Hát valahogy a mai naphoz nincsen semmi kedvem. Ez volt az első gondolatom, ahogy kinyitottam a szememet, és ez az érzés cseppet sem lett jobb, miután kibújtam a takaró alól. Gyorsan magamra kaptam pár göncöt, igen, nagyjából a szokásos hosszú pólót rövinadrággal, párszor végighúztam az ujjaimat a hajamban fésülködés gyanánt, és már loholtam is. Nem igazán figyeltem oda, amikor a faluba való kisegítő munkáról volt szó, sőt tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy mire is bólintottam rá csak miután már késő volt. Limonádé árulás és én....nem éppen összeillő dolog. Eleve ki nem állhatom a limonádét, meg a vadidegenekkel való bájolgást sem kedvelem. De ha már ennyire megváltozott az életem akkor akár ki is próbálhatom, hátha a varázsvilágban nem olyan gáz az egész, mint a mugliknál.
- O-oké, hol is vagyok? - dünnyögtem magam elé, ahogy kicsit aggódva pillantgattam körbe az utcán. Bogolyfalvában eddig még nem voltam, és most is úgy loholtam, hogy oda se figyeltem mik vannak körülöttem. Rápillantottam a cetlimre, majd a házakra és rájöttem, hogy igen, túlmentem. Ráérősen visszafordultam hát, hiszen nagyon korán elindultam, nem kell sietnem és dúdolászva nézelődtem. Egy talárbolt, itt tanszerbolt ott, és ó csak nem?! Hangszerbolt! Szuper, na ide majd be kell mennem, ha már nem kell gályáznom. És igen, ott a Cukorkabolt. Most már észrevettem a tipikus csíkos napernyőt, és nem is igazán értem, hogy hogy mehettem el mellette. Egy lány a rögtönzött pult mögött, mire felvontam a szemöldökömet.
Mással együtt árulok? - kérdeztem magamtól és ismét átkoztam magam, amiért nem figyeltem oda, amikor erről az egészről szó volt. Bizonytalanul odamentem a standhoz, végigpillantottam a nagy kancsókon, a poharakon. Igen, tuti, hogy limonádé. Biztos, hogy jó helyen vagyok.
- Öhm, szia! Te, ööö, itt árulsz? - szólítottam meg a lányt. Biztos vele kell együtt árulnom, ha valami házak közti versenyről lenne szó, hogy az árul itt, aki előbb ér ide azt biztos kihangsúlyozták volna.

Zavartan szemlélem a lányt, a standot, a boltot. Tényleg pont erre kellett nekem jelentkeznem? Hosszú lesz ez a nap! A lány mondjuk egész szimpatikusnak tűnik, bár az öltözéke az nekem kicsit merész. Árusításhoz viszont ideális, tuti sok srác fog sorba állni, csak hogy ő keverhessen nekik limonádét.
- Hátöö - hebegem a kérdésre, de nem jutok el odáig, hogy értelmesen válaszoljak, úgy meghökkenek a következő mondatától. Kék vagy lila?
- Mármint a limonádé? Hát, ha muszáj választani akkor inkább zöldes, és mojito-nak hívnám. Mentalevelekkel, napernyővel. - válaszolom és már keresem is a tekintetemmel a felsorolt kellékeket. Sajnos azonban nem látok még hasonlót sem. Közben megjelenik egy idősebb bácsi, aki boldogan vigyorogva várja ki, hogy megkapja a kék italát. Véletlennek tűnő mozdulattal persze hozzá is ér diáktársam kezéhez. Mosolyogva várom meg amíg elsántikál, majd rögtön csóválni is kezdem a fejem. Kizárt, hogy azért jött volna ide, mert szomjas lett volna.
- Igen, én jelentkeztem, nagyjából a tudtomon kívül. Juhász Laura, Navine, első évfolyam. – mutatkozom be, majd erőt veszek magamon és a pult másik oldalára megyek, elvégre ott lesz a helyem.  – Igazából sose csináltam még ilyet, mármint limonádé árusítást, és hogy őszinte legyek, nem is szeretem a limonádét. Koktélpárti vagyok inkább, abba sokféle variáció van, többféle ízvilág. – magyarázom miközben leszedem a csuklómról a karkötőimet, gyors mozdulattal összekötöm őket, é-s rögtönzött hajpántként felfogom vele a hajam. Bár engem nem zavarnak semmilyen munkában, mégsem hiszem hogy a leendő vásárlók nagyon örülnének, ha neadjisten a sok kristály hozzáérne az italuk valamelyik alkotóeleméhez.
- Oké, akkor te mint rangidős felsős tartassz egy rövid eligazítást, hogy mi, hogy legyen. Dolgozzak a kezed alá, vagy mindketten gyártjuk a limonádékat? – kérdezem, megpörgetve a kezembe a kést a vágódeszkán felkészülve a több kilónyi citrom felszeletésére. Rásandítok a lányra, igen, biztos, hogy idősebb, mint én, talán a felsőbb évfolyammal sem tévedtem.
- A különféle színek az ízt is változtatják, például a rózsaszín az epres limonádé? Dekorálunk is?

Bólogatva hallgatom az idősebb lány magyarázatát, miközben azon jár az agyam, hogy ugyan miért is tűntem én kéknek?
- Ja, nem is az alkoholos verzióját gondoltam árulni, de akkor simán kotyvaszthatunk rendhagyó limonádékat. - feleltem végül mosolyogva. - Az alkoholt amúgy sem szeretem, fura íze van.Amúgy, miért éppen kék? - kérdezem meg végül. A leglogikusabb ha esetleg az aurám miatt gondolna kéknek, bár általában az is inkább zöldes, semmint kék. Tudom, mert megnézettem.
- Ja bocsi Stella, csak tudod nemrég érkeztem. Mármint nem úgy értem, hogy még csak elsős vagyok, hanem szó szerint pár hete jöttem csak. Mivel az évfolyamtársaim és a tanáraim nem ismernek így megszoktam, hogy így mutatkozom be, hogy tudjanak hova tenni. Szüleim kicsit megkavarták a dolgokat, szóval nem tudtam korábban jönni. - hadarom el gyorsan, kicsit zavarban is vagyok. Stella rávilágított arra, hogy milyen bután is hangzik ez a teljes bemutatkozás. Már csak azt kellett volna hozzátennem hogy mugliivadék és ki is érdemeltem volna a külföldi mesékből jól ismert szamár feliratot.
Stella közben elmondja, hogy szerinte hogyan kéne csinálnunk a dolgot, majd megnéztem a kínálatot az ízesítések és színek terén. Hát, nem a legjobb.
- Majd kiderül, hogy miben vagyok a jobb. Szeletelni nem túl nehéz. Áá, sziasztok! Limonádét esetleg? Tudok speciálisat keverni, ami pont megfelel majd az ízléseteknek - szólítok meg két goth lányt, akik lefitymálóan nézik a pultot. Fogok két poharat, bele a sok jég, citrom, cukor, majd keresgélni kezdek a pult alatt. Látszólag, ugyanis amit keresek az nem a pultban van, hanem a zsebemben egy megfeketedett zacskóban. Beleszórok a fekete porból az italokba, jó alaposan megkeverem, citromkarikával díszítem és átadom a két lánynak. Egyértelműen tetszik nekik. Bár goth-oknál nehéz az örömöt megállapítani sok esetben, de ezeknek fülig ér a szájuk. Látszik, hogy csak divatból csinálják.
- Tyű! Borravalót is kaptam! - motyogom megdöbbenve miután elmentek. - Ja, ne aggódj, széntabletta volt porrá őrölve, azt tettem bele. - meg is mutatom a zacskót Stellának, győzödjön meg róla, ha szeretne.  Hogy ne unatkozzak a következő vendégig elkezdek szórakozni a gyümölcsökkel. A citrom héját forgácsba rendezem, a narancs karikákat kerékké alakítom, a lime-ot pedig spirálozom. Így vidámabban mutat.
- Gondolom nem használhatunk gyümölcsleveket...tényleg, sokan szoktak jönni? Mióta árusítasz itt? - teszek fel pár kérdést. Nagyon sok mindent szeretnék megtudni az idősebb lánytól, de nem akarom egyszerre elárasztani mindenfélével. Végülis, ráérünk egész nap.

Stella

Feltűnik, hogy megdöbbentettem Stellát, de igazából nem ő az első, aki meghökken azon, hogy nem szeretem az alkohol ízét. Mindig is csodabogár voltam a többiekhez képest, szóval már nagyon fel se veszem a dolgot. Lehet, hogy ha idősebb leszek akkor majd megkedvelem, ki tudja.
- A nyugalomról és derűről nekem a nyílt víz jut az eszembe, de az inkább zöldes kékes. Az ég az csak mostanában kezdett el foglalkoztatni, de csak ha a repüléshez van köze - válaszolom vigyorogva. Szóval nyugalmat árasztok, meg derűt, kafa. Jó tudni! Kíváncsi vagyok, hogy mi jutott volna az eszébe pár napja, amikor a gyengélkedőn szenvedtem a kezemmel. Valószínűleg a piros, a dühtől.
- Most már én is kezdek erre rájönni. Addig semmi gond nem volt velük, amíg ki nem derült, hogy boszorkány vagyok. De azóta valahogy teljesen megváltoztak. Nem csak arról van szó, hogy én változtam és másképp látom őket, hanem valahogy egy aranytojást tojó tyúknak néznek. - próbálom elmagyarázni dióhéjban a problémát vállvonogatva, ezzel jelezve, hogy nem igazán szeretném a napot ilyen lelombozó témákkal tönkretenni. - A varázsvilágot úgy-ahogy kezdem megszokni, egész jól érzem itt magam.
Továbbra is boldogan szemlélgetem a fura érméket a kezemben, ezekhez még mindig nem sikerült hozzászoknom, és kicsit félénken teszem zsebre azt hallván, hogy ez bizony teljesen az enyém. Tehát még pénzt is keresek ezzel az egésszel. Tényleg jó lett volna odafigyelnem azon az eligazításon.
- Eléggé adta magát, ha már a csajok is feketébe vannak, és látszólag az egész világgal bajuk van, akkor pont nekik való a fekete ital. Bár kicsit féltem tőle, hogy ettől függetlenül a fejemre öntik az egészet. Áh stevia? - kérdezem majd öntök ki egy kicsit a léből. ~Pfúj, ez tuti hogy nem az. Szegény cukrosok, kimaradnak a normális ízekből. ~
Egy darabig némán ácsorogva figyelem, ahogy pár céltalanul bolyongó emberke meg-megáll a kirakatoknál, de amikor egyértelművé válik, hogy ők bizony nem fognak tőlünk vásárolni leülök a felkínált dobozra.
- Gondolom karácsony táján meg puncsot és forralt bort lehet akkor itt árusítani. Hova valósi vagy amúgy? - folytatom a társalgást, miközben lázasan dolgozom, hogy összehozzak egy kancsónyit a narancsok levéből és húsából. Talán eléggé sűrű lesz ahhoz, hogy kétféle színű italt tudjak belőle keverni.
- Öhm már bocsi a tolakodásért, de jól vagy? Kicsit mintha féloldalasan mozognál. - kérdezem aggódva. Igaz, még csak most ismertem meg a lányt, nyilván semmi közöm hozzá, de mivel szimpatikus, így nem szeretném ha valami komoly baja lenne.

- Szerintem mindkettő gyönyörű vihar idején. Van valami megmagyarázhatatlanul lélegzetelállító a vad tombolásban, a természet erejében. - felelem elmélázva. Már az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára igazán vad gyönyörű vihart. Pár éve talán.
- Hm? - nos, igen, egy kicsit elgondolkodtam, szóval nem volt egyszerű egyrészt rájönni, hogy mit is mond Stella, másrészt meg normálisan megfogalmazni a választ. -Ja, csak úgy simán. Mindig is vágytam az egekbe, ez olyan emberi dolog. Vágyni a magasba, szabadon repülni, mint a madár. A muglik megoldásai nem éppen a legmegfelelőbbek erre, de a seprűlovaglás mintha jobban megfelelne az elképzeléseimnek. A kviddics egyenlőre egy borzalmasan fura kusza sport nekem, még nem jöttem rá mi a jó benne.
Figyelmem most egy új kuncsaft felé fordítom, szokatlanul helyes srác, csábos mosollyal, most komolyan?! Mi van ezzel a faluval meg iskolával, hogy ilyen sok helyes pasi jár errefelé? Ez valami felvételi követelmény? Szinte oda se figyelek arra, hogy mit is kavarok neki össze - valami narancsos fahéjas izét - annyira leköt a mosolya. Vigyorogva adom át neki az italt, ami egész tűrhetően néz ki, a kezembe teszi az érméket, meg se nézem őket csak zsebrevágom. Halk sóhajjal nézek utána, majd homlokráncolva térek vissza a valóságba, amiben Stella a szüleiről mesél.
- Nálunk a barátkozással nem volt baj, azonnal elfogadták a tényt, hogy egy-szem lányuk boszi. Tudok, ők muglik, természetgyógyászok, és most borzasztóan örülnek, mert úgy gondolják, hogy ez, mármint az én varázsképességeim, mindent megmagyaráznak. És hogy emiatt ők kevésbé lesznek különcök. - csóválom a fejemet, ahogy magyarázok. Őszintén szólva kétlem, hogy miattam lennének kevésbé furák. Főleg, mert nem áll szándékomban örök időkig velük élni, plusz szerintem előttem is épp eléggé furák voltak. Így meg hogy kiderült, hogy én boszi vagyok most még nehezebb lesz, mert titkolózniuk kell, hogy hol is vagyok, meg mit is tanulok. Nem, kétségkívül nem lesznek normálisabbak.
- Irritáló? - javítom ki automatikusan az idősebb lányt. - Jaa, friss tetkó. Nekem mondjuk nincs, de sejtem milyen érzés lehet. Na várj. - mondom, majd előkotrom a táskámat és keresgélni kezdek benne. Hamarosan kipakolok a pultra pár borvörös és fekete színű kristályt, viaszolt zsinórt és a kapcsokat. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal karkötőt készítek belőle és Stellának nyújtom.
- Remélem jól saccoltam meg a csuklód méretét. Gránát és obszidián, ezek enyhítik majd a fájdalmat, segítik a gyorsabb bőrregenerációt, és megvédenek, hogy ne fertőződjön el. - az persze eszembe sem jut, hogy talán van erre egy egyszerű bűbáj, vagy valami bájital, hiába még mindig erősen élnek bennem azok a fránya mugli beidegződések.

