Choi Min Jong
Úr

Gazdám ma megengedte, hogy lófráljak a faluban. Kirakatokat nézegettem, hátha akad egy olyan hely, ahol segíthetek.
 Majd belebotlottam a lehetőségbe. Szemmagasságban ott fityegett egy tábla: Segítséget szívesen elfogadok. Ez a nekem való hely!
 Be is csöngetnék, ha elérném a csengőt. De mivel az túl magasan van, ezért egy nyomó varázslattal benyomom a gombot, majd bemegyek.
- Jó napot! - Mondom belépve a helyiségbe.
 Enyhe édeskés illatot érzek.
A vámpírokéhoz hasonló, de azokénál jóval hígabb, emberszagúbb.
 Kíváncsian hegyezem a fülem, és közben körbe nézek. Meglátok egy embert, aki éppen pakolgat, és közben motyog, bizonyára számol.
- Segíthetek? Egy két manóvarázslat jól jöhet! - Jelentem ki a cérnavékony hangomon, miközben füleimet lobogtatva bólogatok, ezzel nyomatékosítva nézetemet.
 Remélem elfogadja! Miközben nézem a fiút, közelebb megyek, és megérzem, hogy az édeskés illat erősödik. Aligha nem ez egy olyan faj - bár nem szeretem ezt a kifejezést használni emberekre - amit még nem ismertem. Lehet, hogy negyed vámpír. Ötletem sincs, azonban nem is ez a lényeg.
 Sokkal fontosabb, hogy segítsek neki. Nem hinném ugyanis, hogy egyedül sikerül az egész boltot rendbe raknia.
 Persze nem ígérhetem, hogy ketten végzünk a nap végére, de hát a nap vége még messze van, addig bármi lehet.

Rentai Bálint
Úr

Lassan cammogok, nem tudom, mivel üssem el a szabad időt, amit a Gazda adott. Már azon gondolkozok, hogy visszamegyek a kastélyba, és lemegyek a konyhába, amikor a fülemnek csapódik egy kő.
 Arra kapom a fejem, amerről repülni sejtettem a tárgyat. Ott azonban csak a fészekhintát látom, benne egy könnyeivel küszködő fiúval. A fülemet dörzsölgetve közelebb megyek hozzá, és megszólítom.
- Elnézést! Nem tudok segíteni? - Kérdezem, mintha nem érdekelne, hogy most rúgott meg egy kaviccsal. Bár, ahogy elnéztem, nem direkt tette szerintem. Miért szomorú vajon? Fogalmam sincs.
 Mellé hoppanálok, remélve, hogy nem lök le. Valami van a zsebemben. Kiveszem, és eltátom a számat. Egy még ép sütemény! Pedig már azt hittem, elfogyott! Na mindegy, ez jókor jött, a fiú felé nyújtom a csokis süteményt, és megkérdezem.
- Kérsz? Nagyon finom. Tudod, én csalódtam a közelmúltban. Lily ruhát kapott, és a süteményt az új Gazdájától kapta. Finom. Engem is megvigasztalt. - Mosolyodok el, és elengedem a fülemet, ami erre elkezd rugózni előre-hátra...
Várva a fiú reakciójára, elhelyezkedek a hintában, és nagyon lassan lökni kezdem magunkat. Éppen annyira, hogy egy lassan haladó hajóra emlékeztessen, amit gyengén fúj a szél.
 Végre van elfoglaltságom! Szeretek segíteni. Remélem értékeli az igyekezetemet, és tényleg nem azon lesz, hogy lelökjön, mert valljuk be, nem mindig ül be egy házimanó az ember mellé.

