36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ivanich R. Benett összes RPG hozzászólása (228 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 5 6 7 8 » Le
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. október 12. 13:34 Ugrás a poszthoz


Napok óta nehezen tudok elaludni a stressztől, amit az új tantárgyak váltanak ki belőlem. Amint lehunyom esténként a szemem, az aznap tanult ismereteken kezd el kattogni az agyam. Múltkor arra keltem, hogy összeizzadtam a pizsamámat, ezért az éjszaka közepén kellett átöltöznöm. Most se jobb a helyzet. Úgy érzem, hogy hiába volt a nyári felkészítő, még így is alig tudok valamit a varázsvilágról. Kérdezni is félek, nehogy kinevessenek a többiek. Szóval szerintem elég nehéz és szerencsétlen a helyzetem...
Úgy döntök végül, hogy valamikor éjfél után elhagyom a körletet. Tudom, hogy nem kell nagy mozgásra számítanom. A többiek elmondása szerint gyerekjáték kilógni, egyedül a járőröző prefektusoktól kell tartanom, akik előszeretettel csípik nyakon a korombelieket, hogy aztán különféle büntetőmunkákat szabjanak ki. De ha szerencsém van, akkor Dana előtt bukok le, akit aligha zavarna, hogy a folyosókon lófrálok, így legrosszabb esetben is csak visszakísérne a Levitáig. Nem utolsó sorban nemes cél vezérel, ami belátásom szerint szintén enyhítő körülmény.
A megszokott útvonalat követem, nehogy eltévedjek. Minden helyiséget nem ismerek még, de a tanulószobában már volt dolgom. Ha nem tudok aludni, akkor töltsem el hasznosan az időt, és inkább előrehaladok az anyagban, hogy napközben több szabadidőm legyen, nemde? Köpeny van rajtam, amit a világoskék pizsimre vettem fel. A papucsomban igyekszem úgy lépdelni, hogy ne legyek hangos. Úgy tűnik, hogy ez sikerül is, hiszen valamilyen csoda folytán elkeveredem az esti homályban a célig, ahova nem hiszem, hogy bárki is betérne, hiszen mégis ki feltételezné, hogy pont itt lógna valaki? Gyertyát gyújtok és egy fotelban törökülésben kézbe veszem a bűbájtan könyvet, ami a szorgalmi megírásához kell.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. október 21. 01:47 Ugrás a poszthoz


A viaszgyertya lángja lassú táncba kezd az asztalon, halovány fénye pedig sejtelmes árnyékot vet a falakra. A félhomályban közel kell hajoljak a könyvhöz, hogy olvasni tudjam a betűket, de perceken belül érezni kezdem, hogy ez komoly kihívás elé állítja a szemem. Csend van, csak a halk szuszogásomat hallom a szobában. A könyvek illata közt talán hamarabb elálmosodom majd, addig is igyekszem minél gyorsabban az olvasmány végére érni, hogy a túlzott erőlködéstől ne romoljon a látásom. A varázslás alapjairól szól ez a rész, úgyhogy nagyon meg akarom tanulni. Érteni szeretném a mágiát, ami engem is átsző, és különös módon egyedüliként örököltem a testvéreim közül, de egyúttal hiányzik apámból, aki viszont aranyvérű családba született. Azt érzem, hogy ha most nem szerzek kellő tudást, nem leszek képes a bonyolultabb bűbájok végrehajtására. Most is milyen jó lenne, ha egy erősebb világító bűbájjal mellőzhetném a gyertyafényt!
Az ismeretlen hangtól egy pillanatra megemelkedem a fotelben, mint aki éppen felugrani készül, na de törökülésben ülve ez nem olyan egyszerű. Ösztönösen hajolok el a fiú vészesen közeli arcától. A könyvet dühösen csukom össze, majd a félelemtől és csalódottságtól vegyes arcommal mérem végig a titkos jövevényt. Vajon mióta figyelt a hátam mögött? És miért nem hallottam meg a közeledését? Még jó, hogy nem sikoltottam fel az ijedtségtől, pedig közel voltam hozzá. Látványosan a szívemhez kapok, ami mintha egy pillanatra megállt volna, de most ezerszer hevesebben ver, mint korábban, majd kipréselek magamból néhány szót.
- Rohadt vicces ijesztgetni másokat, mondhatom - sziszegem felé bosszúsan. - Azt akarod, hogy meghallják, hogy itt vagyunk? - értetlenkedem felvont szemöldökkel, az elővigyázatosság kedvéért suttogva, de indulatosan beszélve.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. november 3. 21:02 Ugrás a poszthoz


Amióta Karola visszaadta a könyvemet, különös kapcsolat fűz hozzá. A hálával együtt ott van az a tény is, hogy nagyon sok közös vonásunk van. Mindketten szeretnénk a bájitaltan tudásunkat mélyíteni, ezért korábban úgy döntöttünk, hogy egy ajánlott főzetet is elkészítünk majd, egyenesen a bizalom elixírjét. Érdekesen hangzik, igaz? Szerintem iszonyatosan menők leszünk, és már alig várom, hogy megismerkedjek a hozzávalóival, hiszen egy varázstalan környezetből származó fiúnak minden ilyen új... Ha valami, akkor ezen izgalmas, sokszor bizarr és egzotikus kellékek sajnos kimaradtak a nagybátyám birtokán a bemutatásból, ő ugyanis joggal gondolhatta úgy, hogy jobb ha nem riogat előre különféle undormányoknak titulált dolgokkal. Szeretek a lánnyal találkozni továbbá azért is, mert nagyon aranyos a macskája, és egyszer én is szeretnék egy cicát magamnak, úgyhogy addig kellő tanáccsal és tapasztalattal látom magam el a jövőre nézve. És nem utolsó sorban nagyon jó, hogy szert tettem egy évfolyamon belüli, szorgalmas tanulótársra, akinek a segítségével megcélozhatom az évfolyamelső posztot a tanév végén, és így nemhogy nem maradok le a többiekhez képest az anyaggal, de jelentősen túl is szárnyalom a tudásukat.
Természetesen nem felejtem el a megbeszélt találkozót. Hogy is tenném? Megmosolygom az üzenetet, majd elrakom emlékbe a kis cetlit. Szintén előbb érkezem egy kicsivel, mert hagyok időt magamnak az odatalálásra, de szeretném előtte áttanulmányozni a polcokat, magyarán szólva egy kicsit megbizonyosodni a dolgokról, még mielőtt belevágnánk. Lelkesen köszönök a lánynak, amikor megérkezem, de egy kissé az arcomra fagy a mosoly, amikor szétnézek a nem túl bizalomgerjesztő termen.
- Remélem, hogy a félhomály nem fogja zavarni a munkánkat - jegyzem meg bizakodóan, miközben odasétálok Karolához és szemügyre veszem a könyvet. - Hogy állunk a hozzávalókkal? Segítek a keresésben... Tegyük az asztalra, amit megtaláltunk! - javaslom neki, miközben ujjaimmal letörlöm az egyik üvegről a feliratot rejtő portakarót.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. november 10. 16:55 Ugrás a poszthoz


A köszönésemre nem igazán azt a választ kapom, amit először elképzelek. Valósággal összerezzenek Karola ijedt hangjára. Ennyire rémisztő lennék? Csalódottan horgasztanám le a fejem, ha nem ejtené el a kezében tartott üvegcsét, ami így hangos csörrenéssel törik darabjaira a padlón. Ösztönösen hátrébb ugrok a balesettől, hiszen elég sok olyan mugli filmet láttam már, amiben egy ehhez hasonló malőr következtében maró folyadék szabadul ki, de kémiaórán is megtanították, hogy bizonyos esetekben még a belélegzése is komoly veszélyt rejthet.
- Te jó ég, mit ejtettél ki a kezedből?! - kérdezem kétségbeesetten, el is engedve a fülem mellett a megjegyzését. - Nem tudsz valami varázslatot, ami ezt eltünteti? - faggatom tovább, egyre türelmetlenebbül. Nem terveztem ennyire kétségbeesni, addig is kerülök egyet a másik irányból, így az asztal ellenkező oldalán állok meg mellette, a szilánkoktól tisztes távolságban. Attól tartok, ez így elég balesetveszélyes lesz, úgyhogy előbb rendet kéne raknunk.
- Hát én is remélem - erősítem meg egy nagyobb lélegzetvétel után. - Ne haragudj, hogy kicsit indulatosan szóltam az előbb. Nem ellened szólt, nem is haragszom. Én voltam a hülye, hogy csak így berontottam - nézek rá bűntudatosan, miközben a szekrényeket kutatom át. Az uralkodó sötétség ellen büszke mozdulattal húzom elő a pálcám. Nem hiába tanultuk a fénykeltő bűbájt, itt az ideje alkalmaznom is. Felemelt jobbommal tartom magam előtt a világító pálcavéget, fülelve a hozzávalókra. Megfigyelem, hogy a polcokon valamennyire betűrendben sorakoznak az üvegcsék, és mivel nem egy különleges bájitalról van szó, elkezdem az asztalra pakolni a megtaláltakat.
- Ez eddig nem a mi napunk - röhögök a félreolvasásán arra gondolva, hogy talán felkészültebben kellett volna érkeznünk, hogy már csak a főzés legyen hátra. - Hallod, itt kéne lennie a futóféregnyálnak, de szerintem valaki elvitte. Hova kerülhetett? - toporgok idegesen a szekrény előtt, majd Karolához lépek.
- Hogyne, majd inkább lemeccseljük! Én inkább attól félnék, hogy miféle bizalmas dolgokat osztanék meg a hatására... - vigyorgok, miközben egyik kezemmel az asztalnak támaszkodom. Most Karola jön, hogy a maradékot megtalálja - Nem is tudom, azt hiszem megvagyok. Tanulok ezerrel. És te? - rázom le magamról a kérdést.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. november 24. 03:46 Ugrás a poszthoz


