38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Dr. Halty L. Zaina összes hozzászólása (58 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. szeptember 13. 12:37 Ugrás a poszthoz

Bremzay A. Eugén
#cikkírós #Sopron #CafeFrei #ezavég?


Sokan mondták már nekem, hogy bármilyen kis nyünny is - igen van ilyen szó, és használom is, köszi - a személyiségében, valahogy mindig szeretek olyan embereket meginterjúvoltatni, akiktől az emberek legtöbbjének áll a szőr a hátán. Nincs ez másképpen ma sem, mert az interjúalany egy igen befolyásos férfi, akinek a neve lehetséges, hogy majdnem mindenhol ismert. Bremzay Eugén azok közé a businessmanek közé tartozik, akik - ha pontosak az információim, de azért nekem sincsenek tévedhetetlen forrásaim - csak a biztosra mennek, és már ha csak abból indulok ki, hogy milyen messze jutott a férfi, aki tőlem nem messze ült le nemrég az asztalnál, akkor engedek a híreknek és kijelentem, hogy elhiszem. Öltönyben van, igen jól áll neki, de a kisugárzása mégis ad valami olyasmit, hogy még a pincér is habozással menjen oda. Együtt mozdulok a pincérrel, ahogy ő elindul, úgy én is felkelek a padról és indulok el a férfi felé. Könnyed léptekkel közeledek, nem sietek, és még így is az időpont előtt három perccel állok meg az asztala mellett. Kellemes mosollyal tekintek le rá.
- Halty Lianna Zaina - nyújtom felé jobb kezemet. Szívem olyan hevesen dobog, hogy megmerem kockáztatni a szívinfarktus kockázatát, de ha meghalok is belé lehozom ezt a cikket. Végül is, ez a hivatásom, és ha kell meghalok érte, nem? Szépen néznénk ki... - Szabad? - engedem el a kezét, miután megtörtént az elvárt formalitás és bemutatkozás, hogy a vele szemben lévő székre tegyem azt jelzésképpen. Ha ezt apám meg tudja nem elég, hogy büszke lesz, de még pezsgőt is bont, amiért ennyire bátor voltam. Mert kérem, igen, nálam ez bátorság, mert a férfi határozott és magabiztos kisugárzása mindenkit elsöpör, aki a közelünkben ül. Ha a válasz pozitív, akkor helyet foglalok vele szemben, ha nem, akkor nem is tudom... állok tovább, mint egy ügyes.
- Köszönöm szépen, hogy időt szakított rám - mosolygok őszintén a férfira. Talán több időnk lesz - remélem -, mint öt perc, és nem kell kapkodnom, mert akkor biztos, hogy elvérzek. Így sem tuti, hogy fogom tudni tartani magam, de nagyobb esélyt látok rá.
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. szeptember 23. 15:59
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. szeptember 16. 12:22 Ugrás a poszthoz

Rózsa osztogatós férfi
#hogy_mi? #ohGod #helpmepls


Gondolván, hogy mi baj történhetne, ha sétálgatok egyet a faluban, mosolyogva indultam el. Eddig nemigen volt alkalmam felfedezni a kicsiny falut, mert mindig volt valami dolog, de így, hogy a cikket sikerült még időben leadnom az Edictumnak és a többi kiadónak is, talán egy kis sétát megérdemelhetek. Óvatosan battyogok a szökőkút felé, megtartva a két méter távolságot, mielőtt beleesnék - mert igen, képes vagyok rá -, és csillogó szemekkel csodálom a vizet nyugalomban. Nem tudom, hogy a tisztáson kívül meglátogattam-e itt bármi mást eddig, de úgy érzem, ha már tombol a vénasszonyok nyara, akkor megérdemelhetem egy kicsit és kiélvezhetem. Ez egészen addig működőképes is, amíg egy öltönyös férfi nem lép oda hozzám, rózsával a kezében. Mondom öltönyös! Megilletődött tekintetemet emelem rá, hogy aztán rögtön le is süssem szemeimet. Tudom, hogy ez egy kis falu és bármi megtörténhet, de azért erre nem számít az ember lánya, ha eljön egyet sétálgatni a délután folyamán. Érzem, ahogy a vörös legszembetűnőbb árnyalata kezdi el beborítani arcomat, amikor meghallom a bókot, és hirtelen zavaromban összeszorítom szemeimet. Mély levegőt véve, de fejemet továbbra sem felemelve, veszem el a felém nyújtott rózsát.
- Köszönöm - motyogom a macskakőnek, kezemet rögtön visszatéve magam mellé, immár rózsával benne. Hogy mit köszönök? Valószínűleg a bókot is és a rózsát is, hiába nem merek a férfi szemébe nézni, pedig tudom, hogy így lenne illendő. Egyszerűen nem megy, bármennyire is szeretném megnézni az illetőt, aki ennyire kedves, és... nem. Nincs és. Mély levegőt veszek, halkan kifújom azt, majd feltekintek az előttem álló férfira, hogy egy halvány és zavart mosoly mellett, talán magabiztosabban is, de megköszönjem ismét.
- Köszönöm, nagyon szép - óvatosan emelem orrom felé a rózsát, hogy egy jókorát szívjak be illatából. Kellemes, olyan rózsás illatú, mint amilyen illatot egy ember vár egy rózsától. Nos igen, inkább ne menjünk bele.
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. szeptember 16. 20:23
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. szeptember 23. 16:12 Ugrás a poszthoz

Bremzay A. Eugén
#cikkírós #Sopron #CafeFrei #ezavég?


Bár nem kerüli el a figyelmem a kissé feljebb ívelő szemöldök, mégsem tulajdonítok neki nagyobb figyelmet a kelleténél. Tizedmásodperc alatt fogalmazódnak meg bennem kérdések, és lehet hallgatom kéne rájuk, elgondolkodni a szemöldök emelkedés miértjén, de nem ezért vagyok itt. Ha problémája van ezzel, ha nincs, akkor is eljött, és nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy hálás legyek neki.
Kézfogása kellően határozott, épp olyan amilyennek képzeltem, és ami pontosan illik ehhez a kisugárzáshoz. A formalitások végeztével, és az engedélyt követően könnyedén huppanok le a székre. Táskámat jobb oldalamon elhelyezkedő székre helyezem, mivel női táskát, sőt, semmilyen táskát nem teszünk a földre. Szoknyámat kényelmesen, nem kapkodva, mintha a világ minden ideje az enyém lenne igazgatom meg lábamon, majd felkönyökölve az asztalra, állaimat összekulcsolt kezeimre helyezvén tekintek a férfira.
- Természetesen - biccentek egy aprót. - És ha kérhetem, tegezzen - egy féloldalas mosolyt küldök felé. Rendben, nem vagyok mai csirke, de a magázódástól a falnak tudnék menni néha, viszont vannak esetek, amikor úgy érzem megköveteli az illető, hogy magázzam. Ilyen például Henrik. Henriket szerintem soha az életembe nem fogom magázni, mert valamiért úgy érzem nem tehetném meg. Az előttem ülő férfi az én szemszögemből teljesen más kategóriába tartozik, és ha ő még tegezhet engem, az még nem jelenti, hogy én is tegezhetem őt. Ez nem mindig oda-vissza dolog.
- A kaszinó iránt érdeklődnék leginkább - ujjaimat széthúzva nyúlok hevesen dobogó szívvel a felém tolt itallapért, amit rögtön ki is nyitok, és ide-oda járó tekintetemmel keresem meg a megfelelő kávét, ami most kell nekem. - Köszönöm - lágy mozdulattal, szinte alig mozdulva csukom vissza az itallapot, hogy az asztal szélére helyezzem azt, majd pilláimat ismét Eugénra emelem.
- Tehát a kaszinó - áldom a jó eget, hogy a táskám még otthon meg lett bűvölve, így a penna tud dolgozni a táskán belül is, én pedig minden figyelmemet az előttem ülő férfinek szentelhetem. - Szeretném a legelején kezdeni, ha nem bánja. Hogy jött a kaszinó ötlete?
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. szeptember 23. 18:15 Ugrás a poszthoz

Rózsa osztogatós férfi
#hogy_mi? #ohGod #helpmepls


Bántani? Félni tőle? Mégis... szemeim kikerekednek, ahogy eljut a tudatomig a probléma forrása, és csak meredten nézek az előttem állóra. Én nem félek tőle, elképzelni sem tudnám, hogy bántani szeretne, amikor rózsát osztogat a nőknek a tér közepén. Mégis a viselkedésem vezetett minket idáig, így valahogy illene korrigálnom ezt. Igen, illene, ám hogyan? Ilyen helyzetben örülök, ha levegőt nem felejtek el venni, nem hogy még neki álljak magyarázni, nem félek tőled, csak ilyen vagyok, és zavarba hoztál, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Én... én nem félek - harapom be alsó ajkamat mondatom végére, hogy pilláim ismét a macskakőnek a különleges mintázatát fürkésszék. Semmi extra amúgy, egyszerű, fekete, csúszós macskakő. Olyan, amin télen kitöröd a nyakadat. - Csak, öm... nem szoktam hozzá ehhez - mélyet lélegzem, majd pár másodperc múlva rezzenek össze, ahogy megérzem egy lágy szellő érintését arcomon. Reflexszerűen nyúlok oda, meglepődött és zavart tekintetemet a férfira emelem. Ezt mégis hogyan? Hiszen meg sem mozdult, nem csinált semmit, nem mormolt semmilyen bűbájt, de én biztos, hogy éreztem valamit az arcomon, amit ő idézett elő.
- Köszönöm - ajkaim kissé elnyílva maradnak a szó végére, mert még most sem tudom mi történt az előbb. Valami vagy valaki hozzám ért, de a férfi nem moccant, és én totálisan nem értem, hogy most mégis mi történik. Oké, mit szoktam érteni, ami ilyen vagy ehhez hasonló szituáció, de értitek, nem? Elmegy mellettem, illata megcsapja az orromat, és ahogy meglátom arcának profilját egy furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha láttam volna már őt valahol. Valamikor. Ez elég tág, de mégis, olyan ismerős... hirtelen fordul vissza én pedig gyorsan lesütöm pillantásomat, nehogy azt higgye, hogy bámultam. Ez történt, de akkor sem kell hinni, nemhogy még tudnia!
- Ó - szorítok rá az egy szál rózsára kezemben. - Ez igazán kedves tőled, de nem szükséges ám - mosolyodom el lágyan. - Biztos van valaki, akinek szívesebben adnád - fejemet oldalra biccentve mosolygok tovább, mert bár a gesztus komolyan nagyon kedves, de nem hiszem, hogy ezt a rengeteg rózsát rám kellene pazarolni. Szinte biztos vagyok abban, hogy van valaki az életében, mert amikor... hm. Mikor is? Szemeim összeszűkülnek, alsó ajkamat beharapom, majd egy mély lélegzetvétel után szólalok csak meg.
- Ne haragudj - lépek hozzá közelebb egy lépéssel. - De nem találkoztunk mi már valahol?
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. szeptember 28. 12:15 Ugrás a poszthoz

Rózsa osztogatós férfi
#hogy_mi? #ohGod #helpmepls


- Egyelőre nemigen van senki az életemben - nevetek fel halkan, hogy saját zavaromat, és számomra a szituáció kellemetlenségét leplezzem. Ez a szingliség kezd egyre kellemetlenebb lenni, főleg mióta nem csak anyám és apám kérdezgeti folyamatosan, hogy van-e valaki az életemben, hanem mindenki más is, akivel valaha összefutok. Pedig, és mivel őszinte típusnak tartom magam, elmondom, hogy elég jól meg vagyok egyedül is, jelenleg nem hiszem, hogy szükségem lenne bárkire magam mellé. Rendben, néha érzem a magány súlyát a vállaimon, de ez elenyésző és mindig fel is találom magam. Van időm olvasni, Spike-ra, magamra. És az utolsó a legfontosabb. Végre van egy kis pihi az életemben, amit jelenleg és egyelőre semmi pénzért nem adnék oda senkinek.
- Húha - párat toporogva, szemeimet lesütve latolgatom az esélyeimet, majd egy féloldalas mosollyal nézek fel a férfira. - Köszönöm - nyúlok a rózsákért, hogy azt az egyetlen egy szálat hozzájuk illesztve szagoljak bele. Mélyet szívok illatukból, ami megtölti tüdőmet. Pár másodpercig lehunyt szemekkel élvezem az illatokat, majd belemosolygok a rózsákba, mielőtt pillantásomat a férfira emelném, aki folytatja. Ha elültem őket, akkor megerednek?
- Azta! - csapom össze tenyereimet, mint egy kislány, szemeim csillogása biztos elárul mennyire örülök is ennek az ajándéknak. Amint haza érek első dolgom lesz elültetni őket, és már azt is tudom, hogy hova. A bejárati ajtóig vezető út mellé fogom elosztani a rózsákat, szépen, egyenlő távolságra egymástól, ahogy azt illik, és ha megjön a tavasz, akkor - remélhetőleg - rögtön szólnak is majd nekem. - Ez nagyon klassz! Remélem a néni igazat mondott - komorodom el egy pillanatra, de hamar elmúlik, mert csak arra tudok gondolni mennyire szép lesz az út mellett, amikor erejük teljében virágba borítják az ajtóm felé vezető utat.
- Az voltam - összeszűkölő szemeimet a férfi arcára emelem, hogy meg tudjam magamnak nézni még jobban. Ismerős, ismerős, oké, és talán már azt is tudhatom, hogy a Bagolykőről, de akkor miért nem ugrik be? - Halty Lianna Zaina. Üdv - nyújtom felé jobb kezemet mosolyogva, nagyon figyelve arra, hogy másik kezemből egyetlen rózsa se csússzon ki. - Melyik házba jártál? - ha erre a kérdésre kapok választ, talán könnyebben be tudom azonosítani, a név után meg főleg. Mert ha ismerjük egymást régebbről, akkor ez egy csodálatos nap és talán nem leszek olyan egyedül, mint a kisujjam. Ami ugye nem probléma, de azért az ember mégis csak társas lény, na!
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. október 3. 17:01 Ugrás a poszthoz

