Szép estét mindenkinek

*meglepetten pislog, aztán ő is megszagolja magát* Fürödtem!!! *mentegetőzve felemeli a kezét*

bácsiiii???? Hol vagyok én még a bácsitól? Ne mondj ilyeneket, mert itt dobom fel a talpam XD

nem, csak a bácsi csúnyán hangzott a füleimnek :3
még csak 23 éves vagyok! az nem bácsi ^^"

Ádi
zárt

Egészen zökkenőmentesnek mondható a megérkezésem a faluba.  Bár a boltomat sehogy sem bírtam megtalálni, még annak ellenére sem, hogy a Fő utczán van. Félre értés ne essék, amikor már az utcán voltam nem volt gond, de bizony az állomástól sikeresen rossz felé indultam. De mit lehet tenni? Tájékozódásban sosem voltam legjobb. Még szerencse, hogy volt pár kedves ember, aki útba igazított. Egyelőre nem is merek messzire menni innen, de nem is lenne nagyon hova. Lakást még nem találtam, így egyelőre marad a bolt raktára, meg egy kanapé, mégsem panaszkodom.
Csendben nyitottam ki, minden különösebb felhajtás nélkül. Egy ideje már kint volt a tábla, hogy hamarosan nyílik az üzlet és szerencsére azok, akiket felbéreltem, hogy elrendezzék a dolgokat, majdnem mindenben tökéletesen teljesítették a kívánságaimat. Nekem csak egy-egy apróságot kellett helyre tennem. Na jó... A polcokat is át kellett rendeznem, de ez utóbbit én rettentően élveztem, szóval... Szóval jó volt.
Többnyire elégedett is vagyok, bár be kell vallanom a festős rész jóval hangsúlyosabb lett, mint a többi, s egész biztos levágós, hogy az áll hozzám is a legközelebb. Ha másból nem, a falon lévő pacákból, amik nem a véletlen művei, hanem az én tudatos alkotásom. Még ha egy hozzá nem értő számára úgy is tűnhet, hogy elmebeteg vagyok.
Egyébként meg óriási a bolt. Szerintem. Valahogy kisebbnek képzeltem, viszont kifejezetten örülök, hogy egy nagyobb teret tölthetek ki, így nincs túlzsúfolt érzésem, és sokkal átláthatóbb is minden.
Vevők? Egyelőre nem tolonganak. De ebben sincs semmi meglepő. Különösebben nem hirdettem, hogy megnyitottam, bár tervezek felmenni az iskolába, hogy kitegyek egy kisebb plakátot, meg a falu egy-egy pontján is ki kéne tenni néhány hirdetést, de nem tudom, hogy ahhoz kitől és hol kell engedélyt kérni, így várat még magára pár napot. Na meg, ez egy művészeti bolt. Nem könyveket árulok, mint régen, tehát tényleg nincs min csodálkozni, hogy csak hébe-hóba téved be egy-egy kóbor lélek s az is inkább csak nézelődik, mint hogy valóban vegyen valamit.
A most berontó srác viszont más. Rajta látszik, hogy konkrét céllal jött. Vagy csak menekült? A tempója alapján még az is megeshet, nem tudom biztosan. Mindenesetre csendben figyelem, ahogy körbenéz. Lassan nyugszik le, s végül a festékek felé indul. Mosolyra húzom a szám és akaratlanul is az jut eszembe, hogy jól választott. Várok még egy picit, hadd nézelődjön, aztán rászánom magam, hogy meginduljak felé. Pár lépés után azonban én is megtorpanok. Hirtelen nem jut eszembe, hogyan kell magyarul megkérdezni, hogy mire van szüksége. Jobb híján a pénztárhoz sietek, az asztal fiókjából kikapom a szótáramat és átfutom a dolgokat. Közben pedig rájövök, hogy ez így tulajdonképpen rettentően komikus lesz. S hogy találnom kell egy magyar tanárt, mert nem fogok boldogulni. Visszadobom a szótárt a fiókba, s helyette abban reménykedem, hogy minimális magyar tudással és angollal is megoldjuk majd. Ennyi idő alatt, a srác is kinézelődhette magát, épp ezért, miután még az egyik vitrinben leellenőrzöm, hogy az éppen kékeszöld hajam nem kócos, a fehér ingem pedig tökéletesen tűnik el a fekete farmerben, határozottan lépek oda hozzá és  szólalok meg.
- Jó reggelt! – mondom mosolyogva, ezt még magyarul, majd angolul folytatom, hogy megkérdezzem tudok-e segíteni – How can I help you?
Remélem, nem ijesztem el rögtön a nyelvi bénaságommal. Na igen... Nem ártott volna előbb nyelvet tanulni, mint csak úgy idejönni. Meg nem ártott volna jobban utána néznem, hogy mennyire nehéz is ez a magyar. Mert bár a szerbnél biztos könnyebb, azért nem annyira könnyű, mint elsőre gondoltam...

