Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

- Elkaplak, Csepreghy! Ezt nem úszod meg – hallható az egyre csak távolodó dühös üvöltés. És ennyiben is marad, ahogyan én az egyik kapualjban meglapulok. Most már mást nem lehet hallani csak a hangos lihegésemet. Régen kellett ennyire szedni a lábaimat, de most tényleg rosszul jött ki a dolog. Amióta Lilivel beszélgetünk, próbálom feszegetni férfi mivoltom határait, és minden helyzetben próbálok érett fickóként viselkedni, minthogy egy taknyos kis elsőéves kölyökként. Persze nem mindig jön úgy össze, ahogyan szeretném, mert még nem nagyon tudom, hogy mikor jobb, ha meghúzom magam szépen. Ezért is történt az, hogy az iskola keleti udvarán sétálgattam, kivételesen egyedül, amikor a kövér Hisztay Ádám megjelent, és vaknak kellett ahhoz lenni, hogy a bosszútól vöröslő szemeket ne vegyük észre. Tekerjük kicsit vissza az idő kerekét, úgy egy-két óra hosszával, amikor bájitaltan órán a vizsgák előtti utolsó páros főzésekre került sor. Előtte a mosdóban már kaptam Hisztaytól egy gyomrost, mert nem bírja a képemet, de mivel mindennapos, ezért hagytam is a fenébe. Olyan bazi nagy az a gyerek, hogy inkább nem húztam eddig vele ujjat. Így be is ültünk órára, de neki valami nem sikerült. Egy nem odaillő hozzávaló került az üstjébe – nem én voltam. Dehogynem. Oké, persze, hogy én voltam, de elmegy ő a fenébe, hogy minden héten, amióta itt vagyok, gyomrosokat osztogat nekem. Nem esik jól, na. Ezért nem is kell mondanom, hogy az üst tartalma talárján találta meg helyét megsemmisülten. Ő annyit mondott: „A …! Úgy nézek ki, mint egy disznó”, mire én azt válaszoltam „Igen, és még le is öntötted magad”. Több sem kellett neki; miután kiszúrt az udvaron egészen Bogolyfalváig kergetőztünk, és én a piacon tudtam megbújni az egyik gyógynövényárus nénike mellett egy kapualjban. Pihegve, a falnak dőlve, ki-kipillantva, hogy követnek-e még engem. Sokan vannak, péntek délután van, ezért még nem merek kockáztatni. Maradok a kis fenekemet, és várom, amíg tuti, hogy elhárul a veszély. Fogyjanak el a zsarucsillagok, mint a GTA-ban.
- Ne-hem hiszem el… - veszem le sapkám, és túrok stresszesen hajamba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Az ujjaim már nem mozognak olyan kocsonyamód, mint az elmúlt tíz, tizenöt vagy húsz percben. Nem számoltam a perceket, csak arra figyeltem, hogy úgy tudjam venni a levegőt, ne legyen belőle kellemetlen érzés a mellkasomban. Habár az még mindig láthatóan jár ki és be, már nem jár akkorra fájdalommal. A sportok igen távol állnak tőlem, maximum Anyu macskáját vagyok hajlandó kergetni az udvaron, de ennyiben ki is merítettem számomra a testmozgás fogalmát.
A következő pillanatban már bátrabban dugom ki a fejemet, és látom, hogy… hogy nem látom. Ezért látványosan törlöm le a lefelé gördülő izzadtságcseppeket alacsony homlokomról, miközben egy-egy lelógó göndör tincsbe kapok, amire csak fájdalmasan összehúzom aprócska kék szemeimet. Mindenhol ott vannak. Le kellene már vágatni. Vajon van Bogolyfalván jó fodrász? Vagy majd megkérek valakit, hogy essen neki. Ennek úgysem lehet ártani. Olyan vastagszálú, hogy csoda eddig még nem tört bele egy olló sem.
„Pszt!” Üti meg a fülem egy titokzatos szólítás. Nekem szól? Forogni kezdek magam körül, majd a mellettem sóbálványként álló öreg nénire nézek, akinek a szeméből süt a megvetés és a házsártosság. Együgyű mosolyt vetek felé. Mondhatni egész bátran teszem meg mindezt, mert ma reggel betettem a műfogsort, hiszen úgy volt, hogy találkozok egy felsőbb éves sráccal, hogy „korrepetyáljon” átváltoztatástanból. De aztán kaptam tőle egy üzenetet, hogy a buli lefújva, mert randija lesz. Randija. Hihetetlen, hogy lemondja egy csaj miatt. Én még Lili miatt sem mondanám le a barátaimat. A barátság szent dolog.
Tehát a mosolygást egy esetlen intés követi, amivel búcsút veszek az asszonytól. De ha nem ő, akkor ki pisszegett nekem? Keresek, keresek. Szkennelem, mint a Terminátor a járókelőket, majd egy tejfelszőke hajkoronát és annak tulajdonosát vélem beazonosítani a hang forrásaként. „Igen, te!” Folytatja. Mintha egy földönkívüli létforma lennék, fordítom oldalra a fejem csigalassúsággal, és teszek felé egy, majd két lépést. Közben szememet kaméleonszerűen köröztetem, hogy lássam, ha valami vagy valaki az életemre akarna törni. Végül nem messze tőle állok meg, zsebre dugom a kezeimet. Benedvesítettem az ajkaimat, majd szólásra nyitom őket.
- Így senki nem fog tőled krumplit venni – mutatok a zsákra, ami eddig a szőke fiú erődjeként funkcionált. – Mármint, ez a pisszegés, érted – vonom meg a vállam, de közben karakteridegen komolysággal meredek rá. – Olyan, mintha illegális bájitalokat árulnál fényes nappal vagy valahol a sarok mögött állna a fagyis furgonod – utalva arra, hogy Amerikában annak idején sok-sok gyereket raboltak el ezzel a trükkel.
Továbbra is csak egyszerű tekintetemmel meredek az idegenre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Már éppen felveszem a szőkeséggel a szemkontaktust, amikor ő felém hajít egy krumplit. Egy tánclépéssel felérő mozdulattal hátrébb is vonulok, de a burgonya alig élvezheti a repülést, hiszen nem egy nagy távra hajították. Kék szemeimmel követem a gumó eldobását, egészen a földet érésig. I’m not impressed. És ez az arcomon is látszik; nem vagyok lenyűgözve. Szemeim kérdőn térnek vissza másikra, aki végre észreveszi, hogy… észre van véve. Elindulok az irányába, majd amikor elérem a „repül a nehéz krumpli, ki tudja hol áll meg” című szösszenet főszereplőjét a porba hullva, látványosan átlépek rajta Egy-két újabb lépés, és már a fehér felsős fiú előtt állok. Zsebembe dugom párnás kis ujjaimat, majd oldalra döntöm a fejemet. Értetlen arckifejezésemet az teszi még mókásabbá, hogy a szemöldököm egyenesen alacsony homlokom közepére repül. Először is, szegény fiú félrebeszél. Vagy valami más nyelven. Same sh*t. Biztosan ezért dobált, mert nem tud magyarul, és valahogyan magára kellett hívni a figyelmet. Jó teóriának tűnt, de egy pillanat alatt szertefoszlik, mert mégis beszéli a közös nyelvet. Vagy van nála valami varázstárgy, ami végül fordítani kezd. Biztosan rosszul, mert ez…
- Eeeezt ne csináld – mondom végül a legfurcsább arckifejezéssel, közben előveszem jobb kezem a zsebemből, és mutatóujjammal rámutatok. – Ez ijesztő – imitálom, hogy kiráz a hideg. Fura egy srác ez a „Tejfel”.
- Petya vagyok – biccentek felé végül egy ártatlan mosollyal arcomon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

VII.Helvey Belián Balázs

Csapd válladra a videókamerádat, és kövess engem. Neked biztosan nem érdekes, amit látsz, de nekem ilyen egy napom. Egy-két vizsga délelőtt, majd ebéd, egy kis olvasás, majd ekkor jön az, amiről nem beszélhetsz senkinek, oké? Promise. Szuper. Most jön az, amikor kicsit tovább képzem a hangomat. Talároson sok-sok rendezvény énekhangja én voltam. Színjátszó csoportba is jártam, ami tökre buli volt. De most már, tizennégy éves felnőtt férfiként gáz lenne ezt az arcomat mutatni a nagyközönségnek. Igaz, hogy bizonyára ez sem érdekelné őket, mint semmi más, ami velem kapcsolatos, csak egy újabb dolog, ami miatt a szünetben a klotyóba nyomhatják a fejemet. Azt mondják, hogy tökéletes WC kefe a hajkoronám. Terrific, innit? Nos, visszatérve a napirendem következő pontjához; végig szaladok a kastély folyosóin rövid lábaimmal, egyenesen a hálókörletembe, ahol felkapom fekete bőrborítású kottámat, és hátizsákomba dugom. Indulnék kifelé, amikor meghallom, hogy szobatársam macskája keservesen nyávog egyet. Mélyet sóhajtva, de még mindig villámmozdulatokkal megfordulok. Zsebembe nyúlok, ahonnan egy kis mogyorós chips darabot dobok elé, és simítok rajta hármat, amire ő éppen elégedett dorombolásba kezdene, én le is lépek. Egy igazi Doromb Juan vagyok. Így hagyom majd a csajokat is magukra, ha menő felnőtt leszek.
Újabb kör a folyosókon, majd elérem a bicaj tárolót. Szerencse, hogy ennyire kezdenek betörni a mugli cuccok, habár az enyémen és még egy bringán kívül nem látok mást odaállítva. Felpattanok rá, és… gyere! Gyere tovább velem. Most fel akarod venni, hogy mennyire szánalmas vagyok vagy sem? Na, ugye. Szóval, eszeveszettül tekerek Bogolyfalva felé, hogy legyen még sötétedés előtt időm egy kicsit gyakorolni. Ezen a napon nem sok ember tartózkodik a tavacskánál, ezért oda szállíttatom magam a biciklivel. A főbe dobom egy laza mozdulattal, majd leveszem táskámat, előkapom a kottát, és halkan, bátortalanul indítva kezdek el beénekelni, majd elégedetten mosolyogva nyitom ajkaimat, hogy végre valami csoda kijöjjön a torkomon. Ami most nem egy D&D csatakiáltás.
- Két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolsááág… - kezdek neki halkan, miközben le-lepillantok a kottába. De természetesen érdekesebb dolgot találok közben; egy halom kavicsot, amivel b*zi jól lehet kacsázni a tó vízén. Az első verse után lehajolok kettőért, és azokat kacsáztatva énekelgetem a számomra oly’ kedves dalocskát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