Szeretnék ugyan, de nem nyugszom meg teljesen. Szigorúan nézek rá, tekintetem mondhatni belefúródik az ő pupilláiba, de a haraggal vegyített kétségbeesés lassan oszlani kezd bennem. Ezért nem fogok neheztelni rá...  Ha végiggondolom, egészen elfogadható érvei vannak. Kedvem támad hinni abban, amit mond.
- Hát jó... - nyögöm ki némi hatásszünetet követően. - Viszont tényleg nem szeretném, ha valamelyikünk elcsúszna benne. Kerüljük ki a tócsát - kérem meg a biztonsága érdekében, mellesleg az üvegszilánkokat sem szabadna félvállról vennünk.
- Én nagyon félek a manóktól! Majd te beszélsz velük. Nekem nem hiányzik a nyavalygásuk, meg hogy összeszidjanak - hárítom át a feladatot Karolára, hiszen úgy érzem jogosan tartok az általam alig ismert varázslények hírhedt undokságától. Elmosolyodom, hogy utólag már inkább nekem ad igazat az elővigyázatosság terén, így kissé önelégült arccal folytatom a keresést.
- Köszi, ami azt illeti elég sokat gyakoroltam - idézem fel a néhány héttel ezelőtti éjszakákon át nyúló gyakorlásaimat. Te jó ég, már a gondolattól ásíthatnékom támad...
- Bele se merek gondolni - forgatom meg a szemem, ahogy azért akarva-akaratlan végigfut az agyamon néhány kínos és bizalmas emlék. - De ne gondold, hogy csak neked nem mondom el. Mindenkinek vannak titkai, amikről nem szívesen beszél - magyarázok neki lelkesen, a kezeimmel látványosan magam előtt hadonászva, mielőtt nagyon magára venné a zárkózottságom. Én különben se nyílok meg könnyen senkinek.
- De utána voltam pizzázni a fiúkkal! Illetve önkénteskedtem a menhelyen - vágom rá dacosan, majd nyelek egy nagyot. Emlékszem arra, amikor hívtak, de valahogy nem volt kedvem. Néha olyan érzésem támad, hogy a tanulás leszívja minden erőmet, amitől hétvégére zombi leszek és csak nézek ki a fejemből. Ha ez nem lenne elég, az otthoni helyzet is aggasztó. Úgy érzem, hogy nincs minden rendben apa körül, csak nem merik leírni a levelekben. Az egyik bátyám megsúgta persze, hogy még mindig az albérletében lakik. De hát rólam hallani se akar, és ettől olyan számkivetettnek gondolom magam. Elhessegetem a fejemben ezt a szomorú gondolatot, és próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. Szinte alig tudtam figyelni arra, amit Karola mondott, mégis megkísérlem felvenni a fonalat.
- Aha, az jó - hümmögök, majd meredt szemekkel megrázom a kobakomat. - Vagyis izé, őszintén sajnálom. Jobbulást neki! Na de milyen könyveket olvasol mostanában? - hátha kölcsönkérhetek párat, ahogy mostanában egyre több diáktársammal állok rá erre a csereberére.
Lekötnek az asztalon előttünk levő bájitalos könyv útmutatásul szánt ábrái, lapozgatni kezdem hát az oldalakat, hogy az elkészítés menetének leírásához érjek. Karola kijelentéseire élesen kapom oda a fejemet. A hideg futkos a hátamon a gondolattól, hogy bármi baja történhet. Ráadásul az én lelkemen szárad, hogy az előbb csak úgy belenyugodtam a balesetbe.
- Te jó ég, akkor én is bármelyik pillanatban rosszul lehetek! Gyere, ülj le egy kicsit - pánikolok be, enyhén remegő kezemmel pedig egy falhoz húzott, láthatóan régi és poros szék felé vezetem. Itt a homlokára helyezem a tenyeremet, de nem érzem úgy, mintha lázas lenne. Húzom is a szám miatta.
- Ne vigyelek a gyengélkedőre? - kérdezem teljes tanácstalansággal a hangomban.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. november 24. 04:17 Ugrás a poszthoz


Rosszkor, rossz helyen. Utálom az ilyet, mindig is utáltam. Napokig mesélhetnék arról, hogy hányszor jártam szerencsétlenül általánosban. Hiába kértem anyáékat, hogy helyezzenek át másik iskolába, nem érdekeltem őket. Az indok mindig az volt, hogy jó helyem van ott, a testvéreim is mind oda jártak, nem szabad kilógnom a sorból. Másrészt anya is ott dolgozott titkárként, amit sosem értett meg, hogy számomra milyen kellemetlen tudott lenni, akárhányszor győzködtem őt arról, hogy cikiznek miatta a többiek. A tanárok ezekből adódóan jól ismerték a nevemet, és mindnek nagy elvárásai voltak velem szemben. Annak ellenére, hogy nem minden testvéremnek volt erőssége a tanulás, minden egyes alkalommal végig kellett hallgatnom a tanerő vagy éppen a szüleim hegyi beszédét a szorgalomról, ami aztán meg is látszott a tanulmányi átlagomon. Szóval emiatt voltam én sokszor az áldozat a diákok részéről, amit csak tetézett gyenge alkatom és csendes természetem.
Nagyjából úgy látom, hogy a Bagolykőben egy fokkal jobb a közösség, itt egyelőre nem váltam semmilyen csoport céltáblájává. Ezt a számomra kedvező státuszt azzal igyekszem fenntartani, hogy kerülöm a feltűnést, próbálok beolvadni a környezetembe. Megválogatom a szavaimat, hogy ne tudjanak belém kötni, és nem csinálok semmi rendkívülit. Igaz, elég jól tanulok, de ennyi. Ha ezt tudom tartani, akkor boldog éveknek nézek elébe, elég viszont egy apró baklövés, és végem. Tudtommal nincs másik varázslósuli az országban, ahová átkerülhetnék, úgyhogy ezúttal nagyon nem akarom elszúrni az esélyemet.
A folyosón lehajtott fejjel sétálok keresztül, amikor szemtanúja leszek az eseménynek. Először a fülemet üti meg a szokatlan hangnem, ami arról árulkodik, hogy valami készül... A kanyarhoz érve lelassítok, majd az ijedtségtől falfehéren a túlsó falnak tapadva látványosan bámulni kezdem őket. Átvillan pár átélt jelenet a fejemben, talán az ér valamiféle sokként. Vagy az, amikor leesik, hogy a társaságon és persze magamon kívül senki nincs a folyosón. Persze tipikusan tudja mindenki, hogy mikor kell kereket oldani. Így már csak azon izgulok, hogy engem hagyjanak ki ebből.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. november 29. 02:32 Ugrás a poszthoz


Eliszkolni nincs sok esélyem. Nagyobb feltűnést keltenék a mozgásommal, mint amit csendes megfigyelőként keltek. Minden túl gyorsan történik, de nekem máris olyan érzésem támad, mintha órák óta őket kellene néznem. Jól tudom hogyan zajlik ez, elegem is van belőle az első perctől fogva. Tapintani lehet a feszültséget, mintha csak egy hajszál választaná el őket attól, hogy meglincseljék az ártatlan srácot. Igazán klassz lenne, ha valahogy a segítségére siethetnék, mégsem tehetek semmit... Gyáva vagyok, gyenge és fiatal a támadóihoz képest. A szívem mélyén örülök, hogy nem az ő cipőjében járok, és amíg vannak nálam könnyebb célpontok a suliban, addig elvegetálhatok a falak között. Ennek ellenére őszintén sajnálom őt, még akkor is, ha semmilyen ismertség nem köt hozzá.
Aztán gondolom megunták a dolgot, vagy egyéb elfoglaltságuk akadt, de váratlanul elengedik a fiút a szorításukból. Mintha egyikük még mormogna valami fenyegetőt a távozáskor, ám ezt nem hallhatom tisztán. Ami viszont annál egyértelműbb, az a határozott gyomros, amit a mozdulat alapján nem először küldhet a rellonos, s még nekem is fájó látványt nyújt. Ha úgy vesszük, járhatott volna sokkal rosszabbul ennél.
Összerezzenek a hirtelen nekem szegezett kérdéstől, majd tiltakozóul rázni kezdem a fejem. Feszülten figyelem a következő lépésüket, szemem a három fiún kattog, néhol pedig görnyedt társamra is vetek egy pillantást, hogy él-e még. Felsóhajthatok, mivel vezérük ezúttal megkegyelmez, ők pedig elhagyják a helyszínt. Várok egy kicsit, amíg kellő távolságra nem lesznek tőlem, majd szinte azonnal a bajba jutott sráchoz futok.
- Elkísérjelek a gyengélkedőre? - suttogom kétségbeesetten, kezem a vállára téve, hogy szükség esetén támogatni tudjam a felegyenesedésben. Nincs valami jó bőrben, talán valamelyik tanárnak is szólhatnánk... Ő azonban amint egy kis erőt merít magának, valahol érthetően az ellopott könyvéért emel szót.
- Ne... - motyogom elsősorban magamnak, amikor látom, hogy a trió elindul visszafelé. Milyen könyv érhet ennyit, és mégis mit csinál ez az ütődött? Az előbb majdnem kinyiffantotta magát, és most újból veszélybe akar kerülni.
Kérlelően nézek a rohamosan közelítő alakokra, ám mielőtt szólásra nyithatnám a számat, ők már ide is érnek. Egyikük egy határozott mozdulattal megragadja a ruházatomat, s erőteljesen lök el oldalirányba. Érzem rajta, hogy mennyi düh és frusztráció tombol benne, ami egyúttal sajnálatot is ébreszt iránta. Magam elé teszem a kezem, így nem esek túl nagyot, de itt-ott persze megütöm magam. Kifújva a levegőt összehúzom magam, s a földről pillantok fel bajtársamra.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 7. 03:46 Ugrás a poszthoz