Rózsa osztogatós férfi
#hogy_mi? #ohGod #helpmepls


- Neked volt - vonom meg vállaimat mosolyogva. Csak felsandítani merek rá, azért mert ügyesen reagáltam, még nem lettem bátrabb a kérdéssel kapcsolatban, főleg, hogy elég kényes témát érintettünk. Egy faluban nem kellene meglepődnöm azon, hogy ennyire hamar "elkapkodják" a normálisabb lányokat, mégis meg vagyok. Egy azért, mert ezt ilyen nyíltan közli, és kettő, mert ezek szerint én is normálisnak minősülök, ami igen jól esik a lelkemnek, valamint három az előttem álló férfi nőtlen. A harmadikat azért ilyen nehéz elhinnem, mert, aki ilyen kedves az mégis hogy lehet egyedül? Virágot osztogat egy tér közepén, mindenféle ok nélkül, és ha van is oka, akkor sem kell tudnom róla.
- Ezt örömmel hallom - szorongatom a csokrot kezemben. - És azt is, hogy feldobtalak - mosolyodom el halványan. A rózsa illata tölti meg tüdőmet minden lélegzetvételnél. Nem is volt olyan rossz döntés kijönni sétálni egyet, bármennyire is ijesztő és zavarba ejtő volt a helyzet az elején, mostanra kellemes csevejjé alakult az egész, amit nem is bánok. Erre van most szükségem, társaságra. Talán nem is kívánhatnék magamnak jobbat, mint az előttem álló, aki nem erőltet semmit, bocsánatot kér, ha úgy van, udvarias, és mérhetetlenül aranyos. Komolyan. Borzasztóan cuki. Nem is értem, hogy az itteni nők esetleg vakok? Első benyomásra ebben a férfiban minden meg van, ami egy nőnek kellhet az életében.
A névre, mintha megmozdulna valami agyamban, de rögtön tovább is illan, esélyem sincs megfogni és tovább csűrni-csavarni, hogy vajon miért olyan ismerős. Egészen addig tart ez az állapot, amíg nem folytatja, és a nevek, amiket felsorol, nekem is éppoly ismerősek, mint ahogy ezek szerint neki.
- Navine, tizennégy - engedem el melegséget áraszót kezét a kézfogás után, majd orr ráncolva emelem rá pillantásomat és egy halvány mosollyal tekintek fel rá. - Nincs kedved átjönni egy kávéra, esetleg teára? Szeretném ezeket vízbe tenni, mielőtt a kezeim között halnak meg, amíg el tudom őket ültetni - emelem meg kissé a csokrot felé, hogy egyértelmű legyen. Nem szívesen szakítanám meg a beszélgetést, és jobb nem jutott eszembe, minthogy átugorjon pár órácskára, így legalább a beszélgetést sem kell megszakítanunk, de lehet... - Nem muszáj, csak gondoltam... - ahogy bele kezdek a magyarázkodásba, úgy hagyom abba rögtön is azt, alsó ajkamra ráharapva. Ennél kellemetlenebb úgysem lehet, csak csendben lesütöm tekintetemet, hogy ismét a macskaköveket számolgassam.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. október 6. 19:49 Ugrás a poszthoz

Bremzay A. Eugén
#cikkírós #Sopron #CafeFrei #ezavég?


Biccentek egyet a magázódás elhagyására. A tegeződés azon dolgok közé tartozik, amik teljesen megkönnyítik a kommunikációt. Azért, mert tegezel valakit még ugyanúgy tisztelettel beszélsz vele, plusz az sem utolsó szempont, hogy közvetlenebb, mint a magázódás. Egy könnyed szia, még mindig jobban feldobhatja az ember napját, mint egy komoly, faarccal odaközölt jó napot, amitől áll a szőr a hátadon.
Az itallap visszakerül az asztal szélére, majd Eugén beszélni kezd a kaszinóról és igen meglepő információkat közöl. Na, erre az ember nem számít, mert egészen idáig azt hallgattam, hogy Bremzay megint milyen ötlettel állt elő, egy falu szélére kaszinó? Mindenki megbotránkozott a legtöbb kiadónál, senkinek még csak eszébe sem jutott az az opció, hogy Eugén ebben az egészben tényleg csak, mint befektető szerepel. Hah, ez nagyon érdekes fejlemény, tetszik az, ahová ez a beszélgetés éppen tart.
- Nem mondanám, de szeretem a meglepetéseket, amiket az interjúalanyok adnak. Szóval ön befektető, amíg Ms Santos a hely tulajdonosa és vezetője - egy bólintással adok megerősítést magamtól a szavaknak, amiket nemrég ejtettem ki számon. A pincérre emelem pillantásom én is, egy fekete hosszú kávé mellett döntök, még sok helyre kell ma mennem, nem érek rá olyan dolgokra, mint holmi alvás, meg ilyesmik. Kell az energia, na.
- Arról esetleg van információja, hogy miért pont Bagolyfalva széle? - megvárom, amíg a pincér elmegy, nyilvánvalóan, mert éppenséggel nincs semmi köze ahhoz, amiről éppen beszélgetünk a férfival. - Gondolom lettek volna nagyobb városok, esetleg mágusfalvak ezen terv megvalósítására, vagy tévednék? - emelem meg szemöldökömet kérdőn, ahogy könyökömet felteszem az asztalra, összekulcsolt ujjaimra helyezem államat, majd egy elbűvölő mosolyt küldök a férfi felé. Igen, ilyen is tudok lenni, mielőtt valaki meglepődne.
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. október 6. 19:50
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. október 17. 21:30 Ugrás a poszthoz

Nikolai Weißling
#nyilván_nincs_szerencsém #my_smile

Elhatároztam magam és ez ellen senki nem tud tenni semmit. Rendben, elég lenne egy ne menj és nem mennék, de akkor sem hagynám, és ez a lényeg. Kicsit bonyolult, tudom én, és elfogadom, de az a legfontosabb, hogy már puccba vágtam magam és vígan sétálgatok a csárda felé, mert úgy hallottam ott lelhető fel a nő. Márpedig nekem kell a nő, hogy megcsináljon egy interjút az egyik pesti mágnással, akire nekem nincs időm, mert a puccos estélyen leszek apámmal és anyámmal. És ha minden jól megy, meg összeszedem a maradék bátorságomat - és igent mondd - akkor Henrikkel. Nem, még mindig nem hívtam el, mert ez nekem most fontosabb, hogy minthogy kísérővel vagy kísérő nélkül jelenek meg apám pofavizitjén a sok néni és bácsi előtt. Szóval szükségem van a nőre, mert nem egy cikkét olvastam már és egyszerűen pazar a nő, csak az időpont ütközés... na az egyáltalán nem pazar. Tehát van az estély, amin kötelező megjelennem, plusz van az interjú, amit nagyon nagy küzdelmek árán sikerült lebeszélnem a férfival, mert soha nem ér rá körülbelül, és kellene egy hős, aki megmenti a napot meg az interjúmat. Nyilvánvalóan a nő neve fog megjelenni a cikk mellett, alatt, fölött, mit tudom én, ahogy szeretné.
Na kérem. A csárda előtt egy utolsó mély lélegzetet veszek a kellemesen hűvös levegőből, majd belököm a csárda ajtaját, ahol meglepően sokan vannak, ahhoz képest, hogy este hét óra van. Belépek, utam rögtön a pulthoz vezet, lehuppanok egy bárszékre, és türelmesen megvárom, amíg a pult mögött hevesen dolgozó férfi végre felém fordítja a tekintetét.
- Üdvözlöm - nyújtom felé jobb kezemet mosolyogva. - Én Anna Weißling-ot keresem - a kézrázás után visszahuppanok a székre, majd mint aki jól végezte dolgát ujjaimat összekulcsolom, államat rátámasztva várom a remélhetőleg pozitív választ. Szemöldököm a magasba emelkedik, amikor leesik, hogy minden információt közöltem, csak azt nem, amit a leginkább kellett volna. - Halty Lianna Zaina, a WoMentől. Szeretném, ha megcsinálna helyettem egy interjút - mosolyodom el a férfi felé zavartan.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. október 21. 20:16 Ugrás a poszthoz

Nikolai Weißling
#nyilván_nincs_szerencsém #my_smile

Tökéletesen elképzeltem mindent. Minden szükséges információt és iratot átadok a nőnek, mert itt lapul minden a táskámban gondosan összekészítve. Felkészítem arra, hogy egy arrogáns bunkóval kell beszélgetnie, és úgy kellene megcsinálni az interjút, hogy ez le is jöjjön belőle, de ne olyan feltűnő mértékben, mert akkor megkapom a magamért rendesen. Egy visszafogott interjú kellene a tevékenységről, amit végez, de úgy, hogy érezhető legyen az valójában milyen ember. Igen, kicsit nehéz, de majdnem az összes újságíró vérében benne van ez, ráadásul a nő tényleg valami zseniális.
Igen, nos, azzal az egyetlen eshetőséggel nem számoltam, hogy esetleg nem tartózkodik itt, és "csak" a férjével sodor össze az élet. Baszki, ez egyáltalán nem volt belekalkulálva az olyan tökéletesen felépített tervembe, így nem tetszésemet kifejezve fújtatok egyet, majd felkönyökölök a pultra. Ökölbe szorított kezemnek támasztom arcomat, így tekintek fel a férfira.
- Akkor egy pohár száraz vörös bort, legyen szíves - ennél rosszabb már nem is lehetne. Annyira biztos voltam abban, hogy Anna elbírja majd vállalni, hogy B tervvel nem is készültem, és ilyen szűkös határidővel már nem is találnék senkit, aki elvállalná, hiszen még a nő is necces volt. Nincs más lehetőségem, mint felkeresni az illetőt és új időpontot megbeszélni vele, nyolcvanszor bocsánatot kérve a kellemetlenségért, mert az ő ideje nem játék, hiszen egy nagyon fontos ember. Blablabla, rendben. Senki másé sem játék, de mindegy.
- Ha már felsültem, akkor iszok egy pohárkával. Abból talán még nem lehet baj - szemöldökömet ráncolva várom italomat. - Ha nem bánja, tegeződjünk. Igyunk egyet arra, hogy ez a bunkó hajlandó legyen másik időpontot megbeszélni - csalódottságom felőrli a bennem rejtőző gátakat, nem szoktam ennyire beszédes lenni, de most ilyen minden mindegy alapon, már tényleg csak arra vágyom, hogy egy kellemes ember társaságában töltsem az este hátralévő részét, egy kellemes csevej mellett. Nem kell több. Maximum egy kis bor, bánatom elűzésére, de az sem mérvadó ebben a helyzetben, elég ha elterelődnek a gondolataim.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. október 28. 13:35 Ugrás a poszthoz

Nikolai Weißling
#nyilván_nincs_szerencsém #my_smile

Szám szélét harapdálva merülök el gondolataimban. Mégis hogy lehetne ezt megoldani? Anna volt az utolsó esélyem, és ha holnap beszélünk meg mindent, akkor más késő, én meg így is, úgy is felsülök, mert a legközelebbi időpont az körülbelül két hónap múlva lesz, én meg beígértem a következő havi számba a cikkemet. Remek, kérem, nehogy elfelejtsem felhívni a szerkesztőt meg a fazon titkárnőjét egy másik időpont miatt.
- Az is jó - forgatom meg szemeimet derűsen, mert jelenleg tényleg nem érdekel, hogy milyen alkoholos folyadék csúszik le a torkomon, csak egy pillanatra hadd felejtsem el a kavalkádot, ami körülöttem van. Szó nélkül huppanok le a Nikolai által kiválasztott asztalhoz, majd pillantásomat a plafonra emelem egy mély sóhajtás kíséretében. Ahogy visszatekintek a whisky már az asztalion vár ránk, ujjaimat a óvatosan fonom a pohár felé, majd Nikolaira nézek, megemelem felé poharamat, majd kortyolok belőle.
- Nekem most kellett volna a nő - mint egy durcás kislány fújtatok még egyet. - De mindegy, magamnak köszönhetem, maximum várok megint pár hónapot - vonom meg vállaimat. A társaságnak nagyon régen örültem ennyire, mert a gondolatok, amik nap, mint nap fejemben járnak egyáltalán nem szívesen látott vendégek már ott. Mindig vissza-visszatérek Henrikre, és Arie szavaira, mintha bármiben is igaza lehetne, főleg abban, hogy Henrik hívjon el engem, amikor azt sem tudja, hogy vannak ilyenek. Ráadásul hogyan?!
- Nem fontos. Tényleg egy seggfej - iszom egy kortyot, majd a pohár az asztalon koppan. - De valaki hazugságokat állít arról, hogy a cége nem is a környezetszennyezés ellen, hanem mellette van. Oké, ez így elég drasztikus - vonom meg vállamat. - De lesarkítva ennyi. És akármekkora seggfej is, ez nem igaz - ajkaimhoz emelem a poharat, kortyolok egyet, majd ujjaim között tartva a poharat állapodik meg tekintetem a férfin.
- Jól értesültem, hogy tiéd a hely? - jobb kezem ujjaival kezdek el dobolni az asztalon. Tudtam, hogy Nikolai nevezetű férfié a hely, de arcot nem tudtam hozzá kötni, de így, hogy az előttem ülő Nikolai, és még Weißling is, nem volt nehéz összerakni a képet. Jár a taps. És a keksz. Köszi.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. október 29. 18:00 Ugrás a poszthoz