VII.Helvey Belián Balázs

Nem egyszerű ez a dal. Amilyen egyszerűnek tűnik, éppen annyira technikás. Sok-sok hangot újra kell pakolnia egymás után. A magasabbaknál pedig egyenesen dühbe jövök egy pillanat erejéig – tovább nem is tudnék –, mert nem úgy akarnak kibújni, ahogyan én azt szeretném. Na, tessék! Róza mama megmondta; „Addig nótázz fiam, amíg el nem visz a legénykor.” Akkor még nem értettem. Most már egyre jobban kezdem. Ez a mutálás a tinédzserkorban valami meseszerűen gusztustalan. A legrosszabbkor kezdek Michael Jackson hangon vonyítani beszéd közben, máshol pedig elszalad egy másik irányba a búgás, és szinte Sean Connery magyarhangját idézem. Így most a kaviccsal a kezemben játszom a pöszécske karmestert, mert nagyon nem akar menni ez a lépcsőzetes hangsor.
- Honnan jössz nem érdekeeel – itt megállok egy újabb bosszús sóhajjal. Ismét olyan hamisra sikeredett az a hajlítás, hogy legszívesebben a közelben kopácsoló harkállyal együtt verném a fejemet a mögöttem magasodó nyárfa törzsébe. – Nem érdekeeel… B*szki! – vakarom meg a tarkómat, majd a második kavicsot is kacsázásra kényszerítem. – Honnan jössz nem érdekeeel – végre gyönyörűen kijönnek a lépcsőzetes hangok a torkomon. Hatalmas mosoly terül szét fogatlan kis arcomon. Ma hiányzik a felső fogsorom első hat foga. Reggel majdnem elkéstem a vizsgáról, és elfelejtettem betenni a műfogsort, szóval ma így festek. Így a beszédem még érdekesebb, mert azok a bizonyos hangok – mint „s”, „sz”, „z”, „zs” és társai – a beszédhibámnak köszönhetően újra feltűnővé válnak. Olimpiai bajnokhoz hasonlóan ugrok a levegőbe, miközben nem tizennégy éves kölyök módjára, boldogan káromkodok. Annyira happy minden, hogy meg sem hallom a közeledő lépteket, s még szinte a közeli csobogásra sem figyelek fel. Azonban a hirtelen jött emberi szavak megállásra kényszerítik pici szívemet egy pillanatra. Újabb ijedt káromkodás. Tudom, nem illik, nem szép. Sőt, egy velem korú gyerektől kifejezetten karakteridegen lehet.
- Azt a… - motyogom királykisasszony módjára szívemhez kapva. Vagyis, ahogy komikus jelenetemben mellkasomra nézek a jobb oldalon pihennek kövér ujjacskáim. Így azt egy bárgyú mosollyal megcserélem, hogy valóban szívem fölött legyen széles tenyerem. Mivel reggel óta nem öltöztem át, ezért ünneplő van rajtam, csak már jobban meglazítva. Fehér ing, ami kilóg fekete nadrágomból. Az eridonos nyakkendő is hanyagul pihen nyakam körül. Természetesen egy fekete tornacipő van most lábamon.
- Ó! Izé – újabb nagy szavak. Látom magam előtt a kódexet, amiben a Csepreghy Péter Medárd név alatt ezek a szavak szerepelnek. – Nem, nem. Folytasd te! – hogy mi? Azt sem tudom, mit beszélek. Ez nagyon intim pillanat volt. Érzem, hogy az arcom elvörösödik, és elönti a melegség a testemet. – Dehogy! Csak… tudod... szórakoztam – próbálom menteni magamat egy zavart legyintéssel és menőnek szánt vállvonással. Majd végig nézek a másikon, és látom, hogy ő bizony sportolt. Sőt, mi több. Ő futott. Ő egy hős. De úgy látom, hogy semmi nincsen nála, csak fülhallgató és a hozzá tartozó lejátszó szerűség. Odasétálok a táskámhoz, majd kiveszem a műanyag, bőrborítású ósdi kulacsomat. Bátortalanul mellé lépek.
- Víz? – kérdem, de nem merek ránézni. Anyám! De égő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Biztosan voltatok reménytelenül szerelmesek tizenéves korotok elején. Nem? Á, hazudsz. Tuti, hogy voltál. Csak nem úgy, ahogyan én. Te lehet, hogy a kiszemelt haját húzogattad vagy csak egyszerűen piszkáltad. Mert ilyenek a kisfiúk. De vannak olyan kisfiúk is, mint én; daliás [aligha], jóképű [aha] és romantikus [tyű]. Igen, mondhatsz bármit. Én tudom, hogy meg fogom szerezni életem nőjét. Ha nem is lesz a csajom, akkor is biztonságban akarom tudni. Kedvel engem. És ennél több nekem most nem is kell. Kamasz kisgyerek vagyok, mit akarok én? Kérdezed te. Tudod, az emberek pletykálnak. Dolgokat, amikhez semmi közük nincsen. De erre valók a mugli valóság showk is, nem? Az érzés, hogy mindenki milyen rosszéletű szutyok, te pedig mennyivel különb vagy, mint ők. Ismerős? Nem? Tagadod. Ismét hazudsz. Képmutatás az egész. Én bevallom; érdekel, hogy mi történik körülöttem. De csak a törvényes kereteken belül. Nem kezdek bele olyan nyomozásba, ami kifejezetten a magánszférát sértené. Ezért jött a kis tervem, miszerint elmegyek a felsőbb éves lányokhoz az Eridonban. Elvégre ők is odavannak/voltak az Illetőért. Vagy legalábbis megvan Róla a véleményünk. Valamelyik újságból, ami a választások alatt jelent meg a Párocskáról. Vagy csupán egy egyszerű szennylap az ellenzék részéről. Tehát, felsőbb éves lányok lefizetve az újságokért. Done.
Izgatott, mégis lassú léptekkel járom a folyosókat, miközben azon agyalok, hogy valóban jó ötlet-e ez az egész. De ez a gondolat gyorsan el is száll, mert felelőtlen hülye gyerek vagyok angyali tekintettel. Mi baj lehet? Hol is az a bicikli?

[10 minutes later]

