltem. Nem azért, mert nem bíztam benne vagy azért, mert nem volt szimpatikus, egyszerűen csak muszáj volt figyelnem, mert még kicsit sokkos voltam az iménti hirtelen felbukkanásától. Vajon ő miért döntött úgy, hogy itt fog kuporogni? Az ajkamba harapva filozofáltam, de nem tettem ezt sokáig, mert a macsek úgy döntött, hogy ad nekem némi tanácsot, hogy s miként kéne megsimogassam. Mint egy sima cicát. Nagyokat pislogtam ismét, majd közelebb léptem hozzá és finoman megsimogattam a hátát. Nem volt annyira furcsa a dolog, mint amennyire elsőre gondoltam, sőt, akár még majdnem kellemesnek mondható volt. De inkább csak majdnem.
 - Mi a neved? - kérdeztem simogatva az újonnan érkezett társaságomat, majd előbbi kérdésére reagálva a füle tövét kezdtem vakargatni - Gondolom van neved, elvégre tudsz beszélni.
Ezt már inkább magamnak mondtam, mint neki, afféle győzködésként, hogy nem hallucinálok követelőző szellemmacskákat. Az már tényleg fura lenne. Varázslónak lenni egy dolog, magammal beszélgetni egy másik, macskákat képzelni a kanapéra viszont már határozott jele annak, hogy egyedül fogok meghalni. Macskák társaságában. Felvont szemöldökkel néztem a vigyori kisállatot, majd igyekeztem kevésbé töprengő fejet vágni. Megköszörültem lassan a torkom, ami hirtelen olyan kaparó érzéssel kedveskedett nekem.
 - Már másodikos vagyok, de még nem nagyon láttalak erre felé. Nem szoktál társasági körökben megfordulni? - próbáltam úgy megfogalmazni a kérdésemet, hogy ne gázoljak szegény cicus lelki világába, amiről egyelőre semmit nem tudtam. Abban sem voltam még teljesen biztos, hogy ezt az egészet nem csak álmodom-e. Mély sóhajjal vakargattam még egy kicsit a fülét, közben felsandítottam a portréra, majd vissza a szellemre.
 - El is felejtettem bemutatkozni, pedig illett volna, ha már egyszer megkérdeztem a nevedet. Ne haragudj. Lavia vagyok - meredtem a padlóra egy pillanatra, majd vissza a cicusra.

Csengettyű

A macska, azaz hogy a szellem simogatása annyira lefoglalta a gondolataimat, hogy szinte már nem is érzékeltem a körülöttem történő dolgokat, már ha voltak ilyen. Érdekes élmény volt, hiszen nem volt olyan érzés, mint egy élő cicus, sokkal jobban hasonlított arra az érzésre, mikor az ember kezét hideg fuvallat érinti. Kicsit sűrűbb volt ott a levegő, ahol a macska tartózkodott vagy nem is tudom. Mindenesetre megjegyeztem magamnak ezt a mai napot. A Bagolykő tele van rejtett lehetőségekkel, nem is gondoltam volna, hogy ennyi dolog van itt a felszín alatt. Amikor megcsapta a fülemet a dorombolásának halk szimfóniája, szélesen elmosolyodtam és lenéztem rá. A macsek a kanapét kezdte dögönyözni a praclijaival, amitől muszáj elmosolyodnom. Sebastian is gyakran szokott hasonlóan cselekedni, így nagyon ismerős volt a helyzet. A neve hallatára ismét derűsen felkuncogtam. Aranyos cica név volt, de ezt nem jelentettem ki, még a végén megsértődött volna.
 - Nagyon örvendek a találkozásnak, Csengettyű úr - bólintottam határozottan, hiszen most tényleg így éreztem és nem csak úgy mondtam, sok más esettel ellentétben. Vannak helyzetek, mikor az embernek muszáj udvarias hazugságot elhinteni, de ez nem az a helyzet volt. Mikor oldalra döntötte a fejét, már világos volt a számomra, hogy szereti, ha vakargatják a füle tövét, így folytattam ezt a tevékenységet. Legyen neki gyereknap. Amúgy is szimpatikus egyéniség, ahhoz képest, hogy szellem volt. Érdeklődve hallgattam a mondanivalóját, azzal kapcsolatban, hogy ő mindig itt van. Ezen egész eddig nem is gondolkoztam. Mármint azon, hogy a szellemek akkor is figyelhetik az embert, ha azt nem is gondolná.
 - Ne haragudjon, Csengettyű úr. Eszemben ágában sem volt zavarni a nyugalmát és igyekszem mostantól jobban figyelni rá, hogy ne zavarjam a nyugalmát. Habár többnyire igyekszem halkan közlekedni, nem szeretek feltűnést kelteni - jegyeztem meg, majd lecsüccsentem a kanapéra és úgy vakargattam tovább a szőrgombóc fülét. Jól esett, hogy azt mondta, szimpatikus vagyok neki, még akkor is, ha csak egy kicsit. Ez már határozottan arra enged következtetni, hogy nem utál, ami pedig jó dolog. Szeretem, ha az emberek - és egyéb más lények - kedvelnek, mert az jó érzés a lelkemnek.

