Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Miért?
Nem gyerek már, mégis, mostanság kevésbé kedveli a változást. Lehet látni, hiába teheti össze mancsait kezeit azért, mert tetőt kapott a feje fölé és még az ő igényeire van szabva, a szájíze kellemetlen. Aztán persze megérti, mert feljebb lépni és új felé nyitni mindig kellemes és kihívó. Annak nem, aki évek óta egy helyzetbe ragadt bele és toporog, az irigy és dühös, morcos, mint valami kisgyerek. Lehet most éli a másodikat?
Aztán elmúlt a harag, ahogy a vacak ciklus is, és talán megint magában keresi a hibát és az okot. Persze, nem foghatja örökké a kezét, nem vezetheti a nyugdíjas évei felé sem, mert akkor ő is beragad, magával rántja, egymást rántják, és... Már megint túlgondolja, jellemzően. Csak egy kicsit kellene engednie, nem makacsként ragaszkodnia ahhoz, aki annyit segített. Hálásnak kell lennie, mégis, mellkasa nehéz és benne ül egy szomorú madár, bánatosan csapkodva szárnyaival. Kellemetlen, mint ahogy reggel a fogkrém mentolos aromájára ráhúzta a narancslevet, vagy amikor kilépve tornacipője kapásból átázik, mert pocsolyába lép.
Már nem fordult vissza, remélhetően nem cuppog vészesen, nem néz ki idiótán, hogy farmerben és fehér pólóban jelenik meg, mert oké, hivatalos szerv, de mennyire? Elszokott ezektől, amikor valahova ment, cipelték, senkit sem érdekelt, hogy mit visel. Most mégis, idegesen simítja ki a gyűrődést a póló alján és csak ezután lép be. Aztán rájön, hogy a fésűt megint elfelejtette, így azzal bajlódik az ajtóban. Szép bemutatkozás...
Bejelentkezik, kitölti a lapot és leül. Vár. Persze, talán ő jött előbb, vagy már el is késett. Talán nem is ma van. Meg van zavarodva. Tudja jól, hogy hozzá kell szoktatnia magát ismét ahhoz, hogy emberek jönnek-mennek, hogy emberek vannak és léteznek körülötte, még ha önmagában manapság megint nem a legbiztosabb, mióta feljött a komolyabb tanulás témája. Bizonyára az volt a pont az egészre, így inkább mély levegőt vesz, felölti a kellemesebb ábrázatát és próbál nem úgy ülni, mint aki menten felugrik és világgá szalad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Amióta "becsengettek", nagyot fordul a világ. Nem, nem hiszi, hogy megfiatalodott, egyszerűen csak elfelejtett mindent, erre rá kell jönnie. Amit eddig művelt a pizzázóban, a faluban, csupán félműszak, félüzem, a mély víz maga az épület, a kastély és a temérdek arc. Be kell ismernie, hogy a cirka 6 év alatt berozsdásodott, türelme talán csorba, de mélyen él benne valami, aki nem tutul éjjelente semmire.
Mégis. Csak kissé nyúzottan gyűri meg orrnyergét, a zsivaj, ami a háta mögött fokozatosan hal el, szinte felüdítő. Sok "nem egyszerű" tény mellett egy plecsnit is viselni kész kihívás, főleg, ha néha tőle várnak csodát, mert épp a fejük fölé nőtt. Nem vészesebb azonban annál, mint amit vadabb álmaiban hitt - bár egyes háztársai vagy épp megmozdulások elég erősen kikezdik a türelmét. Szinte biztos, hogy egyre több ősz hajszálat fog a kobakján találni.
Kifelé menet neki is egy jó kövér cigarettaszüneten jár az esze, pont meg is üti orrát, amely csak arra ad jelet, hogy valaki talán épp kiskaput játszik ki. Neki meg ugye. Egy rövid kanyar, aztán finoman ellép egy összeragadt párocska mellett, de amikor meglátja ki is az elkövető, már majdnem felkacag. Megállva köhint párat, amolyan hé, figyelj már rám tekintettel.
- Fél lépéssel beljebb vagy, mint illene. Szeretnél büntetőmunkát? - de nem, vigyora inkább szórakoztató, mintsem annak a ténye, hogy amúgy miféle párbeszéd alakult legutóbb közöttük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Ő nem vár senkire sem, így nem türelmetlen, elácsorog bármeddig igazából vagyis majd valamikor illene megindulni a dolgára is, de az annyira nincs időhöz kötve még, így nem toporog, ellenben a másiknak fontos lenne, de az időt és a lányt nem tudja megsürgetni, ha bemenne és megkeresné, hogy kitessékelje, az még kellemetlenebb lenne mindenkinek is. Szóval... ez van? Egyelőre eldumálnak, amivel gond sincs, szóval kivételesen nem menekül, újabb mérföldkő meg ilyesmi? Fogalma sincs, még a végén tényleg az lesz, hogy elmondhatja, van egy haverja. Vagy már mondhatja? Hogy megy ez amúgy? Vissza kéne emlékeznie. Lehet már benne van a dologban, csak nem veszi észre, meglehet. Manapság már minden.
- Ahh, ez nagyon kedves gesztus. Köszönöm – bólogat is mellé, meghatott arcot igyekszik vágni, de nevet ő is a végén, hát ha ő lenne az az erő, amely megsürgeti a tanulmányai elvégzésére, igen érdekes lenne, jó móka vagy... akármi. Abbahagyva a rötyögést, nagy levegőt vesz, oldala kicsit szúr, kellemes. Meg is masszírozza, miközben a másik rágyújt, elnéz a kijárat felé, mintha ritkulna tömeg kicsit, vagy csak eloszlott az, amelyik elsőként tört ki és azért látja ennyire gyérnek. Nem figyelt oda, már akkor sem, amikor még a tömeg része volt, ez ilyen. Mert mindig abban megbújni a legkényelmesebb, de a legjobb, ha a tömeg kicsi. Nagyon kicsi. Idekint meg egész kellemes.
- Nem tudom, az átlag életkor a mestertanoncok között nem épp velem egyezik meg, abból gondoltam. Ilyenkor általában jön az, hogy biztos sokat buktam. Ha nő lennék, legalább foghatnám zabigyerekre, de így... ehh – legyint nagyot, eddig még mondjuk nem volt konkrét kérdése arra, hogy miért csak most, akinek pedig volt, annak válaszolt, mert amúgy annak illendő volt elmondani mindent is, amit kellett. Ott nincs is kérdés, még nem hívták vissza, be, az irodába, hogy számoljon be. - Azt mondod senkit? Na majd meglátjuk – szerinte meg pont, hogy lesz, nem hozza azonban fel, nem akar még ennél is jobban paranoiásnak és aggodalmaskodó mocsoknak tűnni. Felőle aztán lehet bármi, nem mindenre kell válaszolnia, ugye? Csak a jó lelke...
- És tényleg jól hangzik, most mondd meg. Hát így már simán akarom. Ha nem is veszel el, a neved add már oda – cukkolja egy sort, egy kicsit, tény, bólogat is mellé, legyen szép neve, ha már élete kevésbé? Valami olyasmi. Vagy annyi sem. Mindegy. Jót mosolyog a dolgon, ez tény. - Na majd észben tartom, mennyire jó – pakolja el a dobozát és akkor csendben pöfékel az ég felé fújt füstfelhővel. Vannak esetek, amiket csak hagyni kell, hogy menjen, amire lehet nem is figyel, miközben történik. Majd később felfogja. Vagy nem. Kicsit még kavarcos, kicsit még zötyögős és olajozatlan. Még úgy érzi, hiába beszél a másikkal könnyedén, feszeng, valami módon nem engedi el és persze ez az ok saját maga. Ahogy kihajított egy egész társaságot annak idején, úgy zárta el a dolgokat magában és most nem tudja, hogy kell megint elővenni. Mennyire látszik vajon.
- A tömeg. Na meg én is. Ez majd elválik – engedi a dolgot, eddig is úgy van vele, hogy engedi és hagyja, hogy valami majd lesz, ha már belecsöppent. Tömeg, nem barátja és sosem akarja. A sok embert sem akarja többé. Keveset? Talán. Meglátja. Közben persze megérkezik, akit várt és így most már biztos, amit az elején próbált mondani; nincs semmi baj, csak lemaradt. Már jó, tényleg nem örült volna, ha más bizonyosodik be. Visszapillant Denis felé aztán, elmosolyodik. Aprót, de mosoly.
