Ádám

Már régebb óta itt tartózkodtam, amióta csomagjaim lepakoltam a klubhelyiségben. Már mióta vártam ezt a pillanatot, amiről Kata és Zója is meséltek. Természetesen, hiába csak befogadott voltam, úgy kezeltek, mintha a család része lennék. A mugli, mélyen vallásos szüleimnek túl sok volt, hogy egy mágiával áldott/áldatlan gyermekkel elbírjanak, úgyhogy inkább egy varázslóárvaházban kötöttem ki. Emiatt nem kicsit haragudtam rájuk, néha még nevelőszüleimre is, amiért nem hallgatták el előlem ezt az információt – néha bizony a kegyes hazugság sokkalta jobb, mint maga az igazság.

Mindegy, hisz most itt vagyok, nem? Itt álltam a Bagolykő erkélyén, kezemben a hegedűmmel. Annyira belefeledkeztem Vitali Chanconne-jába, hogy észre sem vettem játék közben: valaki bizony kijött az erkélyre. Ugyan néhány helyen még nem tökéletes a játékom, de nem zavart annyira, ha más is hallotta. Ilyenkor annyira kikapcsolt az agyam, hogy a külvilág körülöttem megszűnt létezni, csak én voltam, meg a hangszerem. A hangszerem, amitől meg nem váltam volna a világ összes kincséért sem.

Családom muzikális típus, nagyon szeretik a klasszikus zenét, hát még, ha én játszom nekik rajta, Ők biztattak, hogy űzzem csak nyugodtan, jól áll a kezemben a hegedű. Sőt, nem csak hogy jól áll, de még szépen is játszom rajta. Otthon is mindig kiálltam erkélyemre játszani. A birtokon úgysem zavarhatott senki minket.
A klasszikusok közé tartozott még másik kedvencem is, ami egyszerűbb volt az előzőnél. Amint befejeztem, rátértem az Adagio G-minorra. Ezt már hibátlanul tudtam játszani, tekintve, hogy sosem untam rá erre a dallamra, s ez volt az, amiért rengeteg időt áldoztam, hogy tisztán csengjenek a hegedű hangjai.
Később, miután a végére értem ennek a szomorú, lassú dallamvilágnak, vettem észre, hogy nem egyedül tartózkodtam az erkélyen.

- Ó, szia! - köszöntem a tökéletesen ismeretlen fiúnak. A pulcsija rögtön elárulta, hogy nem egy házba tartozunk, ahogy sárga-fekete szerelésem is árulkodott navinés lelkemről. Egyébként is imádtam a sárgát...
- Bocsi, tényleg, nem tudtam, hogy te is itt vagy - kértem elnézést az aprócska illetlenségért. Talán meg kellett volna megkérdeznem, hogy nem zavarja-e a zene. És ha tanulni jött ki ide? Tipikus, zavart reakcióm hála az égnek, nem ül ki arcomra, különben már rég ki lehetne ismerni engem.
- Weissen Adél vagyok, és te? - legalább bemutatkoztam, már ez is valami...

Ádám

A most már nem annyira idegen fiú arcára kiült zavara. Ezek szerint remekül lehet olvasni érzelmeit az arcáról, ami szerintem nem tanácsos dolog.
- A helyedben vigyáznék, mit árulok el az arcommal – tettem is szóvá, de nem akkora baki. Ha egy rellonossal találkozott volna, az talán elég nagy valószínséggel ki is használná. Hasonlóan a roxforti Mardekár ház diákjaihoz, de ők sokkalta durvábban „játszottak”, és megnyugtató tény a számomra, hogy a mi iskolánkban eddig még annyira komoly, véres összecsapásig még nem fajultak a dolgok.

- A dobolás jó. Erős ritmusérzéked lehet – biccentettem elismerően.
Miután be is mutatkozott, ezt is kipipálhattuk az udvariassági listán. – Örvendek.
Sosem mondhattam el magamról, hogy a szavak embere lennék. Legfeljebb nővéreimmel szemben oldódtam fel nagy-néha, de ahhoz tényleg az kellett, hogy hármasban maradjunk valahol huzamosabb ideig.
Nekem a kifejezőeszközöm a zene, erre már rájöttem akkor, mikor kapcsolatba kerültem ezzel a drágaságos kis hangszerrel, ami nekem szó szerint „drágaszágom”. Hogy egy népszer trilógiából idézzek.
- Valóban, nem látom az oroszlántested – engedtem meg magamnak egy halovány mosolyt, ami megbújt pár másodperc erejéig szám szélén, de olyan gyorsan el is tűnt, amilyen gyorsan jött.