Csengettyű

Én simogattam kis mosollyal, míg ő dorombolt, aztán ismét szóra méltatott, így egy pillanatra abbahagytam a simogatását. Mindössze egy pillanatra, aztán gyorsan észbe is kaptam és folytattam a macska vakargatását.
 - Köszönöm, hogy szavazott nekem némi bizalmat, Csengettyű úr - kuncogtam halkan, mikor a fejét forgatni kezdte. Ő már csak tudja, mit akar, az egyszer biztos. Egy ideig csendesen vakargattam, hallgatva a dorombolást, majd felvont szemöldökkel rápillantottam, mikor felkelt és nyújtózkodott. Nem teljesen értettem, mire készül, de aztán nyújtózkodott és elegánsan, macskás stílusban fogta magát és az ölembe telepedett. Egy pillanatra kirázott a hideg, de aztán inkább tovább cirógattam a füle mögött, nem foglalkozva az érzéssel, hogy olyan, mintha egy vödör jeges víz csücsülne a combomon. Fura volt, azt hiszem ez a legpontosabb szó az érzésre ami elöntött. Azt mondta, jobb vagyok, mint  a többiek, ami miatt kicsit azért kellemesebb érzésem volt, mint eddig. Bólogattam aprókat, hogy ha ő mondja, akkor biztosan így van. Sajnálkozó grimaszt vágtam, mikor közölte, hogy a többi ember rémesen bántja a fülét. Szegény maccs, nem szeretnék a helyében lenni. A megállapítására muszáj volt helyeselnem és ismét bólintottam.
- Igen, van egy cicusom, a neve Sebastian. Két éve van velem, amúgy Maine Coon. Nagyon szeretem a kis drágámat - mosolyogtam elgondolkozva, majd visszapillantottam rá - Igen, lehet, hogy kicsit jobb a képesítésünk vakargatásból. Seb szereti, ha vakargatom a fülét. Bár most van barátnője, nem ér rám, amit meg is értek.

