Ophelia▼
Még, hogy egy malaccal nehéz az élet! Pedro elfér a táskámban és alszik, úgy imádja a cipelést. Most is a vállamon lebeg, néha hallani a hangját, de egyébként észre sem vették sehol, ahova bevittem.
Mert hát én most állásinterjúkra járok, vagy mi, de szerintem ezek a magyarok nem szeretik a vidám holland, akarom mondani külföldi embereket. Mindenhol azt mondják, hogy majd értesítenek, pedig aztán van tapasztalatom. Az elmúlt néhány évben világjáró életművész voltam, szerintem nincs olyan foglalkozás, amiben ezek után még nem állnám meg a helyem.
- Jó napot! - viharzok be a következő állomásomra. Igaz, ez már kajálásra szolgál, a pizza ugye mindenek felett. Ennyit be lehet iktatni két interjú közé, ráadásul szerintem a táskámban alvó kisdisznó is szeretne enni.
Ez egyébként a legtöbb magyar tudásom, de nem is lényeges, mert rögtön megpillantok egy régi ismerőst. A hajáról ítélve csakis ő lehet, Maria, vagy Macy, nem tudom, évek óta nem láttam. Ezen felbuzdulva közelebb is táncolok az asztalához és leülök vele szemben, lerakom belülre a táskám és már nyitom is ki az étlapot.
- El sem hiszed, mennyire örülök egy ismerős arcnak. Emlékszel még,melyik dalt énekeltük utoljára együtt? Svájcban a vidrák, vagy vélák előtt... - hosszasan kezdek beszélni, közben fel-felpillantva, de hosszú percekig nem veszem észre, hogy valaki más ül velem szemben, nem az a lány, akinek hittem.