Nikolai Weißling
#nyilván_nincs_szerencsém #my_smile

Ha már az amiért jöttem szemtelen módon meghiúsult, úgy döntöttem, hogy egy kis beszélgetés és iszogatás nem fog megártani. Egy ki szórakozás nekem is árt, főleg, hogy olyan gondolatok járnak a fejemben, amiket csak és kizárólag Arienak köszönhetek, és egyáltalán nem kellene ott lenniük, de mindegy. Az alkohol majd kicsit elfeledteti velem a dolgokat, amiket az agyam jár folyamatosan. Talán azt is sikerül elnyomnia, hogy valójában mennyire is izgulok a november másodika miatt. A nyakamban van már, határozott választ nem kaptam még Henriktől, de valamiért úgy érzem, ha nemet mondd, akkor csalódott leszek, és keserű szájízzel megyek el. Pedig az este elvileg rólam fog szólni. De mindegy. Ezt nem kell tudnia.
- Igen - bólintok egyet a férfi felé, mert a hely valahogy magával ragadja az embert. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy Nikolai - az én kedves vendéglátóm - fürkészi az arcomat. - Olyan... nem is tudom. Magával ragadó az egész. Nyugodt, de közben mégis felpezsdíti az embert. Érted? - mosolyodom el halványan, ahogy a bennem megfogalmazódott gondolatok próbálom átadni neki, vajmi kevés sikerrel. Mert oké, ő is fürkész engem, de az nem mondtam, hogy én nem néztem meg magamnak, mert még mindig az van, hogy a névhez nem tudtam arcot párosítani, és kellemeset csalódtam. Szemem van, használom is, de azért a határokon belül, és meg kell mondjam, hogy kellemeset csalódtam.
- Ott még nem jártam, de hallottam már róla - biccentek egyet a férfi felé, majd somolyogva kortyolok egyet a pohárból. - Hogy jött az ötlet, hogy te vidd tovább? - oldalra biccentett fejjel, érdeklődő tekintettel nézem az előttem ülőt a válaszra várva.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 6. 18:07 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Eljött a naaaaagy nap. Annyira izgulok, hogy a kozmetikusom le akart kötözni a székhez, amíg megcsinálja a körmöm, majd a körmös szintén ezt akarta, amíg felvitt rá egy halovány babarózsaszín színt. Maradjunk annyiban, hogy eléggé rángatózott a lábam, szerencse, hogy a fodrászt ez nem zavarta, ha rajtam múlik nem tudok megülni a fenekemen hosszabb ideig, mint kettő perc. De ugye nem rajtam múlt, és megkötözve sem akartam lenni, így moderáltam magam már amennyire lehetséges, és ültem. Végtelenségig tűnő három és fél óra volt, amíg végre befejeztük az előkészítésemet, amihez édesanyám ragaszkodott. Nem haragszom érte, ez az este nagyon fontos, így megértem, hogy mindent tökéletesnek akar. Igen, még a saját lányát is, bár apám szerint ez kicsit túlzás, mert így is az vagyok - szent ég -, de mindegy. Anyám szerette volna, én belementem, így friss vagyok és üde, és csak remélhetem, hogy ezt kitart az est végéig, amit kötve hiszek, de a remény hal meg utoljára.
A szobámban állva meredten nézem a ruhát, amit Arie-val erre az estére választottunk és nagyon meg vagyok elégedve, az érzés csak fokozódik, ahogy felveszem és immár magamon nézem a tükörben. Megfelelő. Az estélyhez illő. A nyitott ablakon keresztül szűrődik be a zaj, ahogy egy autó ajtaja csapódik, mert nyilván autót küldtem érte, majd egy ismerős hang üti meg a fülemet. Henrik! Kapkodva szedem össze a magam. Fülbevaló betesz, karkötő felhúz, a cipőmet pedig menet közben rángatom a lábamra, ami igen vicces látványt nyújthat, de szerencsémre nem látja senki. Megkértem a férfit, hogy legyen szíves az estély hivatalos kezdése előtt negyed órával jönni, hátha úgy egyszerűbb lesz, legalább tudunk beszélni pár szót, mielőtt fogadom a vendégeket. Mert nekem kell. Ki másnak?
A lépcső első pár fokán trappolok csak le, majd lassítva lépteimet lépkedek lefelé, mint egy nő, ahogy azt illik. Anyám és apám nincsenek itt, elmentek fogadni a messzebb érkezőket a tudja a tököm hova. Nem figyeltem, éppen izgultam, na! Leérek a lépcsőn, és tekintetem rögtön megakad Henriken. Az öltöny tökéletesen áll rajta, olyan... olyan henrikes, mégis valahogy teljesen más. Szívem hevesebben kezd el dobogni - az izgalom, oké? -, ahogy közelebb lépek hozzá.
- Szia - mosolygok fel a férfira, majd megköszönöm Istvánnak, hogy beengedte, mosolyogva biccent, becsukja az ajtót, végül elindul a konyha felé. - Örülök, hogy eljöttél, és nem győzöm majd meghálálni neked, de most kell egy kis gyorstalpaló - indulok el a hall felé, remélve, hogy követ. - Itt mindenki beképzelt, sznob és egoista, így ne vedd zokon, ha nem kérdeznek, csak magukról beszélnek. Természetesen van pár kivétel, de elenyésző - a hallon keresztül nyitok be a bálterembe, amely a maga csicsás díszítésével akár szép is lehetne. Nekem nem tetszik, de az idejövők élni-halni fognak érte. - Itt lesz az egész, és ott - mutatok az egyik sarok felé, ahol egy hatalmas asztal áll, a fal mögötte egy függönnyel van eltakarva. - van egy ajtó, amin ki tudsz szökni, ha olyan a helyzet - széles mosollyal tekintek fel a férfira, és csak remélhetem, hogy nem fog visszafutni Bagolyfalváig, amiért belerángattam ebbe. Még itt van a lehetőség... - Ennyi lenne. Üdv nálunk, Henrik - tárom szét karomat a hatalmas teremben. Talán azért, hogy oldjam kicsit a feszültséget, talán azért, hogy csak a saját feszültségemet oldjam, talán azért, mert én akarok elfutni innen.
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. november 6. 18:09
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 7. 17:15 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Kezét elfogadva lépkedek le az utolsó pár fokról, bókjára felé kapom fejemet, de csak halványan elmosolyodom, mert tudom, hogyha most szólalnék meg, abból semmi jó nem sülne ki és Henrik elfutna. Valószínűleg, így inkább a lényegre térek és kezdek el neki beszélgetni a várható vendégekről, és a titkos ajtóról, amit én előszeretettel használok bármilyen alkalomkor, de ezt senki nem tudja Istvánon kívül, szóval... a kettőnk titka? Gondolom. Henrik követ, magyarázok neki, majd mondandóm befejeztével fordulok felé, kérdő pillantásomat ráemelve, hogy valami reakciót lássak rajta, ám helyette inkább megszólal, nekem pedig nevetnem kell. Bizony kell, ilyenkor nincs választása az embernek.
- Igen, valóban sok - biccentek egyet határozottan. - A meghívottak szeretik a giccsparádét - vonom meg vállaimat mosolyogva, mert ahogy Henrik hozzááll ehhez az egészhez az rám is egy kis nyugalmat erőltet, és már talán nem is izgulok az egész miatt annyira, mint délelőtt. Természetesen ez meg fog változni, amint az első vendégpár vagy csoport - szeretnek csoportosban jönni - belép az ajtón, nekem meg műmosollyal a fejemen mindenkit ugyanolyan boldogsággal kell üdvözölnöm. Alsó ajkamat beharapva próbálok elvonatkoztatni azon gondolatoktól, amik ismét belém raknák a stresszt, de nem kell sokáig küzdenem, mert Henrik közelebb lép, és még válaszolni sincs időm, hogy azt nem ígérhetem meg neki, mert keze nyúl, a tincs eltűnik látószögemből, én pedig teljesen elpirulva emelem rá tekintetem. Mielőtt megszólalhatnék csapja meg fülemet a zaj az előtérből, majd bólintok egyet Henrik felé, de karját megfogva megállítom, mielőtt nagyon elsietne a dolog közepébe.
- Figyelj - alsó ajkamat harapdálva sütöm le tekintetem, miközben elengedem felkarját. - Itt mindenki elég befolyásos, így mindent tudnak, szóval... ne lepődj meg, ha tudnak rólad egyet s mást. Csak ne foglalkozz velük, kérlek. Nem akarom, hogy megbántsanak - nagyon remélem, hogy Henrik érti miről beszélek. Nyilvánvalóan a szülei meggyilkolásáról van szó, így is elég nagy botrányt kavart az, hogy én egy mellette szóló cikket hoztam le nagyon sok kiadónál, míg a legtöbb idelátogató csak savazta a férfit. A mozgolódás egyre nagyobb az előtérben, felemelem tekintetem, a férfiról az ajtó felé vándorol, majd vissza a férfira. - Show time - mosolyodom fel Henrikre biztatóan, majd megemberelve magam, kihúzom magam, és határozott léptekkel, egy kedves mosollyal arcomon indulok el az előtér felé. Belépve rögtön üdvözlöm az érkezőket, kiosztok pár ölelést, néhány kézfogás, néhány arca csók, és ez fog menni még egy jó darabig, majd amikor a bálterem felé irányítom őket, megakad a tekintetem Henriken, ahogy a nőnek is.
- Ő itt Ambrózy Henrik, a ma este sztárvendége - mosolyodom el az idős nőre, aki az egyik társkiadónk és nagyon szeretné, ha a fia vezetné a WoMent és nem én. Majd legközelebb, Ilona néni, majd legközelebb. A nő tekintete mindent elárul, majd a barátnőit, férjét és fiát is magával rángatva lép be a terembe. Jól indulunk, ha már a hatodik csomag így reagál Henrikre. Bunkók!
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 8. 07:22 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Nem tudom miért kell ennyi dísz, vagy egyáltalán ekkora felhajtás ennek az egésznek. Nem fog más történni, minthogy apám elmondja, a kislányáé lesz a cég 5 éven belül, még nem tudhatjuk pontosan mikor, mert van néhány elintéznivalója. Persze, mi tudjuk, elméletileg ők is tudják, de ez mikor szokta érdekelni az aljas embereket? Amikor az, ha lehordhatunk valakit, tönkretehetjük lelkileg sokkal boldogabbá tesz mindenkit ebben a szakmában, mint az, ha lehozná az igazságot, ha beszélne róla. Ezért nem szeretnek engem, mert egész életemben, amióta újságíró lettem, csak s kizárólag olyat írok le, ami az igazságot fedi. Nem véletlen, hogy volt olyan év, amikor mindösszesen két cikkem jött le. A kutatómunka fontos dolog, és nem meglepő módon, a statisztikák szerint az én cikkemet olvasták a legtöbben. Kissé elkalandoztam...
Henrik mondata után nevetve megyek ki köszönteni a korábban jötteket. Kedélyesen beszélget velem pár szót mindenki, majd ahogy elfordulnak látszik, hogy a mosoly eltűnik onnan, és már megy a diskurzus mindenről, ami embernek ingere lehet egy kis jókedvhez. A kacsintásról ne essen szó, mert... egyszerűen ne. Nem tudok mit kezdeni az ilyen szituációkkal, Arie szavai is folyton az agyamban cikáznak ide-oda. Henrik és én. Ahogy néhány kézfogás és arca csók közben eltekintek a férfi felé, diszkréten, ahogy a nők szoktak, tekintetem tovább is elidőzne rajza. Az öltöny tökéletesen áll neki, biztos vagyok abban, hogy segítséggel vette, de ez csak még imponálóbb, mert valóban foglalkozott vele. Mindazok ellenére eljött, hogy tisztában volt azzal, itt az emberek nagy része újságírással, újságkiadással foglalkozik, így eléggé képben vannak mindenben, Henrik élete sem titok ezek előtt az emberek előtt. Mégis eljött, és még ki is rittyentette magát!
Csak fél füllel hallgatom Ilona néni és Henrik párbeszédét, ami mondjuk rövid, de mindenképpen tartalmas, mosolyom nem tud lelankadni. Henrik egyszerűen csodálatosan kezelte a helyzetet, a mosoly - amit lehet már csak én képzelek oda - virít az arcán, tengerkék szeme pedig állandóan villog. Éppen egy ölelés kellős közepén hallom meg a rikácsoló hangot, a hang tulajdonosa pedig egyenesen Henrikhez megy, majd a nyakába borul. Hogy mi a...? Oké, Henrik mellett szóljon, hogy lefejtette a karokat a kezéről. Időben. Viszonylag. Tisztázzuk le nem is tudom hányadszorra; nem vagyok agresszív, még csak türelmetlennek sem mondanám magam, de ez a nő, amikor belép valahova, ahol én is jelen vagyok, egyszerűen feláll a szőr a hátamon tőle. Az ölelést befejezem, le nem veszem a tekintetemet róluk, és mázli, hogy szemmel nem lehet ölni, mert Heléna már halott lenne. Ez biztos. István felé pillantok, beszéd nélkül kommunikáljuk le, hogy az ő köre jön, mert igen, leesett neki, hogy hova sietek, így szó nélkül állt be a helyemre és üdvözölte az érkezőket. Összeszűkült szemekkel, kissé csücsörített ajkakkal figyelem a párost, majd kihúzom magam - az én határozottságommal necces, de ugye ez kívülről sosem látszik - és elindulok feléjük. Határozottan, még engem is meglep, lépek Henrik mellé és jobb karjába fonva enyémet mosolygok a nőre halványan.
