Choi Művészeti Bolt




Nyitva tartás:
Hétfőtől-Péntekig: 9.00-18.00-ig
Szombaton: 10.00-16.30-ig
Vasárnap: 10.00-14.00-ig

Choi Művészeti Bolt




Nyitva tartás:
Hétfőtől-Péntekig: 9.00-18.00-ig
Szombaton: 10.00-16.30-ig
Vasárnap: 10.00-14.00-ig

MJ
Zárt

Ádi
zárt

Egészen zökkenőmentesnek mondható a megérkezésem a faluba.  Bár a boltomat sehogy sem bírtam megtalálni, még annak ellenére sem, hogy a Fő utczán van. Félre értés ne essék, amikor már az utcán voltam nem volt gond, de bizony az állomástól sikeresen rossz felé indultam. De mit lehet tenni? Tájékozódásban sosem voltam legjobb. Még szerencse, hogy volt pár kedves ember, aki útba igazított. Egyelőre nem is merek messzire menni innen, de nem is lenne nagyon hova. Lakást még nem találtam, így egyelőre marad a bolt raktára, meg egy kanapé, mégsem panaszkodom.
Csendben nyitottam ki, minden különösebb felhajtás nélkül. Egy ideje már kint volt a tábla, hogy hamarosan nyílik az üzlet és szerencsére azok, akiket felbéreltem, hogy elrendezzék a dolgokat, majdnem mindenben tökéletesen teljesítették a kívánságaimat. Nekem csak egy-egy apróságot kellett helyre tennem. Na jó... A polcokat is át kellett rendeznem, de ez utóbbit én rettentően élveztem, szóval... Szóval jó volt.
Többnyire elégedett is vagyok, bár be kell vallanom a festős rész jóval hangsúlyosabb lett, mint a többi, s egész biztos levágós, hogy az áll hozzám is a legközelebb. Ha másból nem, a falon lévő pacákból, amik nem a véletlen művei, hanem az én tudatos alkotásom. Még ha egy hozzá nem értő számára úgy is tűnhet, hogy elmebeteg vagyok.
Egyébként meg óriási a bolt. Szerintem. Valahogy kisebbnek képzeltem, viszont kifejezetten örülök, hogy egy nagyobb teret tölthetek ki, így nincs túlzsúfolt érzésem, és sokkal átláthatóbb is minden.
Vevők? Egyelőre nem tolonganak. De ebben sincs semmi meglepő. Különösebben nem hirdettem, hogy megnyitottam, bár tervezek felmenni az iskolába, hogy kitegyek egy kisebb plakátot, meg a falu egy-egy pontján is ki kéne tenni néhány hirdetést, de nem tudom, hogy ahhoz kitől és hol kell engedélyt kérni, így várat még magára pár napot. Na meg, ez egy művészeti bolt. Nem könyveket árulok, mint régen, tehát tényleg nincs min csodálkozni, hogy csak hébe-hóba téved be egy-egy kóbor lélek s az is inkább csak nézelődik, mint hogy valóban vegyen valamit.
A most berontó srác viszont más. Rajta látszik, hogy konkrét céllal jött. Vagy csak menekült? A tempója alapján még az is megeshet, nem tudom biztosan. Mindenesetre csendben figyelem, ahogy körbenéz. Lassan nyugszik le, s végül a festékek felé indul. Mosolyra húzom a szám és akaratlanul is az jut eszembe, hogy jól választott. Várok még egy picit, hadd nézelődjön, aztán rászánom magam, hogy meginduljak felé. Pár lépés után azonban én is megtorpanok. Hirtelen nem jut eszembe, hogyan kell magyarul megkérdezni, hogy mire van szüksége. Jobb híján a pénztárhoz sietek, az asztal fiókjából kikapom a szótáramat és átfutom a dolgokat. Közben pedig rájövök, hogy ez így tulajdonképpen rettentően komikus lesz. S hogy találnom kell egy magyar tanárt, mert nem fogok boldogulni. Visszadobom a szótárt a fiókba, s helyette abban reménykedem, hogy minimális magyar tudással és angollal is megoldjuk majd. Ennyi idő alatt, a srác is kinézelődhette magát, épp ezért, miután még az egyik vitrinben leellenőrzöm, hogy az éppen kékeszöld hajam nem kócos, a fehér ingem pedig tökéletesen tűnik el a fekete farmerben, határozottan lépek oda hozzá és  szólalok meg.
- Jó reggelt! – mondom mosolyogva, ezt még magyarul, majd angolul folytatom, hogy megkérdezzem tudok-e segíteni – How can I help you?
Remélem, nem ijesztem el rögtön a nyelvi bénaságommal. Na igen... Nem ártott volna előbb nyelvet tanulni, mint csak úgy idejönni. Meg nem ártott volna jobban utána néznem, hogy mennyire nehéz is ez a magyar. Mert bár a szerbnél biztos könnyebb, azért nem annyira könnyű, mint elsőre gondoltam...

Lilith

Lassan de kezd beindulni az üzlet. Diákok persze többnyire a hétvégén jönnek és emiatt erősen gondolkodom rajta, hogy meg fogom hosszabbítani a nyitvatartási időt szombaton és vasárnap, hogy az ő kedvükben is járjak kicsit. A falusiaknak annyira nincs szüksége az itt kapható dolgokra, így talán hétközben alhatok majd picit tovább. Még nem tudom pontosan hogy legyen, de mivel ez a bolt csak az enyém, senki sem szólhat bele, hogy mikor nyitok ki vagy mikor zárok be épp.
Most azt sem tudom, hogy hány óra van. A nap már lemenőben, így a vérnarancsommal, amit éppen pucolok, kimerészkedem a bolt elé, hogy csak egy rövid időre is, de szívjak a nappali levegőből is. Ha van valami a véren kívül, ami szörnyű ebben a félvámpírságban, az ez. Hogy nem lehetek napközben annyit a napon, mint szeretnék. Pedig a festéshez nagyon kell a természetes fény! na meg nekem amúgy is lételemem - volt eddig - a napfény. És hogy fogok így nyaralni, meg strandolni ezek után? A végén megutálom a nyarat...
Nehezet sóhajtok, ahogy megállok a nyitott ajtó mellett, s az utcán elhaladó embereket figyelem, hátha valamelyikük megihlet egy új képhez. Ahogy őket bámulom észre sem veszem, hogy lelkes pucolásom közben a vérnarancsom leve az ingemre is ráspriccel, így az már nem teljesen fehér, mint lennie kéne. Bár nem tudom, itt mi a véleménye az embereknek a hozzám hasonló alakokról. Elvégre lehet nem díjazzák az inget, a sötét nadrággal, amiért a hajam kék, a fülem többszörösen ki van lőve az ujjaimon gyűrűk, meg a többi kis apróság. De továbbra sem izgat az ő véleményük.
Egy fiatal lány jelenik meg, én meg a narancsomba harapok, ahogy követem a tekintetemmel, hogy belép a boltomba. Még a narancsot rágva, de mosolyogva sietek én is vissza mögötte, hogy ha szüksége van valamire akkor rendelkezésére álljak. A pulthoz sietek, ott eltűntetem a narancsom és megtörlöm a kezeimet, várva, hogy kell-e a segítségem, vagy boldogul egyedül is.

