A vonó szinte siklik a húrokon, kezem olyan gyorsan jár a dal ritmusára. Élvezem a dolgot, nagyon is, szinte már melegséggel tölt el. Furcsa ezt így még gondolatban is megfogalmazni, hisz mostanság semmi sem tudta felhevíteni testemet a hancúrozáson kívül. Sőt, egyáltalán rég éreztem a zenéhez köthetően bármit is, kivéve persze az undort. Most viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy boldog vagyok, mert végre nem kényszerből, hanem saját akaratomból csinálom azt, amit. A dal tán nem pontosan az ő zsánerének tökéletes másolata, de valami azt megközelítőt biztos vagyok, hogy sikerül a helyszínre varázsolnom. Green Day. Otthon ilyeneket sosem hallgathattam, nem volt elég Delacroix-os a felhozatal, ahogy anyám mindig mondta, így kénytelen voltam a klasszikusokon felnőni. Egészen odáig, míg nem találkoztam Louissal és kis bandájával. Ők azt csináltak, amit akartak és akkor, amikor akarták, semmi sem állíthatta meg őket. Náluk hallottam először a rock zene létezéséről, mint ahogy sok máséról is egyben.  Megtanultam más műfajokat is, s bár még sosem játszottam őket a tradicionális úton, talán mégsem olyan rossz, amit most a közönség hall. Ugyan már, miket beszélek? Minden, amit én csinálok, az csak jó lehet, még szép, hogy ez is az! Meg sem lepődöm, mikor a hölgy beáll hozzám énekelni. Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem rossz, amit hallok és had mondjam el, hogy nálam kritikusabb emberrel ritkán találkozik az ember, ha zenéről van szó. Nem tehetek róla, belém diktálták a tanáraim. Viszont Gerda hangja tökéletes ehhez a feldolgozáshoz, meg úgy magában sem lehet nagyon rossz. Így viszont kettecskén sikerül valami csodálatosat alkotnunk, melyre az utca embere is felfigyel. Lassan, de biztosan gyülekeznek az emberek, némelyikük csak bámészkodik, mások felismerik a dalt és a lánnyal együtt kezdenek el danolni. Percek múlva a varázslat elillan, mikor a vonót befejezésképpen elhúzom, majd gyorsan leveszem a hegedűről.
- Köszönöm, köszönöm! Virágokat az öltözőmbe kérném – hajolok meg jó mélyen, közben kezemmel színpadias mutogatásba kezdek. –Ja, és tapsolják meg kedves énekesnőmet is! – Mondom, miközben szememmel számolom a pénzérméket, melyek szépen gyűlnek a kalapomban. Szinte látni lehet a pillantásomban a dollárjeleket, mikor tekintetemet végül Gerdára emelem.
- Kifejezetten nem rossz – húzom el számat, hogy azért csak ne én legyek a saját kis ego buste-je, meg mert egy átkozott makacs ember vagyok, aki hangosan sosem mondana komolyan semmi szépet sem a másiknak. A fejemben azt gondolok, amit, de nem kell azt mindenkinek tudnia. Persze a buta legilimentorok ez alól kivételek. Kösz ismét, Denis.
- Mit szólnál esetleg még egyhez? – Kapom fel ismét a célszerszámot, hisz még közel sem gyűlt össze annyi galleon, mint amennyi nekem kéne. Igen, elég nagy bajban és sok-sok adósságban vagyok. Talán nem kellett volna boltokat felvásárolnom…?