Rentai Bálint
Úr

Hangjából kihallom, hogy ragaszkodik a manók átlagos elképzeléséhez. Benne egy olyan manó él, legalábbis úgy képzeli el őket, mint egy munkamániás, süti adogató lény. Ez bár igaz sok társamra, de én nem vagyok ilyen.
 A csokis süti véletlenül jutott eszembe, új Gazdát pedig csak szeretetből kerestem. Azaz... nem is kerestem.
- Azért, mert nem teljesítettem egy parancsát. az új Gazdám az ő lánya, Angelica Black Wing. Azért mentem hozzá, mert nem volt ötletem, és segíteni akartam neki. Szolgálatnak nevezem, de igazából segítség. Most is mondta, hogy kóvályogjak a faluban. - Mondom, miközben a fülem hegyét billegetem.
 Valóban. Parancsokat várok, pedig én csak segítenék. Szerencse, hogy a gazdám is így veszi, és nem küldözget túl sokat. Persze neki szívesen megcsinálom.
 A sütis megjegyzésre megrázom a fejemet.
- Hogyha ehetnél, se adhatnék többet. Megettem már az összeset. - Halványan elmosolyodok. Biztosan azt hitte, hogy tömni akarom.
 Aztán visszatérek arra, amiért idejöttem hozzá.
- Ha szabad kérdeznem, veled mi történt? - Nem mindenki mondja el, és lehet, hogy nem is tudok segíteni. De talán könnyebb lesz úgy, hogyha kibeszéli magából a problémáját.

Choi Min Jong
Úr

Összehúzom egy pillanatra a szememet, amikor furcsa, értelmetlen szavakat alkalmaz.
- Szia! Lily vagyok. - Mondom mosolyogva, és talán egy kicsit későn, de megfogom a kezét. Nálunk manóknál ez nem szokás. Legalábbis még egy házimanó sem nyújtott nekem kezet, de ez most lényegtelen.
 Udvariasan körbenézek. Gondoltam, hogy a boltja. Szerintem nagyon szép hely, bár a rendrakás tényleg nem árt. A sarokban színes papír kupacok vannak. Gondolom színek szerint szét kéne válogatni... Vagy valami ilyesmi.
 Min Jong Úr előtt ecsetek hevernek. Gondolok egyet, és koncentrálok a legnagyobb ecsetre, amit ott látok, és arra, hogy  idejön hozzám.
 A begyűjtés sikeres, megnézem az ecset számát. 12-es. Most a tizenkettes számú ecsetekre koncentrálok, és idehívom őket. Egy maréknyi ecset röppen ki a kupacból.
Persze ez nem lesz ilyen könnyű, hiszen nagyobb dolgokat nem igazán tudok magamhoz hívni, de számolni viszonylag gyorsan tudok. Ez ebben a helyzetben elég nagy dolog. Mármint... hasznos.
 Nem szeretnék felvágós lenni, csak bemutattam, hogy mire számíthat segítség néven.
- Sajnos nem igazán megy a begyűjtés nagyobb dolgokkal, de... de a számolásban jó vagyok! - Mosolygok, miközben gyengén bólogatok.

Rentai Bálint
Úr

Kisit furcsállva nézek a fiúra. Természetesen erre a kérdésre számithattam volna. Az emberek egy része nem érti, miért szeretünk valakit szolgállni. Bár az is igaz, hogy én nem szolgálok senkit.
- Csak jól esik, hogy jót teszek. - Vonom meg a vállamat. Szeretem a Gazdát.  
 Lassan billegek egy helyben, és halványan elmosolyodok a "rendben" szóra. Tényleg enged ezeknek a sztereotípiáknak? Na mindegy.
 Kérdésére elgondolkozok. Háát... nem igazán vagyok otthon a szerelem témában. Feltéve persze, hogy az úr erre gondol. Nem baj. Talán nem nagy gond, ha nem vagyok szakértő. Mindegy is.
- Talán egy kicsit. - Enyhén félrebillentem a fejem, jelezve, hogy figyelek, és hogy érdekel a mondandója.
Lehet, hogy tudok neki segíteni. Ha máshogy nem, végighallgatom. A Gazdám is mindig örült, hogyha megértő fülekre talált. Többnyire az én személyemben.