Buszozás, említi Stella. Nos, még nem szerzett túl sok tapasztalatot etéren, hogy meg tudja állapítani, hogy mennyire jó vagy rossz ez a fajta közlekedési módszer.
- Őszintén szólva akkor ültem először buszon, amikor idefelé jöttem. Tudod, nagyon kicsi a falunk, és mindenhova vagy gyalog vagy biciklivel közlekedtem. Úgyhogy nem igazán tudom, hogy milyen nyomorgós meg szagos a dolog. A hoppanálás az milyen? - kérdezem meg tőle. Eddig még senki sem tudta elmondani, hogy milyen is. Igaz, hogy idősebbeket még nem kérdeztem ezzel kapcsolatban, eddig. A másik rejtélyes dolog az a zsupszkulcs, vagy miaszösz. Majd talán egyszer azt is megtudom, hogy micsoda. Egyenlőre a repülés az nekem való dolog. A többi mugli tömegközlekedési eszközhöz meg nem hiszem, hogy sok szerencsém lenne mostanság. De talán nem is vesztek semmit.
- Engem??? Tényleg? Nem hiszem.- lepődök meg a kijelentésen, miszerint tetszettem a fiúnak. Az kizárt dolog! Nem igazán vagyok a fiúk esete, így meg hogy itt áll mellettem Stella, így meg pláne! Hiszen csak rá kell nézni az idősebb lányra, aztán meg rám, és máris egyértelmű, hogy ki jön be a fiúknak és ki nem.
- Inkább tagadtak volna ki. - dünnyögöm az orrom alatt hallva egy másik lány esetét. - Mármint sajnálom őt, de én valószínűleg jobban jártam volna.
Tetkó szülinapra? Háát, aki mazochista. Lehet, hogy egyszer nekem is lesz tetoválásom, de biztos nem azzal ajándékozom vagy ajándékoztatom meg magam. De jó tudni, hogy ilyen esetben majd kihez kell fordulni.
- Kedves tesód van! Szülinapi ajándék, fájdalommal megspékelve. És amúgy mit ábrázol? - nevetem el magam. Tovább nem nagyon tudom folytatni, mert megjelenik egy csapat kiskölyök, olyan 6-7 éves formák, és elkezdenek tülöngeni a standnál. Az egyik epreset kér, a másik málnásat, a harmadiknak mindegy csak ne legyen piros. Van aki ernyőt kér bele, van aki citromkarikát, sőt valami transzformátor vagy transzformersz díszt is kér bele egy morcos kisfiú. Csak úgy száguldozik a kés a citromokon, egy kis jégkocka ide, egy lime oda, készülnek az italok. A transzmiamanónál Stellára pillantok egy néma ~segíts~ sikítással. Elképzelésem sincs, hogy az mi is lehet. Valami fiúdolog, az biztos.
- Áh, nagyon sok mindenre jók. Lelkileg is helyre tudják tenni az embert, önbizalomhiány vagy szorongás esetén például. Mindegyik másra jó így lehet váltogatni mindig. És nem utolsósorban jól mutatnak. - felelem az ásványos témára. Remélem hasznos lesz neki is. A mágia elvileg erősít a hatásukon, legalábbis nekem az alvásgondjaim nyom nélkül eltűntek, amióta a varázsvilágba kerültem.
- Mondjuk biztos van erre valami kevésbé mugli megoldás is. Viszont van valami ami már egy ideje érdekel: szokott itt lenni ilyen buliszerű is? Tudod évnyitó vagy évzáró diákbuli amolyan dejó hogy ezt is túléltük meg ilyesmi? Vagy ez nem jellemző a varázslókra?

Igen, az valahogy lerí Stelláról, hogy ő nem olyan elszigetelt élethez szokott, mint én . Bár nyilván, aki egy szem gyerek, azt nem nagyon engedik bele a vakvilágba. Főleg ha annyira irányítani, meg befolyásolni akarják, mint engem. Minden egyes nap minden egyes percével egyre jobban megvilágosul előttem, hogy mennyire nem normális helyzetben is éltem én.
- Egyke vagyok, nem nagyon engedtek el a szüleim. Meg, ők sem voltak soha fenn Pesten, szóval az, hogy én menjek, főleg egyedül szóba se jöhetett volna. Igaz, hogy soha nem is vágytam oda. Akkor már inkább valami vízpartra vagy erdőbe. Bár oda se gyakran jártunk. – válaszolom visszaemlékezve az egyetlen erdei kirándulásunkra, amikor is az első negyed órába anyukámnak kiment a bokája és végig siránkozott az egész úton, meg Apunak kellett cipelnie. Én meg mentem volna, néztem volna, de nem volt mit tenni, az első adandó alkalommal kijöttünk az erdei útról és indultunk haza, hogy a speciális büdös krémmel hetekig kenessük Anyu lábát, amíg meggyógyul. Soha többé nem engedett az erdő közelébe sem.
- Hát, egyik hopp-ot sem szeretném kipróbálni úgy igazán, se azt amit egyedül kell csinálni, se azt amit valaki mással. – válaszolom nagyokat kuncogva. Elég viccesen hangzott az, ahogy Stella megfogalmazta a dolgot. Értem én, hogy hogy gondolta, de akkor is mókásra sikerült.
- Uhh, az eléggé undorítóan és főleg borzalmasan hangzik. Szegény ismerősöd. Tehát akkor ha a zsupszkulcs kilőve, a hopp szintén, akkor mi marad? Seprű és a jól bevált mugli tömegközlekedés? – összegzem végül a hallottakat, miután sikerült a nevetőrohamomat leküzdeni és képes vagyok újra komolyan gondolkodni.
Stella bizonygatja, hogy bejöttem a fiúnak, hát továbbra sem hiszem el. Az a megszokott, hogy nekem tetszik valaki, aki észre se vesz. És a többi hímnemű se vesz észre, általában még beszélgetés, barátkozás céljából sem, nemhogy Úgy.  De, legalább kevesebb a figyelemelterelő dolog a szemem előtt lebegő fontos célokról, amik kezdtek megfogalmazódni előttem.
- Nya, nem is néz ki olyan rosszul a dolog. Mármint, a tetkó állapota, nem a minta maga. Az nagyon szép. Tesódnak jó a kézügyessége. Biztos híres festő, rajzoló vagy valami ilyesmi lesz. – felelem miután megkukkoltam a fájdalmas ajándék eredményét. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy kijelentsem én is kérek valamilyen tetkót, majd elhessegetem a gondolatot. Talán majd később én is szerzek egyet, de nem most. Anyuék ki is térnének a hitükből ha meglátnák, és ó igen, meglátnák az tuti. Ha csináltatok hát olyan helyre, hogy ők is lássák! Nehogymár azt higgyék, hogy továbbra is úgy irányítgatnak, ahogy ők akarják. Na nem!
- Nem nehéz, ha egyszer természetgyógyászok a szüleid és olyan boltjuk van, ami telis tele van furábbnál furább dolgokkal, amik gyógyítanak. A legparább például egy vörös buddha szobor, ami esős időben zöld  könnyeket ereszt. Iszonyat jó a rossz szellemek és a reuma ellen. Ott kell lennie az ágyad mellett, vagyis pontosabban a fejed mellett, hogy onnan őrizzen az álmodban. – válaszolom – Természetesen csak akkor működik, ha el is hiszed. Amúgy csak egy rusnya kövér ijesztő szobor. De a kristályokat rendeljük. A környékünkön elég sokféle lelőhely van, mi is ki szoktunk nézni néha, hátha találunk valami különlegeset.
Persze Apum szerint ő találta meg az egyik valaha lelt legnagyobbat az egyik legritkábból, mondhatjuk, hogy hiszi a piszi.
- Igazából kezdem azt hinni, hogy a legtöbb, amit árulunk marhaság és a szüleim közönséges sarlatánok. Az is lehet, hogy ami tényleg működik az miattam működik. Az ásványokat leszámítva.  Szeretek velük foglalkozni, de nem hiszem, hogy ebből szeretnék megélni. Hobbinak viszont tökéletes.  – mondom bólogatva. Egy kis időre leköti a figyelmem az idős házaspár, akik megállnak előttünk. Szimpla, hagyományos régimódi limonádét kérnek. Lágyan mosolyogva figyelem őket, ahogy még ennyi év után is lerí róluk, hogy mennyire szeretik egymást. Csupa apró dolog árulkodik erről, egy-egy mozdulat, egy érintés, egy hangsúly, egy pillantás. Olyan jó ilyet látni. A bácsi homlokráncolva kezd el keresgélni, miután kitárgyalták, hogy a néni neki adta oda a tárcát, mert az ő talárjába nem tudná elrakni. A bácsi keresgél, keresgél, amíg meg nem fogom a kezét és el nem mondom neki, hogy hagyja, a ház ajándéka. Persze szabadkozik, de végül csak elfogadja, hogy nem kérek pénzt az italért. Ekkor jön a hálálkodások sora, majd távoznak.
- Olyan jó egy ilyen idős párt látni Mennyi év, mennyi esemény és még mindig kitartanak egymás mellett és szeretik egymást. – sóhajtom Stellának.  Lehuppanok a dobozra, kezd egyre melegebb lenni, szóval inkább nem álldogálok ha nem muszáj.
- Tehát, akkor elvileg az évzárós jön legközelebb? Öhm, amúgy, mi az a surranás? – ráncolom össze a szemöldököm.

Ma valahogy különösen nehezen ébredtem fel, bár nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy mikor aludtam el. Talán a meleg miatt, talán mert hajnalig olvasgattam, ki tudja. Mindenesetre nem sok kedvem volt kidugni a lábam az ágyból. A gyomrom hangos korgása tudatta velem, hogy nem sokáig élvezhetem ki ezt az idilli állapotot. Hangos sóhajtással kísérve ki is ugrottam az ágyból és gyorsan magamra kaptam egy szoknyát és egy ujjatlan pólót. Meleg lesz ma is. Ahogy mentem lefelé a lépcsőkön kitaláltam, hogy valami új helyet keresek fel, így nem az étkező felé indultam el, hanem kifelé az épületből.
Hamarosan Bogolyfalvában találtam magam, céltalanul bolyongva nézegettem az épületeket. Egy pillantást vetettem a helyre, ahol Stellával limonádét árultunk a múltkor. Nem, oda most nincs kedvem betérni. Komótosan ballagva eljutottam a vendéglátó negyedbe, a szagok, vagyis illatok után mentem. Itt még nem jártam, szóval jó alaposan megnéztem a felhozatalt. Cukrászda, Pizzéria, gyorskajálda....nem rossz, bár a reggeli első étkezésként nem felelnek meg ezek a felhozatalok. Pillantásom a teaházra téved, ami mellett először elmentem lazán. Észre se vettem, csak most hogy visszafordulóban vagyok. Felvonom a szemöldökömet egy pillanatra, majd határozott léptekkel megcélzom az épületet.
Ahogy belépek persze rögtön felharsan a csengő, amit az ajtó fölé akasztottak. Hogy én mennyire nem szeretem ezeket! Egyszerűen zavar a hangjuk, a funkciójukkal semmi bajom.
- Öhm, a teaházba. - válaszolom a recepciós kérdésére, hogy az étterembe, vagy a teaházba kívánok-e menni. Beterel a függönyön és pár pislogás után alkalmazkodik a szemem az itteni fényviszonyokhoz. Biccentéssel köszönöm meg a segítségét, majd elindulok az asztalok és párnák között egy jó helyet keresve. Az egyik asztalnál egy lányt pillantok meg, aki kifelé bámul az ablakon. Ablakon?! Felhúzom a szemöldököm ahogy rájövök mit is látok éppen. Egy hatalmas nagy festmény, de zseniális módon elkészítve. Elsőnek ablaknak tűnik, csodálatos látképpel.
- Szia! Gyönyörű festmény igaz? - szólítom meg a lányt, ahogy odaérek hozzá. Rámosolygok és rögtön felmérem, hogy nagyjából velem egy idős lehet, és valószínűleg nem háztársam.
- Laura vagyok. Csatlakozhatom hozzád? - mutatkozok be és teszem fel a kérdést. Bár teljesen üres az egész hely és oda ülhetnék ahova akarok mégis úgy döntök hogy felbuzdulva a múltkori jól sikerült barátkozásokon, megkísérlek magam kezdeményezni egy kellemes cseverészést.

Magam is a képet nézegetem, amíg meg nem hallom a lány válaszát. Ezek szerint nem vette észre, hogy nem egy ablakon át bámul ki. Bárki is csinálta ezt a képet, profi módon bűvölte meg.
- Nekem is csak azért tűnt fel, hogy nem valódi, mert sehol máshol nincs ablak. Márpedig ha ilyen gyönyörű táj lenne mellettünk én a tulaj helyébe mindenhova máshova is ablakot tennék, hogy ne legyen tülekedés ennél ez az egy asztalnál. Illetve, hogy ne az legyen, hogy bekukkant a leendő vendég, látja, hogy foglalt ez az asztal és inkább továbbáll. - próbálom megnyugtatni a lányt, hogy nem olyan ciki az, hogy nem vette észre. Mondjuk az is igaz, hogy az alatt az egy hónap alatt, amit eddig itt töltöttem megtanultam, hogy semmi sem az, aminek látszik. És bizony érdemes többször is rápillantani valamire, többféle szemszögből, mielőtt eldöntjük, hogy ez a dolog ez-e vagy az.
- Szintén elsős? - kérdezem meg Rózát, miközben leülök a felkínált helyre. Egy pillanatra felhúzom a szemöldökömet a költői vagy tán nem is annyira költői kérdése hallatán.
- Hát, nem feltétlenül igaz. Nagyban függ attól, hogy kikből áll az a társaság. - mondom elgondolkodva, majd mielőtt még magára vehetné a dolgot és megsértődhetne folytatom gyorsan. - Teszem azt egy csapat rablógyilkos társasága nem éppen jön jól. Vagy egy pszichopata őrülté. De, szerencséd van: egyik sem vagyok. - vigyorodom el, majd a kezembe veszem az itallapot, hogy kinézhessek valami finomat. Ami nagyon nehéznek tűnik, mivel tele van olyan nevű dolgokkal, amiket még életemben nem hallottam. Szeretem ugyan a teát, de nem vagyok annyira oda érte, hogy betéve tudjak legalább 100féle teát, amit itt felsoroltak. Vagy többet, ki tudja, számolgatni azért nem fogom a neveket.
- Hátöö. Őszintén szólva ezeknek a többségéről még életemben nem hallottam. Most vagyok itt először. Odahaza ittam már ribizlis rooibos-t, az kellemesen frissítő, ahogy látom az itt is van. A ház ajánlata a pillangó-varázs tea, azt látom. Gyümis, vaníliás, pillangó formájú sütivel. Ez sem hangzik rosszul. De lehet, hogy jobban jársz ha a pincért kérdezed meg. - hadarok zavarodottan. Nyilván a kép miatt úgy festhettem, mint aki betéve ismeri ezt a helyet, holott nem. És most emiatt kellemetlen helyzetbe kerültem. Szegény Róza tőlem vár tanácsot, hogy mit igyon, aztán persze ha valami borzalmast ajánlok akkor máris elvágtam magam a barátkozásban nála. Kínomban elkezdek hümmögni, kivételesen felismerem a háttérben halkan szóló zenét, de hamar elkalandozok, és azon kapom magam, hogy az asztallapon "zongorázom". Túl régóta nem értek billentyűkhöz az ujjaim, ha egy szám ezt váltja ki belőlem.
- Hova valósi vagy? - kérdezem meg a velem szemben ülő szöszit, majd felpillantok a megjelenő pincérre.
- Ó, igen, egy barackos fekete teát kérek sok tejjel. - adom le nála a rendelésem. A pincér kissé meghökkenve néz rám, de csak bólint egyet. Lehet, hogy itt nem szokták angolosan inni a teát? Sebaj, most lesz valaki aki úgy fogja. Ha már egyszer azt mondtam, hogy kipróbálom.