Licia

Azt hiszem, hogy jól jött a lánynak, hogy rábukkantam, mert kifejezetten elveszettnek tűnt, így jobban megnézve. Mélyet sóhajtottam, majd megigazítottam a hajamat és pár hosszú lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd megtorpantam karnyújtásnyi távolságra tőle. Áttanulmányoztam pár másodperc alatt az öltözetét és az arckifejezését, majd derűsen elmosolyodva néztem az arcára.
 - Üdvözöllek a Bagolykő Mágustanoda könyvtárában, kicsi lány - kuncogtam szórakozottan. A kicsit egyáltalán nem sértésnek szántam, nem is azért mondtam, mert korban annyival fiatalabb lett volna nálam, mindössze annyi volt az oka, hogy ő elsős volt, míg én a második évemet töltöttem már itt. Hamar eltelt ez az év is, mondjon bárki bármit. Miután befejeztem a lány tanulmányozását, oldalra biccentettem a fejemet és sunyin elmosolyodtam. Volt, hogy egyszerűen ilyen hangulatom volt és jól esett másokra ráhozni a frászt.
 - Ne aggódj, nem olyan nehéz kiigazodni a helyen, mint amennyire elsőnek tűnik a dolog. Nekem év végére ment, de a nyáron kijöttem a gyakorlatból - vontam vállat lazán, majd körbepillantottam. Mindenhol csak szakkönyvek voltak, amerre csak szem ellát. Kétkedve pillantottam vissza rá, aztán csak ismét elvigyorodtam szélesen. Nem volt egy magabiztos egyén, az egyszer biztos. Vigyorgásra késztetett a zavara, amit annyira próbált rejtegetni előlem.
 - Erősen kétlem, hogy ez a rész a számodra ideális részleg. A nevem pedig Lavia, nagyon örvendek, Licia - kaptam el a csuklóját és finoman húztam magammal a regények felé, mivel azok is ott voltak a detektív regények környékén - Miféle könyveket keresel?
Nem voltunk messze, mégsem volt kedvem magyarázgatni, hogy mikor és merre menjen, sokkal egyszerűbb volt magammal cipelni a lányt, mint elkezdeni, hogy: "és aztán fordulj jobbra, menj négy polcnyit, aztán jobbra. "

Gagybátori-Miller Boglárka

Ma volt a második napja, hogy a féltesómmal, Cattel már nem voltunk összekötve, a büntetőmunkán tegnapelőtt lejárt. A tegnapi napomon leginkább aludtam és tanultam, ugyanis ez a kettő dolog volt, amit az idő alatt, míg együtt voltunk, nem tudtam. Tehát ebből az következett, hogy ma muszáj volt valahova kimozdulnom, ha nem akartam begolyózni. Reggel felkeltem, felöltöztem, elvégeztem a napi rutint, ahogy mindig. Amint a kedvem engedte, a cicusommal tettem egy sétát, kint az udvaron, de ez nem tartott túl sokáig, mert Mr Nevelhetetlen-macska-vagyok úgy döntött, minden útjába akadó levélkupacba beveti magát és ki sem jön onnan, ha nem vontatom magammal. Ezzel hamar betelt a pohár, felkaptam a macskát és elindultam vissza a kastélyba, pontosabban a nagyterembe, a kezemben egy könyvvel, a hónom alatt meg a nyughatatlan rendbontóval. Azt terveztem, hogy idekint egy padra lecsüccsenek a könyvemmel, de a macsek  másképpen döntött, így a nagyterembe belépvén felmértem a társaságot. Nem volt vészes az embertömeg, mindössze páran ültek az asztaloknál, elszórva. Én a saját asztalom felé vettem az irányt, a macskám inkább a háló felé akarta, de nem engedtem neki. Lecsüccsentem az asztalunkhoz a bal szélen és igyekeztem tudomást sem venni a külvilágról, a könyvembe temetkeztem, míg a macskám úgy döntött, hogy mellém fekve dorombol egy sort. Értékeltem, hogy nem kíván sehova elmenni, így simogatással dicsértem, aztán hagytam, hadd aludjon egy sort. Furcsálltam, hogy ennyire kevés ember volt itt, de inkább megráztam a fejemet és visszapillantottam a regényem lapjaira. Ez legalább csendes és nyugtató elfoglaltság volt, amit szívesen űztem szabadidőmben. Azonban ez nem tartott sokáig, mert egyszerűen nem tudtam koncentrálni a történésekre, szóval letettem a könyvet, a kis könyvjelzőmet a helyére csúsztatva és ismét körbepillantottam. Sehol senki, akit ismernék. Remek. Most ilyenkor mit lehet csinálni, azon kívül, hogy a gyagya macskát simogatni?