Choi Min Jong
Úr

Magamban kuncogok, amikor a liliomról beszél. Én magam is szeretem a virágokat, a nárcisz a kedvencem. Nem tudom, hogy ez hogyan jött ide, de mindegy is.
 Amikor sóhajt, meglepődök. Valami rosszat mondtam talán? Ám aztán megnyugszom, hogy valószínűleg csak elgondolkozott valamin.
- Rendben. Akkor én folytatom az ecsetpakolást. - Jelentem ki, gondolván, hogy végzett a mondandójával. Amikor újra megszólal, hegyezem a fülemet. Fel vagyok véve! Gondolom ez azt takarja, hogy dolgozhatok nála.
 Halkan kuncogok amikor a fizetésről beszél. Most inkább nem is jegyzek meg semmit... méltatlankodásnak helye nincs. Itt az ideje, hogy Lily a sarkára álljon, és ne legyen az a házimanó, akit  néhány ember elképzel. Kezdem azzal, hogy nem akadok fent a fizetés dolgon, hanem egy "rendben" után már fordulok is az ecsetek felé.
 Szépen sorban összeválogatom az azonos szálúakat, és méretűeket, majd visszateszem a dobozba. Közben. Figyelek, hátha szeretne beszélgetni Choi Min Jong Úr. Mivel nem hallok kezdeményezést, inkább megszólalok.
- Maga mióta dolgozik itt? - Jobb kérdés nem jutott eszembe, de valahol el kell kezdeni. Eddig ugyanis inkább csendesen teljesítettem a parancsokat, most viszont megpróbálok élni.
 Elvégre a Gazdám azt kérte: Tégy amit jónak látsz, csinálj, amit szeretnél. Én pedig túl szeretném tenni magamat a ruhán, és az első lépés efelé talán az, hogy merek másokkal szóba állni, és elfogadok valamit a segítségeimért cserébe.

Elisabeth kisasszony

Már nagyjából két embernek segítettem eddig. Szerintem egészen jól haladok a Gazdám első "parancsával."
 Éppen a Főutczán sétáltam, hátha rábukkanok egy új beszélgetést igénylővel, vagy valakivel, akinek elkélne egy rendrakó, segítőkész manó. Azért, jobban belegondolva eléggé érdekes, hogy én, mint gazdával rendelkező házimanó, mások kéréseit teljesítem, miközben még a Gazdámnak is van végrehajtandó feladatom. Igaz, hogy most ez a kettő fedi egymást, de akkor is.
 Miközben elmélyedek a gondolataimban, észre sem veszem a felém közeledő kislányt. Végül amikor meglátom, már elkéstem. Egy ütést - ami inkább rúgás, mivel lábbal történt - érzek a lábamon, és elesek. Mögöttem a kislány is valószínűleg így járhatott, mert hallom a tompa puffanást. Én felülök, és érzek egy kis fájdalmat a csuklómban. Nem estem nagyot, ez az alacsony termetűek áldása. Körülnézek, és meglátom a lányt, aki elesett bennem. Fogja a térdét, bizonyára megütötte azt. Nagyon sajnálom, lehet, hogy figyelnem kellett volna.
 Kérdésére felállok, és leporolom magamat.
- Persze, persze, köszönöm. Egy kis horzsolás, semmi több. - Végigmérem a lányt, majd észbe kapok.
- És maga? - Kicsit sem értek az embergyerekek tűrési képességeihez. Igaz, gazdám is elesett jó párszor annak idején, de nem tudom, mikor lesz komolyabb baja. Persze nem hiszem, hogy ennek a kislánynak eltört valamije, de azért nem árt, hogyha tisztában vagyok vele. Ismerek néhány gyógyító varázslatot, kisebb horzsolásokat az be tud gyógyítani, de egy komolyabb sérüléssel nem boldogulnék.
 - Egyébként Lily vagyok. - Mondom halványan mosolyogva, és kezeimet önkéntelenül a hátam mögé teszem.