Rögtön griffendéles nővérem jutott eszembe erre a megjegyzésre, Zója. Azaz, mostanra már végzett mind a kettő, de ahogy a mondása tartja: Oroszlán szív, oroszlán lélek, oroszlán leszek, amíg csak élek!
Kata pedig a Hugrabugba járt, ő kissé félénkebbnek bizonyult az átlagosnál, de nem közelítette meg az antiszoc személyemet. Csupán nem volt semmiben sem a többi fölé emelkedő, viszont remek helyet kapott a varázslóbíróságnál, aminek hirtelen nem ugrott be a hivatalos neve angolul.
- Elsős vagyok. Te gondolom, se elsős, se másodikos.

Ádám

Ádám válaszára a pókerface-ről kissé meglepett. Nem az a sokat mosolygós fajta, nem is állna jól Vámpírlánynak. Igen, gyakran megkaptam ezt a megjegyzést egy-egy angol delikvenstől, mikor meglátogattuk a testvéreimet Roxmortsban. Olyankor mindig sírva bújtam Kata mellé, aki mindig megvédett, de persze, egy hugrabugoshoz méltóan, észérvekkel.
- Nos, akkor szerencsések a hangszerek, ha még sosem verted ripityára őket – jegyeztem meg, biccentve elismerésem jeléül.

Arra, hogy bizony van oroszlánteste, csak némi csokis sütivel „kabátot” növesztett rá, halvány félmosolyra húztam a szám. Nem tehettem róla, egyszerűen nem ment az érzelmek kimutatása. Attól tartottam, hogy ha kimutatom, akkor cserben fognak hagyni, keresztülgázolnak rajtam, megint magamra maradok. Megjártam már az árvaházat, felér egy földi pokollal. Főleg, amikor úgy válik meg a gyerektől egy házaspár, hogy már kialakult valamilyen kötődés, még ha egyoldalú, akkor is kellemetlen.

A mi leszel, ha nagy leszel kérdés tipikusan az a kategória volt, ami számomra nem kérdéses. A hegedűm az életem, szinte hozzám nőtt már.
- A hegedűmmel szeretném elkápráztatni magam. Valamiért kiskorom óta különleges kapcsolat fűz össze a zenével. Képtelen vagyok szabadulni tőle. És azzal, hogy a mágia jelei mutatkoztak rajtam, sőt, már kontrollálni is tudom, még szorosabb lett. Pláne, hogy ha úgy akarom, akkor egy kis varázslattal tudom még színesebbé tenni a hangzást – magyarázom, mivel sokan nem szeretik a hegedűjátékot önmagában, és nem is nagyon értik, mi a szépsége ennek. Ezt nem érteni kell, hanem érezni. Én már csak tudom.
- Na, és te? – érdeklődtem udvariasságból. Szívesebben játszottam volna tovább is, de egy eridonos jelleme távol állt a navinésektől, legalább is első megtapasztalásra, ami Ádámot illeti.

Moondance (Sky)

Sky vezetésével végre biztos "talajt" értem, én amint leülhettem a padra, teljes széltében-hosszában ráfeküdtem, különben nem bírtam volna azt ki.
Valamivel jobb volt a levegőn, de még így is nagyon kapkodtam utána.
- Deb bábom bi besz, de éd idded bár bed bouok - nyöszörögtem. Na, ezért nem árt magamnál tartani a szükséges gyógyszereket ( bájitalt egyelőre nem mertek még adni a nevelő szüleim, bármennyire is tiltakoztam a mugli módszerek ellen).
Ősz közepéhez híven hűvös volt a levegő, az allergiám mellé még fáztam is. Eztán minimum nem mászkálok egyedül a kastélyban, pláne nem este, pláne órát is fogok magamnál tartani.