- Ugyan, semmiség. Nem az adósságért teszem – tényleg nem, és igazából nem is tudja, miért. De megteszi. Vagyis úgy van, hogy megpróbálja. Ebből lesz, ami lesz. - Huh. Oké, lakat marad a számon, rajtam nem múlik, hogy több rajongód legyen – nem tudja, ez mennyire igaz vagy épp az, hogy csak azt leplezze, hogy a rosszfiús külső ilyesmit takar. Nem az ő joga megítélni, a kinyújtott kezet elfogadva rázza meg azt, majd int utánuk és hagyja, hogy menjenek. Ő is megindul végül aztán, talán kicsit késik is, az órájára lesve realizálja ő is az időt. Hát, évek óta nem késett sehonnan, illik megejteni az elsőt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Zsebébe tömködi a telefont, amin eddig valami istentelen zombis játékot tolt és már belezsibbadt a feje, de amúgy roppant szórakoztató, mert offline, erre pedig nincsen nagyon térerő sem, nemhogy sok lehetőség arra, hogy simogassa. De amúgy is kezd lassulni, megint, majd otthon megszereti, öreg már szegény, szóval lehet elővenni a tárcát és gondolkodni, mert hulladékot nem akar, nem kell kettő ketyere, amit szid. Csak kicsit meleg a hátlap, reméli, nem ma fog elrobbanni a zsebében, hogy aztán örökké lyukas lábbal emlékezzen, hogy mit és hova kell tennie. Az órája azt mondja, hogy van ideje arra, hogy lehuppanjon semmit tenni a következő előadás előtt, de azt már nem, hogy ezalatt megfutná a falu és az iskola távot – rohadt bagó, ugye, ugye – így úgy dönt idebent oldja meg azt, hogy későn kelt és kimaradt a reggeli. Azt már tudja, hogy van konyha az iskola falai között, hogy manók vannak ott, amitől már most viszolyog, de azt is elmagyarázták, hogy amúgy kedvesek és bármit kérhet. Neki elég lenne egy hely, hogy megkenjen vagy három zsömlét, de fogalma sincs, mit fog ott találni, már ha megtalálja. Azt nem kötötték az orrára, vagy elfelejtette, éhenkórász mindene megint egy dologra koncentrál. Jó, azt megérti, hogy a bizonyos napok után indoka is van fél lovat enni per nap, de ilyenkor szimplán csak a normális napi szükséglet kellene, nem szégyelli, amennyire szeret a konyhában tenni-venni, úgy megenni is. Nem baj, a hurkák elkerülik.
Éles kanyarral fordul be a folyosóra és pár lépés után lassít le, amint megnézi magának ezeket a képeket. Ha ma jött volna ide, sikítana, hogy mocorognak, kurjongatnak meg ilyenek, de most csak nevetős képe fordul a kavalkád felé. Oké, ez láthatóan egy élvezetes csendélet, akad itt minden, bár ő tudná még bővíteni, már csak így, futólag áttekintve. Egy jó disznóvágás, lagzi, az az igazi, falunap, lenne itt aztán minden, amire már most kedve lenne ropni, de hát na, az, hogy az iskola közepén kezdené el, kicsit se lenne furcsa. De hát... na. Épp az egyik felé rikoltó alaknak kívánna válaszolni, amikor a folyosó másik felén lát mozgást. Nem tudja, mennyire divat erre a freskókkal beszélni, így inkább csendben marad – mert szerinte ez ciki lenne – és inkább lépéseit a valaki felé kormányozza. A mulatás ütemére csettintget párat, majd az alak roppant ismerős. Aha. Amennyire nincs benne a pletykákban, ez a srác annyira igen, olyannyira, hogy még ő is hallott róla. És semmi jót. Ejj.
- Na a csókosszájú, hogy ityeg? - lassít le, majd meg is áll, de igaz, nincs szavában semmi sértő, csak odabökte. Közlési kényszerrel, mert manapság van olyanja néha. Fura, mi?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

A harmadik alak annyira nem fogta meg, mármint sokat nem láthatott belőle és amit mégis, az épp elég volt. Alapvetően nem szokta érdekelni, hogy ki és melyik szájában van, amennyiben az nem megy már el illetlennek, mert aztán hangosan krehácsol, és nem, mindegy milyen nem, nem válogat. Nem ellenzett ő semmit sosem, most meg aztán főleg nem, nem vadászik a szerelmesekre, hogy jól szétkergesse őket, mint valami rém, még a jelvény miatt sem, amely ugyan indokolhatná, de annyi ideje nincs, meg nem is akarja. Nincs itt ténylegesen egész nap, mint akik itt élnek, jön és megy, vannak fontosabb és munkásabb dolgok is, mint a felügyelet és szerencsére vannak rajta kívül mások is, akik mindenkire figyelnek akár helyette is. Nem, mintha annyira lusta lenne, csak ugye, dolgozni is kell valamikor, nem hull ölébe a pénz.
A távolodó alak látványa végül eltűnik teljesen, a szőke srác meg lassan indul meg, mint akinek a világ minden ideje a zsebébe jutott és sosem kellene sietnie. Vagy nem is akar. Nem nagyon ismeri, nem tudja betéve, mikor és mit hall, azonban a kastély hangos és a falnak szája is van. Annyira képben van, hogy mi a keresztneve, meg nos, néhány dologgal, amitől harsog a ház. Mindenkinek megvan a maga keresztje, azóta okosabb, mióta a háztársával beszélt és mégsem, mert... semmi köze hozzá. Való igaz, hogy nem szép dolog és megérné a nyaklevest, de akkor szegény srác a büdös életben nem mossa le magáról, hogy mások intézik helyette a dolgokat. Úszni is úgy kell tanulni, hogy a vízbe vannak először lökve és ússzanak amennyire bírnak, és bár spártai a felfogás, meg a módszer is, egyelőre kettejüknek kell rendezni vagy veszni hagyni a dolgokat, aztán ha eldurvul, nos, akkor már nem lesz ilyen elnéző. Mintha lenne egy, a saját nyomorán túllépő védekező mechanizmusa, ami ösztönösebb, mint a rosszat teregetni magára, másra vagy épp gyógyítgatni ezt-azt, és még sincs, mert miért lenne. Mert most tanul társasági életet élni, mert amúgy rég tudja, mi az és amúgy meg... mindegy. Van. Néha.
Beérve mellé, lelassítja elnyújtott lépteit és már-már úgy szisszen fel, mintha az a parázsló vég az ő bőrét égetné. De komolyan. Érti ő, hogy laza, meg faszacsávó, meg ki ha én nem, de esze talán még sincs sok.
- Ó, én nagyon sok mindent szeretnék. Az nem téma jelenleg – egy pillanatra sem szakad le, olyan természetességgel lépdel mellette, mintha haverok lennének. - Az hogy te mit akarsz, már érdekesebb kérdés – nem mintha egyáltalán választ várna erre, sőt, csak megejti. Aztán kinyúl, amint elhúzza a szájától a bagót, és épp standby állapotban pihen meg, és nemes egyszerűséggel lopja el tőle. Mivel úgyis rá fogja fogni a füstöt, egy slukkot enged magának, majd a fal egyik jelentéktelenebb pontján nyomja el. Néha tökre el lehet hinni, hogy az, hogy mennyien tartják „cukinak”, csak valami jó álca.
- Elő se vegyél másikat, mert megetetem veled. Legyen eszed, legalább a klotyóba bújj el – íme, a szigor. Nem vasprefektus, ha most ezért majd jön, hogy jól panaszt tesz, ám legyen. Visszapillant felé, a csikk egyelőre zsebkukába megy, ujjait megtörölve engedi le végül a kezét.