Óvatos bűvészkedésbe kezdek a késsel, úgy döntöttem, hogy valami kis állatkát faragok a narancsból. Odahaza láttam ilyet a tévében, és nem tűnt túl nehéznek, hátha nekem is sikerül. Közben rá-rápillantok Stellára, jelezve, hogy azért figyelek ám rá is, ahogy felsorol jó pár helyet, amit érdemes megnézni. Érdeklődve hallgatom, bár egy kicsit elszorul a szívem. Jó, oké, nem is kicsit, nagyon. Családi nyaralás, pff, nekem olyanban nem volt szerencsém. Vagy szerencsém, hogy nem volt olyanunk. Kezdem úgy érezni, hogy az utóbbi.
- Nem, nem jártunk sehol sem. Egyszer mentünk el kirándulni, mert annyira erősködtem, de az sem sült el túl jól. Az életem nagyjából a suliból és a bolti kisegítésből állt. - válaszolom kissé vontatottan. A végén még elkezd sajnálni, hogy milyen sanyarú sorsom is volt, azt pedig nem nagyon nem szeretném.
- A faluba most jöttem le először, még nem igazán fedeztem fel semmit. Bár annyira nem töröm magam a tó miatt, nem tudok úszni. - mondom a narancs trancsírozása közben. Ebből bizony nem lesz állatka.
- Egy nagyon szép kertet fedeztem fel eddig ami a klubhelyiségünkből nyílik, de ott meg balul sült el a találkozásom egy növénnyel, szóval oda se mostanában megyek vissza. - osztom meg vele a kalandom rövidített változatát nevetve. Most már képes vagyok nevetni a dolgon, bár még azért nem gyógyultam meg rendesen. De már tudok fogni, igaz néha fáj, és néha görcs áll a kezembe, mint most is.
-Affene. - szisszenek fel, ahogy elvágom az ujjam a művészkedés közben. Gyorsan ledobom a kést a pultra, előkotrok egy zsepit, amit vérző pont köré tekerek, majd igyekszem minél előbb letakarítani a vágódeszkát, na meg a kést. Kétlem, hogy a vendégek szívesen vennék ha ilyen közegbe készülne az italuk. Az egésznek nem kerítek túl nagy feneket, értek már engem súlyosabb balesetek is.
- A vonatozás nekem is tetszett, de ez a tértágítós busz még jobban hangzik. Egyszer ki kell próbálnom! Aludni is lehet bennük? Mármint vannak ágyak is? - kérdezem érdeklődve, bár kicsit halkan, mert a szerelmespár még nem távolodott el túlságosan. Belemerültek a másik limonádéjába, meg a Drágám és Édesem és Cukorborsóm és egyéb borzalmas jelzők áradatába. Kicsit fintorogva is nézek rájuk, annyira giccses az ilyen.
~Ki gondolta volna~gondolom, amikor Stella azt ecseteli, hogy főleg szűk ruhái vannak. Erre valahogy rájöttem, bár inkább nem mondok rá semmit, nehogy véletlenül megbántsam vele.
- A mozgó tetkók tök jók lehetnek. Nagyon tetszik, hogy itt minden kép mozog, bár néha elég szemtelen dolgokat tudnak mondani. - mosolyodom el, ahogy visszaemlékszem a legutóbbi ilyen esetre. Egy portré kerek perec közölte velem, hogy cirkuszban van a helyem, annyira viccesen nézek ki. Hát nem édes?!
- Hát, jó kérdés. - hökkenek meg a kérdésén. Hiszek-e a természetgyógyászatos dolgokba. Őszintén szólva néha magam sem tudom. - Hát tudod, abba nevelkedtem, hogy ez az egész működik, elfogadtam ezt a tényt, nem kérdőjeleztem meg. Bár egész eddig úgy tudtam, hogy nincsenek boszorkányok, és tessék. Jobban belegondolva, van, ami tényleg működik, és van ami marhaság. De rengeteg a hiszékeny ember, akiket könnyű rászedni. És sajnos sok ilyet rá is szedtünk. - felelem némi gondolkodás után. Én személy szerint mindig igyekeztem az illetőt valamelyest kielemezve neki készült ékszert csinálni, ott a szeme előtt. Ha nem sikerült nagyon a személyisége mélyére látnom, akkor inkább általánosabb köveket használtam, amik kárt nem okozhatnak, bármilyen is legyen. Hálistennek sokáig nem agyalhattam ezen az idős pár miatt, és mire elmentek már el is felejtettem a témát. Bólogatva hallgatom Stellát, mondanom sem kell, hogy azt bizony én is nagyon szeretném. A bulis értekezése hallatán viszont hangos hahotába kezdek, egy darabig megszólalni sem tudok, annyira rázkódok a nevetéstől.
- Azok alapján, amit eddig elmeséltem, szerinted én voltam valaha buliba? Ez jó! Te aztán tudod, hogy nevettesd meg a másikat! - felelem még mindig kacagva. - Nem, még nem voltam ilyenen. Mesélj, mi volt a legdurvább bulis kalandod?

Zárás

Megerősít a sejtésemben, tényleg elsős. Valószínűleg viszont nem háztárs, akkor felismerném. Vagyis, elvileg felismerném. Bár ha most érkezett pár napja, akkor tuti, hogy nem. Kissé összefolyt előttem minden mostanában.
- Uhh, touché! - mondom neki nevetve a rablógyilkosos sztori lecsapására. És ez így igaz. Ha valami közveszélyes őrült lennék is azt mondanám, hogy tök normális vagyok. Nem taglalom tovább a témát, úgyis rájön előbb-utóbb magától, hogy egyik állítás sem igaz: sem őrült (vagy rablógyilkos) nem vagyok, sem normális.
- És melyik házat erősíted? Én a Navine-ba kerültem. - folytatom tovább a kérdezgetést. Ő is pont úgy van felöltözve, mint a diákok többsége: sehol egy egyenruhára emlékeztető ruhadarab, amiből rögtön lehetne látni, hogy hova is tartozik az illető. Kicsit kezd frusztráló lenni a dolog, a végén még kiderül, hogy Neki van igaza az öltözködés terén. Gyorsan megrázom a fejem, hiszen megint alaposan elkanyarodtak a gondolataim.
- Általában csak télen szoktam teázni, amikor nagyon hideg van. Kivéve ha forró csokit iszom. - felelem a vallomására az italt illetően, de tovább folytatni nem tudom, amíg a pincér el nem tűnik. Sose szerettem a kiszolgáló személyzet előtt beszélgetni. Egyrészt ő se tud a munkájára figyelni, másrészt meg ha azt szeretném, hogy ő is tudjon mindenről, akkor odamegyek hozzá beszélgetni. Róza rendelésén nem akad úgy fenn, ezek szerint az elfogadhatóbb kombináció.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy szeretem-e. Még soha nem ittam tejjel a teát, de most úgy döntöttem, hogy kipróbálom. Nekem kicsit furcsa de úgy ajánlották, szóval...- válaszolom kicsit feszengve. Nálam a tea az cukros és citromleves. Sok sok citromlé, hogy egészen pontosak legyünk.
- Áhhá, egyik helyről sem hallottam még. - felelem bólogatva, ahogy sorolja a helyeket. Látom Rózán, hogy feszeng, így nem kérdezem meg, ami foglalkoztat. Boszorkány és varázsló-lakta helyek-e. A nevük alapján ugyanis erre következtetek. - Én fehérvárcsurgói vagyok. Kis pici település Székesfehérvártól nem messze. És az egyetlen varázserővel bíró személy az egész faluban.
Az idevalósin egy kicsit összehúzom a szemöldököm. Kicsit erősnek érzem azt, hogy szinte csak most érkezett, máris azt mondja, hogy idevalósi, mintha legalábbis évek óta a környéken lakna vagy hasonló. Lehet, hogy pocsék élete volt ott, ahol lakott, de az ő helyében akkor sem mondanám így.
- Á, szóval tetszik itt! Sok helyet felfedeztél már? - gondolom így értette, amit mondott, hogy nagyon szupernek tartja ezt a helyet. További kérdésekig már nem jutok el, mert ismét megjelenik a pincér, karján egy tálcával, azon a gőzölgő forró italok. Leteszi elénk, amit rendeltünk. Alaposan meghökkenek azon, ami elém kerül. Egy nagy kanna, aminek az alja csésze. A kanna tetején furcsa formájú teaszűrő. Egy kis tálkában kétféle kockacukor, és persze egy kisebb üvegcsében a tej. A hangulatomat csak a kis tányérkán lévő süti dobja fel. Oké, ezek szerint nekem kell összekotyvasztanom magamnak ezt a fura löttyöt. Igyekszem a legjobb tudásom szerint ezt megtenni, majd izgatottan kortyolok bele az italba. Szinte azonnal érzem, hogy ez nem lesz a kedvencem, ahogy furán kavarogni kezd a gyomromba.
- Uh, ez borzalmas. Bocsi, de nekem most asszem sürgősen...- mondom, majd a szám elé kapom a kezem és kirohanok a szabadba, remélve hogy a friss levegő megszünteti a hányingert.

Stella kérdése erősen elgondolkodtat, hiányzott vajon az hogy társaságba járjak? Hiányzott-e az, hogy normális életet éljek? Egész eddig nem. Nem is nagyon tudtam a különbséget a kettő között. Vagy legalábbis úgy gondoltam hogy nincs is különbség.
- Nem igazán tűnt fel, hogy bármibe is hiányt szenvednék. Az az ominózus erdős kaland se nagyon maradt meg a fejemben. Annyira emlékszem, hogy elmentünk és ahogy beértünk a fák közé az ösvényre anyum lába megadta magát. Arra emlékszem, ahogy apumnak kell őt cipelnie, és végig siránkozzák az egész utat haza. Azt a következtetést vontam le, hogy a kirándulgatás veszélyes. Illetve tőlük távol lennem veszélyes. Így eszembe se jutott, hogy esetleg suli után az osztálytársaimmal elmenjek valahova. - felelem neki még mindig erősen gondolkodva. Valami mintha birizgálná az elmémet, azt suttogva, hogy ez így nincs rendben, van itt valami a háttérben, amire már nem emlékszem de fontos. Talán ha jobban beilleszkedtem ide, akkor megpróbálok utánajárni a dolognak. Vagy hagyom a fenébe, majd még meglátom.
- Jaj ne érts félre, a tóval semmi bajom, csak bele nem megyek. Amúgy szeretem a vízpartot, mármint képeken meg filmeken mindig szimpatikus volt. - oszlatom el a félreértését. Tényleg, oké hogy van az a tó ott, majd ha kedvem lesz a gaz után felfedezni bármit is akkor majd megkukkolom. Nem kötelező bemenni. - Bár, egy kicsit tartok attól, hogy nem olyan lesz, mint ahogy elképzelem.
Némán figyelem Stella mozdulatait miközben egy adag jégkockával játszadozom a tenyeremben. Vicces, hogy nem olvad el és állandóan hűs és hideg marad tőle minden. Ez nagyon kéne a mugli világba! Az idősebb lányt persze érdekli, hogy is történt az az ominózus eset, gondoltam, hogy így lesz.
- Eldugta a pálcámat, ami kirepült a kezemből egy félresikerült bűbáj hatására, majd pofátlan módon megtámadta a kezemet és összevissza szurkálta, amikor ki akartam szedni alóla. - mesélem el szépítés nélkül a dolgot. Hiába, nem vagyok valami túl jó a gyakorlati varázslatokból, az elmélet az jobban megy, ahhoz sok esetben csak fenék kell meg jó emlékezet. Érdekes módon képes vagyok bárhol és bármikor eltévedni, még az ezerszer végigjárt utakon is, de amit az egyéb dolgokat gond nélkül megjegyzem. - Szinte rögtön el is kezdett dagadni az egész, szédültem, az egyik pillanatban nem hallottam, a másikban nem láttam. Mókás volt lejutni a gyengélkedőre. Ha nem segít egy háztárs biztos nem is sikerült volna. A gyógyító persze hamar helyrerakott, de mondta, hogy még sokáig nem úgy fog működni a kezem, mint kellene. Na meg hogy gőze sincs, hogy hogy is került az a növény be az iskolába, ugyanis tudtával ilyen veszélyes maximum a növényházba lehet, ahol meg a tanár felügyel rá mindig.
Nem nagyon gondolkoztam el azon, hogy vajon tényleg hogyan, sőt még azon se, hogy esetleg jelentenem kellene-e a dolgot. Örültem, hogy megúsztam az egészet ennyivel és hogy már jobban vagyok. Bár, ahogy elnézem a rózsaszín, és ráadásul csillogó ragtapaszt, hát inkább nyúlnék bele abba a gazba még egyszer. De Stella csak segíteni akar, nem bánthatom meg azzal, hogy nem fogadom el a ragtapit. Vagy hogy ne adj isten szörnyülködve közöljem vele hogy hova ragassza azt a cuki darabot. Biccentek neki egyet hát egy mosoly kíséretében, többre nem igazán futja, főleg mivel a narancs leve kicsit csíp, bár nem vészesen, majd ráragasztom a sebre és felmutatom az eredményt. Egy hős vagyok.
- Köszi a tapaszt. Na és az a másik ágy a buszon legalább foglalt volt valaki által? - kérdezem a leghamiskásabb vigyoromat elővéve. Valahogy úgy érzem a történetnek ez a lényege, vagyis ott van a poén elásva, hogy nem egy üres ágyra huppant bele véletlenül a sajátjából. Gyorsan fel is jegyeztem magamnak, hogy ha valaha ilyen járgányra kerülök, akkor még fekve is kapaszkodni fogok.
- Igen, az emberi elme félelmetes. Bármit képes elhitetni a szervezeteddel, ha elég erősen szugerálod magadba. Vagyis, szinte bármit. Nem hiszem hogy ha azt mondogatnád, hogy tudok repülni, tudok repülni akkor tényleg tudnál mindenféle segéddolog vagy varázslat nélkül. De például én akármikor be tudok lázasodni, ha elkezdem mondogatni magamnak a dolgot. - amit Stella elmondott az teljesen átlagos és normális dolog. Tudja, hogy a gyógyszer hat rá, és ha azt hiszi, hogy azt kapja a szervezet képes ténylegesen meggyógyítani a dolgot azt hivén, hogy segítséget kapott hozzá. Sajnos ezt is kihasználjuk rendesen Apuékkal.
-Bulikirálynő? Én? Na az mókás lenne! - felelem kacagva a pultnak támaszkodva. - Akkor mondogathatnám, hogy nincs egy menő rongyom se, amit felvegyek és még igaz is lenne. Amúgy meg, valahogy így sorban. De kezdheted a legemlékezetesebbel is, hogy milyen értelemben az már rád van bízva. - mosolygok tovább, aztán hirtelen beugrik valami, amit biztos hogy nem mernék senkitől se megkérdezni. De Stella eléggé lazának tűnik, és kétlem, hogy kiakadna tőle, úgyhogy veszek egy nagy levegőt és belevágok.
- Öhm amúgy itt állandóan kötelező itt lenni, vagy teszem azt hétvégén ki lehet innen osonni? Teszem azt megnézni azt az alvós buszt. - kérdezem lehalkítva a hangomat azért. Ha tilos az ilyesmi, akkor ne legyen fültanúja más annak, hogy egy elsős szinte azonnal szabályszegésen agyal.