Moondance (Sky)

Ez a nap se lehetett volna rosszabb. Most már nem vágytam semmi másra, csakis a pihe-puha ágyikómra, és arra, hogy Zójának hamarosan megmondhassam a a magamét, azt pedig garantáltan nem teszi ki az ablakába, amit tőlem kap. Kicsit gondolhatna arra, hogy a bajkeverés nálam nem egy sima ügy, ezért is jobb, ha én nyugton maradok a fenekemen.
- Hobbéb tuab boaa, hod deked bad kuád - nyöszörögtem levegő után kapkodva, mikor végre a tüsszögéstől szóhoz jutottam. A gyógyszereim meg ráadásul fent voltak a kastélyban, a táskám legalján. Szuper, jól megcsináltam. Ettől nagyobb baj azt hiszem, nem is kell mára. Bőven elég, hogy itt fogok kint megfulladni, ha továbbra is Sky-ra kell támaszkodnom. Levitásként lehetne annyi esze, hogy hívjon valakit. Akárkit.

Moondance (Sky)

Kedvem lett volna trágyagránátba foglalni drága bajkeverő-társam hajkoronáját... igazán nem is tudom, miért... ja, megvan! A kedves kutyás beszólásáért. Rühellem azokat a dögöket! Meg mindent ami szőrös.
- Meooow - Aha... ez macskanyávogás volt? Akkor ezúttal, itt most nem a kutya a bűnös kivételesen. Illetve nem csak. Elvégre egy utcán sok szőrös állat tartózkodhat, nem csak kutyák.
- Mibor bed láddab 'éső 'olt - feleltem jó sok tüsszögéssel megtűzdelve. Elegem volt ebből a napból, és még mindig nem volt vége hajnali fél három-három óra magasságában. Hogy ezért mekkorát fogunk kapni, ha lebukunk!
- 'eribbed ébbed bad béd valaki? - fordultam felé, amennyire fekvő helyzetben lehetett.

Moondance (Sky) és Várkonyi tanár úr

Már valamivel kezdtem jobban lenni úgy, hogy a kutya elüldözte a nyervákoló szőrgombócot a térről.
Becsuktam a szemem, hátha úgy jobb lesz nekem. Hidegnek hideg volt már, hajnalhoz lévén, és az az egy pulcsi, ami rajtam volt a navinés címerrel, kezdett kevésnek bizonyulni.
Hallani hallottam, hogy valaki ránk talált, és meg is kérdezte, kik vagyunk. Sose voltam egy vallásos valaki, de ezúttal halleluja, hogy végre valaki ránk talált, akár tanár az illető, akár más (csak nehogy egy bűnöző legyen).
- Éd baa kioda? - nyögtem nagy nehezen a kérdést. A kutya miatt nem lettem sokkal jobban, és az se segített, hogy tényleg nem voltak nálam a gyógyszereim. A fazon hangja alapján egy szigorú fajta tanárnak tűnt elsőre, de sose lehet elég óvatos az ember lánya.
Ezt a nevelőapám tanította, hogy mindig ellenőrizzem valamilyen úton-módon egy illető személyazonosságát. Erre a kérdezés a legjobb módszer.

Moondance (Sky) és Várkonyi tanár úr

Megmentőnk be is mutatkozik, és mint kiderült, tanár az illető, tehát megúsztuk a bajt. A drazsé hatásos volt valamiért... hé, egy édesszájút nem lehet megvezetni azzal, hogy ez gyógyszer, de valamiért működött a dolog.
- Hogy csinálta ezt, Tanár úr? - kérdeztem csodálkozással vegyes tisztelettel, miután végre levegőhöz jutottam. Valamit tudhatott a tanerő, és ezek szerint idéntől tanít itt, tehát új. Reméltem, hogy nagyon nem húztuk ki nála a gyufát, és inkább én kezdtem beszélni. Ha Moondance-en múlik, holt biztos, hogy mindketten nyakig lennénk a slamasztikában...
- Mindketten a saját klubhelyiségünk felé indultunk volna, de újak vagyunk a kastélyban, és eltévedtünk. Valami sötét alagútnál lyukadtunk ki, akkor találkoztunk, sajnos a kutyával is - néztem megrovóan napom második megkeserítőjére, a kis bolhazsák malamutra. Ezután folytattam gond nélkül kettőnk pácból való kirángatását - Én rosszul lettem az allergiám miatt. Mindenféle állatszőrre allergiám van, emellett eper - és laktózérzékeny vagyok - valottam be a tanár úrnak, miközben visszasétáltunk a kastélyba. - A többit pedig maga is látta, és örülök, hogy maga talált ránk valaki más helyett. Könyörgöm, ugye maga nem auror?
Néztem a tanerőre rémült tekintettel. Még csak az hiányozna, hogy a nevelőapám fülébe jusson az eset... nagyon aggódik mindhármunkért, és nem szeretném, ha emiatt nem tudná jól végezni a munkáját.