Choi Min Jong

Festék, paletta, A/3 lap 20 db, A/4 lap 20 db, ecset kétféle, gitárhúr. Lapok nem fontosak. Akkor csak festék, paletta, ecsetek és gitárhúr. Ezek kellenek. Kivéve, ha valamit elfelejtettem. Meg van! Pólófesték. Meg pasztell kréta. Akkor ugye kell ecset, festék, paletta, gitárhúr, pólófesték és pasztell kréta. A kézzel festett, virágmintás pólómban és a festékes térdig érő, sokszínű nadrágomat viselem. Végül is, a nemrég megnyílt művészboltba megyek. Apám, olyan jó, hogy nyílt egy. Ezt hiányoltam csak a faluban.  A művészellátót. Mert különben honnan tudnám beszerezni ezeket?  A boltok többségében szerintem nem is árusítanak. Lassacskán a bolthoz érek. Choi Művészeti Bolt olvasom le. Itt az idő bemenni. Ó, és ha már itt vagyok, kell valami, amiben tudom tartani a rajzokat. Vagyis egy új rajzmappa. Elsőre nem is kicsi a listám. Csak tudjam az összeset észben tartani. Lehet, hogy elfelejtek valamit. Lehet, hogy nem. Ki tudja? Majd egy nagy mosollyal az arcomon belépek.
Bámulatos, hogy mennyi minden van itt. Rögtön oda is megyek az ecsetekhez és elkezdek gondolkodni. Melyik legyen? A 0-6 terjedő csomag? Vagy egy sima, barna, 2, 4, 6, 8, 10 és 12-es méretekkel? Melyik? Segítség kellene. Oké, most itt az ideje odasétálni az eladóhoz. Aki a pultnál van.
- Elnézést, tudna segíteni? Nem tudom eldönteni, hogy milyen ecseteket vegyek. Jelenleg szinte az összes ecsetemből a ragasztót kell kimosnom - majd beletúrok a hajamba. Tegnap sikeresen magamra öntöttem a festékeim felét, ezért a bal könyököm még mindig lila festékes,  a hajamban pedig kék festék van. Egy kicsit szerencsétlen volt az utolsó két nap. Tegnap magamra öntöttem a festékeimet, tegnapelőtt pedig ragasztóztam. És ecsettel akartam ragasztani. Meg is lett az eredménye.
- Amúgy Lilith vagyok - mutatkozom be neki.

Lilith

Ecseteket nézeget. Nem tud választani - állapítom meg, ahogy figyelem a ténykedését az ecsetek körül. Magamban pedig sorolni kezdtem a szavakat, amikre szükségem lehet, ha kérdezni fog. Merthogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ide fog jönni és kérdezni fog, csak még nem határozta el magát. Persze arra, amivel végül odaállít igazán nem számolok, így elsőre bár bólintok, hogy segítek nem igazán jutok szóhoz. Az agyam próbálja feldolgozni az információt, amire nem volt szükségem. Végül aztán, ahogy reményeim szerint jól, értelmezem a mondatot, visszakérdezek.
- Mihez kell? - mert ugye rengeteg féle ecset van. Van mágikus és hagyományos mugli is, meg amúgy ragasztó ecset is. Attól is függ milyen technikával fest és persze még sorolhatnám.
- Tegezhetsz? - mondom kicsivel később bizonytalanul, mert egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy így kell mondani, másrészt abban sem vagyok biztos, hogy az illemben így van megírva a dolog. Koreában összetettebb ez a rendszer, az angolban egyáltalán nincs - nekem amúgy az szimpatikusabb - szóval a magyarral bizonytalan vagyok. De én egyelőre tegeződve tanulgatok, s az  igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nehezebben értem a magázódást meg a többiudvariassági formát.
- Neved van szép. Vagy mi... - állapítom meg, ahogy bemutatkozik, de kimondva, nem hangzik olyan jól a mondat, ami azt jelenti, rosszul mondtam. Remélem azért érti, hogy mit akartam mondani.
- Én Choi Min Jong[kiejtve: Csve Min Dzsong] vagyok - toldom hozzá, ha már bemutatkozás, utána pedig, ha megkaptam a választ az ecsetekre vonatkozóan, akkor visszaterelem az ecsetekhez, hogy segítsek kiválasztani a megfelelőt.

Bólint, hogy tud segíteni. Ennek nagyon örülök. Ha nem tudna, akkor tényleg  nagy bajban lennék. Majd megkérdezi, hogy mihez kell. Elég sok mindenhez, az biztos. Nem itteni, az biztos. Koreaira vagy japánra tippelem a kinézete és az akcentusa alapján. Megdicséri a nevemet, látszik, hogy még tanulja a magyar nyelvet. Elég nehéz amúgy szerintem egy külföldinek a magyar, mondjuk vannak olyan szavak, amiket nem is tudnak kiejteni. Könnyítsünk a dolgán. Kérdezzük meg, hogy beszél-e angolul vagy japánul.
- Tudsz angolul? - Kérdezem meg tőle angolul - vagy japánul? - Teszem fel a következő kérdést. Addig is maradjunk az angolnál. Az megy a legjobban.  
Tényleg, milyen ecset kell? Jó lesz nekem a sima? Kell ecset, vízfestékes festéshez, temperás festéshez, falfestéshez és még pár sima. Oké, ez egy kicsit sokféle dolog. De, az igaz, hogy szeretek festeni. Végül is, van aki mást csinál. Én a művészetekért vagyok oda.
- Hát kell vízfestékes festéshez, temperás festéshez, falfestéshez és még pár sima. Egy kicsit szeretek festeni. Egy kicsit nagyon - mondom ki angolul neki. Remélem, tud segíteni. Elsőre kedves és szimpatikus. Bár nekem ki nem  szimpatikus? Na, ez egy jó kérdés. Mert mindenki az. Majd utána az emberekről megalkotok egy véleményt. Miközben nézegetem az ecseteket, gondolkodok. Miért pont ide jött? Bárhol máshol talált volna bolthelyet, de nem, ő idejött. Nem mintha nem örülnék. Sőt, inkább pont az ellenkezője! Nagyon örülök neki. Nem tudom, hogy mi lenne, ha nem lett volna művészbolt itt. Nagy eséllyel elég hamar kifogytam volna az alapanyagokból. De hát, legalább lett.

