Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Kínos. Már megint minden olyan elképesztően kínos. És persze újfent önmagát sodorja ebbe a helyzetbe. Mint mindig. Elege van abból, hogy rendszerint ilyen hülyeségeket csinál meggondolatlanul. változtatnia kéne, de képtelen. Mindenesetre igyekszik nem szegény Hunoron leverni azt, amit érez, és kifelé kedves mosolyt és bájt sugároz. Mert ő ilyen aranyos.
Kedvesen rázza a fejét, hogy nem, nem tud gitározni, ezért inkább nem is kísérelné meg kézbe venni a csodásnak látszó hangszert. Még a végén valami baklövés folytán tönkretenné. Azt meg aztán végképp nem akarja. Bár neki sosem volt érzéke a zenéhez, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy nincs, de azért csodálattal és lenyűgözve figyel mindenkit, aki képes ilyen varázslatot létrehozni. Neki legfeljebb a hangja lehet az, amire büszkeségekén és tehetségeként gondolhat, de mégsem teszi, mert akkor fel kéne vállalnia mások előtt is, arról pedig szó sem lehet. Még nem. Túl korai lenne.
Ismét csak a fejét rázza, hogy nem, dehogy jött tanulni, még csak nem is zavarja. Előrenyújtott tenyerével és kedves mosolyával jelzi, hogy maradjon csak nyugodtan. Ha valakinek itt mennie kell, az ő kell hogy legyen, hiszen egyrészről neki nincs itt semmi keresnivalója, másrészről bepofátlankodott ide kéretlenül, és rabolta a fiú idejét. Valamiért azonban még sincs mehetnéke. Talán valahol mélyen a hangos ellenzés mögött mégiscsak vágyik egy kis társaságra, hogy ne legyen annyira egyedül. Hunor mg sosem bántotta, és nem úgy tűnik, mint aki most akar a torkának esni - akár szó szerint, akár csak képletesen. Ezért ha Hunornak sincs ellenére és nem tiltakozik hangosan, akkor helyet foglal az egyik pad tetején. Kíváncsi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Semmit nem mond. Én ezt abszolút nem értem. Próbálom az arcomat megregulázni (ez sokkal jobban megy már, mint mondjuk két éve, de azt hiszem, most nem annyira sikerül elrejteni róla a zavart).
Még általános iskolás koromból jön talán, hogy kellemetlenül érzem magam, ha emberekkel kettesben kell maradni. Olyankor úgy érzem, tőlem várja a másik, hogy szórakoztató legyek, de én egyszerűen nem tudok szórakoztató lenni. És beszélnem kéne, de fogalmam sincs, miről. Ezért is tartok magamnál sokszor egy pakli robbanós snapszlit, hogy legalább játszhassunk, ha más nincs. Most pont nincs nálam.
Mostanában kevés ilyen helyzetbe kerülök. Amikor kettesben maradok valakivel, akit jól ismerek, azzal nincsen gond, valahogy mindig előtjük az időt. Haydennel azonban fogalmam sincs, mit kezdjek.
Nyitott tenyerével felém int, én pedig bizonytalanul pislogok vissza rá.
- Én játsszak? - találgatom. Hát... jobbat nem tudok, ő meg csak leül, szóval...
- Most van egy dal, amit meg kéne tanulnom, de még nem ismerem - magyarázkodom. - Ezzel nem untatnálak így elsőre, szóval inkább játszom egyet, amit nagyon szeretek.
Felpattintom a kapodasztert az ötödik bundhoz, és belekezdek az Olyan őbe, amit egy magyar mugli írt, és engem első hallásra elvarázsolt valamiért. Énekelni nem éneklek hozzá: ennyi rizsa után elég lesz a nőies hangomból.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Annyira tehetetlennek érzi magát hirtelen, hogy szinte megrémül saját magától, a helyzettől. Mindentől, csak épp jelét nem adja, érzi azonban mellkasában, hogy szíve nagyobbakat dobban, szinte bordáiba rúg, ahogy szusszanva érzi az apró fájdalmat és szorítást gyomrában. Úgy érzi, tehetetlen, hiszen nem tudja, nem látja a gondolatokat, csak sejti, a közelmúlt és a közösen eltöltött idő, beszélgetések alapján sejteni, mik okozhatják, de közel sem az a valóság, ami a másikban jár, mert nem tudhatja, ha nincsenek szavak. Egyszerre kíváncsi és megértő is, hiszen sosem kényszerítette arra, hogy olyanról beszéljen, amiről nem akar, azok nélkül, ösztönös bizalmat adott neki, amennyit csak tudott, amennyi csak lehet, létezhet. Az idő mocskos módon és gyorsan pereg, nem csak most, alapvetően is, mintha sok-sok év telt volna el azóta, hogy ajkai először érintették az övéit, hogy ami akkor még csak játék volt, semmi több. Halovány emlék az egész, csak a bizalmatlanság az, ami élénken és fájdalmasan élénk, mert minden nap valahogy, valamely formában visszaköszön. Mert mi van, ha ő nem elég ahhoz, hogy bármit jobbá tegyen. Mi van, ha sosem elég? És ahogy fel-felvési ezt elméjébe, annál kínzóbb. Mert ki másnak tehetné jobbá a napjait, mindent? Magának? Nem. A legnagyobb naiv, a legönzetlenebb, aki magának alig hagy időt, tekintete, figyelme mindig más felé. Őfelé. Most is, minden porcikája kész bármire. Ha az előbbi hevességet folytatni, arra, ha nem, csak csendben létezni, akkor arra. De nem engedi, nem ereszti, annak ellenére sem, hogy nem viszonozza csókjait, érintését, közeledését. Mert sosem vár el semmit, csak lehessen a közelében. Talán ez sem a legegészségesebb, de senkinek sem fájdalmas. Eddig. Talán most kissé.
Csendben létezik, csak pár, apró szó hagyja el ajkait, semmi több. Nem tudja, hogy mondania kellene-e valamit, hisz az előbbiek ismeretében nem jött be, csak idegessé vált, megölte a pillanatot. Szólni szeretne, de csak nyelvét rágja, ujjbegye cirógatja kezének bőrét és hallgatja a másik lélegzetvételét. Itt vagyok, segíteni akarok. Engedd, hogy megtegyem. Engedj közel, közelebb. Mintha azt várná, hogy olvassa ki ezt fejéből, tudja mozdulataiból, tekintetéből. Talán így is történik, ahogy megérzi, hogy mozdul. Saját helyéről nem lép el, engedi, hogy Mihail változtasson helyzetet, helyet, majd végül megérezze a súlyát, amely talán lelkének terhe is egyben. Nem nyikkan meg, átöleli, ahogy vállára hajtja a fejét, úgy tartja meg, ujjai a világos tincsei közé szántanak, fejbőrét becézik, majd futnak le tarkójára, majd vissza, oda és vissza, lassan, szeretettel telítve. Tekintete amennyire lehet, rajta jár, majd a falon, végül lehunyja szemeit és vállára nyomja újabb csókját. Csak pihenj. Csak legyen könnyebb. Tartja, el nem engedi és mintha a csend megtelne mindennel, mintha a csend élne és őket ölelné körbe. Itt van, ameddig csak kell, de a másik füleit csak nyugodt szuszogása éri el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Könnyen észreveszi, hogy bár próbálkozik rendezni arcvonásait, mégsem sikerül neki. Őszintén, ő maga is biztosan zavarba jönne, ha egy ilyen helyzettel találná szembe magát normális emberként. Ezért csak halovány, alig láthat mosoly költözik szája sarkába, hogy ezzel próbálja meg kifejezni szolidaritását.
Ingatja a fejét, hogy nem feltétlenül erre gondol, majd bólogat, hogy azért igen, azt szívesen fogadná. De hát nem várhatja el, hogy mindenki elsőre értse, mit akar elmutogatni. Elvégre néha még neki sem világos, hogy mivel mit akar mondani. Ki kell találnia, hogy hogy értesse meg magát. Kint volt egy barátnője, aki már szinte a szempillája rezdüléséből tudta, hogy mit kell közvetítenie a külvilág felé Ha nevében. Itt azonban nincs ilyen személy, kis segítené őt, szóval muszáj feltalálnia magát. És ez néha nem feltétlenül úgy alakul, ahogy ő szeretné.
Összevont szemöldökkel gondolkozik, hogy akkor vajon hogy akarja megtanulni, ha nem is ismeri? Majd eszébe jut, hogy esetleg a telefonján megmutathatja a fiúnak, hátha az segít, így tétován előhúzza a zsebéből, és felé nyújtja. A két legnépszerűbb zenemegosztó elérhető, és a rúnázás miatt simán működik itt is. Egy próbát mindenesetre megér, még ha vissza is utasítja a levitás az ajánlatot.
Bólint egyet, hogy oké, várja szeretettel. Az azonban fel sem merül benne, hogy ennyire csodás lesz. Majdnem nyitva marad a szája is, de ügyel rá, hogy azért ez ne történhessen meg. Az hiányozna csak. Bár igazából, ettől kínosabb helyzetbe úgysem hozhatná magát. Lelkesen megtapsolja, amint a végére ér, hogy ez igen. Valóban le van nyűgözve, a hozzánemértők teljes csodálatával néz Hunorra. Bár valószínűleg akkor is így le lenne nyűgözve, hogyha tudna gitározni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

- Ezt végülis könnyebb megjegyezni. Azt a musicalt imádom, főleg ha Lili játsza Máriát - elfogult vagyok, de nagyon. Egyrészt Lili iszonyat jól játszik, és én az összes előadásért odavagyok, amiben szerepel, másrészt a musicalek meg amúgyis a gyengéim.
- Köszönöm. Meg kell vallanom, mikor erre vágytam, nem erre számítottam. A felnőttlét még úgyis szívás, hogy nem engedték el az ember kezét - és természetesen nem gondoltam volna, hogy az egyik számomra fontos személy elvesztésével köszönt be. Ráadásul úgy, hogy a klisé tiniproblémák kimaradtak az életemből. Nem hisztiztem pattanás miatt, nem voltam kiborulva, mert nem tudtam mit felvenni egy randira. Még csak meg se csaltak soha, pedig lehet akkor a zenéim is jobban elkelnének. Igazából csak pislogtam, és bumm. Annyira a zenét helyeztem előtérbe, annyira meg akartam mutatni, hogy nekem majd sikerül, hogy itt vagyok húszévesen egyetlen kellemetlen sztori nélkül, de még az osztálytásaim se tudnám még csak megnevezni sem, nemhogy felismerni őket. S bár már rajta vagyok, hogy változtassak ezen, nem egyszerű.
- Én a Lizire mondjuk harapok mástól. Úgy csak apu hív, egy jó barátom Lottézik, anya az ragaszkodik a Charlottehoz, nyilván mert azt ő adta nekem, de ne tudja meg, hogy képes kimondani, ha mérges rám - forgatom meg a szemem. És megesküszöm, minden szavam ellenére, anya nem egy szörnyeteg, épp csak elvár tőlünk dolgokat, és szigorú, gyanítom a mi érdekünkben.
- Hazudik. Megrándult a szemöldöke - közlöm vele, s bár vállat nem vonok, azért éreztetem vele, nekem aztán nem kell magyarázkodni, épp csak a hazugság jeleit már felismerem. Talán az első jelek voltak, amiket megtanultam más arcáról leolvasni.
- Köszönöm. Ön el tudja képzelni Feláról, hogy nekiáll nosztalgiázni? - mert számomra ez elég szürreális kép. De mindenképp kipróbálom majd, hátha a végén kellemeset csalódok.
- Viszont nem tartom fel tovább, nehogy szárnynra keljen a pletyka, hogy visszavágyok ide. És őszintén remélem, több hasznát veszi majd a könyvnek - egy bíztatónak szánt mosolyt küldök felé, majd egy köszönés után, el is tűnök a kastélyból, mintha ott se lettem volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Próbálok nem zavarba jönni, így ritkán pillantok a lány szemeibe, de azért fel-felnézek rá gitározás közben, és ilyenkor nagy megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy tetszik neki a dal. Ezt a végén tapssal is jelzi. Pedig ezt most a kevésbé direkt nonverbális jelekből is értettem. Ügyes, Hunor. Végül mégis zavarba jövök a lelkes fogadtatástól, de jól esik.
Nagyon lassan koppan, hogy miért nyújtja a telefonját, amikor arról beszélek, hogy van ez a másik dal, amit meg kell tanulnom.
Tudom, hogy a telefonokkal is lehet mindenfélét csinálni az interneten, mint a számítógépekkel. A kisebbik bátyámnak van is mobilja, de sosem adja oda, mert nagyon félti. Még nevet is adott neki: Ájfón.
Ránézek a kijelzőre, ami halványan, de színesen dereng. Rajta ikonokkal, csak úgy, mint a számítógépen.
- Ez működik a kastélyban?! - hüledezek. Nekem a legkorábbi élményem az elektronikus mugli dolgok és a Bagolykő kapcsolatáról a nagynénémtől kapott okosóra, ami az első napomon tönkrement. Hamarosan megtudtam levitás társaimtól, hogy miért.
Működésre lehet bírni ezeket a ketyeréket az erősen mágikus környezetekben is, van többféle módja, apukám mesélt róla, de mindegyik nagyon drága. Ezért sem kaptam új digitális órát.
A kezdeti sokk után visszanyújtom neki a telefont, mielőtt elrontanám.
- Sajnálom, nem tudom, hogyan kell használni.
Megtanultam a számítógépen előhozni egy lapot, amivel tudok keresni az interneten, ha a csillagoknak szerencsés az együttállása (azaz minden úgy van rajta, ahogy megszoktam), meg még zenét is tudok hallgatni. De ez a képernyő - ami most lassan már el is sötétült - még ha hasonlít is abban, hogy egy nagy képen sok kis kép van meg feliratok (ezek az ikonok), nem tudom, melyikre van szükségem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Remélem, te értesz hozzá,
mer' én nem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

- Mi más? – viccelődöm csak, pedig számomra, és valószínűleg számára is, nagyon új még ez az apa dolog. Alapból furcsa úgy rágondolni Zétényre, mint egy apuka, és most még csak nem is a rossz értelemben esik nehezemre őt így elképzelni. Nem gondoltam volna, hogy egyszer gyereke lesz ilyen körülmények között; talán mindig is úgy képzeltem el, hogy először lesz egy komoly kapcsolata, és majd azzal a bizonyos személlyel megejtenek egy beszélgetést, és mindketten benne lesznek, tudnak róla, akarni fogják. Most meg, ő egy csomó dologról lemaradt, Nadia pedig bele se tudok gondolni milyen iszonyatosan nehéz éveken van keresztül.
- Persze, hogy kell – morcosan ráncolom a homlokom, és mivel a telefont megkapom, a képek előtt még be tudom írni a saját számom és megcsörgetem magam, hogy később majd elmenthessem a számát. Még a feltételezés is sértő, hogy pont nekem ne kelljen a száma. - Figyelj, nem tudtál róla. Nadia nem mondta el, jó oka volt rá, meg hát el is tűntél, és ő sem tudott sehogy kapcsolatba lépni veled – megvonom a vállam és visszanyújtom neki a telefont. Most már egyébként is mindegy kifogásokat keresni, vagy ujjal mutogatni a másikra; nem volt jó, amit Zétény csinált, de tudom, miért tette – ugyanakkor Nadia kétségeit is megértem, még ha csak beleképzelni tudom magam a helyébe, de ugyanazt átélni nem.
- Hm, hát ezt igazából tőle kellene megkérdezned. De majd megejtem vele ezt a beszélgetést, az egód kedvéért – édesen elmosolyodom, ujjaim közben visszatalálnak Frayec bundájába. - Kristóf jól van, a többi gyerekről pedig nem tudok nyilatkozni. Egyelőre még nem – nem akarom elsietni a dolgot, csak szeretném kiélvezni az időt Kristóffal, és amennyit csak lehet, vele lenni.
- Persze – szomorkás mosollyal pillantok rá, hozzá közelebb lévő kezem a vállára, majd a hátára simul, hogy végigsimíthassak rajta. - Még mindig nem adtam oda a meghívód – halkan teszem hozzá, fejemet a vállára döntöm, de a közelségében nem tudok sokáig szomorú maradni. Örülnöm kell neki, hogy itt van és visszajött, hisz már eltelt lassan két év is, mióta először megszólított a téren.
- Lassan mennem kell – szólalok meg egy kis idő múlva, ha ő eddig még nem tette meg; csak élvezem a társaságát, akár beszélgetünk, akár nem. - Visszakísérsz a Levitába?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Szeretem a tanévek végét jelző vibrációt a levegőben. A diákok idegesek, hiszen tudják, hogy nagyon sok múlik azon, hogyan is teljesítenek ebben az időszakban, fontos, hogy tisztában vannak előnyeikkel és hátrányaikkal, és hogy akarnak valamit tenni azért, hogy azokká a felnőttekké váljanak, akik formálják világunkat a jövőben. Feltárul a terem, ők pedig besereglenek, és én büszkén...vagyis... apaian... inkább egészen kétségbeesetten pillantok végig rajtuk. Szóval ők lennének azok. A jövőnk alapjai. Legalább afelől nyugodt lehetek, hogy korban már tartok ott, hogy nekem lesz nyugdíjam, de a riadt tekintetük alapján, Merlin kegyelmezzen a következőknek.
Kitörni készülő nagy sóhajomat leplezve az ablakban ülő majomra pillantok, bár nem nagyon értem, hogy ő mégis mit keres itt, és úgy általánosságban nem értem, hogy egy iskolának, melynek a nevében van egy állat, és aminek van négy háza, akiknek szintén egy-egy állat a címerállata, mégis, mi szükség van még egy madagaszkári katta is a birtokában, ami ráadásul egy veszélyeztetett faj. Állítólag szerencsét hoz, vagyis ezt mondták, mielőtt a kezembe nyomták, hogy akkor innentől oldjam meg, én meg odapakoltam az ablakpárkányra. Megjegyzem, riasztóan értelmesen néz, szinte már várom, hogy megszólaljon. Bár, ahogy a betódult tömegre tekintek, az sem kizárt, hogy azt mondaná nekem előszök: "Nincs egy ezresed fizetésig? Megadom", de nem adná meg. Viccet félretéve, tudom, hogy ez egy komoly pillanat, és azt is, hogy a kissé szedett-vetett sereg jó és erős társadalmat visz majd tovább. Atyai pillantással tekintek hát rájuk, bár mély, búgó hangom nem biztos, hogy pont olyan kedvesen jön le, hogy abból ne legyen tragédia.
- Kedves végzősök! Nagy szeretettel és nem kevesebb büszkeséggel köszöntöm Önöket a mai vizsgán. Önöket, akik miután elvégezték az alapképzést, társadalmunk felelősségteljes felnőtt tagjaivá válnak. Önök a jövő záloga, az a tudás, mely a fejükben van, és melyet itt ma megmutathatnak tükrözi, hogy társadalmunk továbbra is kiváló kezekben van. Önök a jövő gyógyítói, tervezői, kapcsolattartói, szakemberei. A világunk azért állhat még, mert Önök megérkeztek, hogy átvegyék a nagy öregek helyét. Kívánom, hogy a vizsga teljen örömtelien, tudásuk pedig olyan ékköve legyen lényüknek, mely felemeli a varázslóközösséget! Kérem, hogy a vizsga során az előre kikészített pennát és tintát használják! A vizsgalapok bűbájjal védettek, kérem, keressék meg a helyüket, és amint az óratorony gongása abbamarad, önök előtt láthatóvá válik a vizsgalap.
Eddig magam előtt keresztezett kezeimmel most a padokra mutatok, ahol mindenkinek, akinek ma itt kéne lennie, feltüntetett neve van. Három óra alatt kell teljesíteniük, és nagyon remélem, hogy a harmadik óra végén nem sokan leszünk már a teremben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Rosszul vagyok. Állítólag van a faluban egy pap, most kedvem lenne felkeresni, hogy megadja azt az utolsó kenetet, vagy egyből temessen is el. Nem aludtam, még utolsó percekben és a jegyzeteimet bámultam, majd félresöpörtem és játszottam azzal a logikai cuccal, amit karácsonyra kaptam anyáéktól, hátha leköt. De akárhányszor a feladatra koncentráltam, inkább a vizsgalap képe volt előttem, egy kérdés, ami kínai írásjelekkel van odaírva, sőt, az egész lap és nekem ebből kellene valamit alkotnom. Legutóbbi álmaimban különféle rémképek bukkantak fel; volt, hogy elaludtam és másnap keltem csak fel, ez volt a legjobb, de volt, hogy hiába írtam, hiába öntöttem rá egy egész üveg tintát, a lapon semmi sem maradt, még próbáltam megbűvölni is, de semmi, és a végén üresen adtam be. Mármint, nem tudom mennyire szégyen megbukni, otthon sem vernének véresre, mert tudják, hogy nekem ez kicsit nehezebb, összetettebb, de mégis, na. Egész életemben elvoltam a kettesek, hármasok bűvöletében, most is jó lesz, de azt hiszem, most érzem először igazán azt, hogy parázok, rettegek egy vizsgától.
Aztán eljött a napja és haldoklom. Nem nagyon eszek, pedig van nálam szőlőcukor, minden, ami csak jó lehet és nem, egy falatot sem bírnék enni, de muszáj, mert hangosan korgó gyomrom  a teremben is elkísérne és végül kivágnának csendháborításért. Elbúcsúzom Petyától, mintha a háborúba mennék meghalni – persze, ez csak költői túlzás -, majd elindulok. Nincs nálam puska, sose csaltam, meg nem is nagyon lehet, de nem is férne el rajtam annyi minden, mint annak idején pár matekképlet a tenyérben. Mély levegőket veszek, odaérve köszönök a többieknek – kicsivel magasabb, élesebb hangon, mint amúgy kéne – és végül, az ajtó nyílik.
Mint a vert hadsereg, bent vagyunk, fél szemmel, majd totálisan fordulok az ablakban ücsörgő makira és ettől már jobban vidul az arcom, aligha figyelek a férfi szavaira, pedig illene, így kissé lemaradva kapom a fejem felé, hogy hahó, ott a lényeg. Vajon szereti a maki a szőlőcukrot? Előszedek egyet a zsebemből óvatosan.
Na, ha az én kezemen múlik a jövő, semmi jóra ne számítson senki. – jegyzem meg magamban szórakozottan, miután beállok a mormoló tömegbe köszönni, majd indulok, amint lement a beszéd – szegény jövő, komolyan – és elindulok megkeresni a helyem. Meg is lelem, a cukrot a pad szélére teszem, mintha csali akarna lenni, majd leülve, a jelre várva nézek körbe. Oké, mindenki arca kábé olyan, mint az enyém, szóval…
És kezdünk. A lapra pillantok, kezembe ragadom a pennát és szívem hevesen verő ritmusára először majdnem pánikot kapok, mert egy kérdést se értek. Szabad kezemmel kapaszkodom meg a pad szélében, majd pár, hangos sóhaj után futok neki, mert na, találtam egy szót, amit értek, majd mondatot és végül, egy picivel nyugodtabban kezdek el körmölni. Lesz, ami lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bedagadt szemeim alá az utolsó csepp alapozót pacsmagolom „make-up” tojásommal, miközben ajkaimat összeszorítom, hogy púderszínű rúzsom bejárhassa felső- és alsóajkaimat is. Lassan engedem le kezeimet magam mellé. Szomorkásan. Elkeseredetten. Most nem tudok izgulni; nincsen meg az a gyomorszorító feszengés, aminek ilyenkor meg kellene lennie. Szemeim könnyesek – mint mostanában bármikor – és ezzel a bárgyú szomorkássággal tekintek tükörképemre. Nem gondolkodok semmin. Az agyam kitagadta érzelmeimet testem minden egyes ezekre érzékeny területéről, és csak a mai nap célja lebeg zöldes szemeim előtt; a VAV.
Utolsó simításként megigazítom levitás nyakkendőmet, orrnyergemre tolom vastagkeretes szemüvegemet és felpattanok a fésülködőasztal előtti puffról. Fekete szoknyát viselek, fehér inget, a jól megszokott téli kardigánt – szintén a ház logójával és színeivel, majd felkapom taláromat kifelé menet. Hajam most nem rakoncátlankodik; összefogtam egy igényes, amolyan jókislányos copfba, ám lábamon kedvenc bőrbakancsom szolgálja lépteim kényelmét. Nem lehet minden annyira letisztult.
Észre sem veszem, hogy „megtanultam hoppanálni”, hiszen kettőt pislogok mélyre szántó gondolataimból, és máris a vizsgázó diáksereg forgatagában találom magam. Intek egy-egy ismerősnek, de leginkább karba tett kézzel feszengek, elvégre én vagyok a Drinóczi lány, akiről „hallottad, hogy milyen szerelmi tornádóba került?”.
„Azt is beszélik, hogy annak a Bence gyereknek valamelyik professzorasszonnyal is viszonya van”, és még sorolhatnám a pletykákat, amik mostanság a kastélyt járják. Én pedig szorongok és feszengek. Mintha visszatértem volna régi önmagamhoz. Nem is mintha; visszatértem. Zárkózott vagyok, csendes és legfőképpen szomorú.
A tömeg lassan hömpölyög a terembe. Nesztelen hallgatom végig a beszédet és a többiek fecsegését majd, amikor éppen az ablak felé tekintenék, hogy ne ájuljak el a diákszagban, megpillantom a Kearney fiút. Szemeimmel ártatlanul végig mérem; jól megnyúlt ez a fiú ahhoz képest, hogy milyen kis csepp volt ő is – mint a fiúk nagyrésze –, amikor az iskolába került. Göndör fürtjeire kúsznak hát szemeim, ám szemöldökömet összehúzva lépek végül mellé, és megnézzem, ahogyan jólmenő szőlőcukor-díler módjára nyújtja az agyműködés-serkentőt a… makinak? Wtf?
Előre nyúlok és jéghideg ujjaimmal fogok a cukrot nyújtó kézfejre. Finoman kezdem lenyomni kettőnk közé, hogy a művelet végeztével hátrébb lépjek, vessek egy még mindig furcsálló tekintetet a lemurra, és elengedjem Elijah-t.
– Azt olvastam, hogy a makifélék és az emberszabásúak már banánt sem ehetnek – kezdem szokatlanul mély hangon. – Amióta emberi fogyasztásra termelnek gyümölcsöket, megnőtt a cukortartalmuk, és betegek lehetnek tőle az állatok – fejezem be olyan hangon, mintha egy mugli sci-fi android főszereplője lennék. – Szerintem a szőlőcukor sem tenne túl jót neki – bökök az állat felé, majd lassan emelem vissza kékeszöldjeimet a fiúra. Tagadhatatlan, hogy levitás vagyok. Közben őt követve sétálok a helyemre, ami éppen Eli mellett van. Milyen bájos véletlen.
Egy ideig figyelem őt kimerült elvarázsoltságomban, mielőtt én magam is a lap fölé bújnék és elkezdeném a vizsgát. Csatlakozom az előttem szólóhoz; lesz, ami lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Négykor keltem, hogy futni menjek, mert legyen bármilyen hideg is, ki van zárva, hogy megakadályozzon a reggeli rutinomban. Csak negyven perc, nem a világ, és mozgok. Le a város határáig, megérinteni az azt jelző táblát, kacsintani kettőt, és visszaindulni. Ez a kviddicsmeccsek előtti taktikám bár, ha azt nézzük, hogy egyszersem kaptam el a cikeszt, nos, nem túl jó ómen, de azért egy vizsga csak nem tesz tönkre. És ha meg... nem! Nem vonzunk be hülyeségeket. Szóval negyven perc, utána egy nagy, forró fürdő, amire gyakorlatilag belopózom a prefektusok menő fürdőjébe, mert hát nincs olyan örült egyed, aki ötkor már ébren van, vagyis, én egyáltalán, de senkinek sem leszek útban. Fél hétkor például már a szobánkban található tükör előtt helyet foglalva sminkelek, olyan nyugodtan, mintha nem a mai nap döntene a sorsomról. Mértani pontossággal igazítom össze a szemöldökeimet, és taktikus pírt festek, hogy nagyon bájosnak és ártatlannak tűnjek. Néha eszembe jutnak a többiek, hogy ők vajon milyen arcot vágnak majd, milyen lesz a légkör. A siker kilencven százaléka a magabiztosság.
- Varázstani jó reggelt!
Köszöntöm mosolyogva Emmát, aki láthatóan nem nagyon szeretne felkelni még, amikor én már a nyakkendőmet kötöm. A hajam két copfba fontam, majd a fejem köré pakoltam, hogy ne legyen útba, és olyan vidáman reggeliztem, hogy kedvem lett volna hangosan végig nevetni az egészet. Kevés ötödéves jött le, pedig fontos, hogy kiegyensúlyozottak maradjunk. Tényleg fontos kihozni a mai napból a maximumot. Magabiztosan haladok végig a folyosókon, Vajda-kék szemeim jobbra-balra cikázva nézelődnek, próbálok nem az előttem álló megpróbáltatásra gondolni, de amikor beérek a tömegbe, azért kicsit rám is átragad a para, hogy akkor most mi lesz.
Belépve egyből megakad a tekintetem a majmon, aki nem is értem, hogy mit keres ott, és már éppen megjegyezném hangosan, amikor Holló úr belekezd a köszöntőbe, én pedig fegyelmezetten pillantok rá, és azon kattogok, hogy vajon jól lát-e, mert jelenleg sok mindenek vagyunk, csak olyanok nem, akik a jövőt el tudják irányítani. Én a jelentkezési lapomra már azt se tudom, hogy mit írtam. Nem igazán indulok jó alapokkal. Engedelmesen indulok a többiekkel, hogy megkeressem a helyem, és biztatóan rámosolygok a padtársamra, hát akkor kezdődik. Először nem emelem fel a tollat, helyette elkezdem végigolvasni a kérdéseket, amik mintha sosem akarnának véget érni.
- HAH!
Nem terveztem ezt ilyen hangosan kimondani a vizsga harmadik percében, és felpillantva érzem, hogy ezért nem leszek megdicsérve.
- Elnézést, csak nem vártam, hogy az elmúlt év eseményei után a vizsgalapon látjuk viszont a vérfarkasokat. Eléggé különlegesek, hiszen a kór betegség, mégis, a szövegkörnyezetből érződik, hogy itt a fajként számon tartásukra szeretne a minisztérium kitérni. Az emberi alakban lévő átlagosságot is bele kell fogalmazni, vagy elég, ha csak az átváltozott alakban felerősödő érzékszervekre térünk ki? Elég nehéz válaszolni úgy, hogy mi magunk nem tapasztaltuk mennyire fájdalmas az átváltozás, hogy milyen a másnap, ha nyers húst fogyasztanak. Szóval tetszik érteni, ha nem olyan kielégítő a válaszunk, akkor is kaphatunk érdemben jó választ?
Hogyan kell lesúgni egy fél választ? Így. Ez már öt pont, a többi is gyerekjáték lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Túlzás volna azt állítani, hogy nem izgultam. Bár általában csak annyi a tét,  hogy átmegyek-e, most mégis több volt. Ha nem pedig nem is, többnek éreztem. Ez volt az első vizsga, amikor azt éreztem, számít, hogyan teljesítek. Már voltak terveim, volt munkám, majdnem lakásom is; terveim között pedig nem szerepelt a végzős évem megismétlése. Ám hiába fokozódott bennem a feszültség az elmúlt hetekben, hónapokban, nem éreztem magam felkészültnek. Ennek pedig egy oka volt, nem voltam felkészülve. A magolás sosem volt az én asztalom, általában megjegyeztem az órákon annyit, amennyi kellett. Az elmúlt hetek eseményei viszont nem engedtek fókuszálni. A napokban rendszeresen visszajátszottam magamban a találkozásunkat Verénával. Az érzéseket, a szavait, az egész helyzetet. Rengeteg lehetőség körvonalazódott bennem, miről akar vajon beszélni? Amit végül az arcomba kaptam? Az eszembe se jutott.
Sokszor mint egy zombi, úgy járkáltam a folyosókon, holott az ilyesmi állapot nagyon nem jellemző rám. Nem tudom, ki vehette észre a dolgot, hiszen nem beszéltem a történtekről senkinek sem. Se Sárinak, se Emmának. Egyszer megfordult a fejemben, hogy beszélek Lídiával, de nem jutottam el odáig, hogy felkeressem a nővéremet. Nem is tudom, hogyan tálalnám neki. Az is lehet, hogy már tud az egészről.
Ha tud is, nem említette, amikor ma reggel benyitott a szobánkba. Már mindannyian ébren voltunk, bár közel sem olyan éberek, mint Lidi. Egészen tapintatos volt, egyszerűen sok sikert kívánt, és megígértette velem, hogy a legjobb tudásom szerint írom meg a vizsgát. Ugyan azt ígértem neki, mint saját magamnak: megpróbálom a legjobban kihozni magamból. Megpróbáltam kihozni a legtöbbet a külsőmből is: a hajamat magasan copfba kötöttem, és arcomat is kidekoráltam, halvány pirosra festett szemem mellé a múltkor vásárolt sötét rúzst kentem fel. Elégedett bújtam taláromba, és indultam a Nagyterem félé, hogy megpróbáljak magamba tömni valamit.
A teremhez érve már több ötödévest pillantottam meg, közel sem én voltam az első, aki odaért. Szinte rögtön nyílt is a terem ajtaja, mi pedig behúzott nyakkal kerestük meg a helyünket, hogy megbirkózzunk talán életünk legnehezebb vizsgájával. A feszültség elszállt belőlem. Már nem volt más lehetőség, mint kezembe venni a kikészített pennát, és elolvasni az első kérdést. Elmerülni a dologban azonban nem volt lehetőségem, mert azonnal megütötte a fülem a Vajda lány kurjantása. Reflexből kaptam a fejem a terem másik fele felé, ahol a rellonos ült. Nem számítottam tőle a hosszan kifejtett kérdésre, ám nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy előny számomra a dolog. Már körmöltem is a válaszomat, illetve félig Olívia válaszát a 12-es kérdéshez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Na, most én forgatom meg a szemeimet, ahogy ő szokta, de azért egy félvigyorra még futja. Nem tudom mi járhat a fejében most ezzel a #gyermekevanalegjobbbarátomnak dologgal, de azért bőszen magyarázom, hogy miket és hogyan tettem, sőt még ugye egy telefonom is van képekkel Natiról. Tényleg nagy dolog nálam, de hát szokták mondani, hogy haladok a korral. A nagy fenéket, inkább csak azért, hogy el lehessen érni.
- Akkor írd be magad hozzám is – nyújtom át a telót egyrész a képek miatt, másrészt pedig, mert nem tudom, hogy hogyan kell beleírni bárkit. Az még megy, hogy minden nap töltögetni kell, meg felveszem, leteszem, üzenetet írok – azt mondjuk rohadtul utálok, mert egy fél év, mire megtalálom a keresett betűt – és nagyjából ki is fújt a tudásom. Ja, meg tudok vele fényképezni, ahhoz legalább valamennyit értek.
- Igen, tudom. Mégis kicsit rossz érzés – vonok vállat én is, majd visszaveszem a telefonom. Megnézem benne, hogy hogyan írta bele magát és elmosolyodom. Sosem gondoltam volna, hogy jó látni Iza nevét egy mugli kütyüben.
- Majd mi megtárgyaljuk jó, ha feljönne ez a téma. Egyelőre maradjunk meg külön a lányunk szüleinek, aztán majd meglátjuk, hogy lesz-e bármi más közünk egymáshoz – sóhajtok egy nagyobbat, amit talán félreérthet a szőkém, de hát el tudom képzelni, hogy már kombinál és igazat ad Natinak. Nem tudom, hogy még mit hoz a jövő, csak annyit, hogy a lányom élete részévé akarok válni, amennyire kell és lehet. Még a végén kiderül, hogy van bennem felelősség, öcsém. De inkább térjünk át a Szentmihályi családra, sokkal izgibb téma, mint az enyém. Főleg, hogy nem nagyon van családom.
- Örülök, hogy jól a van a kis öcsipók. Jó, én tudok várni, és most ott leszek majd, ha kellek, számíthatsz rám – fogom meg a kezét, és még kedvesen is mosolygok. Aztán persze elengedem, ennyi barátilag is talán már túlment egy határon, de engem sosem aggasztottak a határok. Iza pedig mindenkinél jobban ismer, nem fogja félreérteni a mondandómat. Hacsak nem szándékosan, az benne van a pakliban.
- Hát azt hiszem már nem tudok elmenni rá – fintorgok egy kicsit. – De azért elteszem emlékbe, szóval igen, kérem – tényleg olyan jó a közelében lenni, meg beszélgetni. Nem érzem magam, hogy számon kérnének, de ha az lenne is természetesnek venném. Valahogy így alakult köztünk, talán jobb is, hogy nem lettünk egy pár, így legalább mindig tudom, hogy van valahol egy barátom, akire bármikor számíthatok. Hirtelen pillantok fel, ahogy elgondolkodtam, észre sem vettem, hogy már nem beszélünk, csak élveztem a kedvességét, azaz a kezét a hátamon. Valójában nyugodtan megmasszírozhatott volna, én nem állítok akadályokat az ilyen ambíciók elé.
- Persze, szívesen – csusszanok le a két kezem segítségével a padról, majd utat mutatok neki. – Csak ön után, kedves Házvezető-helyettes asszony – szemtelenkedek egy kicsit, és látványosan megtisztítom az ujjaimmal a prefektusi jelvényem. Aztán megindulunk szépen és még elcseverészünk a levitáig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Igyekszik annyira támogatóan és bátorítóan mosolyogni amennyire csak tőle telik. Elvégre ő rángatta bele ebbe az egészbe, az már a minimum, hogy megpróbál pozitív visszacsatolást adni neki, mikor a dal közben rá-rá pillant. Ő is legalább annyira zavarban van ám, mint a fiú, csak az évek során megtalálta sokkal jobban leplezni. Túl sokszor volt vele dolga, hogy ne így legyen.
Heves bólogatással jelzi, hogy ez működik. Nem mindegyik, de ez igen. Ha lenne annyi esze, megnyitná a jegyzettömb alkalmazást és abba írkálná a mondanivalóját, de ennyire persze nem mozog otthon a mugli világban, szóval marad a kézzel-lábbal módszer. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, és hogy megkönnyítené ezzel mindkettejük dolgát. Nem lennének félreértések és sehol sem csúszna hiba a kommunikációba. Csak szépen könnyen áramolna az információ, mint víz a folyómederben.
Mutatóujját feltartva jelzi, hogy várjon csak, majd ő megmutatja, majd tenyerével megütögeti maga mellett a helyet, hogy üljön csak le. Amennyiben kérése teljesül megnyitja a muglik által leginkább kedvelt zenemegosztó alkalmazást, majd rákeres egy véletlenszerű dalra. Igyekszik valami olyat választani, amit sokszor hallott, mert szerinte ez azt jelenti hogy mások is sokszor hallották, tehát ismerik. Szóval így szépen lassan megmutatja, hogy hogy kell rákoppintani a keresősávra, hogy kell beírni az előadót vagy a zene címét, és aztán hogy kell rákoppintással elindítani a zenét is. A termet betölti egy közismert mugli énekes hangja, de nem sokáig, mert Hay hamar kikapcsolja, és ismét Hunor kezébe nyomja, hogy rajta, próbája csak ki. Egy kölyökkutya lelkesedése látszik a tekintetében, bűn lenne visszautasítani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Kapott egy baglyot. De fura volt számára, mert nagyon hivatalos volt, és ismeretlen aláíróval rendelkezett. Mégis úgy érezete, hogy kötelezi valamire. Ha még meglenne megnézhetné, de nagyjából ez állt benne. "Létai Rolandnak, Rellon, III. évfolyam. Kérem jelenljen meg órák után, 15:00-kor a mai napon a Sötét Varázslatok Kivédése teremben. Kali Rohárd, vagy ilyesmi. Hát, végül is nagy baj nem lehet, maximum neki is be kell állítani majd a telefonját, csak nem meri megkérdezni szexi Nadia-ját - mert ugye a kiváló az kiváló, szóval biztos tetszik a tanárnőnek -, mert milyen égő lenne már, hogy egy telefon pittyog. Tuti ez lehet az oka, mert amúgy meg sosem hallott erről a fickóról. Már ha fickó, ebből a névből még ezt sem tudná kijelenteni. Délután már talár nélkül kóborol a terem felé, egy sima farmer szettben, tornacipőben, meg egy Cápa III-as pólóban. Sokáig nem kell keresgélnie, rengeteget járt már itt, és kopogás nélkül nyit be a tanterembe. Szinte rögtön megáll, amikor észreveszi a férfit - most már biztos -, és annak a magasságát. Alaposan végigméri, majd ránt egyet a vállán.
- Aztán maga mivel eszi a nokedlit? - néz fel rá, miközben megközelíti Rochardot, többször is megméri magának szemmel. - Napot, én vagyok Létai Roland, minek kellett ide jönni? Mondjuk tény, hogy ilyen colos pasit még nem láttam élőben, csak kosármeccsen. Szóval mi a stájsz? - huppan fel az asztalra és néz fel továbbra is férfire. Kicsit feszeng a magasságkülönbség miatt, de próbálja eltitkolni az ilyen irányú gondjait. Vagy talán tett valamit, amit nem kellett volna? Ez valamelyik kis szaros apja, és beszélgetni akar vele? Meg akarja fenyegetni? Inkább fizesse le és szivesen beállítja a telefonját. Habár a férfinél nem lát ilyet, ez még nem jelenti azt, hogy téved.  Hátul megtámaszkodik a kezével és várja, hogy végre történjen valami.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Izzadtam, mint díjbirkózó a négyszáz méteres gátfutás után, szó szerint dőlt rólam a víz, elsápadtam és szinte fuldokoltam az érzéstől, hogy nekem most vizsgáznom kell, teljesítenem, bizonyítanom a nagynénémnek, megmutatni azt, hogy egy félig-meddig mugli gyerek is képes megcsinálni a VAV-ot. Ehhez mondjuk el kellett volna indulnom, ám még mindig a mosdónak vetett háttal ácsorogtam, beszívtam a levegőt, meg kifújtam. Éreztem, hogy ez para, totál gázul festhettem, ezért odalépdeltem a csaphoz, megnyitottam a vizet, és alaposan feláztattam a képemet némi hideg vízzel, amiből jutott a tarkómra is. A kinézetemről már nem is beszélve, szörnyen festhettem, mert a nyakkendőm nem volt normálisan megkötve, az ingem alja kilógott, imitt-amott pedig vízcseppek tarkították. Csodálatos! Olívia büszke lehet, hogy ilyen barátja van...ejj öcsém, kész szánalom.
Nagyon ki voltam, de igyekeztem összekaparni magam, egy kicsit még meg is pofozgattam az arcomat, majd ezt követően még néhány percig támaszkodtam a csapnál, gyakoroltam a ki-és belégzést. Régen nem volt rám jellemző ilyen pánik, most mégis, mint akit a guillotine alá vinnének, sehogy sem volt kedvem elindulni. Az idő azonban sürgetett, s mire felocsúdtam, ráeszméltem, hogy talán már el is kezdődött a vizsga.
Sietve löktem el magam a csaptól, s bár kicsit kótyagosan, de megindultam a célom felé, kifúj-befúj, ezt ismételve pakoltam lábaimat, majd a teremhez érve ujjaim a kilincsre futtattam, aztán megálltam. Pedig csak le kellett volna nyomni azt a rohadt kilincset, mégis, rám tört a para, hogy ha oda bemegyek, onnan majd nem jövök ki. De a fenébe is, nem lehetek ennyire töketlen, hogy hagyjam, mások rajtam röhögjenek. Térj észhez Lucas!
Összekapva magam és minden bátorságom, lenyomtam a kilincset, és bedugtam a fejem, ám ekkor már javában beszélhetett a tanár úr. - Öhm, elnézést a késésért - mondtam egy erőltetett mosollyal, majd körbevizslattam a többiek szintén sápadt vonásait, látszott hogy sokan maguk alá csináltak, de Olívia még így is kitűnt a többiek közül, mondhatni tökéletes volt, még most is. Pár pillanat erejéig meg is akadt rajta a tekintetem, aztán lendültem csak tovább a padok közt, hogy bevágódjak úgy nagyjából mögé, legalábbis a közelébe. - Szia Szivi - súgtam oda, majd visszahúzódtam, s bámultam az üres lapot, néha felpillantottam Holló úrra, aztán vissza a lapra.
Az óra elindult, s bamm máris feltűntek a betűk, a feladatok, egyik nehezebb volt, mint a másik, úgy éreztem, hogy itt a végem.
- Pssz, segíts - súgtam halkan megint Olcsinak, finoman még meg is böktem az oldalát, közben végig szemmel tartva a tanárt. Ha sikerült, akkor próbáltam lesni is, hogy mégis mit ír, s persze, mint a villám másoltam azt, amit tudtam, mert azt hiszem, hogy magamtól nem lettem volna képes rá. Vagy lehet, csak épp nem álltam neki gondolkodni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Szóval visszaadom a telefont, és azon morfondírozom, hogyan léphetnék le nagyon udvariasan. Bármi, amivel elő tudok jönni, nagyon átlátszónak hangzik még számomra is, hiszen a tanórák ma már befejeződtek, és miért kezdtem volna gitározni negyed órával ezelőtt (vagy nem telt el annyi?), ha aztán most meg találkozóm van valakivel? Hogy hirtelen eszembe jusson a házi feladatom? Ez is nevetséges.
Ehelyett leteszem a gitárom és szófogadóan a lány mellé ülök, aki amúgy tök kedvesnek (szelídnek? csöndesnek...) látszik, ezért a bűntudat is hatalmába kerít, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Nézem, mit csinál a telefonján, és megállapítom, hogy nagyjából hasonló, mint a számítógép, csak itt az egész képernyőt beterítik ezek a lapok és elég sűrűn vannak bennük a dolgok. Nem tudnám utána csinálni, de többször végigvisz egy ilyen keresést, így az már menne. Hallok ismerős és ismeretlen dalokat is. Az egyiknél szinte sajnálom, hogy kikapcsolja, mielőtt véget érne. Átnyújtja a telefont. Egy pillanatra feltűnik, "hé, éppen elvagyunk!", aztán már persze arra koncentrálok, hogy térdemre vegyem a papíromat és bepötyögjem a kereső csíkba az új dal előadóját és címét. Nagyon aprók ezek a betűk - jegyzem meg, de már én is csak magamban, miközben próbálom eltalálni a megfelelőket a címhez. Röpke három óra alatt be is fejezem a beírást. A Rókalány segítségére van szükségem, amikor véletlen ipszilon helyett ikszet ütök és nem tudom, mivel kell visszacsinálni.
Hát, ez elég fura - gondolom magamban, amikor meghallom a számot, és ehhez illő arcot is vágok a lánynak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem sokon múlik, majdnem elejtem az egész kupacs papírt, ahogy a kezembe gyűrőm őket. Az egyik tollamat valóban sikerült elejtenem, így mielőtt le tudnék ülni, mehetek vissza érte. Mikor viszont mégis sikerül elhelyezkednem Móric mellett, nem lett jobb a kedvem a hírtől, hogy - akár csak nekem - fogalma sincs, mi a feladat. Na, így bajban leszünk! Akár csak partnerem, megoldás után kutatok, ám ő a gyorsabb, és meg is kapjuk kérdésünkre a választ a navinéstől. Aha, szóval akkor Béke elixír. Szemeim követik Móric kezét, és megállapodnak a hozzávalókat tartó asztalon. Csak bólintok a felajánlásra, és nézem, ahogy odasétál az asztalhoz. Észbe kapva azonban fellapozom a tankönyvet, és keresgélni kezdem a kellő fejezetet. Csak, hogy én is kivegyem a részemet. A keresgélésben a tankönyvemre hulló levelek vetnek véget, így felállva inkább a hozzávalókat kezdem válogatni. Csak a bemutatkozására nézek föl. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen választ kaptam fel nem tett kérdésemre is.
- Betti - mutatkozom be én is, bár ki tudja? Lehet, hogy ő tisztában van az én nevemmel. - Össze porítod a holdkövet? - térek vissza az óra témájára.
Végig olvasom a tankönyv utasításait, amik abszolút nem megnyugtatók. A piros betűkkel írt figyelmeztetés pláne nem. Két év alatt sem sikerült megbarátkoznom az üstökkel és legfurcsább hozzávalókkal, így csak abban bízom, hogy Idősebbik Móric jobban ért ehhez az egészhez, mint én.
Ha ő elkezdi a kő aprítását, én felállítom az üstöt, és megpróbálom pálcám segítségével megtölteni. Legalább van valami, amihez értek. A csevegés mondjuk nem tartozik közéjük, pláne, amikor rossz kedvem van. Így csak néha-néha pillantok fel, megnézni, hogy a rellonos mit csinál. Amíg ő nem szólal meg, én magamtól úgysem fogok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Eddigi életében oly sok területen küzdött bizonytalansággal. Látszólagos magabiztosság mögé rejtette kétségeit, kegyetlenség mögé azt, amitől félt és nem értett. Hiába nőtt fel, hiába tapasztalt és élt át annyi mindent az évek során és próbál vezekelni a múltbéli hibái miatt, ezek az érzések akkor is örök társául szolgálnak. Önmagát sem volt képes elfogadni több, mint egy évtizedig, mert félt mások véleményétől és képtelen volt elfogadni azt, hogy amire igazán vágyik, az nem bűn. Megannyi kétség és tévelygés közepette egyetlen egy dolog volt, amiben sosem rendült meg a hite; a rúnák. Minden egyes alkotása mai napig csodálattal vegyes alázatra készteti és most, a mágia szárnyán repdeső papírmadarat látva, ami csöpp testével is képes betölteni a tágas helyiséget, még sziklaszilárdabban hisz a számára elrendelt sorsban. De mégis miért egy madár kelt életre gondolatai nyomán? Annyi mindent szimbolizálhatnak. Szabadságot. Békét. Bölcsességet…
Kékjeit az origamiról Margaréta arcára vezeti. Arcán lágy mosoly ül, ahogy a boldog arcot nézi és egyszerre lel értelmet benne minden szimbolika. Elég egy pillantás és pontosan tudja, érzi, hogy nem véletlen az, hogy most egymással szemközt ülnek. Odin végtelen bölcsessége vezette őket ugyanazon útra, mert valószínűleg Sebinek ugyanakkora szüksége lesz Margarétára, mint neki őrá. Már csak ki kell várnia a pillanatot, hogy a miértekre a válasz is megjelenjen, ugyanúgy, ahogy Odin előtt a rúnák Urd kútjának mélyéről.
- A japánok úgy tartják, hogy ha meghajtogatsz ezer darut, akkor valóra válik a legnagyobb álmod. Nem tudni, hogy a varázslóktól vagy a mugliktól ered-e ez, de az bizonyos, hogy varázstudástól függetlenül rengetegen hisznek ebben. Sokan mágikus lénynek tartják a darut, de, hogy melyik volt előbb, senki sem tudja - hangja lágyan követi a madár útját a levegőben, ami mintha fáradhatatlanul, dicsőn róná a köröket. - Hit és munka. Az álmokat csakis így lehet valóra váltani. A daru hajtogatás is hit és fáradságos munka gyönyörű gyümölcse - fejezi be a gondolatmenetet végül. Kékjeit a madárról ismét Margarétára vezeti, keresi a pillantását és azokban a felismerést. Keresi azt, amiről szinte minden órán próbálja meggyőzni diákjait, hogy mindennek az alapja. A rúnamágiáé és a sikeres életé; az önmagába vetett hitet.
Mosolyogva figyeli a lány reakcióját, amit az ajánlata vált ki. Balját az előtte heverő füzetre fekteti, pontosan úgy, hogy a munka java, amit a lány alkotott, látható maradjon. Nyugodtan, rezzenéstelen arccal hallgatja őt, a bizonytalanságból fakadó mentegetőzést és végtelen türelemmel várja a pillanatot, hogy elérjen Margarétához az, amit próbál megértetni vele.
- Margaréta - ejti ki a nevét halkan, de elveszik a lány dallamos hangja nyomán. - Margaréta - ismétli meg, szélesedő mosollyal, hasztalan. Látja rajta, hogy mennyire szeretné, hogy szavai korántsem azt tükrözi, ami a szívében lapul. - Marie! - mondja végül ismét, kissé hangosabban, de végtelen lágysággal. Észre se veszi, hogy akaratlan becézi a lányt, csak kedves mosollyal keresi annak pillantását.
- Jövőhét kedden várlak az óráid után. Várom, hogy együtt dolgozhassunk - pecsételi meg végül szóbeli megállapodásukat és annyi bizonyos, hogy legalább olyan izgatottan és félve várja a közös munkát. Ez lesz az első alkalom, hogy tanítványt fogad maga mellé. Odin vezeti majd az útjukat tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ha hallottam volna Fanni kérdését, valószínűleg visszafordulok. Ám a szavai elkerültek. Magabiztosan lépkedtem tehát a terem közepére, és készültem fel a "csatára". Partnerem ellentétben sokkal kevésbé volt magabiztos. Talán meg is ijesztettem kicsit határozottságommal. Azzal a magabiztossággal néztem az előttem álló lány szemébe, majd felkészülve ki is mondtam a varázsigét. A bűbájom célba is talált, így magabiztos mosollyal az arcomon engedem le kicsit a pálcámat. Mintha nem múlt volna el Fanniban az ijedtség, és erre valószínűleg rásegített az is, ahogy letámadtam a bűbájommal.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem szélesedett ki a mosoly az arcomon, ahogy elnéztem Fanni ügyetlenkedését. Abban biztos voltam, hogy nem az erőssége ez a tantárgy. Ennek ellenére is sikerült meglepnie. Kicsit sem számítottam az arcomba csapódó vízsugárra. Pláne nem arra, hogy ekkora erővel kapom majd. Az biztos, hogy ezt a búbájt jól begyakorolta a csaj! Kicsit meg is tántorodom a meglepettségtől, lépek egy-kettőt hátra. Levegő után kapok, hiszen a szám is telement vízzel, akárcsak a szemem is, amit szorosan becsuktam, védve azt a további víztől. Karjaimat kaptam az arcom elé, reflexből, de nem sokat ért.
Csak akkor tudtam levegőt venni - szó szerint - mikor Fanni leereszti a pálcáját, és a vízsugár eláll. Köhécselve egyenesedtem fel, hogy egy gyors arcdörzsölést követően nézzek ismét háztársam szemébe.
- Szép találat - bólintottam neki elismerően, ám két szavamon kívül nem hagytam neki több nyugtot, lőttem is felé a következő bűbájomat. - Rictusempra - örök kedvencem, a csiklandozó bűbáj repült felé.
Határozott tekintettel bámultam Fannira, ujjaimat az ébenfa markolatra fonva. A vízsugár az arcomba megmutatta, hogy őt sem kell ám félteni! Tud ő, ha akar. Lehet, hogy csak a magabiztosság hiányzik belőle, a tehetsége viszont megvan. Na lássuk, mi lesz még ebből a párbajból!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az asztalhoz érve pacsizok le Brotusszal, majd kezdem el összeszedni a szükséges hozzávalókat, mert persze haveromnak nem kell ilyenekkel törődnie, mivel ő valami strébert kapott mellé. Talárja alapján az én partnerem levitás, de az eddigiekből kiindulva nem egy Kiscsibe, szóval eléggé meg leszünk szorulva, ha így folytatjuk. Kissé ringó csípővel érek vissza a levitáshoz, mert valamiért a fejemben elindult Enrike Iglésziásztól a Bájlándó, szóval kénytelen vagyok rá mozogni, ha már az óra közepén nem állhatok neki énekelni. Sajnálatos, de nem ér annyit, hogy Rudi bácsi kirakjon, így most jó gyerek vagyok. A cuccokat öntöm ki az asztalra dudorászva, majd észbe kapva mutatkozom be a lánynak, csakhogy tudja, kivel áll szemben. Fontosnak tartom ezeket a részleteket letisztázni.
- Szióka Betti! - mosolyodom el szélesen. - Naná! Addig kiméred a vizet? De még ne gyújts alá, több idő kell a kő összetöréshez - kérlelem a levitást, majd szó nélkül teszem a kövek felét a mozsárba és állok neki összetörni azokat. Amint nagyobb szemcséjű már rakom hozzá a többit és tördelem tovább, mint valami hülye. Nyelvem hegyét akaratlan kidugom a nagy erőfeszítések közepette, kékjeim vándorolnak Bettire. Beszélgetnünk kell? Ciki, ha csak állunk egymás mellett és semmit nem mondunk a másiknak, nem? Na, meg az sem utolsó szempont, hogy nem bírok csendben maradni. Fejemet forgatom a teremben, még Bronszkikovszki is kedélyesen beszélget a társával, mi meg állunk és ülünk egymás mellett, mint két muskátli. Oké, ez így nem maradhat.
- Tök fura vagy - állok meg végül a tördeléssel, csípőmet kitolva fürkészem Betti arcát. - Levitáshoz képest elég csendben vagy. Nincsenek tudálékos megszólalásaid, nem mondasz semmit… van levitás ismerősöm, de ő véletlen sem ilyen - ráncolom a szemöldököm, majd elmosolyodom. - Baj van? Szívesen lecsapom, ha valaki fas- akarom mondani bunkó volt veled - ki ez a hősies Nber? De bakkerka, most tehetek én róla? Tiszta furcsa a csaj. Furcsaj. Merlinre, ez király! Fejemet kapom fel azonnal, kékjeimmel jelentőségteljesen pillogok Kende irányába, aki mintha csak megérezné néz rám. - Tesó! Furcsaj! - vigyorgok rá, és tudom, Merlinre, tudom, hogy le fog neki esni. Három… kettő… és ott van! Haverom felnevet, amolyan hülye vagy dude fejrázást kapok, ami nekem tökéletesen megfelel, majd visszapillantok Bettire. - Te vagy a furcsaj, csak mondom, hogy képben legyél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Mindig bajban voltam a sorsnak hívott dologgal. Nehéz dűlőre jutni vele, mert sokan mondanak sok mindent róla: elrendeltetett, a döntéseink által varálódik, azonban - bármennyire is különösnek hangozhat - nem érdekel melyik áll fenn. Oka van annak, hogy itt ülök Sébastien tanár úr előtt, akivel végre felszabadultan beszélgethetek arról, amiről eddig soha: a rúnákról. A háztársaim és évfolyamtársaim legtöbbjének más tárgy a kedvence, ha egyáltalán van nekik, míg én órákat képes vagyok elmerülni a rúnákban. Eddig bárkivel jött szóba a kedvenc tantárgy téma, valahogy mindig egyedül maradtam a rúnákkal, de nem bántam soha. Elfogadom, hogy vannak populárisabb tárgyak, én pedig ugyanolyan szívesen hallgatom a Bájitaltanról szóló ódákat, mint a Sárkánytanról, de most minden megváltozik.
Ahogy a papírdaru száll a fejünk fölött, ahogy hallgatom tanárom szavait, szívem valamiért megkönnyebbül. A daruról vezetem kékjeimet Sébastien tanár úrra, majd vissza a darura. Ezer daru és teljesül az álmom? Csodálatos lenne, de mi van akkor, ha nem tudod, mi az álmod? Soha nem kérdezték, soha nem gondolkodtam el, hogy vajon mi az én legnagyobb álmom, mert lényegében minden megvan az életemben, amire csak vágyhat egy egyszerű ember. Alsó ajkamba harapva szakítom el tekintetem a daruról, ahogy tanárom fejezi be, majd hajtom le fejemet. Egy álom, ami a hit és munka gyümölcse. - A hit és a munka - hangom halkan csendül fel kettőnk között, végül szégyenlősen pillantok fel tanáromra. - Tanár úr… mi van akkor, ha én másban hiszek? - vajon Anubisz mennyire támogatja azt az utat, ami éppen előttem áll, és lassan elindulok rajta? Kezem automatikusan mozdul, hogy ujjaim öleljék körbe a medált. Hiszek magamban, apám biztató szavai visszhangoznak fejemben, nem tehetem meg, hogy cserben hagyom apát, aki mindig a saját magunkba vetett hitre biztatott.
Ismét ott tartunk, hogy zavaromban fecsegek, ráadásul annak az embernek, aki elindíthat az úton, ami apa véleménye szerint is remek döntés lenne, főleg aziránt, hogy a magamba vetett hitem erősödjön. Meg sem hallom, hogy Sébastien tanár úr a nevemet mondja, amíg erőteljesebben nem hallom meg azt a nevet, amit még soha senkitől. Megszeppenve fogom be a számat végül, tanáromra pillogok elnyílt ajkakkal, ahogy kékjeimet kapja el tekintete. Hevesen kezdek el bólogatni.
- Igen. Ott leszek. Vagyis itt. Jövök, tanár úr - félve pillantok a teleírt füzetre, ami tanárom keze alatt pihen. Óvatosan érintem meg a lapok csücskét. - Én is várom, tanár úr. Nagyon várom - mosolygok fel őszinte boldogsággal rá, majd amikor a következő órára kezdenek beszállingózni a diákok, kapkodva állok neki összeszedni a cuccaimat. Hálás mosollyal, egy utolsó köszönöm hagyja el ajkaimat, mielőtt elhagynám a termet és sietnék a következő órára.
Hiszek magamban, apa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Olyan sokáig nem hitt semmiben. Kamaszként egyáltalán nem érdekelte az ilyesmi, ugyanúgy a szájára vette Merlin nevét, mindenfajta mögöttes tartalom nélkül, mint bármelyik másik varázslópalánta, mert úgy volt szokás. Kötőszó, mint másnál egy-egy szitokszó, jelentés nélkül. Ugyan miért kellett volna bármiben is hinnie? A családja lemondott róla, míg idegenek saját fiukként nevelték. Ez nem más, mint a körülmények kedvező halmaza. Ha nem épp Steve ügyelt volna az ispotályban, akkor ő sem úszta volna meg az árvaházat vagy a gyermekotthont. Tény, hogy sokat köszönhet nekik, kvázi az egész életét, mégsem látott bele isteni beavatkozást. Csak a körülmények befolyásolták az életét, míg túl kicsi volt arról önmaga dönteni. Kamaszként pedig mást se tett, mint kihasználta a lehetőségeket, amik előtte termettek, szégyenteljes megoldásoktól se futamodna meg. Megdolgozott mindenért, mégis miért kellett volna magán kívül bármiben is hinnie?
A felnőttkor küszöbén megkapta a választ. Túl sok ideje volt gondolkodni és számot vetni addigi életével az ispotály ágyán fekve, szoktatva magát új, megváltozott életéhez. Ajtóstul robbant be Odin és töltötte ki a tátongó lyukakat a szívében, értelmet adva a korábban elbagatellizált kérdéseknek. Azóta nem vette a szájára Merlint, aki nem volt más, mint jelentés nélküli színesítő adalék. Azóta Odinhoz intézi néma kéréseit és az ő neve az, ami hitet és bizonyosságot csempész mondataiba, tetteibe. A balesete óta a hit ad neki erőt.
Margaréta kérdése nyomán, szinte öntudatlan érinti meg jobbján Odin jelét, a hármas kürtöt felsője anyagán keresztül. Tekintete követi a lány ujjainak útját, elkapva a medálján megcsillanó fényt, mielőtt elveszne markának ölelésében. Lágy mosollyal vezeti pillantását Marga… Marie arcára.
- Kapásból fel tudnék neked sorolni legalább hat kiváló rúnamestert, akik ateistának vallják magukat, köztük az anyámmal. Nagyon sokáig én is az voltam, míg az élet fel nem nyitotta a szemem - hangja kedvesen vibrál kettejük között, tekintetét le se veszi a lányról. Az origami daru, mintha csak érezné a pillanat fontosságát, némán, kecsesen ereszkedik le Marie elé és ahogy a rúna feléli saját magát, a papír elveszti eddig tartott formáját és makulátlan tisztasággal fedi fel belsejét. - Nem az számít, hogy miben vagy kiben hiszel. Egyedül az, hogy sose kételkedj a saját képességeidben. Ha lekorlátozod saját magad, lehetsz bármennyire tehetséges, nem lesz esélyed a világ elé tárni azt - fejezi be halkan, hisz a szavainak túl nagy súlya van ahhoz, hogy könnyed hanyagsággal vesse oda. Ezt a hibát sose követné el.
- Ez a beszéd! - széles mosoly költözik arcára. Kezei közé veszi a füzetet, majd ahogy rápillant a teleírt lapokra, óvatosan összecsukja és visszaadja jogos tulajdonosának. - Kérlek hozd magaddal akkor is. És adnék egy feladatot számodra, amit sokkal magasabb évfolyamon tennék normál esetben, de a munkáidat elnézve játszi könnyedséggel meg fogod oldani - büszkeség csillan a tekintetében, ahogy Marie-val együtt feláll. Egy röpke pillanatra néz csupán a befelé szállingózó diákokra, akiknek mosolyogva biccent, majd vissza is vezeti kékjeit a lányra. - Szeretném, ha alkotnál egy kötésrúnát, Ansuzzal a középpontban, a pozitív jelentései nyomán. Nem kell, hogy jövőhétre kész legyen, sőt, idén sem. De ha elkészültél, látni szeretném - fejezi be halkan, hogy csak Marie hallhassa. Pálcáját és pennáját a kezébe véve lép hátrébb végül.
- Szép napot, Marie, jövőhéten találkozunk - köszön el mosolyogva, majd visszasétál az asztalához, hogy a maradék pár percben felkészülhessen a következő órájára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az apró csattanásra, ami nem vészes egyáltalán, de egy teremben, ahol - legalábbis ebben a pillanatban -, mindenki csendben várja az ítéletet, rendesem kihallatszik, így én magam is a hang irányába fordulok.
- Önnek tökéletesen igaza van Drinóczi kisasszony, látom alaposan felkészült a mai kiívásra. Kérem, az állatot semmilyen módon se etessék, nem szeretném, ha egy esetleges rosszullét miatt zavar keletkezne a koncentrációjukban.
Továbbra sem értem, hogy miért van itt egy majom, és miért kell nekem pátyolgatnom, amikor a kezembe adták, már akkor sem értettem, de választ nem adtak hozzá, így most odatettem az ablakpárkányra, remélve, hogy valóban nem fog senkit sem zavarni.
- Foglalják el a helyeiket.
Mutatok körbe, és megvárom, amíg mindenki leül, az üresen maradt helyen a fejemet csóválom, és már éppen újra szólásra nyitom a számat, amikor az a bizonyos hely is megtelik.
- Deighton úr, köszönöm, hogy megtisztelt minket a mai jelenlétével.
Hangom egyáltalán nem gúnyos, ám mégis kiérződhet belőle némi plusz él, ami ilyenkor azért jogos, hiszen ez egy komoly vizsga, itt minden pillanat számít. A vizsgára szánt idő alig egy perccel később kezdődik, és éppen csak eltelik egy újabb, amikor Vajda kisasszony úgy érzi, menthetetlenül a középpontba kell, hogy kerüljön, a figyelmemet pedig nem kerülheti el a tény, hogy hirtelen mindenki szeretné jobban megtekinteni a tizenkettes kérdést, sőt, mi több, megválaszolni is. Eszes kölykök.
- Olykor szükség van a képzelőerőre kisasszony, arra, hogy némiképp elrugaszkodjon a valóságtól, és beleképzelje magát mások helyzetébe. Így választ adhat a kérdésre. Oh, és ha szabad megjegyeznem, érzem, hogy ön egy impulzív személy, de olykor a hallgatás arany. Van még valakinek kérdése a vizsgasorral kapcsolatban, vagy mindenki kielégítő választ kapott a vérfarkasokkal kapcsolatban?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

- Hol voltál?
Súgom oda gyorsan Lucasnak, na nem mintha számíthatnék arra, hogy erre most válaszolni is tud, hiszen vizsgázunk, és lesz nekem még itt elég bajom azzal, hogy mit is teszek, főleg miután előadtam a vérfarkasos intermezzomat, ami tudom, hogy célba ért, hiszen még a vizsgáztató is megjegyezte, így most egy kicsit próbálok jó kislány lenni. És vagy egy percig sikerül is, mert utána meghallom Lucas segítségkérését, és nyilván nem fogok úgy tenni, mint, aki nem hallotta, hogy mit is kér. Rápillantok a vizsgalapra, az első pontban nem tudok segíteni, hiszen az egyéni, így a másodikra vetem rá magam. A pad alatt mutatok neki egy kettest, majd először a tenyeremre bökök, utána beleírom, hogy "tea", majd csillagot rajzolok, remélve, hogy a hiányzó részeket, mint a "fű" és "olvasás" kiegészíti majd.
Várok egy kicsit, tekintetem tovább siklik, keresek még olyat, amit hirtelen le tudok neki súgni, így állapodik meg a szemem a rögtön utána következő négyesen. Felmutatok egy négyest, és a korábban már megbeszélt jeleléssel, vagyis a mutatóujj igaz, a középső ujj hamis, kezdem el lejelelni a válaszokat. Hibátlan a történet, mivel amikor a számokat mutatom, akkor nincs olyan pillanat, hogy ne mutogatnám egyszerre őket, vagyis képtelenség eltéveszteni, hogy hányadik kérdés és mi a válasz rá. Az első három esetében hamisat mutatok, aztán következik hat igaz, és végül egy hamis. Utána muszáj ezeket nekem is leírnom, mert félek elmarad a dolog, és így is csúszik bele hiba, hiszen hiába mutatom helyesen, hogy mikor nyitott meg az üstödi édességgyár, és hamisat írok rá. Talán túl elégedett vagyok a teljesítményemmel? Igen, valószínűleg ennek köszönhető a dolog. Lopva felpillantok Holló úrra, remélve, hogy nem szúr ki minket. Ha pedig minden rendben, felmutatom a tizenhármas számot, ahol még tudok könnyedén súgni. Itt két számot mutogatok el, kis kihagyásokkal. Az első az író sorban elfoglalt helye, a második a hozzá illő könyv sorszáma, vagyis egyes-kettes, kettes-nyolcas, hármas-egyes, négyes-tízes, ötös-hetes, hatos-hatos, hetes-ötös, nyolcas-kilences, kilences-hármas, tízes-négyes.