Pszichológus néni

Szokásos morcos képpel keltem fel, hogy elintézzem reggeli teendőimet. Elmentem zuhanyozni, aztán persze, én okos későn jöttem rá, hogy talán ezt felöltözés előtt kellett volna, úgyhogy öltözhettem át. Mostanában valahogy semmi sincs rendjén. Tényleg ennyire begyöpösödtem volna már most, mint ahogy a nővéreim mondják?
Az antiszocialitásban van igazság. Sosem voltam egy szociális jellem, és az emberek elüldözésében profi voltam. A hegedűjáték viszont vonzotta őket. Most akkor mi van? Válasz: megosztott a személyiségem. Vagy nagyon kedvelnek, lásd családom, vagy nagyon utálnak. Erre a példa Zója vőlegényének az öccse. Kifejezetten irritáló a srác, hiába vagyunk egykorúak (Jonathan késői baba volt).
Miután megvolt a tisztességes tisztálkodás, meg az átöltözés száraz! ruhába a részemről, felkaptam a táskám, benne kajával. Úgy döntöttem, felkeresem a pszichológusunkat, hogy érveljen Zója mellett vagy ellen. Elvégre a lélek – meg agyturkálás a fő szakterülete, nem?
Beletelt egy fél órába, mire leértem a Földszintre. Viszonylag gyors vagyok, nem szoktam megállni, hogy bámészkodjak, vagy csevegjek a festményalakokkal.

Odaérve kényelmes léptekkel megkerestem a házam asztalát, majd találomra leültem egy üres helyre. A szokásos rántotta-szalonna kombinációt választottam, azonban akármennyire csábító volt az ajánlat, valamiért most ellenálltam neki. Pedig enni kéne. Az elmúlt napokban nem igazán volt étvágyam se, jobbára csak turkáltam az ételt, vagy bámultam, de inkább az utóbbi, mert az előbbit nem illik.
Lehet, ez lenne a baj velem? Mindig arra figyelek, hogy másoknak a legkevésbé se legyek a terhükre. Inkább maradok észrevétlen, csak ne lássák meg, hogy mennyire feleslegesnek, haszontalannak éreztem magam. Ráadásul alapból nehezen fejeztem ki magam szavakkal, ami szintén megnehezítette az életemet. A zene viszont mindig kikapcsolt, abban megtaláltam önmagam. Kíváncsi voltam, vajon egyetértene-e Zója nővéremmel a pszichológus nénink, de egyelőre még nem döntöttem el, hogy megyek-e. Inkább a könyvtárat céloztam meg, valami olvasmányért, hogy legyen mivel eltöltenem a szünidőt, tanuláson kívül persze, mert azt is kell, de néha más könyvet sem árt olvasni. Kivéve mugli példányokat. A muglik csak rosszak lehetnek, ha anya és apa is olyan volt. Bár, ők jobban mondva nem is szüleim. Egy szülő sosem tesz ilyet… vagy mégis? Ezek szerint igen, mert ha velem megtették, mással miért ne tették volna…

Reggeli után kényelmesen a könyvtárba battyogtam – ráértem, akkor hova siettem volna?
Találomra levettem egy könyvet, miután megelégeltem a túlkínálatot. Zenei szakkönyv a hegedűkről, de mi mást várhatnának tőlem? Persze, majd varázsjogot fogok olvasni, mi? Azt meghagyom Katának, ő jobban ért hozzá, és szereti is. Én anyára szeretnék hasonlítani, mármint a nevelőanyámra. Ő gyógyító, és mindenki szereti. Nyitott, kedves, barátságos, és legfőképpen gyerekszerető. Azt hiszem, ilyen egy jó anya. Vajon én is ilyen leszek, vagy kitörnek rajtam a rossz gének?
Mindenesetre ez a helyzet tarthatatlan.
- Elnézést, leülhetnék ön mellé? – kérdeztem kimért udvariassággal, mikor megláttam, hogy ahova én szeretnék ülni, már ülnek. De szerencsére még három szék szabad volt annál az asztalnál.