Lilith

Lassan de kezd beindulni az üzlet. Diákok persze többnyire a hétvégén jönnek és emiatt erősen gondolkodom rajta, hogy meg fogom hosszabbítani a nyitvatartási időt szombaton és vasárnap, hogy az ő kedvükben is járjak kicsit. A falusiaknak annyira nincs szüksége az itt kapható dolgokra, így talán hétközben alhatok majd picit tovább. Még nem tudom pontosan hogy legyen, de mivel ez a bolt csak az enyém, senki sem szólhat bele, hogy mikor nyitok ki vagy mikor zárok be épp.
Most azt sem tudom, hogy hány óra van. A nap már lemenőben, így a vérnarancsommal, amit éppen pucolok, kimerészkedem a bolt elé, hogy csak egy rövid időre is, de szívjak a nappali levegőből is. Ha van valami a véren kívül, ami szörnyű ebben a félvámpírságban, az ez. Hogy nem lehetek napközben annyit a napon, mint szeretnék. Pedig a festéshez nagyon kell a természetes fény! na meg nekem amúgy is lételemem - volt eddig - a napfény. És hogy fogok így nyaralni, meg strandolni ezek után? A végén megutálom a nyarat...
Nehezet sóhajtok, ahogy megállok a nyitott ajtó mellett, s az utcán elhaladó embereket figyelem, hátha valamelyikük megihlet egy új képhez. Ahogy őket bámulom észre sem veszem, hogy lelkes pucolásom közben a vérnarancsom leve az ingemre is ráspriccel, így az már nem teljesen fehér, mint lennie kéne. Bár nem tudom, itt mi a véleménye az embereknek a hozzám hasonló alakokról. Elvégre lehet nem díjazzák az inget, a sötét nadrággal, amiért a hajam kék, a fülem többszörösen ki van lőve az ujjaimon gyűrűk, meg a többi kis apróság. De továbbra sem izgat az ő véleményük.
Egy fiatal lány jelenik meg, én meg a narancsomba harapok, ahogy követem a tekintetemmel, hogy belép a boltomba. Még a narancsot rágva, de mosolyogva sietek én is vissza mögötte, hogy ha szüksége van valamire akkor rendelkezésére álljak. A pulthoz sietek, ott eltűntetem a narancsom és megtörlöm a kezeimet, várva, hogy kell-e a segítségem, vagy boldogul egyedül is.

Lilith

Ecseteket nézeget. Nem tud választani - állapítom meg, ahogy figyelem a ténykedését az ecsetek körül. Magamban pedig sorolni kezdtem a szavakat, amikre szükségem lehet, ha kérdezni fog. Merthogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ide fog jönni és kérdezni fog, csak még nem határozta el magát. Persze arra, amivel végül odaállít igazán nem számolok, így elsőre bár bólintok, hogy segítek nem igazán jutok szóhoz. Az agyam próbálja feldolgozni az információt, amire nem volt szükségem. Végül aztán, ahogy reményeim szerint jól, értelmezem a mondatot, visszakérdezek.
- Mihez kell? - mert ugye rengeteg féle ecset van. Van mágikus és hagyományos mugli is, meg amúgy ragasztó ecset is. Attól is függ milyen technikával fest és persze még sorolhatnám.
- Tegezhetsz? - mondom kicsivel később bizonytalanul, mert egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy így kell mondani, másrészt abban sem vagyok biztos, hogy az illemben így van megírva a dolog. Koreában összetettebb ez a rendszer, az angolban egyáltalán nincs - nekem amúgy az szimpatikusabb - szóval a magyarral bizonytalan vagyok. De én egyelőre tegeződve tanulgatok, s az  igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nehezebben értem a magázódást meg a többiudvariassági formát.
- Neved van szép. Vagy mi... - állapítom meg, ahogy bemutatkozik, de kimondva, nem hangzik olyan jól a mondat, ami azt jelenti, rosszul mondtam. Remélem azért érti, hogy mit akartam mondani.
- Én Choi Min Jong[kiejtve: Csve Min Dzsong] vagyok - toldom hozzá, ha már bemutatkozás, utána pedig, ha megkaptam a választ az ecsetekre vonatkozóan, akkor visszaterelem az ecsetekhez, hogy segítsek kiválasztani a megfelelőt.