- És még órán is kéne lenned, nemde? Szóval akár akarhatom azt is, hogy szívj valami rémesen gagyi dologgal, vagy hogy kivágják a kukába a jelvényed. De ugye, én nem szívatok másokat, csak mert épp unatkozom és épp nem tudok játszani a... nos, tudjuk mivel – de mindezt csevegő hangon, mint az időjárást. Szép, nemde? Magát is meglepi, miket tud.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Teljes nyugalommal ül le az asztalhoz, hogy ő most úgy teletömi magát, mint soha máskor. Ez persze nem igaz, de tagadhatatlan, néha megesik, hogy nem a saját, vagy a pizzázó kosztját fogyasztja, hanem enged az iskolai menza varázsának. Nem, nem ugyan az persze, itt nem áll a vastag karú, mégis már bőrlifegős Rózsika néni egy pult mögött és faarccal adagol, hanem itt huss és már minden ott is van. De, már nem veri le a tökleves kancsót meglepettségében és ezzel vált ki osztatlan röhögést. Az első alkalmak félelmetesek, a többi már kész megszokás.
Nincs szokott helye így mindig potyázik, ahol épp akad, de most már tudja, melyik az ő háza asztala. Ha nem figyel, random választ egyet, eddig még senki nem zavarta el, nem sok alkalom akadt, reggelente pedig, ha épp bent maradt éjszaka korzózni, az a kis reggeli egyik álmos, még be-begyógyult szemnek sem zavaró. Most viszont asztalt is talált és társaságot, noha nem épp a pletykasarkot, mert azt kikerülte, nem a susmorgós fajta, így inkább hallgatja a lelkes beszédet arról, hogy nemsokára kezdődik a meccsidény és hogy milyen csapatok vannak. Mintha amúgy értene hozzá. Kimondani nem tudja egyelőre a játék nevét, magában próbálgatja két rágás között, de mindenre olyan lelkesen bólogat, mintha a fogó neki nem szerszám lenne vagy épp fogócskás játékban az elkapóember, vagy a gurkó-t értené, hogy épp miért vigye le az ellenfél fejét a meccsen. Erre kicsit rosszallóan csóválja a fejét, mert ilyet elvileg nem szabad, de amaz nem foglalkozik vele. Kinyúl hát, hogy még egy szelet húst szerezzen és már harap is belé, egyelőre csend áll be. Legalább illedelmes és teli szájjal nem beszél. De továbbra sem zavarja, had mondja, talán még tényleg ki is megy megnézni, miféle őrület ez, hogy ennyire pörög rajta. Azt már vágja, hogy ez olyan a sulinak, mint az ország mugli felének a foci.
Szerencsére nem veszi észre az ujjal mutogatást sem, mert érdekes fejet vágna, így inkább marad a tányér látványa. Elnyammog, italért nyúl, amikor mozdul valami a látómezejében és közeledik. Nem reagál rá, mivel itt felállnak és kimennek az emberek, megszokott dolog, még ha a tömeg nem a kedvence. De az alak levágja magát szembe vele, és a második falat után szinte megérzi az égető tekintetet, amely mindjárt lyukat is éget belé. A villát leengedve, ráérősen rágva emeli fel a fejét és amint elkapja a tekintetet már meg is szólal. Neve hallatán ráncolódik a homloka, de persze, persze, mindenki hall ezt-azt. Prefektus is, könnyű úgy. Vagy valami olyasmi.
- Hogy mit? - mivel lenyelte ami a szájában volt, így már meg is tud szólalni. Oké, ez amúgy is hülye játék, túl sokat pislog, mintha már kényszeres lenne, de meg amúgy is. Ki és miért? De valamiért, egyelőre akaratlan állja a pillantást – nem, véletlen sem azért, mert kimeredt szemekkel nézi az arcot. Tuti, hogy látta valahol, realizálja, de ha most megverik sem tudná megmondani, hol. Ebben biztos.
- Ööö... oké, fura szokás, de azért, már ha nem sértelek meg, meg ilyenek, szóval... Ki is vagy te? Mármint, ha már kihívóm van... - mert nem esik ám le az a poén, nem-nem, annyira ártatlan kis mókának hiszi. Mert mindenbe és mindenre a „jót” feltételezi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Oké. Talán mégis korán van neki ahhoz, hogy gondolkozzon és használja az agyát, vagy ne épp így reagáljon arra, ha valaki bevágódik elé. Mert ez anno, a gimis kajáldában tökre olyan lett volna, hogy nem szól, csak mereszti a szemét és csak aztán történik bármi, miután valaki elbukik. Természetes dolog, sok a haver, van, akinek meg ilyen a megszokott és a többi, ő meg hamar felvenné és asszimilálódva folytatná a marhulást. De ez nem egy gimi, ő már nem tini és kicsit a kör, akiket ismer és azok sem így viselkednek vele. Van egy olyan érzése, még ha semmiről sem tudnak, amiről nem kellene, mégis, egy kicsi lépés távolság mindig van és mindig akad. Már csak a kor miatt is, van, akinek a jelvény nem tetszik vagy rosszul értelmezi, amikor nincs jó kedve és furán néz. Mindegy is. Erre jön ez a nőci, mert nem kislány, azt bőven látja, tehát bizonyára mestertanonc mint saját maga, levágódik elé és előadja ezt. Persze, hogy elsőre köpni-nyelni nem tud, másodszorra meg a kajára koncentrált meg a mellette ülő szavaira. Ő is elhallgatott, eléggé, vagy meglepődött, vagy úgy hiszi, ismerik egymást meg minden, neki ebben már nem kell belemásznia. Pedig mennyre együtt tud érezni vele, hogy fogalma sincs mi történik, de azt nagyon tudja. Oké. Jól van ő, már többet beszélget, ismerkedik, belefér, igaz? A tömeg nem nyomja össze, nem kell örökké benne ülnie. Tökre más már és mégsem kicsit.
- Cuki... - aztán kibukik belőle a dolog és még ahogy néz is. Ő is hasonlóan támasztja meg a fejét, könyökét az asztalon pihentetve támaszt ő is állat, csak nem olyan.... cukin, ahogy a másik. Szabad ujjával ütögeti meg az állát, mint aki gondolkodik közben. - Lassan el kell gondolkodnom a sok ezresen, amit ez után a szó után fogok szedni. Hát mi „cuki” van ebben? - vagy benne, vagy úgy abban, hogy tökre értetlen. Vannak dolgok, amiket lehet nem kellene hangosan kimondania vagy kérdeznie, de ezt még nem tapasztalta ki és tanulta meg, még mindig évek csendje van a háta mögött, szóval, van mire fogni a dolgot és arra kenni, hogy hozott rossz döntéseket, amiket nem így kellett volna és talán nem lett volna a hozadék egy nehéz massza. Mindegy. Leereszti a kezét, gyors megtörli a száját és a kezét, ha már egyelőre nem tömi magába a maradékot, mert akkor nem tudna beszélni. Aztán a kinyújtott kézre pillant és erre már könnyebben kapcsol. Nem olyan hülye, mint aminek először látszott. Vagy hát, igen. Ő szokott szóviccelni, és amikor vele teszik, nem mindig jön át. Ez ilyen. Főleg nem arról. Akaratlanul ignorálja agya az utalást. Megint. Remélhetően van türelme.
- Örvendek, Odett – ráz vele finoman kezet, mert így illik, miközben figyeli. Ha van is valami fura, mélyen ülök és bizsergető érzés a tarkóján, mintha valaki figyelné, nem figyel rá mert nem tudja azonosítani. De mivel sokan vannak, amúgy is úgy van vele, hogy valaki, valakik nézik. Ennyi.
- Jóllakott óvodás Belián – engedi el a kezét, bár biztos nem éhes, előtte is ott van annyi kaja és nem nyúl egyhez sem, szóval valamire figyelnie kellene. Ráncolódik is a homloka, olyan, mintha azt keresné, melyik évben ültek a menzán egymás mellett vagy épp kinek a kije, mert tudja, hogy ismeri.