Nem tudom, hogyan csináltam, de már megint csak eltévedtem. Komolyan, kéne egy térkép a suliról is, mert ez így elég ciki. Ráadásul sose tudhatja a fáradt diák, hogy éppen miféle jó, avagy rossz kalandba keveredhet. Akkor már nagyjából lejártam a lábam, mikor végre a Banya portréjáról rájöttem, hogy merre is jártam.
Szuper – gondoltam magamban, s ledőltem a kanapéra. Nem igazán érdekelt, ki láthat meg, egyszerűen csak fáradt voltam. Hátam kényelmesen a fekvő/ülő alkalmatosság támlájának támasztottam, s úgy próbáltam meg végre egy kis levegőhöz jutni. Azért mi tagadás, edzésnek sem utolsó ez az éjjeli bolyongás. Ja, csakhogy itt azért hamarabb kaphat el prefektus is , tanár is. Az még a jobbik eset. A szellemek kevésbé, mert nem mindegyik jóindulatú, ezt sajnos apától tudom. A mumusoktól meg különösen ki tudtam volna készülni, de most fáradt voltam hozzájuk. Egyébként ha mumust látnék a suli folyosóján valahol, az tuti a vér szerinti szüleimmé változna. Semmi kedvem látni őket, sőt… mélységesen megvetettem őket, legfeljebb a legvadabb rémálmaimban szerepelt, hogy ismét ki merjek lépni a mugli világba azok után.
Nem szép dolog az előítélet, lehet, hogy más muglik rendesek, de a mugli világban nagyobb esélyem van azokkal az emberekkel találkozni.
Előbb megyek hozzá egy szellemhez, semmint hogy az újbóli viszontlátásra sor kerüljön, és ezt most halálosan komolyan gondolom!
Eh, tényleg eszméletlen fáradt lehettem már, ha megint rám jött az ötperc, és olyasmin törtem a fejem, amin nem kellett volna. Amíg a sporttal, zenével, tanulással foglalkoztam, nem volt időm ilyen ostobaságokkal törődni, mint a múlt már lezárt része.
Reméltem, hogy amíg klubhelyiség felé tartó utamba beiktatott pihenőszünetem tartom, addig nem keveredek megint a falulátogatásos estéhez hasonló szituációba. Még jó, hogy pontot nem vont le a tanár…

Minden rendben volt, egészen egy fura érzésig. Mi a… most komolyan… átment… rajtam… egy SZELLEM?!
Jó pár perc fáziskésés után még vissza se zökkenhettem normális állapotomba, mikor a túlvilágba át nem lépő lény volt olyan édes-kedves a képembe üvölteni, hogy mondjak valamit. Che, egy ilyen udvariatlanság után tőlem senki se várjon puszi-pajtás üzemmódot. Egyébként se voltam egy fecsegős természet.
- Ööö… helló – nyögtem ki, most már a második döbbenet hatása alatt állva. Természetesen tudtam, hogy nem bolondultam meg, és tényleg egy kísértetet láttam. Teljesen közönyös arccal bámultam a fickóra, aki úgy tűnt, eléggé nyúzott állapotban lehetett. Hát tessék, mondtam valamit, bár volt egy olyan érzésem, hogy az illető nem egészen ezt várta tőlem.
Bozontos, igencsak megviselt külsejű volt, mint aki nem ismeri sem a fésű, sem a borotva fogalmát.
És ez az igencsak byroni jellem arról árulkodott, hogy bizony ez az alak nem tudott mit kezdeni magával, azért törhette hozzám hasonlóan buta, megválaszolhatatlan kérdéseken a fejét.
- Magának a kérdésnek sincs értelme, uram. Számtalan nagy gondolkodó próbálta megfejteni az élet értelmét, és mégsem sikerült nekik. Pedig ők aztán nálam is több szabadidővel rendelkeztek – feleltem, és reméltem, elég lesz neki ez a válasz. Na meg azt, hogy a dobhártyám épségben megússza ezt a kissé kéretlen eszmecserét ilyen kései órában.
A kérdés, amin elmélkedett, tényleg elgondolkodtató, de nem szeretnék kísérletet tenni a filozófiával. Maradjunk annyiban, hogy nem éppen nekem való tudományág. Én attól lényegesen szűkebb látókörrel rendelkeztem, s magamat egyáltalán nem neveztem volna nyitott egyénnek.
A kényelmes megoldások híve voltam, ami talán mostanra kezdett megtörni, hisz beléptem házam kviddics-csapatába. Az pedig nem a kényelmességről híres, de egy lépés volt a változás felé. Valami újat próbáltam ki, amit élveztem is.
Néha pedig vannak dolgok, amiket egyszerűen csak tudomásul kel vennünk, és kész. Csak ez nem megy mindenkinek olyan könnyen, például jelenlegi „beszélgetőtársamnak” sem, a jelek szerint.