Vanessza

Szép napnak indult ez a mai. Igazán sok dolgom nem is akadt, így amikor elfogyott a répa, természetes, hogy engem küldtek el a zöldségeshez. Általában az iskola szolgáltatja a hozzávalókat, most viszont nagyon sok répát használtunk, és nem volt idő új adagot rendelni.
 Sietős léptekkel mentem a piacra. Kivételesen nem nézelődtem, és nem kerestem segítségre szorulókat, mert éppen dolgoztam.
 Mikor odaértem a keresett standhoz, éppen kértem volna tíz kiló répát, mikor megszólítottak. Hiába mondtam, hogy nem keresek segítségért kiáltozókat, hogyha engem keresnek fel, nincs mit tenni.
 Kötelességtudón még elkértem a répaadagomat, és amíg az árus egy zsákba pakolta, a snidling felé fordultam.
 Eléggé fonnyadtnak látszott, és a foltjai sem voltak biztatóak. Megráztam fejemet, és halkan dünnyögve feleltem.
 - Asszonyom, ezek aligha maiak. Esetleg... egy hónaposak. - Sajnos nem mindig hoznak friss zöldséget. Ezért én nem igazán haragszok, de egy ember lehet, hogy rossz néven veszi.
 Közben az árus leadja a zsákot, ami nagyobb, mint én, legalább egy manófejjel, hogyha a manó füleit is beleszámítjuk.
 Egy kicsit elszámoltam magamat a nagy buzgóságban. Nem tudok magam után lebegtetni egy ekkora zsákot, de még húzni sem. A manók általában nem kérnek segítséget, hanem megpróbálják megoldani a saját problémáikat. Most viszont eléggé rá voltam szorulva az emberi erőre. Torkomat ici-picit megköszörülöm, és kissé szégyenlősen fordulok vissza a hölgy felé.
- Elnézést. Tudna... segíteni egy kicsit? - nyelek egyet - Eltudná hozni ezt a zsákot a kastély területének széléig? - Onnan már elmehetek segítségért, a falu közepén viszont csak nem hagyok egy zsák répát.

Vanessza

Aprót bólintok, amikor azt mondja, nincsen egy hónapos. A manó is tévedhet, ezzel nincs is gond.
 Répás megjegyzésére elmosolyodok, és lopva a zsák felé pislogok. Bizony, szerencsénk van a kastélyban, hogy legalább a keresett zöldségből szép mennyiséget tartanak a piacon.
 Mikor feláll, aggódva nézek rá, mert meghallom a térde roppanását.
 Hálás mosolyra húzódik a szám, amint a répás zsák a levegőbe emelkedik. Bárcsak a manók is tudnának így varázsolni! De vajon jó lenne az nekünk? Nem tudom.
- Persze, hogy megtudom! - felelem, és mosolyom már fültől fülig ér. Mi az nekem, egy-két perc? Otthon volt, hogy mire volt gazdám hajlandó volt elrészletezni a feladatomat. Sokszor elvárta, hogy pár szóból megértsem, mit szeretne. Akkor mondjuk jól jött volna egy kis legillimencia.
 - Igazán kedves öntől, hogy segít. Tudja, az iskolába viszem. A diákok nevében köszönöm! - Nem, nem érzem túlzásnak, akármennyire is annak tűnik.
 Beszéd közben hátralépek egy lépést.
 - Maga mit csinál a répákból? - Remélem, hogy nem túl személyes kérdés. Nem szeretném, hogyha tolakodónak gondolna.

Choi Min Jong úr

Miközben az úr rájön, hogy mit is szeretnék, rájövök, butaság volt feltennem ezt a kérdést. Elindítottam egy beszélgetést, ez igaz, viszont összezavartam a boltost.
 Nem szoktam témát terelni, ezt Angelicára hagyom, most viszont legszívesebben megtenném. Már nyitnám a szájamat, amikor érkezik a válasz, és egy kérdés is.
 - Csak érdekelt, hogy mennyi időbe telt összehozni ezt az egészet. - Kicsit hirtelen válasz, igaz. De az is valami.
 Miközben özben végzek az ecsetekkel, úgyhogy kérdőn fordulok a férfi felé, hogy mit következik. Utána rájövök, valószínűleg nem gondolatolvasó, így aztán kénytelen vagyok megszólalni. Nem mintha olyan nehéz lenne, egyszerűen csak kicsit rosszul érzem magamat az előző, felesleges kérdés miatt.
 - Bocsánat, végeztem, és nem tudom, mi legyen a következő.

