37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bogolyfalva - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (196 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 7 » Le
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. szeptember 30. 18:55 Ugrás a poszthoz

JG


új tanév első hétvégéjén |o


Egy pillanatra összeszűkül a szemem a váratlan érintéstől, ám gyorsan elsimulnak a vonásaim. Valószínűleg csak azért reagáltam most így, mert mélységesen elborzaszt a tény, hogy fellöktem egy olyan embert, aki iránt tisztelettel kell viselkedni. A tanároknak kijár a tisztelet, meg az időseknek is. Így neveltek. Erre tessék. Na mindegy, nem tudom meg nem történté tenni, és látszólag már elege is van a tanárnőnek a mentegetőzésemből.
Egyébként én is egész jól megúsztam ám a dolgot, a fenekem fáj egy csöppet, ahogy ráérkeztem, de majd helyrejön. Ennyi belefér. A kosz meg, hát lényegtelen jelenleg. Igazából nem csupán a baleset miatt hívom meg teázni, bár ezt még én sem tudatosítom magamban. Csak annyit tudok, hogy jó ötlet a részemről, és szívesen töltök el egy kis időt a teázóban vele.
Jártam már itt párszor és őszintén örülök, hogy szabad az egyik legjobb hely a teremben. Annak meg még jobban, hogy pont arra is esik a választása a tanárnőnek. Fülig érő szájjal bólogatok hát, elhadarva egy hát persze-t, és hamarosan már kényelmesen üldögélünk az asztalunknál. Kinézek az utcára, majd a felszolgálót kezdem el figyelni, ahogy közelít hozzánk. Nem szükséges a lista nekem sem, tudom, hogy áfonyás rooibost szeretnék.
Aztán érdeklődve figyelem a tanáromat, nem azért, mert a kastélyon kívül még nem igazán futottam vele össze, hanem a zöld tea miatt. Őszintén szólva valahogy az nekem olyan furcsa. Biztosan amiatt, mert ugye egy rakás dolog éretlen ha zöld. Szóval valamiféle kesernyés, savanykás, nem kellemes ízt társítok ehhez a névhez. És nem sok kedvem volt még megkóstolni, hátha tévednék. Majd egyszer biztos megteszem, végül is ha céklás levest is képes voltam enni, akkor mit nekem egy éretlen tea?!
- Viszonylag igen. Igyekszem kétnaponta kijárni, de nem tudom, hogy lesz-e időm vagy energiám majd a munka mellett. Mert ugye ott a suli is, és nem szeretném ha romlana a teljesítményem – bólintok egyet válaszadás közben, ezzel is alátámasztva a szavaim. Szeretek futni, kitisztítja a fejemet, jó testmozgásnak is, állóképességet is növel, szóval tök hasznos. Mondjuk most, hogy végiggondolom rájövök, hogy igazából a munkába is jöhetek úgy, hogy lefutok ide a kastélyból. Hazafelé már nem biztos, hogy menni fog, de majd meglátjuk. – Általában nem a faluban szoktam amúgy, a kastély körül szoktam maradni.
Teszem még hozzá elmosolyodva. Nem kell attól tartani, hogy gyakran fogok fellökni gyanútlan járókelőket az utcán. Mire befejezem a kis történetem ismét megjelenik a pincér, leteszi elénk a két bögrét, meg a teázáshoz szükséges kellékeket, cukor, kanál, méz. Oké, még tejszínt is. Hm. Oké. Majd magunkra hagy minket ismét. Egy kevés cukrot szórok a sajátomba, ám mielőtt belekortyolnék egy icipicit hűtök a folyadékon. Csak ez után emelem a számhoz a bögrémet.
- A tanárnő mindig tudta, hogy tanítani szeretne? – érkezik a kérdésem a pohár pereme felett rápillantva a velem szemben ülőre.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 5. 20:03 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o| oo



Gyorsan és hatékonyan törlöm le az asztalt, amitől épp az imént távozott pár minisztériumi boszorkány. Közben persze folyamatosan szemmel tartom a helyiséget, figyelek, hátha a bent falatozóknak szükségük lenne valamire. Most már eléggé nagy a pangás, csupán két asztalnál ülnek. Szinte hallom, ahogy a konyhában fellélegeznek a kollegák, eléggé húzós volt eddig a nap, főleg amikor egy rakás gyerek szabadult be, születésnapot ünnepelni. Persze tudtunk róla előre, de úgy tűnik, hogy teljesen még sem lehet erre felkészülni. Picit el is fáradtam, jól esne már leülni, de hamarosan végzek a műszakommal, addig meg már kibírom.
Még mindig furcsa, amikor munkába indulok, amikor átöltözöm a felszolgálós uniformisomba és hajamat kontyba csavarom. A pörgést, az illatokat, a hangulatot, a mindenhol domináló szemkápráztatóan sárga színt már megszoktam, a kollegákkal nagyon jól kijövök szerencsére, és bármilyen tömeg is legyen mégsem volt még egyetlen egy érintkezéses baleset sem.
Időnként lopva az ajtó felé pillantok, na nem a szabadulási lehetőséget keresve, és nem is azt nézve, hogy vajon esik-e kinn vagy sem – mellesleg vagy sem, gyönyörű őszi napsütéses napunk van - , sőt még azt sem, hogy esetleg az utcán járkálók közül vajon kik térnek be hozzánk. Néha játszunk ilyet, találgatunk, amikor végképp üres a hely. Azért nézegetek ki, hátha meglátom Thomast. Randit beszéltünk meg mára, és most már bármelyik percben itt lehet. Jaj, már nagyon várom! És picit izgulok is, hogy vajon tetszeni fog-e neki minden. Annyi minden van a fejemben, rengeteg elképzelés, mesélnivaló. Mondtam már, hogy nagyon várom?
Befejezem az asztal letakarítását, visszaviszem a kis takarítószeres kocsira a fertőtlenítőt és a rongyot, majd észreveszem az egyik vendég fejének apró mozdulatát. Rögtön megjelenik az arcomon egy mosoly, és már megyek is oda, hogy felvegyem a rendelést. Szerencsém van, mert pont rálátok így is a szemem sarkából az ajtóra. Már jó ideje gondolkoznak azon, hogy mit is egyenek, így picit megkönnyebbülök, hogy végre sikerült választaniuk. Kis köténykém zsebéből elő is veszem rögtön a kis papírt, meg a tollat, - egyelőre még inkább használom ezeket, kínos lenne elfelejteni, hogy mit is kér a kedves vendég – és elkezdem lekörmölni az elhangzottakat.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 5. 21:45 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o| oo


Úgy tűnik hiába reménykedtem abban, hogy pontosan tudják a vendégek mit is szeretnének. Szóval továbbra is kedvesen mosolyogva hallgatom végig a kérdéseiket, és mondom el azt, amit egyébként az étlapról is le tudtak volna olvasni. Végtelenül hosszúnak tűnő percek után végre túljutunk ezen is, így részemről nem marad más hátra, mint biztosítani őket arról, hogy hamarosan elkészül a rendelésük, és már lépek is tovább.
Azonnal szélesebbé válik a mosolyom, ahogy Thomas felé fordulok. Észrevettem ám amikor bejött, csak igencsak udvariatlan lett volna ha az éppen engem kérdezgető vevőt figyelmen kívül hagyom. Gyorsan felemelem a mutatóujjamat, jelezve, hogy azonnal jövök. A pultot megkerülve beadom a cetlimet, és már jövök is ki újra.
- Szia! – köszönök rá a barátomra boldogan mialatt végigpillantok rajta. Ezek a sötét színek kifejezetten jól állnak neki. Oké, igazából neki minden jól áll. - Nagyon szuper az inged - közlöm vele, majd enyhén bocsánatkérőek lesznek a vonásaim, ahogy eszembe jut, hogy én azért még dolgozom ám. Vagy legalábbis kéne. Csak még egy picit.
- Nemsokára végzek, de ülj csak le nyugodtan – invitálom beljebb az egyik asztalhoz, ami messzebb van a bejárati ajtótól. Ez az egyik kedvenc asztalom, éppen eléggé kívül esik a ki-be mászkáló emberek útjából, huzat sincs sose, és ráadásul még az ablak mellett is van. – Kérsz esetleg addig valamit inni? – mivel mutogatni nem annyira illik, így csupán a fejemmel biccentek az asztalon álló étel meg itallap felé. Ismét rámosolygok, majd gyorsan elpillantok a vendégek felé. Ahogy nézem a másik társaság lassan végez. Remek, még őket lerendezem, kiviszem a pizzát az egyes bagázshoz és meg is vagyok.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 5. 23:08 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o| oo


- Köszi – felelem kicsit pironkodva, egy aprót pukedlizve. Örülök neki, hogy egész normális az egyenruha, lehetett volna sokkal, de sokkal rosszabb is. Az meg, hogy Thomas szerint is jó, hát attól meg pláne boldog vagyok.
- Rendben, sietek – igazából mivel se a munkatársaim, sem pedig a főnököm nem tudja, hogy Thomas a barátom, így jelenleg teljesen beleillik a vendég kategóriába az ő szemszögükből. Felcsillan a szemem majd miután helyet foglal, megyek tovább a dolgomra. Kedves mosollyal az arcomon bocsájtom újtukra a jóllakott vendégeket, majd szervírozni kezdem az elkészült rendelést is. Figyelmesen hallgatom a kisfiút, aki aggódva kérdezi, hogy ugye tényleg nincsen gomba az övén. Picit ellágyul az arcom, mialatt megnyugtatom, hogy ezer százalék, hogy nincs rajta. Felvidul hát, és nekiesik a szeletnek. Megérkezik közben a váltótársam is, váltunk egy sokatmondó pillantást. Ő intézi az újonnan érkezetteket, nekem már csak a megüresedett asztalt kell leszednem és ennyi. Elpillantok Thomas felé, aki éppen az egyik lánnyal cseveg. De nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, elég sok embert ismer, akiket én nem. Befejezem hát a dolgomat, majd a pulthoz sétálok, hogy eltűnjek a személyzeti részen. Az átöltözést rekord sebességgel ejtem meg, és már vissza is térek a normális utcai szerelésemben. A hosszított bordó felsőm ujját feltűröm, hiszen most már nincs olyan hideg, mint reggel volt, és élvezem, hogy újra a szürke nadrágom van rajtam és a mi a legjobb: kényelmes cipő! Felmarkolok két teli poharat, átöltözés előtt még beszóltam, hogy kérek szépen egy kis sütőtöklét, majd azokkal a kezemben sétálok oda a barátomhoz.
- Tessék – teszem le elé az innivalót mosolyogva egy picit kérdő tekintettel, hogy ez jó lesz-e neki. Szeretni szereti azt tudom, de lehet, hogy most inkább valami mást inna. Akkor sincs nagy probléma, mert akkor megiszom én mindkettőt. Leülök végre vele szemben egy jóleső hangos sóhajtással. Vége, mára vége. – Hogy tetszik, vagy voltál már itt? – teszek fel egy kérdést mielőtt belekortyolok az italomba. Aztán felvetem az ételrendelés ötletét is, mivel idő amíg elkészül a pizza.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 7. 20:00 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o| oo


Azzal, ahogy végigpillant rajtam tökéletesen jól kifejezésre juttatja a véleményét, szóval valóban nem szükséges mindig szavakba öntenie azt. Ó tudom én, hogy vannak olyan lányok, akik elvárják, hogy állandóan agyba-főbe dicsérgessék őket, de én nem tartozom közéjük. És ezt Thomas is nagyon jól tudja, mint ahogy azt is, hogy világosan ki tudom olvasni a tekintetéből azokat a kedves szavakat. Vagy a mosolyából, a testtartásából, az egész lényéből. Persze jól esik hallani is, de ha nem teszi, hát az sem gond. Értem én anélkül is. Az udvarias gesztusra elmosolyodom, már nem ér olyan váratlanul, mint eleinte. Kellett kis idő, amíg megszoktam, de már pontosan olyan természetes nekem, mint hogy evés előtt imádkozik. Bár tény, hogy nem mindig figyelek arra, hogy felálljon és együtt üljünk le, van, hogy gyorsabb vagyok.
- Hm és kaptatok ilyen kis lényt, aki jelzi ha kész a rendelés? – érdeklődöm tovább. Az biztos, hogy a barátom többször volt itt, mint én, egyszer szaladtam be egy szelet pizzáért, és már loholtam is tovább. De majd most leszek itt bőven eleget. A neveket hallva egy picit elgondolkozom, egészen pontosan Márton nevét hallva. De elhessegetem ezt inkább most és foglalkozom a jelennel, és a barátommal.
- Igen-igen, bár nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar megszokom azt, hogy itt dolgozom. Picit fura a vendég szerep – mosolygok rá egy picit szégyenlősen. Beleiszom én is az italomba, majd bólintva veszem tudomásul, hogy milyen pizzát választ Thomas. Nem szólok oda a felszolgálólánynak – ő talán egy hónappal előttem jött, csak beugróként, emiatt picit nehézkesen megy még neki a dolog – hanem egy gyors bocsánatkérés után a pulthoz sietek és hadarva előadom az óhajunkat. Majd hevesen megrázom a fejemet, megint mondok pár szót, aztán bólogatok párat és már jövök is visszafelé, a kis kukoricalényünkkel együtt. Ahogy elhaladok a két leányzó mellett feltűnik, hogy nem túl szépen néznek rám, sőt. Felvonom a szemöldökömet, ugyanis nem tudom mire vélni a dolgot.
- Rájöttem, hogy túl messze voltál az előbb – magyarázom a barátomnak, mialatt lerakom az asztalra a kis figurát és leülök mellé. Igazából ez az egyik oka annak, hogy eleve felkeltem, mert mennyivel jobb már itt ülni, mint az asztal másik felén. Tök messze tőle. Nem is értem, hogy miért oda ültem le először. Most viszont, hogy ilyen közel ülök hozzá rögtön meg is csap az illata, így egy mély lélegzetet véve boldogan elmosolyodva figyelem a vonásait.
- Mond csak, mennyire szereted a meglepetéseket?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 7. 21:57 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o| oo