Gareth S. Nigthingale

A hétvégére kirándulást terveztem, mivel már esedékessé vált néhány dolog beszerzése. A reggelt szokásosan a fordított zuhanyzással indítottam, amiről valahogy agyam nem igen akart leszokni. Na, igen, ez is szétszórtságom része volt, mint ahogyan az előbb fogmosás, utána reggelizés. Morogva kezdtem elölről az egész készülődési hadműveletet, majd miután végre emberi formába szedtem magam, barna loboncomat a változatosság kedvéért befontam. Újabban erősen mániámmá vált, hogy mindenen változtatok, amit korábban megszoktam. Közben elraktam a táskámba a kis bevásárló-listámat, és még mázlim volt, hogy kifejezetten spórolós alkat lévén nem költöttem pár galleonnál többet eddig a zsebpénzemből.

A listán az alábbi beszerzendő cuccok szerepeltek:

vastag sál télire
valami almás-fahéjas
karácsonyi ajándék Zójának, Katának, anyáéknak

Mindent, ami szükséges volt, bepakoltam a kis, halványkék kézitáskámba, majd immáron teljes készültségben indultam meg a faluba. Természetesen egyedül. Viszonylag hamar lent voltam, egy húsz perces sétát vett csak igénybe a klubból letalálni a bejárati ajtóig.
A faluban már más volt a helyzet. Hogy-hogy nem, fél óra bolyongás után végül is kikötöttem a téren. Épp megcélozni készültem egy szerencsére szabad és száraz padot, mikor valami keménynek ütköztem neki, ennek következtében pedig nyekkentem egyet a szintén kemény talajon. Szerencsére mind én, mind a ruhám megúszta, csak az orromat fájlaltam egy kicsit. Na, meg az sem utolsó, hogy nem törtem el a cipőm sarkát, amit a napokban kaptam anyától, hogy próbáljak meg nőiesedni végre. Én, meg a divat-hercegnősködés. Ha-ha, jó vicc…
- Au… ne haragudj! – döbbentem le, hisz az imént majdnem sikerült letarolnom egy srácot… na, szépen indítom a hétvége utolsó napját!

Gareth S. Nigthingale

Meglepve tapasztaltam, hogy igazi úri emberrel akadt dolgom, noha jelen esetben úgy tűnik, mindketten vétkesek voltunk ebben a kis incidensben. A felém nyújtott segítő jobbot persze, elfogadtam, miért lennék én pokróc szerencsétlennel, akinek tulajdonképp én szaladtam neki?
- Ugyan, kutya bajom! – legyintettem elnézően. Ilyen bármikor előfordulhat. Az pedig, hogy a ruhám is szitán megúszta, kisebb fajta csodának minősül, mivel egyébként mindig hamar intézkedtem annak szennyesbe kerüléséről, többnyire azért, mert valamiért fordított sorrendben indítottam a reggeleket.
– Ha bemutatkozna, az bőven megfelelne – érdekes módon magázódott, így elgondolkodtam, hogy most bagolyköves diákkal, mestertanonccal, oder kivel lehet dolgom, hogy ennyire udvarias? Vagy csak szimplán aranyvérű lenne, és belé nevelték az illemszabályokat?
Időközben jól feltámadt a szél, egyébként is borús időnek nézhettünk elébe. A téren a faleveleket ellentmondást nem tűrően cipelte odébb szél úr, és baromira nem tetszett az égen megjelenő sötétlő felhőzet sem.
- Remélem, nem most akar hideg zuhannyal megajándékozni minket Ég apánk – grimaszoltam, ami az időjárást illette. – Jobb lesz behúzódnunk valahová, amíg jól van dolgunk. Ennyit a nyugodt sétálgatásról, gondoltam magamban. Ráadásul, pechemre igazam is lett sajnos, iróniámat úgy tűnik, komolyan vette az ég. Én pedig esernyőt egyáltalán nem hoztam magammal, ami ciki. Az eső először apró cseppekben kezdett beteríteni minket, majd egyre jobban rázendített.
- Van ötlete, merre mehetnénk? Nem ismerem még a falut, most vagyok itt lent először – füllentettem, ugyanis már voltam itt, a faluban, csak nem lenne célszerű, ha kitudódna az a kínos bajkeverő-kísérlet, ami az én kárommal végződött. Pedig olyan jó kis csínyeket tudtam volna elkövetni, ha nem lett volna az a bundás négylábú csaholó, meg a nyávogó útban…
Reménykedtem benne, hogy hamar eláll, és csak zápor lesz ebből, nem pedig zivatar. Villámokat mégúgy nem szeretnék. Szerencsémre legalább a cipőm vízhatlan anyagból van, hála annak, hogy anyám ellátta jó kis bűbájjal. Bár nekem is olyan jól menne a varázslás, mint a nővéreimnek, meg anyának! Sajnos az átváltoztatástan és a bűbájtan nem tartoztak az erősségeim közé.