Csak közvetlenül felette állva látom meg, hogy milyen rossz bőrben is van. Mint aki éppen hányni készül, mégis minden erejével azért küzd, hogy ne hagyja el magát. Szörnyen fájhatott az a gyomros attól a nagyobb sráctól. Már ránézésre is úgy fest a rellonos, mint aki napi szinten osztogat ilyet a nála gyengébbeknek. Tanácstalanul érzem magam, és a segítő szándékú kérdésemen kívül több nem jut eszembe. Nem vagyok felkészülve arra az esetre, ha elhányja magát. Az igazat megvallva nagyon nem bírom az ilyet, de a vértől is rosszul vagyok, úgyhogy valószínűleg csatlakoznék hozzá.
Próbálom tartani benne a lelket, de úgy tűnik, hogy a látszat ellenére kemény fából faragták. Egészen vidám tekintettel néz vissza rám, ami kissé még meg is lep ebben a helyzetben. Látszólag tudja, hogy mit csinál... Vagy csak belenyugodott a sorsába. Nem szeretném, ha az orrom előtt áldozná fel magát, tartás ide vagy oda, azért a testi épség nem ér annyit. Talán drága könyvről van szó, de még akkor se.
- Mi? - hebegem értetlenkedve. Csalódottnak érzem magam, amiért minden jó szándékom ellenére a fiú elszántan a végzete felé tart. Azt viszont ő se gondolhatja komolyan, hogy csak úgy felszívódok innen. Annyira gyáva azért nem vagyok, de inkább csak gyötörne a bűntudat, hogy semmit se tettem a srácért, pedig az esély megvolt a közbeavatkozásra. Megsajnáltam, mert velem egyidős lehet, ellenfeleihez képest esetlen és emiatt kicsit hozzám hasonló, és mert nekem is jólesett volna, ha annak idején ott van valaki, aki ha nem is húz ki a csávából, legalább lelkileg vigasztal.
Karjaimban lassan terjed szét a sajgó fájdalom. A kastély hideg padlókövén koppanni nem egy kellemes élmény, de legalább ezt is megéltem. Szerencsére nem vontam magamra a figyelmüket, őket még mindig a társam foglalkoztatja, s remélhetőleg ezek után sem fognak újból felismerni a folyosókon. Még nem tápászkodom fel, hiszen tudom, hogy újból a földön végezném, így csak óvatosan pislogok áldozatukra, aki éppen tárgyalást kezdeményez velük. Meglepően higgadt, próbál diplomatikus maradni. Gondolom egy rossz szó, és kapná az újabb ütést. Kérdés, hogy később se húzza-e fel magát, vagy mindvégig megőrzi ezt a higgadtságot.
Megijedek az égő könyv látványától, mert erre nem számítottam. A fekete lapok darabjaikra porladva esnek szét mellettem, a rellonosok pedig elégedetten távoznak. Mára... Hiszen van egy olyan sejtésem, hogy nem először futottak egymásba, és nem is utoljára. Az ő nevetésüktől hangos a folyosó, s csak akkor szólalok meg, amikor eltűnnek a szemünk elől.
- Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen barom... - ülök fel, a fejemet csóválva. - Hé, nem lehet valahogy visszacsinálni? Biztos van rá varázslat - agyalok laikusan, de a könnyes tekintetéből ítélve reménytelen a helyzet. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan vigasztaljam meg.
Utoljára módosította:Ivanich R. Benett, 2019. december 7. 03:46
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 16. 03:13 Ugrás a poszthoz


Napról napra kevésbé félek a szfinx rejtvényétől. Először tartottam attól, hogy kinn maradok éjszakára, de ha nagyon nehéz feladványa is van, általában mindig jön valaki, akivel összedugva a fejünket megszüljük a megoldást, és ilyenkor még jól is esik, hogy van kivel beszélgetnem.
Az órák után vidáman slattyogok a körletünk bejárata felé, hogy végre lepakoljam a tankönyveimet és elmehessek enni a nagyterembe. A folyosón azonban egy furcsa figurát pillantok meg. Nem vagyok itt olyan régóta, nem ismerhetek mindenkit. Szent meggyőződésem, hogy a rellonosok felét például még nem is láttam, annyira elbújtak az alagsorban. A srác elég feltűnő jelenség, hogy mit ne mondjak. Az öltözködése, no meg amiket varratott magára... Biztosan nem én vagyok az első, aki ma megbámulja. Aztán a piercingek és fültágítók! Az első gondolatom, hogy a gyereket mégis hogy engedhetik így az iskolában közlekedni, s már el is kezdem darálni magamban a házirendet, az öltözékre vonatkozó passzust keresve.
De mielőtt tovább folytatnám... Ha még nem szekálták szét a külseje miatt, akkor biztosan veszélyes. Ezért állhat a szabályok felett. El is akadok a szöveg felidézésében, mikor meglátom a kezében a lejátszóját. Basszus, hónapok óta nem láttam varázstalan eszközt, még szép, hogy felcsillan rá a szemem. A kastélyban csak a megbűvölt gramofonokon élvezhetem a zenéket. Hallottam persze, hogy rúnázással használható néhány kütyü, de nem sok diák rohangál itt ilyenekkel. Nem divat, de nem is olcsó mulatság.
Így cövekelek a falnak támaszkodva, elfeledkezve arról, hogy mióta is nézem. És hogy ez egy idő után látványos tud lenni, az egészen nyilvánvaló. Lefagyok, ahogy hirtelen rám néz, és csak nagyokat pislogok rá bamba arccal.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 17. 13:50 Ugrás a poszthoz


Egy kitörni készülő vulkánra emlékeztet. Félek az ilyen emberektől amúgy. Arcukról nehezen olvasom le az érzelmeket, sokszor mintha ők maguk se tudnák eldönteni, hogy milyen kedvük legyen és hogyan viselkedjenek. Nagyon könnyű beindítani esetükben egy kiszámíthatatlan végkimenetelű, öngerjesztővé váló folyamatot. Na persze nem akarok túlzottan okoskodni, csak arra hagyatkozom, amit általánosban tapasztaltam magam körül. Szerencsére én nem ilyen vagyok, vagyis nem tudom, hogy jobban jártam-e a az érzékenységemmel. Ha a kedvenc könyvem égették volna porrá az orrom előtt, tuti elsírom magam. Tisztelet a srácnak, hogy ha nagy erőfeszítések árán is, de elnyomja magában. Vagy éppen most jön az a rész, amikor elkezd vörös fejjel üvölteni, mondhatni bekattan és valami olyasmit csinál, amire senki nem számított. Többesélyes helyzet ez.
A feszültséget csak tovább növeli bennem hallgatagsága. Mintha nem is érzékelné, hogy ott vagyok mellette. Azt hiszem valóban minden erejével próbál megnyugodni. Jobbnak látom nem elképzelni, hogy milyen gondolatok és érzelmek vannak most benne. Helyette némán nézem végig, ahogy komótosan összeszedi magát, szomorúan véve tudomásul könyve végérvényes megsemmisülését, mikor már végre elég jól van ahhoz, hogy beszéljen. Vele együtt sóhajtok egy nagyot.
Mosolygósan felpillantok rá a földről. Pedig egész kényelmes idelenn, igaz néhány perc és biztosan felfáznék. De alighogy elmentek a nagyok, tökre megnyugodtam, úgyhogy már minden mindegy. Megragadom a kezét és feltápászkodom, majd rögtön megnyújtóztatom végtagjaimat.
- Amúúúgy miért kérdezték, hogy lány lettél-e? - szólalok meg végül, a félelemtől kissé elcsukló hangon. Remélem érti, hogy nem provokálni akarom. Nyelek egy nagyot, még mielőtt bármit is mondhatna, felkészülve a lehető legrosszabbra. Megígérem magamnak, hogy ha felhúzza magát, most már tényleg elfutok, de kíváncsi lettem volna, hogy miért és melyik könyv érdemelte ezt a sorsot. Megállok a porkupac felett, de még a borítója se maradt épen ahhoz, hogy a címét leolvashassam.
- Ja, meg ezt lehet, hogy fel kéne valahogy takarítanunk... - tárom szét vékony karjaimat.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 17. 15:05 Ugrás a poszthoz