Kicsit kétkedve hallgatom Stella szavait, miközben feldíszítek egy kék italt. Tény, hogy igaza van egy bizonyos értelemben, de úgy érzem, hogy az azért nem normális dolog, ahogy én eddig éltem. Persze ez eddig eszembe se jutott, hiszen annyira természetes volt. Mondani mindenesetre nem mondok semmit, nyilván tudja ő is, hogy mennyire gáz azért ez így, teljesen felesleges kihangsúlyozni. Az a lényeg, hogy annak már vége, itt vagyok, és végre lesznek izgalmas kalandok az életemben.
- Az állatokkal nincs bajom, bár a növényekkel se, csak ne támadjanak meg. Ez mondjuk úgy általában mindenre igaz. Tök mindegy mi az, hagyjon békén és én is békénhagyom őt. - felelem mosolyogva. Az állatokat mindig is jobban kedveltem, bár semmi tapasztalatom nincs velük. Abszolút semmi. Még a szúnyogok is messze kerültek, ami nem olyan nagy baj jobban belegondolva. - A stég jól hangzik, lehet, hogy ha nem túl későn végzünk itt akkor elmegyek és megnézem. Hátha rájövök az illat forrására is. Én inkább naplemente párti vagyok amúgy. - jegyzem meg, majd félbehagyom a gondolatot, amíg kiszolgálok egy eléggé kiöltözött nőt. Kissé lekezelően bánik velem, és persze, hogy nem ad borravalót. Sőt, alig akarja a teljes árat kifizetni a limonádéért. Az ilyenek minek vesznek egy bódéból italt? Nem is értem. Egy ilyen elegáns nőnek inkább valami szalonba, vagy valami inasos étteremben vagy hasonlóban van a helye, ahol mindenki boldogan ugrálja körbe. Ahogy távozik látom, hogy fintorog az italt kortyolgatva. Lehet, hogy nem is szereti a limonádét.
- Arisztokraták - dünnyögöm fejcsóválva, majd észbe kapok, hogy félbehagytam valamit. - Ja, szóval a naplemente. Nincs bajom a napfelkeltével sem, meg a korán keléssel sem, csak valahogy az olyan nem is tudom. A naplemente egy kicsit olyan szomorú. Véget ér a nap, a színei is ezt jelzik. Gyönyörű kombinációban adja tudtunkra az ég, hogy egy kicsit meghal a világ, és beköszönt az éjszaka, a sötétség. A napfelkelte az olyan vidám, már-már túláradóan is az.
Hát ez sem lett túl értelmes megfogalmazás. Most biztos totál idiótának néz Stella, hogy nekem jobban bejön a szomorú, mint a vidám. A romantikus vonzatát egyiknek sem nézem, az nem is nagyon érdekel, hogy miket költenek bele az emberek.
- Arra kezdek rájönni, hogy a normálisság az messze elkerüli ezt a helyet. De na ne már! Boszorkányüldözés egy boszorkányiskolában? Ez azért eléggé röhejes dolog. Meg hát itt mindenkinek van képessége, az egész sulit le akarták csukni? Vagy csak bizonyos képességekre mentek rá? - csóválom a fejem felháborodva. Ez azért még a furábbnál is furább. Lehet, hogy ez megszokott errefelé, vagy ki tudja. Kénytelen leszek még jobban hozzászokni ehhez a világhoz, na meg a fura dolgaihoz, hogy ne lepődjek meg semmin se.
- Á, egy néni. - legyintek lemondóan, majd huncut vigyorral folytatom. - Ha legalább valami helyes srác lett volna! Akkor sokkal mókásabb lett volna az ágyfoglalásod.
Persze szerintem így is mókás a dolog, de biztos vagyok benne, hogy Stella sokkal jobban szórakozott volna, ha nem egy vén banya ölében köt ki. Bár lehet, hogy tévedek és nem ennyire közvetlen az ellenkező nemmel. Na nem mintha az ő hibája lenne ha véletlenül nekik esik, vagy rájuk.
- Pedig a "suliundoritisz" az eléggé komoly dolog. - elmosolyodok a szóhasználatra, tetszik a kifejezés. Találó és mókás. - Szerintem minden gyereknek van, és nem csak akkor, amikor dogát kell írni. Tuti, hogy a szüleinknek is volt, szóval nem kéne úgy lebecsülniük a dolgot. És nem engedte, hogy otthon maradj? - kérdeztem vissza érdeklődve. Kicsit talán magam is meglepődöm, de tényleg érdekel, hogy Stellával mi minden történt, meg hogy s mint. A szokásos udvariassági köröket már rég lefutottuk, és tessék, még mindig beszélgetek vele. Ez se túl gyakori, vagyis, ez se volt túl gyakori nálam. Vidám és szórakoztató lány. Ezzel a bulikirálynős gondolatával meg pláne megnevettet. El se tudom magam képzelni egy bulin, se normális ruhában, se báliban.
- Hát, azt nem tudom, hogy mi az álmom, de ilyen bálkirálynős, hercegkisasszonyos vágyaim nincsenek. Mindenesetre már várom, hogy legyen egy buli, hogy megtudjam hogy szórakoznak önfeledten a diáktársaim. - egy ilyen eseményből tuti, hogy jó sztorik tudnak kisülni. Bár biztos, hogy vannak olyanok akiknek a bulizási szokásaira nem vagyok kíváncsi, meg olyanok is, akikből ki se nézném, hogy tudnak egyáltalán olyat. Jobban belegondolva magamról sem hiszem, hogy nagy bulizó lennék, de persze tévedhetek. Végülis egész idáig azt mondogattam, hogy boszorkányok nincsenek, erre tessék. Nem hogy vannak, de még én is az vagyok.
Felnevetek, ahogy hallgatom Stella történetét. Az biztos tényleg elég ciki lehetett. De lehetett volna rosszabb is.
- Örüljön, hogy csak megfogtad a kezét. Sötétbe ki tudja, akár meg is csókolhattad volna. Na az eléggé pfúj lett volna. Osztálytársam járt így, bár neki nővére van. - vigyorodom el. Tehát jól gondoltam, nem egy visszahúzódó típus fiútéren sem Stella. Mondjuk aki ilyen jól néz, annál ez nem is csoda. A varázsszökőkúton viszont megdöbbenek. Nem azon, hogy létezik, hanem hogy ilyen módon működik. Micsoda hülyeség! És ha véletlenül beleesik az ember? És beleiszik? Azzal mi lesz?
- Az igen! Tehát a varázsszökőkútakkal jó lesz vigyázni. Még jó, hogy nem ittál bele, akkor ki tudja, lehet hogy békává változtál volna. Szándékosan ilyenre volt csinálva, vagy valaki megbűvölte vajon? - teszem fel a költői kérdést. Igazából teljesen mindegy, a sztori így is, úgy is jó, érdekes. Valahogy akármit is mesél Stella a fura kalandjairól nem az az érzés fog el, hogy na innen el le kell lépni, mert veszélyes hely, vagy hasonló. Inkább kíváncsivá tesz, szinte már-már szeretném kipróbálni a dolgokat. A szökőkutat mondjuk pont nem, azt inkább kihagynám.
- Biztos jól mutattál zöldbe - teszem még hozzá kuncogva, majd összefoglalom az eddigiek alapján a "diagnózist". - Szóval téged folyton megtalálnak a fura, szokatlan vagy vicces helyzetek. Vagy éppen te őket. Aki a közeledben van, vagy jóban veled az garantáltan nem unatkozik. Jó lesz téged szem előtt tartanom.

Thomas


A fagyöngyös megszólalásomra egy jó nagy nyeléssel reagál, amitől a gyomrom egy pillanat alatt gombostűfejnyire zsugorodik össze. Nem túl kellemes érzés. Ahogyan az sem, ami a verbális reakciója után következik. Azonnal elsápadok és képtelen vagyok értelmesen gondolkozni.
- Nem-nem tudom. – nyögöm ki nagy nehezen miközben  a fiú szavait visszhangozza egy belső hang a fejemben. Szinte látom magam előtt a jelenetet, amit felvázol, annyira de annyira élethűen adja elő. Végig amíg a Falatozó felé bandukolunk ezt látom magam előtt. Néha fel-felvillan egy-egy arc, amiken meghökkenést, irigy pillantásokat, és sejtelmes vigyorokat fedezek fel, de nem tudom hova tenni őket.  Csak nem képzelgek úgy, hogy megelevenedik előttem az egész! Vagy igen?
Mindenesetre kellemesen megkönnyebbülök, amikor belépünk az étterembe. Végre nincs több kíváncsi pillantás! Itt annyian vannak, hogy a kutya nem törődik velünk. Gyorsan lepillantok a sárkányleopárdra és biccentek neki egyet, tudja a dolgát.  A kicsi jószág el is inal kerülgetve a betérő vendégeket. Ahogy beljebb jutunk már a szemem elé tárul az üvegpult, ami mögött a rengeteg finom étel áll sorban, de persze a karácsonyi dekoráció is jól láthatóvá válik. Naná, hogy itt is vannak fagyöngyök. A végén még indítok egy fagyöngy-ellenes klubbot.
- Hát, mondhatni igen. Annyiféle nép van, annyiféle szokással és különféle ételekkel. Egyszerűen érdekesnek találom őket, és izgalmasnak. Egy rakás újdonságot lehet kipróbálni, aztán vagy bejön a dolog, vagy nem. De szerintem érted te ezt. – magyarázom mosolyogva a fiúnak. Találtam egy közös dolgot, és ez szuper. Legszívesebben örömtáncot is lejtenék, csak azt nem tudom, hogy miért.
- Profi. – dícsérem meg a szép bűbájt, majd hirtelen beugrik, hogy miért volt az a sok fura nézés odakinn. – Oh, a kezed! – kiáltok hát fel önkéntelenül is. Halvány pír szökik az arcomra, hiszen nyilván a minket látott emberek szerint nagy jelentőségű a dolog. Legalábbis az emberek nem szoktak csak úgy kézen fogva mászkálni, miután elértek egy bizonyos kort. Rásandítok Thomasra, aki valószínűleg vagy lököttnek néz, vagy pedig valamiféle pontosítást vár, hogy mit ordibálok én itt értelmetlen dolgokat.
- Úgy értem, a kezed már nincs buborékba. Észre se vettem. – magyarázkodok még jobban elpirulva. Ez bizony hazugság a javából. Vagyis az a része nem, hogy nem vettem észre, mert tényleg nem. De ennek semmi köze nem volt a felkiáltáshoz. Én pedig utálok füllenteni, hazudni meg még jobban, és szóval ez bizony meglátszik rajtam azonnal.
- Igen, valószínűleg kipróbálom azt a rózsaszínű izét. Borsos neve van. – mondom a kirakat felé mutatva, ahol ott díszeleg ez a hagyományos orosz leves. Elveszek hát egy tálcát, majd a kiszolgáló legnagyobb derültségére kérek is belőle egy kis adagot.
- Ó és olyan habos fahéjas kávét is kérek szépen. Azt meg kell kóstolnod, isteni! Ilyen speciális ünnepi különlegesség, sajnos nem szokott mindig lenni.– teszem hozzá Thomasnak címezve az ajánlást. Szinte nyálcsorgatva várom, hogy felbukkanjon a hatalmas bögre, tele isteni, gőzölgő forró kávé, rápúpozott csavarogva tekergő tejszínhabbal, megszórva a fantasztikus fahéjjal. Kisvártatva fel is bukkan az ital, majd miután Thomas is végzett jelzem, hogy indulás az asztalunk felé.
- Benito foglal nekünk helyet, ha szerencsénk van akkor az ablak mellett. – magyarázom, ahogy céltudatosan vonulok el pár üres asztal mellett. És valóban, sárkányleopárdom ott kuporog egy ablak melletti asztal közepén, égnek meredő szőrrel a tarkóján. Amikor odaérünk mellé, akkor persze azonnal megnyugszik, és levonul az asztal alá, valószínűleg aludni egyet. Belekóstolok az italomba, ami úgy tűnik kellő bátorságot ad az elkezdett beszélgetésünk folytatására.
- Igazából fogalmam sincs, hogy mit tennék. Soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valaki meg akart volna csókolni. Hisz, miért pont engem?! – mondom zavarodottan, egy ügyetlen mozdulattal végigmutatva magamon. A fiúk mindig is egyértelműen kifejezték a véleményüket arról, hogy nem éppen vagyok számukra eléggé tetszetős. De ha híre megy, hogy én pofánverek mindenkit, aki közel merészkedik hozzám, akkor ez soha nem is fog változni.
- Ha valami ápolatlan hajléktalan jönne felém a fagyöngy alatt, lehet hogy megütném. De valószínűbb, hogy annyira meglepődnék, hogy teljesen lefagynék, és csak pislognék nagyokat.  Az ahogy te leírtad az úgy olyan…tökéletes, biztos madarat lehetett utána fogatni a szerencsés lánnyal, de te mit akkor csinálsz, amikor valaki olyan csókol meg, aki iránt nem érzel úgy? – kérdezek vissza teljesen kizárva az ilyen eset fordítottját, miszerint van olyan lány, aki ellenezné ha ő meg akarná csókolni. Elég népszerűnek tűnik a lányok körében a velem szemben ülő fiú, hallottam ám egy-két társam róla áradozni, és ábrándozni. Mialatt leveszem a vastag pulcsimat eszembe jut, hogy mennyien akarnák kitekerni a nyakamat ha megtudnák, hogy jöttünk ide.