Gareth

Halványan elmosolyodtam a bemutatkozásra.
- Weissen Adél, uram – mutatkoztam be én is, ha már ilyen ritka lovagot sodort utamba a Sors.
Fintorogva húztam be a nyakam, amint megérezhettem testközelből a hideg esőcseppeket. Követtem újdonsült útitársam, aki Gareth névre hallgatott, s ki is engesztelt azzal, hogy tudom a Szőke Herceg nevét, akit majdnem letaroltam. Azért csak majdnem, mert én vágódtam el, és nem ő. Képletesen szólva levettek a lábamról.
- Azt hiszem, a természet nem panaszkodhat folyadékhiányra – jegyeztem meg kissé vacogva. Nem ártott volna egy vastagabb kabát. Mondjuk az, amit anya melegítő-bűbájjal látott el. Csak én „okos” nagyon nem azt kaptam magamra, hanem ami éppen elém került. Persze, az ízlésességre ügyeltem. A stílus az egyetlen olyan luxus, amit mindenki megengedhet magának, anyagi helyzettől függetlenül.
- Kviddics-szaküzletbe, meg karácsonyi ajándékok után nézelődni. Jobb időben, mint utolsó pillanatban, és most még az árak sem vészesek – válaszoltam arra a kérdésére, hogy kegyem merre tartott volna eredetileg. – És Ön?
Ritka ez a szőke holló, mit ne mondjak. Akinek esze volt, és ellátta magát védelemmel az eső ellen, kissé furán nézett kettősünkre, ami a társalgási formánkat illette. A felnőttek nyilván nincsenek hozzászokva két, egymással udvariasan viselkedő fiatal diák látványához. Pedig szerintem ez a normális, hogy ápoljuk az etikettet, é0s ismeretlenül nem tegezünk le senkit. Maximum nagyon pici gyerekeket, olyan tíz-tizenkét éves korig.
Jó, rokonokkal még elfogadott a tegeződés, de azért egy vadidegent én nem szólítanék meg egy hangos „Szia!” köszöntéssel.

Kwan Michelle


Elég nehéz napom volt. Mostanában besűrűsödött az életem. Ráadásul nemsokára egy időre el kell hagyjam az iskolát az egyik hétvégére – Angliába megyek! Zója és Andrew esküvőjére. Hűha! Nemsokára a mostohanővéremből Mrs. McCourtney lesz belőle. Fú, de furcsán hangzik ez!
A napot úgy pihentem ki, hogy hegedűmmel, s a kottákkal együtt szépen leballagtam a réthez, és egy padon ülve kezdtem játszani, ezúttal a magyar népzene világából: egy gagybátori dallamot kezdtem játszani, az A csenyéti dombtetőn… kezdetűt.

A csenyéti dombtetőn integet a szeretőm.
Selyemkendőt lobogtat, engem oda csalogat.
Hernád vize de széles a babám csókja de édes
Kettőt kaptam belőle szerelmes lettem tőle.

A csenyéti dombtetőn integet a szeretőm.
Selyemkendőt lobogtat, engem oda csalogat.
Hernád vize de szagos, a szeretőm elhagyott
Ha elhagyott nem bánom mással élem világom!

Persze, valódi zenekarral nyilván sokkal szebben hangzana, mint egyetlen hegedűvel, de akkor is, a klasszikus és a népi zenei világban lehet a legjobban kifejezni önmagunkat. Én sokkal jobban szeretek a zene nyelvén beszélni, könnyebb, mintha írnom kéne. Mondjuk ez egyéni ízlés dolga. Utólag tűnt fel, hogy valakit megint magához vonzott imádott hangszerem muzsikája.