Azt hiszem, hogy a biztatásom nem igazán győzte meg őt. Mindezek ellenére egy próbát nekem határozottan megért, még akkor is, ha nem sokra mentem vele. Legközelebb talán jobban megy majd a dolog, elvégre még csak most kezdtem. Nem mindenki lehet első nap profi abban, hogy másoknak segítsen a könyvtárban. A kislány különösebb ellenállást nem mutatott, mikor elkezdtem a magam sajátos módján kalauzolni, szóval egészen a regényekig húztam magammal. Fantasy... húú, hát ez nem lesz egy egyszerű menet. Felnevettem halkan, majd hátranéztem rá és vissza a könyvek gerincének tanulmányozásához.
 - Te aztán most feladtad nekem a leckét, kisasszony - bólogattam elismerő grimasszal, majd koncentrálni kezdtem a dologra, tehát szokás szerint eltűnődő arcot vágva csücsörítettem. Hm... Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy kezdett kevésbé stresszelni, nem volt már olyan feszült és merev, mint amikor rátaláltam a polcok közt bolyongva és ezt sikernek könyveltem el a magam részemről. Ő egy kissé elgondolkozott, én pedig túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy rákérdezzek a miértjére, bár ha lett volna rá feles agykapacitásom - mert volt -, sem faggattam volna, hiszen az ő dolga, min jár a buksija. Ebbe nem sok beleszólásom volt.
 - Szóval mindegy, csak fantasy? Nem sok ilyen könyvünk akad, néhány mugli kötet... Bár ha a tündéres, vámpíros és hasonló könyveket szeretnél, a szakirodalom és a mitológia szekciónál jó helyen jártál - nevettem halkan és elkocogtam egy létráért, ami nem igazán a közelben volt, így pár percre eltűntem. Reméltem, hogy nem rezel be, hogy esetleg ott hagytam, de nem volt időm ezen gondolkozni. Felálltam a létra második fokára és pár lépéssel betolva magam elsuhantam addig a polcig. Ezt határozottan ki akartam próbálni, egész életemben. Ez az előnye, ha az ember könyvtárossegédnek áll. Nem messze tőle lefékeztem a suhanó létrámat, majd lepillantottam rá érdeklődő mosollyal, de csak pár pillanatra. Utána már másztam is fel, útközben megnézegetve egy két címet, magam elé dünnyögve. Nem, azt hiszem, hogy a rózsaszín unikornisok fantasynek minősülnek, másszál tovább, Lavi. Azzal még pár fokkal feljebb vándoroltam és ismét körbenéztem a könyvcímek körül. Itt már volt pár használható, így kivettem a hajamba tűzött varázspálcát a kontyomból és a könyveket szép sorban lelebegtettem a lány elé. Még pár fokkal feljebb is találtam négy-öt kötetet, aztán lenéztem rá felvont szemöldökkel. Elég magasan voltam már, de azért még nem lettem rosszul.
 - Nézd át őket, aztán szóljál, hogy keressek-e még! - kértem meg a lehető legkedvesebben és kényelembe helyeztem magam az egyik fokon, a kezem két oldalt átfűzve a létrán. Én addig le nem megyek innen, míg el nem döntötte, mennyi könyv kell neki, az biztos, hogy nem!