Thomas


- Gyakorlat teszi a mestert. –bólogatok lelkesen örök érvényű igazságokat közölve. – Mi az, ami zsigerből megy? Miből vagy a legjobb? – láttam már pár olyan esetet, akik életükbe először fogtak a kezükbe mondjuk seprűt és mégis kiderül, hogy vérprofik repülésben. Na, én például nem tartozom közéjük. Komolyan el kellene gondolkoznom, hogy én miben is vagyok a legjobb, de mivel jelenleg sokkal de sokkal jobb dolgom is van annál, így nem teszem.
Csupán mosolygok a csodacica elnevezésen, örülve, hogy ezt nem hallotta a szóban forgó állat. Tuti, hogy most Thomas nyakába vetné magát hálásan végignyalogatva az arcát. Azért meg külön hálás vagyok, hogy nem hozza fel jobban ezt a kezes témát, mert így több esélyem van hamar lenyugtatni felborzolódott idegrendszeremet és buta gondolataimat. Mostanság elő szokott ez jönni nálam, és ilyen esetekben azt veszem észre, hogy megint az a hebegő habogó félős lány leszek, aki voltam.
Türelmesen megvárom, amíg Thomas is választ, bár nagyon éhes vagyok. A választása meglep, elég egyszerű és főleg szokványos étel. De nem lehet mindenkinek mindig gusztusa a fura kajákhoz, szóval nem is teszem szóvá a dolgot.
- Sima fekete tea? Tej nélkül? – ezt viszont már nem bírom megállni. Két okból hökkenek meg rajta, az egyik, hogy nem fogadta meg a tanácsom, de majd talán máskor. A másik meg hogy anno ő ajánlotta, hogy kóstoljam meg úgy a teát mert isteni. Az emlék egy fájdalmas grimasszal elevenedik meg előttem, mivel én akkor megfogadtam a tanácsát. És körülbelül fél órát öleltem is a porcelánt utána.
- Emlékszel, hogy mondtad, hogy kóstoljam meg? El is felejtettem mondani, hogy megtettem, és a barackos feketeteámba kértem tejet a teaházban. Őszintén és főleg finoman szólva nem az én gyomromnak való a dolog. – osztottam meg vele is a fintorgásom okát, mialatt letelepedtünk a helyünkre. Mosolyogva viszonzom a jó étvágyra vonatkozó kívánságot, már nem is tudom, hogy mikor hallottam ezt a kifejezést. Odahaza nem szokás nálunk, a nagyteremben meg mindenki össze-vissza beszél, maximum lakomáknál kezdik meg egyszerre a diákok az evést. Elkapom a fura mozdulatot, amit a kezével tesz és hirtelen nem is nagyon tudom hova tenni a dolgot. Aztán lassan beugrik a speciális fordító amulettje, meg az, hogy misére mennek a gyámjával, ezekből pedig arra következtetek, hogy a valláshoz van köze a mozdulatnak.
- Áh, csináld nyugodtan, amit ilyenkor szoktatok. Csak mert én nem szoktam imádkozni vagy hálát adni vagy ilyenek attól neked még nem kell másnak lenni. – azt tudom, hogy sokféle vallás van, és mindegyik hajlamos totálisan más kifejezéseket alkalmazni, mint a többi. Csak, hogy könnyű legyen megkülönböztetni őket….mondjuk a keresztből kiindulva alaposan lecsökken a lehetőségek száma. – Tényleg, Liam bácsival milyen vallási irányzatot követtek? Római katolikus? Anglikán?
A gyerekkori szokásomhoz híven csak azután kezdek bele az evésbe, hogy az asztaltársam megkezdte ugyanezen tevékenységet. Teljesen logikátlan módon sikerült kicsavarnom azt az illemszabályt, hogy nem kezdünk bele amíg mindenki nem ül le és nem kezd el enni. Kanalammal kíváncsian beletúrok a levesbe – szintén „jó” szokásaim egyike – majd valami pirosas izét és persze rózsaszín lét lapátolok a számba. Az arcom az izgatott érdeklődésből egy pillanat alatt vált át az undor és hányinger kifejezésbe. Legszívesebben kiköpném az egészet, úgy ahogy van, de mivel vagy Thomason landolna, vagy pedig csak simán nem illendő és gusztustalan tett lenne, így nagy küszködés árán lenyelem a falatot.
- Ez….fúú, ez nem finom! – azt is mondhatnám rá, hogy ritka szar, de hátha valaki más épp ezt eszi és a kedvence. A köhögőroham közben újra kanalat ragadok és kihúzom a tányér szélére az egyik piros karikát. Alapos szemlélgetés után már meg is van a diagnózis: cékla.
- Azt hittem, hogy ez valami meggy, vagy eperleves. – most aztán tényleg csalódott vagyok, mehetek majd vissza valami ehetőért a pulthoz. – Hogyhogy miért ne engem? Az unalmas szürke kisegeret, akivel egy épkézláb mondatot nem lehet váltani? – legyintek mosolyogva. Sokat fejlődtem az elmúlt években, de én még élénken emlékszem az első találkozásunkra, amikor még nagyon hasonlítottam az előbb leírt Laurához. Nem nehéz még több félénkséget hozzátenni, és máris megértheti a dolgot. Azt viszont nagyon nem sikerül megértetnem vele, hogyan érzek ezzel az engedély nélküli közelítéses dologgal kapcsolatban, legyen szó akár fagyöngyös akár fagyöngy nélküli dologról. Egészen elkomorodom, hiszen már látom, hogy hova fog ez vezetni.
- De az idegenség az fontos, csak az iskola háromnegyede idegen számomra….és…hajléktalan, mert….félek tőlük. Volt egy … - dadogok egyre jobban, ahogy próbálom elmagyarázni anélkül, hogy nagyon belegondolnék. – Szóval volt egy nem túl kellemes incidensem kiskoromban egy hajléktalannal. Ho-hozzám ért, meg … nem … akartam .. és nem volt jó és bántott. Kicsi voltam, nem értettem, hogy mit akar. Végül szerencsém volt, de akkor azt mondta Apu, hogy ha még egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy valaki közelebb jön hozzám, mint szeretném, akkor üssem meg és kiabáljak. – és siker. Sikerült sírás nélkül végigmondanom, szerintem egészen érthetően. Ha meg nem, akkor ez van. Ennél érthetőbben biztos, hogy nem fogom elmagyarázni mi is történt akkor. Zavaromban egy újabb kanál leves kerül a számba, de most meg sem érzem az ízét. Az egyet aztán még kettő követi, aztán odébb tolom a tányért mielőtt folytatom.
- Szóval nem, nem tudom, hogy mit tennék, ha egy olyan ember közelíteni, akinek a kisugárzásától a frász kerülgetne. – az eddig lesütött tekintetemet most felemelem és határozottan belenézek Thomas szemeibe. Nem várok sem szánakozást, sem együttérzést, sőt még megértést sem, csupán egyetlen dolgot, amit közlök is vele. – Ez maradjon köztünk, Apámon kívül senki más nem tudja, és ez így is van jól. Viszont, egy jó tanács: amikor találsz olyan lányt, akit érdemesnek tartassz rá…fagyöngy ide vagy oda, de valahogy úgy csináld, ahogy leírtad. Tuti siker. – sikerül egy huncut kacsintást is összehoznom, majd a két kezembe véve a bögrét, halkan dobolva rajta pislogok kifelé az ablakon. Az jár a fejemben, hogy nem is csoda, hogy világ életemben féltem a fiúktól, az már annál inkább, hogy sikerült egész jól felülemelkednem a félelmeimen. A fiú tükörképét szemlélve rájövök, hogy vele például tök biztonságban érzem magam. Kellemes érzés, amíg valami marhaság az eszembe nem jut.
- És tudod, hogy mit veszel neki? Vagy saját készítésű ajándékot adsz? – teszem fel az első kérdéseket, amik eszembe jutnak, hogy újabb vidámabb témák felé tereljem a beszélgetést. Természetesen a nagy igyekezetemben el is felejtem megnevezni, hogy kire gondolok, de remélhetőleg hamar leesik Thomasnak a dolog.

Thomas


Kíváncsian várom a válaszát, hogy ő szerinte miben remekel. Elég sok mindent meg lehet tudni abból, hogy mit tart magáról az illető. Főleg úgy, hogy háztársként azért egy vadidegennél jobban ismerem, igaz nem sokkal. Azonban arra nem számítok, amit mond.
- Az biztos! Ezt bárhol bármikor hajlandó vagyok tanúsítani is! Sőt, Beni is! – nevetek vele én is. Képes volt egy bizalmatlan vadóc sárkányleopárdot egy pillanat alatt doromboló kiscicává változtatni. Mi ez ha nem Isten adta tehetség!? Jobban belegondolva viszont, egy érdekes dolgot fedezek fel. Benito nagyon hasonlít hozzám, és ez eddig fel sem tűnt. – Akkor neked valami zoológiás dolog fekszik. Az mennyire érdekel?
Csupán bólintok, jelezve hogy oké, persze semmi gond, menjen csak vadászni tea ízésítéshez szükséges dolgokra...és amíg távol van kihasználom az alkalmat és szépen hozzáírom a fejemben lévő kis listához az új információkat Thomas jellemrajzáról. Ha már „előző életemben” nem voltak barátaim, hát megfigyeltem az embereket. Sok dolgot előbb megláttam másokban, mint ők magukban. Vagy másokban. Magány ellen kiváló szórakozási mód.
- Lehet, hogy pont a gyümölcsös íz volt a gond. Ahogy nézem a tiéd natúr tea. – vonok vállat, figyelve ahogy beleszór még egy kevés cukrot a teába és precízen belecsurgatja a tejszínt. Nem tejet, tejszínt, újabb feljegyzés magamnak.
- Az a lényeg, hogy neked jó. Más nem nagyon számít. Persze el lehet menni misére meg hittanra meg mindenre, anélkül, hogy az ember bármit is komolyan venne belőle, mert azt várják el tőle, de sok értelme úgy nincs. – micsoda bölcsességek áradnak belőlem, egek. Pedig ha tudná, hogy fogalmam sincsen ám róla, hogy mi a különbség a kétféle katolikus között – jó nyilván a nevük, meg hogy honnan „származik”, de itt ki is merül a dolog – na meg az összes többiről se sokat tudok. Ha választanom kéne tuti valami reinkarnációs dolgot választanék. Azon mindenesetre csak pislogok, hogy a szokásos imapóz után csönd van. Azt gondoltam, hogy nem fog dalra fakadni, de hát ugye a templomban általában hangosan megy az ima. Mindegy, ő jobban tudja, hogy mit hogy kell.
- Hát úgy… - kezdek bele az egeres kifejtésbe, de félbehagyom a mondatot, amikor a villára tapadt krumplidarab kezd el felém repülni. Elő is jön rögtön az ösztönös mozdulat, arcom elé kapom a kezem, elhárítva ezzel a brassóis esőt, a célját tévesztett krumpli szinte szomorkásan pottyan a fehér terítőre. Felkapom és gyorsan a számba pottyantom, magamban kuncogva azon, hogy micsoda heves reakciót sikerült kiváltanom társamból.
- Nézőpont kérdése a dolog. Egy színpompás hiperszuper dolgokra képes madárhoz képest például egy egyszerű szürke kisegér nem épp a legjobb választás. De amúgy meg iszonyat okosak az egerek. Megnézném, hogy a labirintusos IQ teszteket mikor végez el olyan gyorsan egy madár. Ráadásul cukik is. Rózsaszín farkinca, pici folyton mozgó nózi, gomb szemek. De sokan nem szeretik őket mert nem látják meg bennük az értéket vagy nemtom. – nyugtatom meg Thomast, hogy nem vagyok egérellenes, meg semmilyen állat ellenes sem. Esetleg pók-ellenes, vagyis azt nem szeretem, nem is tartanék, de attól még nem irtom őket sem.
A múltba történt túrám után szinte tapintható a feszültség és zavartság az asztalnál, igazából nem is tudom, hogy melyikünket viseli meg jobban a dolog. Bárcsak tudnám, hogy miért mondtam el neki? A reakciója mindenesetre bíztató, nem néz rám sem undorodva sem gúnyosan, szóval végülis nem bánom, hogy megtettem. Hatalmas utat jártam be, lehet, hogy ő már nem emlékszik az első találkozásunkra, amikor egy mozdulatra pánikba estem, szinte képtelen voltam bármit is kinyögni. És most tessék….itt ülünk, egész normálisan beszélgetünk. És legnagyobb megdöbbenésemre az is kiderült, hogy megbízok benne. Jesszusom, csak ne legyek teljesen olyan, mint Benito! A dorombolás fura lenne, talán még ciki is!
- De nézd, már tök jól haladok! Beszélgetünk, meg meg minden! – mondom gyorsan, mielőtt felröhögök a képtelen gondolataimtól. Nagy lelkesen, hogy alátámasszam az állításomat kinyújtom a kezem és hozzáérek Thomaséhoz pár pillantra, hogy lám, ezzel sincs gond. Azt mondjuk nem közlöm vele, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy ezt kikkel tenném meg. – Egyszer talán minden gond nélkül odasétálok egy hajléktalanhoz adni neki valamit, ami boldogabbá teszi, még ha csak pár percre is.
Sejtelmesen mosolygok Thomasra, ahogy őszintén bevallja, hogy nem merné megtenni úgy a fagyöngyös dolgot, ahogy lefestette. Félénk, és őszinte. És marhára nem látja magát tisztán.
- Több van benned, mint hinnéd. – mondom neki lágyan. Úgysem fogja nekem elhinni, sose szokta senki sem. Majd rájön, amikor szükséges lesz megtalálja magában azt az elveszett bátorságot, ami nem is veszett el, csak ő nem tudja hol keresse.
- Például? Lehet, hogy tudok segíteni a technikai részében ha olyanról van szó. – jövök lázba a gondolattól. Kézműves dolgokban egész otthon vagyok, saját kezűleg készteni valamit meg izgis. Kár, hogy én már szinte az összes értelmes dolgot megcsináltam a szüleimnek. Tehát marad a vásárlás.
- Hű, köszi! Inkább valami tésztát, ha van. Levesből ennyi elég volt. – pislogok hálásan a fiúra. Igazából a repülő krumpli esete óta azon agyalok, hogy vajon mekkora bunkóságnak számít kunyerálni a kajájából. De hála a lovagias angol neveltetésnek, vagy szimplán a lovagiasságnak erre nem kerül sor.
Amint eltűnik az asztaltól, hogy beálljon a sorba, Benito dugja ki a fejét az asztal alól, szemében huncut, mindent tudó csillogással.
- Ne, egy szót se szólj. Tudom. - morgom neki. Szinte hallom a válasz gondolatot: "oké, de vigyázz!". Nincs szükségem a sárkányleopárdra, sem senki másra, hogy tudjam, hogy totál idiótán viselkedem néha. Össze kéne szednem magam, de hogy ha egyszer minden csak úgy jön magától?!