Lilith

A beszélgetési próbálkozásom kudarca ez, érzem. Mi másért kérdezné, hogy beszélek-e angolul vagy japánul? Na meg miért pont japánul? Remélem ő nem ilyen anime-fan és uuu cuki ázsiai srác kategóriás, mert akkor megharapom. Na persze nem úgy... Annak még a gondolata is ijesztő, így inkább csak pislogok kettőt, majd lenyelem magamban, hogy valamit rosszul mondtam, elvégre biztos csak az én dolgom szeretné megkönnyíteni azért tesz ilyen ajánlatot, hogy egy másik nyelven beszéljünk.
- Tudok angol és japán is. De én most gyakorlok magyar, te meg segítesz, jó? - felelem az angol kérdésre magyarul, gondolom még mindig hibásan, de ha megérti, és belemegy, akkor jó. Ha meg nem... Nos akkor még mindig válthatunk angolra. Japánul nem biztos, hogy mindent megértenék, régen próbálkoztam vele, de ezek szerint azt sem árt majd újra elővenni.
Mindenesetre elmondja, hogy mit is szeretne, bár nem teljesen úgy ahogy várnám, azért mégis jobban tudom már, hogy mit fogok neki mondani. Az ecsetekhez fordulok és kikapok párat, majd elkezdem sorolni neki.
- Benti falakhoz ezt használd - adok a kezébe egy vastagabb, kecskeszőr ecsetet - ha minta is lesz, akkor ezek a vékonyak - mutatom a többi ecsetet, a polcon, ahonnan levettem az előbbit, persze, ha csak simán le akarja festeni... Nos akkor inkább egy festőhenger kéne neki, de mivel nem falfestésre specializálódtam, olyanom éppen nincs.
- Temperához és vízfestékhez jók ezek - mutatom meg a korábban általa is nézegetett ecseteket, a különböző vastagságokkal. Egyelőre nincs az a benyomásom, hogy nagyon elmélyülten szeretne festeni, így nem is próbálom a drágább, különlegesebb eszközöket elmagyarázni neki.
- Sima ecset nincs - vonom meg a vállaimat, mert fogalmam sincs, mit ért ez alatt. Aztán eszembe jut, hogy ragasztást is említett, így a kezébe nyomok egy másik ecsetet - Ragasztó-ecset - mondom mosolyogva, aztán megkérdezem, mert hát kíváncsi vagyok...
- Mit ragasztol?

MJ

(Túl) kicsi lány

Lehet, hogy Bence túl elhamarkodottan dolgozta ki stratégiáját: az, hogy könyvolvasással próbálta elterelni figyelmét, önmagában még nem okozott volna gondot. A probléma tulajdonképpen a könyv mibenlétével volt. A fiú egy Klimt albumot kapott le a polcról, amit meggondolatlanul ki is nyitott, és ezek után meglepően nehéznek bizonyult visszatennie. Eredeti célja mindenesetre teljesült: gondolatai villámgyorsan elterelődtek aktuális helyzetéről. Elmélyülten lapozgatta a gyűjteményt, elraktározva annak tartalmát, és átértékelve mindazt, amit a művészetekről gondolt. Mindjárt közelebbinek érezte magához ezt az – addig idegennek érzett – világot, és szinte neki is megjött a kedve az alkotáshoz. Ezzel nem is lett volna probléma, egy ilyen újszerű élmény igazán meglepő és meghatározó lehet bárki életében.
A bajt a srác mögött megjelenő nő jelentette, akit a fiú először észre sem vett, hallott valami háta mögött, de először sikerült ignorálnia a hangot, ami megakasztotta volna a felfedezésben. Viszont, amikor látásának perifériájában jelent meg egy alak, rögtön tudatosult benne, hogy hozzá beszéltek. Ráadásul egy kislány, aki legalább 2-3 évvel fiatalabb nála.
– Érdekesnek érdekes, – mondta neki riadt hangon, miközben megpróbálta becsukni a könyvet, és visszatuszkolni azt a polcnak egy olyan szegletébe, amit a lány nem érhet el, és ahol ideális esetben a címét sem láthatja meg – de biztos, hogy nem fogjuk megtanulni!
Közben szembefordult az idegennel, és farkasszemet nézett vele, miután megtalálta tekintetével a majdnem két fejjel alacsonyabban ülő szempár. – Ez nem való neked. Ami azt illeti, nekem sem. Segítek valami olyat találni, ami jó lehet, rendben? – Egy pillanat erejéig nem csinált semmit, majd mikor érezte, hogy kínjában és szégyenében vörösödni kezd, ezért pördült egyet a sarkán, és valami olyat próbált keresni, ami megfelelő olvasmánynak bizonyulhat. Mivel nem akarta, hogy a lány észrevegye, hogy elvörösödött, a válla mögött vetette oda neki egy megfelelőnek tűnő könyv címét:
– Mit szólsz a Csomózás művészetéhez?

Ádi

Nem vagyok hozzászokva, hogy nem vesznek észre. S bár van, hogy örülök neki... most kissé furcsállom, hiszen meg is szólaltam. Már épp megböködném vagy valami, amikor felpillant és megijed. Utóbbi azzal jár, hogy elejt egy festékes flakont, ami után én gondolkodás nélkül nyúlok, s el is kapom, kapnám, de valamiféle varázslattal kirepül a kezemből vissza fel a helyére. Kell néhány másodperc, hogy felfogjam ezt ő csinálta, és hogy ez nem egy hétköznapi varázslat. Ugyanakkor kifejezetten tetszik, hogy ennyire vigyáz a dolgaimra. Némi ámulattal mérem végig, ahogy felegyenesedem ismét, és csak lassan jut el a tudatomig, hogy bocsánatot is kért.
Megrázom a fejem, s tiltakozóan felemelem a kezem, mondanék valamit, de nem találom hirtelen a szavakat. Közben pedig ő megszólal, s bár nem teljesen értem, a lényeg, hogy csak magyarul tud átjön. Bólintok neki lassan és a jelbeszéd szón agyalok közben, és be is ugrik a jelentése de hát jelbeszédet nem tudok sajnos, így maradni fog az írás.
Én már nyúlnék is, hogy egy üveg festéket a földre öntsek, mert az nagyon érdekes és izgalmas lenne, sokkal menőbb, mint a toll meg a papír, de ő a pulthoz lépked, én meg utána sietek s a fiókból kapok ki papírt meg tollat, majd firkantom le rá koreaiul a mondandómat, mert az megy a leggyorsabban, majd a pálcámmal, amit néhány másik papír alatt egy másik fiókban találok meg, rákoppintok, hogy magyarul el tudja olvasni a fiú is, a rövidke üzenetet.
Csak érdeklődtem, tudok-e valamiben segíteni?
De mire végzek, már az ecseteknél van. Mosolyra húzom a számat, hagyom a cuccokat, amiket a pultra pakolt és utána megyek. Most, hogy újra szemügyre veszem a fiút, már látom a fülében a hallókészüléket és össze is áll a kép. Bízva benne, hogy ezúttal nem ijed meg elé nyújtom a papírt és egy tollat is nyújtok mellé, hogy a választ leírhassa, aztán majd fordítgató bűbájozunk, vagy ilyesmi. Olyan még nem volt, hogy nem oldottam volna meg egy ilyesmi helyzetet.