Nem szoktam felhozni Mártonékat, kérdezgetek esetleg amikor Thomas róluk mesél, hogy vannak meg ilyesmi, de mélyebben nem megyek bele a témába. Így csak olyan apróság marad ki nekem, hogy az rendben van, hogy jobban vannak, meg hogy kiengedik őket onnan, csak éppen, hogy mégis melyik néven kell majd őt, őket szólítani. De nyilván majd kiderül, előbb-utóbb. Remélhetőleg előbb.
Tényleg nem is értem, hogy miért nem kapásból ide ültem le. Talán az étterem miatt, hiszen ott nincsenek is padok, furcsa is lenne ha lennének, vagy fogalmam sincs. De most nem ott vagyunk, itt nincsenek olyan íratlan szabályszerűségek. Még jó, hogy eszembe jutott.
- Nem? Ó, én azt hittem! Sose láttam még őket – csóválom meg a fejemet csodálkozva. Nem sokáig töprengek azon, hogy akkor mégis mi volt ez az egész, mert kisvártatva azt is meg tudom, hogy mi volt az a beszélgetés korábban. Felszalad a szemöldököm, ahogy hallgatom a sztorit. Világosan megértem belőle, hogy miről volt szó, és azt is, hogy Thomas ebből semmit sem ért. Rámosolygok, miközben azon gondolkodom, hogy vajon felvilágosítsam-e vagy inkább hagyjam.
Hát ez nem jött össze neki, nem vagy egyedül – válaszolom végül egyszerűen. Annyira tipikus, hány filmbe van benne ez a mozzanat, hogy a csaj odaküldi a helyes fiúhoz a barátnőjét, akinek több bátorsága van, hogy hát igazából bármiért. Telefonszámért, randira hívni, akármi. Na meg az is az, hogy falkákba járnak direkt a lányok, hogy megnehezítsék a srác dolgát, aki el akarja hívni egyiküket. Hány ilyet láttam én odahaza a mugli suliban. De igazából ez most mindegy.
Hűha, oké, ahogy látom eléggé felcsigázta a kérdésem, sőt még valami eszébe is jut, és gőzerővel keresgélni kezd. Érdeklődve figyelem, ahogy pálcát ránt, majd visszább vesz a lendületből, a pálca visszakerül a helyére és újra rám figyel. Hát ez meg mi volt? A válasza után egy ideig még kérdő tekintettel nézem őt, majd beleharapok a szám sarkába mielőtt megszólalok.
- Oké, szóval … az van … vagyis hát arra gondoltam … hogy … mi lenne … - kezdek bele hebegve, nem is értem, hogy miért. Egyáltalán nem nagy dologról van szó, szóval akkor most miért is makogok? Veszek egy nagy levegőt és újra nekifutok.
Annyira szép az idő, hogy úgy gondoltam, hogy ha neked nem gond, akkor … elmehetnénk utána valahova? Ha belefér az idődbe. De ... de akár megehetjük ott is a pizzát, sőt ... – teszem fel végül a kérdést hozzáfűzve egy alternatívát reménykedve. Igazából az lenne a legjobb, ha eleve ott ennénk, de nyilván persze ha nem szeretné, akkor maradhatunk itt is, nem baj az sem. Meg az sem ha nem megyünk el arra a helyre sem. Picit változtatni kell ugyan akkor a dolgokon, de elég egy intés és már el is van intézve. Meglepetés így is, úgy is lesz.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 8. 19:40 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o| oo


El tudom képzelni, hogy most mennyire zavarodott lehet. Hiszen ide hívtam, most meg közlöm vele, hogy talán inkább menjünk el. Bármilyen hihetetlen, amikor elhívtam ide randira, akkor még nem fordult meg a fejemben ez a helyszín változásosdi. Az, hogy esetleg kaja után lófrálhatnánk valamerre az viszont igen. Így is indultam neki a mai nap dolgainak, szép idő is van, meg hát, szóval, igen. Na de az, hogy eleve ne itt együnk, hát az csak úgy most jött. Picit idegesen várom a válaszát, ám nem ő szólal meg, hanem KukoricaJancsi. Mi legalábbis így hívjuk csak egymás között a kollegákkal.
- Te csak maradj csendben – intem csendre a méltatlankodó figurát. Nem lennék meglepődve ha egészen pontosan tudná, hogy miről is van szó. De komolyan, ezek hihetetlen, hogy mi mindent képesek meghallani.
- Hát … jobb lenne – adok választ szégyenlősen. Meglehetősen zavar ám, hogy így titkolózom, de jó okom van rá. Nagyon is jó okom.  Így valóban nehéz döntenie, de a lényeg az tényleg inkább az, hogy meddig ér rá. Ezt tudva már tudok tervezni. Hamarosan megkapom az időpontot is, egy rövid ideig töprengek, majd végül mosolyogva nézek a barátomra.
- Rendben, akkor együnk a másik helyszínen – adom a tudtára a döntésemet egy apró bólintás kíséretében. Igen, így jó lesz. Később úgyis elkezd lehűlni a levegő, akkor már nem biztos, hogy annyira jó lenne. - Még biztos eltart egy darabig mire elkészülnek a pizzák, addig esetleg valami ropogtatnivalót kérjünk? Vagy nem vagy még annyira nagyon éhes?
Érdeklődöm, hiszen azért nem kellene éhen halnia Thomasnak, amíg elkészül a speciális rendelésem. Vannak előnyei és hátrányai annak, ha az ember ilyen dolgozik. És bár végig a fiút nézem, mégsem kerüli el a figyelmemet a két csajszi. Hát így meg aztán pláne határozottan jó lesz, ha mielőbb távozunk innen. Határozottan zavar a viselkedésük, nem csupán azért, mert tulajdonképpen megpróbálták becserkészni maguknak a barátomat – oké, emiatt felemás érzéseim vannak igazából -, hanem főleg azért, mert ahogy néha rám néznek. Eleve nem szeretek a figyelem középpontjában lenni, de ha még negatív is ez a figyelem, akkor meg aztán pláne nem.
Közelebb hajolok Thomashoz, amíg a vállammal neki nem dőlök. Úgy alapból szeretem a közelségét bármilyen helyzetben, de van amikor pláne szükségem van valamiféle apró érintésre. Megnyugtat az illata, a teste melege. Most már nem érzem magamban zavarban a lányok miatt, igazából már észre sem veszem őket. Hangomat lehalkítva kezdek el mesélni egy történetet neki a mai szülinapos gyerekzsúrról, amiben a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy mindegyik gyerkőc megkapja a maga kis jégkockafiguráját. Ők legalább mosolyogtak rám. A sztori után rákérdezek, hogy telt eddig a hétvégéje, néztek-e valami szuper filmet mostanában az apukájával, vagy ilyesmi. A sütőtökleves poharam már üresen álldogál az asztalon, amikor megmozdul a bábu, és nem közbekotyog mindenféléket, hanem mintha nagy levegőt akarna venni.
- Ne! Tudom, kész a rendelés! Ne, kérlek, ne ordíts! – szólok rá, de persze hogy nem hallgat rám és elkezd rikácsolni. A kis elviteles csomagocskánk a pultra kerül, ráragasztva egy cetli miszerint a számla rendezve van, és csak arra vár, hogy elvigyük. Azt is, meg a hátizsákomat, amit csak úgy beraktam a pult mögé, hogy ne legyen útban.
- Akkor mehetünk? – kérdezem meg Thomast, mielőtt megszokásból felpattannék. Kezdek izgulni, hogy vajon mit fog szólni. Jaj, nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 8. 22:06 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
délután a műszak vége felé a tanév második vasárnapján |o| oo


Meg se lepődök, hogy ez a csupaszív fiú rögtön együtt érez szegény kis hányatatott sorsú kis lénnyel. Vagy micsodával. Még el is mosolyodom a kedveskedésen, amit kap.
- Elkényezteted, aztán legközelebb ha erre jársz akkor tömegverekedés tör majd ki köztük, mert mind a te asztalodra akar kerülni – adok elő egy jóslatot a jövőre nézve derűsen figyelve a vidámabban ficergő kis bábut. Persze hangomban nyoma sincs nehéztelésnek vagy hasonlónak. A vendégek murisnak szokták tartani ezeket, de azért napi több órán át hallgatni őket, azért az kicsit sok tud lenni. Ha nincs dolguk is be nem áll a szájuk ám, és hogy milyen pletykásak! Komolyan, a kastély festményei is elbújhatnának ezekhez képest.
- Érdekes, én tuti, hogy éhen halnék annyi testmozgás után. Futás után is folyton éhes vagyok – nézek picit csodálkozva Thomasra, arcomról pedig minden további nélkül le lehet olvasni a nahát, vagy azta kifejezést is. Majd lassan rájövök, hogy a kérdésemre kaptam ám választ, így bólintok, hogy rendben, akkor nem pattogok tovább. Ahhoz képest, hogy végigdolgoztam a délelőttöt, sőt tegnap is benn voltam, hát eléggé nyughatatlan vagyok. Aminek persze mind tudjuk, hogy mi … pontosabban ki az oka.
Picit szomorkássá válik az arcom, hogy keveset tudtak együtt lenni a bácsikájával a hétvégén, leszámítva ugyebár az edzést, meg a hitgyakorlást. Pontosan emlékszem arra a vidám, önfeledten boldog mosolyra, ami megjelent az arcán, amikor végigszáguldott a lakáson, amikor én is ott voltam. Meg a családias hangulatra a közös étkezésnél, a kártyajátékra. Persze tudom, hogy mennyire elfoglalt a férfi, és nem is sajnálkozom, hiszen minden egyes együtt töltött pillanatuk úgyis fantasztikus; csak szeretem hallgatni és látni, ahogy mesél ezekről.
Igazából nem is rászólok a kukoricácskára, megkérni próbálom, hátha az hat. De á, beszélhetek én ezeknek, mint a falra hányt borsó. Megadóan hajtom le a fejemet, ahogy elkiabálja magát a drága, majd rápillantok a barátomra és elnevetem magam.
- Mókás kis figurák, de nap végére már eléggé fárasztóak. Ó, és nem árt vigyázni, hogy mit mond az ember, szerintem simán meg tudnák telíteni a pletykarovatot hónapokra, ha kérdezgetni kezdenéd őket – érkezik a magyarázatom egy apró kézsimítás mellett. Dehogy baj, hogy a barátomnak így tetszenek ezek a kis bolondok. Hát hogy lehetne ez baj?
Picit felszalad a szemöldököm a dobozka láttán, persze miután alaposan meglepődtem azon, hogy egyáltalán kapok valamit. Mármint, én kapok valamit? Hiszen én hívtam el, ó, hogy ez nem így működik, hogy ki hív el kit, ugye? Hát persze, hogy nem. Szóval hirtelen nem értem, hogy mi az, hogy levél falás, vagyis elképzelni sem tudom, hogy mégis mi lehet a dobozban. De hamar megtudom ám, így a kérdő-csodálkozó pillantásom át is megy elragadtatottba, majd nyomok egy puszit a fiú arcára köszönetképpen.
- Ez igazán édes tőled – ha már egyszer cukorkákról van szó … édesség ... édes ...  – és ha ügyetlen vagyok és nem sikerül, akkor lepotyog, vagy valami csoda folytán beletalálnak maguktól is a számba? – kérdezek vissza, hiszen vannak ám bizonyos problémáim ám az ilyen célzásos dolgokkal. Tudjátok vannak azok az emberek, akik az utca másik végéről is beletalálnak a konzervdobozzal a kukába. Na én nem vagyok olyan, nagyon de nagyon nem. Persze nyilván megpróbálkozom elkapkodni ezeket a cukrokat, igencsak mókásnak hangzik, de valószínűleg először meg fogom nézni, hogy csinálja Thomas.
- Öhm, nehéz – mondom neki figyelmeztetésképpen, mialatt nyújtom felé. Tényleg az. Így viszont most az a helyzet áll elő, hogy ő cipel mindent, nálam meg semmi sincs. Ami picit fura lenne nekem. Elég ritka, ha nincs nálam semmi, szóval tétován nyújtom ki a kezemet a pizza felé, hogy akkor viszont cseréljünk. – Viszont, így ne hozzam én a könnyebb csomagot? – kérdezem meg, hiszen nem tudom, hogy ez mennyire fér bele neki. Ha mindent ő szeretne hozni, akkor viszont nem fogok ellenkezni. Legyen.  Miután ezt eldöntjük, hangosan beköszönök a konyhába, ahonnan csak egy mélyhangú dünnyögést hallani ki. Őszintén szólva én sem értem, de biztos elköszönés akar lenni. Odaintek még a beugrós pincérlánynak is, és a két csajszira ügyet sem vetve kisétálunk az őszi napsütésbe.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 8. 23:56 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
kora délutáni séta a valahol felé |o| oo