Drift? Mi az nekem? Olyan szépen érkezek a cukrászda elé, mint eddig még soha. Nappal van és hétvége. Most nem mentem haza, mert semmi értelme. Vizsgaidőszak van. Azt kamuztam Anyunak, hogy tanulok. Pedig eszem ágában sincsen. Inkább bújom a bulvárt, hogy megtudjam, mi ez az egész felhajtás Lili körül. Őt nem merem megkérdezni, ahhoz azért igencsak be vagyok tojva. Nagyfiúnak képzelem magam, de egy ilyen kérdés túlságosan… vagy nem is tudom. Lili annyira tiszta lelkű és szívű, hogy talán még erre válaszolna nekem. Mondjuk, a jövő heti D&D közben. Azt mondta, hogy szívesen játszana. Meg is hívom. Ledobom a fűbe a bicajomat, majd akkurátus mozdulattal nyúlok a táskámba, és veszem elő a körülbelül tíz különböző médiát a Révay-Vajda párosról. Vagy csak a „kisvajdáról”. Végig nézek a címlapon, és rossz érzés fog el. Nem kéne, ez nem szép dolog. De megírták. Ez nem nyomozás, ugye? Visszadugom a táskába az újságokat, majd belépek a cukrászdába. Az ajtó feletti is csengő csilingel egyet-kettőt, mire az ismerős felszolgáló lány vigyorogva emeli rám a tekintetét. Vissza is intek neki, mire ő felém tátogja, hogy „A szokásosat?” Én még szélesebbre varázslom fogatlan mosolyomat, biccentek és leülök egy sarokba, ami elég messze van mindenkitől. Előveszem a magazinokat, és az asztalra teszem. Egy bűbájtan könyvet teszek mindez tetejére, hogy azt higgyék, hogy tanulok. Persze azért kilátszik közelről, hogy mi is van alatta. Azt viszont nem veszem észre, hogy az egyik eléggé pikáns címlap – ami már előzetesen ki lett téve az eredetiből – az egyik közeli szék alá száll, miközben én gyanútlanul esek neki az egyik újság oldalainak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem értek túl sok dologhoz. Nem vagyok jó sportoló, a tanulmányaim is éppen hogy elérik a megfelelő szintet és a szociális dolgoknak sem vagyok a csúcsán. Akkor mégis miben vagyok más? Good question, my dear friend. Egy ’80-as éveket idéző kocka vagyok, aki nem mellesleg kiemelkedően jól énekel. Jól alkalmazkodok, és gyorsan felismerem, hogy hol a helyem. Jelenleg ennyit tudnék felhozni, mert az esetek többségében creepy, használhatatlan és égő vagyok. Egy tinédzser fiú vagyok, aki be szeretne illeszkedni a kis társadalomba, ahová keveredett.
„Nyugi bajnok, nyugi. Szusszanj” Hallom a srác szavait, amire tényleg varázsütés szerűen megnyugszok. Érdekes érzés, de ez a kellemes hangszíntől lehet, ami az egyelőre ismeretlen fiúhoz tartozik. Érzem a hangján, hogy nem akar ártani nekem. Anyukám azt mondja, hogy mindenkitől tartani kell, mert ha egy idősebb hozzád szól, az nem jelent jót. Mi dolga lenne velem? Szerintem ebben nincsen igaza Anyunak. Bárki lehet bárki és mindenki beszélhet mindenkivel. Nincsenek határok. Én szeretem a határokat.
Hallom, hogy a másik beszél, de egyelőre nem sokat fogok fel belőle, mert érzem, ahogyan a tarkómon felkúszik a zavarodottság érzése. Akár egy szűzlány. Lesütött szemmel állok egészen addig, amíg elő nem hozza belőlem a férfit egy pár szavával.
- Akkor nem szedted fel a csajt? – szökik ki belőlem a kérdés. A lényeg megmaradt ismét. Mivel éppen most vagyok abban a korszakban, hogy igencsak elkezdtek érdekelni a lányok, azért minden ilyen témát megragadok. – Hogyhogy? – kérdezek vissza arra utalva, hogy az énekkar az utolsó hely, ahol lehet lányokat felszedni. – A lányok nem szeretnek énekelni? – hangom ártatlan és értetlen. Nagyon gyerek vagyok, te jó Merlin!
Amikor a víz visszautasításába kezd, akkor egy „most komolyan?” nézéssel ajándékozom meg. Nem azért, mert sz*rul néz ki, csak a futófelszerelésből gondolva. Illetve látom, hogy nincsen nála folyadék. Tök figyelmes vagyok. És nem is indulok el ilyen melegben víz nélkül. A hidratálás fontos, m’kay?
- Szívesen – húzom ki magam büszkén. Szeretek segíteni.
Nyúlok hát az üvegemért, és a fülemhez tartva megrázom, hogy halljam van-e még benne. Nem, nem sajnálom. Akkor nem adtam volna oda. Csak akkor már én is iszok, ha még maradt benne. Ha nem, az sem baj. Van a közelben egy ivókút, ahonnan meg tudom tölteni. A víz jellegzetesen lötyög az alján, hallható, hogy csupán egy-két korty pihen az alján, így vállat vonok, és a fiú felé emelem.
- Egészségünkre! – azzal meghúzom, akár egy vodkás üveget. Jólesően sóhajtok egyet, majd ingem alját felemelem, hogy megtörölhessem vizes kis számat. A pocakom is kilátszik egy pillanatra, majd visszaengedem, és a srácra nézek, hogy találkozzanak kékjeink.
- Én Petya vagyok – mondom meglepő lazasággal. – Idejárok a Tanodába, és kérlek – teszem össze a két kezem. – Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy mit csinálok itt! – komolyan gondolom. Nem szeretném, hogy még ezért is céltábla legyek.
– Így is kaptam már eleget a héten – jegyzem meg halkan, fancsali képet vágva, a tó felé pillantva. A kezeimet pótcselekvés képpen zsebre dugom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Ajkaimat rágcsálva bújok bele az első magazinba. Meg szeretném tudni, hogy ki-kicsoda. Tudjátok, hogyan megy ez. Ez legális, ezek csak újságok, amiket több százan, ezren is olvashattak már előttem. S mivel nagyon meg szeretnék tudni dolgokat szívem hölgyéről, ezért kutatómunkába kezdek. Nincsen bennem rossz szándék. Úgy fogom fel az egészet, mintha egy ismeretlen hírességről olvasnék. Megakadok az első oldalon, ahol a borzasztóan jól öltözött Vadja Richárd napszemüvegben lép el a paparazzi elől. Ez a kép ismétlődik rajta. Megállok, és csak vizsgálom a vonásait. Szemtelenül jóképű, határozott megjelenés. Hát, nem csoda, hogy Lilinek ő lett a szíve választottja. De azért még nekem is lehet esélyem. Csak egy „ühüm” hagyja el az ajkaimat, amikor a pincérlány mellém teszi a csokitortaszeletet és a levendulás kuglófot. Éppen a kuglófot veszem dagadt kis ujjaim közé, amikor valaki fölém magaslik. Rossz érzésem támad. Hátamon végigszáguld eszelősen röhögve az érzés; most bajban vagyok. A mozgó Vajda-kép mögül kinézek, és meglátom az elveszett újságlapot, amit… azt a k… az igazi, élő Vadja Richárd tol mindenbe beleütős, széles orrom alá. Szemeim meseszerűen tízszeresükre tágulnak, akkurátusan emelem arcomat a fiú férfi irányába. Közben a kuglóf egy darabja kiesik a számból, egyenesen az elém tolt címlapra.
Hangosan szuszogok. Látványosan megfeszül a felsőtestem, és úgy érzem magam, mint akinek elvágták a hangszálait. Szinte érzem, a fémes ízt a torkomban, és amikor kimondja a nevemet a szívem kihagy egy jó pár ütemet. Nem tudok megszólalni, inkább bátran megfutamodok. Nem vagyunk egy súlycsoport. Felpattanok, és kezdenék a mosdó irányába loholni. Nem is tudom, miért éppen arra. Ricsi most megállíthat, vagy hagyhat futni, hogy felkészüljek a mosdóban a halálomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

VIII. Vajda „kisvajda” Richárd

Aközött, hogy felpattanok és a másik erőszakos anyamacskaként rá nem fog a grabancomra, körül belül ezer év telik el. Legalábbis én úgy érzem. Jól belenyúltam a szarba. Ismét. Ezért fel-lejáró mellkasommal még egy ideig meredek magam elé, és szemgolyóimat veszettmód ide-oda rángatom koponyámban. Esküszöm, egyszer még talán el is tűnik benne egy pillanatra. Még néhány perc. Néhány perc, amíg idegességtől rángó arccal szétnézek a cukrászdában, és mintha senkit nem érdekelne a jelenet. Pedig akár még látványosnak is nevezhetném. Én ijedtségtől halálra fagyva a magam 164 centiméterével tűröm a férfi elegáns grabanc-markolását, és ez senkit nem érint meg különösebben. Biztosan csak én érzem ilyen veszélyesnek a helyzetet. Kívülről csak úgy nézhetünk ki, mint két civódó testvér. Attól eltekintve, hogy szerintem mindenki tudja, hogy ki az a Vajda Richárd, azt pedig tutira senki, hogy én vajon ki vagyok. Ekkor nagyot nyelek. Akkorát, hogy ezt még a másik is hallhatja. Csigamód fordulok végül meg. Látom, ahogyan a perifériában néhány arc felénk fordul, aztán vissza a fogyasztani valója felé. De ezeket a képeket azonnal törlöm is a memóriából, mert megérkezik a férfi jobb keze, ami a test mellett pihen, érkezik a széles váll, belekúszik a képbe a nyak, és végül elérem az állkapcsot. Kékjeim az övébe fúródnak. Ilyen lehet gazellának az oroszlán szemébe nézni. Érzem, ahogyan a testhőmérsékletem mínuszba megy, és a véremnek útilaput kötöttek a talpára. Szerintem nincsen már a testemben egy milliliter sem.
Szólásra nyitnám az ajkaimat, jobbom a magasba is repül megfeszült mutatóujjammal együtt – ami azt jelenti, hogy valami baromi fontosat szeretnék mondani, de még nem jön ki hang a torkomon. Aztán átjárja a megdöbbent melegség felsőtestemet. Nézem Ricsit, ahogyan körmeit vizsgálgatja, és rá kell jöjjek; Ő ezt élvezi. Összehúzom bozontos szemöldökömet, és magam bátorítására megköszörülöm a torkomat. Bátorító dolog nem történik ugyan, de a felfedezés, miszerint élvezi a rettegésemet kissé felbosszant.
- A… - …mi azt illeti, mondanám, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy ő pont nem az, akivel szemtelenkedni kéne. – A nárcisztikus személyiségzavarról írnék esszét, és ezeket javasolták megbízható forrásnak – mondom végül, a p*csába. Fejemmel közben az egyik róla szóló cikkre bökök, amit éppen bújtam. Persze abban a pillanatban megbántam, amikor kimondtam. És amit mondtam az szemtelen, igen. De a hangom mégis kisfiúsan durcás. Vastag ajkaimat sértődötten feszítem meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