#első #lassú #félős

Vasárnap délután. Tízpercenként nézek rá a csuklómon pihenő ezüst órára, félek, hogy elrontok valami, hogy rossz időben érkezek meg a kastélyba. Bátortalanul, de kíváncsian nézegetem a boltok kirakatait amióta anyáék hazahoppanáltak.
Nagyon sok elintézni valónk volt a napokban. Két éjszakát velem töltöttek itt Bagoly...Goboly...milyenfalván, tehát egy hétvége alatt kellett lerendezni a tanszerek, pennák, ruhák és talárok beszerzését. Semmit nem akartam már viselni azokból, amik öt éven keresztül a tulajdonomban voltak és napi szinten használtam. A talárokra a Mardekár címere volt felvarrva, prefektusi jelvényem szépen csillogott az utoljára használt ruhadarabon. Semmit nem kellett magammal hoznom, csak amit szerettem volna. A fél ruhatárat lecseréltettem kevésbé rövid darabokra, alap színekre.
Vékony, pasztellrózsaszín blézerem zsebében lapul a galleonokkal teli selyemerszény. Ezt adták utoljára oda a szüleim mielőtt elbúcsúztak volna. Megígérték, hogy minden hétvégén meglátogatnak a faluban és én is hazamehetek ha baj van, de mindig legyen nálam pénz, ha bármi rosszul alakul, tudjak utazni és megvehessek bármit ami megtetszik.
Összehúzom magamon a blézert egy nagyobb szellő érkezésekor és újból ránézek az órámra. Már csak megszokásból. Fogalmam sincs, egyáltalán mikor és hol van, félek, hogy segítséget kell kérnem ahhoz is majd, hogy visszajussak a kastélyba. Hát még ott, hogy fogok eljutni a szobámba...
Megakad a tekintetem egy kisebb, nem agyondíszített üzleten. Valami hív arra, a lábaim maguktól küzdik le azt a pár méternyi távolságot, ami elválaszt az ajtótól. Eltátom a szám amint óvatosan bekukucskálok az üvegen. Ujjaim az ajtó kilincsére csúsznak és határozott mozdulattal nyomják azt le, azonban...nincs nyitva.
Megszeppenve, észbe kapva húzódok el az üvegtől. A nyitva tartást keresem. Kettőkor zárt, azaz...az órámra pillantok. Negyed órája bezárt.

Antoinette

Megnyugodva terülök el a kanapén, amit a boltom közepén állítottam fel. Mellettem a festőállvány és már gondolkozom az újabb képen, de most jól esik kicsit lazsálni. Tulajdonképpen mozgalmasabb ez a hely, mint az első napokban gondoltam. Örülök neki, de azzal is tisztában vagyok, hogy segítségre lesz szükségem. Már láttam is egy-két olyan arcot, akit szívesen látnék gyakrabban. Talán a jövőhéten meg is hirdetem az állást, egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Csak fekszem, lehunyt szemekkel és újra játszom magamban a hét eseményeit. Hála a vevőimnek volt lehetőségem egy kis magyart is tanulni. Szimpatikus mennyire nem zavarja őket, ha én épp nem tudok valamit és ahogy segítenek megtalálni egy-egy szót, ha éppen elakadok.
A gondolatokból egy furcsa zaj zökkent ki. Nevezetesen olyan, mint mikor valaki lenyomja a kilincset. S ahogy felülök a kanapén s az ajtó felé pillantok meg is bizonyosodom, hogy ez történhetett. Egy lány áll ugyanis az ajtóban. Csinos, kissé talán szomorú, hogy nem jutott be. Mosolyra húzom a számat és gyorsan pattanok fel, majd sietek az ajtóhoz, s szinte egy percet sem kell várnia, hogy az előbb még zárt ajtó feltáruljon előtte.
Bár nem ellenőriztem magam, biztosan nem bánja, ha kicsit kócosabb már a kék hajam, vagy ha a fehér ingem kicsit gyűröttebb, mint máskor, s nincs is olyan tökéletesen betűrve a fekete farmerbe, mint általában.
- Segíthetek? - kérdezem némi akcentussal, mert még nem sikerült úgy elsajátítani a nyelvet, ahogy szeretném. Mégis biztos vagyok benne, hogy érthető, amit mondtam, így csak rajta múlik, hogy mit felel. Ami engem illet, a nyitvatartási idő, inkább csak tájékoztató jellegű, ha valaki vásárolni szeretne, nem fogom elküldeni. Egyébként is. Alig negyedórát "késett".

MJ <3

#meglepett #pirulós #akcentusos

Ahogy hátrálok egy lépést és tekintetem az imént lenyomott kilincsre szegezem, mintha kilépnék a világomból. Megszűnnek körülöttem az utca zajai és csak én maradok a fejemben jelen levő zajokkal. Tompa, érthetetlen zörgés, de mintha embertől származna. Látom magam előtt a kilincset és félszemmel az ajtó tiszta üvegében visszatükröződő alakomat. Mozogni kezd minden, először csak lassan jobbra és balra, majd a villogó fényekhez hasonlóan a tér egyre homályosabb, fel-feltűnő.
Hogy meddig tartott ez az állapot, nem tudom, sosem tudom megállapítani, talán csak néhány másodperc. Valami kizökkent ebből az állapotból és az nem más, mint egy férfi pontosan ott, ahol eddig a saját körvonalaimat láttam visszatükröződni. Felemelem a fejem, a szemébe nézek és aztán egy pillanattal később el is kapom a tekintetem.
- Ahm... - keresem néhány másodpercig a megfelelő szavakat. Kipirosodott orcával nézek vissza a férfira és illedelmes magyarázkodásba kezdek. - Sajnálom, csák szerettem volná benézni. Nem láttam á kiírást - mutatok enyhén remegő kézzel, mutatóujjal a nyitva tartásra. Remélem, hogy nem zavartam meg, bármit is csinált egészen idáig. Egy halvány mosoly ül ki szám szegletébe, ezzel jelezve, hogy nem akarok én betörni hozzá, sem zavarni és már indulok is. De előtte még kíváncsian nézem a kékre festett haját. Érdekes látvány, nem sok ehhez foghatót láttam a rövid életem során.