Bólogatva hallgatom a magyarázatot a cukorkaevés mikéntjéről. Nem hangzik annyira nagyon bonyolultnak igazából, szóval kellemes izgatottság jár át, ahogy arra gondolok, hogy fogok én ugrabugrálni a finomságok után Legszívesebben már most ki is próbálnám, ár a csomagokkal talán mégsem lenne túl jó ötlet.
- Á, az utcán szerintem jobb, ott van tered mozogni. Biztos fellökném az asztalt, vagy lefejelném, vagy hasonlók. Majd kipróbáljuk – mondom mosolyogva, ahogy megelevenedik lelki szemeim előtt az az ominózus eset. A levitás srác felugrik, szinte repül a levegőben és elorozza a cukorkát. Legalábbis én valahogy így képzelem el, persze nyilván nem így történt, de milyen mókás lenne már, nem?
Hát, mivel helyettem cipeli a nehéz táskát, naná hogy menőn fest. De tényleg, nincs ezzel semmi gond, a divatot azt inkább hagyjuk, vannak ennél sokkal furább ruhaköltemények meg hasonlók, amik divatosnak vannak mondva. Szerintem meg rém rondák. Mindenesetre Thomasnak szerencséje van, hogy nem rajongok a rózsaszínért, fodrosért, plüssösért és hasonló nagyon lányos ruhadarabokért, kiegészítőkért. Az tényleg picit furcsán mutatna rajta, bár kétlem, hogy bárki rossz szemmel nézne rá, ha egyszer itt sétálok mellette. Mindenkinek egyértelmű lenne, hogy mi a helyzet.
- Tényleg? – kérdezek vissza rögtön mosolyogva. A tetszik kifejezés semmiféle érzést nem vált ki belőlem, már letisztáztam az erre vonatkozó információt. Van valami tök szuper abban a kinézetében, körülbelül ennyi, amit jelenleg én értelmezek. A helyesbítést hallva viszont egy pici szomorú villanás jelenik meg a tekintetemben, túl rövid időre ahhoz, hogy észrevehető legyen. Tudom, miért javítja ki magát, ő viszont ezek szerint nem tudja, hogy nem szükséges ezt tennie.
Emberi alak? – kérdezek vissza rögtön, ahogy az elijesztésről mesél. Nekem természetesen először valami cuki állat alak ugrott be, hiszen eddig csak helyes nyuszi fülekkel láttam őt. De az tényleg cuki volt, legszívesebben meg is simogattam volna őket, kíváncsiságból. De valahogy kétlem, hogy ott állattá változott volna. – Nagyon félelmetes volt? Nem látták átváltozni? Vagy pont az ijesztette meg őket?
Kérdések tömkelegét zúdítom szegény barátomra, és még vissza is fogom magam. Közben kényelmesen baktatunk a kis tavacska felé, mert hát na nyilván hova máshova mennénk, ha nem vízközelbe, ugye?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 9. 01:04 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
megérkezvén a valahova, kora délután |o| oo


- Állatként már láttad? Nyuszifülekkel nagyon cuki a női alakjában! – kotyogok közbe izgatottan, majd rögtön a szám elé is kapom a szabad kezemet és megrázom a fejemet, hümmögve, miszerint 'bocsi, közbevágtam, folytasd csak'. Pont ez az a dolog egyébként, amivel anno Riley felkeltette az érdeklődésemet, feloldotta a hangulatot, hogy képes legyek egyáltalán megszólalni nála. Szóval az átváltozásainak témája mindig is izgalmas volt számomra. De most inkább tényleg csöndben maradok és hallgatom azt, amit mesél a barátom. Az is éppen elég izgalmas. Sőt.
A tiszteltet kölcsönző kifejezésen elgondolkozom, majd ahogy jobban lefesti már kezdem érteni, hogy milyen lehet. Riley általános formájáról meg, amit láttam, csak annyit, hogy nem sokat fogtam ám fel belőle akkor. A hosszú ujjaira, na azokra emlékszem. De tény, hogy nem tűnt olyannak, mint amit most leír.
- Tehát valami kigyúrt, ijesztő alak lett, akiről rögtön lerí, hogy egy apró legyintéssel kiüt bárkit, aki kekeckedik vele – összegzem nagyjából az elképzelésemet. Nagyon félelmetes lehetett, mármint azoknak a beszólogatós ürgéknek biztos, de nyilván ez is volt a cél. Thomas meg teljesen el van ájulva ettől az új Rileytól, nyilván az is eléggé hozzátesz, hogy milyen körülmények között mutatta meg így magát Riley. Bár amúgy is eléggé imponáló tud lenni egy ember, nem muszáj még meg is védenie a másikat. Töprengve nézek magam elé, ahogy ezek járnak a fejemben. Mint ahogy akkor sem a folyosón, úgy most sem érzem azt, amit nagyon nagyon régen azokat az Annies fotókat nézegetve éreztem. Most leginkább kíváncsiságot érzek, meg némi elismerést, örömöt amiatt, hogy ennyire fel van dobva tőle, és némi kis aggodalmat. Igen, ez az, megvan mi az a gondolatfoszlány, amit keresgélek a sztori eleje óta.
- Elég durva dolgokat mondhattak, ha Riley szükségét érezte annak, hogy ilyen alakra váltson – jegyzem meg halkan. Ó nem, nem kérdezem meg, hogy mégis mit szóltak be. Biztos, hogy nem volt semmiség. Igazából ezzel csupán azt próbálom kifejezni, hogy erre gondolok, ez a meglátásom, ami vagy igaz, vagy nem. – És ezt az alakot fogja amúgy gyakrabban is használni, vagy csak ilyen végszükség esetére?
Visszább veszek egy picit a tempóból, bár eddig sem siettünk túlzottan, így viszont sejthető lesz, hogy hamarosan megérkezünk. Már látszik a stég, ami szerencsére teljesen kihalt. Jelenleg oda tartunk. Bár többféle elképzelésem volt, de végül emellett döntöttem. Arrafelé vesszük hát az irányt, hamarosan pedig már a kissé recsegő deszkákon sétálunk. A legszélén megállok, gyorsan szétnézek a vízfelszínen, majd észreveszem egy csónak sziluettjét a távolban. Tökéletes. Visszafordulok és rámosolygok Thomasra.
- Nos, az a bizonyos valahol egész pontosan itt van. De, lehet akár ott is – mutatok először a stégre, majd be a tó közepére. Amíg ezt elmondom a kis ladikocska már közelebb is ér hozzánk, felismerhetővé válik az idősebb úr, aki a csónakokat szokta bérbe adni. A bácsi a stég szélére kormányozza a csónakot, egy pálcaintéssel kiköti majd kecsesen „partra” lép, kissé megemeli a kalapját felém, majd biccent Thomas felé és fütyörészve elsétál a falu felé.
- Van kedved csónakázni egyet, vagy csak a benne lévő pokrócokat használjuk fel egy vízparti piknikhez? – ismét megkapja a választás lehetőségét tőlem a barátom, miközben finoman előre-hátra hintázok a lábamon. Mosolyom az állandósulni látszik, mialatt a mozdulatlan víztükrön álló csónak előrébb siklik, amíg a kötél engedi. Majd vissza az eredeti helyére. Gond egy szál se, nem kell evezni, a hydromágia ismét milyen jól jön.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 9. 19:32 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
kora délután |o| oo


Buta közbeszólásom mintha meg sem történt volna, legalábbis semmi reakciót nem váltanak ki Thomasból az elhangzottak. Egyáltalán, abszolút semmit. Furcsa. A rossz szóhasználat viszont persze, hogy válaszra készteti. Biccentek csupán rá, nem kezdek el magyarázkodni arról, hogy nem ilyen testépítős kigyúrtságra gondoltam, vagy az olyasmire, amire rámondjuk, hogy izomagyú. A többiből leszűrhető, hogy értem, miről beszél, csak néha olyan ügyesen tudok fogalmazni magyarul, mintha külföldi lennék.
Felszisszenek az átváltozás kiváltó okát hallva, és már nem is csodálkozom azon, hogy Riley olyan formát választott. Összeszorul a torkom, hiszen tudom, hogy ez mennyire mély sebeket ejt rajta. Fájdalmas téma. Az meg csak súlyosbítja a hirtelen rám törő érzést, hogy bár nem úgy, mint azok az emberek, de én is ezzel jöttem neki. Attól, hogy most ott volt vele a férfi, és megvédte, valószínűleg utána meg is nyugtatta, egy icipici öröm szivárog bele az amúgy pocsék érzések közé. Biztos jól végződött az a kis kiruccanás végül.
- Biztosan bármikor szívesen átvált neked abba, ha kéred, ha szeretnéd – osztom meg vele a véleményemet kedvesen. Nem hiszem, hogy Riley megtagadná ezt a kívánságot, valahogy nem tudom elképzelni, hogy ilyet tenne. Főleg, hogy ezzel mennyi örömet tudna okozni Thomasnak.
Megérkezünk a helyszínre, így egy időre magamba fojtom a további gondolataimat a témával kapcsolatban. Tudom, hogy hamarosan meg leszünk zavarva úgy is. Még jó, hogy tudom, én szerveztem az egészet. Izgatottan figyelem, hogy a barátom mit szól a fejleményekhez, ám ezt az érzést rövid időn belül felváltja a zavarodottság. Nem tetszik neki? Vagy azt se tudja, hogy mit mondjon, de tetszik neki? Vagy még túlzottan a felidézett események hatása alatt áll? Oké ez utóbbi eléggé valószínű mondjuk. Fejemet egy picit lejjebb hajtom, vállaim feljebb húzódnak, ahogy egy görnyedtebb pózt veszek fel. Feszélyez most ez a némaság, magyarázkodni támad kedvem tőle, vagy mentegetőzni; de inkább csöndben maradok, tudván, hogy csak értelmetlen dadogás lenne belőle. Egy szót sem szól, csak áll ott némán, majd rettenetesen hosszú idő múlva – nekem legalábbis annak tűnik – a csónak felé indul. Ez most akkor mi? Akkor vízre szállunk?
Kérdőn pillantok rá, majd sóhajtok egy aprót. Biztos azt akarja ezzel mondani. Különben hátrálna. Óvatosan lerakom a csomagot az egyik ülőrészre a gondosan összehajtott pokrócok mellé, majd visszamegyek Thomashoz a táskámért. Automatikusan nyúlok a vállához, és elkezdem levenni róla a pántokat, de szerencsére a mozdulat közben észbe kapok, hogy ez nem a legjobb ötlet. Ehhez tényleg túl nehéz a táska, megütné ha lejjebb csúsztatnám a szíjakat. Így hát még éppen időben fejezem be a műveletet, hogy még ne folytassa magától az útját a pánt lefelé, visszahúzom a kezemet és csak tartom felé. Egyértelmű, hogy mit szeretnék, talán az indoka is: lényegesen könnyebb lesz beülnie a csónakba, plusz súly nélkül.
- Szállj be kérlek – mondom csendesen és amíg ő ezt megteszi addig én feszülten figyelek a vízre, hogy meg se rezdüljön semmi sem. Így a ladikunk teljesen nyugodtan áll, semmi imbolygás, semmi mélyebbre süllyedés. Mintha nem is történt volna semmi. Majd a kötél eloldása után beszállok én is, óvatosan elhelyezkedem a fiúval szemben, a táskát a csónak aljába rakom le. Az majd később fog kelleni. Térdem finoman a barátoméhoz ér, mivel annyira messze nincsen egymástól a két ülőhely. Igaz ezt a érintkezést megszüntethetjük azzal, ha valamelyikünk picit oldalra csúszik, de nekem így tökéletesen megfelel. Kivárok még egy kicsit, majd elemi mágiával mozgásba hozom a csónakot, pontosabban a vizet körülötte, hogy arrafelé haladjon, amerre szeretném. Lassan haladunk csak, hiszen szokatlan ekkora tárgyat mozgatni, de legalább egyenletesen, billegés nélkül tesszük. A kis tavacska közepe táján megállunk, körbenézve csodálom a gyönyörű őszi színekbe borult fákat, a tó felszínén itt-ott úszkáló leveleket. Hát, nekem nagyon tetszik.
- Beszéltetek Rileyval a dologról, tudod a parton történtekről, meg a korábbiakról? – most már kettesben vagyunk, nem hallgathat ki minket még véletlenül sem senki, így visszatérek ehhez a témához, megkérdezve végre, ami már akkor a felmerült bennem, amikor mesélte, hogy már megint azzal jöttek neki. Közben az ölembe veszem a pizzás csomagot, készen arra, hogy kinyissam, amikor Thomas is úgy gondolja. Feleslegesen nem hűtöm ki a kaját.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 9. 21:37 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
kora délután a tavon |o| oo


Véleményem szerint nincsen abban semmi sem, ha megkéri a dokit, hogy váltson alakot. Bár lehetséges, hogy csak amiatt nem, mert én ezt majd meg fogom tenni. Úgy érzem, hogy hamarosan nem fogok szívinfarktust kapni attól, ha a mellettem ülő nő helyén egy férfit fogok látni. De persze, ha Thomas szerint nem ildomos ezt felhoznia neki, majd csak talál más módot erre.
- Ühüm – „mondom” bólogatva a táska kapcsán. Fantasztikus, hogy néha micsoda zseniális módon tudom én kifejezni magamat. De most aztán tényleg millió dolog van a fejemben a randival kapcsolatban is, és én még soha életemben nem szerveztem ilyet. Oké, ezzel nem mondtam semmi újat. Szóval eléggé a hatása alatt vagyok annak, hogy én szerveztem, meglepetéssel, póttervvel. Ahhoz is külön B tervet, ha valami miatt az mégsem lenne megvalósítható, vagy nem működne, plusz figyelek az időre, szóval mindenre. És persze izgulok, hogy mennyire fog tetszést aratni úgy az egész. És még mennyi minden van hátra. Na, még jobban izgulok. Remek.
- Ha tudsz, vagy szeretnél evezhetsz is ám, nem akadályozlak meg benne. Így olyan … egyszerűbb … varázslatosabb – alig láthatóan megvonom a vállamat miközben szavakat keresgélve próbálom kifejezni, igen, ezt én csinálom. Nem hiszem, hogy tudnék evezni, és nem szeretném most kipróbálni, mert azért nem olyan meleg a … ó … egek. Hydromágus vagyok az ég szerelmére! Mégis mi történne, ha vízbe esnénk? Gyorsan visszamásznánk a csónakba, megszárítanám magunkat, és iszonyat nagyot nevetnénk az egészen. Mindegy, így kicsit olyan, mintha mi csak utasok lennénk, és lenne egy kis láthatatlan figura a csónak orrában vagy valahol, aki evezne helyettünk. Mi ez ha nem romantikus?
- Meseszép, igaz? – kérdezem meg tőle mosolyogva, amint ő is körbekémlel. Még én sem láttam innen lombhulláskor a tájat, nyáron úsztam már a tóban, de hát az ugye más. Felteszem kérdésem, ám hamar rájövök, hogy nem szeretne már erről diskurálni. A lábamnak koccanáson csupán elmosolyodom, feltett szándékom finoman visszalökni az övét, ám hamar leteszek erről, amikor hozzámér. Csupán egy picikét rázom csak meg a fejemet, jelezve hogy semmi gond, igazán mókás volt, még ha a mozdulat oka nem is az. Közelebb csúszik hozzám, és egy pillanatra minden gondolat kiszáll a fejemből. Mit is akartam? Valami volt, valami fontos, valami ami miatt idejöttünk a tó közepére, távol mindenkitől. Jaj megvan!
- Oké – mondom, majd előrébb csúszok én is, nehogy lebillenjen a pizzásdoboz a lábamról. Térdem nekiütközik a másik ülőhelynek, de ez most nem annyira jut el a tudatomig. – Szóval, most már akkor elmondom, hogy miért is álltam elő azzal, hogy máshol együnk – kezdek bele, miközben vetek egy elégedett pillantást a legfelső pizzás dobozon szereplő S betűre. – Azért tartott annyi ideig a mieink elkészítése mert speciálisat kértem. Megcsinálták nekem, mert ott dolgozom, és mert besegítettem tegnap. Az étlapon nem szerepel, nem is fog soha, és kizárt dolog, hogy a közeljövőben ilyen készüljön. Egyetlen kitétel volt, amit be kell tartanunk: ne olyan helyen fogyasszuk el, ahol egy rakás ember látja. Ja és ne reklámozzuk. Ezért vagyunk most itt. Szóval tessék, íme a meglepi-speciál-pizza-Lau-módra – vigyorodok el, ahogy kinyitom a doboz tetejét, láthatóvá téve a sok kis minipizzácskát, amik különféle formájúak. Főként állat alakúak, cicák, kutyák, nyuszik, sárkányok, unikornisok – utóbbi kettőt mekkora szenvedés volt megcsinálni, te jó ég – de akad sima kör alakú is, amin minipók szövi a hálóját, sőt pár szívecske alakú is. Meg tényleg, mindenféle. Egy élmény volt előkészíteni a tésztát hozzájuk. Az ízük pedig egyrészt a fiú által választott pásztorpite, de van húsimádó, vega, sonka-gomba-kukorica, szóval hagyományosak.
A másikba van a sima pásztorpitéd. Jaj, és van forrócsokink meg narancslevünk is. A táskámba van két termosz - teszem még hozzá vigyorogva. Készültem, senki nem mondhatja, hogy nem.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 9. 22:40 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
kora délután a tavon|o| oo


Hol van az megírva, hogy csak egy meglepetés lehet? Ugye, hogy sehol. És miután már kellően felcsigáztam a barátom érdeklődését és kíváncsiságát fel is fedem a különleges ételt. Amiben semmi különleges nincs ugyebár valójában. Csak a forma. És hogy miért ilyen titkos? Hát mert naná, hogy az összes kis lurkó ilyen pizzát szeretne, ha megneszelnék, hogy mi bizony ilyet is tudunk. Persze amíg oda nem kerültem, addig senkinek eszébe sem jutott ennyi plusz munkát bevállalni, pár mókás mini falatért.
- Köszönik szépen – vigyorgok vissza a véleményt hallva. Bizony, klassz kis figurák. Az én kedvencem a minipolip, de abból csak két darab van. Sok helyet foglalnak a csápok ugyebár. De az a legcukibb.
- Máris – jelentem ki, és már nyúlok is a táskám felé, hogy előszedjem mindkét termoszt. Először az övét töltöm ki és nyújtom át neki - egy narancslét az úrnak -, majd kiszolgálom magamat is forró csokival. Vagyis, meleg csokival, mert hűtök a hőmérsékletén. Ha hirtelen feltámadna a szél, vagy hasonló, akkor majd jól fog jönni a meleg ital. Meg a pokrócok is itt vannak végszükség esetére.
- Hm, ezt kóstold meg – nyújtok oda egy nyusziformát Thomas felé, játékosan még imitálom is, ahogy ugrál. Engem határozottan a bolognaira emlékeztet az íze, de sokkal finomabb, mint amit otthon szoktunk csinálni. A helyzet viszont azt, hogy én elég hamar eltelítődöm a pizzától, végül is fél nap ez az illat van az orromban, szóval pár minipizza után inkább csak figyelem a barátomat, a tájat. Majd megindítom a csónakot, persze figyelmeztetés után. Na nem mintha nagyon himbálóznánk, a poharakban lévő ital is csak alig rezdül meg. Lassan, komótosan haladunk a tó másik partja felé. Egy szomorúfűzfát céloztam be, ami sárgás leveleit a víztükör fölé lógatja. Muszáj végigsimítanom rajtuk, annyira szépek.
- Jut eszembe, ma kaptam választ a biológiai anyámtól. Azt írta, hogy jó neki a kedd, úgyhogy eljön a faluba este. Kíváncsi leszek, hogy mit fog mondani – osztom meg a legújabb fejleményeket a barátommal. Arról beszámoltam neki, hogy milyen döntésre jutottam, meg arról is, hogy küldtem neki baglyot. Ezt még nem volt alkalmam elújságolni. – Ó, és mondhatod ám nyugodtan, hogy merrefelé csónakázzunk, ha valamelyik fa, vagy levél szimpatikus, odamegyünk. Az ugrálva elkapkodást azonban nem annyira ajánlom – utalok a tatyómban lapuló doboznyi cukorkára. Tényleg, még azt is meg kell majd kóstolni.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 10. 19:26 Ugrás a poszthoz

Edith




Kényelmesen lógatom bele a csupasz lábfejemet a vízbe, elégedetten dúdolgatva. Cipőm és zoknim természetesen mellettem hevernek. Nem érzem hidegnek a vizet, bár a legtöbb embernek annak tartaná. Nekem inkább kellemesen langyos. Persze bármikor tudnék változtatni rajta, de nem szükséges most.
Nem zavarom meg a mellettem üldögélőt, hagyom, hogy azt tegyen, amit szeretne. Ha szeretne tovább csacsogni akkor beszélgetünk. Ha csak üldögélni, akkor azt tesszük. Néha lopva rápillantok, hogy mennyire gondterhelt, próbálkozik-e esetleg valamivel, vagy csak élvezi a látványt, az érzést, a helyet. Ó, engem természetesen vonzott magához a víz, ahogyan mindig is tette. Azonban jelenleg szándékosság is van a helyválasztásban. Sokkal könnyebb úgy gyakorolni, ha nem neki kell a semmiből előidéznie a vizet. Kevésbé fárad ki a képességhasználatban. Márpedig az veszélyes tud lenni ha kimerítjük magunkat.
- Attól függ. Alap esetben valamiféle békét, nyugalmat, vonzást, örömöt az elemed közelében. Ha irányítani is szeretnéd, akkor viszont magára a vízre kellene koncentrálnod. Próbáld érezni, figyeld, ahogy mozog, ahogy reagál bizonyos dolgokra. Ahogy téged vonz a víz, úgy ő is érzékel téged, szívesen működik együtt veled, csak mondhatni kérned kell – megpróbálom szavakba önteni neki mindazt, amit én szoktam érezni. Nem veszem észre, hogy úgy beszélek a folyadékról, mintha személy lenne. Nehéz megmagyarázni igazából a dolgot, idővel rá fog érezni arra a kapocsra, meg fogja találni, hogy neki mi a kiindulópont.
Figyelem, ahogy kedvesen hozzáér a vízhez, és én azonnal meg is érzem a vonzódást, amit ez kivált. Már a Balatonban is éreztem, csak ott nem ennyire erősen. Jelenleg picit olyan, mintha mindketten mágnesek lennénk, és a vízmolekuláknak el kellene dönteniük, hogy kihez akarnak csatlakozni. Kiemelem a lábamat inkább, és törökülésbe rendezem magam. Ne bonyolítsuk a dolgot neki.
- A részed, hozzád tartozik. Döntsd el, hogy mit szeretnél csinálni, és próbáld meg elképzelni, ahogy ez megtörténik. Az sem baj, ha nem sikerül elérned, hogy azt tegye a víz, amit szeretnél. Akkor megpróbálod még egyszer, vagy máshogy. Senki sem tudja azonnal tökéletesen uralni az elemét. Baj pedig nem történhet, itt vagyok, segítek ha szükséges – mondom neki halkan, kedvesen. Nincs mitől tartania. Meséltem már neki, hogy én miket szerencsétlenkedtem össze, amíg sikerült az alap dolgokat elsajátítanom. Támogatni jöttem, nem pedig kinevetni. Amit amúgy sem tennék. Nyugalom, próba szerencse.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 10. 20:15 Ugrás a poszthoz

JG


új tanév első hétvégéjén |o


Nem zavar meg a kérdéssel, egyáltalán nem. A kis intés után gyorsan megrázom a fejemet, majd felemelem az ujjamat egy apró bólintás kíséretében, jelezve ezzel, hogy nincs semmi gond, majd mindjárt válaszolok erre. Csak félő, hogy elfelejtem, amit épp elkezdtem, így nem kanyarodok ki a gondolataimból azonnal.
- Eddig nem tettem, de most már igen. Remélem, hogy sokáig tudok majd egy helyen dolgozni, és nem kell majd másik után néznem – bólintok végül amikor eljutok odáig, hogy feleljek.  Egyelőre nem részletezem, hogy miért pont most, és miért fontos az, hogy rendszeres legyen a munkahely. Nem azért, mert nem szeretném megosztani az információt, csupán nem szeretném untatni, vagy letámadni a tanáromat.
- Igen, egészségesebb, de nekem igazából az mindegy. A faluban sok az ember, zajos. A zöldben azért nyugodtabb sokkal, békésebb – osztom meg a véleményemet. Na igen, a koccanásveszély is nagyobb sok ember között, de nem emiatt nem futok ilyen helyeken. Nem szoktam zenét hallgatni közben, így tényleg fontos a csendesebb környezet. Kora reggel, meg késő délután kevesebben szoktak kinn lenni a kedvenc helyeimen. Az összeütközésen felett meg már egész jól napirendre tértem. Főleg a tea megérkezése után. Nem teketóriázok sokat, már iszom is, azonban a figyelmemet nem kerülik el Jang mozdulatai.
- Hűtsek rajta egy kicsit, hogy ne égessen? – kérdezek rá kedvesen, miközben vékony jégréteg lepi be a mézes üvegcsét, példával támasztva alá, hogyan képzelem el azt a tea ihatóvá tételt. Nyilván nem fogok jégkockát rakni a teába, felhígítaná az isteni nedűt.
- Tényleg? – kérdezek vissza kapásból egy kicsit meghökkenve, ahogy választ kapok a kérdésemre. Eléggé olyannak tűnt, mint aki világ életében erre a szerepre készült. Elmosolyodom a kis kiegészítésen, nem is feltételeztem azt, hogy ne szeretné csinálni. Látszik rajta, hogy tetszik neki ez a munka. Legalábbis nagyon úgy érzem, abból, ahogy tanít. Egy kicsit oldalra döntöm a fejemet, mielőtt egy újabbat kérdezek. – Több opció is volt, és végül inkább efelé billent a mérleg nyelve?
Vajon már kezdi sejteni, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy mi alapján lehet eldönteni például, hogy merrefelé induljon az ember, ha nincs konkrét elképzelése? Mostanában elkezdett foglalkoztatni ez a dolog. Zavaró, hogy pontosan tudtam, hogy mi felé szeretnék majd tovább tanulni, de már egy ideje úgy érzem, hogy az még sem érdekel úgy igazán. A gond csupán az, hogy fogalmam sincs, hogy mégis mi az, ami érdekel. Tudom, fordulhatnék valamiféle pályaválasztási tanácsadás felé, meg bőven ráérek még ezzel foglalkozni, de egyrészt nem szeretek csak úgy akárkivel beszélgetni ilyenekről, másrészt meg mostanában túl sokat kellett töprengenem a jövőn ahhoz, hogy ne kezdjek el ezzel is foglalkozni.
- A Félszeműben. Vagyis ott fogok, holnap kezdek – felelem egy vállvonás kíséretében, mintha nem izgulnám magam halálra attól, hogy fog telni az első munkanapom. – Felszolgálok majd. Odahaza a szüleim boltjába is kisegítettem, bár ott nem kaját árultunk. Remélem ezzel se lesz gond.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 11. 21:22 Ugrás a poszthoz

Thomas


 
kora délután a tavon|o| oo


Nem igazán tudom még úgy hova tenni magamban ezt a fejleményt. Persze, kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani. De tényleg, fogalmam sincs, hogy mire számítsak. A legegyszerűbb hát ha pontosan olyan sztoikusan vélekedek az egészről, mintha csak azon tanakodnék, vajon rántotta vagy tükörtojás lesz-e másnap reggelire. Teljesen mindegy, mindkettő megfelel. Magamat ismerve aznap leszek csak ideges. De akkor is feltett szándékom egyedül találkozni vele. Iszonyatosan jól esne,nagyon örülnék neki, ha Thomas elkísérne és tudom nagyon jól, hogy csupán kérnem kellene már jönne is. Azonban úgy érzem, hogy ezen inkább egyedül kellene átesnem. Utána úgyis azonnal ellátom őt információkkal.
Végigtaperolom a sárga fűzfaleveleket, néha felnevetve, ahogy megcsikiznek, majd kormányzom is a kívánt irányba a csónakot. Nem hiszem, hogy túl sokan megközelítenék így a fákat, elvégre arrafelé már nem annyira a mély a víz, simán zátonyra lehet futni. Persze ezt is megoldom, hogy nekünk ilyen gondunk ne legyen.
- Egészségedre! Hoztam sütit is, vagyis inkább édességet – árulom el ártatlanul mosolyogva. Még szép, hogy hoztam … vagyis egészen pontosan Thomas hozta, mivel ő cipelte a táskát. De ez most mellékes. Keresztül-kasul bejárjuk a tavat, mindig kiszúrunk egy szimpatikusabb facsoportot, ami felé elkanyarodunk, miközben egyik téma követi a másikat.
- Pe-persze – felelem egy kicsit meghökkenve és megszüntetek mindenféle irányítást. Meg is billen egy kicsit a csónak, ahogy a víz visszaveszi az uralmat. Óvatosan segítek csak rá, hogy jobban érezhető legyen a ringatózás. Éppen megkérdezném, hogy így jó-e, amikor a barátom elkezd helyezkedni. Félrebillentett fejjel figyelem, próbálok rájönni, hogy vajon mire készül. Pont most lenne könnyebb dolga, ha még nem ringatóznánk, de sebaj. Áh, értem már! Kényelembe helyezi magát. Hát, engem sem kell kétszer kérnie, az egyszer tuti. Lepakolom gyorsan a pizzás dobozokat, visszazárom a kulacsokat, majd először is odanyújtok neki egy pokrócot, párna gyanánt tökéletes lesz. Majd felállok egy nagy mosollyal az arcomon, hogy csatlakozzam hozzá.
- Hoppá, ezzel nem számoltam – kuncogok fel, amint megbillen a csónak a mozdulatomtól és kis híján keresztül esek a lábtartóként szolgáló deszkán. Miért is gondoltam, hogy ez nekem olyan egyszerűen fog menni? Rémesen rossz az egyensúlyérzékem. Óvatosan egyenesedek fel újra, lábamat átemelem a deszkán és csak ez után ülök le, noha nem ez a leglogikusabb módszer. De, legalább stabilan vagyok, egy darabig. Oké, ez az imbolygás kikészít, de akkor se állítom le a ringatózást. Nem és kész! Megoldom, valahogy akkor is megoldom.
- Oké, azt hiszem meg vagyok – jelentem ki hosszadalmas kínlódás után, bocsánatkérő mosollyal az arcomon. Hát ez ciki volt. De végül csak sikerült elhelyezkednem esés nélkül. Voltak rizikós pillanatok azért bőven. Felpillantok a felhőkre én is hangosat szusszanva ettől a békés, nyugalmas érzéstől.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 14. 19:23 Ugrás a poszthoz

Edith




Persze, hogy meg volt benne alapból! Még jó, most csak erőteljesebbé vált az érzés. De érzi ő is azt a kapcsolatot, ebben biztos vagyok. Csak idő kell, míg rátalál, ráérez. És nála nyilván teljesen más, mint nálam volt. Eszembe jut viszont valami, amire lehet, hogy lehetne építeni eleve. De buta vagyok, hogy nem ezzel kezdtem kapásból! Egyelőre azonban csak figyelem a lányt meg a vizet nem szólalok meg megint, nem akarok zavarni.
Elmosolyodom viszont azon, ahogy ráköszön. Aranyos, nekem sosem jutott eszembe így megszólítani az elemem. Nem éreztem szükségét. Ó, na rászánja magát, hogy tegyen valamit, szuper. Érdeklődve figyelem a mutatványt, bár nem annyira a szememmel, sokkal inkább érzékeléssel. Érzem a vízmolekulákat, a reakcióikat. Ekkor Edith óvatosan felteszi a kérdést, hogy mi zajlik körülötte, én pedig elmosolyodom. Ó nem, ilyet nem játszunk.
- Nézd meg magad – mondom neki kedvesen. Nem kellene félnie attól, hogy esetleg semmi sem történik. Teljesen normális dolog, gyakorolni kell. Benne van a képesség, ezt világosan érzem én is, a prof is, a víz is.
- Mennyire vagy most nyugodt? Tudod, az fontos, biztos elmondta milliószor a prof, hogy relaxáció meg miegymás. És … bocsi, hogy ezt kérdezem … de … milyen körülmények között jött elő a képességed? Esőt idéztél, vagy cunamit, vagy érted … mit csinált a víz először?
Most már meg merem kérdezni, bár nem szokás erről faggatni a másik elemist. Negatív élmények fűződnek általában ehhez, vagyis az váltja ki. De lehet, hogy jó támpont lenne, ha arra koncentrálna, ahogy a víz először megjelent neki. És azt a viselkedését megfogni. Én ezért próbáltam először megidézni a cseppeket a tenyeremben, mert nekem az ujjaimon jelent meg először, mintha esett volna. Azt is képzeltem el mindig, hogy vizes, nyirkos lesz a tenyerem az esőtől, vagy attól hogy vízbe nyúlkálok.  Edithnél viszont nem biztos, hogy működne. Ó és a másik fontos dolog:
- Az elemis lényed nagyon sokat tud ám segíteni koncentrálni is meg minden, eleinte nem árt magad mellett tartanod, amikor gyakorolgatni szeretnél. Utána meg úgyse tudod lerázni magadról sok esetben.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 15. 20:10 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este | |o


Amíg játszom, addig teljesen megfeledkezem arról, hogy hol vagyok, meg hogy kivel. Sőt azt is, hogy milyen céllal indultam én el úgy egyáltalán. Csak a digitális zongora létezik és én. A tökéletes hangja, a billentyűinek fantasztikus érzete az ujjaim alatt. Amint az utolsó hangok is elhalnak és már bennem sem rezegnek tovább akkor már újra a jelenbe vagyok. Igen, hangszert venni jöttem. De nem ezt.
Szomorú vagyok, ugyanakkor nagyon boldog is. Játszhattam, végre újra játszhattam. És még ha nem is sikerül találnunk egy árban nekem való hangszert, nos akkor is borzasztóan hálás leszek a férfinak, pusztán ezért a lehetőségért. Türelmesen várom, hogy mit tud nekem ajánlani, szerinte mi az, ami nekem megfizethető. Valamiféle régi darabról lesz szó, de az sem baj, egyáltalán nem. Csak működjön és … mi? Az enyém lehet? Micsoda? Melyik? Miről maradtam le?
Értetlenül nézek hát rá majd lassan követem a tekintetét a tekintetemmel. Picit eltátom a számat a meghökkenéstől, pár pillanatig nézem a hangszert, majd lassan újra a férfire nézek. Viccel, tuti, hogy csak viccel. Arcomról jól leolvashatóak a gondolataim miszerint nem hiszem el, amit hallok. Lehet, hogy az enyém lehet tényleg, de nem így. Az árról például nem beszélt még. Összeráncolt homlokkal hallgatom tovább, majd figyelem, ahogy elindul. Ösztönösen mozdulok meg, hogy a köztünk lévő távolság helyreálljon, bár most nem érzem az ilyenkor megszokott kellemetlen szorítást a gyomromban. Azt nem mondom, hogy semmi furcsát nem tapasztalok, mert de, csak épp nem a pánikra utalókat.
Már felfogtam, hogy tényleg erről a hangszerről beszél, ám arra várok, hogy mondjon valamit a költségekről. Az arcát tanulmányozom, de semmit nem tudok leolvasni róla, így hamar a hosszú ujjakra terelődik a figyelmem és a penna sercegésére a pergamenen.
- Még nem mondta meg, hogy mennyibe kerül – jegyzem meg halkan továbbra is a kezét figyelve. Nagyon nem szívesen emlékeztetem rá a férfit, de még is csak jobb már most tisztázni ezt, mielőtt még beleélem itt magam a dologba. – De kétlem, hogy megengedhetném magamnak. Mindenesetre kedves Öntől, hogy áruba bocsátaná a sajátját.
Fel sem merül bennem, hogy csak úgy, ingyen odaadná. Ez teljesen ki van zárva. Nem, kizárt. Szóval, bár tényleg nem semmi, hogy eladná ezt a darabot nekem, és elképesztően jó is lenne megvenni, de nem az én pénztárcámnak való. Szerintem senkiének nem, ha már itt tartunk. Jó lesz nekem valami régi darab is. De nem sürgetem, hogy ajánljon nekem valami mást, talán gyermeki módon mégis abban reménykedem, hogy valami csoda folytán ... áh nem. Inkább csak nem akarom, hogy számonkérőnek vagy ilyesminek tűnjek, ha már ennyire kedves és nagylelkű volt velem.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 17. 20:15 Ugrás a poszthoz

Edith




Picit összehúzom a szemöldökömet, ahogy a vizet figyelem. Nem Edithet nézem, így nem látom azt, hogy kellemetlenül érzi magát, mert tanúja voltam a sikertelenségének. Amúgy nem gondolok róla semmi rosszat. Mindenki hibázik, a tanulási folyamat alatt meg aztán főleg. Akkor sem gondolnék róla rosszat, ha cunamit idézett volna elő. Lázasan töprengek, hogy tudnék neki segíteni és csupán akkor pillantok rá, amikor válaszol. Halványan rámosolygok.
- Nyugodt voltál. Már nem vagy annyira az – javítom ki finoman. Nem mintha belelátnék, csak feltételezem, hogy kevésbé nyugodt egy ilyen kudarc után. Ám láthatja rajtam, hogy nem fogok belemélyedni ennek a részletezésébe. Inkább figyelek arra, amit a továbbiakban mond. És azt, ahogyan teszi. Azt tudom, hogy negatív élmény, de hogy pontosan miféle azt nem. Eléggé ijesztő az tény, nem csodálom, hogy nem szereti felidézni.
- Értem, tehát segített – bólintok egyet, és én ennyivel ki is egyeznék, ám folytatja. A növény eltűnést én sem tudom megmagyarázni, a felszínre kerülést azt már igen, az egyértelműen a víz intézte. És ó, hát igen, a légzés.
- A víz segített a felszínre, az biztos. Simán tudsz majd haladni a vízben anélkül, hogy bármit is csinálnál. És igen, tudsz lélegezni alatta. Az nagyon klassz, bár ijesztő elsőre – rámosolygok igyekezvén oldani a benne keletkező feszültséget emiatt. – Gondolj bele, simán búvárkodhatsz majd bárhol, bármeddig.
Tovább gondolkodom, hogy mi segíthetne, eszembe is jut az elemis lény, amire Edith eléggé kirobbanóan reagál. Csupán fogalmam sincs, hogy mit.
- Maxwell? – kérdezek is vissza kapásból. Elképzelésem sincs róla, hogy az meg kicsoda-micsoda. Azt se tudom, hogy milyen lénye van a lánynak ha már itt tartunk. Mindenesetre kicsit szokatlan, hogy nincs itt vele. Emlékszem Benito itt sertepertélt körülöttem, amikor a legelső gyakorlatokat végeztem és vizet idéz….ó! Hát persze! Nem irányítani tanuljuk meg először, hanem előhívni. De buta vagyok!
- Oké, van egy ötletem. Tudod milyen érzés ha vizes a tenyered, vagyis most is az … na várj egy kicsit – kezdek bele a felvázolásába a tervemnek, majd rögtön abba is hagyom azt. Nem lesz az úgy jó. A lány kezére koncentrálok, és szépen elpárologtatom róla a vizet, hogy száraz legyen. Na, kezdjük előlről. – Szóval koncentrálj arra, hogy milyen érzés amikor vizes a tenyered, képzeld el. Ha már úgy érzed, hogy vékony réteg borítja, még ha nem is láthatóan, akkor pedig sűrítsd be egy pontba. Mintha labdát tartanál. Idézzünk vizet a semmiből.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 22. 20:09 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este |o



Tudtam én, hogy itt valami félreértés lesz! Azt mondja, hogy nem adná el. És nem is az övé, mert csak kipróbálja. Gondolom utána vissza kell adnia, vagy nem? Akkor miért akarta eleve nekem eladni? Hát ez nekem egyre zavarosabb. Ez pedig lerí rólam, ahogy az is, hogy ha ezzel akart volna meggyőzni, hát nem sikerült.
- De, akkor vissza kellene adnia, nem? Ha egyszer csak azért kapta, hogy kipróbálja és véleményt adjon róla. Nyilván nem adnak csak úgy egy ilyen hangszer oda akárkinek – elhallgatok és kissé félrebillentett fejjel nézek a férfira. Kezdem egyre valószínűbbnek tartani, hogy  így van. Viszont, akkor ki a csoda ez a fazon? Nagy hírneve lehet hogy egy ilyen méregdrága dolgot csak úgy odaadjanak neki a véleményéért cserébe. Játszani nagyon tud az biztos, de ennyi nem elég ehhez. Egyre rejtélyesebbnek találom őt.
- Ingyen? – húzom fel kérdőn a szemöldököm. Nem szokás csak úgy ingyen odaadogatni egy ilyet másoknak, még akkor sem ha a tulajának nem jelent semmit. Egy vagyont lehet érte kapni ugyanis. Belenézek a fura szempárba és ahelyett, hogy újabb kérdést tennék fel, csak bólintok egyet. Értem, amit mond, értem, hogy nekem adja, ingyen. Látom, hogy őszintén így gondolja. És azt kellene mondanom, hogy én ezt nem fogadhatom el, de csak fürkészem őt némán és hallgatom a kis monológot. Tiszta sor, hogy csak a munkát kell megfizetnem, és hogy akkor csináltatom meg, amikor csak akarom. Tehát ha akarnám, akkor most rögtön simán kisétálhatnék ezzel a csodahangszerrel a hónom alatt csak úgy?
- Miért? Miért adja csak úgy nekem teljesen ingyen? Mi … - akadok meg egy kicsit, hiszen annak, hogy mi ebben neki az üzlet elég hülye kérdés lenne. Semmi. Az ezt követő gondolatom pedig nem csupán a hosszú évek alatt belém ivódott bizalmatlanság eredménye. Ám megkérdezni azt, hogy mit akar tőlem nem tűnik túl jó ötletnek. A végén még őszinte választ kapnék rá, amitől pánikot kapnék. Vagy hazugságot, amiről tudnám, hogy az. Egyik sem a legjobb. – Miért ilyen kedves velem?
Mintha ez a kérdés nem ugyanazt jelentené, ha jobban belegondolunk. Ám én inkább úgy értettem, hogy a hórihorgas alak tudja jól, hogy én nem engedhetek meg magamnak egy ilyet, sőt, és ahelyett, hogy vállat vonva kisétálna innen … nos inkább segít. Miért? Közben pedig már kezd ébredezni bennem az öröm, a remény, hogy tényleg megkapom a hangszert. És a horribilis összeg helyett, nos megúszom egy kevésbé horribilissel, amit ráadásul még csökkenteni is tudok.
- Az vagyok, pár hónap és 18 leszek – még mindig nem tudtam megszokni, hogy ebben a világban egy évvel korábban érik el az emberek a nagykorúságot. Követem a tekintetemmel a mozdulatát, bár már láttam a pergament. Nem igazán olvastam el, mert nem sok értelmét láttam. A véradás része rendben van, csak épp gőzöm sincs, hogy miért fizetnék kevesebbet az áruért pár csepp vér miatt. Ennyire nagy a hiány a kórházban vagy tudom is én hol? A többi boltba is van vajon ilyen, szerintem még nem láttam.
- Valamilyen speciális célú a szervezet, amit így támogatnak? Beteg gyerekeket vagy ilyesmit? Vagy csak úgy az általános vérhiány elkerülése miatt jótékonykodnak? – kérdezem meg kíváncsian. – Ha túl sokba kerülnének a változtatások akkor lehet, hogy élek a lehetőséggel. Még sose adtam vért.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. október 27. 18:36 Ugrás a poszthoz

Edith




Nem kezdem el ecsetelni a lánynak, hogy később olyan lesz ez, mint egy lélegzetvétel. Nem hiszem, hogy most nagyon javítana a kedélyállapotán, hogy tudja, hogy még milyen sok munka áll előtte. És addig mennyi kudarc fogja érni. Minél többet gyakorol annál könnyebb lesz, csupán rá kell éreznie.
- Amúgy nekem is sok időbe telt mire rászántam magam, hogy kipróbáljam a víz alatti légzést meg ilyeneket – súgom oda a lánynak, hogy tényleg nem sürgős neki semmi sem, amúgy is mindenki a saját tempójában halad. Én csak egyet tudok tenni, tanácsokkal ellátni, megosztani vele az én dolgaimat, amikből remélhetőleg okul, leszűr belőle dolgokat és a saját stílusára formázza.
- Klassz neve van, és nem csodálom, hogy a frász törte ki Iridistől – vigyorodok el a történet hallatán, majd összeráncolom a homlokomat egy kicsit. Ebilen, ebilen, ú ők nagyon menők valamiért, de miért is? – Nem ők azok, akiknek a tollával lehet színesen írni? Mintha az ebilen lenne az, vagy nem?
Töprengek még egy darabig, majd visszaterelődnek a gondolataim a mostani helyzethez, és előállok a megoldással. Remélem, hogy tényleg megoldás. Edith szugerálni kezd, én pedig derűs nyugalommal viszonzom a pillantását, amíg el nem vonja a tekintetét, és próbálkozni nem kezd. Mozdulatlanul figyelem hol a lány arcát, hol pedig a tenyerét. Még akkor sem mosolyodom el, amikor meglátom az első cseppet megjelenni, nehogy elvonjam ezzel a reakcióval a figyelmét. Egy cseppet követ még egy, majd egy pici vízlabdaccsá állnak össze, végül pedig a füvön köt ki.
- Bizony, nagyon szép volt – dícsérem meg szélesen mosolyogva a lányt. Maga a vízgömb is, meg az, ahogy csinálta az is. Újra próbálkozik, láthatóan feldobva a sikerélménytől. A forma nem tökéletes, de ugyan kit érdekel az most? A lényeg, hogy vizet idézett a semmiből.
- Ott bizony! Nagyon ügyes vagy! Viszont ne merítsd le magad, inkább hagyj szünetet két próbálkozás között, hogy fel tudj töltődni, nehogy gond legyen belőle – figyelmeztetem erre, hiszen én sajnos jártam már úgy, hogy nem figyeltem erre, annyira örültem a sikernek. Edith még egy ideig gyönyörködik a művében és persze vele együtt én is, majd ugyanarra a sorsra jut ez a kis labda is, mint az előző, a földre hull. Kezd lehűlni az idő amúgy is, szóval egy darabig még beszélgetünk a vízparton ülve, majd inkább arra a döntésre jutunk, hogy ideje visszatérni a meleg kastélyba. Útközben persze, hogy folytatjuk a vizes sztorizgatást teljesen feldobottan a sikerélménytől.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 4. 19:16 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Nem szoktam még meg teljesen az új helyem. Imádok ugyan ott lakni, és mindig is arra vágytam és vártam, hogy mikor lehet megint saját szobám, mikor állhatok a saját lábamra … de valahogy most mégis kicsit furcsa, hogy el is értem. A kastély zsongása, a szobánk állandó élettel telisége után ez azért nagy változás. És a fene sem gondolta volna, hogy ennyire megszokom az állandó ricsajt. Mondjuk nem vagyok túl sokat itthon hétközben, azt meg kell hagyni. Heti háromszor suli után meló. Meg még ott vannak az őrjáratok is. Hétvégén is az egyik nap fixen dolgozom. Nem unatkozom az tény.
Ráérősen baktatok az utcákon, így hogy nem a kastélyból jövök bőven ráérek. Meg amúgy is, nézelődöm, hátha látok valamit, ami kellene otthonra. Nem öltöztem fel túl melegen, úgysem leszek sokat a szabadba, a vékonyabb pulcsimra csupán egy átmeneti kabátot veszek fel, de azt se cipzározom össze. Amint beérek az étterembe rögtön meg is látom Danát és egy széles mosollyal az arcomon oda is sétálok hozzá, hogy lerakjam a kabátot mielőtt szerzek valami harapnivalót.
- Szia! Klassz a ruhád! – köszönök rá, majd gyorsan elnézést kérek és már a pultnál is állok nézelődve. Hm. Mit is egyek. Az igazság az, hogy nem is vagyok éhes, így végül egy könnyed cézár saláta mellett döntök egy kancsó jeges teát kérve mellé. Igen, egy egész kancsónyit, és igen, jegeset. Furcsán néznek rám emiatt, de nem foglalkoztat különösebben a dolog, úgy sétálok vissza a lányhoz, mintha észre se venném a meghökkent pillantásokat a többi vendégtől.
- Szomjan halok – tudatom vele mialatt töltök magamnak egy pohárnyi italt és már le is húzom az egészet. Majd újratöltöm de ezt már csak lerakom az asztalra. – Mizujs? Milyen a harmadév? Vettél fel új tárgyakat?
Árasztom el rögtön kérdésekkel az eggyel alattam járó szöszit. Ha nem költöztem volna el, akkor ezeket már rég átbeszéltük volna. De hiába voltam pár hetet még a közös szobában, nagyjából esélytelen volt velem szót váltani a meló, a lakáskeresés, és az intézkedések miatt. Na nem baj, most majd jól bepótoljuk! Időm, mint a tenger, felőlem egész nap csacsoghatunk!
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 5. 18:54 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Pont jól is jön, hogy elmegyek még ennivalóért, ugyanis nem tudok mit kezdeni ezekkel a kedves szavakkal. Zavarba hoznak. De szerencsére ez a kajálda másik végéből úgysem szűrhető le, szóval jó, hogy kabátos időszak van. És még jobb, hogy nem akartam a fogasra reptetni.
- Futottam – mondom neki két korty között, majd miután végre kiürült a poharam és nem akartam már szomjan halni rendes választ is adok neki. – Mármint nem ide, hanem úgy egyébként. Észre se vettem, hogy sokkal hosszabb távot tettem meg, mint szoktam.
Általában futás közben hagyom, hogy az elmém oda tévelyedjen, kanyarodjon ahova csak szeretne. Nem gondolkodom, szó szerint nem, csak felidéződnek dolgok, más szemszögből kerülnek megvizsgálásra. Kellemes mindezt egy ütemre tenni, viszont mostanság lett bőven felidéznivalóm, és már régen nem futottam. Szóval, na igen. Hirtelen széles mosolyra húzódik a szám, ugyanis eszembe jut, hogy Dana rángatott bele ebbe a sportba. Hű, már nem is emlékszem mikor, nagyon nagyon régen volt. A mosdós biccentésre nem reagálok, nem fogok állandóan mosdóba rohangászni ennyi innivalótól.
- Tényleg? Na az tök jó! Hallottam, hogy évfolyamelső lettél, gratulálok! – mondom vidáman. Őszintén szólva én se ismerek rá a lányra. Tanul, méghozzá sokat és jól, és még sok tárgyat is vesz fel. És még tanársegéd is lett?! Lehet, hogy Bencének igaza van, és tényleg megváltozott Dana a jelvény hatására? Vagy csak szimplán kezd benőni a feje lágya?
A tekintetemben főként büszkeséget láthat, elismerést, és örömöt. Na meg persze kíváncsiságot, hiszen már meséli is, hogy is lett őbelőle tanársegéd. Közben felszúrok a villámra pár falatot, de csak tologatom a tányéromban jobbra-balra. Mondanám, hogy annyira leköt az, amit mesél, hogy nem tudok az evésre koncentrálni … de igazából, tényleg nem vagyok éhes úgy igazán. Sőt, enyhe rosszullét kerülget. Félre is tolom a tányéromat úgy, ahogy van.
- Az azért elég érdekes módszer, hogy leszíjaz egy székbe, hogy menekülni se tudj – csóválom meg a fejemet, őszintén szólva ez azért nagyon durva. És akkor maradjunk csak ennyiben, és ne gondoljuk tovább. – Örülök, hogy helyt álltál, meg hogy megkaptad a munkát.
Belekortyolok a teámba, majd rájövök, hogy milyen butaságot feltételeztem én. Még, hogy hirtelen egy csapásra megjavul a lány. Ugyan, dehogy. Elloptak egy festményt és elküldték jó messzire.
- Ne mondj erről többet – mondom gyorsan felemelve mindkét kezemet, szinte védekezően. – Egyrészt ez nem hiszem, hogy dícséretes dolog, másrészt prefektusként példát kéne mutatnod, méghozzá jót. Harmadrészt meg prefektus vagyok, és inkább hagyjatok ki a csínyeitekből.
Tudom, hogy nem fogom tudni se őt, se a fiút megrendszabályozni, szerintem maximum az új igazgatónknak sikerülne a dolog. Szóval tényleg jó lenne, ha nem keverednék bele túlzottan. Mert feladni őket nem szeretném, és ha megkérdeznek, hogy mit tudok az ügyről, hát akkor meg nem fogok hazudni. Az a legjobb hát, ha tényleg nem is tudok semmit.
- Fú, hát eléggé be vagyok táblázva. Tudod, suli után melózok a pizzériába, meg itt volt ugye a költözés, a prefi lét, és még ráadásul fel is vettem az összes tárgyat. Nem unatkozom – vonok vállat vigyorogva. Majd a mosolyom még szélesebbé válik, ahogy a gondolataim az otthonomra terelődnek. És mindenre, ami azzal kapcsolatos.
- Ó, hát az valami fantasztikus – sóhajtok egy nagyot kissé révetegen – Tudod egy ház felső szintjét vettem ki és van saját fürdőm, konyhám, szobám, olvasókuckóm. Fantasztikus. Nem nagy az egész, és eléggé régi maga a ház is, meg a berendezés is olyan, de nagyon imádom. Benito borzasztóan élvezi a nagy teret. A negyedik év klassz, végre már tudok hoppanálni is. Beköltözött valaki a szobába, vagy ketten vagytok Dankával? Ti most egy évfolyamban vagytok, nem?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 8. 20:44 Ugrás a poszthoz

JG


új tanév első hétvégéjén |o


Hálásan mosolyogva nézek a tanárnőmre a kedves szavai hallatán, még ha én nem is tudom így biztosra venni a dolgot. Biztos, hogy mindent el fogok követni, hogy jól teljesítsek, meg hogy beilleszkedjek meg hasonlók. Hogy szeretni mennyire fogom, hát azt nem tudnám megmondani.  Érdekel a munkakör, meg tetszik is így első hallásra, aztán majd meglátjuk. Az biztos, hogy pár nap után, vagy pár hét után nem fogom feladni a dolgot. Idő kell mire beletanul az ember valamibe.
Érdekes ez az elemis dolog, a legtöbben meglepődnek rajta, pedig ott virít ám a bal csuklóm belső oldalán a jel. Bár lehet, hogy nem annyira ismertek ezek a szimbólumok, na mindegy. Már megszoktam ezeket a furcsálló pillantásokat, vagyis inkább észre sem veszem őket. Nekem már teljesen természetes a dolog. Óvatosan hűtöm le az italt, figyelve a hőmérsékletének változására, aztán amikor én már ihatónak ítélem akkor megállok és várok, hogy tényleg megfelelő-e úgy.
- Szívesen, szeretek elemizni – mosolyodom el sugárzóan, ami csak lassan vált át töprengőbe. Olyan dolgot kérdeztem meg ugyanis, amiről nem szívesen beszél a teázó partnerem. Elég könnyen észreveszem, és rögtön bólintok is egyet, amint válaszol. Pedig nem a szavaira reagálok, nem is a kérdésre, hanem arra, hogy értettem a terelési szándékot.
- Úgy jöttem ide, hogy tudtam mit szeretnék csinálni. Első év feléig körülbelül ez így is volt. Aztán … rájöttem, hogy még sem. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nem nekem való. Szüleim természetgyógyászok, és úgy voltam vele, hogy mineropathológus szerettem volna lenni, szeretem az ásványokat. De, nem nekem való. És fogalmam sincs, hogy mibe vagyok jó, mihez van tehetségem, és ez zavar – vonok vállat mintha nem lenne annyira lényeges. Pedig dehogynem. Mindig is tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, még a muglik között is. Aztán eljöttem ide, teljesen új világ és van ami totálisan nem nekem való – a seprűlovaglás például - , de hogy mi az, ami nekem való, hát az passz. – Tudom, még van időm kitalálni. Majd lesz valahogy.
Teszem hozzá csendesen, mert tényleg azért ez nem ok az elkeseredésre. Úgyis lesz valahogy, és ha már kitaláltam, hogy mit szeretnék csinálni, akkor már teljesen sínen leszek. Mint, amikor kitaláltam, hogy munkát keresek és elköltözök. Mire kettőt pislogtam, már lépéseket is tettem az ügy érdekében.
- Igen, meg nem árt ha tudom is fizetni valamiből a lakbéremet, ha már elköltözöm otthonról is, meg a kastélyból is – hunyorgok derűsen a pohár pereme fölül. Bele is kortyolok újra, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy szeretném kifejteni az okokat. Szerintem ez is éppen elegendő információ, hogy nem csak azért megyek dolgozni, mert nincs jobb dolgom, vagy mert meg szeretném venni a legújabb laptopot vagy akármit, amit csak lehet kapni. Ó nem, nekem komolyabb terveim vannak.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 9. 20:21 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Csupán bólogatni tudok, hiszen velem is így van. Mondjuk én eleve fittnek szoktam magam érezni, a felesleges energiáimat vezetem le futással. Meg tényleg, tökéletes arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Ha nem az lett volna, hogy rendszeresen futok, akkor lehet, hogy sokkal nagyobb kihívás lenne egész nap talpon lenni a melóhelyen, ki tudja. Szinte minden nap futok, be a suliba, meg hazafele. Nem túl nagy táv, így nem nagy megerőltetés. Örülök, hogy elkezdtem anno.
Elgondolkodva iszogatom a teámat és a tanáron meg a fura módszerein elmélkedem, amikor is egy újabb újdonság kerül terítékre. Az új igazgatónk. Rápillantok a lányra és halványan elmosolyodom, ugyanis eszembe jut miket mondott Bence a diriről.
- Nem sokat tudok róla, így nem nagyon tudok mit mondani. A régit sem ismertem úgy különösebben, szóval hozzá sem tudom hasonlítgatni. Más emberek az biztos. És tuti jó oka volt Kriszpin bácsinak munkahelyet váltani, biztos majd ugyanolyan jól helyt áll ott is, mint itt – vonom meg a vállamat elkerülve a tényleges válaszadást. – Azt tudom, hogy auror volt, meg, hogy Bence szerint ez nem jó, mert biztos túl szigorú lesz. Majd meglátjuk, szerintem tök jó amúgy hogy az volt az előző hivatása. Látszik is rajta, hogy ránézésre megállapít egy rakás dolgot. Kétlem, hogy könnyen át lehetne verni – osztom meg vele az álláspontomat. Remélem, hogy jól fog elsülni ez a váltás, és nem lesz teszem azt ezerféle új nyakatekert értelmetlen szabály. Bár, ahogy visszaemlékszem az évnyitón látottakra valószínűbb, hogy inkább eltöröl pár hasonlót, semmint gyarapítja majd a számukat.
- Hpf, na meg, hogy példát mutasson – mutatok rá erre az „apróságra”. Nem szent, ahham, ja. De ha egyszer mi állandóan kimászkálunk és szabályt szegünk, akkor mégis hogy várhatjuk el másoktól, hogy ne tegyék? Ennyit erről. Az nem igazán izgat, hogy más prefektus mit csinál, de én igyekszem tényleg megfelelni az elvárásoknak. Igaz, a jelvény elnyerése előtt sem voltam egy rendbontó típus. A legsúlyosabb kihágásom eddig egy folyosón keresztülszáguldás volt, amikor a gyengélkedőre rohantam Thomashoz. Megfordult akkor a fejemben akkor pár házirend ellenes dolog, de az csupán ilyen pillanatnyi őrület volt a részemről, szimplán óvó-védő ösztönből fakadó gondolatok voltak. De hamar lenyugodtam, és magamat ismerve semmit sem tettem volna meg azokból.
- Nem szoktam unatkozni. Néha nehéz, de amúgy nem vészes – nyugtatom meg, remélve hogy nem fog eszébe jutni például majd a vizsgaidőszak, vagy akár valamilyen beadandóhalmaz. Mert akkor leszek igazán bajban. Addig pite az egész, folyamatosan tanulok meg minden, szépen el tudom osztani a dolgokat. És még időm is jut a barátaimra. Teljesen jó. Egyelőre. A melóba meg az a jó, hogy szerencsére jófej a főnököm és tudunk variálni a beosztásommal ha úgy van.
- A hoppanálás? Hát nem egyszerű, de amúgy tök jó. Bár még vannak finomítanivalók, de már eltűnhetek-feltűnhetek ahogy a kedvem tartja – nem igazán tudom hova tenni azt a kérdést, hogy necces-e. Olyan ez, mint a seprűn lovaglás. Van akinek azonnal megy és tök könnyű neki, van akinek szenvedés az egész. Fogalmam sincs, hogy neki milyen lesz. Majd ha eljut oda akkor meglátja. Egy picit elszomorodok ettől a témától, így elég hamar elterelem máshova a témát.
- Jaj képzeld, tudod volt zongorám odahaza, de azt nem vihettem magammal, eladtuk. Na, és voltam a Kins&Kensben, mert szerettem volna egy speciálisabbat szerezni. Először azt hittem, hogy esélytelen, aztán szerencsére Mr. Kensingtonnak eszébe jutott egy megoldás, szóval mégis lesz egy szintetizátorom. Igazán rendes volt – mesélem boldogan mosolyogva, mert közben felidézem, hogy milyen tökéletesen festett a hangszer, meg milyen szuper hangja volt, bár azért egy picit a távolba is réved a tekintetem ettől a kis visszaemlékezéstől.
Ismét kortyolok majd észreveszem, hogy Dana már megette a tésztáját, így kicsit felé tolom a tányéromat, jelezve, hogy nyugodtan megeheti, ha szeretné.
- Thomasszal? Köszi, minden rendben van, jól van. Jól megvagyunk – biccentek egyet, egy szemöldökfelvonás kíséretében. Meséljek? Mit meséljek? Persze, hogy ilyenkor nem jut eszembe semmi extra. – Hát, tudod a szokásos. Sokat beszélgetünk, elmegyünk mindenféle helyekre, meg ilyenek.
Nem csodálkozom azon, hogy kérdez velünk kapcsolatban, hiszen ránézésre nehéz megmondani, hogy együtt vagyunk, mert változatlanul nem nagyon turbékolunk nyilvánosan. Természetesen más a helyzet, amikor kettesben vagyunk, de ez más lapra tartozik.
- És veled mi a helyzet? Akadnak szőke herceg jelöltek?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 12. 20:00 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este | o


Nem mozgok túl otthonosan ebben a témában, és ez szerintem azért a kérdéseimből is érezhető. Van valamiféle információ a fejemben erről az egész véleményírósdiról, és azok alapján próbálok boldogulni. Érzem ugyan, hogy ez édeskevés, de szépen majd csak többet fogok tudni erről is. Talán azért is kérdezek és magyarázok ennyit, hogy a válasza alapján tudjam módosítani, kibővíteni azt, amit tudok. Az például már világos, hogy neki nem kell visszaadnia. Lehet, hogy van akinek igen, de ő nem tartozik azok közé. Tessék, már is többet tudok, és nem kérdezek újra ilyen butaságot. Biccentek hát egy aprót, jelezve, hogy értem őt. Vagy legalábbis a fejcsóválását.
Hiába nem végigmér, akkor is a hideg futkos a hátamon. Nem éppen megnyugtató az, hogy az éjszaka közepén egy fura fazon végigpillant rajtam, amikor tulajdonképpen azt kérdeztem tőle, hogy mégis mit akar tőlem. Oké, én se vagyok normális. De komolyan. Mi van akkor, ha pont ezzel adok neki ötleteket? Kissé idegesen várom hát a válaszát, amit nem siet el. Ám, az amit mond … nos hát egy ilyen egyszerű dologra nem számítottam. Pislogok párat, és érzem ahogy megnyugszom a hangjától és a szavaitól is. Az igazság van mindkettőben.
- Jól van – csupán suttogni tudok, ahogy minden ellenérv elillan a fejemből és megtörik az ellenállás bennem. Azzal elég nehéz vitatkozni, hogy a hangszernek jobb, ha nálam van, mint ha nála. Legyen hát, elfogadom. – Köszönöm szépen. Én nagyon … nagyon fogok rá vigyázni – ígérem meg. Gondolom nem kell ennél többet mondanom, megérti ő ebből is, hogy meggyőzött. Van egy olyan sejtésem, hogy ha nem mondtam volna semmit sem is tudná.
Követem a pillantását a papír felé, amiből nekem nem derül ki semmi több, főleg a kérdéseimre a válasz nem. De attól még én is odanézek, majd visszakapom a tekintetem a férfira. Kérdőn nézek rá, talán kicsit zavarodottan is. Neki? Személy szerint neki? Hát, ez fura. Mert ha valamiféle betegségről is beszélünk akkor sem a páciens gyűjti a vért. Ráadásul akármilyet. Újra a pergamenre pillantok, mivel a férfi kerüli a pillantásom így pláne semmi esélyem arra, hogy leolvassak róla valamit. Jó, amúgy se. Nem írják, hogy csak ilyen vagy olyan típust fogadnak el. Miért kell neki vér? Ha elhinném a szóbeszédeket, amiket hallani mindenfelé, akkor valószínűleg már rég rájönnék, vagyis így is, ha eszembe jutna egyáltalán bármi. De nem is kell tovább töprengenem, ugyanis hozzátesz még valamit. Valamit, amitől egy pillanat leforgása alatt sápadok le, és kezd el zakatolni a szívem. Táplálékul. A vér. A tápláléka.
- Tehát igaz – dünnyögöm magam. Nem éppen a legokosabb dolog, hogy ez az első, ami beugrik. És nem az, hogy sikítva meneküljek például. Amúgy nem is tudnék, ugyanis eléggé ledermedtem az információtól. Meg a tudattól, hogy ha akarna, hát, úgy is utolérne, mire én egyet pislognék. Abba a hitbe meg nem ringatom magam, hogy nem is akarna lakmározni belőlem, pusztán azért mert én még mindig itt állok ő meg ott és semmi bajom. Azért ennyire naiv még én se vagyok. Erőnek erejével indítom újra az agytekervényeimet, hogy legalább valamit tudjak csinálni, és ne csak álljak riadtan, vagy mint akit sóbálvány átokkal sújtottak.
- Mindegy milyen? A … donor vércsoportja, neme … évjárata? – szinte fájdalmasan hunyom le a szememet a kérdéseim után. Édes Istenem, valami tényleg nem stimmel velem. Megtudom, hogy aki egy méregdrága hangszert ad nekem csak úgy nem mellesleg vámpír, és miről kezdek el társalogni? Hogy milyen típusú vért szeret. Ráadásul úgy beszélek róla, mintha valamiféle borról lenne szó. Évjárat, te jó ég Laura.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 18. 17:51 Ugrás a poszthoz