VII. Helvey Belián Balázs

Egyre inkább azt érzem, hogy nem kell tartanom a fiútól. Figyelem a vonásait. A kedves szemeit, azt a természetességet és nyugalmat, amit áraszt magából. Biztosan van benne valami trükk, mindenki életében vannak titkok. De az, hogy alapvetően egy jószívű sráccal beszélgetek, százszázalék. Mintha valami hasonlóságot is látnék kettőnk között. Nem, nem kinézetre. Ő egy nagyon jóképű srác, én meg… talán majd egyszer az leszek. Vagy nem is éppen és most vele, hanem a gyerekkori énje hasonlíthat rám. Én rá. Oldalra döntött fejjel figyelem, amit a lányokról mond. Közben hideg szellő suhan át rajtam, mintha valaki körülöttem lenne. Szemeimet egy pillanatra megforgatom, de nem látványosan. Így a guggoló fiú észre sem veheti ebből a távból, hogy valami nem volt okés egy pillanatra. Megrázom magam és hevesen hümmögve kezdek neki a bólogatásnak.
- Á – legyintek egyet a csajok összegzésére. – Mind egyforma – sóhajtok fájdalmasan, miközben kirajzolódik előttem Lili arca. Aztán eszembe jut még néhány lány a kviddics öltözőből, de megrázom a fejem, és visszatekintek Balázsra. És ez a „Mind egyforma” eléggé viccesen hangzik egy tizennégy éves kölyök szájából. Megmosolyogható.
- Nagyon örülök, Balázs – engedek meg végül egy fogatlan vigyort a másik irányába. Látszik, hogy ezek nem kihullott fogak, hanem egyértelműen rendellenességről beszélünk. Hiszen nélkül ki-kinőttek, és félúton megálltak a fejlődésben. Hát, a csontjaimra hat ez a betegség, és a fog is az. Magasabb sem leszek valószínűleg, csupán pár centivel. De that’s life. Nincsen ezzel semmi baj.
Aztán ismét szótlan bólogatásra kényszerítem nyakamat és fejemet, amikor Balázs megígéri, hogy nem fog erről beszélni.
- Csesztetnek, aha – mondom ki helyette, miközben lehajolok, és újra a kezembe veszek egy kavicsot. A hideg kődarabra rászorítok a bullyk gondolatára, majd nagyot sóhajtva kacsáztatom meg az eddig tenyeremben szorongatott kavicsot. Nem mondom neki, hogy „Nézz csak rám”, mert azért nem érzem olyan vészesnek magam. Kölyök vagyok. Meglátjuk, hogy lesz-e belőlem cserebogár.
- Hát, tudod… - kezdek bele unottan, aprócska fintorra húzva a számat. – Nagyon sok fa… fafejű jár a suliba. Gyökerek, konkrétan. Mindenki felnőttnek képzeli magát már tizenöt évesen, pedig még csak nem is pelyhedzik odalent – fejtem ki kissé részletesebben, hogy mi is a gondom az évfolyamtársakkal. – A felsőbb évesek meg… - ciccentek egyet és bongyor sörényemet csóválva fúrom kékjeimet a másikéba. – Furcsa perverzióik vannak – mondom szokatlanul mélyen a WC csészés klisékre gondolva, majd visszanézek a víztükörre.
- Te itt laksz a faluban? – terelem más irányba a beszélgetésünket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

V. Theon Delacroix

Nincsenek annyira látványos helyen, de azért erre is el-elsétálgatnak az emberek. Azok furcsállva nézhetik tisztes távolságból a jelenetet. „Tejfel” a burgonyás zsákok mögött, én pedig nem messze tőle állok, miközben az előttem még kicsit jobbra-balra gurulászó gumóst nézem. Elgondolkodva meredek rá azon gondolkodva, hogy mennyire szerencsés vagyok. Nem azért, mert mindig meg akarom veretni magam és kellemetlen helyzetekbe keverem magam, hanem azért, mert ezeket mindig megúszom valahogyan. Vigyáznak rám. Nem tudom, hogy kik és leginkább az a kérdés, hogy miért. De figyelnek és vigyáznak, mert ekkora mázli nincsen a világ összes emberének egyszerre. Gondolataimból a fiú hangja ráz fel, ami játékos sértődöttséggel éri el a dobhártyámat. Kissé még elvarázsolt tekintettel emelem kék szemeimet a szőkeségre, aztán megvonom a vállam.
- Nem vagyok – vonom meg a vállam a merev viselkedésre, és újra a zsebembe dugom mindkét kezemet. Előre és hátra hintázok egész nagyméretű talpaimon. Szerintem egészen egyértelmű, hogy egy tizennégy éves kölyök vagyok, aki csak menőzik a csajozással, de ha ott lenne az alkalma, aki sikítva elszaladna. Aztán ismét egy olyan kérdés, amire a tipikus kisfiú meglepettség ül ki pirospozsgás arcomra. Hogy mi? Van ebben a fiúban valami jópofa játékosság, ami ezzel a hidegrázós perverzióval vegyül. Furcsa, nem tudom hová tenni. És mégis miért kérdez engem erről? Mi köze van ennek ahhoz, hogy egymásba futottunk a piacon? Nem értem.
- Szűz? – kérdezek vissza, mintha nem tudnám, mire gondol.
Pedig nagyon is tudom, de egyszerűen teljes értetlenséggel állok a kérdés előtt. Mégis miért?
- Nem... neeem – mondom látványos zavarodottsággal, de én úgy érzem, hogy nagyon magabiztos vagyok. – Persze, hogy nem – hozzá tehetném, hogy millió csajom van meg ilyenek, de már én magam is érzem, hogy nem lenne hiteles. – Te vagy – igazán nagyfiús visszavágás. Bravo. Tapsvihar. Ha ebből nem, akkor semmiből nem fog leesni Theonnak, hogy velem nincsen kisegítve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

V. Theon Delacroix

Még mindig bennem van az érzés, hogy valamivel arcos harcoskodni kellene, de egyik pillanatról a másikra eltűnik. A minket körülvevő zajok ugyanolyan hirtelenséggel tűnnek el, úgy érzem, mintha megsüketültem volna. Egy dolgot hallok csupán; a torkomban dobogó szívemet. Ez nem a jóleső izgalomtól van. Ez valami más, valami kellemetlen. Eddig viccnek fogtam fel, ami „Tejfel” és köztem történik. Egy felsőbb éves fiú csínyje, amiből azt akarja kihozni meleg vagyok. Nem lepődtem volna meg, mert voltam már mindenféle szívatásnak az alanya, de ilyet még nem tapasztaltam. A srác elindul felém, és mintha megfagyna a levegő. Szinte érzem, ahogyan több hőmérsékletet csökken a hőmérséklet, és ezt a fagyosságot az arcomat simító srác okozza. A simítás jéghidegen éget, majdnem felszisszenek, de ahelyett inkább egy akaratlan fintor kúszik végig arcomon. Földbe gyökerezett lábakkal állok, még a fejemet sem mozdítom. Mintha viaszba öntöttek volna, és csak szemgolyóimat tudom mozgatni. Érzem, ahogyan a másik mögém kúszik. Egy szuszogás a nyakamba, majd a fej a vállamon landol. Értetlenül állok továbbra is. Mi történik? Egy fiú akar kikezdeni velem? A kezei pedig olyan helyekre indulnak, ahová fiú még nem ért. Legyen ez a felsőtestem vagy a pocakom. Ilyen jellegű érintésre nem számítok és nem is vágyok egy fiútól.
- Hagyd abba – mondom bátortalanul. Egyre kevésbé szórakoztat a helyzet.
El is lépek tőle, és megrázom magam. Dühös kékjeimet az ő sötétszín szempárjába szúrom, kezem ökölbe szorul.
- Nem szeretném, hogy… - nyelek egyet még mindig fintorogva. – Hogy segíts - furcsa érzésem támad. Legszívesebben löknék rajta egyet, hogy ez mégis mi volt, de inkább állom a tekintetét, és mutatom, hogy én ennek nagyon ellene vagyok. Nem annak, hogy ő mit és kivel csinál, hanem annak, hogy ezt most velem csinálja. Zsebre vágom a kezeimet, és azon gondolkodok, hogy hamarosan elhagyom a helyszínt.
Ha másra nem is volt jó ez a kusza nap, arra biztosan, hogy két dologról megbizonyosodjak. A nemi identitásom a testemnek megfelelő; fiú vagyok. Sőt mi több, az egyelőre csak kibontakozóban lévő szexuális irányultságom sem más, mint gondoltam. Teljesen heteroszexuális kissrác vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