Ádi

Elpirul. Kedvem lenne szélesebben mosolyogni, de elfolytom. Árulkodó? Nem tudom. Nem szeretnék téves következtetéseket levonni. De hazudnék ha azt mondanám nem mozgatja meg a fantáziám s ezt azért magamban jó jelnek könyvelem el. Talán nem is változtam annyit, mint gondoltam.
Hagyok neki egy kis időt, amíg leírom gyorsan azt a pár szót, aztán amikor már úgy látszik rendben lesz elé nyújtom a papírt, hogy elolvashassa. Meglepetés ül ki az arcára, nem tudom pontosan mitől, de jó jelnek veszem, hogy elfogadja a tollat és válasz írásba kezd. Figyelem, ahogy körmöl. Sokat ír. Az én rövid üzenetemhez képest legalábbis. Az arca nyugodt, nem tűnik úgy, hogy zavarná a választott kommunikációs módszerem és...
Épp elvenném a lapot, de visszahúzza és újabb sorokat firkant rá. Mosolyogva figyelem, s közben azt hiszem rájövök az lehetett a meglepetése oka, hogy számára érthető nyelven írtam. Valószínűleg nem látta a varázslatomat, és így nem is tudhatja, hogy nem volt olyan egyszerű a dolog. Mikor ismét felém nyújtja a lapot, az előbbi feltételezésből kiindulva csalok egy picit.
Ahelyett, hogy egy mozdulattal átváltoztatnám a szöveget koreaira, félbehajtom a papírt, és mint valami mugli bűvész leírok egy kört felette a pálcámmal, majd rákoppintok, hogy kibontva immár koreai betűkkel olvashassam az általa írt sorokat.
Időnként fel-fel pillantok rá mosolyogva, ha rápillant a lapra láthatja ő is, hogy mi történt a betűivel, hogy a "mutatvány" mennyire hatotta meg azt nem tudom, de én élveztem, és ez számít. A levélke végére érve, elveszem tőle a tollat is és lekörmölöm a válaszomat neki.
Tértágító bűbáj a szobádba? Egyébként benézhetsz bármikor, vagy ha küldesz baglyot, fordulj-távval küldhetek is bármit, ami épp hiányzik.
Én Min Jong vagyok, örülök, hogy benéztél! Teszek egy mosolygós fejet is utána, aztán egy újabb sort írok:
Mi érdekel pontosan? Valahogy nem pontosan értem, mit ért az egész alatt, de tetszik a lelkesedés, ami a szavaiból átüt még a papíron keresztül is. Kifejezetten jó érzéssel tölt el.
Ja és tegezz nyugodtan!
Írom még oda gyorsan az utolsó mondatot majd a végére még odarajzolók egy kacsintós-mosolygós fejet, ami hol a jobb, hol a bal szemével kacsint majd rá.
Ezúttal kihagyom a showműsort egyszerűen csak átnyújtom neki a papírt, s mire a kezébe veszi, magyarul sorakoznak rajta ismét a sorok. Visszaadom a tollat is, várom a választ, addig pedig az ecsetes polcokat szemlélgetem. De tulajdonképpen rendben vannak.

Antoinette

Mintha egy más világban járna. Lassan vesz észre, a szavakat keresi ő is. Szimpatikus. Nem tudom megmondani mitől az, de van benne valami, ami azzá teszi. Talán ahogy elnézést kér, valamiért, amiért teljesen felesleges.
Követem a tekintetét és az ujját a nyitvatartási táblámra. Egy pillanatig csak meredek rá én is, aztán nemes egyszerűséggel leveszem a táblát a kis akasztóról és elhajítom. Hangosan koppanva ér földet valahol a hátam mögött de nem foglalkozom vele. A lányra pillantok az ajtómban, és elmosolyodom újra.
- Problem solved! - mondom kissé megfeledkezve magamról angolul, de aztán kapcsolok és magyarul folytatom, ahogy elállok az útból és szélesre tárom az ajtót.
- Gyere nyugodtan. Bentről látni jobban - toldom még hozzá, s a kezemmel is mutatom, hogy jöjjön csak be. Elvégre az üvegen keresztül nem biztos, hogy mindent lát. Az, hogy valamit esetleg nem pont jól mondtam már nem izgat, viszont, arra rájövök, hogy zárás után talán furcsa, hogy beinvitálom, ezért még hozzá fűzöm.
- Leszek még itt kicsi, nem zavarsz - Ha pedig belép, akkor becsukom utána az ajtót és elindulok, hogy felvegyem az előbb elhajított táblát. A pulton mégis csak jobb helyen lesz, mint az üzlet közepén. De lehet valóban változtatni fogok az időkön. Ki tudja, talán nagy forgalmam lesz. Megcsóválom a fejem magamnak, ez még mindig nem a könyvesbolt. De nem baj. Nem akarok több könyvesboltot. Felkapok a pultról egy ecsetet, s elindulok, hogy visszategyem a helyére, közben pedig a lányra is rá-rápillantok, szüksége van-e bármi segítségre, vagy csak nézelődik.

Van egy olyan érzésem, hogy megfordult a fejében az animefanságom. Máskülönben miért tudnék japánul? Egyszerű,  a barátnőm japán. Igen, japán ő az első, és ő volt az egyetlen a Bagolykő előtt. Lehet, hogy emiatt akarok mindenkivel jóban lenni. Lehet, hogy szimplán ilyen vagyok. Ki tudja?
- Oké, szívesen segítek. Először is, nem tudok angol és japán is hanem tudok angolul és japánul is. A külföldi ismerőseimnek eddig kivétel nélkül nehezen vagy sehogy megy a magyar. Szerintem neked viszont jól megy - ránevetek. Tök jó fej.
Elveszem az ecseteket, amiket ad. Ért hozzá, látszik. Benti falfelülethez, ad egy vastagabb, kecskeszőrös ecsetet, míg mintához egy vékonyabbat. Jól választja meg, pont olyan, amilyet szeretnék. Megmutatja a korábban nézett ecseteket, hogy jók temperához és vízfestékhez. Megmondja, hogy nincs sima ecset. Megértem. Egy kicsit furán fogalmaztam. A kérdésére, hogy mit akarok ragasztani, először nem válaszolok. Miért áruljam el, hogy a naplómba szeretném a falapra festett képeimet ragasztani? Mert kedves és barátságos.
- Kiszeretnék próbálni egy technikát, amiről nemrég olvastam. Továbbá a naplómba szeretném a képeimet ragasztani. Mármint azokat, amiket nem papírra festettem vagy rajzoltam. A legutóbbi ilyen egy teliholdas festmény. Szerintem szép lett, bár még nem mutattam senkinek - mondom ki halkan. A szüleim  nem kíváncsiak rá, másnak meg nem fogom megmutatni a legfontosabb dolgaimat. Minek?
- Amúgy te miért jöttél Magyarországra? Mert azért én inkább Angliába, vagy valami más helyre mentem volna. Nincs honvágyad? - Kérdezem Min Jongtól majd ránézek. Eddig a földet néztem.