Lilith

A beszélgetési próbálkozásom kudarca ez, érzem. Mi másért kérdezné, hogy beszélek-e angolul vagy japánul? Na meg miért pont japánul? Remélem ő nem ilyen anime-fan és uuu cuki ázsiai srác kategóriás, mert akkor megharapom. Na persze nem úgy... Annak még a gondolata is ijesztő, így inkább csak pislogok kettőt, majd lenyelem magamban, hogy valamit rosszul mondtam, elvégre biztos csak az én dolgom szeretné megkönnyíteni azért tesz ilyen ajánlatot, hogy egy másik nyelven beszéljünk.
- Tudok angol és japán is. De én most gyakorlok magyar, te meg segítesz, jó? - felelem az angol kérdésre magyarul, gondolom még mindig hibásan, de ha megérti, és belemegy, akkor jó. Ha meg nem... Nos akkor még mindig válthatunk angolra. Japánul nem biztos, hogy mindent megértenék, régen próbálkoztam vele, de ezek szerint azt sem árt majd újra elővenni.
Mindenesetre elmondja, hogy mit is szeretne, bár nem teljesen úgy ahogy várnám, azért mégis jobban tudom már, hogy mit fogok neki mondani. Az ecsetekhez fordulok és kikapok párat, majd elkezdem sorolni neki.
- Benti falakhoz ezt használd - adok a kezébe egy vastagabb, kecskeszőr ecsetet - ha minta is lesz, akkor ezek a vékonyak - mutatom a többi ecsetet, a polcon, ahonnan levettem az előbbit, persze, ha csak simán le akarja festeni... Nos akkor inkább egy festőhenger kéne neki, de mivel nem falfestésre specializálódtam, olyanom éppen nincs.
- Temperához és vízfestékhez jók ezek - mutatom meg a korábban általa is nézegetett ecseteket, a különböző vastagságokkal. Egyelőre nincs az a benyomásom, hogy nagyon elmélyülten szeretne festeni, így nem is próbálom a drágább, különlegesebb eszközöket elmagyarázni neki.
- Sima ecset nincs - vonom meg a vállaimat, mert fogalmam sincs, mit ért ez alatt. Aztán eszembe jut, hogy ragasztást is említett, így a kezébe nyomok egy másik ecsetet - Ragasztó-ecset - mondom mosolyogva, aztán megkérdezem, mert hát kíváncsi vagyok...
- Mit ragasztol?

Zoé


Ez a szökőkút már akkor is lenyűgözött, amikor leszálltam a vonatról, lévén azonban, hogy tökéletesen napos időben futott be a vonat, ellenálltam a késztetésnek, hogy hosszasan megbámuljam... Most viszont lemenőben van a nap, a boltot már bezártam, s bár lakást kéne keresnem, ezúttal nem tudok csak úgy elsétálni mellette. Tetszik a formája, a vízen megcsillanó napsugarak játéka, a bagolyok elrendezése. Van benne valami, valami igazán különleges. Az itt lakók számára egész biztosan teljesen megszokott látvány, engem mégsem enged tovább. Körbejárom, meg-megtapogatom, és újabb és újabb ámulatba esek tőle. Mindez a kalapom alatt elrejteni próbált szemeimben is tükröződik, ha valakinek a vigyor nem lenne elég az arcomon.
Le is térdelek, úgy simítok egy helyen végig a peremen, aztán nem foglalkozva senkivel és semmivel sem, hirtelen felindulásból felpattanok, a tenyereimet rátámasztom és kipróbálom milyen rajta kézen állni. Vagy ha éppen úgy tetszik, megnézem, hogy milyen az egész, fejjel lefelé. Ehhez persze meg kell fordulni, de az ilyesmi nem okoz gondot. Kis srác korom óta tudok kézen járni.
Mindezzel nem is lenne különösebb gond, ha nem felejtettem volna el, hogy a kalap nincs a hajamhoz ragasztva, így az szépen a vízbe pottyan a mutatványom közben, na meg az ingem is lecsusszan, s szép lassan az arcomba hullik, megakadályozva abban, hogy én bármit is lássak. A legkínosabb mégis az, hogy így az egész felsőtestem közszemlére kerül és a napsugarak is szépen körbe nyalogathatják a fehér bőrömet. Nem, nem vagyok szégyellős és nem zavar az sem, ha az egészfalu engem bámul, de lévén teljesen tapasztalatlan vagyok, hogy mit bír el a szervezetem és mit nem napfény kapcsán, enyhe pánik lesz rajtam úrrá, és ettől meg is billenek, s a kalapom után a vízbe zuhanok.
Jól megütöm magam, nem olyan még a víz, mint lehetne, de szerencsére sikerül valahogy a fejem a víz fölé tornászni, hogy aztán végre köhögő rohamban törjek ki. Tudom, nem vízbe érkezés után kellett volna levegőt venni... De már mindegy.
Csak arra van erőm, hogy megkapaszkodjak a peremben. Hogy ki látott és ki nem, az már nem számít. Élek. Még jó, hogy már nincs vízfóbiám...