- Én pedig az utolsó híres Halty - biccentek egyet felé, miközben akaratlan szorítom meg Henrik alkarját. A mozdulat fel sem tűnik, az idegesség most sokkal nagyobb. Rendben, Arie megemlítette, hogy lehet itt lesz, de igyekeztem győzködni magam, hogy biztosan nem, mert anyám nem hívná meg, mert tudja, apám meg szintén tud mindenről, szóval... mégis itt van ez a. Hm... ez a nő, és van pofája hozzá érni az én kísérőmhöz! - Üdv itt Heléna. Mindig öröm, ha látlak, de jobban örülnék, ha a bálterem azon részére mennél az estély hivatalos kezdete előtt, ahol a nevetek van - hangom tiszta, kellemes, nincs benne gúny, mégis érezhető benne valami olyasfajta él, ami egyértelmű teszi talán mindenki számára, mennyire nem szeretjük egymást. Heléna dekoltázsán még nekem is meg akad a tekintetem, ami valószínűleg nagy szó, tekintve, hogy én nő vagyok.
Az ajtó felé kapom a tekintetem, és egy hatalmas mosollyal, Henriket magammal húzva lépek anyámékhoz, a karját egy pillanatra sem engedve el. - Sziasztok - majd kicsattanok a boldogságtól! Legalábbis nekik ezt kell látniuk. - Anya, apa... Ő itt Ambrózy Henrik, a ma esti kísérőm, és Ilona néninek azt mondtam, hogy az este sztárvendége - fogalmam sincs milyen fogadtatásra számítsak. Amikor a cikket írtam, apám nem tetszését fejezte ki nem is egyszer, anyám pedig állandóan azzal nyaggatott az estély előtt, hogy ki a plusz egy fő, akit hozok. Ha elmondom, hogy Henrik, apám valószínűleg nem örült volna a dolognak, de így van esély rá, hogy talán jobb véleménnyel áll hozzá. Végül is, Henrik ugyanolyan ember, mint mi, csak tönkre tették az életét az újságírók, akik közé most eljött. Remek. Apám meglepően kedvesen fogadja Henriket, anyám két arcra puszit nyom neki - lejjebb kell húznia magához, ez biztos, de anyám határozottságával ez szerintem pillanatok alatt megtörténhet - én pedig, miután elmentek, kicsit arrébb sétálok Henrikkel, felemelem rá pillantásom.
- Eddig remélem nem olyan rossz a dolog, mint amire számítottál - oké, folyamatosan a bálterem ajtaját bámulom, hátha kijön az a hárpia, és nem tudom. El kell bújtatnom Henriket. Foglalkozzon a saját kísérőjével, ne az enyémmel! Az érzelmeim remélem nincsenek az arcomra írva, mert az borzalmas lenne, ráadásul, ha Heléna meglátja, akkor végem van.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 8. 12:42 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Henrik eligazgatja a kezemet, melyet gyilkos mosollyal hagyok. A mosoly nyilvánvalóan nem a kedves gesztusnak szól, hanem egyértelműen a nőnek, aki előttem teszi-veszi magát a férfinak, akivel én jöttem, aki engem kísért el erre a puccparádéra. Ő meg mit csinál? Még be sem lép az ajtón, felém egy pillantást sem vetve rohan el mindenki mellett, hogy Henrik nyakába vesse magát. Mintha ismerné egyáltalán, és nem csak a sározós, udormány cikkeket olvasta volna róla. Rendben, hallottam hírét, hogy Heléna szerint mennyire "kurva helyes" - igen, idéztem - a férfi, de a képek nem adják vissza azt, amilyen Henrik valójában. Például most is, ahogy megköszörüli a torkát, mindazért, hogy a nevetést vissza tudja fogni, mert nem illik pofán röhögni egy hölgyet. Egy hölgyképződményt. Egy... mindegy, szóval Helénát. Ezért ahelyett, hogy megtenné, egyszerűen krehácsol párat. Mi ez, ha nem illendőség? Csak oldalra sandítva tekintek a férfira, mert közben már szüleim szemeinek kereszttüzében állunk, vagyis áll ő, akik meglepően jól fogadják őt. Maradjunk annyiban, hogy rosszabbra számítottam, de a hátamba lövellő pillantásoktól így sem tudok elvonatkoztatni, hiába nem álltak bele anyámék egy vitába arról, hogy Henrikkel jöttem el.
Anyáék elindulnak befelé, én pedig végre kettesben maradok Henrikkel, ki is használom az alkalmat, hogy rákérdezzek vajon mennyire tartja már most borzalmas ötletnek, hogy eljött. A felelete meglep, de ami utána jön még jobban. Bár a mondatot nem fejezi be, mégis kihagy a szívem egy ütemet, mert rákérdezett volna, érdeklődött Heléna felől. Az utána következő mindegy, már nem sokat nyom a latba, így bánatosan elmosolyodom, majd a bálterem felé pillantok.
- Hamarosan - alsó ajkamat beharapom, mert ki akar törni belőlem, de csak nem kellene hagynom. Végül mégis ő nyer. Ki gondolta volna? - Ő Martonfalvy Heléna, mindenki kedvence. Határozott, magabiztos, szép, már vagy négyen megkérték a kezét, de mindenkinek nemet mondott, a kihívó ruhái a mindenei, az apja édesapám egyik legjobb barátja - hadarom el egy szuszra, és minden szó, amit kiejtek Helénáról égeti a torkom. - Összesítve ennyi lenne a n... hm... Heléna - nem, nekem még most sem nő, egyszerűen nem áll rá a szám, hogy a nőiséget és Helénát egy mondatban ejtsem ki. Lehetetlen.
A majdnem száz fő meghívottból, ha csak betekintek a bálterembe - szemmértékkel - mindenki megérkezett. Ahogy tekintetem végig járatom az embereken, akik beszélgetnek, de tekintetük mindig ide-oda jár, valahogy nem akaródzik bemennem és felszólalnom, hogy kösz mindenkinek, aki eljött, én leszek az igazgató, szevasztok. Az izgalom villámcsapásként férkőzik be megint tudatomban, és ha tehetném szó nélkül elfutnék, mert erre én biztosan nem vagyok felkészülve. Sem lelkileg, sem máshogy. A stresszt eddig valamiért jobban kezeltem, de ez a mai este mindent meg fog változtatni, még ha nem is rögtön, de meg fog. Apám szépen lassan kihátrál a kiadótól, én pedig feljebb lépek, és ennyi. Henrik illata hirtelen csapja meg orromat, a gondolatok eltűnnek a fejemből, ahogy meghallom rekedtes hangját a fülembe suttogni. Kikerekedett szemekkel tekintek előre, nem merek oldalra nézni, amikor megérzem lágy érintését derekamon. Ösztönösen lépnék el, mert borzalmasan zavarban vagyok, nem tudom mit tegyek, és amikor megindul, kénytelen vagyok követni. Tizedmásodperc késéssel indulok el utána, kezeim magam előtt összekulcsolva, félve sandítok fel Henrikre, mielőtt belépnénk.
- Köszönöm - suttogom a szót, mintha ez a mi titkunk lenne. Így, hogy Henrik mellettem van már az arcok sem tűnnek olyan ellenségesnek. Belépve a terembe intek pár embernek, akiket még nem én, vagy már nem én fogadtam, végül a terem közepén elhelyezett asztal felé indulok. Mosolyogva állok meg anyám széke mellett.
- Remélem elégedett vagy a kinézetemmel, anya, mert nagyon megszenvedtem érte - csókolom arcon, majd a válaszra várva készülök leülni. - Ó, nagyon csinos vagy lányom, és ezt mások is észrevették. Például Ilona néni fia, amióta beléptél nem veszi le rólad a szemét - alsó ajkamat beharapva hagyom figyelmen kívül a második mondatot. Nem érdekel az a tökfej, ráadásul már alapból ott hibázik a dolog, hogy Ilona néni fia.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 8. 15:57 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Az, hogy érdeklődött iránta még semmit nem jelent, ugye? Mármint lehet csak kíváncsiságból kérdezett rá, mert nem lopta be magát éppen a szívébe, épp ellenkezőleg. Nehéz lenne elképzelnem Henrik mellett Helénát, de azt meg kell hagyni, hogy egy ilyen határozottsággal megáldott nő mindenképpen jobban állna Henrik mellett, mint egy olyasfajta, mint én. Ez nem önsajnálat, ezek tények, Heléna százszor magabiztosabb mindenben, amit csinál, mint én, és Henrik mellé egy olyan nő kell, aki teljes mellbedobással ki tud állni mellette, támogatja, ott van neki. Ezt én is meg tudnám tenni, minden bizonnyal, de talán nem olyan erőteljesen, mint Heléna. Sajnos Henrik következő mondata sem ad okot a felhőtlen boldogságra.
- Mazel tov - legyintek egyet, szinte morgom ezt a két szót magam elé, főleg amikor észreveszem, hogy Heléna úgy integet Henriknek, mintha világi barátok lennének. Aztán... aztán megszűnnek a gondolatok ismét, megszűnik körülöttem a világ. Kikerekedett szemeimet emelem a férfira, engedelmeskedve az állam alá tett ujjnak. Barnáim elvesznek a tengerkék kékekben, és nem eresztik el tekintetemet, amíg úgy nem dönt. Nincs esélyem elkapni pillantásomat, egyszerűen nem tudom megtenni. A gyomrom megremeg egy pillanatra, majd haloványan elmosolyodom a kijelentésre. Akkor most minden kétségem szertefoszlott, ugye? Nagyon remélem. Henrik nem mondd mást, de szemeiben a csillogás azt sugallja, hogy szeretne, azonban sem az időpont, sem a helyszín nem megfelelő, és ezt mindketten tudjuk. Igen, még én is, bármennyire is szeretném meghallani és megtudni mire gondol, mi jár a fejében.
- Köszönöm - ahogy Henrik kihúzza nekem a széket, haloványan elmosolyodom, de rögtön dühös pillantást vetek anyámra, mert azért mindennek van ám határa, és ezt neki is ezerszer elmondtam már. - Anya... engem egy cseppnyit sem érdekel Gábor - és én ennyivel le is zártam a témát, de anyám folytatja. Mutogat, hajtogatja a magáét, sorolja nekem a férfi jó tulajdonságait, és mi egyebeket. Sóhajtva legyintek egyet felé, apám pedig látván zavaromat és nemtörődömségemet tartja szóval anyámat, amíg én egy korty bort lenyelek. Legalább apám tisztában van a dolgokkal, és nem akarja rám erőltetni, holott anyám is tudja, mégis valamiért örülne ennek. Ki érti ezt? Szinte felugrom a székről, amikor Heléna visítása megüti a fülemet. Kezemet mellkasomra téve sóhajtok egy mélyet, hogy szívemnek ritmusa helyreálljon, apám szemét eltakarva nevet, én pedig tátogok neki egy "jól van már"-t és lerendeztük. Tudom, hogy ő is majdnem a plafonig ugrott ettől a hangszíntől, így halkan én is felkuncogok, de jókedvem nem tarthat sokáig. Ahogy Henrik leül mellém, fel is áll és Heléna kedvére téve húzza ki neki is a széket. Valami forrong bennem, és ez nem düh, hanem annál sokkal, de sokkal mélyebb. Nem tetszik az érzés, de keserű és legszívesebben nem betolnám a feneke alá a széket, hanem még jobban kirántanám. Gondolataim úgy elterelődtek, hogy nem is figyeltem az amúgy folyamatosan nekem beszélő Gáborra, így ráemelem pillantásomat, udvariasan elmosolyodom felé, majd bólogatok, amikor úgy érzem éppen az szükséges.
Majd megszólal. Ez az buta liba megszólal, bennem pedig megáll az ütő, és tekintetem ismét elveszem a nekem hadováló férfiról, aki végre észreveszi magát, vagy talán csak érzi a feszültséget és elhallgat. Lassan fordulok Heléna felé, futólag látom csak Henrik arcát, aki elnézést kérve viharzik ki a teremből. Egy lesajnáló mosollyal nézek a... szóval rá.
- Martonfalvy Heléna - kezdem el mondandómat. Hangom duruzsoló, már-már kellemesnek mondanám, de aki ismer az tudhatja, hogy mi lesz a vége ennek. - Te ostoba! Teljesen meghülyültél?! Mégis mit képzelsz magadról? Ami neked rossz fiús, az ennek az embernek a családja volt, akiket meggyilkoltak! Van pofád azt mondani, hogy mennyire együtt érző vagy és empatikus, de remélem tudod, hogy ez rohadtul nincs így! Henrik elvesztette a családját, ami szerinted a rossz fiúságát kölcsönzi neki - hangom lehalkítom, szemeimet lehunyom pár másodpercre. - Gratulálok, remélem most örülsz annak a retardáld fejednek! És ha megbocsátotok - székem lábai hangosan csikorognak a padlón, ahogy hátra tolom, majd mindent magam után hagyva rohanok Henrik után, az egyik asztalról elemelve egy üveg vörösbort. A férfit az ajtótól pár méterre találom meg. Nagy lendülettel jöttem utána, ami, amint megláttam a férfit, el is múlt. Mit mondhatnék neki? Miattam van ez az egész, én rángattam ide, pedig tudtam, hogy milyen emberek lesznek itt, bár Martonfalvy-ról nekem senki nem szólt, de ugye, ez akkor sem mentség.
- Henrik - óvatosan lépek hozzá közelebb, amikor elé érek lágyan megérintem karját, hogy rám figyeljen. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ő is itt lesz - szemeimet lesütöm, teljesen mértékben felemészt a bűntudat, amit nemigen tudok palástolni. - Menjünk fel a szobámba, jó? És ne is ellenkezz, nem foglak ilyen állapotban magadra hagyni, plusz - emelem fel hatalmas mosollyal az üveget. - Hoztam bort - csak remélhetem, hogy oldja egy kicsit a hangulatot. Szemem csillogása talán elárulja Henriknek mennyire sajnálom is ezt az egészet.
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. november 8. 17:50
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 10. 16:28 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