Nevetése sokáig visszhangzik még a fejemben, amitől egyre kényelmetlenebbül kezdem magam érezni. Bakker, mintha a falhoz beszéltem volna, semennyire sem hajlandó visszavenni a hangerőből! Ennek így nem lesz jó vége... Az egész egy rossz álomra emlékeztet, én pedig hiába kezdem csipkedni a karomat, nem ébredek fel. Érzem, hogy testem minden porcikája megfeszül a félelemtől, ahogy belenyomom magam a fotelba, így próbálva menekülni az idő közben a karfára csüccsenő betolakodó ellen, mindhiába.
Pofátlanul bátor a fiú. Nem tudom, hogy hány éves, de mintha kicsit túl nagy lenne az önbizalma. Mielőtt bármit is tehetnék, ujjaival végigsimít az államon, s én hiába húzódom el arcától, erővel kényszerít farkasszemet nézni önmagával.
Nyelek egy nagyot, a sápadtságot pedig felváltja a szégyentől vörös fejem. Szavai felidézik bennem valamennyi általános iskolai szekálásom emlékképét. Minden erőmmel a pajzsként funkcionáló könyvembe kapaszkodom, mintha ezzel megvédhetném magam kínos és félreérthetetlen közelségétől. Izzadt ujjaim a szorítás hatására nyomot hagynak a papíron.
- Mi másért jöttem volna? - vonom fel a szemöldököm, pislogva párat értetlenül. Forró vagyok, de mintha fáznék is. Mikor lett itt ilyen hideg? A növekvő félelemtől reszketni kezdek, de próbálom megőrizni maradék lélekjelenlétem. Nagy levegő, kifúj. Ezt ismételgetem, mégis kapkodva veszem a levegőt.
Könnyedén csavarja ki kezemből a könyvet, ami hangos csattanással ér földet valahol. Újabb ok, hogy összerezzenjek. Dühös tekintetemet az övéibe fúrom, úgy próbálok nyomást gyakorolni rá, de ő erősebb nálam. Egyik kezemmel a karját ragadom meg, míg másik tenyeremmel a mellkasát érintve próbálom ellökni magamtól, hátha így végre kimászik a képemből. Kérdés, mennyire lesz sikeres az akció, máskülönben védtelenül állok majd vele szemben.
- Csak sejtem, hogy mire gondolsz, de remélem viccelsz... - motyogom halkan, ahogy végigmérem magamnak, elidőzve egy-egy arcvonásán, már amit a gyertyafényben élesen kivehetek. Szívem a torkomban dobog. Egy oldalsó pillantással veszem észre a karjaimon égnek álló apró szőrszálakat a libabőrtől. Azt azért nem most, és nem így képzeltem el anno.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 17. 15:33 Ugrás a poszthoz


Túlságosan is feltűnően bámészkodom, amiért súlyos árat kell fizessek. Hirtelen pillantásától földbe gyökerezik a lábam. Most mi legyen? Nem szeretnék elhaladni mellette ezek után. A körletem felé viszont kénytelen lennék mégiscsak arra menni. A fiú ráérősen megindul felém, tetoválásai egyre inkább kivehetőek lesznek számomra, ahogy az is nyilvánvalóvá válik rövidesen, hogy jóval magasabb nálam. Mit is vártam, nem vagyunk egy évfolyam. Ez az edzettségében is látszik, szóval amúgy minden szempontból alulmaradnék egy esetleges konfliktusban. Igen, ahogy hallom, a hangját se fél használni.
Durva kérdésére lesütöm a szemeimet, majd bűnbánóan megrázom a fejem. Már olyan közel van, hogy rá se merek nézni - pedig nagy a kísértés! -, ezért a folyosó különböző pontjaira helyezem a tekintetem.
- Nem, én nem... - tiltakozom a kijelentéseire, majd eggyel hátralépek, hogy a köztünk lévő távolság ne legyen olyan feszélyező. - Én nem is poénkodtam! Ne haragudj, hogy rád néztem - erősködöm neki, hátha ezzel menthetem a menthetőt. Na jó, ez az utolsó mondat egy kicsit félreérthető. Most nagyon vigyáznom kell, hogy ne öntsek olajat a tűzre. A kínos csend ellen azt hiszem, a kommunikáció lenne a legjobb megoldás, még mielőtt tettlegességig fajulnának a dolgok, amit nyilvánvalóan nem szeretnék. Azon kezdem el magam törni tehát, hogy valami frappánssal terelni tudjam a témát, és akkor hátha az indulatai is csillapodhatnak. A képzeletbeli villanykörte azon nyomban égni kezd a fejem felett.
- Nos, én csak... csak... csak izé. Azt néztem, hogy mivel hallgatsz zenét. Jó újra mugli technológiát látni a kastélyban - hebegem, és még egy kínos mosolyt is erőltetek az arcomra. Klassz lenne egy ilyen nekem is, egész nap nyomnám a zenéket.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 20. 02:18 Ugrás a poszthoz


Van időm a látottakon filózni. A gyomros eleve beleégett a retinámba, így ahányszor csak lehunyom a szemem, a támadókat látom magam előtt, és szinte hallom amiket mondanak. A hideg futkorászik a hátamon tőle, úgyhogy remélem estére elmúlik, mert nem szeretnék egy újabb álmatlan éjszakát a hétre... Pedig sanszos, hogy még sokáig a történtek hatása alatt maradok, hiába úsztam meg a komolyabb bántalmazást. Egyelőre... hiszen túlságosan nem bízom abban, hogy jó az arcmemóriájuk, de amilyen könnyen löktek félre, ott motoszkál bennem a gondolat, hogy egy napon újra magamhoz vonzom azokat a lelki sérült trógereket, akik mások piszkálásában lelik örömüket.
Nem vagyok pszichológus, de a srác nagyon bátran viselkedett. A helyében tuti, hogy lefagytam volna, hiszen általában csak hebegni-habogni tudok a vádaskodóknak, mindezt valami holdsápadt, verejtékes arccal megspékelve. Ő viszont meg tudta őrizni a hidegvérét, és hát simán lehet, hogy csak utólag bukkant ki belőle a remegés, amit szemtől szemben állva ideig-óráig (percig) el tudott fedni előlük. Vagy alapból pocsékul dolgozza fel, ha így bánnak vele. A másik magyarázatom amúgy a könyvnek tulajdonít nagy szerepet. Igazából nem tudom pontosan eldönteni, hogy a helyzetre mérges jobban, vagy a felperzselt olvasmányra, de legbelül az utóbbi okot sejtem, azért teszek fel kérdést róla.
- Neee, olyan még van? - csillan fel a szemem a válaszra. - Nagyon-nagyon régen hozzánk került a nagybátyámtól egy ilyen, Az Országút Harcosa. Nem tudom, mennyit mond neked. Viszont csalással se sikerült nyernem, úgyhogy inkább kerestem magamnak rendes olvasnivalót - mesélem a fiúnak büszkén, kissé kiegyenesedve. Most, ahogy kiszúrja a szemem a pulcsija is, rájövök, hogy valószínűleg szintén mugli származású, vagy közülük jött sráccal van dolgom, ugyanis sokáig nyomtam tört szerveren a játékot, még a tesóm régi asztali gépén, ha odaengedtek.
- Amúgy, azt hiszem így már értem, hogy miért gyújtották fel - fonom össze magam előtt a karjaim, ahogy elgondolkodom az incidensen, azt pedig el is engedem a fülem mellett, hogy túlzottan lányosnak gondolták. Épp elég ürügy az, ha az ember kocka vagy éppen stréber mások szemében. A lényeg, hogy a címkéjük ott lógjon rajtad, és máris véged. Közben pár lépéssel arrébb állva nekiállok a folyosót kémlelni, mondhatni fedezem a terepet a számára, ha rajtakapnának minket a nyomok eltüntetésében.  
- Ivanich Benett - rázok vele kezet széles, felszabadult mosollyal az arcomon, a középső Rudolfot szándékosan kifelejtve. - És nem rád haragszom... - torpanok meg a mondatban, majd fejemmel a folyosó vége felé intve dühösen és bosszútól fűtve folytatom. - ... hanem azokra a rohadékokra, akik ezt tették velünk. De felejtsük el, igazából azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hol tudnánk beszerezni a könyved. Tudod elég sokat járok könyvesboltokba, ha gondolod megnézhetjük. A faluban is van talán valami, bár ott még nem voltam...
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 20. 02:44 Ugrás a poszthoz


Még mindig itt van. Még mindig előttem rontja a képet. Lassan már úgy érzem, hogy konkrétan rajtam van, fojtogatóan közel. Én pedig naivan levegőt se merek venni, mintha attól tartanék, hogy azzal végképp eggyé válnék a fiúval úgy, ahogyan abba ma este bele se mernék gondolni.
Ujjait kezem köré fonja, amely az utolsó reményem is volt egyben attól, hogy megmeneküljek. Már gyenge rászorításától is izzadni kezd a bőröm. Ajkaim szólásra nyílnak, de aztán megakad bennem a szó, és csak riadtan nézem végig, ahogy a hangszíne az áprilisi időjárásnál is kiszámíthatatlanabbul váltakozik, nagyzolás nélkül másodpercről másodpercre. Sóhajtok egyet. Márpedig ez valamiféle személyiségzavar lesz...
- Nem ismerlek - forgatom meg a szemeimet a kérdésre, és ezzel talán nem bántom meg őt. Nem szeretném, ha még jobban elveszítené a fejét miattam. A szavaknak mindig nagy ereje van. Most különösen. Erővel itt nem megyek sokra. Általában nem vagyok beszédes, de jól tudok fogalmazni, ha egy kicsit megerőltetem magam. Meg kell tudnom a motivációit, és tisztázhatjuk a helyzetet.
- Ne haragudj, ha bármi rosszat tettem, én csak tanulni akartam itt - fakadok ki mégis remegő hangon. A szemem alatti halvány karikák kezdenek eltűnni az izgalomtól, közben a kobakomat fájóan nyomom a fotelnak, de a srác tömege túl jól ellensúlyoz ahhoz, hogy ne boruljunk fel. A képembe mászik, érzem ahogyan kifújja a levegőt, én pedig azt lélegzem be mintegy méregként. Még illatos is meglepően kellemesen hat. Már-már megnyugtatás ez a nehéz pillanatokban. Én este mostam fogat, de azóta jó pár óra eltelt, fogalmam sincs, hogy milyen a szájszagom. Hátha elnyomja a mentol-illat és nem fogja érezni, ahogy kipréselem a fogaim közül a kérdésemet, vagy az is jó lenne, ha elüldözhetném vele.
- M-mit szeretnél? - pislogok rá nagyokat.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 22. 19:55 Ugrás a poszthoz