Choi úr

Hangjából érződik, hogy nem szívesen válaszolgat. Erre az üzenetére bólintok egy aprót.
 Nem lepődök meg rajta, hiszen a számolás nagyon letudja kötni az embert. Igazából nem is esik túl rosszul az, hogy nem szeretne most beszélgetni. Nincs kedvem ráerőltetni magamat.
 Ahogy elindul, elkezdem követni a papírhalom felé. Megjegyzésére még nagyobbat bólintok, és kicsit megemelem a kezemet.
 - Óvatos leszek, ígérem! - Elmosolyodok, és fellebegtetem az első lapot, utána mégegyet, és így tovább. Nem érek hozzájuk, csak tízes kupacokba lebegtetem őket.
 - Ez így lassú lesz. - Magamban tovább motyogva nézem a lassan a fél helyiséget beterítő kupacokat. Úgy határozok, inkább ötvenes csoportokat csinálok.
 - Így már mindjárt jobb. - Kicsit kihúzom magamat, ami nagyon nem manós. Észbe kapok, és már vissza is hullok szokásos testtartásomba. Szoknom kell még azt az életet, amiben nem kell minden hibáért meghunyászkodom.
 Közben lassan négy ötvenes kupac sorakozik előttem, az eredeti halom viszont még hatalmas. Mindenesetre ez így jóval gyorsabb, mintha kézzel csinálnám.

Vanessza

Türelmesen várom, amíg megveszi amit szeretne, és közben nézelődök. Egyelőre ráérek, a többiek úgyis csinálnak mást is a répás dolgokon kívül.
 Megjegyzésére kicsit elszégyellem magamat. Nem vagyok hibás, egyik manó sem hibás ebben, csak már megint azok az ösztönök még régebbről. Mikor nevet, azért én is elmosolyodok, és kérdésére már így bólintok.
 - Ennyire van szükségünk csak. Minden másból van még bőven.
 Szerencsére. Vajon mennyit tud ellebegtetni egy boszorkány? Nem vagyok annyira jártas a pálcamágiában, viszon megkérdezni inkább nem kérdezem meg.
- Kóstoltam, igen. Szerintem nagyon finom, kár, hogy nem jutok hozzá többször. - Nem panaszkodni szeretnék, a világért sem! Csak megjegyeztem valamit. Remélem nem veszi annak.
 Lassan elindulunk, én pedig késve, de felelek.
 - Persze, megkóstolhatjuk, de csak nagyon keveset. És például a szendvicseket nem lehet. - Ez így nekem megfelel. Eszem ágában sincsen panaszkodni az iskolára. Vagy ezt már mondtam?
 Miközben haladunk, valamiért nqgyon jó kedvem lesz, és füleimet kicsit elkezdem lengetni a lépéseim ritmusára.
 Egy könnyű, vidám napnak nézek elébe szerintem.
- Valójában engem csak ritkán engednek a tűzhely közelébe. Általában ide-oda viszek dolgokat. - Picit megvonom a vállamat, és megyek tovább.
- Maga szeret főzni? - Hogyha ez nem túl személyes, akkor nagyon boldog leszek.

Rentai Bálint úrfi
Köszönöm!  

Nem untatna, a világért sem. Egyszerűen nem hinném, hogy tudnék segíteni rajta.
 Mikor elpanaszolja, hogy szerelmi gondjai vannak, megingatom a fejemet, mire a füleim ide-oda ingadozik. Ebben a témában pont nem vagyok jártas. Gazdámat és engem is elkerült nagy ívben mindenféle szerelem.
 Azért kellene segítenem neki. Nem esne jól, hogyha csak így, megoldatlan dologgal a hátam mögött távoznék. Ezért ismét ránézek a fiúra, és megpróbálok értelmes dolgot mondani.
- Én igazán nem értek ehhez. De talán hogyha annyira jóban vagytok, szerintem megértené a barátnőd. - Nyelek egyet, és körbenézek. Szép az idő, és ma már több embernek is segítettem. Jólesik, szükség van rám a kastélyon kívül is.
 Véletlen, hogy ahogyan eszembe jutott az iskola, meghallottam a gazdám hangját? Igen, valószínűleg.
- Nagyon sajnálom, de Gazdám szólított. Mennem kell, viszlát! - ahogy befejezem, intek egyet, és elhoppanálok Angelicához.