VII. Helvey Belián Balázs

A kedvemet nem szeretném elrontani, de azért keserű íz telepedik meg a számban, amikor az iskolatársakra gondolok. Kevesen vannak, akik mellett baráti biztonságban érezhetem magam, de nem is a szám számít, igaz? Ott van például, Eli, aki világi spanom, és ha csak egy órát tudunk együtt tölteni, már az olyan lelki feltöltődés, hogy aznapra ki van pipálva minden jó érzés. Akaratlanul húzom mosolyra duzzadt ajkaimat, majd a vállamat vonom amolyan gondolataimban szórakozott módon, és újra a másikra emelem tekintetemet. Hallgatom, sőt szinte iszom a szavait. Úgy, mintha ő valami tanító lenne, én pedig a tudásra szomjas tanítványa. „Majd rájövök” Mondogatom magamban, és megint visszatér a keserű íz a számba. Tudom én, tudom én. Ha nagyobb leszek, akkor okosabb is és tapasztaltabb is. És majd akkor újra ennyi idős szeretnék majd lenni. De most meg – ugye – felnőtt lennék legszívesebben. Női szíveket hódítanék, olyan törnék össze. Nem. Az utóbbit nem tenném. Menőn hangzik, de a szívvel nem játszunk. Nagyon sérülékeny. És az enyémen lévő néhány öltés is fel-felszakad olykor. Teljesen meggyógyulni soha nem fog. „Ne akarjak mindenkinek megfelelni” Teszem el az egyik aktába ezt a tanácsot is. Ilyenkor mindig komolyan bólogatok Balázs szavaira. Felfogom, értem, de…
- És azt hogyan kell? – szökik ki a gyermeteg kérdés, miközben mélyebbre szúrom szemeimet a másikéba. Eléggé érdekel, hogy mégis mi a módja. – Lehetetlen – suttogom, mintha most hallanám először a szót, és nem érteném.
Nem mondom, hogy annyira próbálkozok megfelelni mindenkinek, de azért na. Szereti az ember, hogyha szeretik. És… á! Ki akarok becsapni? Kétségbeesetten próbálok néha egy mosolyt kicsalni a beszélgetőpartnerből vagy csak valami olyat mondani, amivel kicsit több lehetek a szemében, mint egy pösze kis elsős. Ez megfelelni akarás lenne? Bizonyára.
- Tudod, én amolyan céltáblának születtem – teszem hozzá zárásképpen vállamat vonva, mert igazán nem szeretnék többet beszélni erről. A legszánalmasabb tinédzsernek érzem magamat ilyenkor, ez az érzés pedig nem szükségszerű a nap egyik pillanatában sem.
- És azt hogyan kell? – nem akarok reklám-Ábellé válni, de tényleg nagyon érdekel. Ő nagyfiú, én főnixkölyök. Szeretném elsajátítani ezt a két dolgot, hogy boldogabban éljem a hétköznapokat.
Pesten. Hú, de cseszettül menő. Mindig fel akartam jutni Budapestre, de Anyu csitított, hogy oda nem szabad, mert Sin City meg miegyéb. Jó nekünk az eldugott mágusfaluban, ahová a kutya nem jár. Nem szabad feltűnőnek lenni, mert fatális hibát követhetek el, amivel az egész életünk kárba vész. Igen; Anyu ilyen. Borúlátó és mugli-félő.
- Akkor te rendesen láttad az állatkertet, a Citadellát meg mindent? – sétálok hozzá közelebb, és leülök a fűbe. Kicsit nedves, és hűvös, de mintha nem is érezném emelem kíváncsi szemeimet Balázsra. – Úgy mennék, bakker – csóválom meg lemondóan a fejem, majd átváltom bólogatásba. – Bent lakok, aha. De sokan járnak be Bogolyfalváról is. Már nem olyan szigorúan bentlakásos, mint régebben. Én két havonta járok haza Talárosra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

V. Theon Delacroix

Az arcom még mindig rezzenéstelen, és a fintor még mindig tiltakozóan van ráfagyva. Nem értem a jelenetet, és valahol mélyen félek is ettől az egésztől. Ez valami másfajta rettegéssel fog el, mint az eddigi WC búvárkodás vagy a felsőbb évesektől kapott bántalmazások. Ez a lelkemet tépi szét aprócska darabokra, és olyan helyekre csúszik madártoll szerű játékot játszva a levegőben, hogy egy jó ideig el fog tartani, mire legalább egy kisebb részét meg fogom találni. A hideg visszatérő vendég a mai nap folyamán a hátamon, így még egy búcsúkört megy rajta, pincehideg pezsgőt fröcskölve a gerincem mentén. Nem csoda, hogy látványosan kiráz a hideg, mintha egy furcsa táncmozdulat első mozzanata lenne. De végül csak azt érzem, hogy ezután mindenem újra kezdi visszanyerni a normál érzetét. A szőke srác felfogja, hogy rossz ajtón kopogtat. Sőt, látványosan kiábrándul belőlem, amivel a veszély is hárulni látszik. Mivel már nem vagyok préda – habár egy pár percig éreztem, hogy rendesen élvezi ezt a játékot – Theon teljesen elveszíti a játék iránt érzett izgalmát. Így én is megnyugodni látszok. A szívverésem kezd normalizálódni, szám már nincsen összeszorítva, és a felső testem sem olyan merev, mint eddig volt. Érzem, ahogyan visszább veszi a másik azt a bizonyos képzeletbeli gyeplőt.
Noha még egy pillanat erejéig belém fagy minden belsőszervem, hiszen a „Hát itt vagy, Kis girnyó” egy akaratlan, reflexszerű összerezzenést vált ki belőlem. Lefagyva nézem a jelenetet, amit Theon eléggé rövidre zár, hiszen gyalogkakukk módjára húzza el a csíkot. A meláknak sem kell több, azonnal utána ered, én pedig tágra nyílt szemekkel, és újra ezerrel száguldó szívvel indulok tovább. Ki kell hevernem ezt a mai napot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

VII. Helvey Belián Balázs

Gyermeki módon mosolyogva és bólogatva hallgatom Balázs intelmeit. Nincsen apám, nincsen bátyám, nagyapáim is régen elhunytak már a bányában dolgozás szövődményei miatt. Így nincsen senki sem, aki ilyen jó tanácsokkal el tudna látni. Vannak ugyan felsőéves „jó” ismerőseim, de ők inkább a csatornarendszert mutatják be minduntalan. Miközben fenekem a nedves földön pihen, hosszúszárú nadrágom alját elkezdem felfelé tekerni. Hűvös is van meg nem is. De mosolygósan élvezem, ahogyan a hideg fűszálak csiklandozzák mindkét lábszáramat. Tekintetem tiszta és várakozó, sőt vágyakozó. Érdeklődve és bólogatva hallgatok mindent, mint egy mugli általános iskola első osztályos tanulója, szomjazva a tanító bácsi okosságaira. „Én Petya vagyok” Mindenkor tudom, hogy ki vagyok. De azt, hogy mások mit gondolnak rólam, csak így tudom befolyásolni. Értem én, hogy nem kell mindenkinek megfelelni. De azért nem árt, ha kapcsolatot szeretnénk építeni. Apró, mosolygós szemeimet Balázsra emelem, miközben ujjaimat összekulcsolom felhúzott térdeim előtt.
- Biztosan igazad van – mondom tiszta meggyőződéssel, nem amolyan „navinés” ráhagyással. No offence! Emelném védekezően kis kezeimet mellkasom elé gondolatban. Kedvesen elmosolyodok ismét, amikor Balázs a céltáblás dologra reagál. Nem tudhatja persze – vagyis én nem tudom, hogy tudhatja-e, csak gondolom, hogy nem –, hogy nekem mennyire nem egyszerű. Nem vagyok átlagos. Ez szembe tűnően igaz. Alacsony vagyok. Még a korosztályomhoz képest is. Fogaim sincsenek mindig. Göndör a hajam. És egyáltalán nem az évtizednek megfelelően ruházkodok. Így nehéz túlélni a hétköznapokat.
Megnyalom alsó ajkamat, majd bele is harapok, miközben ismét bólogató Jánost játszok.
- Megpróbálom – jelzem felé is, hogy megfogadom a tanácsokat. – Köszi – mutatom fel hüvelykujjamat, ezzel „leokézva” és megköszönve az intelmeket.
- Emósok? – repül a magasba bal szemöldököm. – És, és, és… - kezdek bele izgatottan. – Biztosan voltál a flipper múzeumban is, ugye? B*szki… bármit megtennék, hogy eljussak oda – csak anyum nem engedi. Teszem hozzá gondolatban. Nagyon szeretnék Budapestre menni, de az „nem kisvarázslónak való hely”. Nem értem, hogy miért. De nem engedik és kész. Amint nagykorú leszek, az első dolgom az lesz, hogy egy jegyet váltok a fővárosba, és mindent megnézek, ami érdekel. S hogy érdekelni fog-e még akkor is mindenféle „gyíkság”… Hát, hogy a pics… franca ne érdekelne?
- Meséből? – megvillan a fejem fölött a villanykörte. – Mug… varázstalan vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