Thomas


Meg se lepődök a válaszán hiszen illik hozzá, hogy többrétű az érdeklődési köre. Na meg hogy nem agyal azon, hogy mi is lesz belőle ha nagy lesz. Vagy, hogy miben jó. Sajnos én nem vagyok ilyen nyugodt ezen a téren, hiszen egy totál ismeretlen világba csöppentem, ami ezerszer jobb, mint amiből jöttem. Elég erősen él bennem az az érzés, hogy szeretnék helyt is állni itt….nehogy visszakerüljek oda. Nem, azt semmiféleképpen nem akarom.
- Hogyhogy nincs még állatod? – teszem fel a kérdést, hiszen ő pont olyan ember, akinek való egy állat. Ért hozzájuk, imádja őket. Azok is őt. – Ha a bácsikád engedné akkor mondjuk örökbe is fogadhatnál egyet, megmentve egy szerencsétlen sorsút. Biztos nagyon hálás lenne a második esélyért, bármit is választanál. Csak egy ötlet. – vonulok vissza az óvatos megjegyzéseimből. Lehet, hogy nem akar elköteleződni, sok olyannal találkoztam már. Meg végül is ő tudja. Azt most inkább nem mondom neki, hogy ha nem kaptam volna Benitot, akkor én biztos hogy az örökbefogadást választottam volna, és már gondolkoztam is azon, hogy mim legyen. De jött ez az egész vízmágiás dolog és lett egy állatom. Aki tuti megharagudna, ha azt hangoztatnám, hogy nekem más gondolatom támadt valaha kisállatka téren.
- Hümm, akkor velem van a baj. – vonok vállat a teatémára. Az ő gyomra már hozzá van edződve a dologhoz, ki tudja, lehet hogy idővel nekem is menne. De mivel szeretem a teát úgy, ahogy most szoktam inni, így nem valószínű, hogy ezen változtatok valaha is. De azért nem mondom soha. – Legalább biztos lehetsz benne, hogy nem nyúlom le előled a teádat. A kajádat viszont féltheted, ez nagyon finom! Semmi gond, bár fura módja a másik megkínálásának. – kacagok egy nagyot a dolgon. Mini-kajacsata, jó dolog az, mókás. Valószínűleg ha az arcomra vagy a ruhámra meg a hajamra került volna akkor is így nevetnék. Letörölni, lemosni, megmosni, kimosni lehet, bele meg nem halok. Úrilány meg végképp nem vagyok, aki sikítófrászt kap ha letörik egy körme.
- Csak nem mindenkinek ugyan az. – tessék, még egy klisé tőlem. Könyvet fogok írni a leghülyébb mondatok, amik elhangzanak egy kellemes beszélgetés közben címmel. Bár úgyse akarná elolvasni senki se.
Hálás pillantással nyugtázom a fiú reakcióját, nem húzta el a kezét! Egy kicsit azért tartottam ettől, de szerencsére alaptalanul. Nem is kerít neki nagy feneket, szóval nem is jövök zavarba én sem. És ez így van jól. Határozottan szerencsés vagyok, hogy pont egy ilyen normális sráccal akadtam össze, sőt barátkoztam össze.
- Gondolom varázslat nélkül. – teszem hozzá az ötleteit hallgatva. Na ez sem szokványos. – A gyertya jó dolog, lehet különféle illatokkal és formákkal játszani, egészen különleges dolgok tudnak kijönni belőle. A kötés sem rossz, bár sokáig tart teszem azt egy sálat összehozni, muglimódon tuti. De jó dolgokat lehet csinálni például bőrből is, karkötőt meg minden. – igen, ezek jó ötletek, gond nélkül szerzek hozzájuk alapanyagot, amennyiben nehézségei akadnának. Sőt szakirodalmat is tudod adni, amibe remekül részletesen le van rajzolva minden. Rajz… ó a rajz. Nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy rajzol vagy fest. Milyen technikával, milyen témát. De amíg ő sem tudja, hogy mi is lesz, addig nem terhelem egy rakás infóval, feleslegesen meg pláne nem. Zenei dolgot nem mondott, vajon csak nekem jutna eszembe zenét ajándékozni?
Teljesen a gondolataimba mélyedek amikor feltűnik, hogy a falatozó egy része egy irányba néz. Furcsállom a dolgot, aztán megértem az okát. Thomas igyekszik felhívni a figyelmemet a választékra. Hupsz, szegény.
- Mi? – rázom meg a fejemet értetlenül. Aztán belekezd egy némajátékba, ha nem mutogatna, akkor egy kukkot sem értenék az egészből. Egy darabig csak figyelek, majd amikor egy brokkolis tésztakölteményre bök akkor felemelem a hüvelykujjam, hogy az nyerő lesz, tuti finom. Remélem tejszínes is, bár ha sima sajtszószos az is tökéletes. Amíg ő visszaér az asztalunkhoz addig lassan kortyolgatom a félig kihűlt kávémat, jobban telik az idő, mint gondoltam.
- Köszönöm szépen, egy hős vagy! – hálálkodom neki mosolyogva miután hallótávolságon belülre ér. Gyorsan be is kapok pár falatot , ami valóban mennyei, végre a gyomrom sem háborog annyira. – Hamarosan vissza kell majd mennünk, különben elkapnak a.. – intek az ablak felé, hogy felhívjam Thomas figyelmét a sötétedő utcára, de a mozdulat félbeszakad. Azt akartam mondani, hogy különben elkapnak a prefektusok, viszont ő is az. Ha miatta szegem meg a házirendet akkor az enyhítő körülmény vajon? – Mond csak, ha nem érek vissza időben, akkor megbüntetsz?
Nem tudom megállni, hogy ne kezdjek el vigyorogni az elképzelésen. Az csak késve esik le, hogy mivel ő nem fog visszajönni a kastélyba, így nem fog tudni megvédeni a többi prefitől. Tehát egy jó kis büntetés kinéz nekem, ha összefutok valakivel. Hacsak nem indulunk hamarosan.

Thomas



Természetesen hozzám is eljutott a nagyon is figyelemfelkeltőre sikerült szórólapból, miszerint állatos napot tartunk ma. Fel is csillant a szemem azonnal, majd a következő órám termébe érve a lap aljára odakörmöltem egy egyszerű kérdést. Repülővé hajtogattam a lapot, de a címzetthez jutását már nem bíztam a véletlenre, inkább odareptettem a több paddal arrébb ülő fiúhoz. Ez pont neki való dolog, így nem is meglepő, hogy rögtön ő ugrott be róla.  Hogy ki mit gondol erről az egészről, nos nem különösebben foglalkoztat.  Én nagyon élvezem Thomas társaságát, még a legrosszabb napjaimat is fel tudja dobni, és látszólag neki sem kényszer vagy teher az egész; ennyi.
Szerencsére elfogadta a meghívásomat, így ezen a szépnek induló szombat reggelen a szokásosnál jóval korábban keltem. Nem mintha sokáig tartana elkészülni nem, csupán biztosra akartam menni, hogy tényleg fel is ébredek időben és nem kések majd le semmiről. Dankáék is megmondhatják, hogy szokásom sokáig aludni hétvégén. Gyorsan magamra kapom az este kiválasztott nadrágot, pólót, pulcsit, majd jöhet a mellény, sál, csizma, és igen, a lényeg: a sárkányleopárd. Őt nem veszem fel, valószínűleg nem venné jó néven, de gyengéden bökdösöm, hogy ideje elindulni a faluba. Még ő is tudja, hogy ez a reggel más, mint a többi, nem is kezd el morgolódni, hanem azonnal az ajtóhoz siet, várva az indulást.
Szinte futva hagyom el a kastélyt, és vágtázok a faluba vezető úton, csupán a térhez közeledve lassítok le, nehogy elgázoljak pár falusit. Kicsit csípős a reggel, amit csak most kezdek el észrevenni, ahogy közeledem a nagy ódon épülethez. Elég egy gyors pillantás, hogy meggyőződjek arról, én értem ide előbb. Már nagyon várom, hogy bemehessek és szétnézhessek, de nem akarom kihagyni Thomast a jóból. És amúgy is, szerintem még nincs is nyitva. Igazából azt sem tudom, hogy hány óra, lehet hogy várnom kell egy ideig. Egy közeli fát választok ki „őrhelyemnek”, szimpatikus és remekül neki lehet dőlni. Beni a fa tövébe kuporodik, csupán a farka végét rezegteti úgy figyel, hogy mikor pillantja meg a fiút.

Thomas


Thomas nem onnan érkezik ahonnan számítok rá. Vagyis igazából fogalmam sincs, hogy honnan kéne érkeznie, hiszen nem sikerült megjegyeznem, hogy a kandallók hol is vannak, ahonnan jönnek-mennek az emberek. Mindenesetre a nagy nézelődésem közepette egyszerre két dolog történt: kilépett az épületből egy ismerős alak, és Benito azonnal feltápászkodott, egy nagy nyújtózás kíséretében, és furcsa hangon felmirnyogott. Komolyan, nyávogás és doromboláshang egyszerre, nem tudok rá mást mondani mint, hogy mirnyog.
Széles mosollyal az arcomon figyelem a felénk igyekvő fiút, aztán felocsudok, és elindulok én is felé. Oda megyünk, ahonnan ő jön, szóval igazából nekünk kellett volna odamenni hozzá. Sebaj. Persze a kisállatkám megelőz, neki könnyű, négy lábbal gyorsan oda lehet vágtázni a fiúhoz. Ha én tennék ilyet két lábon, hát tuti fellökném, nagy lendületből a megállás sose volt az erősségem. Még jó, hogy itt nem kell rövidtávfutásból vizsgázni, fel is kenődnék mindenre.
- Szia! – köszönök rá vidáman, amikor a köztünk lévő távolság leredukálódott pár lépésre. Már most jó ez a nap, hiszen találkoztam vele és csak még jobbnak ígérkezik. Jövünk, megyünk, állatokat simogatunk, nagyjából az egész napot együtt töltjük. Egész napos endorfin-áradat, ez kell nekem.
- Nem tudtam, hogy be lehet-e menni az épületbe előtte. – árulom el a kinti találkozás okát leleplezvén tudatlanságomat. Nem szégyenlem a dolgot, azon a ponton szerencsére már régen túl vagyunk, hogy az ilyenek egyáltalán felmerüljenek. Semmi aggódnivaló azon, hogy mit szól a másik, tökéletes. Mondtam már, hogy milyen remek nap is lesz ez?
- Öhm, nem. Ezeket a tüskéket és szarvakat nehéz mesterien kivitelezni, ha meg varázslattal csinálom, akkor meg mi van ha elrontom és örök életemre ilyen lesz a fejem? – hökkenek meg egy kicsit a számonkérésen. Az igazat megvallva akartam én beöltözni, de egy jelmezt megcsinálni nem pár napos munka. Legalábbis szerintem nem. Össze lehet dobni valamit, ha meg könnyű az, aminek cosplayezni szeretnék akkor meg pláne…de könyörgöm, nekem egy sárkányleopárdom van, nem egy sima házicicám.
- De ha te ennyire cicának öltözve szeretnél látni megoldható a dolog. Van cicafülem meg farkam a szobámban, harisnyám is. Csupán sminket kell felraknom és már dorombolhatok is az úrnak. – évődök vele huncutul mosolyogva. Nem hiszem, hogy élne a lehetőséggel, ha meg igen, akkor nem fogok viszakozni. Bár furcsa érzés lenne egy rakás ember előtt teljesen testhez simuló kihívó ruhába mászkálni.
- Elég sok jelmezes van. Oda nézz! Az ott nem egy Jobberknoll?? – álmélkodok egy gyönyörű kék madárra mutatva. Régebben szerettem volna egyet, még Benito előtt. Mondjuk ő nem kifejezetten háziállat, ő speciális. Egyelőre nem is látok másikat belőle. De elég szép számban vannak cruppok, kneazlek meg puffskeinek. Na meg persze sima macskák is akadnak.
- Jól van, igyekezett minél inkább az idegeimre menni. Hiányoztál neki. – válaszolok az állatkám nevében, aki csoda hogy eddig tudott türelmesen várni arra a simogatásra. Igaz, hogy már nézni is szédítő volt, ahogy a fiú lába körül tekergett, hozzá-hozzá dörgölőzve. Most, hogy végre megkapta a simijét, és a fiú is elérhető közelségbe került, mellső lábaival a térdére támaszkodva az arcához tolta a pofiját.
- Ahogy nézem nyitnak, bemegyünk?

Thomas




Amire számítok az körülbelül az, hogy hümmög egy sort, esetleg viccelődve visszavág, vagy hogy megkerüli a témát. Ez utóbbi nagyjából meg is történik, de a többi reakciójára, hát nos nem számítottam. Sikeresen zavarba hoztam a témával, még az is lehet, hogy megpróbálta vizualizálni a dolgot. Nem tudom eldönteni, hogy most vállon veregessem-e magam, hogy de ügyes vagyok, vagy inkább szidjam magam, hogy de buta; mindenesetre nagyon örülök, hogy másfelé terelődik a figyelme, és az enyém is.
A szép madaras jelmez annyira nem nyerte el a tetszését, mint nekem, de Benito annál inkább. Annyira boldogan és önfeledten adja át magát a cica szeretetének, hogy hirtelen látom magam előtt hogy ha ez a fiú egy alomnyi kiskutya közé kerül, akik hasonlóan elhalmozzák, hát tuti hogy a küszöb alatt fog kifolyni. Cuki, annyira cuki.
- Awwh – adom ki az egyezményes hangot, amit általában egy cuki állat, vagy kisgyerek vált ki az emberből, vagy bármi, amitől egy rajzfilmben csöpögne a karakter. Én ugyan nem a cicám reakciója miatt, hanem a cicát dögönyöző fiú miatt teszem ezt. Hát lehet valaki ennél boldogabb, mint ő most?
- Azt ugye tudod, hogy ha a navinében laknál akkor rengetegszer átszökne hozzá éjszaka? – ebben százszázalékosan biztos vagyok. Így, hogy messze van a fiú, így ezt nem tudja megtenni. És mivel órákra nem viszem magammal amióta megette az átváltoztatástanon a feladatomat, nos azóta tényleg elég van lehetőségük találkozni. Lehet, hogy kénytelen leszek ezen változtatni, na nem mintha akkora nagy kényszer kéne, hogy órákon kívül is eltöltsek némi időt a társaságában.
A mozzanat tőle annyira természetesen jön, bennem azért van egy csöppnyi szorongás, ahogy elfogadom azt a felkínált kart.  Rövid ideig várom, hogy az a vészcsengő felhangozzon bennem azt kiáltozva, hogy ’túl közel, túl közel’, de amikor ez elmarad megnyugszom. Az egész egy pillanatig tartott, nem hiszem, hogy ebből feltűnt volna bármi is neki.
- Köszönöm. – így illik nem? Ő udvarias volt, hát akkor én is az leszek. Főleg, hogy majdnem fellökött valami nagy kutyaszerű, ahogy haladunk előre. A díszítés nagyon tetszik, főleg a kicsi asztalka. Szeretek a földön ülni és úgy enni is jó, olyan piknik jellegű úgy, de ami igazán de igazán belopja magát a szívembe így elsőre az a nasis asztalka. A szokásos varázsló édességek mellett, igen, ott határozottan van egy snickers!
- Dunakavics is van! – sikkantok fel lelkendezve. Annyira imádom! Vajon Thomas már evett olyat? Ha nem, akkor most lesz lehetősége a dologra. Rápillantok, hogy megkérdezzem tőle, de ekkor meglátom, hogy ő mit fedezett fel. Mivel a plüssök az ő oldalán vannak felsorakoztatva így takarásban voltak nekem, eddig.
- Istenem de cukik! – sóhajtok fel, és már finoman terelem is arrafelé Thomast. Nem, nem engedem el a karját, így sokkal nagyobb biztonságban érzem magam a tömegben. Csupán akkor szabadítom fel a másik kezem is, amikor már odaérünk a kiállított darabokhoz. Na most én olvadok el.
- Nézd, mekkora szemek! – markolok fel egy cuki cicás plüsst, magamhoz is szorítom, belefúrva az orrom a buksijába. A biléta szerint Gyömbér a neve az igazinak. Még erősen szemezek Coco és Kahlua kutyus plüssévvel is, de ennyit nem tudok egyszerre magamhoz ölelni.  Sajnos nem tudok annyi időt itt tölteni, amennyit szeretnék, hiszen akkor egész nap itt lennék a plüssökbe bújva. Thomas elő is áll egy tervvel, ami eléggé logikusnak tűnik.
- Persze, kíváncsi vagyok oda miket raktak! Hű, ja persze, persze. Nézzünk szét. – mondom bólogatva és kicsit elpirulva rakom vissza a plüsst a helyére. Igen, persze, nem kéne rögtön leragadni az első dolognál, akkor lemaradunk minden másról. De egy kis kislányos viháncolás a plüssöknél még nekem is belefér, nem? Engedelmesen visszacaplatok a fiúhoz, majd elindulunk kifelé az udvarra.
Rögtön kiderül, hogy az ötlet fenomenális volt, hiszen itt kint élő állatok is vannak! Kutyusok puszikat osztogatnak és ó jaj ne, ott börtönbe vannak zárva. Ez ismét fogva tartja a figyelmemet egy időre. A kutyapuszis stand nem annyira, elég egy pillantás, hogy eldöntsem, oda beállok párszor.
- Ha kiváltjuk őket, akkor utána egész délután a mieink lesznek? Vagy csak időre aztán visszazárják, hogy más is kiválthassa őket?

Thomas



 Akkor még jó? Az én meglátásom szerint jó is, meg nem is. Jó, mert van saját kuckója, ahova visszavonul és békén hagyja mindenki. Jó, mert csak egy emberhez kell alkalmazkodnia. És rossz, mert csak ők ketten vannak. Rossz, mert kimarad a random navinés éjszakázásokból. De úgy tűnik, hogy ő még mindig jóként könyveli el. Mondjuk a múltja miatt ez nem is annyira meglepő.
- Nem ijednék meg, tudnám, hogy nálad van. - valószínű, hogy ha állandóan elérhető közelségben lenne a fiú, akkor Beni sem ilyen kitörő örömmel fogadná minden egyes alkalommal. Miután megszokná, hogy nagyjából bármikor láthatja valószínű, hogy visszatérne minden a rendes kerékvágásba, és nagyon nagyon sokszor szuszogna mellettem a takaró alatt a kisállatka. De feleslegesen azon túráztatni az embernek az agyát, hogy mi lenne ha. Nincs ha, ez van ami.
Most éppen a plüssök vannak teljesen a látóteremben és a gondolataimban. Thomasból nem váltják ki ezt a lelkendezést, amit belőlem, de végül is nem is igaziak. Őt az igazi állatok jobban lázba hozzák. Hamarosan azt is látunk majd, mert hagyom magam elvontatni a puha birodalomból.
- Bocsi, kérdeztél valamit? Nem hallottam rendesen. – ugrik be, hogy hallottam, hogy valamit mondd, de egy szót se sikerült megértenem belőle. Talán nem tart érte totál dinkának, meg olyannak, aki nem figyel a másikra. Figyelek én, csak kicsit elterel ez meg az. Lehet, hogy ezt meg majd nekem kell megismételni, annyira belelendül a csodálkozásba. Elmosolyodom a dolgon, ez az, ez olyan Thomasos. Ez az új összeszedett, határozott és jól szervezett arca nekem még egy kicsit új.
- Jó, meg azt is, hogy van-e valami szabály az egy személy által maximálisan kiszabadítható blökikre. Biztos van, nem lenne fair, ha egy egész falka rohanna utánunk délután, másnak meg nem jutna egy kutya sem. – bólogatok az ötletre. Pedig nekem tetszene, ha minden kutyát kiengednénk. Mind biztos nagyon örülne, és el lennénk halmozva kutyapuszival, farokcsovival, praclikkal a mellkasunkon. Olyan hálásak tudnak lenni!
- Mi választjuk ki, hogy melyiktől kérünk puszit, vagy az éppen felszabaduló kutyustól kapjuk? – kérdezek a nyakamat nyújtogatva miután beállunk a hosszú sorba. Egyelőre ez a két terület van itt kinn, amiről kiderül, hogy pontosan mi csoda. A nagy kör alakú téren még csak most kezdenek el mozgolódni az emberek. Gondolom valami állatsimogató-szerűség lesz. Vagy pónin lehet majd lovagolni. Vagy majd meglátjuk.
- Tényleg, te a suli újságnál vagy, nem? Erről is írsz, vagy itt nem a sajtót képviseled? – dobok be egy témát, amiről csak ködös információim vannak. Mintha láttam volna egy példányt, amit valaki olvasott és megjegyezte, hogy Thomasnak ehhez is köze van.

Thomas


A csodacica kifejezve, hogy ő bizony valóban egy felsőbb létforma, és mindig azt csinál és akkor amikor kedve van, úgy dönt, hogy ő köszöni szépen, de nem kér a kutyákból, és egyéb állatfajtákból, amiknek ő már érzi a szagát. Egy dörgölőzés mindkettőnk lábához, majd egy hangos nyávogás után gyorsan odaszökken egy kellően terebélyes fához az udvaron, pár ugrás, és már fenn is van. Összetekeredve pislog le a sok nyüzsgő emberre és állatra.
Örülök, hogy így tett, legalább nem kell azon aggódnom, hogy rálépnek, vagy, hogy egy kutya fel akarja falni. Most legalább nyugodtan végig tudom gondolni, hogy hogy is magyarázzam el a Dunakavics fantasztikus voltát.
- Ősrégi magyar édesség. Pörkölt földimogyoró van cukorkába bundázva, többféle színűek, és nagyon de nagyon finomak. Lehet, hogy elsőre kicsit furcsa annak, aki még nem kóstolta ez a kombináció, de hidd el, megéri megkóstolni. – ajánlom nagyon is a finomságot neki, maximum úgy jár, mint én a teával: rájön, hogy nem neki való. Attól még megéri megkóstolni. Ha meg se próbálja az ember, akkor nem mondhatja azt, hogy nem szereti. Legalábbis én így gondolom.
Bólogatva fogadom a felajánlást, miszerint átengedi nekem az ő kutyusát, ha én inkább attól szeretnék kapni. Kedves tőle. Igazából mindegy, hogy melyik kutyus, a bevert képű összes foga csálén kiálló bulldog is ugyanúgy tud puszit adni, mint egy labrador, vagy bernáthegyi. Vagyis, elvileg mindegy, viszont most feltűnik egy különösen furcsa küllemű kutyus. Szőr szinte semmi sincs rajta, kigúvadó gülü szemek, és valahogy az ő asztalkáját inkább kihagyják az emberek. Egy pillantás elég, hogy tudjam, őt akarom megörvendeztetni.
- Szívesen kapok én bármelyiktől, de nézd csak: ott azt a csufit. Szegényke csak vár és vár, de alig megy oda valaki. Tőle szeretnék puszikat! – mutatok oda. Már ennyi is elég a szóban forgó ebnek, hogy boldog farkcsóválásba kezdjen. Az egész kis teste beleremeg ebbe a mozdulatba, én meg úgy érzem magam, mintha, hm nem is mintha tuti hogy belezúgtam ebbe a kis fickóba. De szívesen megtartanám!
- Tök szupi! Gratulálok! Ezek szerint akkor nem csak a többieket irányítgatod meg ilyesmi, hanem te is írsz. – kicsit felviszem a hangom a mondat végén, jelezve, hogy nem vagyok biztos a dologban, és megerősítést várok, hogy jól gondolom-e.  Gyorsan el is határozom, hogy megkeresem az újság utolsó számát, hátha van benne tőle cikk. Kíváncsi vagyok az írói stílusára. Biztos szórakoztató.
Ahogy egyre jobban halad a sor, úgy lesz egyre több ember a rendezvényen. Hiába sok diáktársamnak túl korai a kezdés, mondhatni hajnal az ő szemükben. Valószínűleg hozzájuk igazodnak a pacisok is, ugyanis most feltűnik pár felnyergelt ló, és éppen próbálják őket egymástól megfelelő távolságban elhelyezni. Egy pejnél és egy almás deresnél ez eléggé nehézkes, mivel folyton össze akarnak balhézni. Van, amelyik mögé kis kocsi van téve, de van amelyikre fel lehet ülni. Futószárat egyelőre még nem látok.
- Lovagolunk is? – kérdezek rá, hiszen nem tudom, hogy mi a véleménye erről. Én személy szerint már ültem lovon, igaz, csak futószáron. Jó élmény volt, de ha ő inkább csak kocsikázna, nekem az is jó. Mindegy, csak megsimizhessem őket.

Thomas



Láthatóan, és hallhatóan Thomas elégedett a kutyusos elképzelésemmel, ami nagy örömmel tölt el engem. Ha nem tetszene az ötlet neki akkor is a Csufihoz mennék, de mégis sokat jelent, hogy elfogadja, sőt mi több, megérti és szimpatizál a választásommal.
- Általános témák foglalkoztatnak, vagy inkább speciálisra szakosodnál? Biztos érdekes lehet az újság szerkesztés, és nehéz is…sok mindent figyelni, irányítani mindenkit. – hangomból a leplezetlen csodálat árad, hogy ő ezt bevállalja. Sokan nem tennék, túl sok a felelősség. Én az írói véna hiányában eleve kizárt, hogy újsághoz menjek „dolgozni”. Az olvasásukat sem viszem túlzásba, inkább vagyok könyv párti.
A pacik felfedezése kiűz a fejemből minden mást, csupán gépiesen teszem a lábaimat egymás elé. Vágyakozva nézem a kecses állatokat, a hosszú lábaikat, amik annyira törékenyek, mégis oly gyorsaságra képesek. Ebben teljesen megfelelek az általánosításoknak miszerint a lányok odavannak a lovakért. Ha a szabad ég alatt lennének, egy mezőn, ahol se egy kantár, se egy zabla, se egy kerítés…nos valószínűleg ott csak guggolnék a fűben és csodálattal a szememben nézném őket.
- Az egyetlen parás dolog a lovon ülésben, hogy magasan vagy. Amikor így nézed őket, akkor nem is tűnnek olyan magasnak. De azok. Ott ülsz, a ló lefelé tartja a fejét ahogy megy…szinte a semmi tart vissza attól, hogy rossz lépés esetén előre ess. Én ettől féltem, amikor a sulis kiránduláson felültünk rájuk. Ledobni elég ritkán dob le egy ló, ilyen helyen meg pláne. Ide csak a halál nyugodtakat hozzák, akiket nem zavar a sok ricsaj. – magyarázom neki megnyugtatásképpen amikor meghallom a bizonytalanságot a hangjában. Pillantásom közben ide-oda vándorol a fiú és a lovak között, néha el-elmosolyodom, ahogy felidézem az emléket. – Viszont iszonyat kényelmesek, és nem olyan instabil, mint amikor egy darab fán ülve repkedsz. De ha nem gond, akkor én azért szeretnék odamenni és megsimogatni meg megpaskolgatni őket.
Kicsit félszegen „kérem” meg a fiút, hogy azért ne teljesen hagyjuk ki azt se. Abból amit elmondott ugyanis nem derül ki, hogy mi a bizonytalanság oka. Az is lehet, hogy fél tőlük. Sokan félnek tőlük, nincs abban sem semmi. De nyilván nem erőltetem rá a dolgot. Erről viszont beugrik valami, amiben tanácsot akartam kérni tőle már egy ideje.
- Thomas, ha van egy félelmed, akkor azon szerinted, hogy a legjobb felülkerekedni? Szembesítéssel vagy esetleg valamilyen lelkis segítséggel? – nem merem kimondani, hogy szakemberre gondolok, azt meg pláne nem, hogy pszichológus a konkrét megnevezése. Sokan vannak körülöttünk, és nem igazán szeretném a fél falu füle hallatára azt a felvetést tenni, hogy dilis vagyok.
- Hajrá! – egy gyors lapockaveregetéssel bátorítom a fiút, aki már szinte repül is a kutyus felé, a jól megérdemelt puszijaiért. Na nem mintha szüksége lenne a bátorításra. Hamarosan már fel is hangzik a boldog kacagása, majd biccent egy kisegítő emberke, hogy szabad a pálya nekem. Rámutatok a csúnyácskára, aki már teljesen feladta, hogy bárki is menne hozzá, a sor legvégére. A srác magyaráz valamit, hogy őt nem ajánlja, mert ugrál. Egy legyintés tőlem, egy érme landol a többi között, és már ott is guggolok a kutyus előtt. Látom a tekintetében egy pillanatra átsuhanni a meghökkenést, majd a reményt, végül mindezt elmossa az öröm. A kis jószág annyira izgatott, hogy a megsimogatása is komoly gondot okoz, aztán, hűen az elhangzott figyelmeztetésre már ugrik is. Kicsi tappancsok a térdemen landolnak, a nyelve pedig végre eléri az arcomat. Én vidáman felkacagok, ő pedig boldogan hol szűköl, hol vonyít. Aztán a hátára dobja magát, feltárva nekem a pociját. Az idők végezetéig el tudnék itt lenni, de sajnos nem tehetem.
- Annyira cuki vagy! Ne hallgass a többiekre, csak irigyek. Te vagy itt a legszebb! – súgom a kicsinek, elhalmozva a buksiját puszikkal, majd összeszoruló szívvel elsétálok tőle. Nem nézek hátra, felesleges, tudom, hogy szomorúan néz utánam. Mire odaérek a mosdótálhoz szemeimet ellepik a könnyek.
- Ez nagyon, hm, intenzív volt. – mondom, mintegy magyarázatképpen. Egyszerre vagyok boldog, és szomorú. Gyorsan megmosom az arcom én is, mire végzek a szemem már újra teljesen tiszta a szám pedig mosolyra görbül.
- Akkor most? Kutyaszabadítás, vagy pacizás? – kérdezem meg tőle, de a válaszig el sem jut szegény, mert rögtön egy új dolgot fedezek fel. A lovas résznél hirtelen rengeteg ember lesz, de a lekerített rész másik felében. Akkora tömeg van, hogy semmit nem lehet látni tőlük. Azonnal fel is keltik a kíváncsiságomat.
– Ott meg mi lehet? – kérdezem költőien, majd nyúlok Thomas karja felé jelezve, hogy menjünk oda és nézzük meg.

Thomas

Az egyik pillanatban még elcsodálkozom azon, hogy fogalma sincs miről írna, a másikban meg már kissé eltátott szájjal hallgatom a felnőttes felfogását. Nyilván nem vártam pontos téma megjelöléseket, de azt azért általában le szokták tudni szögezni az emberek, hogy mi az, amit ezer százalék nem akarnak. Mint én meg a sport.
- Igazad van és ahogy hallom neked megy. – mosolygok rá, ismét megfogadva magamnak, hogy szerzek egy Thomas előtti és egy Thomasos újságot, hátha rögtön szembetűnik a különbség. Tehát egy újabb út vár rám a könyvtárba.
Én persze teljesen fellelkesültem a lovaglás gondolatától, de hiába a magyarázatom, Thomast nem igazán ragadja magával az ötlet. Valószínűleg rosszul fogalmaztam, hisz oké eléggé fura érzés hogy nincs előtted semmi tulajdonképpen, de ledobni nem fognak, szóval elég hamar napirendre tér efölött az ember, főleg ahogy elindul vele az állat.
- „Szerintem élni kell az ilyen lehetőségekkel.”  Kipróbálod, legfeljebb …. – kezdem el idézni az előbbi szövegét, jelezve, hogy nem csak a szerkesztőségi dologra igaz ám. A mondat végét egy hatalmas vigyorral zárom, hogy tudja csak tréfálkozom vele. Nem fogom telesírni a párnámat, ha nem mászik fel egy lóra.
- Remélem van ott valami pacinasi is, amivel meg lehet őket kínálni. – állok át az egyik lábamról a másikra, igyekezvén a legjobban helyezkedni, hátha meglátok egy ilyesmi dobozkát ott. Sikertelenül, valaki folyton takarja a kilátást. De majd ha odamegyünk úgyis meglátom.
Homlokráncolva hallgatom a komoly témával kapcsolatos véleményét, őszintén szólva nem sokat segít az elhatározás elősegítésében az amit mond. Aztán elkerekedik a szemem, amikor oda ér, hogy ő járt pszichológusnál. Neki segített a beszélgetés, bár még nem jutott közelebb a félelmei leküzdésében, de akkor is előrébb van, mint volt. Ez az információ legalább közelebb terel a döntésemhez. Bólintok egyet, majd újra végiggondolom a hallottakat.
- Nem volt még rá lehetőséged? Vagy nem is nagyon kerestél? – kérdezek rá a késlekedésére. Nem firtatom, hogy ugyan mi miatt megy ő oda, mitől tart, ezek nem igazán rám tartoznak. Jó igazából az egész nem tartozik rám, az se amire kérdezek. Viszont talán a feleletéből le tudom szűrni, hogy mennyire is tud hasznos lenni egy ilyen csevej a szakemberrel.
Egy kicsit tétován és hallgatagon teszem meg az utat a lovak felé,  a kutyusosdi után kell némi idő, hogy újra visszazökkenjek a normális lelki kerékvágásomba. Érzékeltem, hogy Thomas is elérzékenyült tőle, ami annyira nem is meglepő, amilyen csupaszív ez a fiú. De nem mondok rá semmit, jobb ha nem teszem, mert a végén még sírva fakadok. És nem sok kedvem van tesztelni, hogy vajon mit kezd egy bőgő lánnyal. Valószínűleg teljesen zavarba lenne tőle, mint a pasik többsége. Legalábbis így hallottam.
- Az egy mini unikornis?! Egek! De furi! – csodálkozom el a pici lószerű állaton, amit végre én is látok. Láttam már képeken unikornist, többször is, de valahogy a valóságban nem ugyanolyan. És persze itt is nagy a tömeg, így a sima lovak felé kanyarodunk, miután kellően kicsodálkoztuk magunkat a furcsa szerzeten. Részemről inkább beállnék még egyszer a kutyapuszis standhoz, bár még a benti dolgokat sem néztük meg rendesen. Persze a pacik is megkapják maximálisan, ami nekik jár, sőt! Az egyik pej akkorát lök Thomason az orrával, hogy azon mindketten jót nevetünk. Őpacisága keveselte a simogatást, amibe részesült. Arcunkon boldog mosollyal fogjuk hát közre a repetázni vágyót, hogy mindketten simogathassuk a nyakát, meg persze azt a szép fejét. Az állat elégedetten horkantva lép végül odébb tőlünk, mi pedig indulunk tovább a sittesekhez. Itt már nem foglalkozok azzal, hogy kihez jutok oda, de úgy néz ki nekem a kistestűek jutnak ma. Ez most egy fajtatiszta, törpe tacskó. Thomas persze most is nagyobb jószághoz jut, a Staffi akkora nyelvcsapásokkal jutalmazza a megmentőjét, hogy csoda hogy fel nem borul a fiú. Leguggolok a tacsihoz, hogy el tudjon érni engem, na meg persze én is őt. Ezt a pillanatot választja Benito, hogy lemásszon a fájáról és újfent csatlakozzon hozzánk. Egyik kutya sem foglalkozik vele, teljesen leköti őket a szabadság érzése. Ezzel a két plusz fővel jutunk vissza az épületbe, látunk neki a finomságoknak, és persze elhalmozzuk a két kutyust nekik való csemegékkel is.
- Sajnálom, neked itt nincs finomság. Hazafelé majd fogunk pár szitakötőt, jó? – simogatom meg az ölembe telepedő sárkányleopárdot. Jó dolog egy kutya, több kutya még jobb, de nekem azért csak ez a csodacica a favorit. Egyik kezemmel őt simogatom, a másikkal a tacsit, ilyenformán nem jutok túl sok dunakavicshoz, de nem bánom. A boldogságom így is teljes. A fiú megfogadván tanácsomat megkóstol egy szemet a különleges csemegéből. Majd még egyet, majd még egyet egyre nagyobb mosollyal az arcán. Sejtettem én, hogy ízleni fog neki. Felszabadítom az egyik kezemet, hogy megkóstoljak egy tejkaramellának tűnő valamit. Az íze hasonlított is rá, azonban hogy ez nem mugli finomság volt az is biztos, legalábbis a mugli dolgoktól nem szokott füst előtörni a füleimből. Ezen persze jót kacagtunk a fiúval, majd felfedező útra indulunk a benti részen is. Hamarosan visszajutunk a kedvenceimhez – a plüssökhöz. Gyorsan meg is veszem azt a cuki cicusosat, amit kinéztem. Na nem mintha szükségem lenne egy plüssre, de jó célt szolgálok vele, hát miért is ne.  A felszereléses standnál  Thomassal jókat nevetve tréfálkozunk a különféle kutyaruhákon, hogy melyiket melyikre kéne feladni, meg miknek lehetne beöltöztetni őket, amíg egy hangosbemondó nem kéri a figyelmünket. Eredményhirdetés. Egy pillanatra el kell gondolkoznom, hogy miről is van szó, aztán ugyanolyan izgatottan várom én is, hogy melyik kisállat-gazdi páros nyeri el a legjobbnak járó díjat. Mire lehuppanunk az egyik alacsony asztalka mellett már ki is derül, hogy egy cicás lány lesz végül a nyertes, hatalmas tapsvihart is kap, amibe persze én is beszállok. Aztán megáll a kezem a levegőben, amikor a különdíj kerül sorsolásra.
- Nyertünk?! – suttogom, bár ha kiabálnám se hallaná meg senki a tapstól, amit ezúttal Benito és én kapunk. Thomas még lelkesebben száll be a tapsba, mint az előbb, hangosan éljenez és gratulál nekünk. Félszegen elmosolyodom, majd a zsűrihez sétálok, hogy átvegyem a nyereményünket. Visszafelé az utolsó pár lépést már szinte szaladva teszem meg, megkönnyebbülve, hogy nem estem hasra a rengeteg figyelő szempár láttára. A taps és a hurrázás szépen lassan elül eddigre és mindenki napirendre tér a dolog felett. Leteszem közénk a kosárkát, hogy mindketten meg tudjuk nézni mik vannak benne. Rengeteg szuper cucc van benne, a jutifaliból rögtön  dobok is egyet Beninek, ő vízbe zárja, majd elereszti és jóízűen csámcsogva befalja azt. Amikor az esőkabátkát kiveszem akkor összenézünk Thomassal és mindketten nevetni kezdünk. Biztos írtó cuki lesz benne a sárkányleopárdom, ha egyszer sikerül ráadnom.
A hangosbemondós felhívja a figyelmünket, hogy az esemény a végéhez közeledik, amit szomorúan vesz tudomásul mindenki, sokan már kifelé indulnak, vannak akik még gyorsan kiszaladnak hogy ezt vagy azt megnézzenek még. Mi is felállunk, hogy visszavigyük a kutyáinkat az udvarra. A ketrecek már nagyrészt elszállításra kerültek, a kutyák pórázra kötve várják, hogy mehessen végre sétálni az őket gondozókkal. A mi két ebünk még megszeretget minket, ami eltart egy darabig. Láthatóan megkedveltek minket, sőt a staffi határozottan vágyakozó pillantásokat vet a fiúra mielőtt odaszaladna többiekhez, jól nevelten.
Fülig érő szájjal, endorfinnal teljesen feltöltve hagyjuk el a kisállatos rendezvényt. Kérésemre Thomas még megmutatja, hogy hol is vannak azok a kandallók, amiken át lehet közeledni – ámuldozok is egy sort, hogy komolyan képes ebbe beleállni valaki és eltűnni az ijesztő semmibe - , majd elköszönés közben a kezébe nyomom a sárkányleopárdos csokit, amit kaptunk.
- Tessék, hogy neked is legyen egy csodacicád. – rámosolygok a fiúra, majd gyorsan odahajolok, egy puszit adok az arcára, aztán egy ’köszönöm a szép napot’ elhadarása után már sarkon is fordulok és Benito kíséretében kilépek a hivatalból. Nem nézek vissza, hogy vajon Thomas még ott áll-e, meglepetten néz-e, vagy már el is tűnt az ijesztő kandallóban. Odakinn felgyorsítom a tempót, és Benitoval versenyt futunk a kastélyig. Ő nyer, mint mindig.


//game over, köszönjük a határidő kitolását //

Cat

Cat

Cat

Cat

Cat

Cat