- Tökre ismerős az arcod, de nem tudom megmondani honnan. És ez frusztrál. És ezt kimondtam hangosan, megint. Remek – engedi el, egy sóhajjal és inkább nagyot kortyol. Nem teszi hozzá, hogy tudja, hogy utalni akar valamire, mert na. De a legutolsó dolog lenne azt feltételeznie, ami a kész válasz, mert ő annyira tagadó fajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Neki sincs most éppen nagy affinitása arra, hogy bárkit is itt nevelgessen, meg semmi, de úgy néz ki, az élet vele nem kegyes. Mert miért is lenne minden egyszerű. Társaságban lenni, emberek között, az év elején ódzkodott tőle, most egészen megszokott dolog, még ha neki nem is a természetes. Na az meg főleg nem, hogy valakivel így andalogna egy folyosón, valahogy se ingerenciája, se az ő korosztálya nem erre leledzik. Mert lehet azt mondani, hogy a kor csak egy szám, azért mégis vannak határok, meg ez neki inkább egy amolyan második munkahely, ott pedig nem a lamúrra koncentrál, hanem a dologra. Így is van elég, vagy elég gondja, vagy bármi, amit időt igényel. Ingázik eleget, és lehet inkább azt tette volna most is, mind a kettejüknek jobb lenne, neki nem kellene a komoly felét élesztgetni, a srácnak meg nem szakadna senki a nyakába, aki épp nem valamit akarna épp tőle, hanem csak a szája jár és papol. Pech. De van az a pillanat, amikor ha már ő szív, szívjon mindenki? Valahogy úgy.
- Nem mintha a hangulat itt érdekelne bárkit is – emelkedik meg a szemöldöke, majd aztán persze nem hülye, érti ő, mire céloz, amire, őszinte röhögés tör ki belőle. Ahha. Pont arra vágyik, hogy a pénzt erre költse, ilyenre. Ha eddig nem tette, nem most fogja elkezdeni, nem miatta és főleg nem itt. Nem tudja, hogy komoly-e, vagy sem, nem is érdekli. Kezével legyintget párat. - Rossz a házszám, én pénzt nem adok neked és nem is foglak felkeresni. Sajnálom – nem, de hát komolyan, mit hitt? Hogy majd beáll a sorba? Jó vicc. Ahogy ez az egész is. Belekezdett, de már elment a kedve. Főleg, ahogy szinte süketet tolva szarik arra, amit az előbb mondott. Fáradt nyögése is ezt mondja, meg a „kellett ez nekem?” pillantása, hogy oké, érti ő, helyi menő gyerek aki azt csinál, amit akar és tesz mindenre. Érti ő. érti. A füstfújásra fapofával válaszol, nem ettől fog most megfulladni, egy-két legyintéssel tünteti el onnan a felleget.
- Oké, értelek. Teszel te mindenre és mindenkire, blablabla. Unalmas – persze tényleg ingere van arra, hogy megetesse vele a dekket, de megint csak azt műveli, amit az előtt. Ellopja, de most már pöfékel, nem nyomja el azonnal. Addig agyal, hogy mit véssen fel neki, mert még mindig nincs kedve hozzá és idegeli. Pedig nincs feszült napok alatt. Bár ki tudja.
- Segíthetsz azzal, hogy visszaveszel az arcodból. Vagy befogod és elhúzol a dolgodra. De én mást biztos nem kérek – veti oda, sőt mi több, arca most már olyan semmis, hogy az sértő. Sehol a rá jellemző mosoly, vidám pillantás. Semmi. És ez rossz. Nem szeret ilyen lenni.
- Értem én, hogy te mindenkivel csak szórakozol, meg játszadozol, úgy, ahogy nem szégyelled. Lehet sokak szerint ez baaaromi menő. De ritka magányos vagy te valójában, biztosan, szóval valahol sajnállak is – megint elnyomja a dekket, mielőtt vissza akarna vágni és egy kiszögellés rejtekébe dobja. Aztán megáll, neki ennyi elég is volt. Vagy végképp viszketni fog a tenyere.
- Nem fogok neked itt feleslegesen litániát tartani, úgyis süket és túl hülye vagy hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ez most jobban meglepi, mint valami öblös, a hajszínétől a kislábujja állásáig kitérő öblös válasz, amelybe aztán talán még a hatszáz éves rokonai viszonylatát is beleszövi, de nem. Nos. Csak ennyi és látványos értetlenség. Valljuk be, lehet, hogy most jön rá, hogy nem az egyszerű eset és személy felé próbált nyitni, amúgy aranyosan, csak épp ő olyan, aki mellett elrobog a poén, mint valami gyorsvonat, de ha egyszer koppan... Vagy sosem. Pedig amúgy vicces gyerek ő, próbálkozik és állítólag megy is neki és tessék, most aztán végképp elvágta magát meg az esélyét arra, hogy együtt nevessenek meg minden. Meg kéne oldani valahogy, csak fogalma sincs. Néma, „tessék?” kérdéssel nézi tovább a nőt és vár, mert olyan kis türelmes, csak adja most a szájába a megfejtést kicsit, hogy aztán valahogy, valami hasonlóan kiengesztelje? Erre gondol első körben, aztán mégis, a másik feje koppan az asztalon. Megilletődve néz körbe, mintha már menteni akarná magát, hogy nem, nem ő volt, de mégis, csak nem úgy, ahogy hiszik és fogalma sincs. Figyeli, kicsit közelebb hajol, késztetést érez, hogy finoman megbökje, de nem, csak türelemmel vár.
- Öhm, minden oké? - nem, hogy lehetne, viszont ki kell mondania, ha tovább ül kukán, akkor jöhet az, hogy süket, agyalágyult és a többi. Kicsit az, de nem lényeg. Kínos ez, nézik is őket elegen, ő pedig belebámul a tányérba, lehet követnie kellene, arccal a maradékba és mormogni, mint valami bolhás, akkor lehet olyan szépen összecsengenének, mint a villák csörgése a tányérokon,  de nem, ülve marad, lába kicsit idegesen jár az asztal alatt, a nyelvét rágcsálja. Na ezt hogyan oldja meg? Mondjon viccet? Bármit? Helyette megint a nő mond valamit, ami rosszabb, mint egy igazi, olcsó és fájdalmas szóvicc. Nagyot sóhajt.
- Én neki... vagyis, na. Ne haragudj, korán van még, hogy működjön az agyam – fogjuk erre, mintha másnapos lenne, rosszul aludt, kelt, nem lenne benne a kávé és ilyenek. Amúgy is, tényleg és mégsem, mert mégis ébren van mindene, agya is, csak ugye, tipikus, ott van előtte a megoldás és nem látja, mert a fától az erdőt sosem. Arca pillanat alatt világosul meg, hogy elmondja, hol láthatta. Néha hagynak szanaszét ilyeneket, címlap, vagy épp kinyitva, elég belenézni, meg amúgy is lapozni, mert sose látott előtte ilyet és akkor biztosan ott ragadt meg. Így már kerek. Ez a része.
- Áháháháháá hogy Igéző és te! - vág közbe, kezd büszke lenni mindjárt, de a vigyorkezdemény az arcára fagy. Ha most ivott volna, márpedig kezében ott van, hogy erre készült, sugárban köpné kifelé és milyen jó, hogy várt, azzal olyan mélyre ásná magát, hogy nemhogy nem látszana ki, soha nem kerülne elő többé. Magában ismétli meg a szót, mintha csak káromkodás lenne. Az is.
- Hogy te... hogy az... - lassan fordulnak a kerekek, csikorognak. Mint valami film, úgy pereg vissza az előző két poénra, amit nem értett. Most ő koppan, de csak fejben.
- Ó, bazdmeg... - és ezzel jelzi, hogy leesett neki a poén, fejét fogja, egyszerre rémület, hogy hogy mi is a másik, aztán mégis, válla rázkódni kezd. Először úgy tűnik, mintha sírna némán, aztán jön hozzá a hang. Oké. A kisebbikkel rémületes, hogy találkozott és fájó most is. Vele? Most kezd röhögni. Már-már kínjában, igen. Lehet megőrült az információtól?