A bundája cirógatását kicsit megnehezítette a tény, hogy elkezdett mocorogni az ölemben és kinyújtotta a karmait, amit hála az istennek nem éreztem. Ha éreztem volna, egészen biztos, hogy nem lett volna jó vége, vinnyognék, mint valami elmebeteg, mint mindig, mikor a cicusok karmolnak. Mély levegőt vettem, majd lassan ki is fújtam, megnyugtatva magam, hogy Csengettyű addig nyújtogatja a karmait, ameddig csak szeretné, mert nekem semmi bajom nem lesz belőle, se így, se úgy. Komolyan, már csak az hiányozna, hogy itt vinnyogjak a létező legpletykásabb banya portréja előtt. Másnapra az egész iskola tudná, totál égés lenne az egész. Csengettyű hangja a beszélgetésünk eleje óta jelentős változásokon ment át. Már egyáltalán nem hallottam a hangjában a cinizmust, ami az elején olyan maró és vádló volt. Elmosolyodtam szélesen, tovább vakargatva a macska buksiját. Kifejezte az egyetértését, mire csak aprót bólogattam, hogy értem én, értem. Azt mondta, jól látom a helyzetet, hogy ha egy cicusnak barátnője van, akkor békén kell hagynom. Úgy gondoltam, hogy biztosan igaza van, elvégre ki tud erről többet, mint egy másik macska?
 - Igen, mostanában van időm rá, hogy simogassam Önt, ha úgy óhajtja, Csengettyű úr. Tényleg nem túl sok az elfoglaltságom, elvégre még nem kezdődött el a tanév, nincs mit tanulni - vontam vállat mosolyogva, majd tovább simogattam a macskát. Felpillantottam a felettünk lévő portréra, majd vissza az ölemben doromboló társaságomra - Nagyon nagylelkű öntől ez az önfeláldozás. Mit tegyek, ha éppen úgy érzem, hogy szeretnék egy jó modorú macskát cirógatni? Hol találom meg önt?
Oldalra biccentettem a fejem kissé kérdő pillantással, de nem akartam tolakodónak tűnni. Mindenesetre kedveltem ezt a kis szőrgombócot, még annak ellenére is, hogy egy kicsit ijesztő és nem túlzottan emberbarátnak tűnik. Igazából erről nem ő tehet, ő csak egy tipikus cica, ez minden, ami a számlájára írható.
 - Csengettyű úr, ön tud valamit erről a portréról? Csak mert nem értem, hogy miért tulajdonítanak neki ekkora jelentőséget. Pont olyan, mint az összes többi, csak nagyobb és a modell kicsit ijesztőbb.
Elgondolkoztam kicsit magamban, nem akartam folyton beszélni. Bár így is sokkal többet fecsegtem, mint ahogy a helyzet megkívánta volna. Kicsit elmosolyodtam lesunyva a fejemet. Ez a macska maga a megtestesült boldogság.

Persze nem állt szándékomban hosszú időre magára hagyni szegény gólyát, még akkor sem, ha tudtam, hogy nem veszik el itt a könyvtárban. Felelősségemnek éreztem, hogy a könyvek szentélyébe érkező diákokat szemmel tartsam, elvégre most már az én felelősségem is, ha történik valami itt a jelenlétemben. Nem volt rossz érzés segíteni neki, így hát leküzdöttem a tériszonyomat és elgurultam arra a létrával. Ami amúgy nem volt rossz móka, kifejezetten élveztem, hogy lehet erre-arra közlekedni vele és nem kell lebegtetni. Kissé döbbentnek tűnt elsőre, gondoltam, hogy varázslatnak fogja hinni, hiszen legelőször én is azt hittem róla. Közelebbről megnézve viszont nem nehéz rájönni a turpisságra, gondolom ő is megtette, elvégre felnevetett. Egy elegáns félig meghajlást produkáltam a létrán.
 - Köszönöm, köszönöm - aztán a könyvekre néztem, amiket lelebegtettem hozzá. Kivett belőle kettő könyvet, én pedig bólintottam, mikor megkért, hogy lebegtessem vissza a többit. Csak egy mozdulatba került, szóval nem volt semmi akadálya annak, amire megkért. Lepillantottam, majd vissza a polcra és kiszedtem magamnak egy újabbnak látszó könyvet. Ha minden igaz, akkor az volt a címe, hogy "Tűzláng" ami szimpatikus volt. Szóval bevágtam a hónom alá és két oldalt megfogva a létra szélét lecsúsztam. Visszatűztem a hajamba a varázspálcámat, megigazítva a kontyomat, aztán tovább suhantam a létrával, vissza a helyére. Ott befékeztem, lemásztam róla és visszasiettem a lányhoz. Oldalra biccentettem a fejemet és megnéztem a két könyvet ami nála volt. Gyűrűk ura, Eragon. Érdekesnek tűntek, de nem hallottam még róluk, gondolom mugli könyvek lehettek. Még anno, Londonban láttam ezekkel kapcsolatban rengeteg poszter és plakátot,de sosem tudtam mik ezek.
 - Érdekesnek tűnnek. Te már olvastad őket? - kérdeztem kis mosollyal, majd a könyvtáros asztal felé indultam, hogy felírjam, miket vett ki a lány. Én elindultam és a könyvespolcok végétől pillantottam vissza, hogy követ-e engem Licia.