Ádi

Nem vagyok hozzászokva, hogy nem vesznek észre. S bár van, hogy örülök neki... most kissé furcsállom, hiszen meg is szólaltam. Már épp megböködném vagy valami, amikor felpillant és megijed. Utóbbi azzal jár, hogy elejt egy festékes flakont, ami után én gondolkodás nélkül nyúlok, s el is kapom, kapnám, de valamiféle varázslattal kirepül a kezemből vissza fel a helyére. Kell néhány másodperc, hogy felfogjam ezt ő csinálta, és hogy ez nem egy hétköznapi varázslat. Ugyanakkor kifejezetten tetszik, hogy ennyire vigyáz a dolgaimra. Némi ámulattal mérem végig, ahogy felegyenesedem ismét, és csak lassan jut el a tudatomig, hogy bocsánatot is kért.
Megrázom a fejem, s tiltakozóan felemelem a kezem, mondanék valamit, de nem találom hirtelen a szavakat. Közben pedig ő megszólal, s bár nem teljesen értem, a lényeg, hogy csak magyarul tud átjön. Bólintok neki lassan és a jelbeszéd szón agyalok közben, és be is ugrik a jelentése de hát jelbeszédet nem tudok sajnos, így maradni fog az írás.
Én már nyúlnék is, hogy egy üveg festéket a földre öntsek, mert az nagyon érdekes és izgalmas lenne, sokkal menőbb, mint a toll meg a papír, de ő a pulthoz lépked, én meg utána sietek s a fiókból kapok ki papírt meg tollat, majd firkantom le rá koreaiul a mondandómat, mert az megy a leggyorsabban, majd a pálcámmal, amit néhány másik papír alatt egy másik fiókban találok meg, rákoppintok, hogy magyarul el tudja olvasni a fiú is, a rövidke üzenetet.
Csak érdeklődtem, tudok-e valamiben segíteni?
De mire végzek, már az ecseteknél van. Mosolyra húzom a számat, hagyom a cuccokat, amiket a pultra pakolt és utána megyek. Most, hogy újra szemügyre veszem a fiút, már látom a fülében a hallókészüléket és össze is áll a kép. Bízva benne, hogy ezúttal nem ijed meg elé nyújtom a papírt és egy tollat is nyújtok mellé, hogy a választ leírhassa, aztán majd fordítgató bűbájozunk, vagy ilyesmi. Olyan még nem volt, hogy nem oldottam volna meg egy ilyesmi helyzetet.