- Nem hiszem el, baszki! - dől hátra, nem bírja, igen. Fel kell dolgoznia. Egyre többen vannak körülötte és ez.. egyszerre ijesztő és érdekes. De arra még ráér.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Talán ha épp nem feszülnének az idegek, kiakadt volna, hogy úgymond felkínálkozik neki, bármire, de lehet mégsem, mert ezt a srácot nem tudja az ismert dolgai után komolyan venni. Nem, mert hát, ki veszi komolyan a nyilvánvalót, amikor a főiskolán is hasonlóképp nyilatkoztak meg egyesek, valahogy mégse voltak olyan kelendőek, mint hitték és egy másik körben mégis, mindig találtak valakit. Fogalma sincs, mennyien veszik be és veszik meg a másikat és nem is érdekli egy pontig, de aztán mindig szóba jön valaki, aki miatt az ember homloka ráncolódik. Aztán rájön, hogy ez az élet, mindig vannak gyámoltalanok és görények, hogy csak talán az ő lelke próbálkozik azzal, hogy jó legyen és törjön össze mindent és mindenkit, hogy talán ő az őrült, az idióta és mindenki más csak túlél, ahogy tud. Aztán nem tud arra gondolni, hogy ez túlélés, mert nem. Lehetnek botlások, de folyamatosan... nos, az már rég nem az, ahhoz már a lélek sötétsége és hiánya kell. Az már... más. És akkor jön egy ilyen, mint ez a srác. Komolyan. Hosszan sóhajt, fáradtan. Ennek mondhat bármit, lepattan róla.
- Nem, nem volt nehéz. Rád van írva a többi szarság mellett – de nem kezdi el magyarázni, sorolni, hogy mikre is gondol, mert felesleges. Vállat von, röhög meg hasonló válaszok jönnének rá, neki meg nem kenyere a megváltást elhozni neki és nem is lesz az. A pólus két vége, csak közös pontok vannak. Neki fogalma sincs arról ki és hogyan találta meg és miért, mert nem egyeztet ő senkivel ilyenekről, mivel nem lakik itt hivatalosan, csak amikor néha bent alszik, de akkor sem azt figyeli ki és miért tesz dolgokat. Le van maradva, az iskolai pletykák nehezen vagy későn érik el, persze az nem, ami olyan forró, mint a frissen kihullott parázs, mert arról mindenki, vagy épp rohadt sokan beszélnek és nehéz kikerülni. Vagy a véletlen, amit el-elkap néha, de ő nem egy olyan gócpont, amelyet mindenki ellát infóval és nem is vágyik rá. Most épp sikerült belenyúlnia és nem tudja, hogy ez mennyire lesz rossz nekik, a másiknak. Semmit sem tud, csak azt, hogy ha tovább húzza, lehet, hogy nem lesz büszke rá. Lehet, hogy nem is akar. Néha dühös akar lenni, nem a mosolygós, aranyos srác a levitából. Néha mintha mégis más akarna lenni, kicsit a bestia, aki benne csücsül.
- Szűz – arca, mint a faragott kőszoboré, majd aprót röhög. Az az erőltetett, tudjátok. - Én meg bak vagyok, de nem hiszem, hogy érdekel a horoszkóp – nyomja le finoman, hogy adja ezt el másnak, úgy szűz, ahogy ő vörös és szeplős. Hagyjuk már, nem most jött le a falvédőről. - Hiába mondod ezt, nem fogod fel és hiszed el. Neked ez sértés, amit a bunkó levitás most mondott és teszel rá. Majd egyszer elgondolkozol, de engem ez már nem érint – és valóban, mert ennyi neki bőven elég volt mára, mint „hittérítés”. Ő sem hallaná meg, ha valaki az arcába mondaná az igazságot, mert ahhoz makacs, mint az öszvér és vak, meg süket. Ez a legegyszerűbb taktika a világ ellen, noha nem lenne olyannyira szabad gondolkozású, mint a másik. Az, hogy mindenkit megkap, vagy mindenki megkapja, neki nem kenyere. A bagó is már csak egyfajta apróság volt, húzás, semmi több. Megtorpan azonban, amikor bevág elé, tekintete kérdő, de mit sem számít a másiknak, mert már tapogat is. Felmordul, mint akinek fájna, mint aki undorodik, és lekotorja magáról a kezet. Megütötte. Meg se érezte, az ő fájdalomküszöbe ennél jóval magasabban pihen, semmit se vett fel ebből, mert nem érdekli, és mégis, tapogassa saját magát. Na persze, ne most kezdjen el játszadozni, főleg ne vele. Nem vevő rá, hát nem érti. Mégis, a mozdulat közben áll meg, keze a levegőben, ahogy rámered. Hogy mi?
- Mást mondana? - és most valóban érdekli, valóban akarja a választ. De most nem a kíváncsi arca kerül elő, nem az, aki szokott. Sokkal inkább ösztönösebb, zordabb hullám söpör végig rajta, vonásai, tekintete megkeménykedik, düh ha nem is, de valami csillan benne. És elkapja a kezet, ami nemrég még őt cirógatta és ott tartja, erősen fogva, nem érdekli, ha épp ez már fáj, de nem tud szabadulni.
- Mit műveltél vele? Az igazat és ne szórakozz – közli felé, hangja rideg és követelőző. Ha szabadulni akar, még csavar is a karon egyet, de fogása biztos. Ha mást tesz, nos, az elválik, egyelőre a köd csak követel és tudni akarja, mit tett. Hogy kin múlik, hogy nem sérül meg senki? Nem rajtuk, de szerinte a srác se tudja, mekkora hülyeség jött ki rajta. Pont most. Lehet, hogy aki eddig megtalálta, lecseszte, de hogy pont az, aki örökké mindenkire mosolyog? Nos, lehet, nem lesz olyan kellemes kaland.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Most, hogy lement az a francos vizsga, olyan elánnal vágta a körtelébe a táskát minden jegyzettel és úgy van vele, hogy következő tanévig ne is lássa. Zsibog a feje minden alkalommal, úgy érzi, hülye ötlet volt eleve ez a tanulósdi, mert ő aztán ilyenkor tényleg azt érzi, hogy öreg hozzá. De ez hülyeség, még nincs harminc sem, de mivel közelebb van, mint a húsz, azért néha aggódik. Nem-e vicc az, ahogy itt van, amit művel, megint túlgondol, túl sokat gondol és minden probléma. Nem, nem most kéne ezen kattognia, sőt, az lenne a legjobb, ha kikapcsolna és lelazítana, inni egy pofa sört, mert hirtelen még ehhez is kedve lett, mik elő nem jönnek. Aztán kicsit mégis másfelé veszi az útja, megleli végre a játszószobát, amely normál esetben a kondival érne fel és meglepi, hogy erre gondolt bárki is. Aztán beleveti magát.