VIII. Vajda „kisvajda” Richárd

A rettegésem elszállt. Inkább amolyan beletörődött módon állok a férfi előtt, miközben arcomon durcás fintor csücsül. Látványosan. Természetesen tekintetem kerüli az övét annak ellenére, hogy érzem, az övé bizony az enyém után kutakodik magyarázat után. Aztán egy halk nevetés-féle csúszik ki a férfi ajkai közül. Erre drámaian nagyra kerekedett lélektükreimet a másikéba fúrom. Kinevet. Nem térek magamhoz. Az érzelmeim jelenleg egy olyan hullámvasúton ülnek, amire egyáltalán nem akartak befizetni, sőt még azt a bizonyos érettséget és magasságot sem érték el, hogy egyáltalán felülhessenek rá. Nagyot nyelek, hiszen ismét eltűnt a hangom. Mantrázom magamban, hogy nem tartok tőle, de mégis mást mutat minden egyes mozdulatom. Ekkor a másik nyitja szólásra ajkait. Megköszörülöm a torkom, de az utána érkező hang inkább egy rekedt kismókuséhoz hasonlítana, mint egy férfiéhoz, akit percekkel ezelőtt képzeltem magamról. Hiszen ismét sikeresen rám jött a frász. Az újabb hangos nyelés közben szinte érzem, ahogyan torkom végig szántódik tátongó sebet hagyva maga után. Oda is nyúlnék fájdalmas képet vágva, szopogatótabletta reklámból ismert jelenetet teremtve, de nem teszem. Tűröm Vajda Ricsi közelségét, és érzem, ahogyan véremre szomjazva vizsgálja végig arcomat, alig pár centimétert hagyva kettőnk között. A világ kezd elsötétülni, és egyre bizonyosabb kezdek lenni abban, hogy soha többé nem látok napvilágot. Ekkor elengedi a pólómat. A szorított részhez automatikusan, szinte villámgyorsasággal nyúlok megállapítva, hogy nem válik el fejem a nyakamtól, és nem hullok a cukrászda padlójára.
Szóban ugyan még mindig nem reagálok semmire sem. Az előbb megtettem a magamét, úgy érzem. Aminek most ihatom keserédes levét. Hiszen volt bennem annyi bátorság – vagy inkább botorság –, hogy oda mertem szólni Vajda Richárdnak. De ez nem maradt ennyiben, és már több agyvérzést kihordtam két kis rövid lábamon. Csiga lassúsággal ülök vissza a helyemre. Szó nélkül, ahogy a másik el is várta tőlem.
Ekkor én mosolyodok el szélesen. Akarva-akaratlanul, de megtörténik, és a következő pillanatban újra komolyságot erőltetek arcomra.
- Egy tizennégy éves fiú jelent veszélyt a csajodra? – hagyom egy pár percre kettesben kissé szemtelenre sikerült kérdésemmel, majd akkurátusan hátra dőlök a széken, oldalra fordítom a fejem, és egy nagyot sóhajtok. Igen, ezek a már Ricsitől levett mozdulatok és viselkedés. De nem tart sokáig a színjáték. – Á – dőlök mégis előre, fejemet csóválva. Ez nem az én súlycsoportom, és nem az én játékom. – Tetszik Lili, oké? – mondom ki félelem nélkül, irgalmatlanul gesztikulálva. Ez a legférfiasabb, amit tehetek; hogy ezt kimondom. Vajda Ricsinek. Hangosan. Nem az ő maszkulin magaviseletét utánozva, nem dacosan szemtelenkedve. Hiszen ennyi a válaszom minden miértre. Dús ajkaimat magamból kiábrándulva húzom látványos fintorra, miközben szemeimet lassan a Vajda Ricsi kékjeibe fúrom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

XII. Mr. Ambrózy Henrik


Ma reggel úgy döntöttem, hogy a kastélyon kívül fogok reggelizni. Ezért lementem Bogolyfalvára – mert szereztem állandó engedélyt, thanks Mom – és meglátogattam a cukrászdát, biztosan hiányoztam már nekik. Amióta Vajda Ricsivel volt ott egy a kellemetlennél is kellemetlenebbül kezdődő randevúm, nem szívesen mentem oda, mert csak feltépte a sebeket. Az igazat megvallva, nem is esett olyan jól az a… hat fánk. Így nem is időztem ott sokat. Elvitelre kértem egy virslis párnát. Néha a sósat is megkívánom. Ezért akkurátus léptekkel, nyugodtan elindultam a vasútállomás irányába. Szép nap ez a mai; a madarak csivitelnek, kellemes langyos a szél, és igazi falusi hangulat járja be a környéket. Kutyaugatás, tyúkok kotkodálnak. Valóban egyre kintebb kerülök a faluból. Kutyaugatás, kutya… csaholás, kutya… morgás. Lassan fordulok meg, és egy egész pofás kis keverék kutyát pillantok meg, azonban neki más tervei vannak velem, mint nekem lenne vele. Biztosan érzi a virslis párnát a zsebemben, de amint ezt felismerem, már ötven méteren futok, és sikoltozok, mint egy kislány. Egészen addig, amíg el nem érem a vasútállomást. Már nem követ a kutya, a sok ember elijesztette. De ez nekem fel sem tűnik, csak rohanok, mint egy őrült, egészen addig, amíg teljes lendületemmel neki nem szaladok egy utamban álló felnőttbe. Mesehős módjára pattanok vissza popsival a peron melletti kőre. Azonnal hátam mögé nézek, hogy üldöz-e még a pokolfajzat, s amikor megállapítom, hogy nem leszek kutyakaja, mosolyogva nézek fel, ahol egy felnőtt férfi sziluettjét látom. A háta mögül süt a nap, így nem látom tisztán az arcát, csak fájdalmasan hunyorítva nyitom szólásra az ajkaimat.
- Elnézést, de az életemre tört egy Pokolfajzat - mondom nemes egyszerűséggel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

XII. Mr. Ambrózy Henrik


Érzem a kellemetlen, tompa nyomást a farokcsontomnál, hiszen legnagyobb szerencsétlenségemre, arra sikerült érkeznem. Így nem csoda, hogy nem ezer wattos mosollyal szólaltam meg az imént, hanem azzal a tipikus fájdalmas arckifejezésemmel. Igen, tipikus annak, aki már ismer, elvégre eléggé sokszor szokott fájni valamim. Vagy magam vagy másik miatt, ez lényegtelen. Ennyi esés-kelés, ütés és miegyéb után már igazán lehetnék immunis mindennemű fájdalomra. Bal kezemmel támasztom magam a köveken, jobbal viszont a derekamat masszírozgatom, miközben félszememet az ismeretlen sziluetten tartom. Még süt a szemembe a nap, ezért a többféle hunyorítás egy percen belül.
- Látnia kellett volna – mutogatok a falu irányába. – Akkor mást mondana.
Veszem némiképp színpadiasra a figurát, miközben gyanakodva nézem a férfi következő mozdulatait. Letérdel, és érzem, ahogyan vizsgál engem. Mindenki vizsgálja a képemet, ezért szinte már szagot, sőt még színt is tudnék párosítani ahhoz, amit ilyenkor érzek. Nyelek egyet, ajkaimat összeszorítom, és keserves pofát vágva kezdek bólogatni.
- Igen, tudom – mondom gyermeki lemondással. – Bocsánat! – motyogom. Nem szerettem volna tiszteletlenül, szélvész úrfi módjára nekirontani, de így alakult. Jobb kis paraszt gyereknek tűnni, mint halottnak. Ekkor valamiért megnyugszom. A férfi hangja olyan kellemesen cseng, megragadom a felém nyújtott kezet, és felállok. Még mindig nem vizsgálom meg jobban az arcot, inkább elkezdem porolgatni a ruhámat.
- Amúgy – kezdek bele. – A bácsi elmehetne szinkronszínésznek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

XII. Mr. Ambrózy Henrik


Az én édesanyám udvariasságra tanított egész életemben. És annak ellenére, hogy néha egy kocsis megirigyelné változatos káromkodás technikámat, tényleg nem vagyok rosszul nevelt gyerek. Minden mozdulatom erről árulkodik; anyu jó munkát végzett. Megdobban a szívem. A férfi megkeresi és elintézi azt a dögöt. Én ezt el is hiszem, és hálásan bólogatva nézek utoljára ezzel a rettegő tekintettel a falu irányába. Meg fognak védeni, furcsa érzés. Aki valaha már volt gyerek – normális, hétköznapi érzésekkel –, akkor tudja, hogy milyen hamar el lehet varázsolni ilyen szavakkal. Van aki persze annyira önálló ennyi idősen, hogy nem kell neki védelem; nekem mégis lelket simogató érzés ez.
- Jól – szólok röviden, miközben még egy-kettőt porolok a nadrágom hátsó részén. Ekkor megérzem a virsli illatát. Elfintorodok már előre, hiszen tudom, hogy milyen látvány fogad majd, amikor kiveszem a péksüteményt a zsebemből. Mint amit a kutya szájából húztak ki. Nagyot nyelek, szinte érzem, hogy a fánkot a nyelőcsövemet felfelé kezdik nyomni a funkyt – fánkit. Előveszem a süteményt, és undorodva sántikálok egy nagyon közel lévő kukához, amibe ki is hajítom a maradványokat. Jobb lábamat kissé húzva, de férfi módjára teszem meg Mr. Hyde-ra emlékeztető járásmóddal azt a pár lépést a szinkronszínész felé.
„Bácsi? Milyen bácsi?” Érzem, hogy ezt azért mondja, mert nem érzi még magát elég öregnek, de… az. Mármint az én fejemben annak tűnik, hiszen el sem tudom képzelni, hogy én egyszer ennyi idős legyek.
- Pe… - dig tényleg nagyon jó a hangja. Mondanám, amikor végre meglátom a férfi arcát. Ismerem őt. Az újságból. Ő… Merlinre! Láttátok a Reszkessetek betörők című filmet? Most azt a jelenetet láthatjátok, amikor Kevin találkozik az öreg hólapátos Marleyval. Nem tudod, hogy milyen az? Google it. A vérem megfagy, és minden zaj elhal körülöttem. Ez a nap egy katasztrófa. Az előbb egy kutya, most meg… a csávó, aki kinyírta a szüleit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