JG


új tanév első hétvégéjén |o


Hogy mit szeretnék hallani tőle? A véleményét leginkább. Nem vágyom sem megerősítésre, sem támogatásra, sem konkrét útmutatásra. Csupán arra, hogy elmondja ő hogy vélekedik erről. Felnőttként. Úgy is nekem kell döntenem, nekem kell rájönnöm, az azonban segíthet ha csak elmondja a meglátásait. Hogy bepillantást nyerhetek egy másik szemszögbe.
Hogy miért pont hozzá fordulok? Mert szimpatikus, mert úgy érzem, hogy nem fog nekem kiselőadást tartani, sem pedig elhajtani, hogy van ám ilyen szakterületű emberke az iskolában, talán vele beszélgessek el a pályaválasztási dolgokról. És nem válaszol majd kérdéssel a kérdésemre. És mert persze szó szerint elütöttem a problémámmal.
Figyelmesen hallgatom, már rögtön a felszólítás után. Nézem, vagyis fülelek. Bólintok egy aprót, amikor végül belekezd, örülök, hogy ő is úgy látja, hogy nem kéne tátott szájjal állva várnom a sült galambot. Szerintem megfelelő kezdet volt az, amit mondott, legalábbis értem, hogy hova próbált meg vele kilyukadni. A többi az igazából eléggé általános, nézelődjek, keresgéljek, figyeljek. Aztán felcsillan a szemem, ahogy a mostani munkámmal kapcsolatban is nyilatkozik.
- Hm, én nem is gondoltam erre, mármint, hogy már ebben is felfedezhetek ilyesmiket – mondom csendesen, miután befejezte a gondolatmenetet. A csapatban dolgozás az tényleg érdekes lehet, a felelősséggel nincs bajom az tuti. Kiállni magamért? Ajajaj, na az rizikós. Van mit megtapasztalni az biztos. Hálásan pislogok a tanárnőre, hiszen szerintem pontosan, hogy a legjobb embert találtam meg. Pont ezért, mert nem felkészült egy ilyen témára, hanem csak elmondja az érzéseit, gondolatait. Nekem ezek ezerszer többet tudnak segíteni, minthogy a nagy általánosságokban benyög valamit és a kezembe ad egy rakás tájékoztatót.
- Ezen töprengtem egyébként futás közben, ezért ütöttelek el – mosolyodom el miközben elárulom, hogy nagyon belecsöppent ebbe az egészbe. A hangsúlyom pedig árulkodik arról, hogy már teljesen megnyugodtam, már nem parázok, már nem érzem túlzottan kínosnak a dolgot. Jó, nyilván jobb lett volna csak simán összetalálkozni, de nem történhet minden a nagy könyv szerint, ugyebár. – Köszönöm, sokat segítettél amúgy. Majd nyitva tartom a szememet.
Újra kortyolgatni kezdek a teámból, szinte észre se véve, hogy már alig van benne. Mindig ez van futás után. Órákig iszonyat szomjas vagyok, de enni nem bírok.
- Bocsánat, hogy letámadtalak ezzel amúgy. Remélem nem hoztalak vele kellemetlen helyzetbe.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 19. 18:37 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


Kezdem nagyon úgy érezni, hogy körülöttem van egy hatalmas nagy burok, ami meggátolja hogy eljussanak hozzám az információk. De komolyan, én nem hallottam a hírét az új igazgatónknak. A festmények pletykáiból is vajmi keveset tudok-hallok, amit meg igen, nos azt se hiszem el.
- Igen, és pont ez a jó. Hogy legyen rend, hogy minden úgy menjen mint a karikacsapás, és ne legyen káosz és anarchia – bólogatok mosolyogva. Érzékelem ugyan, hogy amit Dana elmond az inkább negatívum akar lenni, legalábbis neki az, de nekem ezek nagyon pozitív dolgok. A férfi egyébként úgy maga se nem szimpatikus se nem antipatikus. Amiket viszont Bence mesélt róla, meg most Dana, azok a dolgok szimpatikusak vele kapcsolatban. Na mindegy, a lényeg, hogy nekem jó érzéseim vannak vele kapcsolatban és nem hinném, hogy bármi gondom, összetűzésem lenne a férfival.
- Jó sok újdonság van most akkor körülötted – ámulok el a továbbiakon. Picit tartok is tőle, hogy túl sok lesz ez a lánynak, és nem fog tudni mondjuk a lényegre koncentrálni: a tanulásra. Mindenesetre örülök, hogy zajlik körülötte az élet, neki pont, hogy erre van szüksége. Nem tud nyugton ülni a fenekén. Nem is értem, hogy ő miért aggódik értem, amikor sokkal több dolog zúdult most a nyakába.
Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor azt ecseteli, hogy szeretné hallani ahogy zongorázom. Visszanyelem az automatikus válaszomat, és kicsit finomabban fogalmazom meg.
- Nem igazán szoktam mások előtt játszani. Vagyis, szinte egyáltalán nem – felelem végül óvatosan, nem részletezve azt, hogy kik előtt játszottam már amióta a suliba kerültem. Az óra adás is nagyjából pont emiatt problémás. Nem elég, hogy játszanom kéne más előtt, de még ráadásul valahogy magyaráznom is. De ki tudja, lehet hogy egyszer játszom előtte, lehet hogy egyszer megmutatom hogy kell játszani.
- Öö, neeem tudoom – nyújtom el a szavakat, jelezve hogy halvány lila fogalmam sincs mi lesz ünnepekkor. Eddig néha hazaugrottam apuékhoz, amúgy meg itt voltam a kastélyban. Ő meg Liam bácsival töltötte az ünnepeket. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, de ha nem találkoznánk sem lenne semmi gond. Na mindegy, szerencsére a kérdésemmel elterelem egy kicsit ezt az irányvonalat és ó, bele is trafáltam.
- Na, az tök jó – vigyorodom el újra, majd kíváncsian hallgatom a részleteket. Kezeimet nyugodtan pihentetem az asztalon, most hogy már nem akarok szomjan halni nem szükséges a pohárba kapaszkodnom. Figyelem közben Dana mozdulatait, a hangsúlyát, a testbeszédét, mindent. És egy picit aggódni kezdek. Nem azért mert rellonos, bár gondolom sokan már emiatt is aggódnának, hanem az ahogy fogalmaz. Nem egyszerű az eset ez biztos.
- Remélem minden klasszul fog alakulni köztetek – és jaj annak a srácnak ha belegázol Dana lelkébe, az aztán biztos. Mindenesetre most örömteli és bizakodó a hangom, hiszen tényleg vele együtt örülök és őszintén drukkolok nekik. – Mihail? Nem ismerős a neve, új srác?
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 21. 18:43 Ugrás a poszthoz

Dana

egy szép vasárnapon| o


A tökéletesség az azért eléggé messze áll ám tőlem. Egy tökéletes prefektus például nem érez bűntudatot, ha meg kell büntetni a szabályszegőket. Sőt, nem is úgy indul neki a járőrözésnek, hogy légyszi légyszi ne fussak bele senkibe. Mert én ezt teszem.
Nem igazán sötét vizek azok a zongorások, csupán kissé sajnálom, hogy le kell hogy lohasszam a lelkesedését a lánynak. Nem valószínű, hogy fog látni, vagy hallani játszani. Ahogy Bence sem. Ahogy az emberiség 99,99%a sem. Talán majd felveszem ezt is a kerülendő témáim közé, amiket inkább meg sem említek, mert eléggé úgy tűnik, hogy ez a szabványos általános reakció. Zongorázol? Akkor halljuk.
- Hm? – kérdezek vissza somolyogva a kérdése után. Ezt most tényleg komolyan kérdezi? És főleg tőlem? Mármint, csak nézzen rám, és már tudja is a választ. De felelek én neki rendesen, ha azt szeretné.
 – Lehet. Nyilván benne volt az illetőben az a valami a bizonyos dologgal kapcsolatban, csak kellett a megfelelő ember, vagy környezet, vagy akármi, hogy előhívja belőle – mondom miközben ellágyul a tekintetem. Igen, Rá gondolok. Hogy mennyi mindenben változtam, hála neki. Hogy mennyi mindent hívott elő belőlem. Oké, azt hiszem egy picit el is pirultam. Rázok egy picit a fejemen nevetve, majd újra a beszélgetőpartneremre fókuszálok. Nyilvánvaló, hogy magára gondolt, de én inkább általánosságban adtam meg a válaszomat. Persze kíváncsivá tett, hogy nála mi vagy éppen ki okozta ezeket a változásokat.
- Idővel amúgy is változik az ember, tudod, több tapasztalat meg ilyesmi. Szóval persze, hogy más vagy mint voltál. Érettebb vagy, de attól még ugyanolyan kis duracell-nyuszi, aki bármikor képes valamiféle rossz fát tenni a tűzre – oké, ez lehet, hogy nem hangzott túlságosan dícsérőnek, pedig őszinte szeretettel ejtettem ki azokat a szavakat. Ő Dana, ő ilyen. Ennél jobban nem tudom leírni a milyenségét. Én azért megismerem őt, látom benne a rá jellemző tulajdonságokat, még ha kicsit finomítottabban is. Nem kell aggódnia, nem fog hirtelen valaki más lenni.
- Ó, hát na én ott aztán tuti nem. Szóval, mindenképpen klassz lesz – erősítem meg a szavait, majd terelődik tovább a szó. Nem akarok különösebben ezzel foglalkozni, se most se máskor. Nem … nem éppen jó érzés ezen töprengeni.
- Akkor jól sejtettem, hogy nem ismerem – és még így sem, hogy dökös. Lehet, hogy láttam már, az is lehet, hogy nem. Mindegy igazából, amennyiben együtt maradnak Danával úgyis fogok vele találkozni. Viszont ezt a pár infomorzsát összerakva feltűnik valami. – Ő idősebb nálad, nem? Na nem mintha baj lenne, csak a szavaid alapján nem éppen elsős diák.
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2019. november 22. 18:38 Ugrás a poszthoz

Adam


szombat este | o


Nekem megnyugtató közölni a hangszer volt tulajával, hogy megfelelő módon fogok bánni az ajándékával. Még ha mindketten tudjuk is, hogy így lesz.
Bólint, megerősíti. Igaz, hogy én nem mondtam ki, hogy mit. Ő se. De ezt is felesleges tovább ragozni. Viszont nem egészen úgy van az, ahogy ő ezt gondolja.
- Annyi pletykát hallani a kastélyban, hogy már egyiknek sem adok hitelt amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Hallottam, hogy mintha élne a faluban egy ... egy, de ezt sem tartottam többnek alaptalan mendemondának – fejtem ki jobban a dolgot, enyhén elcsodálkozva. Meghallotta az alig hallható szavaimat! Jó, ezen nem kéne csodálkoznom. Fogadni mernék, hogy a szomszéd ház pincéjében motoszkáló egeret is hallja, már ha van ott egyáltalán egér. Szóval a helyzet az, hogy arról hallottam, hogy talán van egy vámpír a faluban – bár eléggé valószínűtlennek tartottam a dolgot úgy őszintén -, de azt, hogy pont ennek a boltnak a tulaja, akivel éppen üzletet kötök, akivel teljesen kettesben vagyok az éjszaka közepén lenne az … nos erről fogalmam sem volt. Nem csoda, ha kissé pánikolok. Próbálok hidegvérrel gondolkodni – esélytelen -, olyanokra koncentrálva, hogy nyilván az alkalmazottja is tudta, hogy ő az, és csak nem küldött szánt szándékkal eleségül a főnökének. Mint valamiféle szalmaszálba úgy kapaszkodom hát bele a könnyebben felfogható témába: a véradományba. Hiszen azt mondtam, hogy lehet, hogy élni fogok ezzel a lehetőséggel. Akkor pedig nem árt mindent megtudni erről, nem igaz? Nem, nem igaz, a logikától elkezdve az ösztönökön át minden azt súgja, hogy pucoljak már el innen de sürgősen. És mégsem megy.
Most rajtam a bólintás sora, oké, értem. Nem számít, hogy milyen vér, hogy kitől kapja. Ez … ez … ez nincs rendben. Összeráncolt szemöldökkel meredek magam elé, őszintén szólva alig tűnik fel, hogy eltűnt Ővámpírsága, annyira azon kattognak a fogaskereim, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az egész véres dologgal. Mozdulatlanul, továbbra is tágra nyílt pupillákkal figyelem, ahogy a gyönyörű hangszer egyszercsak eltűnik abban a dobozban majd felcsendül a kérdés a szokásos unott hangon.
- De ugye megvizsgálják a vért? És nem csak úgy megissza? Mi van akkor ha beteg a donor, ha valami nyavalyája van? Attól nem lehet rosszul? – fájdalmasan elfintorodom, kissé lehorgasztom a fejemet és szorosan összepréselem a számat is, és lehunyom a szemem. Gratulálok Laura. Azt akartad mondani, hogy itt hagyod, persze. Nem pedig egy rakás kérdést akartál a vámpír nyakába zúdítani, úgy, mintha azon aggódnál, hogy belebetegszik ha benarkózott vagy szifiliszes vagy tudodiste milyen vért iszik. Jézusmáriám!
- Én … azt hiszem, hogy most már inkább mennem kéne. Itt … itthagyom, persze, rúnázzák csak fel. Aztán … aztán, majd küldenek baglyot vagy benézek érdeklődni vagy valami és … és … - nyelek egy hatalmasat – és majd el-el-elrendezzük az anyagiakat.
Igyekszem határozottnak és főleg nyugodtnak látszani, de úgysem verem őt át, miközben teszek egy lépést az ajtó felé. Csupán jelzésként, hogy tényleg menni fogok, mármint amint sikerül összeszednem magam annyira, hogy képes legyek hátat fordítani neki és kimasírozni az ajtón. Mert valljuk be őszintén, tartok tőle, de okot nem szolgáltatott arra, hogy rettegjek. Tehát igenis, hogy nem hátrálva fogom elhagyni a boltot, mintha valamiféle főgonosz lenne. És amúgy meg még nála is jobban félek a saját hülyeségemtől, és attól, hogy olyan marhaságokat fogok mondani vagy kérdezni, ami semmi jóval nem kecsegtet.
Bogolyfalva - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (196 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 7 » Fel