sziasztok!

Csókolom...én...öh...én. Új vagyok és...beszélgetni jöttem?  

*oldalra pillant* Zöld D nem tudom még, majd kitapasztalom  

A bácsi kedves  

jó napot Tanár úr

jó táplálkozást  

feszélyezve, hogy úgy mondjam. úgy szólít ahogy szeretne, Tanár úr.

helló, vagy csókolom  

hát akkor helló Min Jong. tetszik a hajad  

hogy új az itt, meg az emberek is *a cipőjét nézi*

szia

látom is, hogy sokan vannak itt, Tanár úr. csak győzzem megjegyezni a neveket

jóó kérdés. mindjárt kezdődik a tanév, addig be kell rendezkedni, meg szokni   *a kis problémájára a fejben nem tér ki*

nyugodtan, Nettizni és Myrázni szoktak a barátaim téged hogy szabad hívni?

köszönöm Várkonyi bácsi

*elpirul* köszönöm, kedves vagy   lehet hogy megnézem a boltodat

szia

oké. én téged meg...ahogy esik, úgy foglak nevezni

nem te fogsz esni

köszönöm Min *.*

helló Marci

*értetlenül pislog a fiúkra*

majdnem komolyan vettem

itt nem szabad? :O

vagy úgy. észben tartom, köszi Min

jó pihit neked!

sziasztok ismét
lemaradtam valamiről?

na, megvan kinek az órájára nem fogok bejárni *motyogja magának és felírja a Tanár úr nevét*

#első #lassú #félős

Vasárnap délután. Tízpercenként nézek rá a csuklómon pihenő ezüst órára, félek, hogy elrontok valami, hogy rossz időben érkezek meg a kastélyba. Bátortalanul, de kíváncsian nézegetem a boltok kirakatait amióta anyáék hazahoppanáltak.
Nagyon sok elintézni valónk volt a napokban. Két éjszakát velem töltöttek itt Bagoly...Goboly...milyenfalván, tehát egy hétvége alatt kellett lerendezni a tanszerek, pennák, ruhák és talárok beszerzését. Semmit nem akartam már viselni azokból, amik öt éven keresztül a tulajdonomban voltak és napi szinten használtam. A talárokra a Mardekár címere volt felvarrva, prefektusi jelvényem szépen csillogott az utoljára használt ruhadarabon. Semmit nem kellett magammal hoznom, csak amit szerettem volna. A fél ruhatárat lecseréltettem kevésbé rövid darabokra, alap színekre.
Vékony, pasztellrózsaszín blézerem zsebében lapul a galleonokkal teli selyemerszény. Ezt adták utoljára oda a szüleim mielőtt elbúcsúztak volna. Megígérték, hogy minden hétvégén meglátogatnak a faluban és én is hazamehetek ha baj van, de mindig legyen nálam pénz, ha bármi rosszul alakul, tudjak utazni és megvehessek bármit ami megtetszik.
Összehúzom magamon a blézert egy nagyobb szellő érkezésekor és újból ránézek az órámra. Már csak megszokásból. Fogalmam sincs, egyáltalán mikor és hol van, félek, hogy segítséget kell kérnem ahhoz is majd, hogy visszajussak a kastélyba. Hát még ott, hogy fogok eljutni a szobámba...
Megakad a tekintetem egy kisebb, nem agyondíszített üzleten. Valami hív arra, a lábaim maguktól küzdik le azt a pár méternyi távolságot, ami elválaszt az ajtótól. Eltátom a szám amint óvatosan bekukucskálok az üvegen. Ujjaim az ajtó kilincsére csúsznak és határozott mozdulattal nyomják azt le, azonban...nincs nyitva.
Megszeppenve, észbe kapva húzódok el az üvegtől. A nyitva tartást keresem. Kettőkor zárt, azaz...az órámra pillantok. Negyed órája bezárt.

ez rettentően primitív dolog szerintem  

hova, miért, mivel?

#meglepett #pirulós #akcentusos

Ahogy hátrálok egy lépést és tekintetem az imént lenyomott kilincsre szegezem, mintha kilépnék a világomból. Megszűnnek körülöttem az utca zajai és csak én maradok a fejemben jelen levő zajokkal. Tompa, érthetetlen zörgés, de mintha embertől származna. Látom magam előtt a kilincset és félszemmel az ajtó tiszta üvegében visszatükröződő alakomat. Mozogni kezd minden, először csak lassan jobbra és balra, majd a villogó fényekhez hasonlóan a tér egyre homályosabb, fel-feltűnő.
Hogy meddig tartott ez az állapot, nem tudom, sosem tudom megállapítani, talán csak néhány másodperc. Valami kizökkent ebből az állapotból és az nem más, mint egy férfi pontosan ott, ahol eddig a saját körvonalaimat láttam visszatükröződni. Felemelem a fejem, a szemébe nézek és aztán egy pillanattal később el is kapom a tekintetem.
- Ahm... - keresem néhány másodpercig a megfelelő szavakat. Kipirosodott orcával nézek vissza a férfira és illedelmes magyarázkodásba kezdek. - Sajnálom, csák szerettem volná benézni. Nem láttam á kiírást - mutatok enyhén remegő kézzel, mutatóujjal a nyitva tartásra. Remélem, hogy nem zavartam meg, bármit is csinált egészen idáig. Egy halvány mosoly ül ki szám szegletébe, ezzel jelezve, hogy nem akarok én betörni hozzá, sem zavarni és már indulok is. De előtte még kíváncsian nézem a kékre festett haját. Érdekes látvány, nem sok ehhez foghatót láttam a rövid életem során.