XII. Mr. Ambrózy Henrik


Ez most olyan érzés, mint amikor egyedül vagyok a házban, mert Anyu elment a barátnőihez a „könyvklubba”, és valami hangot hallok az udvarról, a tetőről, padlásról vagy ne adj Merlin a szobám előttről. Nincsen mostanság szellemünk, mert mindegyik el lett paterolva tavaly. Mi csak úgy emlegetjük otthon, hogy a „Nagy Szellemlikvidálás Éjszakája”. Tele volt a ház kóbor lelkekkel, és végül meg kellett válnunk tőlük. Érdekel? Egy szelet triplacsokis torta mellett mindent elmesélek. Azonban most nem a szellemes történet emléke az, ami miatt falfehérré sápadok, és a vérem valamelyik vasúti büfé kukája mögé bújik félelmében. Nagyot nyelek. Szokásos reakció tőlem félelem esetén. Eddig apró szemeim kidüllednek, ahogyan meglátom a cikket lelkiszemeim előtt, és ahogyan Terminátor szkenner módjára az előttem álló arcára illesztem, még a szám elé is kapok, mint egy rémült kis fruska.  Hallom a férfi kérdését, de nem tudok rá válaszolni. Az előbb említett újság van összegyűrve a torkomba gyömöszölve. Próbálnék nyelni, de minden nyelésnél fájdalmasan vágja meg az éles papírvég nyelőcsövemet. Cukorborsóság ide vagy oda; ez most nagyon odacseszett a lelkemnek.
- Én... én nem akarok meghalni – szólalok meg végül vékonyka hangon.
Igen, a vak is láthatja, hogy valami van. Nem tudom, hogy fel szokták-e ismerni vagy érdekel-e valakit mostanság ez a téma, de az én elmémbe beleégett a cikk. Főleg azért, mert szeretem a horrort, a krimit meg mindenféle pszicho-dolgokat, és élvezettel olvastam a bulvárszennyt. De most, hogy élőben találkoztam a férfival, nem tudom, hogy mitévő legyek. Should I stay or should I go?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

XII. Mr. Ambrózy Henrik


A helyzet egyre inkább válik szürreálissá és valamilyen perverz módon még komikus elemeket is felfedezni vélhet bármelyik külső szemlélő. Egyáltalán nem meglepő Henrik egyik feltételezése sem. Egy paranoiás kissrácnak tűnhetek, akinek egy értelmes szava nincsen. Először pokolfajzat elől menekülve esek a földre, előtte jól nekiszaladva a férfinak. Majd a hangján mélázok hosszú percekig, mint egy autizmussal küzdő tinédzser. Most pedig éppen a halálfélelmem az, ami teljesen tanácstalanná teszi a másikat. Nézem, ahogyan elém guggol, de most már inkább gyermeki morcosság ül ki az arcomra, s arcomat a Nap felé fordítom. Végig hallgatom, amit mondani szeretne nekem, majd kék szemeimet visszaemelem rá. Kezdek elbizonytalanodni. Talán nem is ő az? Pedig a szkenner az előbb 100%-os match-re sípolt vészriadót az elmémben megmaradt kép és az előtte guggoló között. Ajkaimba harapok, és összehúzott szemöldökkel lépek egyet hátra. Most már mindketten értetlen tekintettel meredünk a másikra.
- A bácsi nem… - hagyom félbe a mondatot, a végén a hangsúlyt az egekbe emelve, hogy érezhesse, kérdezni akartam valamit, de belém fagytak a szavak. – Mármint – hebegek és habogok. A tekintetem kezd kitisztulni, mintha valami kábítószerről jönnék lefelé éppen. – Biztosan összetévesztettem valakivel – most már teljesen elbizonytalanodtam. Rákérdezni nem merek a névre, bajba kerülnék. Nem akarok még nagyobb bajt magamnak. Inkább összeszedem magam, miközben megteszem vissza azt a lépést, amiben az imént eltávolodtam.
- Nem… - csóválom a fejem. – Nem, dehogy. Jól vagyok – nem tűnik teljesen így, de erősen kezdek a fejcsóvából bólogatni, ezzel is erősítve mondandómat. Már nem is merek a férfira nézni, mert teljesen égő ez az egész.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

XII. Mr. Ambrózy Henrik


Tényleg nem jut eszembe más szó, mint az égő. Szegény csávó csak segíteni akart nekem, mert annyira elveszettnek, és – ami még fontosabb – szefósnak nézek ki. Én meg így viselkedek. Azt flesselem, hogy ő valami vérengző mágus, aki cukrosbácsi módjára szeretne engem elcsábítani egy olyan helyre, ahol utána nyugodtan gyakorolhatja rajtam az átkait. Haha. Újra a férfi szemeibe nézek, és látom a jóságot és a kedvességet. Ez nem az az arc. Ő csak egy vonatot váró úriember, aki biztosan a kedvesét vagy az anyukáját várja. De inkább az utóbbi, mert nincsen nála virág. Aztán lefő’ a kávé. Ambrózy. Nem, nem, neeeem. It can’t be. A furcsa viselkedésem őt is arra engedi következtetni, hogy én igenis azt az embert fedeztem fel benne, akiről az újságok írtak. A már nagyjából megnyugodott tekintetemben ismét beköltözik a félelem. Aztán eltűnik. És visszajön. És eltűnik. Mi történik? Érzem, ahogyan apró szőrszálaim az égnek merednek karomon, nyakamon, majd végigfut a hideg a hátamon is. Ha macska lennék, akkor úgy néznék ki, mint az a bizonyos Halloweenkor ábrázolt fajta. Görbe háttal, azon álló szőrrel, eszeveszettül fújva arra, aki most előttem áll. Olvastam róla, tudom, hogy mit hoztak le az újságok. De annyira ellentmondásos az egész érzelem-vasút, amire ma is sikerült felpattannom. Ez egy kedves férfi. Elmúlik az érzés, hogy sikátorba szeretne rángatni, hiszen belenézek a szemeibe. A tekintete mindent elárul. Legalábbis én így érzem. Lehetséges, hogy ezzel írom alá a halálos ítéletemet, de…
- Miért hazudnának az újságok? – kezdek vele, karba tett kézzel csevegni. Ha tényleg ő az, akkor nekem már úgyis mindegy, addig beszélgessünk, amíg nem végez velem. Még mindig úgy tekintek a lapokra, mint megbízható forrásra. Lásd, Vajda Ricsivel való találkozásomkor is azokat bújtam, mert azt hittem, hogy abból valamit megtudok. Valami igazat.
- De akkor ezt honnan veszik? És… - húzom össze a szemöldököm. – Miért lenne nekik érdemes b*szakodni Magával? – teszem fel a tőlem megszokott stílusban a kérdést, majd a szám elé kapok. Most mégis csak felnőttel beszélek. Remélem, hogy nem dorgál meg, hanem szépen túllép rajta. Szerintem meg is állna a szívem, ha Ambrózy Henrik leszidna. A gondolattól is kiver a víz. Aztán mindent elfelejtek egy pillanatra. Kaja. Azzal engem, a kis puhost bármikor meg lehet venni kilóra. Ami mondjuk nem olcsó.
- Oké – mondom egy nagyot nyelve, ahogyan a virslis párnára gondolok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

VII. Helvey Belián Balázs

Tudjátok, hogy mi az igazán érdekes? Elmondom. Varázstudó családban nőttem fel; édesapám és édesanyám szintén. Ők varázsló és boszorkány. Mivel varázslatban nőttem fel, és nem volt kérdés, hogy Talároson varázstalan embertársak nem élnek. Erre – és most figyelj – eljöttem egy mágustanodába, ahol több varázstalannal találkozok, mint eddig tizennégy évem alatt. Ez a nem semmi. Mondaná már egy rellonos, hogy „mennyire felhígult ez a szakma is”, de én inkább csak ámulok és bámulok. Nekem olyan érdekes egy mugli gyerek, mint nekik én varázslóivadékként. Sok az átfedés manapság a két világ között, ez tény. De én mégis egy régimódi családból származok, ahol anyukám megtanította; tartsuk meg az egészséges távolságot. De tudjátok, hogy milyen a gyerekek nagyrésze? Csináljuk azt, amit anyu megtilt. És annyira csinálni akartam, de nem tudok neki hazudni, így vagy lebuktam, vagy én köptem be saját magam. Például, átszöktem Püspökladányra egy hétvégi rendezvénysorozatra. Voltak elektromos kisautók, amikkel ütközéseket lehetett szimulálni, sőt még egy körbe-körbe forgó hintaszerűre is felülhettél. Én egy viccesen ábrázolt varázsló hátára pattantam, miközben vattacukrot majszoltam. Igaz, hogy a földön talált forintokból vettem, mert mugli pénzem ugyan honnan lett volna. Aztán anyum elkapott, és megkaptam a magamét otthon. Soha többet nem merészkedtem muglik közé. Alkalmam sem volt igazán. Erre tessék – visszakanyarodva eredeti gondolatmenetemhez – egy mágustanodában találkozom ennyi varázstalan fiatallal. Szenzációs.
- Tizennégy éves vagyok – adok hangot tagoltan felháborodásomnak. De persze, tény és való, hogy nekem már csak a Justin Bieberekhez van közöm, illetve a tizenhárom éves agyonfestett kislányokhoz. Nem tudom, hogyha a Biebereket és az emósokat egy két tálcás mérlegre tennénk, merre süllyedne jobban. Mindkettő eléggé súlyos, mondjuk. Aztán csak hallgatom, hogy milyenek lehettek az emósok. – Ja, ők ilyen darkosok, mi? – kérdezek vissza, teljesen megfeledkezve arról, hogy az imént még duzzogtam. S ezután kerekednek ki a szemeim; egy full mugli srác áll előttem. De… mégis hogyan került így ide?
- Biztosan baromi tehetséges vagy, ha ilyen „hátránnyal” a tanodába kerültél. Wow! – most már az állam is leesik. Okos, jóképű és még rejtett tehetsége is van. A franc akar Vajda Ricsi lenni. Legalábbis ebben a pillanatban. Később úgyis őt fogom utánozni a tükör előtt a szobámban. Amíg Elijah meg nem érkezik. Oh, man! Az naggggyon fura lenne. – És akkor… akkor… akkor – kezdek bele izgatottságtól dadogva. – A szüleid mit dolgoznak? Milyen iskolába jártál? – teszek fel néhány alapvető kérdést. – Ó, ó, ó… mit csinálnak a mug… varázstalan gyerekek azon a… a… testnevetés órán?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