#oldottabb #kíváncsi

Nagyot nézek amikor a férfi leveszi a táblát és eldobja valamerre, melyre az imént mutattam. Leeresztem a kezem és nem tudom, hogy álljak a helyzethez. Angolul szól, azt hittem úgy is folytatja, de nem. Miért nem? Furcsállom, bizalmatlan vagyok, de kíváncsian nézek be mellette az üzletbe.
- Nem báj? - nyakamat behúzva tartom még a kérdés közben, de aztán kicsit elengedem magam és némi habozás után belépek a helyiségbe. Nem tudom kontrollban tartani a lelkem és testem közötti kapcsolatot, hiába mondják a szüleim és a gyógyítók, hogy viselkedjek koromhoz illően. Ha egyszer tizenegynek érzem magam, hogy viselkedjek tizenhatként?
- Köszönöm szépen - nézek utána. Nézem néhány másodpercig ahogy elhalad a pultnál, megfigyelem, mit tart a kezében. Aztán hamar leesik, hogy illetlenség másokat bámulni, szóval ismét elpirulva kapom el róla a tekintetem. Végignézek a polcokon, közelebb lépek és tapintással próbálok rájönni, mi vonzott be ide - főleg zárás után.
A fejemben susognak a hangok. Halkan, tompán szólnak. Sajog a homlokomon levő heg, mely élénken emlékeztet arra, mi történt velem az amnézia előtt. Emlékeztet...vicces ez a kifejezés amikor nem is emlékszem semmire. Az utóbbi hetekben kezdtem el érezni ezt, néha feltűnik a hangokkal együtt, aztán átvált éles fejfájásba.
- Van zenéje is? Nágyon szépek ezek áz eszközök - a kérdés csak úgy kiszalad a számon. Nem nézek fel, továbbra is csak tapogatózok. A papírokat, a ceruzákat, mindent, ami azon a soron a kezem ügyébe kerül.

Lilith

Segít. Mosolyra húzom a szám, bár eddig is mosolyogtam, nem tudom lehet-e ezt még fokozni. Aztán persze ki is javít és próbálom megérteni, hogy mi a hiba, de igazság szerint, nem pontosan értem. Mármint hallom, hogy máshogy ejti, de mi az a kis plusz a szavak végén? Nem ígérem, hogy holnap is tudni fogom. Mindenesetre bólintok neki. Próbálom megjegyezni.
- Köszönöm! Igyekezek! - vagy valami ilyesmi. Toldalékolásban nem leszek a legjobb, de jó hallani, hogy nem tart reménytelen esetnek. Mégis csak rossz lenne, ha annak tűnnék.
Megmutatom neki az ecseteket és ellátom pár tippel, aztán a ragasztásról kérdezem, mert vannak ugye ragasztóhoz való ecsetek is, így ha beavat a dologba, tudok talán segíteni neki, hogy ebben is jól válasszon. Arra hamar rájövök, hogy bár beszédes, nem a legjobb abban, hogy a lényeget közölje.
- És milyen ragasztód? - mert ugye a ragasztó fajta is fontos, abból is van rengeteg nekem is, pár polccal odébb. Fához, papírhoz, kerámiához, textilhez... szóval van bőven. Mindenesetre leveszek egy műanyagnyelű rettentően olcsó, de szívós ecsetet, aminek biztos, hogy nem fog kijönni egyetlen szála sem, így nem dugul el a ragasztója. A kezébe nyomom, aztán a festményére koncentrálok.
- A telihold szép. Mire festetted? Megnézem? - mármint, megnézhetem-e. Nem akarok tolakodónak tűnni, csak érdeklődőm, nyugodtan mondhat nemet is. A telihold nekem is kedves témám, főleg mostanában, hogy nem tölthetek annyi időt a napon, mint szeretnék.
- Angliában sok az eső. Nem szeretem - felelem könnyedén. A valódi okokba meg nem fogom beavatni. - Egyébként, a magyar lányok a legszebbek! - ezt a mondatot tanultam, de igazán nem tudok vele ellenkezni. Persze ő még fiatal, de azért rákacsintok, csak nem veszi rossz néven.

MJ <3

Antoinette

Miért is lenne baj? Aranyos, ahogy visszakérdez, de csak megrázom a fejem és mosolyogva intek ismét, hogy jöjjön csak be nyugodtan. Talán valahogy jeleznem kéne, hogy nem harapok. Ki tudja, talán nem kékhajú, piercinges alakokhoz van szokva. Én viszont nem is tudom milyen lehetnék, ha nem ép ilyen. Mindenesetre belép és nézelődni kezd, én meg teszem tovább a dolgom. Vagyis, épphogy elkezdem tenni a dolgom, hiszen az előbb még lazsáltam.
- Nincs mit - felelem könnyedén, ahogy köszönetet mond s tovább pakolok. Nem foglalkozom vele, hogy engem néz-e vagy mással foglalatoskodik. Ellopni úgysem fog semmit sem. Tőlem nem. Ha meg mégis... egész biztos, hogy visszaszerzem. De hát ezek apróságok. Sosem aggódom ilyesmi miatt.
Helyre teszek egy két könyvet, amit miután megnéztek rosszul raktak vissza, közben érkezik a kérdés. Zene? Zeném is van. Bár nem sok, és egész biztos nem olyasmi, amire ő gondol. Nem ismerem még az itteni zeneivilágot, de tervezek elmerülni benne.
- Köszönöm. Igyekeztem - felelem a későbbi kérdésére, aztán némi habozás után az elsőre is válaszolok - Zeném... csak saját van. Érdekel?
Bár választ nem különösebben várok. Igazából szeretek másoknak zenélni, hiányzik a banda a színpad, a nyüzsgés. De mostanában nem is írok olyan vad pörgős dalokat. A legutóbbit szívesen megmutatom neki. A raktárba sietek hát és kihozom a keyboardomat. Fel kellett rúnáznom, hogy működjön, de igazán megérte. Leteszem a pultra, és ha csak nem kezd heves ellenkezésbe, akkor elkezdek játszani rajta.
Az már részlet kérdés, hogy a koreai dalból nem fog sokat érteni. Azért remélem tetszik majd neki.