#oldottabb #kíváncsi

Nagyot nézek amikor a férfi leveszi a táblát és eldobja valamerre, melyre az imént mutattam. Leeresztem a kezem és nem tudom, hogy álljak a helyzethez. Angolul szól, azt hittem úgy is folytatja, de nem. Miért nem? Furcsállom, bizalmatlan vagyok, de kíváncsian nézek be mellette az üzletbe.
- Nem báj? - nyakamat behúzva tartom még a kérdés közben, de aztán kicsit elengedem magam és némi habozás után belépek a helyiségbe. Nem tudom kontrollban tartani a lelkem és testem közötti kapcsolatot, hiába mondják a szüleim és a gyógyítók, hogy viselkedjek koromhoz illően. Ha egyszer tizenegynek érzem magam, hogy viselkedjek tizenhatként?
- Köszönöm szépen - nézek utána. Nézem néhány másodpercig ahogy elhalad a pultnál, megfigyelem, mit tart a kezében. Aztán hamar leesik, hogy illetlenség másokat bámulni, szóval ismét elpirulva kapom el róla a tekintetem. Végignézek a polcokon, közelebb lépek és tapintással próbálok rájönni, mi vonzott be ide - főleg zárás után.
A fejemben susognak a hangok. Halkan, tompán szólnak. Sajog a homlokomon levő heg, mely élénken emlékeztet arra, mi történt velem az amnézia előtt. Emlékeztet...vicces ez a kifejezés amikor nem is emlékszem semmire. Az utóbbi hetekben kezdtem el érezni ezt, néha feltűnik a hangokkal együtt, aztán átvált éles fejfájásba.
- Van zenéje is? Nágyon szépek ezek áz eszközök - a kérdés csak úgy kiszalad a számon. Nem nézek fel, továbbra is csak tapogatózok. A papírokat, a ceruzákat, mindent, ami azon a soron a kezem ügyébe kerül.

én úgy hallottam a Rellonban, hogy nem szeretik az ölelgetést *nem, ő sem*

jó reggelt, sziasztok!  

milyen csend lett itt

jó estét McNeilly néni  

#fájós #félelem #balhés

Színek a színekben, puhábbnál puhább ecsetek és minden, mire egy türelmes ember vágyhat. Nehezemre esik elképzelni, hogy ez a valami az, ami miatt betévedtem az üzletbe. Vagy betörtem. Mindegy is. Elmélázok rajta, elképzelem amint ülök kint a bestiaparkban és festegetem a tigriseket. Egyáltalán nem csoda, hogy kibökök ilyen állapotban olyat is, amit nem gondoltam át. Kérdés helyett egyszerűen a hátam mögé is nézhettem volna, vagy bármi.
- Érdekel - bólintok a férfira nézve. Mi a különbség az ő zenéje és a más zenéje között? Érthetetlen ez számomra. Ahogy még nagyon sok dolog érthetetlen és nem fér bele a világomba.
A polcok előtt maradok továbbra is amikor ő néhány pillanatnyi kutakodás után felbukkan valami nagy billentyűs dologgal. Említettem már, hogy egy nagy félelmem van és annak tárgya a mugli eszközök? Hm.
Védekezően a farmerom zsebébe csúsztattam mindkét kezem. Vállaimat feljebb húzva nézem őt. Fülemben búgó érthetetlen suttogás a dalra cserélődik. Nem értem a szöveget, nem értem a mondanivalóját és a vége felé már nem is érdekel, hogy valami kedvességet mutassak felé, a fejem másodpercről másodpercre, billentyűleütésről billentyűleütésre kezd jobban sajogni egészen addig, amíg élesen belenyilall.
Magamról teljesen elfeledkezve kapok jobbommal a homlokomhoz, a ballal pedig megtámaszkodni próbálok kisebb-nagyobb sikerrel. Ezekben a pillanatokban nem tűnik fel, hogy sikerült levernem a menekülést keresve a fél polcot, a hangokról nem is beszélve amiket kiadtam magamból fájdalmamban.
-S-s-s...sajnálom! - néztem fel rémülten. Remegő kézzel és elhomályosult látással guggolok le, hogy minél előbb eltüntessem az iménti bűntény nyomait. Nagy szükségem lenne a gyógyszereimre.

jó estét Lilith  

sziasztok! ^^ valaki van még?

jó reggelt!

sziasztok lányok