Először nem úgy tűnt, hogy észre vett volna. Vagy nem figyelt, vagy csak egyszerűen nem akart tudomást venni a jelenlétemről, így elpillantottam abba az irányba, amerre ő nézett. Ott egy manó vert tejszínhabot hatalmas elánnal, amin kicsit azért ledöbbentem. Mint valami eszelős sorozatgyilkos, csak habverővel. Miért nem szerez olyan mugli izét? Azt hiszem mixer volt a neve, vagy valami hasonló. A magyar nyelvvel néha még akadnak gondjaim. Lebiggyesztett szájjal vállat vontam, majd Jaredre néztem, aki mégiscsak észrevette, hogy ott ácsorgok. Meglepettnek tűnt, mintha nem számított volna rám, amit meg is értek, hiszen nem voltam annyira gyakori jelenség errefelé. Mindössze annyi volt ma a bajom, hogy nem volt kedvem a tömeghez, meg ahhoz, hogy ötször könyököljenek az oldalamba csak az leves elfogyasztásának ideje alatt. Mint kiderült, őt is a nagy népsűrűség vezérelte ide a konyhára, ahelyett, hogy a Nagyteremben evett volna. Halkan felnevettem a zoknis megjegyzés miatt, de tudtam, mit él át, hiszen az én cicám is hasonlóan cselekedett egy időben, csak ő harisnya-fetisiszta volt.
 - Részvétem a zoknik ügyében, de át tudom érezni a helyzetedet, ne aggódj - vontam vállat halkan kuncogva. Nem kívánom vissza azt az időszakot, bár nagyon aranyos egy szőrmók volt Seb akkoriban. Mikor visszakérdezett a cicámra, elgondolkozó fejet vágtam, majd hunyorítottam. Nehéz kérdést tett fel a számomra, de nem volt megoldhatatlan azért...
 - Ha igazat akarok mondani, akkor azt kell mondja, hogy sejtelmem sincsen. Legutóbb a Sárkánylakban láttam, a barátnőjével, Sierrával, de hogy azóta hová tűnt, arról sejtelmem sincs. Szerintem megint összeszőrözi a párnáimat - vágtam egy fintort, mikor eszembe jutott, milyen érzés éjszaka arra kelni, hogy a macskaszőr csikizi az orromat. Ha van valami, amit nem szeretek, akkor az ez az érzés.
Aztán közölte, hogy nem zavarja a társaságom, ami azért megnyugtatott, így csendesen letelepedtem nem messze tőle és a tányért az ölembe téve lassan enni kezdtem. Nagyon finom volt és mivel ebédet nem sokat ettem, már nagyon éhes is voltam egy ideje. A kérdése a Nagytermet illetően nem ért váratlanul. Gyorsan megráztam a fejemet, mintegy válaszként.
 - Semmi bajom nincsen a tömeggel, mert London a zsúfoltság fővárosa. Azt viszont nem bírom, ha evés közben össze-vissza lökdösnek, akkor eszek inkább itt