Oldalra billentett fejjel vonom fel a szemöldökömet, amikor nem egészen értem, hogy miért hagy fel hirtelen az agresszivitással. Összezavarodik és leesik neki, hogy ártatlan vagyok. Siker! Ezek szerint jól érvelek, és igenis nagy ereje tud lenni a szavaknak. Viszont mi lett volna, ha nem így reagálok, és mondjuk provokatívan nekiállok vele kötekedni? Vagy esetleg eleve azért kezdtem volna el bámulni őt, hogy összeugorjunk? Nem tudom, hogy azok a karok egy erősebb ellenfél esetében is képesek lennének-e megvédeni a srácot, ha valaki esetleg másképp reagálna a viselkedésére.
Sajnálóan nézem őt végig, ahogy a tenyereibe temeti az arcát, én pedig kezdem magam nagyon kellemetlenül érezni. Olyan furcsa, mégis az igazságérzetemnek tetsző, hogy a végén még ő kér bocsánatot tőlem, mielőtt bármi rosszat is csinált volna. Na jó, a káromkodásai elég durvák voltak, ritkán mondanak nekem ilyen cifrát az iskolában.
Igazából egy kicsit ez a védekezési mechanizmusa is megijeszt, amit emleget. Remélem nem valami pszichopata a fiú, akinek a hullámzó hangulatától a jövőben tartanom kell. Nem világos előttem, hogy miért alakulhatott ki ez nála, de ellentmond annak, hogy cserébe még feltűnőbben nézzen ki. Azután kezdődhetett volna, hogy így kipingálta magát?
- Öhm, nézd, nem haragszom. Felejtsük el ezt az egészet, és... nem tudom - vonok vállat, szám szélén halvány mosollyal. - Azért meg nem értem, miért lepődsz meg, hogy rád néznek. Nem sok diák van, aki ÍGY néz ki - harapom el el a mondat végét.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 02:29 Ugrás a poszthoz


szombati hócsata

Nyakamon a karácsony. Egy kicsit későn fogok hazaesni, de az előkészületekről szerintem még nem maradok le. Szeretem ezt az időszakot, mert ilyenkor minden testvéremmel összegyűlünk a lakásban, és sok kedves rokonunk látogat hozzánk. Ugyanakkor félek idén, hogy végül is mi lesz apával. Nem tudom, hogy haza akar-e jönni hozzánk így, hogy én is ott leszek. Rám biztosan nem lesz kíváncsi... A varázstudó fiacskája, a fekete bárány. Megbeszéltem a nagybátyámmal, hogy két ünnep között náluk is leszek, és folytatja az Ivanich családról szóló történeteket. Az legalább egy kicsit eltereli a figyelmem az otthoniakról.
Addig azonban keresztbe tesznek a szünet előtti utolsó dolgozatok. Mondjuk még mindig jobb, mintha az ünnepek alatt kellene tanulnom - ezzel nyugtatom magam. A készülésben a levitások nagyon szorgalmasak. Igazi tanulókörök alakulnak ki, amikhez én is csatlakozom. Nimródot is így ismertem meg, eggyel jár felettem. Hasonlóan komolyan veszi a tanulást, mint én, úgyhogy egész jóban kezdünk lenni, aminek nagyon örülök. Kitaláltuk ezt a szombati hócsatát. Amolyan fejszellőztetés, kikapcsolódás. Imádom a falut, úgyhogy azonnal igent mondtam, és még sötétedés előttre megbeszéltünk egy találkozót a forgalmas Fő utczában. Csak azt nem tudom, hogy melyik pontján! Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú... És ma különösen forgalmas, gondolom mindenki most vesz ajándékot.
Sietősen szedem vékonyka lábaimat. Színes, kötött sálammal alaposan körbetekerem a nyakam, egészen az orrom aljáig ér, úgyhogy nem fogok megfázni. Hosszas tekergés után végre meglátom a fiút, oda is sietek hozzá.
- Sziaa! - nyújtom neki praclimat köszönésképpen, hogy megrázhassa. - Tisztázzuk: Fejre nem ér célozni! A vesztes pedig meghívja a másikat valamire. Áll az alku? - kacsintok rá, és már alig várom, hogy kiadhassam a felgyülemlett indulataimat egy jó kis dobálózásban.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 03:09 Ugrás a poszthoz


Valami megmozdul bennem. Itt nem kell különösebben rosszra gondolni, de minél több idő telik el a titokzatos sráccal, annál inkább töröm a fejem a megoldáson, hogy véget vehessek intim pillanatainknak, még mielőtt valaki rajtakapna minket a tanerők és a gárda részéről. De igazából egy diák is épp elég ok a pletykaáradat megindulására, és már látom is magam előtt a lejáratócikkeket az iskolaújságban. Összeszorul a szívem már a gondolattól is, hogy én elsőévesként ezt a fogadtatást és hírnevet érdemlem itt.
Lélegzet-visszafojtva tűröm, ahogy szippant egy mélyet a közelemből, de megvető tekintetemről leolvashatja, hogy kissé unalmassá kezd válni a performansza. Merthogy azért nem tűröm az örökkévalóságig, hogy csak úgy szórakozzanak velem. Nem egy rongybaba vagyok, vagyis hát gőzerővel azon vagyok, hogy ne legyek az. Akárhogy is, még mindig erősen a fiú hatása alatt állok, kipirosodott arccal, rettentően zavarban érezve magam a simogatásától, de átmenetileg felhagyva az ellenállással. Megköszörülöm a torkom és egy nagy levegőt veszek.
- Te most... szerintem... viccelsz - préselem ki magamból a szavakat lassan, egyesével. Lehelete libabőrössé tesz, egészen furcsa érzés. Puha kezei mellkasomig csúsznak, majd tovább is haladnak, gyengéden csiklandozva ahol csak hozzám ér. Na, ezt azért nem igazán kéne hagynom, úgyhogy megpróbálom elkapni a karját, még mielőtt túl messzire menne, hogy aztán erővel maga mellé szorítsam, ha tudom. Jó lenne, ha ott is hagyná.
- Ittál valamit? Vagy nem értelek... Mások ezért már úgy pofán vágtak volna, hogy nem szórakoznál többé. - mosolyodom el, megkísérelve felkelni a fotelből. Meglesz persze a böjtje, ha elered a nyelvem, attól tartok. Az előbb még kvázi megzsarolt, hogy tegyem amit mond, kíváncsi lennék a szankciókra.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 12:32 Ugrás a poszthoz


- Nyugi, láttam már rosszabbat - veregetem vállba a vallomása után. Hangom vigasztalóan cseng, ahogy felidézem kobakomban a felső tagozat szörnyűségeit, amit olykor újból átélek a rellonosok zaklatása által. Az, hogy rám kiabál és megindul felém, miközben elhord körülbelül mindennek, nem is igazán tekinthető támadásnak szerintem. Egy hajszál híján múlt, hogy ne legyen belőle tettlegesség, de előbb vagy utóbb tényleg eljutok odáig, hogy az ilyenek már leperegjenek rólam. Mindenesetre a fiú kiabálását nehezen fogom elfelejteni... Nem szeretem, ha indulatosan szólnak hozzám.
- Megbocsátok - ha ezt akarja hallani, hát tessék. Arcom komótosan húzódik széles mosolyra, és amilyen ártatlanul néz rám, úgy halványodik bennem az előbbi támadó tekintete. Tartok még tőle valamennyire, de már sokkal kevésbé tűnik ijesztőnek a külseje. Talán csak kezdem megszokni.
Testsúlyomat egyik lábamról a másikra áthelyezve billegek. Hallgatok, mert most annak van itt az ideje. Barátságos szemeim arról árulkodnak, hogy nyugodtan megoszthatja velem a gondolatait, hiszen sokszor az a legjobb, ha kibeszéljük magunkból azokat a dolgokat, amik nyomják a lelkünket. Nem merek közbevágni, csak olykor bólintani egy aprót. Próbálom megérteni a srácot, még ha ez nehéz is az eltérő stílusunk miatt. Viszont amit mond, az nagyon is érthető, de csak a sztereotípiákat erősíti bennem.
- Nem megvetően néztem rád, csak furcsán. Mert nem nézel ki hétköznapinak. Ráadásul mugli eszközzel mászkálsz egy varázslósuli folyosóján - javítom ki, megmagyarázva a viselkedésemet. Mégis mit várt, úgy őszintén? - Sajnálom, hogy piszkálnak. De az emberek ilyenek, nem tudsz mit csinálni, bárhogy nézel ki, nem úszod meg teljesen. Én is szívtam vele egy csomót. Néha még most is - sütöm le a szemeimet újból, de talán sikerül lelket öntenem belé.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 13:03 Ugrás a poszthoz