Ádi

Ha tudom, hogy ennyire lenyűgözi egy fordító bűbáj, lehet hattyút hajtogatok előbb a lapból... De így sem rossz. Nekem meg kifejezetten tetszik, hogy ennyivel le lehet nyűgözni, és bár sokáig tudnám csak a reakcióit figyelni, inkább visszaveszem a lapot, hogy elolvassam, mit is akart közölni velem.
Követem a példáját és én is leülök a kanapéra, magamhoz hívok egy rajztáblát is és arra teszem rá a papírt miközben a választ kezdem körmölni neki. Amikor végzek felé nyújtom a lapot immár rajztáblástól, tollal együtt és félig felé is fordulok. Felhúzva az egyik lábam a kanapéra, a könyöklőt használva háttámaszként, várom a választ. Gyorsan körmöl, s bár egymás mellett ülünk és látom én is a mosolyát azért jópofa dolognak tartom, hogy mosolygós fejekkel tűzdeljük tele a szöveget. Amikor újra elkészül, megint összehajtom a levelet, de ezúttal nem félbe hanem hajó formájúra, a pálcámat nem is nagyon használom. Hogy erre mi szükség, azt nem tudom, talán a plusz várakozás miatt tetszik nekem annyira. Lopva azért őt is figyelem, s miután a hajóm kész, egyetlen mozdulattal nyitom szét újra a lapot. Végig simítok rajta, s egy pálcamozdulattal később a hajtás nyomok sem látszanak, csak egy szép lap, rajta koreai betűkkel. S rögtön olvasni is kezdem a sorokat.
Nekem sem az erősségem. Úgy általában semmilyen varázslás sem...
Írom le a papírra a két mondatot, aztán elhúzom a szám. Látványosan. Persze, sokan mondták, hogy ne sajnáltassam magam, meg hogy nem látják a problémát a varázslataimban. Attól én még érzem a különbséget. S ha korábban úgy éreztem, semmi szükségem mágiára, most biztosan tudom, hogy a varázserőm is, az egyéniségem része. Viszont őt nem akarom a személyes problémáimmal nyaggatni, így egyszerűen tovább írok.
Kérdezd meg. Hátha mégis belemegy! Írom le könnyedén, aztán rajzolok egy újabb mosolygós fejet. Az én öcsém mindig húzta a száját. De tudom, hogy titkon az bántotta jobban, hogy ő nem képes úgy festeni, mint én. És azt is tudom, hogy minden fenyegetése ellenére ő vigyázott jobban a cuccaimra. Még apánk elől is elrejtette... Habár nem is az apám, és Kwon is csak unokaöcs. De ez megint csak részletkérdés.
Valószínűleg meglátszik rajtam, hogy el-elkalandoznak a gondolataim egy-egy mondat után. De igyekszem gyorsan visszatérni a jelenbe és válaszolni Ádámnak.
Igazán nincs mit. Csak jó a marketingem. Toldom hozzá az újabb sort és ezúttal egy sírva nevető fejecskét rajzolok, aki az öklével veri az asztalt, miközben majd leesik a székről. Legalább is bennem ezt a benyomást kelti a rajz, remélem ő is így fogja látni, és érteni fogja, hogy ezt egyébként nem gondoltam komolyan.
Van ilyen óra? Vicces, hogy mondatonként haladok az olvasásban és rögtön a választ is írom neki. De ezen a részen megakad a szemem. Világ életemben szerettem volna ilyesmire járni. Fel is pillantok rá csillogó szemekkel, szegény pedig valószínűleg nem is érti minek örülök hirtelen ennyire. A lapra is kerül egy csillogó szemű chibi-én és már írok is tovább.
Én is szívesen járnék ilyesmire. Szerinted lenne rá lehetőség? Még ha az én képeim mozognak is, tudom, hogy van még hova fejlődni. Becky képe például folyamatosan olyan dolgokat mond, amiket az igazi Beckstől sosem hallottam. Mozog és beszél, de nem úgy, mint az igazi. Pedig a cél, határozottan az lenne.
Folytatom az olvasást, s az utolsó szavaknál pislogok kettőt, aztán halkan kuncogni kezdek. Felé fordulok és egy laza mozdulattal összekócol a haját. Aztán leírom az utolsó mondatokat.
Sok sikert és köszönöm! Befessem a tied is? Rajzolok egy utolsó nyelvnyújtós-kacsintós fejet, aztán számára olvashatóvá varázsolom a szöveget és visszaadom neki a lapot. Kicsit közelebb hajolok, próbálom elolvasni a magyar soraimat. Egy-egy szót megértek, s ahogy ezt felfedezem, arra a következtetésre jutok, hogy később, ezzel a lappal, sokat fogok tudni gyakorolni.  

#fájós #félelem #balhés

Színek a színekben, puhábbnál puhább ecsetek és minden, mire egy türelmes ember vágyhat. Nehezemre esik elképzelni, hogy ez a valami az, ami miatt betévedtem az üzletbe. Vagy betörtem. Mindegy is. Elmélázok rajta, elképzelem amint ülök kint a bestiaparkban és festegetem a tigriseket. Egyáltalán nem csoda, hogy kibökök ilyen állapotban olyat is, amit nem gondoltam át. Kérdés helyett egyszerűen a hátam mögé is nézhettem volna, vagy bármi.
- Érdekel - bólintok a férfira nézve. Mi a különbség az ő zenéje és a más zenéje között? Érthetetlen ez számomra. Ahogy még nagyon sok dolog érthetetlen és nem fér bele a világomba.
A polcok előtt maradok továbbra is amikor ő néhány pillanatnyi kutakodás után felbukkan valami nagy billentyűs dologgal. Említettem már, hogy egy nagy félelmem van és annak tárgya a mugli eszközök? Hm.
Védekezően a farmerom zsebébe csúsztattam mindkét kezem. Vállaimat feljebb húzva nézem őt. Fülemben búgó érthetetlen suttogás a dalra cserélődik. Nem értem a szöveget, nem értem a mondanivalóját és a vége felé már nem is érdekel, hogy valami kedvességet mutassak felé, a fejem másodpercről másodpercre, billentyűleütésről billentyűleütésre kezd jobban sajogni egészen addig, amíg élesen belenyilall.
Magamról teljesen elfeledkezve kapok jobbommal a homlokomhoz, a ballal pedig megtámaszkodni próbálok kisebb-nagyobb sikerrel. Ezekben a pillanatokban nem tűnik fel, hogy sikerült levernem a menekülést keresve a fél polcot, a hangokról nem is beszélve amiket kiadtam magamból fájdalmamban.
-S-s-s...sajnálom! - néztem fel rémülten. Remegő kézzel és elhomályosult látással guggolok le, hogy minél előbb eltüntessem az iménti bűntény nyomait. Nagy szükségem lenne a gyógyszereimre.