A Gáborról folyó diskurzus kellemetlenségét csak növeli az, hogy Henrik éppen mellettem ül, hogy ő kísért el, és támogat ebben az egészben. Anyámmal ezerszer átbeszéltük már ezt, és megkértem, hogy tartsuk a témát egymás között, ha már mindenképpen beszélni szeretne róla, de úgy látom, annyira nem jött össze a dolog. Apám ilyen szempontból legalább sokkal diszkrétebb, és bár anyám előtt nem is mondta ki, de nekem már többször is kifejtette, hogy eszembe ne jusson egy Gábor-féle alakkal csak gondolkodni sem, nemhogy igent mondani bármire is. ÉS mennyire igazat adok neki! A külsőség nem minden, mert bármennyire helyes is és férfias a maga módján, a személyiségétől a rosszullét kerülget, és nem érdekel, hogy amúgy mennyire helyeees. Kérlek... nem vagyok már tizenhét éves, hiába viselkedem néha úgy. Itt amúgy sem tehetem meg, hogy megmutassam a valódi arcomat, szóval a mindig bevált álarc fel és show time! csak itt működik, máshol nem. Főleg nem Henrik előtt, akit láttam erősen a sok szarság ellenére, megtörten a menyasszonya miatt, berúgva a menyasszonya miatt, kedvesen viselkedni velem, mosolyogni velem, és még sorolhatnám. Túl sok arcát láttam már ahhoz, hogy fennakadjak holmi kinézetnél, és hiába nem mehet el az ember emellett, főleg nem egy ilyen öltönyben, de mégis... na és akkor felbukkan Martonfalvy a hülyeségével, én pedig gondolkodás nélkül megyek Henrik után, hogy elnézést kérjek és felajánljam a szobámat, mint nemrég nyílt kocsma. Igazából jobb is eszembe juthatott volna, de idáig terjedt az agyam, és amúgy is mindegy, mert nem olyan választ kapok, mint amire számítottam.
- Ó - kezemet lejjebb engedem benne az üveggel, majd alsó ajkamat kezdem el harapdálni. - Én... én erre nem tudok mit mondani igazából - nevetek fel halkan és kínosan. Jobb reakció nem telik tőlem, és valamiért úgy érzem, egy normális embertől sem várhatnék egy ilyen mondatra jobb reakciót. Mondanám, hogy jóérzéssel tölt el az, hogy észrevette és meg is említi ilyen körülmények között, mert zavarja, esetleg érdekli a dolog, de nem. Sokkal inkább zavar, hogy hallania kellett az egészet, és meg is jegyezte, figyelmet tulajdonít neki, amikor letisztáztam; nem érdekel a férfi. Sehogy.
- Micsoda? - meghűl bennem a vér, és csak meredt tekintettel tudom nézni azt, ahogy Henrik őszintén nevet. - Nem bántott meg? De akkor...? - tekintetem körbejár a konyha bejárata előtti helyiségen, szemöldököm ráncba szalad, és amikor leesik a mondandója, mert folytatja, szemem elé kapom kezemet és úgy belepirulok a helyzetbe, mint még soha azelőtt. Baszki! Nem megbántotta, hanem azért jött ki, nehogy elküldje melegebb éghajlatra a nőt! Istenem! Szinte hallom, ahogy a hatalmas szikla darabok lehullanak szívemről, és halványan mosolyogva veszem el kezem szemem elől, hogy Henrikre pillantsak.
- Végképp szégyent hozol rám? - oldalra biccentett fejjel figyelem Henriket, miközben visszaadom Istvánnak a bort, aki rögtön el is tűnik vele. - Mégis milyen szégyent? Henrik! Engem nem érdekel senki azok közül, akik kint ülnek, a szüleimen és rajtad kívül. Nem hozol rám szégyent, hogy hoznál? - tárom szét a karomat értetlenül, mert tényleg nem értem. Egyszerűen nem tudom összerakni a mondat lényegét, hogy Henrik szégyent hoz rám. Hitetlen nevetek fel. - Ne beszélj butaságokat, kérlek - vonom meg a vállam végül, mert nem tudok mást reagálni erre az egészre. Nem is értem, és lehet nem is akarom megérteni. Mosolyogva követem Henrik kezének mozgását, hogy végül karom az ő alkarján pihenjen meg, a minimális bizsergést, amikor hozzáérek és megérzem illatát észre sem veszem.
- Menjünk - egy aprót bólintok, majd felpillantok a férfira. - De csak, ha neked adhatom az első táncom, meg az összeset az este folyamán igazából, mert nem akarok Gáborral menni sehova. Még két lépést oldalra sem - óvatosan nyitok be az ajtón, mert így mi még pont látunk mindent és mindenkit, de minket senki, és a kis emelvény felé mutatok, ahol a hangszerek várnak arra, hogy megszólaltassák őket. A tánc felkérésben nincs hátsószándék, egyáltalán nem az a szándékom ezzel, hogy Henrik csak velem táncoljon, mert ha neki Heléna kell mindezek ellenére, akkor rendben, bármennyire is keserű ízt hagy maga után ez, de én akkor sem akarok Gáborral táncolni.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 10. 21:07 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Halkan, mégis teljes szívemből felnevetek, ahogy Helénáról nyilatkozik a férfi. Istenem, nem kellett több pár sornál és három perc egymás közelében állásnál vagy ülésnél, és már Henrik is látja azt, amit én évek óta mondok a hozzám közel állókhoz. Heléna elviselhetetlen személyiségét nem kompenzálja az, hogy szép és puccos ruhákban jár. Nem is lenne rá képes, mert elég ha megszólal, és mindenki a falat kaparja tőle. Rázkódó vállakkal tekintek Henrikre.
- Szerintem te mindenben szalonképesebb vagy - legyintek egyet felé, és alsó ajkamat beharapva, egy mélyet sóhajtva próbálom meg rendezni vonásaimat, hogy ne nevessek fel ismét. Az este legjobb része az, hogy Henrik eljött velem. Nem érdekel ki mit mondd a családról, vagy netalántán csak rólam, mert eltörpül amellett az érzés mellett, ahogy a férfi velem szemben áll, és tartja magát az egész helyzetben, és ahelyett, hogy jelenetet rendezne, egyszerűen kisétál, mert engem nem akar kellemetlen helyzetbe hozni. Mi ez, ha nem figyelmesség? Az este legjobb pontja, hogy Henrik eljött, és tudom, hogy amikor apám feláll arra az emelvényre, hogy hivatalosan megnyissa az estélyt, aztán pedig én topogok fel hazug mosollyal arcomon, Henrik lesz az az arc, akit keresni fogok, nehogy elájuljak.
- Szeretem a kihívásokat, és a jelek pedig nem érdekelnek - megköszörülöm a torkom, és inkább a plafon felé bámulok, nehogy véletlen feltűnő legyen az, mennyire nem akartam kimondani ezt a mondatot, egyszerűen csak kicsúszott. Lehet megártott már az a két korty bor is? Mondjuk, simán el is hinném, tekintve, hogy nem vagyok egy nagy ivó, örülök, ha egy pohárka bor nem üt be! - Ó, szóval mi vitatkozunk? - mutatok először magamra, majd a férfira mosolyogva, végül kezeimet csípőre teszem, kissé előredőlök, hogy a félelmetes énemet mutassam meg, ami valószínűleg majdnem olyan nevetséges, mint egy nyuszi hot-dog ruhában, de nem baj. Próbálkozni szabad, én pedig nem adom fel egykönnyen a dolgokat, és talán van szerencsém ezt Henriknek is megmutatni a jövőben.
A színpad látványára görcsbe rándul a gyomrom, és nem is akar az a csomó engedni, egészen addig, amíg meg nem érzem Henrik közelségét a hátamhoz. Elfelejtek levegőt venni, érzem, ahogy a puha és selymes anyag a vállamnak simul, majd meghallom a duruzsoló és mély hangot fülemnél. Konkrétan mellette. Levegőm még mindig nincs, így a szavak értelmét sem fogtam fel egyelőre, egyszerűen megtelt tüdőm Henrik illatával, amitől egyelőre nem tudok elvonatkoztatni. Válaszolni kéne, nem? Mi is volt a kérdés? Kérdezett egyáltalán? Jobb híján csak kissé oldalra sandítva elmosolyodom, végül bólintok egyet, hátha beletrafálok és nem olyat kérdezett, amit ki kellene fejtenem, esetleg több reakciót várna tőlem. A következő mondatot viszont teljesen tisztán értem, és először csak meredten nézek magam elé. Pár másodperc múlva kapom szám elé a kezemet és hajolok vissza az ajtó biztonságosabb felére, hogy engedjem kitörni a nevetést, ami mélyről jövő és őszinte. Szent ég! SzörnyHella! Nincs sok időm nevetgélni, mert Henrik egy határozott mozdulattal terel át az ajtó egyáltalán nem biztonságos felére, én pedig mosolyogva, alsó ajkamat harapdálva, hogy ne törjön ki megint a nevetés, amikor Helénára nézek igyekszem a helyemre, köszönöm meg a férfinak a kedvességét, majd ülök le.
- Kislányom! Merre voltál? - anyám vádló hangjára csak megforgatom szemeimet, végül mosolyogva fordulok felé. - Helyre hoztam azt, amit Heléna elrontott az egyik meghívott és igen nagy tiszteletnek örvendő vendégünkkel
- a válasz megfontolt, szerintem elég kielégítő, és még arra is van időm, hogy széles mosollyal tekintsek Helénára, akinek tekintete, ha az még lehetséges, még több utálatról árulkodik. Érdekes.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 21. 14:37 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Összeráncolt szemöldökkel próbálom felfogni a reflektálást, és csak úgy tenni, mintha nem is hallottam volna, de ugye ezt nem tehetem meg, mert nem vagyok süket, ráadásul valóban kimondtam, úgyhogy a tervet elvethetem. Csak összeszűkült szemekkel mosolygok, és próbálok nem ismét tetőtől talpig elpirulni, hogy valamiért megint elkapta azt az egyetlen szót, amivel zavarba tud hozni. Valószínűleg külön érzéke van ehhez a férfinak, mert mindig megtalálja azokat a szavakat, mondatokat, amikkel a sírba tud tenni, hiszen amikor ezeket kimondja vagy felhívja rájuk a figyelmemet egyszerűen megásnám a saját nyughelyemet. Most sincs ez másképp, mert ahogy felveszem a rettegett pózomat, ő csak végig mér, majd egy olyan széles és elbűvölő mosolyt küldd felé, amitől szívem kihagy egy ütemet, a bókjára meg egyszerűen beharapom alsó ajkamat, halkan felkuncogok, de nem reagálok rá. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jót jelent-e vagy rosszat, esetleg semmit nem jelent, totálisan semleges jelentéssel bír, csak én képzelek bele valamiért többet, mégis valamiért abban reménykedem, hogy jó irányba húz ez a kijelentése a férfinak.
Henriknek hála nincs sok időm elgondolkodni azon, hogy visszakarok-e menni, vagy simán elfutok és Bagolyfalváig meg sem állok, mert határozottan elkezd vinni az asztalunk felé, pedig... Pedig olyan tökéletes volt csak az ajtóból bámészkodni, nézni a többieket, ahogy felhőtlenül beszélgetnek egymással, hallani apám jókedvű nevetését, és egyszerűen nem részese lenni ennek az egésznek. Lehet közre játszik az, hogy Henrik közelsége nyugtató hatással van rám, és az érzés csak fokozódik, ha orromat megcsapja az illata, így talán örökre el tudtam volna ott ácsorogni, csak ugye a férfi nem hagyott sok választást nekem. Az asztalhoz érve Heléna rögtön nyávogva kér bocsánatot a férfitől, miközben én kapok egy "dögölj meg" pillantást, amit egy elbűvölő mosollyal köszönök meg. Az elbűvölő mosolyom nem sokáig marad arcomon, pedig a beszélgetés beindulni látszik, mert apám feláll és az emelvény felé indul. Nagyot nyelek, attól félek még István is meghallja, aki a terem másik végében áll. Szemeimet lehunyom, nehogy kidobjam a taccsot, amikor megérzem a lágy és meleg érintést kezemen. Nem kell kinyitnom a szemem és lenéznem ahhoz, hogy tudjam, Henrik jelzi némán támogatását. Reakcióként csak elmosolyodom, rászorítok a férfi kezére, majd mielőtt felállnék mosolygok rá Henrikre. A hányingerem seperc alatt tűnik tova és amikor apám kimondja a nevemet, a hatalmas tapsvihar közepette lépek fel az emelvényre.
- Köszönöm szépen, apa - mosolyodom el a férfi felé, majd miután kiölelgettük magunkat jöhet a feketeleves. A meghívottak felé fordulok, majd egy mély sóhaj után keresem meg az arcot, ami biztos pontot jelent, végül neki állok. - Köszönöm mindenkinek, aki tiszteletét tette az eseményen, így tudjuk meg igazán, hogy ki támogatja édesapámat. Tudom, hogy nem mindenkinek tetszik az igazgatóváltás, ami hamarosan bekövetkezik a cégnél, de szeretném, ha tudná mindenki; minden erőmmel és tudásommal azon leszek, hogy méltósággal vigyem tovább apám nevét - édesapámra siklik tekintetem, aki totálisan bágyadtan és meghatódva néz engem, ami mosolygásra késztet. - Szeretném megköszönni édesapámnak a bizalmat, és édesanyámnak a támogatást, de... - tekintetem visszatér Henrikre. - De egy különleges személynek szeretném a legjobban megköszönni, aki nem rakott ki azonnal a lakásából, hanem válaszolt a kérdéseimre, és most zokszó nélkül jött el velem erre az esélyre - haloványan elmosolyodom, lesütöm pilláimat, mielőtt folytatnám. - Akiről tudom, hogy mindenben és mindig támogat most is, és fog is a jövőben. Köszönöm, Henrik - mosolyom szélesebb lesz, majd a megilletődött tekintetek után a legtöbben elmosolyodnak, majd egy kisebb tapsvihar tör ki. Türelmesen várom meg, amíg lecsendesedik. - Köszönöm mindenkinek, élvezzék az est hátralévő részét, a svédasztal mindjárt elérhető lesz a terem bal oldalán. Nekem a jobb oldalon jelenleg - taps, én pedig teljesen gyengén lépegetek le az egyik zenész segítségével az emelvényről. Nem mozdulok meg egy ideig, mert nem vagyok rá képes, és nem tudom elhinni, hogy ájulás nélkül végig csináltam az egészet. Mosolyogva sietek Henrikhez, kikerülve az embertömeget, befogadva pár gratulációt, kézfogást, arcra csókot.
- Nem voltam nagyon vörös közben? - intézem kétségbeesett kérdésem a férfinak, és csak remélhetem a nemleges választ. Aztán eszembe jut, hogy mit mondtam az emelvényen állva neki címezve, tekintetem rögtön lesütöm és cipőm orrát kezdem el bámulni meredten. Baszki!
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. november 21. 14:39
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 22. 15:33 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Csak az lebeg a szemem előtt, hogy minél előbb átjussak a tömegen. Kezek tapogatnak, innen-onnan bezsebelek egy kéretlen arca csókot, valakik csak egyszerűen megragadják a karomat és megrázzák, én pedig azt sem tudom merre nézzek, vagy egyáltalán kihez szóljak, így csak mosolygok mindenkire, mint a tejbetök és próbálok minél illedelmesebben, de annál gyorsabban kikerülni a körből. Akik ülve maradtak, azok egyszerűen megvárják, amíg kikerülök a nyalizósabbak bűvköréből, hogy utánuk támadjanak meg, akár a keselyűk. Ez mindig így van. Bármilyen eseményen veszek részt, bárhol jelenek meg apámmal, először a nagyon behízelgők jönnek a sorban, végül, akiknek köze van a kiadóhoz, de utálnak, csak egyszerűen tisztában vannak azzal, hogy mennyire fontos személy vagyok, akár akarják, akár nem. És hogy én valóban fontosnak érzem-e magam? Az egy teljesen más lapra tartozik. Apámnak és anyámnak fontos vagyok, ennél több nekem nem kell.
Kilépek a körből, az emberek elkezdenek szétszóródni, én pedig végre vehetek levegőt egyedül és nem befújják az orromon. Szentséges ég, mennyire jó érzés! Rögtön Henrikhez lépek, akinek felteszem az első kérdést, ami eszembe jut, hogy aztán ismét felfogva szavaim súlyát lesüssem pillantásomat. Egészen addig, amíg meg nem szólal, merthogy megköszöni. Felkapom a fejemet, értetlen nézek rá, de nincs időm megkérdezni mire gondol, mert valahonnan a távolból - milyen drámai - a nevemet hallom. Édesapám égre földre kereshet, nem mintha az előbb nem csak két méter lett volna köztünk. Aj, apa! Visszafordulok a férfi felé, aki éppen felém hajol, bennem pedig megáll az ütő. Ahogy megérzem meleg ajkait arcomon, amihez még illata is társul, meghűl bennem a vér, és teljesen elvörösödve hajtom le fejemet. Alsó ajkamat rágcsálom, próbálok nem nagyon idiótán kinézni, de tudom, nincs rá sok esélyem. Ezen Henrik következő mondata sem segít sokat, én lehajtott fejjel próbálok eltűnni, vagy esetleg egybeolvadni a talajjal, vagy valami hasonló nagyon jó álcázási módszert kitalálni, mert a vörös minden árnyalata arcomon játszik. Ebben biztos vagyok.
Szó nélkül nyújtom a férfi felé a kezemet, amikor apám odaér hozzánk. - Lianna, kislányom! Olyan büszke vagyok rád, amiért nem ájultál el, gyere ropj egyet apáddal. Henrik biztos nem bánja - jelentőségteljes pillantást vet a férfira, nekem pedig esélyem sincs válaszolni, hogy de én Henrikkel szeretném az első táncomat, és felkért, és az illata, és a... megilletődött tekintettel hagyom, hogy apám maga után húzzon, és némán tátogom a férfinak.
- Kérj le, kérlek - mutató- és középső ujjamat mutatom a Henrik felé, csak nagyon erősen reménykedve, hogy leesik neki; két perc. Két perc múlva kérjen le, mert ha Gábor mellé kerülök, akkor nekem végem van. Nem lehet gyorsabb Henriknél. Apám folyamatosan cseverészik, már négyszer elmondta mennyire büszke rám, mennyire örül, amiért nem ájultam el vagy dobtam ki a taccsot, amire akaratlan kitör belőlem a nevetés. Hátravetett fejjel, hangosan nevetek.
- Kösz, apa. Mindig jól esik a támogatásod, de tényleg - kuncogok halkan. - De azért a céget még vezesd egy párt évet te, ha kérhetlek. Apa... - elharapom a mondatot. Hogy kérdez meg egy ilyet egy nő az apjától? Csak belevág? Esetleg puhatolózik? De én soha nem puhatolózom édesapámmal, csak mondom neki, vagy csak egyszerűen megkérdezem. Felemelem fejemet, és apám kérdő tekintetére elmosolyodom. - Mi a véleményed Henrikről? - apám tekintete rögtön a férfi felé villan, és nem tudom mire számítsak. Abban biztos vagyok, hogy nem fogja félreérteni. Ugye nem? - Nos, Zaina... Henrik ahogy elnézem egy roppant kifinomult úriember, akinek az lebeg a szeme előtt, hogy mindent megkapj és neked jó legyen, látszik, hogy törődik veled. Azt hittem nem jöttök vissza, miután te is kimentél utána, és ismerlek annyira, hogy tudjam; te nem is akartál visszajönni. Biztos vagyok abban, hogy a férfi vett rá - csak óvatosan bólintok egyet, miközben az első szám a vége felé közeledik. - Nagyon kedves és megbízható férfi, gondolom jó barátok vagytok - apám halovány mosolyából tudom, hogy ezt ő sem gondolja komolyan, én pedig csak egy széles vigyorral bólintok egyet. Mert azok vagyunk. Barátok. Se több, se kevesebb, és a gondolattól valamiért görcs áll a gyomromba. Valóban nem lennénk többek? A táncnak hála éppen úgy fordulunk édesapámmal, hogy rálássak Henrikre, de nem merem tovább nézni, mint pár másodperc. Barátok...
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 26. 17:04 Ugrás a poszthoz