szombati hócsata

Idefele elszalasztottam megnézni az üzletek ünnepi hangulatba öltöztetett kirakatait, az éttermek karácsonyi kínálatát, de még a vásárba is szívesen elmentem volna valamikor. Szeretnék egy kis apróságot venni a családomnak, hogy ne üres kézzel érkezzek haza. Talán a csata után szétnézek, hallottam, hogy jégpálya is nyílt valahol, csak meg kellene keresnem. Biztos, hogy képes lennék eltévedni a faluban egyedül, főleg sötétedés után.
- Na, azt én is. Meg a narancsosat - árulom el neki vágyakozóan, lelki szemeim előtt látva a győzelmet. Azt hiszem minden okom megvan rá, hogy keményen harcoljak ellene. Az azért megijeszt, hogy milyen elszántan beszél, mert ha ugyanilyen jól dob célba is, bajban leszek. Nekem nincs valami nagy tehetségem, ha sportról van szó. A hócsatához sem értek túlzottan, de majd megpróbálom kihozni magamból a maximumot. Van rajtam kesztyű, nem fog megfagyni a kezem.
Nimród hirtelen mozdulatára nem vagyok felkészülve. Ijedtemben arrébb szökkenek, csalódottan véve tudomásul, hogy már támadásba is lendült. Behúzom a nyakamat, hogy ne tudjon becsúszni a ruha közé egyetlen hópehely sem, majd leporolgatom a kabátomról azt a kevéskét, ami rátapadt. Társam karja után nyúlok, hogy belelökjem a kupacba, de gyorsabb nálam, úgyhogy ő már be is szaladt az egyik oszlop mögé, ahonnan a következő adagot készül felém küldeni. Kétségbeesetten keresek én is fedezéket. Először az egyik pad mögé guggolok le, de ülnek rajta és nem lenne fair, ha civil áldozatai is lennének az ütközetnek, úgyhogy átfutok a szomszédos lámpaoszlopig, hogy amögül nézzek farkasszemet háztársammal. Repül a golyó, de meg sem érzem különösebben, mert az alsó lábszáramat sikerül eltalálnia. Lehajolok, hogy villámgyorsan gyúrjak magamnak egy sárosabb adagot, és jól célozva gondolkodás nélkül áthajítom irányába, majd megismétlem a műveletet.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 16:06 Ugrás a poszthoz


Izgatottan fürkészem az arcát, máskor pedig a felsőtestemen végigsimító ujjait. A következő lépését próbálom kitalálni, ami nem is olyan könnyű feladat. A fiú a semmiből tűnt fel, rendkívül elszánt. Céltudatosnak hinném, mégis kiszámíthatatlanul kezd el viselkedni azért, hogy összezavarjon. Szerintem élvezi, hogy hülyét csinálhat belőlem. Először azt hittem, hogy veszélyes, de ha bántani akarna, már rég megtette volna. Valamiért az az egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy akar tőlem valamit. Mármint, ez eléggé félreérthetetlen, ha a tapasztalataimra gondolok. De mégsem áll össze a kép, és nem merem elhinni, hiszen nem így szoktak udvarolni a másiknak. Szórakozásnak pedig túl sok, amit megenged magának az önbizalma.
Egy határozott mozdulattal rántja be magát a pólóm alá. Hideg keze késszúrásszerű fájdalmat idéz elő a bőrömön ott, ahol hozzám ér, megfeszítve egész felsőtestemet. Hangosan felszisszenek, védekezésképpen pedig behúzom a hasam, de a kellemetlen érzés máris enyhülni kezd, ahogy hozzászokom az idegen érintéshez.
Szétnyitom ajkaim, de még mielőtt bármit is válaszolhatnék, a srác megcsókolja a nyakamat. Több van ebben, mint a korábbi piszkálásokban. Szenvedélyes és elszánt. Én szabadulnék, de nem tudok tőle, csak amikor már nincs annyira közel hozzám. Láthatóan nem tetszik neki, hogy felkelek az ülőalkalmatosságból, mert így már nem tud kedve szerint taperolni. Megfordulok, hogy farkasszemet nézhessek csalódott ábrázatával, az enyémben pedig most először a megkönnyebbülés és diadalittasság tükröződik vissza.
- Én nem vagyok erőszakos - vonom meg a vállam, egy kósza mosolyt is eleresztve közben. Persze, hogy megtenném, de akkor rájönne, hogy milyen gyengén is tudok ütni. Ahhoz az kellene, hogy valamitől elöntsön a méreg, és még egész jól tűröm a cukkolását.  - Nem hiszem, hogy ezzel hatásosan tudnál bárkinél is udvarolni. Vagy nem ez a cél? - jegyzem meg tisztes távolságból, amit persze bármikor újból átléphet, ha akar, valószínűleg tehetetlen lennék. Azért még bizonytalanul visszakérdezek, mert nem tudom, mit akar, de ijesztő a hirtelen megbánása. Nagy a kísértés, mégsem élek vele, talán csapdába akar csalni, mondjuk megragadja a karomat és magához húzva lesmárol.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 16:55 Ugrás a poszthoz


szombati hócsata

Nekem is jó érzés, hogy végre találtam valakit, akivel lejárathatjuk magunkat a falu népe előtt. Idősebb testvéreim elszoktak a játéktól, van aki már nem is velünk lakik. A fő ok viszont, ami miatt béna vagyok a hógolyózásban, az talán a kert hiánya. A körfolyosós ház belső udvarán nem maradt meg a hó, az autóktól forgalmas utcánk pedig nyilvánvalóan nem volt alkalmas a játékra. A közeli parkok egyike jöhetett szóba, de valahogy nem volt az igazi. Jut eszembe, remélem itt sem fogok a hó alól valami szemetet előkotorni.
Emellett nem biztos, hogy a legjobb helyet választottuk a párbaj színhelyének, és most nem is a forgalomra gondolok, hanem a hó mennyiségére. A gyalogosok hamar letapossák a friss, porhanyós hóréteget. A boltok közötti határvonalon lapátolták össze kisebb-nagyobb kupacokba a havat, így gyakorlatilag ezek jelentik a muníciót, de a fedezéket is.
Elégedetten ujjongok örömömben a találatokat látva, egyúttal jobbnak látom átszaladni egy ilyen kupachoz, hogy takarásából felkészüljek a válaszcsapásra.
Ki kell várnom a megfelelő időt, hogy eldobhassam a golyót, a járókelők ugyanis megnehezítik az önfeledt csetepatét. Lehet, hogy rövidesen közelebb kell férkőzzek a fiúhoz is. Remélem, hogy a forró csoki felmelegít majd bennünket a hideg és kimerítő móka után, vagy addigra a mozgástól fogunk átmelegedni. Nekem szerencsére jó kabátom van, nem ázik át hamar, de még nem is ért ahhoz elég találat, hogy kiderüljön.
A hógolyók nagyokat koppannak a mellkasomon, kisebb-nagyobb darabokra hullva egész messze repülnek szét oldalirányban. Letérdelek a bucka mögé, már-már nekilapulva a találat ellen, majd mikor úgy érzem, hogy elég idő telt el, kíváncsian kidugom a fejem és leskelődni kezdek, hogy hol rejtőzik Nimród. Kezemben pedig dobásra készen szorongatom az újabb, friss és masszív óriásgolyómat.
Utoljára módosította:Ivanich R. Benett, 2019. december 23. 20:26
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 20:43 Ugrás a poszthoz


szombati hócsata

Lassan elkezd átázni a nadrágom, a farmer sem véd örökké a hó ellen. A játék hevében persze elővigyázatlan vagyok, így csak akkor veszem észre a két vizes foltot a térdemnél, amikor már késő. Savanyú arccal mérek végig magamon, elhatározva, hogy amennyire tudok, ügyelek azért a ruházatomra, mert nem lenne kellemes ágyban fekve tölteni a karácsonyt.
Elbízom magam a dicsérő megjegyzésétől, az utcán mászkáló varázslók bámészkodó pillantásaiban is látni vélem az elismerésüket. Mindenki nekem szurkol, gondolom. Itt az idő, hogy végre megmutassam, melyikünk az ügyesebb levitás. Attól még, hogy én egy évfolyammal alatta járok, még nem jelenti azt, hogy ne tudnám legyőzni őt a bajnokságunkban. Különben is, amilyen okos, még a végén veszélyeztet az évfolyamelső, illetve iskolaelső cím elnyerésében. Az izgalomtól elképzelem, ahogy a vereség hatására ezentúl kétszer is meggondolja majd, hogy jobb jegyeket szerezzen nálam. A valóságban persze nem vagyok ennyire szigorú és versengő, na de ilyen az, ha egyszer elkap az indulat.
A szemem sarkából kiszúrom, hogy kétszer is pozíciót vált időközben. Egyszer a szomszéd buckához kerül át, majd a lámpaoszlopnál lesz tőlem olyan szögbe, hogy veszélyt jelentsen számomra. Próbálok a védvonalam olyan oldalára kerülni, ahonnan a lehető legkevesebb eséllyel talál el, de mivel már jóval közelebb van hozzám, ez egyre kevésbé valószínűsíthető. Gonoszul kihasználja az utcai tömeget a közelítéshez. Addigra már két másik golyót gyúrtam a harmadik mellé, ezeket bal karomra fektetve indulok meg felé, míg a legnagyobbat jobb kezemben célzom felsőtestének. Az a tervem, hogy egészen közel kerülve hozzá, a fedezékéből kikergetve csapjak le rá a felhalmozott készletemmel, kockáztatva azt, hogy az akcióm során egy erőteljes golyót azért én is bekapok.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 23. 21:04 Ugrás a poszthoz


Sejthető, hogy nem díjazza a köztünk kialakult távolságot. Feláll a szőr a hátamon, ahogy fúj egyet mérgében, miközben törekszem érzelmektől mentes arcot vágni. Kívülről persze az látszik, hogy újra falfehér leszek a sápadtságtól, ahogy megfagy a vér az ereimben. Az a néhány lépés, ami elválaszt minket, vajmi kevés biztonságot nyújt a valóságban. Pengeélen táncolok attól, hogy újra a fiú karjai fogságában érezzem magam. Szemeiben növekszik a csalódottság, általam nem ismert okokból kezdi el egyre jobban felhúzni magát, minden bizonnyal azért, mert rájött, a játékszere nem annyira szeretne vele együttműködni, mint ahogy azt ő akarná. Én őszintén próbálkozom megérteni őt, és nem akarom felvenni az ő stílusát, mert vérző orral és egy jókora monoklival távoznék a szobából. Nem tudok azon gondolkodni, hogy sajnáljam-e őt, inkább csak továbbra is tartok tőle legbelül. Hogy kihasználhat fizikailag minden lehetséges értelemben, mert kisebb és gyengébb vagyok nála, ő pedig gyakorlottnak néz ki abban, amit csinál. De lelkileg sem szeretném, ha megalázna, ami mélyebb sebeket tud ejteni a testinél.
Az oldalra dobott könyvemre pillantok. Milyen jó lenne felvenni onnan, hogy folytathassam a tanulást, mielőtt csonkig ég a gyertya. Ennyi szem elől tévesztés már elég is ahhoz, hogy a srác meginduljon felém, csuklóimnál fogva ártalmatlanná tesz, és egészen közel hajol hozzám. Arcába omló hajszálai mögött megpillantom haragtól lángoló pupilláit. Megfeszülök, szemeimet vékony könnyfátyol borítja az ismét eluralkodó félelemtől.
- Akkor minek csinálod? Nem gondoltam semmit... - pillantok végig zavartan a helyiség különböző pontjain. Nagyon kínosan érzem magam, de meg se merek moccanni.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 24. 22:41 Ugrás a poszthoz


Akar valamit érezni; többször is elismétlem magamban ezeket a szavakat, valóságosan rágódni kezdek rajtuk. Alapból érzékeny lélek vagyok, nehezen tűröm, ha valaki megemeli a hangját. Nem vagyok mazochista, hogy állandó feszültségben tartsam magam. A fiú vagy súlyosan lelki sérült, vagy tudatosan és módszeresen csinál ki érzelmileg. A nyílt erőszakot szándékosan kerülni igyekszik áldozatával szemben. Látszólag a harag táplálja. Konfliktust generál, amit vita hiányában a testi érintkezéssel a legkönnyebb elérnie. Visszautasításom elindíthatott benne egy láncreakciót. Okot a dühkitörésekre, amiért keresztülhúztam számításait. Az irreális képzelgését arról, amit alapesetben senki nem tűrne el. Ő mégis bikaként fújtat rám, bosszúra éhes, tágra nyílt szemekkel. Bárcsak... mást érezne most, még ha ezt iszonyatosan furcsa is belátnom. De persze lehet, hogy szarkasztikus akar lenni a megjegyzésével.
- Ereszd el a kezem - szólítom fel halkan, és óvatosan húzni kezdem hátrafelé a karjaim. Bízom abban, hogy megszűnik a szorítása, már egészen kezd elzsibbadni a tenyerem, ahogy reménytelenül erőlködök. - Kérlek...
Mélyet sóhajtok. Talán nem futok ki a szobából, ha most megkegyelmez. Ellenkező esetben viszont, a növekvő félelemérzet miatt meg kell próbáljak erőszakkal szabadulni, és most már nem érdekel, hogy mekkorák az esélyeim. Minden jobb annál, minthogy ki legyek szolgáltatva a dumájának. Nem vagyok kíváncsi hajnalban egy beteg diáktársam műsorára, amikor tanulnom kéne másnapra, és ki kéne pihenjem magam. De nem tűrhetem tovább ezt a tétlenséget.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 25. 02:16 Ugrás a poszthoz


szombati hócsata

Egyre jobban belemerülök a játékba. Kizárom a gondolataimat, amik megzavarnának a manőverezésben. A pontos célzásért látóköröm beszűkül, előre meredve készülök kirohanni a célpontom felé, amint tiszta lesz a terep az utca emberétől. Növekszik bennem az adrenalin, arcomra pedig halvány, de letörölhetetlen vigyor ül ki. Biztosra veszem, hogy én fogok nyerni. Enyém lesz az a forrócsoki, Nimród pedig térden állva nyújtja majd felém egy igazi aranybögrében. Ó, igen, ez nagyon tetszik így.
Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak a jelentről. Éppen magasról teszek rosszalló pillantásaikra, de a támogatásukkal se nagyon tudok mit kezdeni. Nem hagyom, hogy eltereljék a figyelmemet holmi ismeretlen járókelők, de ha mindenképpen vigasztalni akarom magam, akkor biztosan az én oldalamon állnak. Ez is csak megerősít abban, hogy oda kell rohanjak megleckéztetni.
Vajon mennyire igazságos, hogy nincs rajta a szemüvege? Végül is ő választotta ezt a stratégiát. Mégis megfigyeltem már korábban, hogy nélküle nem lát valami jól, úgyhogy legalább annyi előnyt adok neki, hogy egészen közel megyek hozzá. Ez viszont abból a szempontból kifejezetten rossz az ő oldaláról, hogy gyakorlatilag gyerekjáték lesz vele eltalálnom.
- Ne már! - kiáltok fel indulatosan, ahogy túlságosan elbízom magam és a legnagyobb adag magányosan ér földet a srác mögött. Iszonyú kár érte. De nem adom fel, hiába fagytak le az ujjaim olyannyira, hogy már nem is érzem őket, és ázok át a végtagjaimnál egyre több ponton. Nem tartok ott, hogy ezzel most foglalkozhassak.
Mielőtt szemtől szemben állhatnék vele, körbepillantva gyors lépésre szánja el magát. Afféle vészmegoldásnak gondolhatta, hogy a felettünk magasodó lámpaoszlopra rárakódott friss hóréteget küldi felém. Ezt elég nehéz bemérni, a zuhanástól semmi nem garantálja, hogy pont engem találna el, vagy hogy lenne elég ideje a menekülésre. Viszont... Olyan csúnyán esik a hátsójára, hogy konkrétan rossz nézni. Fintorgó arccal mérem őt végig, ledobva magam mellé a hógolyókat.
- Jól vagy? - guggolok le mellé, hogy szabaddá vált kezemmel felsegíthessem a földről. Erős a kísértés, hogy visszaéljek a helyzettel, de gyötörne utána a bűntudat. Inkább bajtársilag elmosolyodom.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 26. 16:40 Ugrás a poszthoz


szombati hócsata

Látom rajta, hogy nincs valami jól. Csuromvizes a ruhája, gondolom túlságosan a hókupachoz lapult, vagy nem öltözött fel elég vastagon az ütközethez. Átfagyva, kimerülve pislog rám, amitől egycsapásra elmegy a kedvem a hógolyózás folytatásától. Magamat kezdem el hibáztatni a kialakult helyzetért. Szégyellem, hogy kezdtem véresen komolyan venni a játékot, és talán emiatt hozott ő is nagy áldozatokat. Nem nevetem ki az átnedvesedett hátsója miatt, inkább segítek neki minél hamarabb felállni az utcakőről. Nem lenne jó, ha megbámulná őt valaki az iskolából. Egyesek biztosan a fejüket rázva nézik, ahogy szerencsétlenkedünk. Ők előre megmondták, hogy nem jó ötlet az utcán hülyéskedni, de most már késő. Behúzódva egy elhagyatott sikátorfélébe nekilátunk, hogy leporoljuk magunkat.
Tévedés azt gondolni, hogy én megúsztam szárazon. Itt-ott átáztam, de közel sem annyira, mint ő. Nem nyomódtam neki úgy a hónak, de a térdeimmel például sürgősen kezdenem kellene valamit, mert az néz ki a legfeltűnőbben.
- Igazad van - bólogatok a megállapítására. - Meghívlak, amolyan vigaszdíjként. Ne legyél úgy elkeseredve... - motyogom támogatólag, és figyelni kezdem, ahogy nekiáll eltüntetni a vizet a ruházatából. Szemérmesen elpillantok a hátsójától, azt azért mégsem szeretném kukkolni, de elpirulok a helyzettől. A varázsigén kezdek el gondolkodni. Nimród sokkal több bűbájt ismer, mint én, könnyedén feltalálja magát.
- Nem - vallom be neki, egy nagyot sóhajtva. Az sajnos másodikos tananyag. Maximum fel tudnám gyújtani a nadrágját, ha kéri. Látványosan a közelében toporgok, hátha észreveszi, hogy rajtam is akad mit megszárítania. Hálás lennék, ha kisegítene, még mielőtt újra visszanyerjük a hógolyózás előtti formánkat.
- Máskor nem kellene levenned a szemüvegedet. Még jó, hogy nem estél rá - tanácsolom neki, majd indulásra készen nézek szét az utcán. Előtte azonban még tisztázni szeretném, hogy mit gondol.
- Azért remélem jól szórakoztál... Nagyon sajnálom, hogy ez lett a vége - biggyesztem le a szám.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 26. 17:04 Ugrás a poszthoz