Frissen tusolva, kellemes zsibbadással tagjaiban indul meg végül, hogy majd egy jót egyen, csalással, egyenesen a konyhában. Aztán elindul a pizzázóba dolgozni, majd haza, jó kör lesz, már megszokta, hogy amúgy elfoglalt mint a fene, és már-már majdnem mindjárt elhiszi, mennyire fontos ember is ő, de igazából csak beosztani nem tudja rendesen az időt és csapong, no meg ott van az, hogy valami kell a zsebbe is, még ha a nagy kiadások miatt nem fájhat a feje, mert le van róla tiltva. Szusszan egyet, vállát átmozgatva hagyja, hogy a helyére roppanjon és leereszti a kezét. Jó hely az, jó arra, hogy kipucolja agyát, néha nem is árt, mert feltelik, mint valami pohár és nem tud mit kezdeni vele. Az iskola falai között sétálva mindig frusztrált, tekintve, hogy a nem is olyan régmúltban nem csak a vizsgák voltak a legnagyobb baja, vagyis az sem volt baj, hanem olyasmi, amely kilökte rendesen a komfortzónából. Hazudna, ha azt mondaná, nem direkt kerülte a bázist és kicsit vonta ki magát az ötletelésből, azonban örökké sem menekülhet, nincs is rá semmi oka, csak a fura agya és felzaklatott lelkivilága. Azonban, manapság úgy érzi, leülepedett benne a dolog annyira, hogy értelmesen nyilatkozzon, azonban semmi visszhangja nincs, nem indult el olyan láncolat, amelyet kellemetlenül fogadna és ezért valahol hálás. Mégsem azért indul el, hogy köszönetet mondjon, vagy bármi más miatt keresse fel, ő sem tette, így a dolog ennyiben maradt, annyiban, amire aznap éjjel jutott. Hogy ez semmi, mintha meg sem történt volna, lapozni kell és nem újra meg újra belesüppedni. Mindjárt visszafordul és fut még egy kört komolyan, ha megint elmennek erre a gondolatai, de kissé sajgó tagjainak egyelőre ez elég is volt, holnap bizonyára így is meg kell küzdenie majd az izomlázzal. Egyelőre? Ez a folyosó is olyan, mint a többi és kezdi idegelni. Hirtelen azt sem tudja, merre kanyarodjon majd, ahol a cél sejti és morog is egy sort. Ő tuti, hogy beleékelődik az alaprajzba egyszer és megpusztul, mielőtt kijutna. A hirtelen felbukkanó kanapéra veti le magát és dől hátra, nagy késztetést érezve, hogy mint valami főúr, rágyújtson, de csak az öngyújtó babrálásáig jut, mert hát, mint minden rendes folyosót, más is használja. És a tilosban bagzó prefektus nem menő látvány, sokaknak. Így marad, hogy mint valami hülyegyeerek, kattog a zippo az ujjai között és elbámul az érkező irányába. Már épp futna tekintete másfele, sőt, át is siklik a páncélra a távolban, amikor mégis visszafordul a feje felé, szinte már fájdalmas gyorsasággal. Hogy is van az, hogy amire gondolnak, azt be lehet vonzani? Mert most így érzi magát, meg, hogy az előbbi magabiztossága ellenére, a közeledő, nagyon is ismerős sziluett láttán nyel egyet. Késő felkelni és úgy tenni, mint aki semmit sem látott és épp siet, nem? De? Fene. Csak normálisan, lazán, Helvey. Csak épp nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

És akkor tökre jogos a kérdés, hogy az eddigi nyugalmas semmi hogyan váltott át mozgalmas akármibe. Mert már lassan ott van, hogy nem az a gondja, hogy elfoglalt, hanem, hogy amellett annyi dolog van, amire figyelnie kell, illik, hogy megszeppen szinte. Mert tökre úgy tűnik, hogy közvetlen és mégse az, mert még mindig nagyon jól elfoglalja magát egymaga és csendben, csak a csend manapság ritkábban sikerül, mint hiszi. Pedig, az könnyen jön, nem? Nem egyszer hallotta már fél füllel, hogy panaszkodnak az unalomra, tessék, neki meg szinte pont abból nem jut. Nagy levegőt vesz, kiengedi. Ez ilyen, valamiért egy kis mágnes, ami bevonzza a történéseket, dolgokat, még ha néha nem jók vagy épp kellemetlenül érzi magát, mert szokatlan. Előbb vagy utóbb tanul, megszokja, csak neki idő kell, időt kér mindenkitől némán. Vagy megkapja, vagy elkönyvelik furának, ez van.
És most pillanatok alatt eléri valaki, hogy az agya megint csak körülötte forogjon. Pedig, nincs mágia, nincs az, amiről magyarázott, mert csak jön, nem is számol vele, ő sem érzi. De azt igen, hogy megint feltelik elméje az emlékekkel, azokkal, amik történtek, kissé még talán ajkai is bizseregnek, mintha három másodperccel ezelőtt csókolta volna nem, nem pedig isten tudja mikor, mert nem is számolta. Igen, lehet kicsit látványos volt, hogy elvonult és másképp viselkedett és talán ez a többieknek fel sem tűnt, talán neki sem teljesen, de kicsit szégyelli magát. Mint valami gátlásos, lelkis fruska, aki nem tudja kezelni normálisan, amit lehet, hogy kellene. Mert hát, semmi olyan nem volt pár csókon és már-már iszonyatos közelségen kívül. És mégis volt, mert ha ő nem áll le, akkor simán belefut az egészbe, odaadja magát bármire és nem tudja, ha most elkezdené, megállna-e ismét és ő tiltakozna-e, és azt sem érti, hogy jut ilyen hirtelen az eszébe. Mert hülyeség, mert minek. Ki kell söpörnie a fura és hirtelen feltörő gondolatokat, mert közelít és nem, nem biztos, hogy egyáltalán rá is néz, vagy hozzá is szól, de nem nézhet ki úgy, mint amennyire rakás szerencsétlenségnek érzi magát jelenleg. Szinte szorongatja azt a gyújtót, amit eddig könnyedén pörgetett ujjai között. Hogy elég, mondja magának, és szedje már össze magát. Hogy mi is ez? Miért is van ez? Nem érti. Ő nem akar ilyen lenni. Valaki segítsen rajta...
Összerezzen, ahogy megemeli a kezét és int neki, mint aki most ébredt, úgy mered rá. A mosolyra, amely természetes és semmit mondó, de főleg arra, hogy már megy is. Hogy ennyi, neki bizonyára nincsenek kételyei, kérdései. Benne nincs semmi, ahogy jól számolta ki. És ez valahogy helyre billenti, de nem tudja, ennek örülnie kell vagy épp fájjon. Nem tudja, mit akar tőle, az a nagy helyzet.
- Hello, Mihail – kissé nehezen, halkan jön ki belőle, elfelejt úgy inteni, ahogy akár ő, csak ül tovább, kicsit előre is dől, amint távozik. Ennyi volt, és fúj egyet, mert ő reagálta túl, pánikolt be egy pillantásról. Verné a fejét a falba megint, hogy ennyire szerencsétlen. Mikor lesz már könnyebb? Mert nem most, ugyanis megáll. Megáll és fejét lehajtva mintha várna valamire. Bambán pillant rá, akaratlanul emelkedik fel a kanapéról és örül, hogy nem jön most más erre. Odalépkedne, de csak annyi sikerül, hogy a folyosó közepére sétál és bámulja a hátát, azt, amibe belekapaszkodott akkor. Nyel egy újabbat, mert mondhatna már valamit, de nem teszi és ha ő sem fog, tovább megy, lelki szemei előtt már távozni látja, majd eltűnni. És lehet, az lenne jó, a legjobb. De végül csak kiböki.
- Ne haragudj, hogy nem voltam tegnap a gyűlésen. A... vizsgámra készültem, meg ilyenek – és hazudik, pedig megígérte, hogy nem teszi. Nem, nem ő ígérte, hanem a kába valaki, aki valahol mocorog benne és válaszokat követel. Bármit. Hogy aztán ő is lehajtsa a fejét és megdörzsölje az orrnyergét. Nem ezt akarta mondani, de az okos szavai most elhagyták. És fogalma sincs, ha egyáltalán reagál rá a másik, mit tesz. Sosem látott zavarral áll szemben és tehetetlen. Segíts.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Menj el. Menj. Az, hogy ezt most magának, vagy a másiknak mantrázza, nem tudni. Csak felbukkan benne, mint akkor a nem-ek, az akkori tiltakozás, halkan és óvatosan, de határozottan kérve. Mert nem tudja, hogy kellene-e egyáltalán erről bármit is beszélni, hogy fel kellene-e hozni újra és újra, mert míg az élmény jó volt, a bizsergés és az érzések jók voltak, utána már határozottan nem. Hogy amint kiürült, üresség volt a helyén, míg kijózanodott és felfogta a valóságot. Üresség, amely tud marni és amely emlékeztette, emlékezésre kényszerítette. Mert nem kell fojtó vágynak lenni, vagy beteljesületlen szerelemnek ahhoz, hogy az üresség fájjon, hogy egyszer ő már mindent kiszaggatott onnan, kigyomlált és találkozott vele. Hogy kicsit visszavitte a kezdőkörre, amikor rájött, az addigiaknak vége és fogalma sincs, hogyan tovább. Pontosan erre emlékeztette és ijesztette meg, hogy milyen és mennyire rossz volt. Hogy betömni próbálta bármivel, de sosem telt meg, hogy a hiány olyan dolog, amit ezen érzések mellett nem akart újra. Mert mindig érzett, mindig jobban figyelt ezekre, ő ilyen típus, de a hirtelen és erőszakos rántás, amellyel ebbe a világba érkezett, nem volt jó kísérő. Nem esett neki jól, és az, hogy ezt felelevenítette benne, jobban fájt, mintha soha, egy pillanatra se vett volna el semmit. Mert tette volna azt, pacsiztak volna le és jó éjszakát. Ehelyett bámulta a plafont, marta magát és próbálta kimosni, lemosni magáról az egészet.