Simon Blanka
#Sopron #WoMen #jók_leszünk #lapzártakor

Lapzárta van, és nagyon durván két napom van átnézni mindent, hogy kimehet-e a kezem alól, avagy sem. Valljuk be, hogy ez a két nap nem sok, de legalább kevés, nekem meg azt sem tudom merre áll a fejem, mégis úgy döntöttem, hogy most vagy soha alapon behívom magamhoz Blankát. A lányt felvették a művészetire és kora ellenére gyönyörű és igényes cikkeket ír, ő az egyik legjobb írónk a kiadónál, és ezt apám is tudja, így ha szerencséje van, számíthat egy határozatlan idejű szerződésre a tanulmányai befejeztével, mert amíg tanul ez a lehetőség nem áll fenn, így csak határozott idejű szerződéseket íratunk alá a még tanulókkal. A tanulás az első, ebben egyetértünk apámmal, utána jöhet és bármiről írhat felőlem, mert Blanka cikkei pontosan olyanok, amiket átfutok, leokézom, és haladhat is tovább az élet nevű dolog. Nincsenek helyesírási hibák, nincsenek összefüggéstelen mondatok, nincsenek értelmetlen szó összetételek, hanem egy összeszedett és igényes írás van mindig előttem, nem úgy, mint a most éppen lapozgatott cikkben. Fertelmes, pedig a téma nem volt nehéz. Téli öltözködési ötletek férfiaknak és nőknek egyaránt, négy oldalt kapott rá, kettő az egyik nemnek, kettő a másiknak, de ami előttem van az maximum egy oldalra megfelelő anyag, mert a maradék az bizonyosan a kukában landol. Nem is törődöm vele tovább, csak felrakom a "visszadobandó" kupacom tetejére, ami sajnos nagyobb, mint azt bárki is akarná, majd a következő írásnak szentelem figyelmem.
A legjobb dolog a lapzártában, hogy egyáltalán nincs időm gondolkodni semmin. Annyira nincs, hogy reggel felkelek, bejövök, este haza, és alvás, majd kezdődik minden elölről. A mókuskeréknek hála nem jár a fejemben Henrik, az estély, apám szavai az estély után, és a következő napon, mert nincs időm arra sem néha, hogy leüljek és megigyam a reggel lefőzött kávémat. Igen, délután kettő van, és még mindig az asztal szélén pihen, az immár jéghideg kávém. Nem baj, majd lefőzök még egyet, hogy az első korty után ugyanarra a sorsra jusson, mint elődje. Csúnya halál, sajnálom, de ez ilyen sajnos. Tehát nincs időm gondolkodni, főleg nem olyanokon, mint Henrik. Vagy Henrik illata, esetleg érintése, vagy csak a tekintete, ahogy rám pillantott, amikor meglátott a lépcsőről lejönni az estély napján. A közelségére sincs időm gondolni, és arra sincs, hogy szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megéreztem hátulról testének melegét, miközben kikukucskáltam az ajtón, hogy megnézzem a tömeget, ami elé nem sokára ki kellett állnom. Elkalandoztam. Tehát nincs időm ilyeneken gondolkodni, mert most van fontosabb dolgom is ennél. Gondolom van. Ez fontosabb.
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. december 13. 19:20
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 26. 19:25 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


A dal a vége felé közeledik, én pedig igyekszem észrevétlen felmérni a helyzetemet, amíg apám Ilona néni férjével való közös horgászatról mesél nekem nagy bőszen. Szóval Henriknek mutattam a két percet, de Gábor bármennyire is tenyérbemászó legyen vág ám az esze, és elég gyorsan is, én meg nem valami diszkréten mutattam és kérleltem Henriket, hogy két perc múlva kérjen le. Mert tudtam, hogy az első dal két perces, hiszen én kértem, anyám nekem adta ezt a megtisztelő feladatot. Felnevetek, ahogy apám a sztori azon részéhez ér, amikor János bácsi belecsúszott a tóba, ahogy a bot után nyúlt. Leginkább ezért vagyok nő; tudok egyszerre kétfelé is figyelni, nem is megerőltető, bár tény, hogy a megoldáshoz nem lettem közelebb. Gábor testtartásán látszik, hogy mint egy ugrásra kész vadállat várja, hogy apám végre elhúzzon a közelemből, Henrik pedig... amikor ismét úgy fordulunk, hogy rálássak a férfira, megáll bennem az ütő. Heléna a férfi karján lóg és magyaráz valamit, de olyan mosollyal és olyan kitolt dekoltázzsal, hogy én szégyellem el magam helyette. A francba! Levegőt is elfelejtek venni, innentől a multifunkcionalitásom elmúlik, mert csak Henriket és a nőt látom. A férfi lefejti magáról Heléna karját, majd mosolyogva hajol a füléhez és súg neki valamit, mire csattan a pofon, végül a nő mondd még valamit. Megállok, pedig a dalnak még nincs vége, levegőt nem veszek, apám pedig kérdőn néz rám. - Lianna? - hallom a nevemet, de nem foglalkozom vele. Minden tekintet rájuk szegeződik, ahogy az enyém is, és alsó ajkamat harapdálva csillan csalódottság a szememben. Mi történt? Ez a kérdés jár csak a fejemben, apám pedig, hogy mentse a menthetőt, mit sem törődve a jelenettel, és a lefagyásommal, erőszakkal késztet mozgásra, mert túl feltűnő vagyok. Fejemet megrázom, egy hálás mosollyal tekintek fel rá, amit viszonoz, de tizedmásodperc alatt esek vissza. Mi történt? Miért pofozta fel? Mit súgott neki Henrik, ami ezt váltotta ki Helénából? Mégis mit mondhatott neki? Agytekervényeim folyamatosan zakatolnak a dolog körül, de nincs elég időm latolgatni magamban a lehetőségeket, mert a következő pillanatban a dalnak vége, és a két lehetőség előttem áll, kinyújtott karral.
Tekintetemet egyértelműen Henrik felé emelem, és nem tudom kiirtani a csalódottságot tekintetemből, mondjuk semmi másomból sem. Miért fáj ennyire a jelenet, amit láttam? Tudom, hogy nem szereti Helénát, mégis kiváltotta ezt a viselkedést a nőből. Minden elmondható Helénáról, de az nem, hogy szereti a felesleges drámát és feltűnést, ha a dekoltázsát leszámítjuk, mert ebben a ruhában csak a feltűnés számít. Fejemet kissé megrázom, ahogy elszakítom pillantásom Henrik őszinte kék tekintetétől, amiben eddig el voltam veszve, majd Gábor felé lépek egyet, hogy a szemébe nézzek és egy halvány mosollyal szólaljak meg. - Kedves vagy, azonban elígérkeztem már - Henrikhez lépek, majd elfogadom a felajánlott kart, közelebb lépek hozzá, vállára teszem kezemet, ahogy ujjaimat a férfias tenyérbe simítom. Nem pillantok a férfira, nem vagyok rá képes, csak hagyom, hogy ezernyi meg egy rossz és negatív gondolat rohamozza meg agyamat. Egy pillanat erejéig hunyom le szemeimet, hagyom, hogy Henrik vezessen, de fejben teljesen máshol járok, mégsem bírom ki azt, hogy rákérdezzek.
- Nagyon fáj az arcod? Szerintem a konyhán tudsz szerezni jeget, ha szükségét érzed - hangom gyenge, inkább már suttogás. Nem, még így sem nézek Henrikre, hanem zakóján egy pontot fixírozok, mert olyan érdekes ott a varrás, de ezt sem bírom sokáig, és inkább lesütöm tekintetemet, miközben attól félek, hogy alsó ajkamból kiserken a vér, ha ennyire rágom. Nem kérhetem számon, nem kérdezhetek rá mi történt, mert nincs hozzá közöm. Engem kísért el, szent igaz, de mint barátot, és az estély végeztével azt csinál, amit szeretne, akivel szeretne. A gondolat gyökeret ver agyamban, és nem bírom elereszteni. Baszki!
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. november 26. 20:43 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Van ez a különleges érzés bennem, amit még soha nem tapasztaltam, így elmondani sem tudom mi ez, de körbe tudom írni nagyon egyszerűen. Borzalmasan rossz. És így ennyi. Ennél többet nem tudok mondani, mert ahogy megláttam Henrik arcán csattanni a nő kezét, valami megmozdult bennem a nem értésen kívül, még pedig valószínűleg a csalódottság, amiért a nőnek oka volt adni azt a pofont. Ismét nincs sok időm rendet tenni a fejemben, mert Henrik rögtön keze alá veszi az irányítást, és már a parketten ropjuk. Érzem rajtunk a tekinteteket, amiket mostantól egészen az este végéig figyelmen kívül kell hagynom. Az egy dolog, hogy Henriket mindenki ismeri innen, nem véletlenül, de az már egy másik lapra tartozik, hogy egy nő felpofozta az est hivatalos kezdete után húsz kemény perccel, aminek az okáról senki nem tud, pedig gyanítom volt neki.
Néha, a gondolataimban elmerengve és félig beléjük fulladva, elfelejtek levegőt venni. Amikor ez megtörténik, csak elmerülök agyam legsötétebb bugyraiban, ahol Henriket látom ismételten, ahogy a nő a karján csimpaszkodik, mint valami majom, majd a pofon következik, és kezdődik az egész elölről. Édesapámnak mindenképpen meg kell majd köszönnöm, ha felocsúdtam a döbbenettől, mert ő mentett meg attól, hogy a helyzet még kellemetlenebb legyen, mint amilyen alapvetően volt. Nem hagyta, hogy mint azokban az amerikai filmekben, tudjátok, ahol a lány áll, meglát valami sorsfordítót, a reflektorok rá irányulnak, ő meg csak ott áll, földbegyökerezett lábbal és nem tud megmozdulni, egyszerűen meredten bámulja a szituációt. Na, ettől mentett meg apám, csak talán nem lett volna ennyire drasztikus a helyzet, akkor amikor egyszerűen tovább mozgatott, nem hagyva nekem más választást.
Felteszem a kérdést, de szerintem mindketten tudjuk, hogy annyira nem is érdekel a pofon fájdalmának mértéke, mint a kiváltó ok. Azért illik megkérdezni gondolom, én megtettem, úgyhogy összeszorított fogakkal várom Henriktől a - megnyugtató? - választ. Amit megkapok, nekem pedig  padlót fixírozva pattannak ki a szemeim. Fejemet lassan emelem fel, hogy szemben találjam magam ismét Henrik kék tekintetével, ami ha egyszer megfog, nem ereszt többé, de nem tart sokáig a pillanat, mert Henrik elfordul Heléna irányába, én pedig akaratlan követem a férfi tekintetét. A nő dúlva-fúlva elfordul, elhúzom ajkaimat, majd visszanézek a férfira, aki nagyon jól szórakozik magában, mert ugyan kiderült, hogy megérte, de az ok nem, és nincs merszem rákérdezni, hogy mégis miért? Miért kapta? Miért történt az egész? Miért vállalta ezt be, még akkor is, ha szerinte megérte. Visszafojtott lélegzettel hallgatom a folytatást, ami egyáltalán nem tetszik, még elképzelni sem akarom. - Istenem, csak fejezd be, kérlek. Abbahagyom az elméletek gyártását, esküszöm - lesütöm a szememet megint, mert egyszerűen ha ilyeneket mondd a férfi, és tudom, hogy nem gondolja komolyan, összeszorul a szívem, pedig elég nevetséges a dolog, és nevethetnékem is van, de nem viccelhetem el a helyzetet. Komolynak kell maradnom. Egyszerűen csak várom, hogy végre folytassa. Elkapom a tekintetét, és nem eresztem, amíg el nem mondja... Ó! Ó, bizony Halty, hogy hihetted egy pillanatig is azt, hogy valami nem odaillőt mondott neki, amikor tudod, istenem, tudod(!), hogy nem kedveli.
- Szent ég - fejemet lehajtom, egy lazább tincsem hullik előre fülem mögül, de most cseppet sem érdekel. Felkapom fejemet, és a megkönnyebbüléstől kitör belőlem a nevetés. Szentséges ég! Életemben nem éreztem még, hogy ekkora sziklák estek volna le a szívemről. Barnáimat Henrik pillantásába fúrom, amikor nevetésem végre csillapodni látszik, és halkan szólalok meg. - Köszönöm - valahogy közelebb kerülök hozzá, nem tudom hogyan, de megoldom, hogy valóban csak ő hallja, mert sajnos nem szabad elfelejtenem; nem ketten vagyunk itt. - Elképzelni nem tudod mennyire megkönnyebbültem. Olyan, mintha... mintha egy hatalmas terhet vettek volna le a szívemről - nevetek fel zavartan, és fogalmam sincs ezt miért mondom el a férfinek. - Hősiesen tűröd a harci sérülést, igazán férfias - villantok meg egy huncut mosolyt. A közelebb lépésem nem eredményez mást, hogy sokkal intenzívebben érzem Henrik illatát, ami olyan megnyugtató hatással van rám, most is úgy érzem, nincs mitől tartanom. Mert nincs is, ugye?
Utoljára módosította:Dr. Halty L. Zaina, 2019. november 26. 22:23
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. december 2. 15:28 Ugrás a poszthoz

Bremzay A. Eugén
#cikkírós #Sopron #CafeFrei #ezavég?