MJ <3

És az ecsetek le is vannak tudva. Oké, akkor most jön a. Várjunk csak, mi is kell? Ecset, az pipa, paletta, na az nagyon és gitárhúr. Oké, ebből semmit sem lehet halasztani. Akkor menjen a menet!  A srác mondja, hogy igyekszik. Megmosolygom. Azzal, hogy mi, magyarok beletesszük a szóba a toldalékokat, eléggé megnehezítjük mások dolgát. Ez van, ezt kell szeretni. Megkérdezi, hogy milyen ragasztóm van.
- Folyékony, direkt olyat hoztam ide. Egy ilyen nagyobb adag, üvegben van - ránézek és még jobban mosolygok. Segítőkész, nálam ez jó pont. Meg az is, hogy kedves.Elég sok minden tulajdonsága van, ami nálam jó pontnak számít. Végül is, mi nem számít nálam jó pontnak? A rossz tulajdonságok. Bár, azokat ki szereti? Szerintem senki. Már vagy ezredszerre döbbenek rá, hogy tök jó ez a bolt. Végül is, elég sok minden van benne.
- Hát, most nincs nálam. Mármint a festmény. A szobámban hagytam. Nem szoktam az alkotásaimmal járni, 24,5x40 cm falapra festettem - biztos, hogy jobban szereti az éjszakét, mint a nappalt. Vannak bizonyos árulkodó jelek, hogy nem csak ember. Egy kicsit hasonlít szerintem egy vámpírhoz. Félvámpír lenne? Nem, nem hiszem. Biztos csak rossz a megérzésem. Igen, Angliában tényleg sok az eső. Az utolsó mondatán csak felszabadultan nevetek. A kacajom betölti az egész boltot. Kész, vége. Sikerült ráncba szedni az arcizmaimat.
-  Arigato. Vagyis köszönöm. Bár, nem mindig. Amúgy van paletta meg gitárhúr? Mert még ezek kellenek - még jobban elvigyorodok. Ha nincs húr, nem baj. Szerzek máshonnan. Év végéig úgyis kibírom húrok nélkül.

Ádi

Szórakoztat, mennyire lenyűgözi egy egyszerű hajtogatási művelet. Pedig az valójában nem része a varázslatnak, mégis mintha őt ez varázsolná el a leginkább. Amíg a válaszát várom, már gondolkodom is, mit hajtogatok legközelebb a papírból. Szimplán csak azért, hogy lássam a szemében újra meg újra az ámulatot, mert egy – egy ilyen apró reakció is boldoggá tesz, még mindig.
Figyelem, ahogy a válaszomat olvassa, a szeme mozgását, az arckifejezéseit követve, próbálok rájönni, hol tarthat a szövegben, de nem igazán boldogulok. Csak azt látom, hogy a vége felé jár, s hirtelen még a korábbinál is jobban felderül az arca. Mire észbe kapok, már meg is ölel. Meglep vele nem is kicsit, de egyáltalán nem zavar. Épp csak nincs időm reagálni rá, már el is enged, mire felfogom, hogy mi történt. Aztán a bólogatás és a mosoly az arcán, az én arcomra elégedett mosolyt csal. Bár továbbra sem tudom pontosan, hogy az üzenetem melyik része tetszett neki ennyire. Hamarosan viszont visszakapom a lapot s ekkor leesik, hogy a haja színén vidult fel ennyire. Amitől megint vigyorogni támad kedvem. S fejcsóválva kezdek bele az újabb hajtogatási akcióba, ezúttal egy pillangót hajtogatok, amit picit meg is bűvölök, hogy röpködjön egy kört a feje körül aztán, amikor visszaszáll a tenyerembe, kibontom a papírt, ismét simára varázsolom s olvasni kezdem a koreai sorokat. Ezúttal átfutom az egészet, mielőtt válaszolni kezdenék. Az első néhány mondat meglep. Először ki is kerekednek a szemeim, aztán azon gondolkodom, hogy a bűbájommal van-e a baj, vagy komolyan gondolja, hogy szó szerint felkente a testvérét a plafonra. Mert ugye, a vajat lehet kenni, de egy testvért... Megkocogtatom párszor a papírt a pálcámmal, hátha az javít az értelmezésen... De nem, így végül lemondóan sóhajtok s arra jutok, hogy nyilván valami hiba csúszott a rendszerbe. Vetek azért rá is egy kíváncsi pillantást, próbálom kitalálni, mire gondolhatott, aztán ahogy végigmérem, eszembe jut, ahogy a flakont felvarázsolta a polcra az előbb, s arra jutok, hogy valami hasonló történhetett a testvérével is.
Ebben megnyugodva tovább olvasok, s ahogy ahhoz a részhez érek, hogy talán mehetek én is az említett órákra, rajtam a sor, hogy örömködjek. Én azért nem esem túlzásba, nem ugrok a nyakába, csak a lábaimmal dobogok, s egy hálás pillantást küldök felé, amiért hajlandó lenne megkérdezni. Utána a haja kapcsán elgondolkodva nézek rá, megdörzsölöm az állam is közben, majd a hajába túrok, előbb jobbra, majd balra fésülve a tincseit az ujjaimmal. A művelet végén határozottan bólintok, aztán a tollat veszem a kezembe, hogy leírjam neki a válaszaimat.
Sokat gyakoroltam, de nem működik hibátlanul. Írom le az első gondolatot s a végére egy fejecskét írok, ami elhúzza a száját.
Nincs hozzá sok közöm, de szerintem bocsánatot kéne kérned tőle. Tudom le a testvérével kapcsolatos megjegyzést röviden, s bár továbbra sem tudom pontosan, mire gondolt, azt azért megértettem, hogy nem beszélnek azóta, ezt pedig nem tartom jó dolognak. Talán mert nekem egyedül Kwonnal maradt meg a jó kapcsolatom az otthoniak közül.
Köszönöm, hogy megkérdezed! Mikor lesz a következő óra? Nem mintha türelmetlen lennék vagy ilyesmi... Próbálom szépíteni a dolgot, aztán nevetni kezdek magamon s odaírom pluszba:
Na jó. De. Türelmetlen vagyok! Utána pedig rajzolok egy nevető fejecskét, hogy értse majd min derültem olyan jót: Magamon.
Ezt követően ismét felé fordulok, újra az arcát, a haját kezdem nézni, aztán felállok, a papírt, táblástól tollastól a kanapéra teszem s intek neki is, hogy álljon fel. Ha megteszi, megyek egy kört körülötte. Azt már tudom, a hajának milyen szín lenne jó... Már ha tényleg komolyan gondolja, de eddig annak tűnt... De a többinek is stimmelnie kéne, s abban nem vagyok biztos, hogy az meg lesz. Végül aztán észbe kapok, visszaülök a kanapéra és leírom az utolsó sorokat is.
Most rögtön szeretnéd, vagy később? Már tudom, milyen színű lesz.
Nem árulom el neki az elképzelésemet. Ha már rám bízza magát legyen meglepetés. Átfutom újra, amit írtam, aztán egy pálcaintéssel magyarra fordítom neki a sorokat s felé nyújtom a lapot, hogy elolvashassa, amit írtam.