Zoé

Ami hamar kiderül számomra, hogy a magyarok nem a segítőkészségükről híresek. Vagy ha mégis, akkor bennem lehet a probléma, mert bár nem várok sokat, azért nem is terem mellettem kisebb tömeg, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. Szépen lassan kiköhögöm magam, aztán már csak pihegek a szökőkút peremén. Ekkor lép oda mellém valaki, s egy furcsán ismerős, kellemes érzés melengetni kezd belülről. Bár nem igazán tudom meghatározni, hogy mi is ez. Vicces, hiszen alig néhány hete hagytam el Angliát, s vele együtt azt a bizonyos vélát. De hát ez van.
Egy pillanatra lehunyom a szemem. Még átfut a fejemen, hogy ez nem velem történik, felnézve ugyanis, megállapítom, hogy egy csinos lánynak jutottam eszébe, ez pedig igazán nem álmaim ismerkedési módja.
- Nem-nem. Oké vagyok! - Mondom gyorsan a feltett kérdésre, s fel is állok, hogy mindezt bizonyítsam, a ruháimból meg csavarni kezdem a vizet. Ellépkedek a kalapomért is, azt is kirázom, de rá kell jönnöm, hogy nem sokat használ, mégis a fejembe nyomom, aminek hála lefolyik még pár vízcsepp az arcomon.
- Köszönöm, én... - elakadok. A magyar tudásom is kevés és egyébként sem tudom pontosan mit is kéne mondanom ennek a lánynak, azon túl, hogy gyönyörű. Mert persze hálásan a szemeibe nézek és ennyi bőven elég ahhoz, hogy elállítsa a lélegzetemet egy pillanatra. Aztán csak sikerül becsukni a számat, meg újra kinyitni is, csak a hangok maradnak el, amiket odaképzelnék a számba.
Megrázom a fejem, majd határozottan teszem fel az életem jelentősen megkönnyítő kérdést, hogy beszél-e angolul.
- Do you speak English? - Reménykedve nyitom ki a szemeimet ezután, s nem csak a pozitív válaszban reménykedem, hanem egy kellemes beszélgetésben, egy szép estében. Bármiben, amit ez alatt a néhány pillantás alatt éreztem.

*már ő is evett*
Jó étvágyat az éppen enni készülőknek, a többieknek meg szép napot!
Helló

nekem mindenképpen helló, a csókolomot tartogasd a tanár úrnak

Min Jong! Szolgálatára, amennyiben bármiféle művészeti eszközre van szüksége

Nos örülök, ha hasznosnak tartja bármikor benézhet, ha én nem is a segédeim, akiket hivatalosan nem vettem még fel, de jelentkeztek szép számmal biztosan szívesen kiszolgálják majd

Szia Lana


Antoinette, köszönöm :3 te is nagyon csinos vagy!

Lana, a Choi-re is hallgatok de amúgy igen szépen magyarosan van a nevem (vagy ha úgy tetszik koreaiasan ) és a Min Jong a keresztnév De hívhatsz MJ-nek is, mert az rövidebb

Antoinette, szívesen látlak nézz be amikor csak kedved támad

Köszi Dió

Lana, attól függ, ki szólít meg és kit de Kínában, Japánban, Koreában a nevek úgy vannak mint itt. Vezetéknév előbb, aztán keresztnév

csak ugratjuk Diót

Zoé

Mi történt. Na ez az a kérdés, amire fogalmam sincs, mit válaszoljak. Főleg azt nem tudom, hogyan. Mert a magyarom ehhez egészen biztosan kevés. Ezért maradok az egyszerű igazságnál, amit remélhetőleg jól mondok ki.
- Belées...tem? - Vagy az most inkább beléd? ezek az előtagok meg az utó tagok fognak a sírba vinni egyszer. De remélem érti így is.
Aztán ha már azt mondja beszél angolul, akkor folytathatom is a magyarázatot, jelentősen megkönnyebbülve egy általam folyékonyabb nyelven. Csakhogy inkább magyarul szeretne, amitől kissé lelohad a kedvem, de bólintok, mert hát hogy mondhatnék pont neki nemet?
- Jó... - mondom és megpróbálok kimászni a kútból, csakhogy megcsúszom és lecsüccsenek elég rosszul, fél lábbal kint, másikkal bent. Nem jó ez az állapot, ráadásul jó eséllyel rá is fröccsen egy kis víz a mutatványomnak hála. Így kell jó benyomást tenni első találkozáskor, ebben úgy látszik nem változom.
- Köszönöm - motyogom halkan, ahogy a segítségét ajánlja fel és elfogadom a felém nyújtott kezet. Kisebb melegség jár át, ahogy hozzámér, de igyekszem nem különösebb jelentőséget tulajdonítani neki. Hiába létezik szerelem első látásra, már tapasztalt vagyok, tudom, hogy az csak nálam működik a lányoknál meg szinte soha.
Neki hála sikeresen kimászom, és le is roskadok a földre, hogy aztán a hátam a szökőkút peremének dönthessem. A kalapom, ami valószínűleg az újabb eséskor pottyant vissza a vízbe, most neki hála szárazon landol a fejemen, én meg hálásan pillantok fel rá. Ha pedig hagyja, akkor elkapom a kezét és lehúzom őt is a földre. Csak mert kényelmesebb lenne beszélgetni. Már amennyire tudok.
- I... - kezdek bele angolul, elfelejtve, mi a szitu, de aztán eszembe jut, mire kért, és megpróbálom újra - Choi Min Jong vagyok! Te? Meghívlak valamire? Kávé, tea, vé... - upszika, mit is akartam mondani. Azt biztos nem, amit - vajas kenyér?
Vágom ki magam, mert ez az egyetlen "étel", aminek tudom a nevét is, és el is tudom készíteni. Legalábbis magyarul.

ne vegyél semmit se komolyan!

szabad, csak ne lepődj meg, ha kiderül, hogy tévedés van

én bármikor tudok aludni bármennyit

én nyitott szemmel is tudok aludni, álmodni meg még inkább *o*

öhm... hát olyan, hogy nem csukod be XD

*nem tudja, egyszerűen csak mondták neki, hogy alvás közben nyitva van a szeme, de ő alszik tehát nem látja XD*

az *o* bár engem így is kivágtak a suliból... kettőből is

Antoinette

Megnyugodva terülök el a kanapén, amit a boltom közepén állítottam fel. Mellettem a festőállvány és már gondolkozom az újabb képen, de most jól esik kicsit lazsálni. Tulajdonképpen mozgalmasabb ez a hely, mint az első napokban gondoltam. Örülök neki, de azzal is tisztában vagyok, hogy segítségre lesz szükségem. Már láttam is egy-két olyan arcot, akit szívesen látnék gyakrabban. Talán a jövőhéten meg is hirdetem az állást, egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Csak fekszem, lehunyt szemekkel és újra játszom magamban a hét eseményeit. Hála a vevőimnek volt lehetőségem egy kis magyart is tanulni. Szimpatikus mennyire nem zavarja őket, ha én épp nem tudok valamit és ahogy segítenek megtalálni egy-egy szót, ha éppen elakadok.
A gondolatokból egy furcsa zaj zökkent ki. Nevezetesen olyan, mint mikor valaki lenyomja a kilincset. S ahogy felülök a kanapén s az ajtó felé pillantok meg is bizonyosodom, hogy ez történhetett. Egy lány áll ugyanis az ajtóban. Csinos, kissé talán szomorú, hogy nem jutott be. Mosolyra húzom a számat és gyorsan pattanok fel, majd sietek az ajtóhoz, s szinte egy percet sem kell várnia, hogy az előbb még zárt ajtó feltáruljon előtte.
Bár nem ellenőriztem magam, biztosan nem bánja, ha kicsit kócosabb már a kék hajam, vagy ha a fehér ingem kicsit gyűröttebb, mint máskor, s nincs is olyan tökéletesen betűrve a fekete farmerbe, mint általában.
- Segíthetek? - kérdezem némi akcentussal, mert még nem sikerült úgy elsajátítani a nyelvet, ahogy szeretném. Mégis biztos vagyok benne, hogy érthető, amit mondtam, így csak rajta múlik, hogy mit felel. Ami engem illet, a nyitvatartási idő, inkább csak tájékoztató jellegű, ha valaki vásárolni szeretne, nem fogom elküldeni. Egyébként is. Alig negyedórát "késett".

Ádi

Elpirul. Kedvem lenne szélesebben mosolyogni, de elfolytom. Árulkodó? Nem tudom. Nem szeretnék téves következtetéseket levonni. De hazudnék ha azt mondanám nem mozgatja meg a fantáziám s ezt azért magamban jó jelnek könyvelem el. Talán nem is változtam annyit, mint gondoltam.
Hagyok neki egy kis időt, amíg leírom gyorsan azt a pár szót, aztán amikor már úgy látszik rendben lesz elé nyújtom a papírt, hogy elolvashassa. Meglepetés ül ki az arcára, nem tudom pontosan mitől, de jó jelnek veszem, hogy elfogadja a tollat és válasz írásba kezd. Figyelem, ahogy körmöl. Sokat ír. Az én rövid üzenetemhez képest legalábbis. Az arca nyugodt, nem tűnik úgy, hogy zavarná a választott kommunikációs módszerem és...
Épp elvenném a lapot, de visszahúzza és újabb sorokat firkant rá. Mosolyogva figyelem, s közben azt hiszem rájövök az lehetett a meglepetése oka, hogy számára érthető nyelven írtam. Valószínűleg nem látta a varázslatomat, és így nem is tudhatja, hogy nem volt olyan egyszerű a dolog. Mikor ismét felém nyújtja a lapot, az előbbi feltételezésből kiindulva csalok egy picit.
Ahelyett, hogy egy mozdulattal átváltoztatnám a szöveget koreaira, félbehajtom a papírt, és mint valami mugli bűvész leírok egy kört felette a pálcámmal, majd rákoppintok, hogy kibontva immár koreai betűkkel olvashassam az általa írt sorokat.
Időnként fel-fel pillantok rá mosolyogva, ha rápillant a lapra láthatja ő is, hogy mi történt a betűivel, hogy a "mutatvány" mennyire hatotta meg azt nem tudom, de én élveztem, és ez számít. A levélke végére érve, elveszem tőle a tollat is és lekörmölöm a válaszomat neki.
Tértágító bűbáj a szobádba? Egyébként benézhetsz bármikor, vagy ha küldesz baglyot, fordulj-távval küldhetek is bármit, ami épp hiányzik.
Én Min Jong vagyok, örülök, hogy benéztél! Teszek egy mosolygós fejet is utána, aztán egy újabb sort írok:
Mi érdekel pontosan? Valahogy nem pontosan értem, mit ért az egész alatt, de tetszik a lelkesedés, ami a szavaiból átüt még a papíron keresztül is. Kifejezetten jó érzéssel tölt el.
Ja és tegezz nyugodtan!
Írom még oda gyorsan az utolsó mondatot majd a végére még odarajzolók egy kacsintós-mosolygós fejet, ami hol a jobb, hol a bal szemével kacsint majd rá.
Ezúttal kihagyom a showműsort egyszerűen csak átnyújtom neki a papírt, s mire a kezébe veszi, magyarul sorakoznak rajta ismét a sorok. Visszaadom a tollat is, várom a választ, addig pedig az ecsetes polcokat szemlélgetem. De tulajdonképpen rendben vannak.

Fannival bezárva

Ideje ismét friss levegőt szívni és a határaimat feszegetni. Persze lehet célszerűbb lenne felkeresni valakit, aki pontosan fel tud világosítani, mit és mennyit bírok, de... lássuk be az túl egyszerű lenne. Meg amúgy sem képzelem magam olyannak, mint a többi átlagos ember. Izé. Félvámpír. Mondhat bárki bármit nekem kell a napfény. D-vitaminon nőtte fel, és így sem lettem magas, mi van ha a sötét szobában még jobban összemegyek?
Furcsa gondolataim támadnak így sétálás közben, de ez nálam nem meglepő. Az mondjuk meglepőbb lehet, hogy kalapban, napszemüvegben, hosszú ujjú csíkos pólóban és farmerban, zárt cipőben mászkálok. A többség még egészen nyárias. Pedig már ősz van. Ennyire nincs meleg, még ha szeretném akkor sem. Vagy csak én hiányolom nagyon a nyarat, ami állítólag tilos?!
A kezeim zsebre vágva a fejem is lehajtom, úgy sétálgatok. Esélyes, hogy eltévedtem. Mert ahogy felpillantok rájövök, hogy erre még nem jártam. Egy pillanatig ijedten pislogok körbe, aztán egy hang üti meg a fülem. Arra fordulok, amerről jön és gyors léptekkel sietek közelebb a lányhoz, aki a kutyájához beszél.
Régebben szerettem volna kutyát, de az az sejtésem mostanában, hogy azok nem rajonganak a fajtámért. Azért bízom még a kivételekben, mégis megállok tisztes távolságban, mert nem szeretném, ha az eb esetleg megkóstolna. Amúgy nem látom a blökit, egyelőre csak az ugatását hallottam... Na mindegy.
A lány ismerős, és hamar rájövök, hogy azért, mert benézett a boltomba. Ez jó jel, tudja, hol a boltom. Talán azt is, most hol vagyunk és akkor vissza is tud vezetni. Ugye?
- Helló! - köszönök oda neki, tartva a távolságot, és épp csak kikapom a balkezem a zsebemből, hogy intsek oda neki, aztán meg is akad a beszélgető tudományom. Hurrá.