Sok furcsaságot hallottam az előttem ülő viselkedéséről és stílusáról, de egyelőre, ha szabad ilyen hamar ilyet mondanom, velem kedves. Meg van a saját stílusa a férfinak, de kinek nincs ugyebár, így nem róhatom fel neki, ha éppen rosszabb napján kaptam el, de úgy tűnik, ez nem állja meg a helyét, ugyanis teljesen korrektül válaszolt az eddig feltett kérdésekre. Normálisan, még ki is fejti, nehogy maradjon egy hézag a gondolataim között. Nincs ennél jobb interjúalany a földön.
- Tehát két ember felel a helyért - bólintok egyet, mintegy konstatálva az információkat, amiket kapok. Így máris érthető, hogy a férfi hogyan bír megjelenni a legtöbb fontos eseményen, ahol fel van tüntetve a neve, mint meghívott vendég. Ő csak befektet, míg a dolgok nagy részét a tulajdonosok intézik. Ha szabad így fogalmaznom - de nyilván nem mondanám ezt Eugén arcába az istenért sem - akkor ő amolyan morális támogató, aki pluszban még pénzel. Így azért máris világosabb a dolog, hogy bír ennyi mindent kézben tartani.
- Teljes mértékben - biccentek egy aprót, majd ajkaimhoz emelve a csészét kortyolok egy aprót, figyelve, hogy még véletlenül se billentsem meg a kelleténél jobban a csészét. Ha most leiszom magam - hajlamos vagyok rá -, akkor az amúgy is igen ingatag tekintélyem végleg oda. - Mégis... nem érzed, hogy így túl sok buktatója van a befektetésnek? Hiszen bármennyire is virágzik a falu szépen felfelé, attól még egy falu - helyezem vissza a csészét a tányérra, aminek koccanó hangja ébreszt fel a falu körüli révedezésemből igazán. Nem leszólom Bagolyfalvát, félreértés ne essék, csak egyszerűen az még egy falunak van titulálva, hiába van egyre több üzlet, vendéglátó helyiség és lakó. Bár teljesen egyet tudok érteni Eugén nézeteivel, de attól még a buktatókra irányuló kérdésemre feltétlenül szeretnék választ kapni, már csak azért is, mert érdekel, ilyen szempontból hogy látja az egészet. Szóval kizökkenek és éppen időben pillantok a férfira, akinek elkapom halvány ugyan, de elég jól látható félmosolyát. Mégis csak egy ember ül velem szemben. Jó tudni.
- Gondolom biztosnak érezted az egészet, ha belementél végül - engedek meg magamnak egy halvány mosolyt, hiszen Eugén nem olyannak tűnik, mint aki felesleges és alapvetően halálra ítélt tervekhez adja a nevét és a pénzét. Ahhoz túl megfontoltnak ítélem, de ugye, ne igyunk előre a medve bőrére.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. december 2. 15:56 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Komolyan kezd elegem lenni abból, hogy a kellemetlen helyzetek akár akarom, akár nem, de megtalálnak. Folyamatosan. És ezzel alapvetően nem is lenne olyan hatalmas nagy probléma, ha tudnám őket kezelni. Mert most is mi van? Rémképeket látok az ominózus pofon óta, ami valljuk be az én gyengeségemnek tudható be, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy Henrik nem szimpatizál, minimális szinten sem, Helénával. De mégis ott van bennem az egész jelenet, ahogy megérinti a férfit a nő, majd a férfi titokzatosan hajol a füléhez, és még az is, ahogy Henrik lefesti nekem a jövőképüket. Két csodálatos gyermekkel, akik valóban gyönyörűek lehetnek majd, hiszen Heléna sem utolsó szépség, plusz Henrik sem a csúnyábbik fajta férfiból lett összerakva. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy meglátom lelki szemeim előtt a képeket, mintha csak egy moziban ülnék játszódnak le előttem, Henrik vállán pihenő kezem megrándul és bár nem akarom, de biztos vagyok abban, hogy a férfi megérzi. Szemeimet lesütve, alsó ajkamat rágcsálva próbálom kiűzni a képeket a két gyermekről a fejemből, de ez nem megy ám olyan egyszerűen, amikor Henrik még rá is játszik arra, hogy elképzeli, majd nagy kegyesen, amikor végre úgy dönt, hogy eleget bűnhődtem, elmondja mi történt valójában. Én pedig a megkönnyebbüléstől majdnem összeesek, még szerencse, hogy tartanak, mert egy pillanatra tényleg úgy érzem, hogy megrogynak a térdeim. Szégyellem magam, hogyne szégyellném, de elenyészik amellett a megkönnyebbülés mellett, amit érzek. Nem, még viccnek is rossz lett volna az egész, de be kell látnom, megérdemeltem ezt a kis intermezzót a férfitól. Hogy lehetek ennyire ostoba?
- Sajnálom, Henrik - mindezt már úgy mondom, hogy valamilyen úton-módon csak sikerült magam közelebb verekedni hozzá, és a másik ominózus szó után szerintem még ez is belefér abba, hogy kifejezzem sajnálatomat az egész miatt. - Nem akartalak megbántani, csak egyszerűen... a gondolattól is irtózom, mert sokkal jobbat érdemelsz egy Heléna-féle nőnél - és ez valóban így is van. Szavaimat suttogom, mert nem kell a rendes hangszín ahhoz, hogy meghalljon, hiszen olyan közel vagyunk egymáshoz, hogyha fejemet kissé oldalra fordítanám, akkor hallanám a férfi szívverését. Az illatát mélyen beszívom, de csak úgy látatlanban, amíg megtehetem, amíg tart a pillanat, hogy végül a levegő bent ragadjon és ki se akarjon jönni. Mert az óvatos, de annál intenzívebb érintés mellett, a kérdés is mellbe vág, és ehhez jön hozzá az az átható tekintet, a pimasz, de annál megnyerőbb mosollyal, hogy én meg a világomat nem tudván tartom a szemkontaktust, mert nem tudom elszakítani tőle a tekintetemet. Istenem, mi van?
- Én... hogy...? Én... nem hiszem, hogy... Csak, tudod... Helénával olyan... érted, nem? - na gratulálok, akkor innentől kezdve el lehet mondani Halty bácsinak, hogy a lánya alkalmatlan az újságírásra is, nemhogy arra, hogy elvezessen egy egész kiadót. Érzem, hogy arcom lángol, és szerény véleményem szerint a vörös rúzs beleolvad arcomba, így már funkcióját is vesztette az egész smink dolog. Vörös vagyok, mint a rák, és nem tudok semmi értelmeset mondani, Henrik folytatja én meg csak hagyom, hogy vezessen, de csak bámulom és nem tudok megszólalni. Szóval hogy is van ez? Zavarban meghalni? Szerintem simán lehetséges.
Éppen megpróbálnám összeszedni a gondolataimat, amikor Henrik még közelebb húz magához, és ha akarnék sem tudnék eltávolodni tőle, mert egyszerűen nem hagyna, és ebben biztos vagyok, na nem mintha fennállna annak a veszélye, hogy elakarnék, csak egyszerűen olyan zavarba ejtően tökéletes az egész, én meg ezt is elszerencsétlenkedem. Mit tennék mást? Bár a férfi nevet, de a kérdése valamit megmozgatott bennem. Féltékeny lennék Helénára? Ilyen érzés lehet a féltékenység? De miért is vagyok féltékeny, hiszen Henrik egy barátom, nincs közöm ahhoz, hogy kivel mit csinál, még csak elszámolással sem tartozik nekem. Gondolataimból az ránt ki, hogy Henrik lassít, amit egy értetlen tekintettel fogadok, míg végül megérzem, hogy nem vagyunk egyedül. Fájdalmas arccal tekintek Gáborra, akinek mosolya, mint mindig, most is tökéletes. Gáborról esik vissza a pillantásom Henrikre. Döntések. Mindig ezek a francos döntések, olyankor, amikor minden tökéletes és nem kellene egy embert döntés elé helyezni. Ha visszautasítom anyám nem lesz boldog, ebben biztos vagyok, de ha elfogadom, akkor Henrik... Mintha ez kérdés lenne amúgy, amikor már csak a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom, hogy Henrik és Heléna. Féltékenység? Nem tudhatom.
- Sajnálom Gábor - rázom meg a fejem egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében a férfi felé. - Nem hagyhatom magára a kísérőmet, illetlen dolog lenne, esetleg majd legközelebb - még fejemet is oldalra biccentem kicsit, mire a férfi bólint, küldd egy szúrós pillantást Henrik felé, majd távozik. - Miért talál meg állandóan? - sóhajtok egyet, majd fáradtan és gondolkodás nélkül döntöm homlokomat a férfi mellkasának. A kérdés költői, nem is várok rá választ, de ilyenkor jól esik az embernek egyszerűen kimondani vagy feltenni egy kérdést, még ha az megválaszolatlan is marad. Ez pont ilyen.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. december 2. 17:38 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


A hangszín meglep, de a határozott mosoly, amit kijelentésemre kapok még inkább. Már miért ne lenne így? Reflexszerűen reflektálnék rá, de Henrik hangsúlya valamiért azt súgja ezt most hagyjam ennyiben, és talán egy nap, amikor nem száz ember vesz minket körül, akkor megbeszéljük, mert ugye, annyira talán már ismerhet a férfi, hogy ezt nem hagyom ennyiben. Túl sok szörnyűség érte az életben ahhoz, hogy beérje egy Heléna-féle nővel, a legtöbb dologhoz köze sincs, hiába sározza magát, hiába érzi úgy, hogy igenis van hozzá köze. Bármelyik borzalomhoz, ami vele történt. Túl sok mindent átélt már a férfi ahhoz, hogy hagyjam, ilyen gondolatokkal aludjon el majd kelljen fel. Nem és nem! És most elhatározásra jutottam, bárhol leszünk ketten, teljesen mindegy miről beszélgetünk éppen, miről van szó, mi nyomja az én lelkemet, vagy éppen aktuálisan Henrikét, akkor is elfogom neki mondani, hogy ő a legbutább ember a világon, ha elhiszi, hogy nem érdemel jobbat semmiben, mint Heléna. De ennek nem most van itt az ideje, így csak pironkodva és alsó ajkamra erősebben ráharapva próbálok nem felnevetni kínomban, amikor csak nem engedi el a témát, hanem mindenképpen bele kell állnia, sőt, még ront is rajta, ha egyáltalán lehet ilyet, mert így is elég kellemetlen a helyzet. Beszéltünk már a kellemetlen helyzetekről és rólam, ugye? Na, megint a közepében vagyok!
- Hát szóval, hogy... öm... - tekintetem ide-oda zizeg, és próbálom összerakni a maradék eszemet, ami talán még meg van valahol, hogy valamit ki tudjak nyögni, de nem megy, így egy őszinte mosoly mellett, és kicsit megvonva vállaimat tekintek Henrikre ismét. - Igen, az vagyok - most erre mit tudsz mondani mást? Oké, ott a nem, de az nem feltétlen lenne igaz, és nem szeretném megbántani Henriket, nehogy véletlen azt higgye, nem érzem magam jól a társaságában, mert azért az enyhe túlzás lenne. Soha nem kívánhatnék magamnak jobb kísérőt, és nem is akarnék másikat, mert amit Henrik ma este értem tett, tesz és szerintem még tenni is fog, az valami hihetetlen. Szó nélkül viseli a lenéző pillantásokat, a Heléna által adott jeleket, amik végül azt eredményezték, hogy megpofozzák, de mindezek ellenére is itt van. Velem. Mellettem. Nem lépett le, nem hagyott itt, hanem kiáll mellettem, és a táncot, amit megígért hősiesen tartja, egészen addig, amíg Gábor bele nem kontárkodik, de ugye, ez az én részem a helyzetkezelésben, így elég gyorsan le is redukálom a dolgot. Nem vagyok hajlandó csak azért táncolni a férfival, mert anyám különben kiakad. Akadjon, apámmal úgyis megbeszéltük ezt már, anyám pedig nem hajlandó felfogni, hogy ennyi idősen majd én el tudom dönteni, hogy kivel táncolok és kivel nem, akár illik, akár bunkóság, akkor is. Fáradtan sóhajtozom a Henrik által szolgáltatott illatburokban, amit soha nem akarok elhagyni, mert így a problémák ki vannak zárva az agyamból, így nem kell szembenéznem anyám szúrós tekintetével, és apám elégedett mosolyával. Mert most, bármennyire rossz is ezt kimondani, de egyik sem érdekel.
Számat elhúzom Henrik javaslatára, de tudom, hogy igaza van. Ha nem beszélek vele, akkor soha nem fogja feladni, pedig elég egyértelmű a dolog, nem? Mármint Henrikkel jöttem, Henrikkel táncolok, Henrikkel fogok távozni. Ennél egyértelműbb dolog mi kellhet még egy férfinak, hogy felfogja, nem akar tőle a nő semmit? Merlinre, de tényleg, ki érti ezt? Nevemre nem véletlenül nem reagálok, de amikor a férfi kissé eltol magától akaratlan nézek fel rá, hogy rögtön szemben találjam magam az acélkék tekintettel, ami magába szippant ismét. Csak várom, hogy folytassa, amikor jobb keze mozdul, és az eddig zavaróan előrehullott tincsem eltűnik arcomból, de Henrik meleg és puha érintése ott marad, megérzem, ahogy ujja végig simítja bőrömet. Kezem automatikusan mozdul, hogy tenyeremet a férfi kézfejére simítsam és megengedjek magamnak egy halvány mosolyt, miközben lehunyom szemeimet, de végül folytatja, én meg szemöldök ráncolva nézek rá. Ó, megálltunk. Biccentek egyet, majd engedelmesen követem Henriket vissza az asztalhoz. Útközben kapok le az egyik tálcáról két pohár pezsgőt, mert muszáj innom valamit mindezek után. Mégis mi történt az előbb? Mi történt velem? Ajkaimhoz emelem a poharat, amiből jókorát kortyolok.
- Meglepő, de ez most jólesik - fújom ki magam kicsit. - Még a végén berúgok, aztán leégetlek - nevetek fel halkan, ahogy a következő korty is gyomromban végzi.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. december 11. 14:23 Ugrás a poszthoz