Eddig valamennyi bántalmazásomnak volt alapja, amit valamilyen formában a tudtomra is adtak. Vagy a testalkatommal volt bajuk, vagy a tanulmányi jegyeimmel, máskor szimplán csak az zavarta őket, hogy túlságosan félénk és csendes voltam a többséghez képest. Ezúttal egyszerűen nem találom az összefüggést a viselkedése és a cselekvésem között. Nem adok rá okot, hogy bántson. Nem csúfol semmivel. Magának talált meg, mintha mindenáron belém akarna kötni. Cserébe érteni akarom őt. Gondolom azért, mert kíváncsi és empatikus vagyok, és ezért osztottak be a levitába.
Érzem, ahogy elszorítja a tenyeremben a vérkeringést, olyan erősen fogja közre a csuklómat. Ha mozgatni próbálom, csak még inkább rászorít, ezért elernyedek és abban reménykedem, hogy úgy kevésbé fáj. Próbálom nem kimutatni a bennem halmozódó feszültséget. Már egészen kivörösödik a karom, annyira kellemetlen, és mégsem ereszt.
Az eséstől nyögök egyet, a kényszertesthelyzet ugyanis megakadályoz abban, hogy a végtagjaimmal tompítani tudjak. Csúnyán beverem a könyököm, és kis híján az arcomat is. Remegve pillantok fel rá a földről, szemeimmel pedig azt kérdezem tőle, hogy miért csinálja ezt. Senkinek nem fogok könyörögni, mégis csalódottan mélyedek üres tekintetébe, hátha képes vagyok előidézni belőle valamiféle bűntudatot, megbánást. Esetleg szánalmat irántam. Az arcom a fegyverem. Ha elég kiszolgáltatottnak tűnök, talán megkegyelmez.
- Ne gondold magad prefinek - préselem ki a fogaim közül a dühtől, ahogy viharként fölém tornyosulva áll felettem. Árnyékától teljesen sötétségben érzem magam, de hülye leszek válaszolni a kérdéseire. Kénytelen lesz erővel kiszedni belőlem, hogy ki vagyok.
Veszek egy nagy levegőt, majd a mellettem heverő könyvemért nyúlok. Még szerencse, hogy puha kötésű fedele van a tankönyvnek, de még így is nagyot szól, ahogy teljes lendülettel a fiúnak vágom, mint vitéz a pajzsot. Abban bízva, hogy ezzel sikerül meglepnem és időt nyernem, megpróbálok felugrani és gondolkodás nélkül a kijárat felé venni az irányt.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 26. 22:20 Ugrás a poszthoz

Festés

A nagyoktól hallottam fél füllel, hogy a falu pizzériája körül nincs minden rendben. Lejött a festék, vagy talán a vakolat is? Sosem voltam még ott - mert nem volt kivel -, de kívülről már láttam, nagyon kis hívogató épület. Ha belülről is az, akkor kár érte. Hallottam valami tulajdonosváltásról is, persze nekem ezek a nevek semmit se mondanak, a tanári gárdával is még csak ismerkedek, nem hogy a faluval legyek képben. Figyelemmel kísértem hát a híreket, így jutott el hozzám a közös festés programja, amire a diákok közül is többeket beszerveztek. Egyrészt jónak találtam ismerkedni, szétnézni a faluban, kifogást keresni a lógásra, másrészt a segítséggel járó kedvezmény is nagyon-nagyon sokat nyomott a latba, így végül úgy döntöttem, hogy eljövök.
Festeni azt talán még tudok. A múltkor kiderült, hogy csaposnak még ügyetlen lennék, meg úgy majdnem mindenhez, ahol a fizikum egy kicsit is előkerül. A művészkedés más dolog, a rajzolás ügyesen megy, csak időm nincs sok rá évközben.
Biztos nagyot néz majd anya, amikor megtudja a baglyomból, hogy micsoda kedvezményt dolgozott ki magának a fiacskája. Így legalább, ha a szabad hétvégén leengednek, olcsón megúszom az étkezést, félre tudok tenni másra. Kabátom alatt otthoni, kényelmes ruhában érkezek, amit nem bánok, ha koszos lesz. Játszóruha-féle nem sok került a bőröndömbe egyébként, miért is nézzek ki szakadt lelencnek egy iskolában a többiek előtt, viszont kényelmes ruhákból bőven akad, és a manók biztosan ki tudják szedni belőle a festéket, ha mégis elrontanék valamit. Követek egy lányt, aki mintha szintén a pizzázó felé tartana, úgyhogy legalább nem egyedül érkezem. Szavaira elég furcsán nézek, de elengedem a fülem mellett.
- Hali, hát... azt hittem céltudatosan a festésre jöttél - magyarázkodom, ahogy megkésve belépek. Pedig mintha láttam volna őt a körletünkben, csak felismer. Addig halkan köszönök a többieknek is, amit gondolom senki nem hall meg, de fél füllel elkapom azt, amit az egyik fiú mond háztársamnak. Szememmel azt keresem, hogy mit is csinálhatnék. A szabad ecset és vödör viszont adja magát. Szeretnék mihamarabb beállni, de attól csak jobban zavarba jövök, hogy itt rajtam kívül szinte mindenki felnőtt.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 26. 23:26 Ugrás a poszthoz


Ha nem a körleten belül pihenek, akkor ide, a társalgóba szeretek kiülni, amit úgy is nevezek magamban, hogy mindenki klubhelyisége. A kandallóban ropog a tűz, fénye kellemes meleget áraszt a szobában. Kötött pulcsiban, a szünetre hangolódva húzódom meg az egyik félreeső fotelban, hogy ne tudjon senki mellém ülni. Keresztben helyezkedem el rajta, karfáján átvetem a lábaimat, ölemben pedig szokás szerint egy könyvet bújok. Kivételesen viszont nem az órákhoz kapcsolódik, és nem is túl nehéz olvasmány. Direkt olyan, amit háttérzaj mellett is könnyedén értelmezni tud az ember, bár az évek alatt már ráálltam arra, hogy kiszűrjem a hangokat magam körül. Nyilván, ha régen saját szobám se volt, de tanulni kellett, és öten vagyunk testvérek, akkor mindig uralkodott a lakásban egy alapzaj, amihez valahogy alkalmazkodnom kellett.
Fogalmam sincs, hogy hány óra van, de nincs nagy mozgás. Biztosan hazautaztak, a maradék emberke meg csomagol. Én már megvagyok a javával, de csak később megyek, ráadásul vissza kell térjek karácsony után pár napra, mert segítek a bál szervezésében. Cserébe megpróbálom majd jól érezni magam.
- Hm? - megtorpanok az olvasásban, de csak lassan kapom fel a fejemet. Nekem szólna? Eddig olyan csendben volt, biztos csak képzelődöm... Már-már gyanakvóan mérem végig a fiút, aki elkezd kérdésekkel bombázni a semmiből, ráadásul fogalmam sincs, hogy miről beszél. Ez úgy hangzik, mint valami csapda. Keresem a buktatót a dologban, a beugratós részt, amire ha válaszolok, akkor a következő pillanatban kinevetnek az átverésen.
- Ez eddig elég rosszul hangzik - vonom fel a szemöldököm bizalmatlanul, és akkor még egész finoman fejezem ki magam.
Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 27. 18:25 Ugrás a poszthoz


Nem merek huzamosabb ideig az arcába nézni. Többé már nem... Növekvő indulata arra késztet, hogy menekülőre fogjam, amihez összedobok egy vészmegoldáson alapuló forgatókönyvet. A hozzám legközelebbi tárgyat készülök hozzávágni, amit utána ki is kellene menekítenem a teremből, ha nem akarom, hogy egy kis logikával megtudja belőle, hogy ki a könyv tulajdonosa. Azóta firkantom fel a nevemet az első oldalon jól láthatóan, amióta egyszer elhagytam egyet a klubhelyiségben. Ezúttal azt kívánom, inkább veszítenék el valamit újból, minthogy egy ilyen alak legyen a nyomomban.
A padlóhoz préselem magam, ahogy kijavít, majd felfedi előttem kilétét. A félelemtől ökölbe szorított kézzel fordítom el a fejem a közeledő jelvénytől, mintha izzó vasat készülne a bőrömnek nyomni. A szemem sarkából mégis rápillantok, amikor győz bennem a kíváncsiság, és látni vélem az ismerős emblémát, amit Dana is kölcsönadott még az évnyitón, ezúttal zöld kivitelben. Rellon. Hát persze... Már abban sem kételkedem, hogy hamisítvány lenne. Egy a négyből, és már csak idő kérdése volt magamban, hogy megtudjam a nevét.
A könyv csattan, de számít a támadásra, ezért könnyedén elhárítja azt. Neki könnyebb odafentről rálátni a mozdulataimra. Mezei pocokként reszketek, ő pedig a fejem fölött köröző réti sasmadár. Abszolút vesztésre állok. A megtorlás pedig nem marad sokáig, élvezettel tapos rá a csuklómra. Felszisszenek a fájdalomtól, szemeim könnybe lábadnak, de összeszorított fogakkal tűröm a következményt. Olajat öntöttem a tűzre, de nem akarom megadni neki az örömet, hogy lásson kiborulni. A szobámig még tartogatni szeretném a sírást. Szabad kezemmel ráfogok cipője orrára, úgy próbálva felhúzni a karomról, majd végighallgatom az ajánlatát.
- Nem szólok senkinek, ígérem! - makogom gépiesen, behunyorított szemekkel. Úgy tűnik, hogy az ígéret hatására szabadulok a fogságból, ezért gondolkodás nélkül megragadom a könyvet és futni kezdek a hálószobám felé. Nem bírom ki, hogy ne bőgjek odafele is, míg végül arcomat a párnámba fúrva szipogok hajnalig, amikor is a kimerültségtől végre elnyom az álom. A történteket viszont nem egy nap alatt heverem ki.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ivanich R. Benett összes RPG hozzászólása (228 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 5 6 7 8 » Fel