Antoinette

Mintha egy más világban járna. Lassan vesz észre, a szavakat keresi ő is. Szimpatikus. Nem tudom megmondani mitől az, de van benne valami, ami azzá teszi. Talán ahogy elnézést kér, valamiért, amiért teljesen felesleges.
Követem a tekintetét és az ujját a nyitvatartási táblámra. Egy pillanatig csak meredek rá én is, aztán nemes egyszerűséggel leveszem a táblát a kis akasztóról és elhajítom. Hangosan koppanva ér földet valahol a hátam mögött de nem foglalkozom vele. A lányra pillantok az ajtómban, és elmosolyodom újra.
- Problem solved! - mondom kissé megfeledkezve magamról angolul, de aztán kapcsolok és magyarul folytatom, ahogy elállok az útból és szélesre tárom az ajtót.
- Gyere nyugodtan. Bentről látni jobban - toldom még hozzá, s a kezemmel is mutatom, hogy jöjjön csak be. Elvégre az üvegen keresztül nem biztos, hogy mindent lát. Az, hogy valamit esetleg nem pont jól mondtam már nem izgat, viszont, arra rájövök, hogy zárás után talán furcsa, hogy beinvitálom, ezért még hozzá fűzöm.
- Leszek még itt kicsi, nem zavarsz - Ha pedig belép, akkor becsukom utána az ajtót és elindulok, hogy felvegyem az előbb elhajított táblát. A pulton mégis csak jobb helyen lesz, mint az üzlet közepén. De lehet valóban változtatni fogok az időkön. Ki tudja, talán nagy forgalmam lesz. Megcsóválom a fejem magamnak, ez még mindig nem a könyvesbolt. De nem baj. Nem akarok több könyvesboltot. Felkapok a pultról egy ecsetet, s elindulok, hogy visszategyem a helyére, közben pedig a lányra is rá-rápillantok, szüksége van-e bármi segítségre, vagy csak nézelődik.

Zoé

Lehet meg kéne mutatnom, hogy mi történt, de azért még egyszer, nem szívesen mutatnám be az előbbi mutatványt. Egyébként is, így is mosolyog, akkor meg nem is kell. Én hálás vagyok ő pukedlizik, nekem nevetni támad kedvem. Meg is szárít, és így duplán hálás vagyok, mégsem érzek elég erőt, hogy felálljak, s jó lenne ha picit ő is leülne. Az persze lehet, hogy a módszerem nem a legjobb, hogy ezt elérjem nála. Nekem viszont teljesen természetesen jön. A szavaira viszont rögtön elengedem, s ijedten pislogok rá.
- Mit ne? Fáj valahol? - kérdezem gyorsan, mert azt hiszem, beütötte a térdét, ahogy lehúztam. Erre bizony nem figyeltem. Most lepillantok, a lábát figyelem, van-e rajta sérülés. A szemei is csillognak mint ha sírni szeretne, s ahogy ezt látom, kicsit meg is világosodom. Láttam már ezt a tekintetet, és akkor is valami egészen hasonlót éreztem. Lehunyom a szemem, majd nagyot sóhajtok.
- Sajnálom - mondom halkan, de nyilván ez nem elég. Sosem volt elég. S ahogy kinyitom a szemem, már meg is hívom egy italra, bármire. Mert nem akarom, hogy menjen. Tökre irónikus, hogy egy ilyen szituációból menekültem ide, és megint egy ilyenben találom magam. Az agyam egy része veszi a lapot, a másik képtelen reálisan gondolkozni.
- Vérnarancsos? - kérdezek vissza és akaratlanul is megnyalom a szám szélét, aztán a nyelvpiercingemmel kezdek játszani, de csak egy pillanat az egész - Most? - Kérdezek megint, mert hát mikor máskor. Felállok és felsegítem őt is, már ha nem állt fel, már réges-régen.
- Még nem tudom neved - folytatom, ahogy kissé leporolom magam, mert bár kérdeztem, nem válaszolt erre. Aztán ahogy ismét ránézek, valami kimondatja velem, amit Kittennek sosem mondtam, de talán nem is kellett. Ő biztos rájött.
- Don't worry. I can moderate myself - valószínűleg megérti. A mondatot biztos, hogy mire gondolok pontosan, nos... talán azt is.