XII. Mr. Ambrózy Henrik


Egyértelmű, hogy mennyire nem értem, hogy mi történik. Van bennem egy érzés, ami arra int, hogy fordulj meg és menekülj. De ez csak az újságok sorai miatt vannak, amit egyre inkább kezdek elengedni, mert ez az ember valami teljesen más. Ő nem lehet gyilkos. Teljesen felfoghatatlan számomra, hogyan is keveredett ő, aztán most én ebbe a helyzetbe. Frusztrációtól dobogó mellkassal, alsó ajkamat rágcsálva nézek Henrikre. Sőt, bámulom őt. Látszik kék szemeimből, hogy nagyon is nyitott vagyok a dolgaira, és borzasztóan kíváncsi. Már nincsen az a fajta „megvetés” benne, ami eddig volt. Eltűnt. Csupán egészséges távolságtartás maradt bennem, miközben azt vizslatom, hogyan válaszol a kérdéseimre.
- Hát, nem tudom – mondom végül megmosolyogtató felnőttséget erőltetve magamra, miközben eddig összefont karjaimat szélesen széttárom. – Jó dolog a pénz meg minden – folytatom bólogatva saját igazamra. – De utána nem érzik úgy magukat este, mint akik egy egész üstnyi csokibékát benyomtak? – gondolok itt arra, hogy émelygés, rosszullét. Ennyi hazugság után nem aludhat jól az ember, hiszen ezzel valakinek rosszat csinált. Nem is értem az egészet. Én mindig borzasztóan rosszul aludtam, amikor kamuztam anyunak vagy akárki másnak. Még annak is, aki nem fontos. Megér a pénz ennyi rossz éjszakát? I guess not. Kiskutya módjára kapom el tekintetemet a férfiról, amikor a csúnya beszédem kerül a porondra. Nem tudom, hogy miért csinálom. Minden zavart, feszült gyereknek van valamilyen nemű fixációja; körömrágás, dührohamok, sírás, etc. Nekem egyszerűen ez a káromkodás.
- Elnézést, Ambrózy bács… úr – húzódik megbánó fintorra az ajkam.
És ezután jön az érdekes rész. Észre sem veszem, ahogyan egy majd két lépést teszek a férfi felé, hogy még közelebbről hallhassam, ami történt, amit az újságot írtak, amit a Minisztérium hisz és így tovább. Túl sok mindent nem értek ma, jó lesz mihamarabb ágyba bújni egy jó kis képregénnyel. Fürödni sem fogok ma. Amúgy is csak teher minden este. Annyi mindent lehet csinálni fürdés helyett.
- Ennyire sok köze van a fekete mágiához? – kérdem félelem nélkül. Most már teljesen megbarátkoztam a helyzettel. – Megölni a szüleit… - motyogom ezt már csak magamnak. – Én nem hiszem el, hogy ilyet tenne – teszem hozzá nagyon komolyan a férfi szemeibe nézve. És most már tényleg nem gondolom.
- Mennyasszony? - dugom zsebre a kezeimet, majd szélesen vigyorogva bólogatok arra, hogy elmegyünk a cukrászdába. Látszik, hogy valamin nagyon töröm a fejem. Ekkor a levegőbe emelem aprócska mutatóujjam, ezzel szeretném jelezni, hogy van egy ötletem, és mindjárt jövök. A falu irányába kezdek el szaladni, majd egy pár perc múlva újra megjelenek, de a férfi másik oldalán, mintha nem is a faluba indultam volna.
- Anyukám azt mondta, hogy virág nélkül nem várunk hölgyet – mondom még mindig szélesen mosolyogva, miközben egy kissé megtépázott sziromú, de mégis gyönyörű vörös színű rózsacsokrot nyújtok Henrik felé. – Óvatosan! A tövisek… - nem szedtem még le a szárakról őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Minden beadandóval készen vagyok, ezért az erről méltán elnevezett „minden beadandóval készen vagyok” – döbbenet – táncot lejtve indulok el a bogolyfalvi tó irányába. És hogy mégis hogyan néz ki ez a tánc? Tudjátok ezt még elsőévesként fejlesztettem ki többféle nemzet népi táncmozdulataiból összekutyulva. Van benne egy kis Balkán vonal, de a magyar bokatekerős csárdásról se feledkezzünk meg. Olykor rock ’n’ roll elemeket is felfedezhet a táncművészetekben művelt entitás vagy éppen egy kis ír sztepptánc „figyel be” éppen. Magyarán; ha más látja, amikor lejtem ezt a kis táncot, akkor lehetséges azt gondolja, hogy valamilyen csúnya, csúnya és még annál is fájdalmasabb görcs húzza az egész testemet, mert konkrétan úgy festhetek, mint akinek rohama van. Ettől eltekintve, szerintem egy nagyon helyes kis tradíció ez köztem és önmagam között. Utolsó lépés éppen egy félresikerült csúszás eredménye – hiszen természetes a száraz földön kell megpróbálni úgy csúszni, mintha az jég volna, ofc –, ezért egy nagyobb dobbanással érkezem a part szélére. Fejet csóválok.
– Mindegy – motyogok elszontyolodottan, ami mellé még legyintek is egyet, majd a stég felé emelem kékszín tekintetem, ahol ismerős alakot pillantok meg. Szemeim azonnal egy Bounty-reklámba illő kékséget vesznek fel, csillogni kezdenek, majd sebesen kezdem szedni lábaimat régen látott pajtásom irányába. Nem akarom megijeszteni. Legalábbis szándékosság semmi esetre sincsen benne. Én csak ilyenkor az örömtől nem gondolkodom. Nem köszönök már messziről, mint szoktam, hanem hirtelen mellette termek, ujjaimat hátizsákom pántjába bújtatva, és széles, fogszabályzós vigyorral meredek Bazsira. Talán még a szájamban megcsillanó Napfény ki is égeti szegény nyugalomra vágyó srác retináját, de… el sem hiszem, hogy itt van.
– Hát szia! – kezdem egyre csak szélesedő vigyorral. – Téged is látni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

A műanyag gördeszkakerék nem éppen halkan tapad a vasútállomás kövezetére. Természetesen, a deszkát lovagló, régen eltűnt bongyorság ebből mit sem hall, mert mint minden rendes varázsfelnőttnek; neki is egy mugli fejhallgató tompítja a hallását. Csak stílusosan, mint mindig. Az embereket Tony Hawk-ot megszégyenítő mozdulatokkal kerüli ki, noha olykor mögötte a levegőbe repül egy virágcsokor, egy kisebb táska… ha valami Wes Anderson féle filmben lennénk, akkor egy-egy tyúk vagy kismacska is a levegőben végezné egy halk kotkodával vagy nyávogással. De most legyen ennyi elég. Magasszárú sportcipő segíti az elveszettnek vélt alakot a gördeszkán maradni, amit egy buggyos farmernadrággal és egy jól megszokott D&D-s pólóval kapott ma magára. Van, ami nem változik. Szabadnap van, és ezt megfelelően kell kihasználni, mert aztán jön újra a hétfő, és bele lehet bújni a szürke öltönybe, aztán zsa a Minisztériumba.
Hangosan siklik végig a gumitalp a kövezeten, mire a deszka-lovas megáll. Mind a 165 centiméterével húzza ki magát, hogy egy fejben baromi vagány mozdulattal lekapja magáról sárgás üvegű napszemüvegét. Csorbacsík mosolyával elégedetten néz körül a vasútállomás népén; újra itthon. Az endorfin, oxitocin, szerotonin és dopamin „édesnégyese” feszíti szét mellkasát, ahogyan a friss szellő összeborzolja göndör fürtjeit. Mély sóhaj után egy idős bácsira keveredik égszínkék tekintete. Galambokat etet. Klisésnek tűnhet, de… nem is rossz ötlet. Azonnal az egyik padhoz löki magát, majd lábának segítségével megemeli a deszkát, hogy egy egyszerű mozdulattal a pad mellé támassza, és lehuppan. Zsebéből előkap egy noteszt és egy ceruzát, majd szélsebesen körmölni és rajzolni kezd. Pont ez a klisés karakter hiányzott a történetből. Hamarosan készen lesz ez a képregényvázlat is.
Eltelik egy óra, majd még egy. Elégedettséggel teli vigyorral engedi le az író- rajzeszközt, s így koppan is a ceruza fa teste a pad deszkáját.
Hi! My name is Petya. And my life… is still simple. I’m just a little older.