És egészen eddig a pontig azt hitte, sikerült is. És tudatában sincs ennek, mert nem beszélt róla, ennyire nem mélyedtek bele abba, csak a külsőt mutatta és egy megnevezést, ami illik rá. Bár ne tett volna semmit, és a harag, amely emiatt felgyűlt, benne van. Nem szereti, nem szereti a negatív dolgokat, egyszerűen ő is az, és taszítja, az életről viszi le, amely már olyan jól ment neki. Amelyet már ő is elismert, hogy tökre más, könnyedebb, kevesebb a teher. Hogy mennyire kevés emberrel kell hadakoznia, mennyire jó, ha tud beszélni, vagy csak leülni és hallgatni, ha olyan napja van. És miközben feltépi magában a múltat, megint visszaesik, mintha semmi sem történt volna, lelke mégis közben követel, hogy valaki találja meg, hogy valaki megint érjen hozzá. Akár Ő. De nem teszi, közönyös ellépkedése azt mondja, ne várjon semmit, de mégis, meg akar szólalni. Idegen helyzet, ezerfelé kavargó gondolatai pedig nem segítik. Mit kellene mondani? Hogy jó volt, köszi az élményt? Vagy hogy most akkor hogyan állnak, hogyan nem? Ahogy azt az eddigi időszak mutatja, a nem felé hajlik. Mindegy is. Továbbra sem szerelmes, továbbra sincs semmiféle köd, csak egyszerűen értetlen és nagyon elviszi a gondolatait a másik, olyan irányba, amit nem tud kezelni. Mert más, más, mint az a nő, akit akkor, azon az éjjelen fel akart hajtani, más mint bármelyik ami valaha, valamilyen módon az életében volt. Más, mert nem is nő és mégis, ez a legkisebb probléma. És tényleg. Erre most jön rá.
Elteszi inkább a gyújtót, esetlen magyarázkodása után jobb ha semmi nincs a kezébe, amely kárt okozhat bármiben. Értetlenül ráncolódik a homlokra arra, ahogy felnevet az egészen, ez olyan most, mint valami pofon inkább. Oké, hogy nem veszi komolyan, hogy nem vesz semmit komolyan, de mégis, azért... azért nem ezt várta. El kell mennie, a komor arc is ebben segíti, hogy hagyja itt a francba, legyen ő is ilyen és kész, szarja le az egészet. Az lenne a legkönnyebb. Mégis marad, rápillant, de teljesen a tekintetébe nem mászik bele, azt kerüli. Mintha félne, mintha nem akarna megint belegabalyodni. Tiszta fejjel akar beszélni, nem lép közelebb. Még ne menj el.
- Megint nem hazudtam – ajakira mégis keserű mosoly ül ki, szemeit egy pillanatra lehunyja. A hideg rázza a szavakra, mert felbukik benne, hogy hogyan érezte magát akkor. Nem lehet. Nem. Egyszerűen nem.
- Tanultam, dolgoztam, máshol voltam. Máshol, mint te, tudom. Félig szándékos, félig nem. De nem tudtam mást tenni. Nem tudok – hangja elhalkul, szinte már azt mondja, ennyi elég is volt. Nem erőlteti, nem húzza, nem akar semmit. Csak kimondja. De mit is? Az jó kérdés. Maga sem érti, miért magyarázkodik neki, miközben feje tiszta és mégsem. Ez bonyolult, sóhajt is rá egy nagyot. Ebben van benne minden, nem a szavaiban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem direkt teszi, ez a „varázsa”. Nem akarta elrontani és lelombozni a másikat, akaratlanul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik benne, annyira ritka és furcsa ez a jelenet, hogy nem épp használható, vagy épp racionális gondolkodású. Valljuk be, ritkán találkozik bárkivel arról az oldalról, amelybe ragadt és amely igazából felelős azért, amilyen. Mert ha nem lett volna a saját kavarca a fejében, talán ő is könnyedén adná, adta volna át magát az érzésnek és dőlt volna bele a pillanat kardjába önként, csak hogy élvezhesse. De nem, ehelyett, szegény lány, kifogta talán a legrosszabb választást, amit ebben a helyzetben, ettől a ténytől várni lehetett. Ő nem az az ember, aki könnyedén fogja fel és éli, minden pillanatában totál lángon ég, főleg, amikor megérzi az első jeleket. Ő túladna rajta ha lehetne, elfelejtené, azonban már akkor, amikor belekerült, közölték, hogy az nem lehetséges, mert ha minden egyes Hold után elvennék az emlékeket, agya egy idő után mást se adna, vagyis, ő erre emlékszik, hogy a sok módosítás valamit megzavar. Annál meg még a mostani, melankolikus helyzete is ezerszer jobb, mintsem a nyálát csorgassa és bambám bámuljon a falra, fel se fogva a világot. Nos, akkor inkább tovább öli meg a lelkesedést és ilyenek. Valamit valamiért?
Bár neki az a tény is elég lett volna, hogy hol látta, de nem, tovább kell menni, mert, nos, mindig van tovább. Csak ő az egyszerű, ezt már tudja, neki más háttér és helyzet áll fent, mint neki. Izgulhatna, mert sosem beszélt úgymond hírességgel, aki újságokban szerepel és mindenki tudja szinte, ki ő, csak épp nincsen ideje rá. Amúgy sem tini, hogy ilyet tegyen, de egy egészséges szint mindenkiben benne van, még ha most akkor se tudna egy sort se felidézni a munkásságából, ha ütik. Ciki, de maradt a mugli világban fejben, sokszor.
- És közben itt vagy – motyogja, utalva az Igézőre, mert nem tudja elképzelni, mi vitte rá arra, hogy most ide jöjjön, a világ egy szegletébe és tanuljon. Ő sem az átlag életkorban van, ha jól tippeli és még le sem öregezi, kicsit hajaz saját magára, hogy végül is, neki se kéne itt lennie, de mégis, itt ül, ennél az asztalnál, szemben vele és épp felfogja, min dolgozott eddig. És végül kitör belőle. Kell idő, mire csillapodik és képes ismét nyugodtan levegőt venni. Ekkor pillant rá, ismét, és szusszan egyet.
- Nem tudom, hogy szar poén volt-e – tényleg nem. Azt se tudja, miért nevetett. Mert agyának kellett idő, mire feldolgozza, megemészti a hallottakat. És ahogy az előbb hiányolta, most úgy érzi, apró görcsbe ránduló gyomrát és izzadni kezdő tenyereit. Vérfarkas. Ő is az, itt ül vele szemben és olyan könnyedén kezelte, jelentette ki, mintha a horoszkópról lenne szó. Ez elképeszti, megijeszti, nem tudja mit tesz még vele. Nyel egy aprót, torka száraz. Megkeresi az italát és nagyot kortyol, állán csordul le a csepp a mohóságtól. A pohár alja koppan és az előbbi nevetésnek nyoma sincs. Csendben bámul rá.
- Mert nem olyan dolog ez, amiben jó osztozni. Vagy amiről... itt kéne beszélni – láthatóan most kezdi igazán feszélyezni, hogy ülnek körülöttük. Nagyon. Ebből olvashat a másik, hogy ő eddig ezt tabuként kezelte.
- Honnan tudod? - mert közben kíváncsi, menekülne is a helyzettől, de már nem az a nyúl, aki megállt a vasútállomáson a zsáknyi életével. Tudta, hogy nincs egyedül, mert nincs, mégis, valahogy vegyes érzések. Mert azt is tudja, mivel jár ez. A fájdalom is lehet az, ami összeköt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Minden szempontból különleges, míg ő közben egy szürke kisegér mellette. Aprónak érzi magát, noha soha nem volt olyan hatalmas, amely már kényelmetlen lenne, nem is tud, és nem tudna olyan feltűnő lenni, mert nem is akar. Csendben, békésen és mégis, úgy néz ki, vannak, akik erre is figyelnek, akik nem a többi tündöklő vagy épp kiemelkedni vágyók között néznek szét, hanem azok között, akik el akarnak tűnni talán. Minden szempontból más ő, és nem lenne ezzel semmi probléma, mert figyelne rá, már abból, amit csinálnak iskolai elfoglaltság keretein belül, másrészt azért is, mert azzal nincs semmi gond, ha néha kommunikál, ismerkedik, vannak pillanatok, amikor kinyílik picit. És nincs mögötte több, csak ami és amiről szó van. Ezt próbálta talán ott is, ezen dolgozott, hogy akkor már a kellemetlen után vezessék le és felejtsék el, hogy kicsit mitől fájt a fejük. Nem akart ő többet, rosszat, kellemetlenséget, semmit. Mondhatni, ártatlan volt az egészben, tehetetlen és a végén telhetetlen. Nem akarta, hogy a következő találka kínos legyen, hogy szinte kínosan hosszú ideig inkább csak meneküljön, mint valami gyáva akárki, és valóban az, mert félt valamitől, amit nem tud körbeérni. Talán inkább attól, hogy ő nem tud majd mit kezdeni és nem is tud, látványosan. Hogy megint átpörget mindent a fejében újra és ugyan oda lyukad ki. Hogy most már fogalma sincs, kit kellene hibáztatnia, hogy hol volt az a rossz pont, amikor meg kellett volna állni és mégsem rossz, mert... Mert. Hogy aztán el is veszítse ismét a határozottságot, hogy nem érti, mi folyik a másikban és érteni szeretné, de nem erőltetheti, mert az kellemetlenebb, mint az, ahogy most áll előtte. Különböző világ az, amit ők képviselnek, mégis, valahol egy. Talán ezt, talán valami hasonlót érez az egész mögött, még ha az események kicsit hátra is vetették és csendre kényszerítették. Nem tudja, vajon megérti-e teljesen, mi az, amiért ilyen, mert maga sem tudja és persze, akkor mégis hogyan várhatna bármit a másiktól mégis. Hogyan kérhetné arra, hogy na, lépjék meg ezt és legyen valami, csak ne az, ami most van? Hogyan kérhetne bármit?
A plafont akarja magára szaggatni, de csak bámulja, mintha oda kellene írnia a választ akárkinek és ő csak felolvassa, mint az okos diák. Nincs ott válasz, csak magában van, meg kellene keresni. Tekintete végül visszavándorol hozzá, hallja, hogy mond valamit, de nem teljesen, ahhoz most túl nagy a táv és túlságosan zakatolnak a gondolatai, meg valamennyire a szíve is, megint, pont úgy, mint amikor egyre csak közelebb és közelebb hajol, ahogy épphogy érintette ajkait. Akaratlan harap a sajátjára, aprót, nem úgy, mintha arra vágyna, hanem mint aki ki akarja marni onnan az érzést. Miért van ez? Elég. El kéne engednie. Aztán folytatja a másik, mondja és sóhajt egyet. Ezt akarta hallani? Ezt vagy így? Csendben figyel, mintha csak a folytatást követelné. Kérné. Nem kellene?
- Tudom, hogy nehéz. Nekem ne mond – apró mosoly kerül fel ajkaira. Annak mondja, aki nem akart megnyílni, aki kénytelen volt mégis és aki már valamelyest, egy részét elfogadta. Teljesen még talán nem. Mindent nem tárt fel. - A kérdés, hogy akarod-e, mert... nem tudom. Mondhatnám, hogy itt vagyok én, de az a te dolgod, hogy eldöntsd, végül kinek akarod. Remélem érted... - lényegében megint azt mondta, amit akkor és mégsem, mert ezzel azt tette, ami a legjobb. Nem erőlteti magát, ha azt mondja, nem akar, nem neki, akkor nem erőlteti többet. Tovább nem mondja, mert elindul felé és egy pillanatra hátrálni támad kedve. Mögötte megint fal van, a kanapé, csapda lenne. Nem. Közelebb kerül, és lesütve a tekintetét, karjait fűzi össze mellkasa előtt, kapaszkodik magába, mint a józan észbe. Akarta őt. A hideg rázza ki ettől, apró szusszanás szakad ki belőle. De nem volt rá képes. Őszinte kíváncsiság az, ahogy mégis fel bír rá nézni végül.
- Miért nem? Mármint, értem, nem voltam önmagam, nem... etikus vagy illik, vagy mi. De miért nem? - nem kellemetlen. Neki valamelyest igen, csak nem azért, amiért hinné. Oké, ez nehezebb, mint hitte, főleg szemtől szemben. Nem csoda, hogy eddig húzta, halasztotta és ha nincs ma a véletlen, akkor talán még várt volna vele. Vagy fogalma sincs. Nagy sóhajjal fogadja a mosolyt és oldalra pillant, mert hát, szedje már össze magát. Körülbelül úgy érzi az egészet, hogy kívülről nézve igencsak furán nézhetnek ki. A másik szeretne közelebb kerülni, míg ő bezárkózik, távot tart. Ez nem kellemes, de most nem tud mást. Visszafordítja arcát felé, de tekintetét kerüli, cikázik arcán, most józan fejjel nézi meg azokat a pontokat, amiket érintett. Amiket... Elég. Ez nem ő. Hirtelen hűvösnek érzi a folyosót, ahogy a hideg rázza ki.
- Min gondolok? Fogalmam sincs – neveti el magát, apró, bátortalan, de igaz. Nem tudja és nem őt neveti ki, hanem saját magát. - Segíteni? Miben? A fájdalommal megint? Nem, az ugyan úgy visszajön és... nem tudom, megszoktam, ez most mégis furán érintett – engedi le a kezét, a körömágya bőrébe vájja körmét és kezdi piszkálni azt. Hát mit akar, komolyan. Elnézi a mosolyt, ahogy nem mozdul felé. - Ne haragudj, kikövetelem szinte ezt és hasztalannak bizonyulok máris... - fújtat egy aprót. De hát mind gondolkodik. Oké. - Sok mindenen gondolkodtam amúgy. Mérges voltam, aztán mégse, értetlen aztán meg még jobban. Nézd én, semmit sem erőltetek. Csak letisztázni szerettem volna, nem rád akaszkodni, hogy ami megtörtént, azután már csak én lehetek az életedben, mert nem. Nincsenek efféle kéréseim, csak passz... oldjuk meg, lépjünk túl és legyen valami kellemesebb? Ami miatt nem akarlak kikerülni? Ühm... - apró szünetet tart, legalább magát nem hazudtolja meg. Zavarban nincs teljesen, de mégis, beszél, fecseg, mintha muszáj lenne. Tényleg tud sokat. - Nem tudom ezzel mit kellene kezdenem. Tanácstalan vagyok, de ez hülyeség, mert voltak egy éjszakás pillanataim az életben, vagy amikor csak elcsattant egy csók. Ki tudja, voltam-e olyan részeg, hogy nem-e sráccal, nem tudom. Azt viszont igen, hogy most nem vagyok az a főiskolás aki valószínűleg meghalt és lett belőle egy szerencsétlen, aki nem tudja helyrerakni a gondolatait se, mert itt állsz előttem és folyton eszembe jut, hogy bassza meg, mégis kisöpörtél onnan mindent és mennyivel könnyebb volt, kellemesebb és aztán gyomron rúgott, hogy haha, csak illúzió, semmi több, ahogy jött, úgy ment. Hogy neked ment, de csak mert használsz valamit, amit eddig elképzelni sem tudtam. Hogy mindjárt felrobbanok, mert ennyi dolgot nem lehet érezni, mert nem egy tinilány vagyok és azt akarom, hogy múljon el. Legyen úgy ahogy eddig, vagy... nem tudom. Akármi. Nem tudom befogni sem, ez lehet hülye ötlet volt. Biztos nem érsz erre rá, nem így tervezted a napod. Nem tudom. Nem – tanácstalan tárja szét a karjait, kicsit talán gyorsabban kapkodja a levegőt. Kiszakadt belőle most egy darab. Karjai leesnek maga mellé, és nem könnyebb sokkal, vállai megereszkednek kicsit, hogy aztán a saját tenyerébe temetve az arcát, átgyűrje azt. Vagy lekaparja a bőrt, mert az most rettentően ég.