Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Lassan kétlem, hogy találok bármit is, de legyen úgy, ahogy ő mondja. Már annak is örülni fogok, ha a fele sikerül, legalább az irány legyen meg, onnan pedig könnyű lesz kitalálni, merre és mit. Vagyis könnyebb, maradnék reális. De előre se ő, sem én nem tudhatom, azért mégis jól esik az, hogy bizalmat fektet a dologba és legalább szavakkal támogat. El is mosolyodom a dologra, aztán bólintok párat, miközben a motoszkáló Tüskét nézem.
- Azt hiszem nekem is évek kellenek majd, de köszi. Igyekszem – ezt igazából otthon is mondtam már, teszem amit tudok, meg amit kell, végül pedig ami kisül belőle, az lesz a jó megfejtés. Tippelni nem szeretek, valahogy lelomboz ha nem sikerül, ezért nem is fogadok dolgokra vagy teszek lottót, bármit. A szerencse nekem bőven elég arra, hogy megoldják a napjaim pozitív végét, vagy közben ne érjen semmi gáz.
- Azzal lesz munka, könnyen elmászik mindenhova – nevetek fel, hiszen elég Tüske és máris nem fog olyan könnyen menni az, hogy ne a tanulnivaló érdekeljen. Jó, akad amikor nem muszáj, mert laza a tananyag, azonban sokszor, túlságosan is nehéz és azért nem megy. Ami a kettő között van? Változó.
Most is sokkal könnyebb másról beszélni és másra gondolni, bár most pont nem arról volt szó, hogy együtt tanulunk. Most csak a véletlen és a direkt miatt kerültünk egy asztalhoz és egyikünk sem görcsöl a könyvei miatt. Néha ez is kell és úgy látom, hogy a lány ellenére sincs. Legközelebb azonban, fogadom meg magamban, majd a tanulással „zaklatom”.
- Az a gond, hogy de. De igazából nem baj, mert van, amikor én is nevetek rajta, magamon. Ha meg bánt is, arról se kell tudniuk – akkor és ott nem. Elmondom másnak, vagy csak elengedem és elfelejtem. Nem mindig egyforma ez sem, és ez a jó. Ha mindent nagyon a lelkemre veszek, az simán meg tud betegíteni és akkor semmihez nem lesz többé merszem. Úgy pedig nagyon nehéz lesz megtalálni, hogy miben vagyok jó.
- Nem vagyok az. Tudom. Van egy kis hiba az egyensúlyommal meg a lábammal. Tudom, repülni kell, de fent sem biztos, hogy minden rendben lenne. Marad a biztonsági játék, ahol csak hobbi. Nem fogom összetörni magam, ígérem – mosolygok megint rá. Milyen szép a lelke, hogy ennyire aggódik! Aranyos lány, a maga bátortalan módján mégis nyitott és érdeklődő. Bár tudom, hogy nem én vagyok a zsánere, annak nagyon is örülök, hogy barátok vagyunk. Vele is lehet sok mindenről beszélni és mindig lelkes.
- Elhiszem én – nevetek vele, halkan, mert igaza van, ez egy könyvtár. – Az már eleve jól hangzik. Nagyon nehéz, de én tudom, hogy neked menni fog – mert hát, nem buta, nem is egyszer lett iskolaelső. Ő tud koncentrálni és azzal már nyerő, hiszen ott nagyon oda kell figyelni. Ezért is nem merek én ilyenekre gondolni.
- Fogalmam sincs. De tényleg – lehet semmi leszek, főleg úgy, ha elkések. Csak azért nézek az órára, mert pakolni kezd, ekkor esik le, hogy nekem igenis dolgom is van. Basszus! Nem baj, egész időben vagyok, viszont így pakolok én is, végül pedig Tüske is a kezembe kerül.
- Érdekel a történelem, a sport, a varázslatok. Lehet ezek közül valamelyik – ecsetelem kifelé menet majd a folyosón tovább bontom ki, épp most mi a kedvenc történelmi pillantom. Úgy látom halálra se untatom, így folytatni fogom majd legközelebb. Elköszönve, mosollyal sietek végül a cél felé. És még tök időben.

//köszönöm a játékot!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hiába nézem a kereteket, semmi sem hangzik úgy, amely nekünk kellene. Az oké, hogy a versben ez az utalás van, azonban nem rejt újabb kötetet rejtvénnyel. Kár. Egészen megszerettem az anagrammákat, simán csinálnék még párat, még ha Zalán lehet addigra biztosan befonná a szemöldökét. Bólintok a nevére, aztán el is engedem ezt a vonalat. Figyelem a papírt, majd hallgatom őt, ahogy hangosan gondolkodik.
- Nem ő a lovag? Én azt hittem simán ő az – madárral nem akartam asszociálni rá, megtette saját maga, ezek szerint. Nos, ebbe belekötni nem tudok, nem az én művem, de rendesen bele fogok őszülni, mire kiszedek belőle bármit. Ő biztos, én bizonytalan, azonban ezt nem osztom meg egyelőre vele, mert ki tudja, lehet menet közben jön meg az ihlet. Az államat vakarom, hátha ezzel megsürgetem azokat a gondolatokat. Hátha. Felsóhajtok inkább és fejem emelem meg, amikor ismét megszólal.
- Hát ezt eddig is tudtuk, hogy valamit elrejtett – vagyis, nagyon arra utalgattak, hogy kincs vár a végén, vagyis, inkább én reméltem, hogy ennyi agymunka után minimum jár valami. A szám, jobb esetben. - Hajaj. A valahol az nagyon tág, rengeteg terem, hely, ajtó – rágni kezdem a nyelvem és fel-alá járkálok, mintha muszáj lenne. Nem távolodom el tőle messzire, megállva pillantok felé, ahogy a kérdés elhangzik.
- Lehetséges. Azt kér minden bejárat a házakba. Van egy folyosó, ahol páncélok vannak, Páncéllovagok folyosója. Ez az egyik tippem, a másik viszont már talán jobban ideillik. Vannak helyek a levitás körletben is, amik titkosak. Ha jól hallottam, van egy rejtett helyiség, amibe dolgok vannak és ott kér jelszót. Talán az – sosem néztem meg a helyet, csak azért tudom, mert bemagoltam minden urban legend dolgot, miután jelvényt kaptam és az egyik alsóbb éves oda tűnt el pár órára, mert nem tudta, hol jut ki.
- A harmadik tippem, hogy kell még egy könyv, amiben leírja, hol van. De az már lehet sok lenne. Menjünk, induljunk el a kastélyban vagy azért nézzük meg, hátha van még egy kirakós? - hosszú séta lesz vagy sem, több válasz van a fejében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Teljesen belemerültem a papírmunkába, és mire felpillantottam az órára, már bőven elmúlt tíz is, vagyis, elvileg a tanárokon és néhány prefektán kívül senkivel sem kell összetalálkoznom, ha kilépek az Eridonból. Persze, a klubhelyiségben még van egy-egy kósza lélek, aki ők vagy élénken beszélgetnek, vagy éppen könyveiket bújják, ki tankönyvet, ki szórakoztató mugli - vagy mágusirodalmat. Ergo, én magam észrevétlen tudok kisomfordálni, anélkül, hogy bárki megállítana.
Sári, az én biztos pontom a prefektusi feladatok maximális ellátásában lemondott, ez a tény olyan szinten mellbevágott, hogy a mai napig nem tértem még észhez, miközben hevesen próbálok találni valakit, aki alkalmas. Túl nagy elvárásokat támasztok, tudom, de valahogy most nagyon nehéznek érzem a döntést. Amúgy is, néha attól félek, hogy elveszítettem húsz, vagy talán harminc év emlékezetét is, és túl az ötvenen, hatvanon várom, hogy az újabb időskori rigolyám elhatalmasodjon felettem. Mindeközben persze masszívan utálom a világot, és elképesztően erős késztetést érzek, hogy hat harminctól nyolcig azokon a tömegközlekedési eszközökön perlekedjek, melyek a legzsúfoltabbak a diákoktól. Hát igen, azt hiszem, a hisztériám, most éppen nem tinédzserkori, hanem nyugdíjas. Kezeltetnem kellene magam? Meglehet, de az egyetlen jó szakemberrel, akit ismerek, összeférhetetlen a gyógyulásom. Ezt hívják úgy, hogy pech.
A lényeg, hogy simán kijutottam az Eridonból, és annak a biztos tudatában, hogy nem találkozhatok össze a vörös macskanővel indulok neki teljesen nyugodtan a folyosóknak. Nem sietek, úgy vélem, hogy ma éjjel a kastélyban maradok, dolgozom, hogy valami eredményt is fel tudjak mutatni, de előtte muszáj ennem, és talán egy jó teát innom, ami átmelegít, és némi löketet ad. A kismanók persze nem pont arra vannak beállva, hogy én megjelenek, de szerencsére kevésbé esnek kétségbe a tényen, hogy itt vagyok, mint hittem, és még némi pincepörkölttel is tudnak szolgálni, Manci néni isteni házi savanyúságával. Lehet erre nemet mondani? Nem. De azért a védelmem érdekében szeretném hozzátenni, hogy egy szendvics volt a célom, amikor útnak indultam. A némi egy egész teli tányért jelent, amit nem nagyon kell mozgatni, különben mindenfelé folyni kezd, és friss, ropogó, meleg kenyereket, aminek még a csücskét is odateszik. Királyi életem van, így teljes nyugalommal, a velem szemben helyet foglaló Tulipánnal közösen állok neki enni.
Ő a kedvenc kismanóm, régebben segített, amikor a Rellonba csempésztem be ajándékokat Nellinek, és emlékszem, hogy milyen nagyon lekonyult a füle, amikor arról érdeklődött, hogy szeret-e a lány úgy, ahogy én őt, és erre nem tudtam igennel felelni, pedig titkon várta. Megígértem neki, hogy ha a lány viszont szeret, akkor magammal viszem, és otthoni manóvá teszem, de ezt egyelőre nem tudom neki garantálni, így maradnak ezek, a közös vacsorák, történetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Szégyelli amiért régen ő is ennek a háznak a tagja volt. Még hogy bátorság és rátermettség! Egy frászt! Az óráját félbeszakítani, ordenáré módon megkérdőjelezni a tudását, tönkre tenni a kincstári felszerelést és mindezt már az első napokban. Erre csak ezek a megátalkodott főnix fiak képesek. Még a rellonosok sem voltak ilyen pofátlanok, pedig róluk mindenki azt hiszi, hogy igazi rendbontók. Na persze...Az ő idejében más volt. Ismerték a szigort, a fegyelmet és betartatták a rendet. Az akkori házvezetők még értették a dolgukat. Mi a fene történt a világgal, hogy az oktató szava már semmit sem ér és pár nyikhaj kölyök azt hiszi, mindenkinek parancsolhat? Hella ezekkel a gondolatokkal a fejében  járja a kastély folyosóit. Eleme szinte fortyog, mint egy gejzír, ami kitöréshez készül. Ereiben érzi a víz lüktetését. Felkorbácsolt tengerré változott a benne hullámzó elemi tömeg.
Most azonnal beszélni fog Farkasházy-val és felvilágosítja, hogy mi folyik a házában. Ez tűrhetetlen állapot. Olyan nincs, hogy egy diákot nem lehet megzabolázni. Csak ahogy a világban, úgy itt is elkorcsosultak a férfiak és nem tudnak a sarkukra állni. Mondjuk a nők sem, de mivel a főnixek feje és még a helyettese is sajnos férfi, így kénytelen ő kinyilvánítani nem tetszését. Hátha történik valami. Ebben bízik a legkevésbé, látva a két említett hímnemű egyedet. Szentséges Merlinre! A bolygó megérett a pusztulásra, de tényleg...Természetesen nem találja. Miért is futna össze vele? Az túl nagy szerencse lenne. Így míg keresi méltatlankodása egyre csak nő és tetéződik azzal, hogy egyik vezető sem elérhető. Végül rálel. A konyhában, ahol épp egy manóval fogyasztja ételét.
- Jó estét Rudolf, Tulipán! - lép oda a díszes pároshoz és csöppet sem érdekli, hogy evés közben vannak - Beszélnem kell magával - néz a férfire hidegen és hallatszik a hangjából, hogy az ügy, úgy véli, nem tűr halasztást - Négy szem közt - veti akvamarin színű szemeit a manóra, akire több érzelemmel és talán még bocsánatkérés szerűen is pillant. A manókat jóval többre tartja a férfiaknál, de ezt nem érezteti egyikükkel sem itt és most. Nem véletlenül. Egy vacsorányit sem várhat az eset, amivel Farkasházy-t felkereste. Sőt külön sértés volna, ha a házvezetők gyöngye megváratná kolleganőjét, aki magában sajnálja, hogy nem a konyhai személyzettel van diskurálni valója. Az sokkal könnyebben menne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A csend igencsak örömmel tölt el, és az is, ahogy kis nosztalgiával, meg egy kis álmodozással telik a vacsora. Tulipán nem fiatal, de nem is idős manó, ezt tudom, de a pontos életkora kérdéses, viszont a tanoda előtt egy, a faluban lakó családnál szolgált. Aztán a gyerekek kirepültek, elköltöztek, a szülők időssé váltak, eladták a házat, és mennie kellett. Pedig nagyon szeretne megint gyerekekkel lenni, házi házimanónak lenni, és amikor Nelli miatt megkerestem, akkor úgy érezte, hogy esetleg kettőnkhöz szegődne. Bárcsak. Sokkal szívesebben ülnék most Antonnal szemben, miközben elmesélem neki, hogy szeretném a manót kiváltani az itteni munkaköréből, és magamhoz venni, mint a következő jelenet elszenvedője lenni.
De az élet nem kívánságműsor, úgy tűnik, a vidám este, az álmodozás itt véget is ér, és nem csupán visszaránt a valóságba, de még fel is pofoz. Komolyan, tizenegy felé haladunk. Hogy erről meggyőződjek, komótosan előhúzom a zsebórámat, majd visszacsúsztatom, és kétkedő tekintettel, hogy vajon ezt most komolyan gondolta-e, felpillantok rá. Biztos vagyok benne, hogy nem fog tágítani. Hogy is volt az előbb, amikor minden olyan tökéletes volt? Olyan gyorsan rántott ki belőle, hogy még csak bele se tudok kapaszkodni a tökéletes élménybe, amit Tulipán lelkesedése okozott. Lenyelve a falatot, kedélyes, ám kissé erőltetett mosolyt varázsolok az arcomra, de kérem, nézze el mindenki, az idő, meg a tény, hogy itt a fejemet fogják venni, kicsit nehezen hozza ki belőlem a kedvességet. Ja, meg amúgy évek óta a kedvesség se megy, szóval elég rossz alapokkal rendelkezem.
- Erdődy tanárnő, kérem, foglaljon helyet. Vacsorázott már? Kiváló a pincepörkölt, a magyar konyha, egyszerűen remek.
Mondjuk tudom, van ez a női izé, hat után semmit, meg társai, de attól függ, hogy a magyar, az amerikai vagy éppen a japán idő szerinti hat után, szóval ki tudja, lehet, hogy neki is csak annyi baja van, hogy nem evett ma még. Közben persze időt nyerek, és végiggondolom, hogy mit követhettem el, de kivételesen meglehetősen ártatlannak érzem magam. Húha, szarban vagyok.
- Parancsoljon.
De mondjuk, azt ne várja, hogy hagyom kihűlni az ételt, amíg Tulipán odébbáll, addig én magam folytatom az étkezést. Éhes vagyok, és lássuk be, egy bunkó is, a kettő együtt meg... nem, nem kellene látnunk ezt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Karjait mellkasa előtt összefűzve áll a férfi mellett. Lenéz rá és kicsit, vagy nagyon, de le is nézi. Mindenkit, szóval ezzel nem a főnixek fejét tünteti csak ki ma este. Arany vére, nemesi származása, vagy a tény teszi, hogy úgy, ahogy van herótot kap az ellenkező nemtől? A kérdés jogos, de a megválaszolás egy kicsit még várat magára. Akvamarin színű szemeiben tükröződik véleménye, de ki nem mondja. Az illem és a diplomáciai készség a kutyabőrhöz jár. Így csak egy visszafogott mosollyal vezeti elő válaszát. - Köszönöm, már ettem és inkább állnék. De ön egy percig se zavartassa magát, egyen csak nyugodtan - szúrja oda, még akár kedvesnek is hallhatóan, hogy tudassa a másik féllel, hogy sikeresen megugrotta a tahóméter alapértékét. Az ételnek viszont mellesleg nagyon jó az illata. Azonnal el is csábulna egy tányérra, ha nem lenne itt Farkasházy és ő maga meg nem lenne annyira csihés, hogy az agya úgy sipít, mint a teáskanna, amikor felforr benne a víz.
Fekete fürtjei tökéletesen állnak, ahogy az a meggybordó kosztüm is, amiben a mai napot töltötte. Külleme még ezen a kései órán is kifogástalan. Bőre hidratált, tekintete pedig éberen csillog. Hallott régen olyat, hogy arról, aki a víz elemet birtokolja azt mondták, hogy a tekintete is vizenyős. Gyakran elréved, meg hasonló szamárságokat. Lehet ő a kivétel, de akkor meg biztosan az a fajta, amelyik erősíti a szabályt. - Fegyelmezze meg a diákjait. Randalíroznak, rongálnak, sértegetik a tanárokat és feleselnek. Fenyegetőznek. A magatartásuk egyszerűen tűrhetetlen! - sorolja panaszait kimért, feszültséggel teli tónusban, de társalgási hangerővel - Nem tudom mivel foglalkozik általában kedves kolléga, de ha a diákjaira szánná az idejét, akkor biztosan nem lennének ilyenek már így az év elején - beszél tovább és a kioktatás nagyon is kiérződik szavaiból, ahogy a számonkérés is egyértelműen ott van mindegyikben. Látszik rajta, hogy nem sokra tartja azokat a módszereket, ahogyan itt a tanárok java oktat. Mert ha nincs fegyelmezés, akkor ez az eredmény. Korlátok nélkül elszállnak a diákok. Kellenek nekik a kemény kézzel meghúzott határok. Ezt az elvet vallja ő a többséggel szemben és hű is hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Egészen abszurd érzés volt arra gondolni, hogy milyen szerencse, hogy az évnyitókon csak a legjobb eredményt elérőket szokás kihirdetni, és azokról jótékonyan nem beszél az igazgató, akiknek nem sikerült évet lépniük. Ahogy Lilla az évnyitón ült, és ezen elmélkedett, kedve lett volna elátkozni maga alatt a padlót, hogy elsüllyedhessen benne szégyenében. De talán egyszerűbb, és kevésbé destruktív lenne egyszerűen felállnia az asztaltól és még azelőtt távozni, hogy minden tekintet a Rothman professzorra szegeződik.
De valahogy képtelen volt mozdulni, és nem csak a gyötrő éhség tartotta az asztalnál, hanem mert egész egyszerűen összeegyeztethetetlennek érezte nem meghallgatni az évnyitó beszédet. Mintha nem állna föl és hallgatná végig a himnuszt. De legalábbis eléggé helytelennek találta, és ebben az évben mindent jól akart csinálni. Nem kezdhette azzal, hogy nem tiszteli meg az iskola vezetőjét, és nem figyel oda, mikor a tanári gárdában történt változásokat taglalja. Mert, hogy ez őt is érintette, ha a dicsőségfalra felkerülés nem is.
De aztán nem csak azt bánta meg, hogy maradt, hanem azt is, hogy egyáltalán felkelt ma az ágyból. Egy név ütött szöget a fejében, és onnantól kezdve a többi bejelentett oktatót már nem is hallotta. Frida. Frida Bergstein. A vezetéknév nem csengett ismerősen, de ami előtte állt, olyanból Lilla csak egyet ismert, akiről tudta, hogy a tanári pálya szóba jöhet. A szentségit!
Miután meggyőződött róla, hogy bizony ez az a Frida, és nem egy másik, komolyan elkezdett gondolkodni rajta, hogy hogyan is volt az az átok, de végül elvette az ötletet, hogy lyukat üssön a nagyterem kövébe. Végül inkább megpróbált láthatatlan lenni, ami persze kimerült abban, hogy megpróbált elbújni társai takarásában, akik nem értették, mit izeg-mozog. Aztán ahogy az étkezés véget ért (egy falatot se tudott lenyelni), az elsők között pattant fel, és indult el kifelé a teremből. Ha közel lett volna a kijárathoz, még jó is lett volna, de így elég sokáig tartott, mire kiverekedte magát, és közben a Süveges csajt is fellökte, aki átesett a padon, és lábaival ott kalimpált. De erre Lillának nem volt ideje, valaki majd úgyis felsegíti.
Végre kiért a bejárati csarnokba, és már épp indult is volna fel a lépcsőn, mikor megtorpant. Rájött ugyanis, hogy addig babrált a pálcájával, hogy aztán nem tette el azt, csak lehelyezte az asztalra, mintha az is egy lenne a kihelyezett evőeszközök között. És persze, hogy ott maradt! Annyira mehetnékje volt.. most mehetett vissza.
Megfordult, és fáradt sóhajt hallatva sarkon fordult, hogy visszamenjen a varázsvesszőért. Remélhetőleg már nincs odabent senki, akivel túl kínos lenne találkoznia. Nem mintha örökre elkerülhetné. De ez legyen a holnap, majd a holnapután és az azután problémája.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

- Szerinted ide csak ilyen balfaszok járnak?
Nem tudom, de mi sem leszünk mások. Nem lehetünk, és ezt te is nagyon jól tudod, úgyhogy moderáld magad, és legalább az első pár hónapban hitessük el velük, hogy nem vagyunk annyira rosszak. Kivéve vele, mert vele már most elbasztuk, de mivel nagyon szépen megkértél, hogy tartsuk meg, tényleg, mint valami háziállatot, így eleget teszek a kérésednek. De tudod, mi az alku ilyenkor mindig.
- Ünneprontó vagy. De tudom. Csendben maradok, csak ne cseszd el nekem.
Mintha hagynál más választást, minthogy ne úgy cselekedjek, ahogy neked jó. Ennyire nem kellene ostobának nézned, különben a végén tényleg elcseszem, csakhogy főhess a levedben pár napig. Akkor vagy a legjobb társaság, gondolom ezt is tudod: akkor kussban vagy. Nem úgy, mint a lány. Szavaim halkságuk ellenére vágják át korbácsként a köztünk lévő levegőt, de neki még van ideje nézelődni, amíg végre leesik neki, mégis mi történik. Szemöldököm mozdul, már tényleg elismerően, miközben ujjaim engednek ki öklömből.
- Kurva szarul nézel ki - közlöm a tényt mindenféle teketória nélkül. Bizonyos, hogy fiatalabb nálam, de mielőtt bárki is azt hinné, nem fogok neki állni megtippelni a korát, mivel nem is érdekel, plusz van jobb dolgom is ennél. Például megszerezni magamnak, aminek a legegyszerűbb módja, ha… - Nem tudsz aludni? - hajolok lejjebb, hogy ne tornyosuljak annyira fölé. Az arcomra kerülő halvány mosoly nem árulkodik másról, mint kedvességről, és a tőlem telhető legtöbb bizalmat szeretném általa sugározni a lány felé, mialatt eltűrök arca elől pár tincset füle mögé. Kezemet húzom vissza, lazán csúsztatom zsebembe, és töretlen mosolygok felfelé rá. - Miért nem? - nem mintha érdekelne. Sokkal jobban megmozgatta a fantáziám mondandójának az a része, hogy jóvá szeretné tenni a hibáját. Több ilyen diák kellene ebbe a leprába, és máris nem lenne annyira elviselhetetlen, mint amilyen most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Rendben.
Tőlem ugyan fejtetőn is pöröghet, ha ahhoz van kedve. Hivatalosan, mint házvezető, sosincs olyan, hogy véget érne a munkaidőm, de, mint tanár, van egy időpont minden hétköznap, amikor végzek, és ehhez szeretem tartani is magam. Persze van olyan, hogy egy-egy diák megkeres, ilyenkor mindig készséggel állok a rendelkezésükre, de megvallom, olyan is akad, hogy nincs már kedvem, mondjuk az olyanokhoz, akiknek nem tetszik a stílusa. Nem vagyok pszichológus, ám együtt élek egy olyan emberrel, akinek egy-egy elcsípett mondata mélyen elgondolkoztatott már, meg hát az egész életem egy dráma, szóval, elég jól megy ez a pszichoblabla nekem is. És azt kell, hogy mondjam, ez a fölém magasodó testtartás roppant mód irritáló tud lenni, de azt tanították, hogy nőt nem illik megütni, így én is csak a kanalat emelem újra z ajkaimhoz. Azt mondta, ne zavartassam magam, és én nem is zavartatom.
- Szóval, ha jól értem, a kamaszokkal az a legnagyobb probléma jelenleg, hogy kamaszok.
Zöld szemeimet a nőre emelve, próbálok rezzenéstelen arccal ránézni. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehet valaki ennyire összerakva még ilyenkor is. Nekem már délután kuszább volt a szőkés hajam, mint illendő volna, és a sötét karikák a szemem alatt valamikor az itteni oktatási időszakom hajnalán alakultak ki. Biztos, hogy rendben van a magánélete, mert én ezeknek a karikáknak a Petra és a Nelli nevet adtam, mert biztos vagyok benne, hogy Martha miatt ilyen látványosak. Hogyan ijesszük el életünk szerelmét a kinézetünkkel. A könyvem a jövő héten jelenik meg. Viccelek, még számos szerencsétlen alkalom van addig, mire ez a kasszasiker elkészül.
- Általában bájitalokkal. Bájitaltant oktatok, illetve feltalálóként is regisztrálva vagyok a minisztériumban. Ha szeretné, kikérheti a szakmai önéletrajzom és a munkásságom.
Kezdem érteni, hogy Felagund miért lett olyan, amilyen. Nekem a mesterem volt, én kedveltem a szarkasztikus humorát, de sosem akartam olyan lenni, mint ő, erre tessék, elég pár megjegyzés, és érzem a bennem lévő erők elfelásodását. Ráadásul, ha azt vesszük, ő most kezdett ebben az intézményben, én viszont már itt vagyok egy jó ideje, de Isten látja lelkem, nem én akarok az lenni, aki letöri a szarvát.
- Hm. Ha megtenné, hogy pontosítana, melyik diák és mit csinált, úgy némiképp egyszerűbb lenne a helyzetem. Kissé talán drasztikus lenne vagy negyven diákot kukoricán térdeltetni kettő miatt. Már, ha eridonosok persze.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Most szórakozik? Nem, sajnos nem. Ilyen vezetés mellett csoda, hogy nem gyújtották még magukra a házat a diákok. Ezen a véleményén még az sem mérsékel, hogy saját szemével látta, hogy az előző évben az Eridon nyerte meg a házkupát. Néhány okos és szorgalmas diák vállain viszi a többit. Ez a legtöbb helyen így van és nem ok semmiféle megnyugvásra. Azok a vállak is meg tudnak roppanni, ha néha nincsenek kímélve azáltal, hogy legalább a renitensek nyűgének súlyát leveszik róluk. - Félreértett kedves kolléga - nyomja meg kissé a szavakat - Az a bajom és lehet nem csak az enyém, hogy a diákjai nem tudják hol a határ - áll továbbra is teljesen elutasító testtartással. Feloldódásához minimum némi nyitottság kellene a másik részéről, de ezt nem is várja. Minden férfi ilyen, ha úgy érzik elvesztették a felsőbbrendűségüket egy nővel szemben.
Az is ezt csinálta, míg azon az ominózus estén meg nem ismerkedett a víz erejével. Ha Nim akkor nem lép közbe...De megtette és megállította. Aztán ők hárman elrendezték az ügyet. Azóta annak a szemétnek van egy aranyvérű neje és megannyi szeretője és sorra jár rajtuk, amikor épp várandós a felesége. Mert a vérvonalakat vinni kell tovább, ugye? Hát persze. Undorító. - Köszönöm a rezümét, ismerem a munkásságát - teszi megint helyre kimért, úrias mosollyal a dolgokat, ma már sokadjára. Látja, hogy Rudolf nem épp friss és üdének sem mondható. Kárörömmel viseltetik eziránt. Megérdemlik a teremtés csálé koronái is, hogy néha ne olyanok legyenek, mint akiket a jólét skatulyájából húztak ki éppen.
A férfi arra kéri ezután, hogy pontosítsa panaszát. Ha ezt szeretné, legyen úgy. Felsorolja a neveket és a vétkeket. A lajstrom nem épp rövid és van olyan, akinek sok rovás van a nevén, van akinek csak egy. A lényegen viszont ez nem változtat. Inkompetencia a legfőbb vétek és az nem a diákoké. - Eridonosok. Az ön eridonosai, akik úgy viselkednek, mintha nem lennének ott felettük, hogy megzabolázzák őket. Ez felettébb sajnálatos. Nem gondolja? - veti a férfi szemére továbbra is társalgási hangnemben jelenlegi alkalmatlanságára vonatkozó nézetét Hella. Belül pedig érzi magában a vizet, ahogy hullámokat vet és szinte dörömböl sejtjeiben. Amikor végez, el fog menni a teraszra és kiereszti ezeket a hullámokat, de addig marad a makulátlan modor és a nemesi neveltetésre jellemző burkolt alázás. Ehhez értenek a hímek, ő meg elorozta tőlük, hogy a nadrágokat, nyakkendőket és felöltőket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

nem jó napok, nem jó hely

Ez nem lehet igaz. Csak egy rémálom. És mégis valóság, hogy extra beadandót kaptam, Bájtaltanból és Mágusjogból is, mert nem figyelek. Valóban nem, valahogy a koncentrációm mostanság teljességgel odalett. Mióta az az incidens megesett a portrénál és bent, sikerült magamra haragítanom olyasvalakit, aki nem felejt és nem rest emlékeztetni sem engem, minden változott. Én nem akartam sosem nagy port kavarni, vagy éppen balhét, viszont Augustine igen. Noha nem ver el egy sarkon befordulva vagy éppen máshol, épp elég az, ami: kezd nagyon átfordulni a világ. Reggelente nincs kedvem kimászni az ágyból és elindulni, nemhogy órára, hanem úgy a folyosóra sem. Már a körlet sem az a hely, ahova szívesen megyek ki, jobbára szobámba zárkózom be, remélve, hogy azt nem találja meg, főleg nem a kilincset. Hunornak sem mondtam el, hogy mi a helyzet, egyszerűen hivatkozom arra, hogy ez az új évfolyam annyira nehéz, hogy muszáj sokat tanulnom. De ez nem igaz, mert nem tudok arra figyelni. Azon vagyok, hogy írok haza, vegyenek ki, vigyenek más helyre, azonban nem merek ilyesmit papírra vetni. Még arra sem volt merszem, hogy a testvéreim közül bárkinek szóljak. Egy Somogyi, aki nem tudja magát megvédeni? Szánalmas.
Ahogy ma, órák után, mérgesen, csalódottan indulok vissza a szobába, megakadok a klubhelyiségben. Ott trónol és már hangját hallva liftezik egyet a gyomrom. Talán ha közel mennék, kigáncsolná a lábam, azonban egy vicsornak is elmenő mosollyal hirtelen nekem más dolgom akad, máshol, messze innen. Szinte a kastély másik felééig menekülök, remélve, hogy túl lusta felemelni a valagát, hogy utánam jöjjön. Vagy csak nem találta meg Zalánt? Gyomrom szorul egyet, hogy mint prefektusa, nekem kellene kiállnom érte, meg ilyenek, de… de, erre sem vagyok képes. Most, hogy nincs itt, válogatott szitkokat gyárt az agyam, átkokat ismer és akár még ütne is, de ha ott van, akkor semmire sem vagyok képes. Francba.
Ledobom magam a társalgóban, bár nem idilli hely a tanulásra, sokan járnak erre, lehetséges, hogy a sok szemtanú nem lenne neki sem jó ötlet. Tessék, megint ezen agyalok. Inkább kipakolok, kicsit szipogva, majd a jegyzetekre nézek: hiányos, így kellenek a könyvek is. Elfoglalok egy asztalt, oda sem neki, csak ekkor döbbenek rá: fogalmam sincs, hogy mi van előttem. Teljesen kiment a fejemből. Mormogva túrok hajamba, fektetem a fejem az asztallapra és fogadom el a sorsom: nekem itt végem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Vannak olyan napok, amikor a könyvtár sem adja meg azt a kellő nyugalmat, amire szükségem lenne a tanuláshoz. Egy hangosabb társaság hatalmas hangzavarral robbant be, idősebbek voltak, ráadásul Kazanovval elegyedtek szóba, így nem szólhattam, hogy legyenek szívesek halkabban. Házvezetőm valószínűleg nem örült volna neki, ráadásul biztosan okuk volt elkapni a HV-t. Halkan szusszanva igyekeztem megtartani a koncentrációmat az LLG szorgalmira, és bár halkultak, de így sem volt megfelelő. Halkan szedtem össze a cuccaimat, a könyvekbe csúsztattam az eddigi jegyzeteimet, néhány könyvet a táskámba csúsztattam, míg a maradékot a kezembe fogtam, mert már nem fért bele. Veszélyes ez rám nézve, de talán nem járok úgy, mint pár éve, amikor Kende mentett meg.
Boldogan, halvány mosollyal intek Kazanov felé, majd hagyom el a könyvtárat. Előtte totyorgok párat, mert fogalmam sincs merre kellene mennem. A klubhelyiségbe nem mehetek, mert vége az óráknak, biztosan tele van, a szoba kizárva, hátha zavarnám Rókát, szóval… hát persze! A társalgó! Biztos nem lógnak ott sokan órák után, mindenki megy kiélvezni az órák utáni szabadságot. Szökkenve indulok is el, halkan köszönök mindenkinek, akinek kell, pár szót is váltok pár háztársammal, akiktől nevetve válok el, míg végül halkan lépek be a társalgóba. Majdnem üres.
Kékjeim zizzennek oldalra, fejem is mozdul, hogy meglássam Zentét, aki éppen akkor fekszik el az asztalon, amit teljesen elfoglalnak a jegyzetei és könyvei. Laza ökölbe fogott kezemet emelem szám elé, ahogy visszafogom a nevetést, így csak kuncogok egy halkat, ahogy mellé sétálok. Könyveimet csúsztatom az asztal egy üresebb szegletébe, majd simítom kezemet hátára, lejjebb is hajolok, néhány tincsem simul a papírjaira.
- A tanulás miatt szenvedsz ennyire, vagy mert fáj valamid? - mosolyom széle megremeg a kérdés végével, mert remélem nem az utóbbi. - Ha rosszul vagy, elkísérlek a gyengélkedőre - hangom sokkal aggodalmasabb lesz, mint eddig volt, kékjeimben is az villan meg, ahogy fürkészem Zente arcát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

nem jó napok, nem jó hely

Szerencsémre az idő még annyira kegyes, hogy a legtöbben kimenjenek vagy egy napos ablak elé, bánom is én hova, de aligha van tömve ez a hely. Pedig legutóbb leülni sem tudtunk, pedig akkor csak egy kártyapartit akartunk lezavarni az egyik évfolyamtársammal, végül a földön kellett ülni, de volt közönségünk. Döntetlen lett, a revansra azonban várni kellett, mert közbe szólt egy olyan fura és lehetetlen dolog, mint a szünet és az év vége. Idén még nem volt sem kedvem, sem időm rá, hogy szóljak neki, a mostani helyzeteket nézve lehet nem is lesz. Már csak az kéne, hogy valami nyílt helyen találjon meg Augustine és akkor le se vakarhatnám magamról, plusz, tuti lenne a bukás. Másrészről viszont, nagyon is jó lenne ismét olyan dolgokat tenni, mint játék, szórakozás, meg úgy a közösségi élet. Nagyon jó.
Belesóhajtok a jegyzeteimbe, hangosan, úgyse zavarok vele senkit. Valaki nevet a hátam mögött, de pontosan tudom, hogy azért, mert a felsőbb éves srácokat beszélik ki. Az egyik állítólag randira hívta, így kötelezően most fel kell sorolni az összes nevet, akik ott vannak és hogy ki milyen. A fülemre csusszannak a tenyereim, hogy ezt nem kívánom most végighallgatni, tekintve, hogy annyira sem érdekelnek, mint az, hogy megbukom-e idén vagy sem. Az sem segít, hogy fejem van a papíron, mert minden hiedelemmel ellentétben nem mászik bele a tudás a fejembe.
Az ajtó nyílik, egyel vagy kettővel, hárommal többel vagyunk megint, de nem emelem fel a fejem, hogy megnézzem ki az. Próbálom elnyomni, hogy ő az, akit nem várok, mivel azonban csend kíséri egyelőre, biztos más az. Érezze jól magát helyettem is. Nem telik bele sok időbe, míg a lépések közelednek. Kicsit görcsbe rándul a gyomrom, majd végül csak könyvek landolnak az asztalon. Leeresztem a kezem, mire látom, hogy pár színes tincs került a papírokra, meg egy kedves arc mellém. Sokkal jobb látvány, mint más, így arcomra egy halovány mosoly kerül, miközben felegyenesedem. Kissé kócos tincseim rendezem hátra, majd megrázom a fejem. Lehet kicsit sápadtabb vagyok, ezt elismerem.
-Szia Margaréta! Uhh nem, nem vagyok rosszul. De köszönöm – fordulok immár felé, fáradt kissé, de barátságos képpel. - Igazából a tanulás fáj, attól szenvedek – javítom ki a szavait, leginkább csak annyival, hogy számomra helyes sorrendbe pakolom őket. Sóhajtok végül és a halomra nézek, amit rendezni kezdek, hogy elférjen az övé is.
- Bocsi, máris rendet rakok – mondom felé pakolás közben. - Csak sikerült begyűjtenem egy-két extra feladatot, mert… - harapom el a mondat végét, majd inkább legyintek. - Csüccs le – mutatom, hogy immáron neki is akad hely bőven. Nem, nem panaszkodhatok, hát hogy néz az ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

művész leszek, meglássátok

- Na te rohadt banya, most megkapod – morog maga elé, miközben táskájába tömködi a festéket. Hogy honnan van? Kölcsönvette. Tényleg nem lopta, az egyik srác hagyta múltkor elől, ő meg megkérdezte, használhatná-e. Cserébe adott neki pár dolgot, így aztán senki sem mondhatta, hogy mekkora paraszt, hogy elszedi más dolgait. Ő általában talál és elrak, az már kérdés, hogy azt amúgy valaki hiányolja később.
Most viszont merényletet készül elkövetni. Alaposan megfontolt szándékkal indul el az egyik folyosó felé, ahol a napokban ténfergett. Meglátszik, hogy régiek a festmények, olyanok, hogy nem tudják megjegyzés nélkül hagyni azt, ahogy kinéz. Ez amúgy nem is szokta nagyon érdekelni, jobbára énekel olyankor vagy szimplán nem figyel és már ott sincs, azonban az egyik öreg banya nem egyszer festményeken keresztül követte, hogy majd jól kioktatja. Emlékezteti valakire, nem tudja kire és miért, annyi biztos, hogy rohadt idegölő. Ezért is találta ki, hogy ha harc, legyen harc. Kicicomázza, ezen nem múlik és akkor majd a hülye festmény hülye festmény lakótársai és barátai majd jót röhögnek rajta. No meg, mindig is falra akart alkotni, a szobájukban már ott fityeg pár figura, de azok picit és kezdetlegesek. Hogy gondol arra, hogy ez rongálás? Aligha.
Csak háromszor téveszt irányt, mire megleli a helyeset, oda sem neki. Az ilyen apróságokon nem akad fenn, csak vigyorogva áll meg a célja előtt. Az nem rest rögtön pörölni vele, amire csak duruzsol válaszként olasz szidalmakat, amit ha értene, a festett füle állna ketté. Előkészíti a dolgokat, jó élénk lilát, miért is ne alapon. Talán a banya rájön, mert már kárál is, a többi meg csak néz. Időben van még, egyelőre nem ütötte el az óra a takarodót, de nincs sokkal előtte. Ilyenkor erre már aligha járnak, mindenki igyekszik visszaérni, a prefektusok meg épp indulnak. Neki nem számít, olyan szabadosan kezeli az időt, hogy az már szégyen. Lehet, ha lenne esze, gondolkodna, ehelyett csak egy vonalat húz. Egyelőre nem telik többre, mert nem találta ki mit akar, ellenben a kárálás amit kap érte, felbecsülhetetlen. Nevet egyet.
- Na, most meglássuk ki lesz a festett bájgúnár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Az a legnagyobb bajom, nem csak vele, hanem általában az ilyen kijelentésekkel, hogy annyira nem hangoznak tényszerűnek. Értem én, hogy van a személyes jogok védelme, és mi, amikor ügyért akarunk kiállni, akkor nem azt mondjuk, hogy Józsi és Kati azt mondták, hanem, hogy többen a csapatból. De ha meg fegyelmeznem kéne, és már felhívtam a figyelmét rá, hogy a kérdés az, hogy kik, és nem az, hogy diákok, akkor nem értem, hogy miért kell megint ott tartanunk, mint percekkel ezelőtt. Most komolyan, negyven diákot négyért? Nem, nem tudom, hogy hányan vannak, csak annyit, hogy vannak valahányan, az is lehet, hogy egy, az is, hogy tizenegy, akik Eridonosnak vallották magukat. Hát Istenem, ez még mindig olyan, hogy ha én meg akarom, akkor azt mondom, hogy nő vagyok. Nem leszünk előrébb az információval. Érzem, ahogy a halántékomon elkezd lüketni az ér, és esküszöm, hogy ez az ér a Hegével való együttélés során alakult ki, mintha az ő koponyájából kimászott volna, mert éppen elvan azzal, hogy egy vörös hippi vászontáskával, és belemászott az én fejembe, hogy tovább táplálkozhasson.
- Na, akkor kezdjük elölről.
Próbálok nyugodt hangot megütni, de azért érződik benne, hogy egy kicsit megremeg, és nem attól, hogy annyira nagyon meghatott volna az, amit mond, hanem attól, amit mond, vagyis, hogy éppen nem mond. Nem fogok a diákjaimmal éjjel azért ice bucket challenge-t játszani, mert ő azt mondta, hogy csínyeket tesznek. Komolyan, elég nekem Martha, aki miatt úgy szédeleg az agyam, mint akit fejbe vertek egy gurkóval, nem kell még ez az extra. Azon, hogy ismeri a munkásságom, megemelkedik a szemöldököm kissé, mert így meg aztán végképp nem értem, hogy minek jön nekem a paradicsomi hajnaloktól indulva ahhoz, hogy elmondja, mégis, hogyan ártottak neki a gyermekeim. Neki, meg az egész tanári karnak. Félelmetes egy jelenség lehetek, ha ennyire fél tőlem mindenki. Neki se kell állnom gyúrni, hogy egy ilyen Ambrózy Henrikre kipattintva osszam a bölcseletet. Nem hiszem el, komolyan.
- Vannak másnak is eridonosai? Így már érhető a fizetés mértéke.
Még az államat is megvakarom, mert hát most mit csináljak? A fenébe is, komolyan mondom a diákok kisebb százaléka mondható értelmileg alacsonyabb szintre besorolható, mint, ahova a nőt is besorolom, és innentől az a baj, hogy amit mond, a piszkálódás, gúnyolódás csak lejjebb és lejjebb lökdösi őt a neki kijelölt szintnél. Az a baj, hogy van egy ízlésem, egy kialakított és elvárt rendszerem másokkal, és természetesen önmagammal szemben is. Helyenként talán nagy elvárásokkal, ezt aláírom, de azzal nagyon nehezen tudok bármit is kezdeni, aki az alacsony elvárásoknak se felel meg. És az alacsony elvárást itt úgy kell érteni, hogy az a normál emberi viselkedés.
- Igen, felettébb. Sajnálatos.
Ismeri az életművemet, a szakmai sikereimet, ami meglep, majd idejön, egy olyan intézménybe, ahol én évek óta a legvadabb kölykökkel próbálok szót érteni, ráadásul úgy, hogy házkupát is nyertünk, és kioszt. Egy olyan ember, aki mennyi is? Huszonöt? Talán. Lesznek itt még gondok, bár magamat a viszonylag nehéz személyiségűek kategóriájába szoktam sorolni, szóval velem már szinte harc lehet neki dűlőre jutni. A szemem előtti torz illúzióban megjelenik, ahogy Parszek Olivéreket meg Oláh Milánokat fogaszt reggelire. Mi is a bűnük? Ja igen, normálisak, meg tele vannak pozitívummal.
- Összegezzük, ami itt elhangzott.
Könyökeimet az asztallapra helyezem, majd ujjaimat egymáshoz érintem, és tanári hangra váltva, felpillantok rá, mélyen a szemébe nézve.
- Ha jól értem, valakik, akik feltételezhetően eridonosak, olyanok, akik hozzám tartoznak, nem megfelelő viselkedést tanúsítottak, valamikor, valahol, valahogy, de az biztos, hogy olyan pillanatban, amikor ön is jelen volt, sőt, amikor ön elszenvedője volt mindennek. Ön engem, természetesen, ebből kiindulva, teljesen alkalmatlannak tart arra, hogy vezető beosztást lássak el, vagyis, célszerű volna az iskola egynegyedét magukra hagynom. Nyilván, ez majd erősíti és építi a jellemüket. Tavaly meghalt a házvezető-helyettesük, idén, csak azért, mert maga azt mondta, elveszítik a házvezetőjüket, és akkor a leváltásom előtt még a teljes gárdát is célszerű volna valamiféle büntetéssel jutalmaznom a valamiért, amit valakik, valahol, valamikor, valahogyan elkövettek. Anton mindig egyedi észérvek alapján döntötte el, hogy kit alkalmaz, de a maga felvételi elbeszélgetésén nagyon sajnálom, hogy nem lehettem jelen. Vagy utána, Anton fejében, amikor igent mondott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

A beálló csendben fordul vissza előre, hogy lehetőleg ne lökjön el, félre senkit, mintha vak lenne és egyetlen irány csak oldalvást lenne. A tréfálkozást lassan erőltetettnek érzi, olyasminek, amit csak azért dob be, hogy újabb alkalmat kaphasson egy találkára, holott ez nem így van. Nem akar akaszkodni, ismét nem. Mintha csak megint az elején lennének, olyan. Tartózkodik, de egy része nagyon is engedni akar, nagyon is akarja azt, amit már jól ismer. Ez a változás benne, hiszen ez nem az eleje, hanem a vége és ami utána gördül le. Tehetetlennek érzi magát, ujjait akasztja a táskája szíjába és leengedi vállait. Megint fáradtnak érzi magát, még ha tagjaiban egy csepp sincs belőle, azonban minden máshol igen. Talán szerezhetne kávét, attól minden más lenne. Más. Nehezen gondol a változásra, azonban muszáj.
- A szerencse fia vagy, ki mondana neked nemet? - somolyogva pillant felé, hiszen nem szokott sok választási lehetőséget adni. Ámbár most nem utal semmire, hiszen tudja, az igazgató tanult ember, olyan, aki ha kutatást hallt, szívesen enged teret neki. Annak idején a saját ittléte is annak számított, hiszen a varázstalan vérfarkas a mágikus környezetben mi nem, ha nem egy hatalmas lutri? Senki sem tudta, mi lesz, hogyan lesz és most tessék: ha még csak egy út kezdetén, de itt sétál, kibírta, elbírta.
- Nem tagadom – semmit sem. Felesleges. Már rég nem próbál hazudni, nyílt lapokkal játszik, mert tudja, semmit sem veszt vele. Már nem. Bólogatva figyeli a szavait, hogy nem is rövid időre rendezkedik be. Átfogóbb időszakot ölel fel, így nem lepi meg a dolog, két hétből nem is lehet alaposan tanulmányt írni.
- Ohh, akkor szívesen írok pár sort én is. Vélhetően engem jobban meg fog viselni a következő év – nevet fel halkan. - Ha minden igaz, teljes állásban maradok – lehet egyszerűbb lesz egy naplót vezetnie, majd átadnia, hogy nyugodtan vegye bele a diákok eredményei közé, valamit biztos megdob majd a diagramok között. Fene tudja. Ha pedig ebéd, akkor már fordul is rá a Nagyterem irányára. Lépne, amikor megérzi ujjait a csuklóján. Bőre bizsereg belé, miközben némán szidja magát: ennyire vágyná az érintést? Nevetséges. Ujja rezdül meg, mintha csak emlékezne, hogyan csúsztassa feljebb ujjait, kulcsolja össze a másikéval, de nem történik meg. Lazán pihen ott, egy pár pillanatig néz csak le, majd apró sóhajjal emeli meg állát. Nem a falra néz, nem máshova, megkeresi az ismert íriszeket és sajátjait fúrja beléjük, miközben ajkaim lágy mosoly játszik.
- Nem lesz kellemetlen, nem fog zavarni. Az ajtó nyitva áll majd – mint régen. Akkor nem bírt beszélni, zavara mindig megfojtotta. Most is érzi torkában, de ez talán más. - De szólok, ha valami van. Ellenben nem zavarhat. Meg kell tanulnom létezni így melletted. Mert… nem menekülhetek örökké – hogy mi elől, azt nyitva hagyja. Elmondta már elégszer, amit akart, hogy mi lesz? Nem keresi.
- Találjunk egy jó helyet, ahonnét meg tudnak csodálni – nevetgél, mintha az előbbi komolyság eltűnne és tovább halad az áhított ebéd felé. Fogalma sincs, mi ez az egész. Ismét nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Van az az elcsépelt mondás a magyaroknál, hogy ki mint vet, úgy arat. Szeretném elhinni, hogy mi még csak a vetés részénél tartunk, és ebből valami olyasmit tudunk majd aratni, ami mindkettőnknek gyümölcsöző lesz. Gyermeteg lennék, mert szeretném ezt hinni? Kötve hiszem, hogy azért lennék gyermetegen naiv, mert ugyanúgy vágyom azt a mosolyt, amit nekem intéz, mint amit egykor mindennap láthattam. Azzal a mosollyal kelhettem és alhattam le, mintha csak így lenne megírva, de nagyon úgy tűnik, hogyha a sors egymásnak is szánt minket, ugyanúgy bekaphatja, mint eddig tette. Bár nem vagyok semminek elrontója, de tudom, hogy most ennek így kell lennie. Nem lehetünk egymás mellett.
- Te egész sokáig bírtad - nevetek fel visszafogottan, hiszen tudom mire gondol. Ha valamit kigondolok, annak mindig úgy kell lennie. Ha nem úgy alakul képes vagyok addig elmenni, még az én elvárásaimnak megfelelően csattan minden a helyére. - Felesleges is lenne - felelem halkan. Van ebben valami különlegesen elbaszott. Ahogy ő, úgy én is megéreztem és megérzem a mai napig őt, mintha a láthatatlan kapocs, ami összekötött minket évekig, még mindig ott lenne valahol. Elhalványult, gyengécske, de nem adja fel, és egymás közelében tart minket. Új erőre a közösen eltöltött éjszakák alkalmával kap, mikor elringathatjuk magunkat abban a tévhitben, hogyha másnap reggel felkelünk, minden rendben lesz.
- Micsoda? - szeppenek meg láthatóan, de azonnal folytatom. - Gratulálok! Büszke vagyok rád, Helvey. Mindig is ezt szeretted volna - kékjeim áthatóan fürkészik arcát, mosolyom szélesedik, miközben megállunk. Egyetlen pillanatot hagyok magamnak, míg elveszek a tekintetében, majd szólalok meg, és bármennyire szeretném meglátni mosolyát, nem mozdul pillantásom az övéről. Tökéletesen visszaadja azt a mosolyt. Mély levegőt veszek, visszakerül a mosoly arcomra, aminek széle remeg meg a folytatásra. Akaratlan lépek hozzá közelebb egyet, csuklóját eszem ágában sincs elengedni.
- Ne menekülj előlem, ha nem szeretnéd megtenni - pillantok le rá félárbocra eresztett kékekkel, szívem hatalmasat dobban, miközben pillantásom lejjebb esik. - Csodáltak már elegen, én viszont téged szeretnélek úgy, ahogy eddig nem volt rá alkalmam. Elviszlek innen - még egy aprót lépek közelebb hozzá, ajkaim érintik homlokát lágyan, még puszinak sem nevezném, amit művelek. - Keresni foglak - motyogom bőrének, majd lépek el tőle, ujjaim csúsznak le csuklójáról, ahogy a Nagyteremtől ellentétes irányba sietek el, hogy elhagyhassam a kastélyt. Keresni foglak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

- Végletekig tudom bírni, kivéve, ha épp hiszti napot tartok – persze, akkortájt is sokat nyelt, fogta vissza a vadállatot odabent vagy épp szükség nem volt rá, hiszen volt, aki megnyugvást adjon. Hol így, hogy másképp. Karok záródtak köré vagy csak hangjának kellemes dallama, amelytől visszahúzódott a vad, elkerülve, hogy egymást tépjék. Mostanság azonban senki sem fogja vissza, az pedig előtör, élesebben, mint valaha. Nem akar arra gondolni, hogy egy nap már nem fogja ismerni a nyugalmat, a békét, de benne van a pakliban, mint sok más. Érzi, hogy valami rezdül benne, de korántsem annak az ingere, hogy üvölteni akarna. Bírta. Bírja és bírná, ameddig világ a világ, azonban erről sem ő döntött. Kirántották alól a talajt és megint csak hagyta érvényesülni, pedig tiltakozni akart. Akar még?
- Rég volt az, hogy próbáltam elrejteni bármit is – hiszen ott volt az az éjjel, amikor még arról is lerántotta a leplet, amelyről valóban nem akarta, még ha nem is volt titok. És később sem, amikor hiába nyitott félve ajtót, hogy mi marad majd belőle másnapra, mi marad lelkéből, törött szívének darabjaiból, arcán öröm volt és mosoly. Hogy akkor élőnek tűnt a szürkeségben. Most is annak tűnik?
- Bizony – bólogat, amikor egy könnyedebb téma pereg le ajkain. Egészen biztos, mégsem meri még annak beállítani, ezért nem is kürtölte világgá. A diákok sem tudják, elég majd akkor, amikor hivatalossá teszik, mégis, boldog, hiszen végre elért valamit. Életében nem volt sok komoly döntés, mielőtt megmarta a farkas, aligha mondhatta volna rá valaki, hogy büszke rá. Link volt, olyan, akit nem átkarolni akart volna a másik, hanem megfojtani. Egy apró halállal került közelebb ahhoz, aki most áll és büszke arcot igyekszik vágni, csak épp nem ismeri, hogyan kell.
- Köszönöm – ingatja meg a fejét. - Áhh, én csak egy fasza estét akartam egy kempingben, de ez lett belőle – nevet fel, hiszen ha akkor és ott nem dönt úgy, hogy elmegy, elválik a csapattól, most nem lenne belőle semmi.
Lehet most is az. Hirtelen nem tudja eldönteni, ahogy megállnak végül és a közelség immáron kitartóan marad, öleli körbe őket a folyosó zsivaja, amit mégsem hall egyikük sem. Csak szavakat mond, ismét nem gondolkodva ejti ki azt, ami odabent van. És mert igaz. Nem menekülhet. Megtette már egyszer, akkor is véletlen találkoztak, akkor is közel voltak egymáshoz. Akkor is reszketett bensője arra, ahogy közelebb lépett.
- Mégis megtettem – egy ideig. Amikor elzárkózott a világ elől is, nemhogy előle. Lassan nyitott, végül pedig itt áll, felfelé pillant, talán kissé megszeppenve, értetlen. Ismét. A levegő akad benn egy pillanatra, ahogy megérzi mellkasában a saját szívverését: erősebb. Mintha feltámadna valami, amit már halottnak vélt: fájdalmasan szúr egyet, de ott van. Él.
- Hogy micsoda? - elveszik a szavakban. Ahogy eddig nem volt rá alkalma. Létezik olyan? Nem tudja elképzelni, nem is akarja. Arca kezd égni, ahogy érzi, hogy zavar önti elé. Értetlenül áll, hiszen aligha történhet vele ilyen, ennyi idő után és mégis. Elviszi innen. Nem tud mit szólni, csak felsóhajt, ahogy aligha, de megérzi homlokán ajkának érintését. Pillanatokra hunyja le a szemeit, keze kapna az ujjai után, de végül csak nagyobbra nyílt kékjeivel bámul rá. Egy bólintás, határozottan, szavak nélkül, mert nem fogja most fel ezt, miközben kapaszkodik a táska szíjába, mintha csak az tartaná a földön. Semmit sem ért, ismét nem. Elvinni, mégis hova? És miért? A közös ebéd gondolata száll tova, ahogy távozó alakja után néz. Valaki koccan neki, ekkor riad fel és rázza meg a fejét.
- Keresni – szusszantja maga elé, ahogy elindul a cél felé. Jobb lesz, ha lefoglalja magát, mára mindenképp. Tenyerét simítja mellkasára, a heg fölé, amely alatt érzi zavarának, érzéseinek gócpontját: mintha csak ugyan ott lenne, vadul kalimpál, a sötétben pedig apró fény pislákol, megmelengeti, még ha hamis is. Nem érti. El kéne engednie, és közben… Még ennyi idő után is?

//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

X ruha   X zene   X megborítasz

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kezdjük. Mi sem természetesebb ennél. Megint felsorolja a neveket és a diákok bűnlajstromát. Szépen, lassan és teljesen nyugodtan, hogy a férfi megértse, bár ezzel kapcsolatban kétségei vannak. Nem veszi fel a cinikus kérdést, amit kollégája elejt, mert ő maga kezdte azzal, hogy biztos eridonosok voltak-e a rongáló rendbontók. Olyan pitiáner módon viselkedik, ami lepereg Helláról. Korábban kell ahhoz felkelnie a karikás szemű Rudolfnak, hogy megalázza. Mert ez a céljuk. Minden hímnek beépített rutinja van arra, hogy miként viselkedjen, ha az ellenkező nem ereje teljében közelít hozzá. Ledominálni a nőt, vagy így, vagy úgy, ez a lényeg. - Pompás. Egyetértünk - húzza érzelemmentes mosolyra száját, ami jól láthatóan kicsit felsőbbséges, ugyanakkor lesajnáló gondolatokat takar el hitelesen, amik közben a fejében járnak.
Miután a férfi a magát lejárató, őt teljesen hülyének nézés taktikáját választja, Hella csak jót kacag magában. Ekkora dilettánst, pedig az apja azt mondta, az idén egész értelmes tanári kart szedett össze az igazgató. Honnan vette az értesüléseit, amiket átadott lányának még az év elején? Nos a válasz egyszerű. Talán még Farkasházy is értené. Kapcsolatok. Minden a jó kapcsolatokon múlik manapság. Apja pedig egy város alpolgármestere, meg persze aranyvérű nemes. Az ajtók és a dossziék így, még akkor is megnyílnak előtte, ha volt pár stiklije. Ilyen a politika. Nem de? Minden eltussolható, főleg ha valakinek a vére csillogó. Előnyt kell kovácsolni mindenből és ehhez az Erdődy család tagjai nagyon értenek.  - Feltételezhetően? Ugye csak tréfál, hogy nem tudja a diákjai nevét, akik a házába járnak? - vonja fel szemöldökét, mivel a férfi pont most igazolta saját maga a hozzá nem értését. Ezek a tanulók rá vannak bízva. Felelős értük és azt sem tudja hogy hívják őket. Szégyen. Ugyanúgy ahogyan az egész további szólánc, amit összefűz, de ki bánja. Mondja csak. - Ezeket ön állítja. Én azt mondtam el, immár harmadjára, hogy a diákjai összetörtek igen értékes kincstári felszereléseket. Szembe szegültek tanáraikkal, akiket emberhez méltatlan hangnemben inzultáltak. Ez pedig tűrhetetlen. Viszont abból, ahogyan ön a helyzetet kezeli, már teljesen érthető számomra, hogy miért korcsosult el a ház ennyire - mosolyog továbbra is olyan udvarias higgadtsággal, hogy az már talán a másik számára irritáló lehet.
Eleme belső tombolása elenyészett, ahogy rájött, hogy ez a férfi is ugyanolyan könnyen kezelhető, mint bármelyik másik. Ugyanaz a viselkedés, ugyanaz a dominálási vágy, mögötte meg, szokás szerint a nagy semmi. - Tudja nem mindenkit a szép szeméért, vagy az elbűvölő mosolyáért vesznek fel egy nagy múltú, magára valamit is adó intézménybe - válaszol úgy, hogy közben egyiket sem látni rajta. Tekintete jéghideg, mosolya pedig az a fajta, amit csak a nemesek képesek kivitelezni. Pedig Hella bizony kifejezetten szép nő, akinek igéző szemei és mosolya van, már amikor megengedi magának, hogy olyan legyen. Ez nem most van és nem Rudolf lesz az, aki ezt valaha is látni fogja. - Sajnálom, hogy raboltuk egymás idejét. Azt hiszem az ön által említett személy felé fogom a továbbiakban jelezni észrevételeimet. Kellemes estét kolléga, és ha esetleg kap, akkor még egy kis titkos tiramisut egyen a vacsorája mellé. A manók mindig csinálnak, de csak azoknak, akiket régről ismernek, mint engem - biccent sejtelmes arckifejezéssel, majd sarkon fordul és ott hagyja a férfit bármi egyéb interakció lehetősége nélkül, s amikor az már nem láthatja, rosszindulatú és konspiráló mosolyra húzza ajkait. Farkasházy tömje csak a fejét. Neki nincs kedve ehhez az inkompetens alakhoz tovább. Kétségbe vonja a szavát? Megkérdőjelezi ittlétének jogalapját? Szánalma, de ám legyen. Próbálkozni mindig szavabad, csak Erdődy Hellával nem érdemes. Talán azzal többre ment volna, aki a föld alatt van és akire a kedves kolléga rögtön rá is fogta, hogy elveszése miatt olyanok a diákok amilyenek. Nem kedves Rudolf. Azért mert nem pátyolgatni kellene őket és simogatni a kis buksijukat, hanem fegyelmezni és következetesnek lenni velük. De az, ahogy az ábra mutatja, nagyon nem megy. Annyi baj legyen, az igazgató talán majd adni fog a szavára. Ha mégsem...Nos, arra is van megoldás. Fő a befolyás és a kapcsolatok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Úgy elszaladt az év eleje, ahogy azt nem szégyellte. Képes vagyok még a mai napig kapkodni a fejemet ide-oda a sok inger hatására, amiknek a tompítója Zalán. A legtöbb esetben. De tudom, hogy nem támaszkodhatok mindig rá, szóval most is ennek lettem az áldozata: egyedül sétálok a folyosón, vállamon a táskám, szabad kezemben pár könyv és jegyzet, mikor befordulok a következő folyosóra és szemben találom magam az eridonossal, aki persze ismét sántikál valamiben. Ironikus, hogy ezt éppen én mondom.
Megtorpanok, fejem minimálisan biccen oldalra, ahogy igyekszem felfogni mégis mit látok. Pedig én tényleg csak nyugalomban szerettem volna elbicegni a körletig egymagamban, és mondjuk még időben. A vonal felkerül a képre, a banya visít, én meg összébb húzom magam a hangra, ha már a fülemre nem tudom simítani a tenyeremet.
- Nem akarom elhinni, hogy neked ez megéri - borzongok meg, majd indulok el feléjük, ahogy megállok Teddy mellett. - Mármint azt gondolom tudod, hogy hamarosan takarodó, tehát nem fogsz visszaérni a körletedbe, megbüntetnek, és még rongálsz is. Remek kör - bólogatok mindentudóan, mert egyértelmű büntetés a jutalma a srácnak, ha nem szedi össze magát még a takarodó előtt. Ami mondjuk kellemetlen, mert én meg itt állok mellette, és nem is mozdulok, hogy legalább én beérjek a Levitába időben. Tudjuk be annak, hogy mentem, ami menthető, tehát hogy ne kerüljön még több vonal a portréra, mint ami már rajta van. Felkapom fejem a nőre, aki ismét visítani kezd, hogy egyetért a szavaimmal.
- Jaj, maga csak bólogatva is egyetérthet - húzom össze megint magamat, fél szememet csukom be is pillantok inkább Teddy-re ismét, hogy hátha sikerült mérlegelnie a szavaimat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Az egyetértő bólintás sokkal többet elárul, mint azt gondolná. Mindezek után még belesimul a hangom adta nyugalomba, mintha pár pillanattal ezelőtt nem az fordult volna meg a fejemben, hogy tudnék neki fájdalmat okozni. Ha kell, akár évekig is - éppen ezért, minden ép eszemet összeszedve mosolyodom el halványan, ahogy lejjebb hajolok. A válaszra hümmentek, kezem már mozdul, hogy a tincseket tűrjem el arcából. Ám az utána következő reakció még engem is meglep.
- Komolyan beszélsz? Ez mindenkit meglepne, mégis mi a fasz?
Felegyenesedem, zsebeimbe süllyesztem kezeimet, amíg a lány konkrétan pofozgatja magát. Túlzás lenne azt állítani, hogy türelmesen, de moderálva magam várom, hogy végre képes legyen valami emberi lényként viselkedni, és netalántán még vissza is forduljon felém, hogy legalább valamennyire érdemben folytathassuk a beszélgetést.
- Azért szórakoztató volt.
Az, de nem érek rá ennyi időt elcseszni erre, mikor ennél mindennek több értelme lenne, csak megint belerángattál a baromságodba, én meg eleget teszek neki. Kékjeim a velem szemben lévő falról esnek ismét a lányra, aki megszólal, de értelmes megint nem esik ki a száján. Halkan nevetve emelem kezeimet szemeimhez, könnyed mozdulattal dörzsölöm meg azokat, majd ahogy leejtem magam mellé fejem felfelé fordul. A plafont szuggerálom pár pillanatig.
- Borzasztóan idegesítő vagy, mondták már? - biccentem előre fejemet, majd pislogok lefelé, leginkább a felém nyújtott kézre. Igyekszem koncentrálni az elhangzó névre, de ahogy kiejti a száján, úgy is felejtem el.
- David Jeremy - sütöm le tekintetem a felém nyújtott kézre, felső ajkam húzódik fel minimálisan, ahogy csak belegondolok abba, hogy hozzám érjen. - Nem érdekel melyiket használod - előzöm meg a felesleges kérdéseket, hogy én melyiket használom, és lehet hab a torta tetején, hogy az sem érdekel, ő melyiket használja - még a vezetéknevem sem hangzik el. Legalább abban biztos vagyok, hogy két név hangzott el, plusz a háza és évfolyama, mintha minimum kihallgatáson lenne. Talán nem is áll messze ez annyira a valóságtól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Alig kezdődött el a tanév, viszont még is rég elkezdődött már és rögtön ezernyi tanulnivalóm van. Tegnap már konkrétan nem a tankönyv csukott be engem, hanem én őt. Reggel az íróasztalnál ébredtem egy nyáltócsában, amit valószínűleg én okoztam. Annyi volt a mázlim, hogy a Mágiatöri könyv pár centire volt tőlem, mert ha azon dobom be a szunyát akkor megint vehettem volna meg, és mostanában le vagyok égve, egy piszkos galleonom nincs. Benyalok apámnak, és már is jön a szép kis summa a markomba. Még jó hogy a kaját nem kell fizetni, mert akkor már régen éhen haltam volna. Most egy jó csuka, és a fontosabb dolgok között melyiket lehet választani? Könyvekkel megpakolva baktatok be ebédelni, és a hangulatomon cseppet sem javít hogy az alsóbb évesek milyen vidámak. Nevessetek csak kis barátaim, majd eltelik gyorsan az a pár év, és sírni fogtok. Mint most én is. Nincsen elég problémám, de már azon is el kellene gondolkoznom hogy mi szeretnék lenni, mármint minek szeretnék tovább tanulni. Biztos hogy megéri a fáradozást, de én az öt elvégzett évfolyammal is meg lennék elégedve. Majd lesakkozzuk a családban, és kiderül mi lesz. Ahogy haladok elém csapódik két másodéves forma, és a nagy beszélgetésben magukról se tudnak semmit, nem hogy arról hogy mögöttük valaki bosszankodik. Az egyik leül, a másik meg tovább megy, majd megáll mint egy autó a közlekedési lámpáknál. Olyan hirtelen stoppolt le a kis csákó, hogy jobb híján beleütköztem. Meg sem kottyant a kis baleset, de nem hiányzott az életemből. Mivel mostanában mindenkivel összetűzésbe kerülök, próbálom jól kezelni a szitut.
- Hé, máskor figyelj egy kicsit jobban haver! Még jó hogy nem lett baja a csukámnak. Hátra léptél volna egyet, és annyi neki… Minek az út közepén kell teadélutánt tartani? – kérdezem felhúzott szemöldökkel és úgy csóválom a fejemet, mint egy mindent látott, tapasztalt vénember.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Egy egészen kalandos átváltoztatástanon voltak túl. Sündisznóból kellett tűpárnát csinálniuk. Kivételes alkalom volt a mai, mert ezen az órán nem érezte úgy, hogy kizárólag ő bénázott volna. A végére csupán két embernek sikerült tökéletesen a varázslat, egyikük pedig az ifjabbik Harmat testvér, Dominik volt. Ő maga is meglepődött először az apró diadalon, de a vigyort még ebédszünetben sem tudta senki letörölni az arcáról. Zalán, bár együtt vonultak le a nagyterembe, odaérvén rögtön le is maradt tőle, mert az Eridon asztalától Kornélia vadul integetni kezdett felé. Odalépett hozzá, nem fejeltett el ráköszönni Teddyre és Lilire sem. Ilyenkor jött rá, hogy a főnixek között sok jó barátra tett már szert. Mire átszáguldott rajta a felismerés, addigra égkék pillantását már mágnesként vonzotta magához az asztal végében üldögélő, magányos alak. Autumn volt az.
 Nem ez volt az első eset, amikor Zalán azon kapta magát, hogy bámulja a Danvers lányt. Minden ilyen alkalom rendszerint úgy végződött, hogy fogta magát és odaszegődött mellé nem túl értékes, de attól még szórakoztató társaság gyanánt. Amint megejtett egy gyors csevelyt Kornéliával, el is indult Rue felé, de valamilyen okból kifolyólag megtorpant az asztalok között haladó diákok sora. Nem ismerte az előtte kifakadó srácot, viszont mögüle kikukkantva, az utána következőt igen: Dominik volt az, megszeppent, már-már ijedt tekintettel.
 - Ne piszkáld, nem direkt csinálta. Igaz, Dominik? - szólalt meg halkan, de határozottan. Valószínű épp az átváltoztatástanon elért sikerét ecsetelte a többieknek és annyira belefeledkezett, hogy oda sem figyelt, hova lép. Vagy épp hol áll meg. A fiú barátja kérdését meghallva sietve bólogatni kezdett és nem volt rest odébbállni. Még mindig nem szólalt meg, de úgy látszott, nem is nagyon szeretne, ellentétben Zalánnal. - A cipődnek sincs semmi baja, és szabad az utad. Elég kell, hogy legyen - tette hozzá. Nem tudta, hogy honnan szerezte a hirtelen jött, apró bátorságot. Talán úgy érezte, Augustine terrorjánál rosszabb nem zúdulhat a nyakába ebben az iskolában. Vagy ez csak sima védelmi ösztön a barátja iránt. Ki tudja...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Kétszínű vagyok? Dehogy. Maximum manipulatív. De az is igaz, hogy Zalán csak azt kérte, hogy őt ne kérdezgessem a halántékán éktelenkedő hegről, szóval mást megkérdezhettem. És erre a legjobb a pletykás lánybanda volt a nagyterem asztalánál. Magamra erőltettem egy műmosolyt, és szinte csillogó szemekkel néztem rájuk.
- Jézusom, láttátok egy nyár alatt mennyit izmosodtak a fiúk? Főleg Zalán, azért elég helyes lett, kár hogy ott van rajta az a heg. Nem tudjátok, hogy került oda? – ivódtam be két mondat után, ők pedig azonnal mesélni kezdtek. Of course. Lételemük a szóbeszéd. Csakhogy minél többet hallottam, bennem annál jobban ment fel a pumpa, mintha valaki direkt felfőzte volna a véremet, hogy a fülembe lüktessen. Felpattantam az asztaltól, a lányokat egy szó nélkül hagyva magukra – nem mintha nagyon érdekelte volna őket. Sétálnom kellett. Gondolkodnom, mielőtt cselekszem, hiszem híresen rossz pillanatnyi döntéseket tudok hozni. Karjaimat magam mellett lóbálva, indulatosan szedtem a métereket kifele a kastélyból, el az emberektől. Erre nem jött velem szembe?
Egy pillanatig elgondolkodtam. A helyes választás az lett volna, ha hagyom elmenni mellettem. De egyszerűen képtelen voltam. Nem tudtam volna úgy tükörbe nézni. Milyen barát lennék úgy? Barát. Akik hónapokig nem beszéltek, de most hirtelen megint igen.
- Könnyű a kisebbekkel kikezdeni, mi Augustine? Félsz, hogy a veled egyenrangúakkal esélyed se lenne? – ragadtam meg a férfi vállát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Magasabb volt. Sokkal, és tudnom kellett volna, hogy talán esélyem sincs, az agyam egyszerűen mégse fogta fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Már hogy ne vettem volna észre? Gondolom, Karola részéről ez költői kérdés volt. Tudható, hogy jó a memóriám, és automatikusan figyelek a részletekre. Félelemből, persze, hiszen az első tapasztalatok után jó pár életveszélyes szituációtól mentett meg ez az elővigyázatosság. Furcsállom, hogy szabadkozni kezd, hirtelen azon kezdek el tépelődni, hogy vajon mennyire tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget ezeknek a karkötőknek. Mert hát, valóban nem abban mérik a barátságot és mélységét, hogy külsőleg mit hord az ember, hogyan nyomatékosítja azt a külvilágnak. Elég, ha ketten, az érintettek tudják egymásról, hogy bármiben számíthatnak a másikra. Messze vagyok attól, hogy bölcselkedően hívjam magam, de többek között ezen apróságra is rájöttem, amióta a kékek közé tartozom a kastélyban. Így hát, veszek egy nagy levegőt, és próbálom őt megnyugtatni. Ha valóban emiatt néz ki pocsékul, feleslegesen teszi.
- Örülök, persze. Semmi gond! Elvégre nem várhatom el, hogy mindig rajtad legyen. Biztos van olyan öltözék is, amihez nem passzol, szóval ne csinálj belőle gondot. Egy kedves emlék, amit csak jó, ha megőrzöl, de a lényeg nem ezen van - felnőttünk. Ezt már nem teszem hozzá. Megváltozhattak az igényeink, ízlésünk, gondolkodásunk. Ha valamelyikünknek már nem fontosak ezek, akkor nem kell élni vele. Majd bekerül a kincsesláda mélyére. De melyik végzős hisz még az olyanokban, mint a barátságkarkötő?
- Ahha... - lépdelek a felszerelésekhez, hogy megtaláljam amit kért. - Az a tésztanyújtó micsoda is kell, ugye? Vagy ez a lap pont ahhoz kell? - zavarodok össze láthatóan. Kihúzogatom a fiókokat, de nincs sok szerencsém, mert nem látom. Aztán, mintha villám csapna belém, rándulok egy nagyot, majd megdermedek. Kihúzom magam, és csak lassan fordulok meg, döbbenettől csillogó szemekkel nézve vissza rá. Ilyen drasztikus, erős kijelentésre nem voltam felkészülve.
- Hogy mi?! - fut ki belőlem a döbbenettől sokkosan. - Ne tereld a témát. Elrontjuk a pizza ízét, ha szomorúan sütünk - fogom meg a vállát, ahogy mellé lépek. Azt hiszem, ezt fontos megbeszélni. - Kérsz teát?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

művész leszek, meglássátok

Persze, hogy ellenkezik. Még ha festett is, ezeknek van egy külön világuk, életük, amit élnek vígan, vagy épp búsan, de működik, mintha csak a normális lenne. Vagyis, annak egy fura változata. A lényeg viszont változatlan, ami pedig az, hogy ragaszkodnak hozzá és lehetőleg úgy, ahogy azt annak idején valaki megálmodta. Jó kérdés ki, kik alkottak ide és miért, de megtették és most itt lógnak, a jó ég tudja mióta. A por nem fogja őket, arra van bűbáj, időnként pedig bizonyára fel is újítják őket, mert a festék sem pereg, de azért látni, hogy nem mai darab. Egyes darabok ártalmatlanok, egyesek meg olyan bosszantóak, hogy nem hagyják békén Teddy nyugalmát sem. Vagy csak indokot keres megint arra, hogy túltöltődött energiáit levezesse.
Ellenkezzen csak, ő meg vigyorog, nem is figyelve azt, hogy valaki közeledik. Aztán lépéseket hall, mégsem riad meg, még időben van, bár az már más kérdés, hogy amit épp művel, nem épp szép dolog. Felkészül arra, hogy prefektus jön, azonban amikor a hang megcsapja a fülét, kénytelen felnevetni. Leereszti a kezét, mert éppen akarta volna folytatni a művet, amit elképzelt fejben. A kis dobozba ejti, hogy ne a földre csepegjen, vagy a cipőjére, majd az illető felé fordul.
- Ó, dehogynem éri meg. Már ahogy visít, épp elég – persze, az már más kérdés, hogy egy portré sértegetéseit fel sem kellene venni, nemhogy ellene menni festékkel vagy bármivel. Ilyen őrült ötlete is neki lehet, mert akik a falra alkotnak, legalább azt mondják, művészek és így mutatják meg a világnak. Ellenben Teddy mit akar megmutatni? Hogy tud vonalakat húzni? Mondjuk, ha a mai művészetet nézzük, ezért, egy üres vásznon lehet valaki milliókat fizetne.
- Tudom már ki vagy te – mintha csak most ismerné meg, ismerné fel, kibe futott bele megint, vagyis inkább, most ki futott belé. Talán egy fokkal jobb színben van, de még mindig mankózik, bár mintha abból kevesebb lenne. Nnna. - Te vagy az én lelkiismeretem, hús-vér emberként. Már múltkor is, most is. Zseniális, mindig akartam egy ilyet – mintha rajta múlt volna, úgy szórakozik ezen, és még nem is sértő módon, látni, hogy úgy örül neki, mintha karácsonyi ajándékot nyomna a kezébe a srác. - De, jajaja, csúnya, rossz én, kint is vagyok és rongálok. Ez a büdös banya viszont akkor is megérdemli. Olyan mocskos a szája, lehet ragasztót kellene rajzolni neki – összeszűkült szemmel nézi, mintha el akarná átkozni, majd végül legyint. A banya azonban visít, mire felszisszen, mert ezt telibe kapta füllel, így arrébb lép.
- Jó, én érthető vagyok. Na de te? Eltévedtél talán? Egy kanyarral arrébb vagytok ti kékek. Vaaagy… csak nem? Tilosban akarsz járni? - mintha ez lehetséges lenne, de láthatóan nem bully, aki éppen kiéleződik arra, hogy abba kössön bele, ami a másikban a leggyengébb. Ő csak kerge.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

X ruha   X zene   X megborítasz

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Vérszagra gyűl az éji vad. Természetesen Augustine-t nemhogy visszafogja a szeme láttára lezajló teljes összeomlás, épp ellenkezőleg, mohón táplálja éhségét. Látja szavai alatt megroppanni a navinést, aki ugyan mindent megtesz, hogy a sírás messzire elkerülje, az arcára van írva a döbbenet, a fájdalom, a megalázottság és a félelem. A félelem attól, ami ezután következik, mert bár abban biztos lehet, hogy a fiú egyetlen ujjal sem ér majd hozzá – s nem csupán azért, mert tanárok is vannak a terem végében -, egy embert sokkal könnyebb szavakkal megsemmisíteni. Míg a felszakadt bőr heggé szelídül, a törött csont összeforr, addig a lélek és szív sebei lassan gyógyulnak, s örökre izzó sebhelyként maradnak meg, melyet életünk végéig cipelünk. A levitásnak sem a pofonok fájnak, még csak nem is a folyamatos kiabálások, hisz a hangos szó nem ér már el hozzá. Az apja szeméből áradó megvetés, anyja hiánya és teljes érdektelensége irányába: ez az, ami végül gennyedzve ellepte bensőjét. Nem teszi boldoggá az, hogy Ramónát így látja, még csak kéjes elégedettséget sem érez. Biztonságban van. Amíg ő bánt, őt nem bántják, amíg félik, addig neki nincs oka félni.
- Nem hallottam jól, mit is mondtál? – egy hangyányival közelebb hajol, olyan ártatlanul, mintha nem az előbb alázta volna porig a vöröst. Szeplői szinte eltűnnek pirospozsgás, szégyentől égő arcán, a szemében csillogó sebezhetőség pedig húsbavágó. Mégsem áll le, egyszerűen nem képes rá, azt sem tudja, akarja-e, hogy szabadon engedje a másikat. Egy hang valahol mélyen legbelül azt súgja, hagyja végre békén, hiszen nem ártott semmit, ugyanolyan elesett, mint ő, ez a hang azonban az évek során olyan halkká csendesett, hogy Augustine nem hallhatja meg.
- Azt mondtam, hogy menj kukázni. Vagy netán én nem beszélek elég érthetően? – fogai közül sziszegi a szavakat, szemei fenyegetően villannak. – Esetleg szeretnéd, hogy segítsek? Lehet ezt is – látható, hogy ebből a segítségből nincs ember a földön, aki szívesen kérne. Inkább menekülne előle. Bármennyire is leblokkolt, bármekkora is a sokk, a lánynak muszáj megmozdulnia, mielőtt a levitás úgy dönt, finomnak tűnő nyers erővel indítja útnak. Nem fogja bántani, nem üti meg, nem marad majd fehér bőrén az ujjlenyomat. Sokkal rosszabb lesz az a megaláztatás, ami akkor következik majd, amikor a fiú kivezeti a teremből, majd egy könnyed varázslat segítségével beledobja egy kukába. Mert ez utóbbit viszont biztos lehet benne, hogy megteszi.