Ambrózy Henrik
#he_says_yes #Sopron #'19.11.02.
#alkalomhoz_illően


Csak akkor veszem észre, hogy mennyire fülledt a levegő, amikor tüdőm végre valamelyest tisztább levegőhöz jut távol a táncolóktól. Nem túlzás azt mondanom, hogy olyan érzés, mint egy teljes napot táncoltam végig. Elszoktam az ilyesfajta mozgástól, valahogy a rohangálás jobban a szívemhez van nőve, mint a keringő. A tánc közben történt pillanatok is valahogy ilyenek, nemde? Vagy lehet nem is összehasonlítható a kettő egymással. Megtörténtek az érintések, melyektől zavarba jöttem, a szavak, amelyektől szintén, de van-e jogom belelátni többet az egészbe, mint ami valójában? Bár Henrik intézte ezeket a helyzeteket úgy, ahogy megtörténtek, minden esemény az ő keze alatt történt, de honnan tudhatom biztosra, hogy nem egy pillanatnyi zavar volt csupán? Hogy nem csak azért kaptam puha érintéseket, kedves, mégis zavarba ejtő szavakat, mert a helyzet úgy hozta? Honnan tudhatom, hogy tényleg ő szerette volna így? Ugye, hogy a kérdések jogosak. Mindkettőre van esély, én pedig nem fogok találgatni. Nem akarom elképzelni, ahogy Henrik Heléna csípőjét fogja, ahogy Helénát csókolja, mert amíg élek tartom azt, hogy jobbat érdemel a férfi egy Helénánál, még akkor is, ha ezzel ő nem ért egyet, de ha mégis a nőt választja maga mellé társnak - valami nagyon furcsa ok mellett -, akkor el kell fogadnom. Ez egy barát dolga. Én pedig minden erőmmel támogatom Henriket, ahogy ő támogat ma este engem.
- Áh, ez a veszély nem áll fenn - legyintek egyet én is megengedvén magamnak egy kis nevetést. - Nem szoktam alkoholt inni, nem is szeretem igazából - szemöldökráncolva ugyan, de végszóra tűnik el az utolsó kortyom is a pohárból. Leteszem az asztalra, mert ez az egy is sok lehet, ha nem vigyázok, és tényleg nem szándékozom kellemetlen helyzetbe hozni sem a szüleimet, sem Henriket. Valahogy nem is én lennék az, aki a sárgaföldig leissza magát, majd annyira érzi a bugit, hogy neki áll szeletelni az alapvetően nyugodalmas és leginkább vonósokkal teli zenére. Gyönyörű látvány lennék. Az előttem lebegő kép akaratlan mosolyt csal az arcomra, de hamar el is tűnik, amikor Henrik megszólal. Felé emelem tekintetem, karját akkor ereszti le, gondolom az időt nézte meg. Ennyire elszaladt volna? Alsó ajkamat rágcsálva bólintok egyet. Marasztaljam? Engedjem el? Biztosan elfáradt, túl sok mindent történt ma, Helénával az élen, de ha ő elmegy, akkor én egyedül maradok. Nem lehetek önző, így egy halvány mosollyal ajkaimon járatom körbe a tekintetem először a termen. A vendégek nagy része szedelőzködik, csak a társaság krémje fog maradni, ahogy mindig. A férfiak pókerpartit rendeznek apám dolgozószobájában, a nők pedig a társalgóban beszélgetnek pár pohár bor felett. Remek lesz az este folytatása.
- Megértelek - ujjaimat összekulcsolom magam előtt, feltekintek a férfira. - Még mindig elhozhatom azt az üveg bort - vonom meg vállaimat halkan nevetve, testemet párszor előre-hátra ingatom, mintha egy ártatlan kislány lennék. Megfordul a fejemben, hogy egyszerűen nem folytatom a gondolatmenetet, csak hagyom lógni a levegőben a bor által adott lehetőségeket, de nem. Muszáj megszólalnom, mert nem lehetek önző. Vele főleg nem. - Csak vicceltem, menj csak, biztosan elfáradtál a kedves tekintetek kereszttüzében - mosolyom szélesebb lesz, ahogy Ilona néni pillantása ugrik be rögtön, még az estély kezdete előtt. Henrik ma mindent kapott, csak éppen kedves tekinteteket nem, de hősiesen tűrte és valószínűleg ezt sosem fogom tudni neki meghálálni.
- Mindenki megy valahova - állapodik meg tekintetem a férfi társaságon, aki már gyülekezik. - Férfiak pókerparti, nők beszélgetés a társalgóban, én pedig, mivel nem vagyok hajlandó beszélgetni a krémmel, olvasok a szobámban - gyerekként még kötelező volt ott ülnöm a rengeteg felnőtt nő között és hallgatni, ahogy olyan fontos dolgokról beszélgetnek, mint a varrás, az aznapi pletykák, esetleg, hogy szerintük kivel fog összejönni az aznapra terítékre került híresség. De most, hogy már felnőttem magyarázat nélkül visszautasíthatom a meghívásokat. - Kikísérlek - automatikusan karolok a férfiba, hogy amint készen áll elindulhassunk kifelé. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha gondolkodás nélkül beülhetnék vele az autóba és elmehetnék vele. De Henrik nem hívott, én pedig nem tudom, hogy kell határozottan, mégis kedvesen, megtartva a méltóságodat meghívatni magam, így csak elengedem. Lehet nem kellene, lehet mennem kéne vele, mert a történtek miatt nem fogok tudni aludni, de... fogalmam sincs hogyan és mit kellene tennem.
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. december 18. 19:55 Ugrás a poszthoz

Simon Blanka
#Sopron #WoMen #jók_leszünk #lapzártakor

Az agyam ezerrel pörög, leginkább azon, hogy mégis hogy a jó franca dolgozhatnak nálunk ilyen szókinccsel rendelkező emberek? Mármint nem is rendelkeznek szókinccsel! Ha egy mondatban nem volt benne minimum kétszer a 'bizonyosan' szócska, akkor egyszer sem. Ennyire semmi nem lehet bizonyos, maximum az, hogy én ezeket ki nem adom a kezem alól, és az sem érdekelne különösebben, ha késne a lap kiadása. Oké, de, érdekelne, nagyon is, mert akkor apámra hoznék szégyent, amit nem engedhetek meg magamnak, mert... nos, mert egyszerűen nem. Nem lennék rá képes, és elvárja tőlem, hogy ugyanolyan minőséget hozzon az újság akkor is, amikor én helyettesi pozíciómból felavanzsálok a kiadó elnökévé, mint amikor helyettesként csináltam ezt, tudván, hogyha valami hiba csúszik a rendszerbe, akkor apámat veszik elő. Soha nem vették elő, mert nem engedtem meg magamnak a hibázási lehetőséget.
A halk kopogásra, egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, mert végre megjött a felmentő sereg. Egy erőteljes 'gyere' után, mosolyogva állok fel székemből és sétálok asztalom mellé, hogy végül csípőmet neki döntve sóhajtozzak még párat a megkönnyebbüléstől. Muszáj-szünet. De jól is jön!
- Szia, igen - bólintok egy aprót, majd ellökve magam a bútortól fordulok a tárgyalóasztal felé. - Van neked pár nevem, akikkel interjút kellene csinálnod Bagolyfalván - az ötlet, még akkor is, ha az én fejemből pattant ki, zseniális, és Blankára zokszó nélkül merek rábízni pár nevet a felsoroltakból. - Egy új sorozatot tervezek a WoMennek, meg a falu újságjának is, de túl sok név van, így szeretném benne a segítségedet kérni. Benne vagy? - villantok meg egy ezerwattos mosolyt. Az az opció nem is jutott eszembe, hogy esetleg nemet mondd. Nem baj, akkor keresek mást.
- Ah, csak a lapzárta, mindjárt befejezem - legyintek egyet nemtörődöm stílusban, mintha olyan laza lennék és gondtalan. Pedig aztán belül szétvet az ideg, de kifelé a mérhetetlen nyugalmat mutatjuk, mert tökéletes főnökök vagyunk, ugye?
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2019. december 28. 11:40 Ugrás a poszthoz

Simon Blanka
#Sopron #WoMen #jók_leszünk #lapzártakor

Amikor kipattant a fejemből az ötlet, nagyon jó ötletnek tűnt. Komolyan, repestem éjszaka, hogy mekkora jóság már, amiért ez eszembe jutott, és legalább a faluban lévőeket is megismerik, akik valamilyen egységet vezetnek a határokon belül. Sokan vannak, akik azt sem tudják például, hogy van virágboltunk, pedig van, és amikor elmegyek mellette az illatok becsábítanának a helyre, de félek, hogyha elviszek valamit egy kaktuszon kívül, az halálát leli nálam. A gyógy-, és fűszernövények más lapra tartoznak, azok nevelését belém kódolták, így velük nincs baj. Fejemet megrázva emelem pillantásomat Blankára, akinek a kezében már ott van a jegyzettömbje, türelmetlenül várja, hogy folytassam. Halkan felkuncogok, mert az ő jókedve és lelkesedése, valahogy rám is átragad, így talán újult erővel állhatok neki visszadobálni majd a cikkeket.
- Tetszik a lelkesedésed - mosolyodom el szélesen, ahogy visszafordulok Blanka felé kezemben egy halom papírral. Na, nem kell ijedezni, nem mind az övé, én is dolgozok ám majd vele, csak előbb kiosztom, kivel kellene az interjú. Az az igazság, hogy amikor neki álltam összeírni a neveket, akiket ismerhetnek az emberek a faluból, nem számítottam arra, hogy ilyen sok lesz. Gondoltam kis szabadidőmben megírom a cikkeket, és mindenki boldog lesz a csöpp újítástól. Na, ehhez képest, most van huszonnégy nevünk, és tartok attól, hogy ez a szám rohamosan nőni fog. Mélyet sóhajtva emelem pillantásomat Blankára, majd vissza a felsorolt nevekre. Tisztában vagyok azzal, hogy bárkivel megküzd a lány, nem is erről van szó, de az új polgármesterről például terjednek olyan hírek, hogy nem lesz az ember legjobb barátja azért, mert van egy ellenállhatatlan mosolya. Na akkor...
- Ha megfelel, akkor - húzom végig ujjam a listán. - Akkor a tied Ombozi Zlatan, auror, Mitzinger Bence, minisztériumi dolgozó, a belügyekkel foglalkozik tudtommal, Lewy Bojarski, tanár és kviddics-sztár, Jason Henry Payne, exterminátor, jelen volt az amazóniai tűzvésznél, erre mindenképpen térj majd ki, és Ophelia Carolina Brown, mindenhol tanár és a Romániai rezervátum megbecsült tagja - emelem fel tekintetem a lányra, majd mosolyogva folytatom. - Válassz egy nevet, kérlek, amit felírok, és következő hónapban várom a cikked arról az egy emberről. Minden hónapban egy, ha elfogytak a neveid, akkor szólsz és megnézzük ki maradt még. Azt kérdezel tőlük, amit szeretnél, nem szabom meg, a határ a csillagos ég, de a munkájukra mindenképpen térj ki, mit miért választottak, hogy kerültek arra az útra - sorolom boldogan Blankának és most, hogy végre elindultunk valamerre ezzel a sorozattal a lelkemről, mintha egy hatalmas szikla esett volna le. Boldogság van!


//Kijátszhatod szj-sen is, ha van rá időd és van hozzá kedved, de nem várom el természetesen. Ha nem működőképes az szj, akkor csak megírod a cikket és leadod nekem én pedig adom tovább a lapoknak. A felsorolt személyekkel az interjú előtt - bármelyiket módot is választod - előzetes egyeztetés szükséges. Hajrá és köszönöm! Love //
Dr. Halty L. Zaina
Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 144
Összes hsz: 201
Írta: 2020. január 8. 12:57 Ugrás a poszthoz

Nikolai Weißling
#nyilván_nincs_szerencsém #my_smile

Bólintok a férfival együtt, mert ha valóban ezt akarta elérni, akkor sikerült neki. A helynek pontosan meg van az a varázsa, hogyha csendesebb helyen szeretnél belemerülni a gondolataidba, mondjuk egy könyv társaságában, amikor éppen nem magaddal veszekszel, akkor tökéletes. A pub túl hangos, majdnem mindig tele van emberrel, de a csárda erre megfelel. Talán, ha nagyon unom magam munka közben otthon, akkor felkapok mindent és eljövök ide dolgozni. Nem is rossz ötlet!
- Mindenképpen - ismét egy apró kortyot iszok, majd a székről kissé oldalvást fordulva állapodik meg tekintetem hosszabb ideig egy-egy részleten a csárdában. Ízléses, megnyugtató a szememnek, amit látok. Visszafordulok a férfihoz, amikor beszélni kezd, érdeklődő tekintettel fürkészem az arcát, ajkaim ó-t formálnak, miközben kicsit megrázom közben a fejem. Hát honnan tudnám? Nem vagyok én akkora befektető vagy business man, hogy értsek ezekhez vagy tudjam mit merre kell csinálni, hogy megszerezz egy ilyen helyet. Mondjuk talán a megszerzéssel még nem is lenne akkora probléma, mint a megtartással, végül a fenntartásával. Mert ugye, egy ilyen helyet fenn is kell tartani, meg meg is. Ah, engedjük el.
- Bár nem tudom, de értem miről beszélsz - nevetek fel halkan, nem fogok hazudni. Tökéletesen nincs elképzelésem milyen érzés lehet ez, de valóban értem, amit mondd, mert talán apám is így van ezzel az újságnál. Bár ő átadja másnak a vezetést, de mégis a lányának. Akkor az olyan, mintha megtartotta volna, hiszen családban marad, nemde? Vagy lehet ez nem is ennyire összetett, csak megint feleslegesen gondolkodom.
- Ó - lepődök meg, majd borospoharamat tenyereim közé fogom pár pillanatra, a benne csillanó italt figyelem, míg végül felpillantok Nikolaira. - Tudod, apám a WoMen igazgatója, szóval talán már tollal a kezemben születtem. Van diplomám másból is, de valahogy ez vonzz jobban. Mondjuk, hogy a véremben van - vonom meg vállaimat, oldalra billentett fejjel mosolygok folyamatosan felé. Most vagy tényleg ilyen jó kedvem van, vagy kezd beütni az első pohárka bor. Ha az utóbbi, akkor az nagyon kellemetlen, és le kellene állni, mert ha becsiccsentek, akkor az, nos... még kellemetlenebb. Számat elhúzva iszom meg az utolsó kortyot, majd a poharat kissé eltolom magamtól. - Te honnan tudtad, hogy ezt szeretnéd csinálni? - mutatok körbe a csárdán, érdeklődéssel teli barnáimat emelem Nikolaira.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Dr. Halty L. Zaina összes hozzászólása (58 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel