Vanika

Lassan, komótosan ballagtam a fák között. Kikerültem egy tölgyfát és kiértem egy rétre. A szél csendben fújdogált, pont ahogy én haladtam. Muszáj volt kijönnöm egy kicsit levegőzni, ugyanis zúgott a fejem a sok tanulástól. Szerintem nem lepek meg senkit, ha elárulom, hogy vizsgára tanultam.
Annak ellenére, hogy február közepe van, néhány fa kirügyezett. Tovább lépdeltem a fasor mentén, majd visszaértem arra a helyre, ahonnan az előbb kijöttem. Megfogtam egy ágat és lehajlítottam, pont annyira, hogy ne törjön el. Nem szeretek rongálni, és nem tehetem meg ezzel a szegény fával, hogy letöröm az egyik "karját". Végül elengedtem amit eddig fogtam és irányt változtattam.
Ráléptem a fűre és mint, aki nem tudja merre kell mennie, stílusban folytattam az utam. A szél már kezdett alábbhagyni a fújdogálásával, így a hajam sem borzolta össze. Rátértem egy keskeny, kövekkel kirakott útra. Csizmám sarka halkan kopogott a macskakövön, de nem törődtem vele. Behunytam a szemem és a többi érzékszervemre hagyatkoztam. Ám ennyire még én sem bíztam magamban, ezért gyorsan kinyitottam, még mielőtt nekimentem volna valaminek és hülyének néznek. Megbotlottam és majdnem a földre estem, de szerencsére senki nem vette észre, mert gyorsan visszaálltam.
Senki nem nézett rám, tudomást sem vettek rólam. Nyugodtam lépkedtem tovább és észrevettem egy lányt. Ismerős volt, de nem tudtam, hogy ki ő. Háttal ült nekem és egyedül volt. Tudtam, hogy Levitás, így odasiettem hozzá.
- Szia! - köszöntem. - Leülhetek?
Ezen a napon nagyon szűkszavú voltam, így a kezében lévő macskára kezdtem el koncentrálni. Álmosan ült a lány ölében és már épp elaludt volna, ha én nem jelenek meg. Kicsi volt még, úgy fél évesnek saccoltam. Fehér alapon vörös foltos bundája volt, szeme kék, orra halvány rózsaszín. Kis karmait belevájta a lány szoknyájába/nadrágjába.

ruha||Cica

Vanika

A lány felém pillantott és köszönt is. Hirtelen felkiáltott, mivel a cica belevájta a körmeit a lábába. Leültem mellé és a macskát kezdtem el nézni.
- A tiéd? - kérdeztem az állatra célozva. A vöröske dorombolni kezdett és élvezte, hogy Vanília - aki közben Vanília Perwinkle néven mutatkozott be - simogatja. Betakarta egy kis takaróval, amit a táskájából kapott elő. Kicsit furcsának tartom, hogy egy lány takaróval a táskájában mászkál, de most jól jött.
Már rögtön észrevettem, hogy a lány milyen kíváncsi. Egyszerre három kérdést is feltett, amikre igyekeztem gyorsan válaszolni. A macska el is aludt, ezért halkan kezdtem el beszélni.
- Isobel Reeves - mutatkoztam be és kezet nyújtottam. - Nem rég érkeztem Bagolykőbe, pár hónapja.
Felhúztam a cipzáromat a kabátomon és megigazgattam a sapkám. Kezdett hűvös lenni. A szél is egyre jobban fújt.
- Levitás vagyok, és azt hiszem, hogy te is - összeszűkítettem a szemem, mintha így megtudtam volna, hogy milyen házas. Olyan dézsa vu érzésem volt. Mintha már találkoztam volna vele, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem. Helyette inkább a kastélyt kezdtem el figyelni, míg vártam Vanília válaszát. A kastély kőből készült, szürkére mázolt falain meglátszott a festék.
Visszatértem a kérdéseimhez és figyelmesen hallgattam Vanília válaszát.

Vanika

Vanília az erdő szélét kezdte el pásztázni a szemével. Követem a tekintetét, s a sajátomat is végighordoztam a kirügyezett fákon, bokrokon, virágokon. Szörnyű volt látni, ahogy ezek a növények néhány nap múlva lehet, hogy elpusztulnak, ha beáll a hideg idő. Végül is már február vége van, de még mindig hideg.
Vani egy vízcsóvát küldött egy tőlünk messze, magányosan álló kis cserjére. Ágai lekonyultak, vékony kis törzse megrepedt, egyszóval szörnyen nézett ki. Hát ez három szó lett... Mikor feltettem a kérdést, a cicával kapcsolatban, Nemmel válaszolt, majd megkérdezte:
- Nem gondolod, hogy kicsit gubancos a szőre? - Mielőtt még megszólalhattam volna, máris előkapta a pálcáját és varázsolt egyet. Jó volt nézni, ahogy varázsol, mivel nekem kevés alkalmam volt rá, és még nem is tanultam varázslatokat. Kezet fogott velem, mikor felé nyújtottam a sajátomat. Megkérdezte, hogy szólítson és ezen kicsit sem gondolkoztam.
- Szólíts nyugodtan Isobelnek, Is-nek, Iso-nak, Bell-nek, Ree-nek, vagy - megjegyzem, ezt csak különleges emberkéknek engedem meg -, szólíthatsz a középső nevemen: Aubrey, Rey, vagy Aru - szóval, ha különlegesnek érzed magad, a középső nevemre is hallgatok - mosolyogtam és észrevétlenül rápillantottam arra a cserjére, amelyet Vanília az előbb meglocsolt.
- Téged hogy szólítsalak? - tettem fel ugyanazt a kérdést neki. Gondolkodtam a Vani-n, a Vanílián, de nem tudtam dönteni. Ahogy neki jobban tetszik. Majd megmondja.
- Igen, találkoztam egy kedves lánnyal, szerintem ismered. Aileen Aurora. Ha jól emlékszem, negyedikes - válaszoltam és a macskát kezdtem el figyelni, aki közben felébredt. Kinyitotta apró szemeit és ránézett Vaníliára. Ő gyorsan letette a földre, én pedig megfogtam, nehogy elmenjen. A lány egy tálkát és macskakonzervet húzott elő a kicsi táskájából. Nagyon csodálkoztam rajta, hogy ennyi minden hogy fér bele egy ilyen kis táskába. Aztán eszembe jutott valami. Nemrég olvastam egy varázslatról, ami ilyenné teszi a táskát: megnöveli, vagy nem is tudom, és kívülről kicsinek tűnik, de belül sok minden elfér. Vanília megetette a macskát, aztán felé fordultam.
- Varázslat van a táskádon? Olyan kicsi és mégis belül olyan nagy - morfondíroztam hangosan. Míg a cica evett és Vanília válaszolgatott a kérdéseimre(remélem), odafutott hozzánk egy másik macska. Állítólag Vani állatkája és Pikli a neve. Szép cica volt.**
- Köszönöm, rögtön tudtam, hogy Te is Levitás vagy. De ne kérdezd, hogy honnan. Megérzés - az utolsó szót már szinte suttogtam. Amikor a háziállatomról kezdett kérdezni, nem válaszoltam. Eleresztettem a fülem mellett a kérdést és inkább másra tereltem a szót.
- Mióta jársz ide? Úgy értem hányadikos vagy? - próbáltam mosolyogni, de csak egy vicsort tudtam az arcomra erőltetni. Mivel féltem, hogy elijesztem a lányt, ezért lehajtottam a fejem és úgy tettem, mintha egy koszt akarnék lekaparni a nadrágomról.

** Kérlek, dobj meg egy Pikli képpel *o*

Luna

Délután, 14:27
Az északi torony felé tartottam, kezemben egy levéllel. Kissé gyűrött volt már, hiszen sokáig tartott, mire ideértem és útközben végig ezt gyűrögettem. Ideges is voltam kicsit, hiszen a levél apámnak és az undorító mostohaanyámnak szólt. Sok lépcsőt másztam meg és kicsit elfáradtam. A bagolyház ajtaja előtt megálltam, hogy kifújjam magam. Hirtelen kivágódott az ajtó és egy lány viharzott ki rajta. Vállat vonva gyorsan beléptem, nehogy akár egy bagoly is itt szökjön ki. Ahhoz meg van a saját kiszökő-részük.
Beérve a házba baglyok csipogása, csiripelése és egyéb zajkeltő tevékenységük hallatszott. Boldog mosolygással nyugtáztam, hogy Aqua a helyén ül és éppen valamit evett. Mellette egy kuvik halkan hortyogott, amitől kuncognom kellett, mire a kis baglyom csodálkozva nézett rám. Elé tartottam a mutatóujjam, mire vidáman közelebb mászott és megcsipkedte. Suttogva a lelkére kötöttem, hogy el ne tévedjen útközben, mert ez a levél apámnak szól és semmi kedvem újat írni. Ha elveszíti, akkor pedig ő lesz a hibás. A bagoly rám nézett nagy szemeivel és mintha megértette volna, bólintott egyet. Legalábbis úgy néztem. Megsimogattam a feje búbját és hagytam, had csipkedje még egy kicsit a kezem, aztán útjára indítottam. Megvártam, míg eltűnik a láthatáron, aztán szedelőzködni kezdtem.
Ekkor vágódott ki a bagolyház ajtaja, amitől összerezzentem. Halk szitkozódást hallottam, így úgy döntöttem, üdvözlöm a jövevényt. Biztosan nem egy bagoly. Kiléptem Aqua helye mellől és meglepődve láttam, hogy Luna áll az ajtóban.
- Luna? Szia! - szaladtam oda hozzá. - Rég találkoztunk - mosolyogtam rá.


!!!Táboros játék!!!
Kérlek ne töröld, ne írj bele! Köszi: Táborszervezők
Kvaff

Luna

Luna elé szaladtam. Az arckifejezéséből látszott, hogy meglepődött. A kezében levelet szorongatott, pont ahogy három perce én is. Nem tudtam elolvasni a levélen álló nevet, illetve címet, aztán eszembe jutott, hogy nem illendő leselkedni. Elkísértem a baglyáig, aztán végighallgattam a mondandóját.
- Igen, apáméknak küldtem egy levelet. És te? - kérdeztem mosolyogva. Közben megálltunk az egyik bagolyfészeknél, és Luna feladta a levelét. A baglyok közben elhallgattak és most fejüket a szárnyuk alá rejtve aludtak. A házban csak mi ketten voltunk, ami egy kicsit furcsa, hiszen még délután volt. Pár madár még ébren volt, ők a tollukat fényesítették, vagy ettek. Morogtam egy hmm-öt aztán kíváncsian Luna felé fordultam és újabb kérdésekkel bombáztam őt.
- A gólyalakban laksz még? Vagy már másik szobában? Mi pár lánnyal összeköltözünk..Nem lenne kedved velünk lakni? - a szavak csak úgy dőltek belőlem. Egy ismerős bagolyhuhogást hallottam. Bocsánatot kértem és elsiettem a hang irányába. Aqua a helyén ült és boldogan csiripelve nézett rám. A karomra ültettem és visszamentem Lunához.
- Ő itt Aqua - mutattam be a baglyot. - Aqua, ő itt Luna - mosolyogtam a lányra.

Luna

Követtem Luna mozdulataid, amit a barna bagoly felé intézett. Hagyta, hogy az állat megcsipkedje az ujjait és megsimogatta a hátát, amit a bagoly élvezettel tűrt. Amikor a lány rá akarta erősíteni a levelet az állat lábára, az szúrós szemmel nézett rá. Mintha ezt mondaná:
- Ne dolgoztass, nem látod, hogy már öreg vagyok? - mosolyognom kellett, és tényleg: az uhu már eléggé idős volt, így nem tudom, hogy még mennyit bír ki. Persze nem voltam állatorvos, sem biológus, hogy megállapíthassam mennyi ideje van még hátra.
Néztem, ahogy a madár eltűnik, aztán halkan kuncogtam Luna kijelentésén. Eszembe jutott a pár napja készült megfigyelésem, miszerint Lunának állat kéne. Az arckifejezését figyeltem és megállapíthattam, hogy egy baglyot szeretne. Gondoltam meglepem egyel, de nem voltunk olyan kapcsolatban és nem is volt időm lemenni baglyot venni, így elhessegettem a gondolatot. Amikor a szobáról kezdett el beszélni, hevesen bólogatni kezdtem. Örültem, hogy mg nem talált szobatársat.
- Hárman költöznénk, és rád gondoltunk, negyediknek - mosolyogtam és közben a fejem előre-hátra mozgott. Aqua eközben megérkezett, amiből azt következtettem le, hogy a szüleim közel vannak. Méghozzá nagyon közel. A mutató és középső ujjaimmal simogatni kezdtem a hátát, amit boldog csiripeléssel nyugtázott. Behunyta a szemeit és élvezte a kényeztetést.
- Nincs mit. Több állatom nincs - mosolyogtam, miután bemutattam őket egymásnak. - Nos, neked van valamilyen állatod? Esetleg szeretnél valamilyen állatot tartani? Azt hallottam, hogy a macskabagoly nagyon szelíd és kedves társ - motyogtam. Szerettem állatokról beszélni, hiszen imádtam őket. Semelyik állatot nem vetettem meg és nem néztem rájuk undorodva. Gyűlöltem az olyan embereket, akik azt hitték magukról, hogy különbek, amikor állatot ölnek. Míg ezen morfondíroztam, Aqua türelmetlenkedni kezdett, aztán felszállt a karomról és visszatért a helyére.

Luna

Megvártam, hogy a madár visszarepüljön a helyére. Luna még mindig csodálattal nézett az állatokra. Szemei csillogásából tudtam: bagoly kell neki. Amikor találkoztunk, igazán kis időt töltöttünk együtt, így nem igazán tudtam megismerni. Javasolni akartam, hogy menjünk el valahova, de nem tettem. Valahogy megnyugtatott a baglyok közelsége. Úgy tűnt, hogy a lány is így gondolja. Azt a kis időt leszámítva, nem találkoztam vele. Annyit viszont észrevettem, hogy nagyon szeret olvasni és szeretheti az állatokat is.
- Apáthy Hanka és Lucy Carmen - válaszoltam az előző kérdésére. - Nem tudom, hogy ismered-e őket. Én is csak párszor találkoztam velük.
Csodálkozva hallgattam a következő választ. Állítólag nem volt állata, de nagyon szeretne egyet. Egy baglyot. ~ Tudtam ~ gondoltam és elmosolyodtam. Mit mondjak, hát jók a megérzéseim. Nagyon is jók. Na, nem akarom magam fényezni. Lépteket hallottam az ajtó felől, aztán egy fekete hajú lány lépett be. Ügyet sem vetve ránk, odament az egyik bagolyhoz, majd odaadta neki a levelét. A bagoly elrepült, a hölgyemény pedig kilibbent az ajtón. Persze nem csukta be. Odasiettem és behajtottam. Visszanéztem Lunára és fejcsóválva felé közeledtem. ~ Mik vannak ~ gondoltam és elgondolkodtam a történteken. A sötét hajú lány nagyon ismerősnek tűnt, ám nem bírtam rájönni, hogy honnan. Vállat vonva álltam meg Luna előtt. Egy igencsak hosszú kérdést tett fel, állatokkal kapcsolatban, amire szívesen válaszoltam. Köztudott tény, hogy az állatok a mindeneim.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert ez igazán könnyű kérdés volt. Számomra...
- Nem feltétlenül - kezdtem lassan. - Persze ne olyan baglyot válassz, ami a kezdetekről kiválasztott magának és pikkel rád. Ember és állat között mindig is volt kapcsolat. A kötődés, amit az emberek elfelejtettek és megvetették az állatokat... - elhalkultam, hiszen teljesen más témába kezdtem. - Na, vissza a lényegre. Nem fontos, hogy első látásra megszeressen, az majd kialakul idővel, ha úgy áll hozzá a kedves társ - halkan kuncogni kezdtem, amitől pár bagoly felébredt és rosszallóan nézett ránk. Bocsánatot kértem tőlük, mire megnyugodtak és újra aludni tértek. - Szóval: akár madarad, akár más állatod van, tudd neki biztosítani azokat a dolgokat, amikre szüksége van. És most nem olyanokra gondolok, hogy élelem és hely. Itt olyanokról van szó, mint a szeretet, a törődés, a kötelék - szinte már költőien beszéltem. - Érted?

Luna

Lunát érdekelni kezdte az a téma, így csillogó szemeket meresztett rám. A szobából pár embert ismert, ami jó volt. Nem idegenként költözik be. Ez jó pont.
- Lucy is kedves, legalábbis én azt hallottam róla - válaszoltam és egy kicsit hanyagoltam a témát. A fekete hölgy távozása után ismét pár perc csend szállt közénk, közben a baglyokat figyeltem és a kezeimet tördeltem, aztán egy hosszú választ csúsztattam ki a számon. A lány érdeklődve hallgatta, így folytattam. Tetszett, hogy ennyire érdekli az ember-állat közti viszony kialakulása. Elmeséltem mindent, aztán észbe kaptam és visszakanyarodtam a témához.
Megkérdezte a véleményemet, amire hosszú lett volna a válasz, de belekezdtem. Próbáltam a legrövidebben elmesélni mindazt, amit én erről gondolok.
- Nem igazán tudnám megfogalmazni, annyi érzés kavarog bennem amikor állatokról van szó. Igazából erről az ember-állat közti viszonyról keveset tudok - szabadkoztam. - Az ősembernek enniük kellett valamit ezért vadászni kezdtek az állatokra. Ezt még meg is értem és oké. Aztán később, ahogy fejlődtek, újabb és újabb terveket készítettek, amivel az állatok élőhelyét tönkretehetik. Kivágták az erdőket, ezzel több millió állat maradt otthon és búvóhely, esetleg élelem nélkül. Ketrecbe zárták őket és a legtöbb állat már fogságban születik. Van pár olyan kutatóközpont, ami direkt azzal foglalkozik, hogy állatokat szoktatnak vissza a vadonba. Egyszer olvastam, vagy láttam olyat, amiben két férfi talált egy kis oroszlánt. Felnevelték, majd visszaszoktatták a vadonba és ha jól emlékszem egy év után visszamentek hozzá. Az állat nem tépte szét őket, nem is bántotta a férfiakat, sokkal inkább örült, hogy láthat a pótszüleit. Boldogan a nyakukba ugrott, és engedte hogy megsimogassák. Egy kamera pedig ezt mind fel is vette. Lehet hogy gonoszságnak hangzik, de én megvetek minden olyan embert aki csak hanggal vagy cselekedettel bántja őket. Nem kell közéjük menni, sőt, beszélni sem kell róluk, elég ha kiirtják az erdőket, ezzel több millió őz, vaddisznó, nyúl és madár marad otthon nélkül - válaszoltam a kérdésre. - Te mit gondolsz róla? - lihegtem a végén.

Luna

Abbahagytam a beszédet, majd Luna válaszáért érdeklődtem. Figyelmesen végighallgattam a tartalmas válaszát. Ő is hasonlóan gondolkozott, mint én ezt szerettem benne. Szinte ugyanolyan gondolkodásmódunk volt, ami nagyon tetszett benne. Luna a beszéd közben sokat mosolygott, ám a végére arca elkomorult és borúsan nézett maga elé. Az utolsó mondata végén fújtatott egyet, de lényegében tetszett az, amit mondott. Az oroszlános viselkedésén nevetnie kellett, amin viszont én nem nevettem. Megengedtem egy kisebb mosolyt, de semmi több. Ha állatokról volt szó, nagyon komolyan tudtam ezt a dolgot venni és elvártam, hogy mások is így gondolkodjanak. Néha egyenesen követeltem, hogy így álljanak hozzá.
Luna szerint  ő a gonoszok táborát erősíti, amit meg is értek, hiszen az embernek fontos táplálék a hús. Egyetértettem vele.
- Én sem szeretem, amikor valaki csak azért vadászik farkasra, mert húha, lőttem egy farkast. Most ilyen nagy ember vagyok. Egyenesen gyűlöltem ezeket az embereket. Meg tudtam volna fojtani, hogy tudják milyen érzés, mikor szegény állat az utolsó lélegzetvételig küzd az életéért. Számomra az állat nem egy külön faj, hanem az állatok mi vagyunk. Igen, mi vagyunk. Mi is állati faj vagyunk, azokból alakultunk ki és bármennyire is furcsa, az emberi lény csak a Föld teremtését követően sok száz év múltán fejlődött ki. Az csak mese, hogy Isten megteremtette Ádámot és Évát. Ez most nem ellenük szól, csak ez az igazság. Gondolhatsz rólam bármit, de ez a véleményem és nem változtatom meg. Ítélj csak el nyugodtan, de ez van - fejeztem be a kérdés nélküli választ, aztán kifújtam magam. Vártam a választ.

Luna

Egyre jobban megkedveltem Lunát. Ő is feltétlen szeretettel szerette az állatokat, amit tiszteltem benne.  Kezdtem azt érezni, hogy már jól összebarátkoztunk, ám még nem árultam el magamról mindent. Nem nyíltam meg neki úgy, ahogy kellett volna és ezt szerintem hiányolta. Nem akartam egyenesen belerohanni a közepébe, szerettem volna még egy kicsit beszélgetni vele. A Bagolykőben töltött idő alatt nem sokat beszéltem a diákokkal, egyedül Luna volt az, akivel jól el tudtam társalogni az állatokról. Lehet, hogy csak a nem jó emberrel beszéltem, mert eddig csak ő beszélt elfogultan így az állatokról. Mikor kifejtette a véleményét, helyeslően bólintottam. Én sem a vallás ellen szóltam, de ezt a lány is megmondta.
Mindenkinek meg van a saját véleménye, én ezt tiszteletben tartom, de akkor mások is tartsák tiszteletben az enyémet. Míg ezen morfondíroztam Luna befejezte a beszédet és kérdőn rám pillantott. Azt hiszem további vélemény-nyilvánítást várt tőlem, ám most ”rövidre” fogtam.  Tudjuk nálam mi a rövid ugye?
- Vannak emberek, akik megértik és szeretik az állatokat. Gondolok itt most rád és magamra. Ám vannak azok a parasztok, már bocsánat a kifejezésért, akik nem hajlandóak elviselni a teremtményeket és inkább elpusztítják őket. Azt viszont nem tudják, hogy ezzel felborítják a természet rendjét – most rövidre fogtam a szót, hiszen már mehetnékem volt, ám még maradtam.
Míg beszéltem, figyeltem Luna arckifejezéseit és reakcióit. Remélem, hogy mint eddig mindenben, ebben is egyetért velem. Végre - szusszantam, mikor befejeztem a beszédet. A lábaim már fájtak az állástól, nem bírtam sokáig nyugton maradni, így fel-le emelgettem őket, amíg a fájdalom meg nem talált szűnni.
- Mesélsz magadról? - kérdeztem mikor befejezte a mondandóját és csönd telepedett le közénk. Nagyon kíváncsi voltam az életére, a családjára, persze megértettem, ha nem akarna válaszolni, hiszen nem akartam tolakodó lenni.

Mulan

Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom és úgy ingáztam jobbra-balra. Jó és rossz is volt így állni, de nem tehettem mást, hiszen nem akartam kérdezés nélkül lelépni. Luna is röviden fejtette ki a mondandóját, aminek egy részt örültem, viszont másrészt nem. Szívesen hallgattam volna még a véleményét ilyen témáról, de ha nem, hát nem. Nem erőltettem a dolgok, ha lesz valami, amit meg szeretne osztani velem, akkor majd elmondja.
Nem firtattam a dolgot, inkább másfelé tereltem a beszélgetést. Az utolsó állatos monológja után elhallgatott, majd pár perc gondolkodás után mesélni kezdett magáról. Nem sokat, de a lényegesebb dolgokat elmondta. Végül azt javasolta, hogy menjünk el sétálni. Helyeseltem az ötletet, majd intettem a baglyoknak és kilépte a szabadba. Beszívtam a friss, hideg és csípős levegőt. Nem bántam meg, hogy nem vettem se sapkát, se sálat. Élveztem, ahogy a szél cirógatja az arcom és szétfújja lófarokba kötött hajam.
A lány a családi hátterem után érdeklődött, amiről nem szívesen beszéltem, de megpróbáltam röviden és tömören megfogalmazni a válaszom.
- Londonban születtem, két bátyám van. Szüleim mindketten varázslók, testvéreim úgyszintén. Édesanyám öt éves koromban meghalt, apám pedig újraházasodott - nem volt éppen költői, de ez volt az életem röviden. Többet senki nem fog megtudni rólam és ez éppen így volt jó. Tényleg röviden feleltem a kérdésére, amit kicsit szégyelltem, de még csak kétszer találkoztunk. Ő sem árulta el, hogy hogyan született és én sem. Nem fogok többet elmondani magamról maximum, ha már jól összebarátkoztunk.
Felsóhajtottam és a következő kérdés-lavinámon gondolkoztam. Mivel semmi nem jutott eszembe, csak csendben lépdeltem mellette. Szerettem hallgatni, éppen ezért örültem ennek a kis csöndnek. Élveztem a kérdés nélküli járást, de a csend egyszer majd kínossá fog válni…

Susani Moon
     //reggel, 10:22//

Fáradtan ébredtem. Alig bírtam kikászálódni a piha-puha ágyikómból. De sajnos muszáj volt. Benny már alig bírt nyugton maradni, legalább várhatott volna, amíg felöltözöm. Gyorsan magamra kaptam valamit és rendbe szedtem a fejem, aztán kezdődhetett a kiképzőtábor. Jól kifárasztott, de hát a szépségért meg kell szenvedni. Visszatérve a szobámba a hasam jelentette, hogy még semmit nem kapott ma. Mivel a lányok már eltűntek, ezért enyém volt a fürdő, így nyugodtan lezuhanyoztam, felvettem a taláromat és lesiettem reggelizni.
Ilyenkor általában szokott még lenni valami kevés maradék, ám amikor beléptem a terembe az asztalok roskadoztak a sok ételtől. Összefutott a nyál a számban és a levita egyik asztalához lépdeltem.
Leültem egy helyre és bőségesen szedtem a földi jóból. Nagyon meg voltam elégedve az iskolával, már nagyon megszerettem. A nagyterem közben folyamatosan kiürült, én pedig az órámra pillantottam. Két óra múlva órám lesz! De addig még van kettő teljes szabad órácskám. Nos, mivel töltsem? Fogalmam sem volt, így úgy döntöttem, hogy tanulok az egyik vizsgámra. Fogtam egy tányért, pakoltam rá még egy kis elemózsiát, aztán felálltam. Hiszen nekünk van konyhánk! – jutott eszembe, szóval gyorsan befaltam a maradékot és indulni készültem. Felpattantam és hátranéztem, ahol az üres tányérom állt. Ekkor nekiütköztem valaminek. Vagyis valakinek.

Vanília

A macskák enni kezdtek, amitől nekem is eszembe jutott: még semmit nem ette ma. Pedig már esteledett és egész nap üres gyomorral mászkáltam. Hát ez botrány! Ennem kell valamit! A cicák Vani ölébe bújtak és halk dorombolással nyugtázták, jóllaktak és aludni kívánnak. Hamarosan már mindkét állat édesen szuszogott a lány ölében, amitől mosolyognom kellett. Az esti szél már megérkezett és a felhőcskék is gyülekezni kezdtek az égen, amikor meghallottam Vanília kérdését.
- Igen, bemehetünk ha gondolod, úgyis este van már – bólintottam. A fésülködés után a macskák morcosan, de újra aludni tértek, amit megmosolyogtam. Vani az Iso becenevet választotta, amit nem tudom miért mondtam, hiszen utáltam, ha Iso-nak neveznek. Viszont már belekevertem a nevek közé, szóval ha csak át nem tér egy másikra, Vani így fog szólítani minden egyes alkalomkor, amikor csak találkozunk. Látszott a lányon, hogy fázik ezért felálltam, hogy kicsit megmozgassam a végtagjaimat. Ezt ő viszont nem tehette meg, hiszen a puha gombócok ott feküdtek az ölében. Felsorolta a lehetséges beceneveket, majd figyeltem, ahogy visszaaltatja a kiscicát.
- Én pedig a Vanit választom – jegyeztem meg csak úgy mellékesen a becenevét. Bár a Jane is tetszett, tudtam, hogy azt nem lehet becézni és engem sem szólít senki a második nevemen. Le is gyilkoltam volna azért. Aileenről meséltem neki, és erre felvidult az arca.
- Igen, volt szíves körbevezetett még mikor megérkeztem. Nagyon kedves lány, bár csak akkor találkoztam vele, többször nem – hadartam, majd elhallgattam. Nem voltam az a bő beszédes leányzó, de örültem, ha akadt valaki aki elvisel.  A táskájából előkapott takaró látván kicsit meglepődtem, de nem reagáltam semmit. Nyugodtan álldogáltam tovább a pad mellett, és cseppet sem fáztam. Megráztam a fejem az előbb feltett kérdésére és összefont karral sétálgattam, hogy felmelegedjek. Bár erre szükség nem volt, hiszen nem hűltem ki vagy ilyesmi, csak úgy megszokásból. Vani most harmadikas, ami rögtön látszott rajta, hiszen tudtam, hogy idősebb nálam. Csak azt nem, hogy mennyivel. Újra feltette a fázok-e kérdést, amire újra „nem”-mel válaszoltam, majd lehuppantam mellé.
- Bemehetünk, ha ennyire fázol – mosolyogtam rá. A kiscica eközben felkelt, kiugrott Vani öléből és az út felé szaladt. A bokornál – ahonnan kiugrott – egy felnőtt macska várta. Biztos az anyja – gondoltam.

Susani Moon

A hirtelen felállástól, nekiütköztem egy lánynak, aki magára öntötte a sárkánylevét. Döbbenten néztem rá és szabadkozni kezdtem.
- Ó, ne haragudj, nem volt szándékos, had se...- meg sem várva a válaszom elindult a terem ajtaja felé, viszont a karkötője beleakadt a taláromba. Segítettem kiszedni a karkötőt, majd a lány után futottam.
- Tényleg bocsi, nem direkt csináltam, csak olyan hirtelen fordultam, meg hogy nem vettelek észre - próbáltam valahogy megállítani. Ekkor érkeztünk a lépcsőfordulóhoz, ahol elé szaladtam és elálltam az útját.
- Had segítsek! - kértem. A lány talárja nem éppen a levitához hasonló volt, így tudtam, hogy nem egy házba járunk és ha felmegy a szobájába, nem mehetek utána. Ruhájából ítélve Eridonosnak néztem, de lehet hogy tévedtem. Nem tudom pontosan, hogy ki kicsoda, hiszen csak pár hónapja érkeztem az iskolába, a vizsgák elején. El is felejtette, anya tanácsát, amit az előtt mondott, mielőtt meghalt. "Légy mindig...illemtudó..." Észbe kaptam és bemutatkoztam.
- Isobel Reeves vagyok. Téged hogy hívnak? - mosolyogtam rá. Reméltem, hogy nem lesz ellenséges és válaszol a kérdésemre.

Susani Moon

A lány Susani néven mutatkozott be, aminek örültem, hiszen ha már elárulja a nevét, könnyebb dolgom van a beszélgetéseknél. Egy jó pont. Nem sok ember öntöttem le sárkánylével, sőt nem szoktam embereket leönteni, hiszen azt figyelem, hogy mikor jön majd egy diák, és jól nyakon öntöm. Susani próbálta a talárjával eltakarni a pólóján okozott foltot, ami többé-kevésbé sikerült is neki. Gyorsan visszaszaladtam a terembe és a legelső szalvétakupacot felmarkolva visszasiettem hozzá és a kezébe nyomtam párat.
- Tessék! Ezzel talán felitathatod! – mosolyogtam rá, majd lehajtott fejjel a foltra koncentráltam és próbáltam valahogy ledörzsölni. Szerettem volna segíteni neki, de egyelőre az lett volna a legokosabb, ha felmegy a szobájába és átveszi a pólóját. Mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, Susani megelőzött és egy kérdést tett fel.
- Lavitás? Bocsi, de nem a Levitára gondoltál? – kérdeztem vissza. – Amúgy igen, levitás vagyok, jelenleg első évfolyamos. Te? – érdeklődtem. A talárjából persze tudtam, hogy Eridonos, hiszen ott volt a kis címerkéje a talárján, de azért jó volt megérdeklődni a kilétét. Végül bátorkodtam megszólalni.
- Figyelj, az lenne a legokosabb, ha most felmennél a toronyba és átcserélnéd a pólód! – egy halvány mosolyt küldtem felé, közben a fekete lógó köpenyem birizgáltam és úgy tettem, mintha valami szöszt próbálnék leszedni róla. Persze nem volt ott semmi, ez csak csupán pótcselekvésnek szolgált.

Évzáró/nyitó
Dasha-ruhaVhaj

Életemben nem késtem még sehonnan, ám az évzáróról most lemaradok. Illetve egy részéről. Már órákkal ezelőtt készülődni kezdem, de csak nem sikerült befejeznem. Nem vagyok olyan piperkőc, hogy ne tudjam összedobni a ruhát és a hajat öt perc alatt, de ez most tényleg nem ment. Már kezdtem feladni ezt az egész évnyitósdit, de tudtam, hogy el kell mennem. Nem maradhatok le egy ilyen fontos eseményről. A ruhámmal nem volt sok gondom, az igazi kihívást a hajam megcsinálása jelentette. Majdnem két órán keresztül azon gondolkoztam, hogy milyen legyen, párat lerajzoltam magamnak, de végül egy virágosnál maradtam. Lezuhanyoztam, előtte még bekaptam pár kekszet, aztán nekifeküdtem a frizurámnak. A fonás és a göndörítés még oké, ment, de a virágok sehogy sem akartak megmaradni a szőke tincseimben. Folyton kiesett és a földre zuhant, aztán pedig majdnem eltapostam. A végére már tiszta ideg voltam, majd lesz, ahogy lesz, elmegyek sima kiengedett hajjal. Még egyszer utoljára próbálkoztam vele, akkor persze sikerült. Fáradtan legyintettem, majd magamra kaptam a ruhát, amit apám direkt erre az alkalomra vett, aztán siettem cipőt keresni. Nem igazán szerettem kiöltözni, így kicsit kényelmetlenül éreztem magam háromnegyed hétkor a fürdőszobában a tükör előtt. Még megfordult a fejemben, hogy visszafordulhatok, de nem. A kutyám persze az ajtó előtt állt és nyüszített, mint egy őrült, de szerencsére csak én voltam épp „itthon”.
A lányok már réges-rég elmentek, én pedig még mindig itt vesződtem magammal. A kezem már indult volna, hogy kitépje a hajamból a sok hullámcsatot, de az utolsó pillanatban végül megállítottam. Az ajtó előtt kuporgó élőlényt visszaküldtem a helyére, jó éjszakát kívántam neki, majd halk sóhajtással kiléptem az ajtón és a lépcső felé vettem az irányt. Körülbelül hét óra előtt egy-két perccel eshettem be a terembe, viszont sok ember még mozgolódott.
Kicsit nyugodtabban léptem be a terembe és hajtottam be magam után az ajtót, amikor az igazgató felállt a székéről és a pódium felé igyekezett. Erőt vettem magamhoz, a házam, illetve az évfolyamtársaimhoz siettem, majd leültem egy üres helyre. Nem igazán figyeltem, hogy ki mellé kerültem, vagy, hogy kik mellé ültem, reménykedtem benne, hogy a másodikosok közé perdültem, így csak halál nyugodtsággal hallgattam végig az igazgató bácsi beszédét, tapsoltam ahol kellett, aztán a végén körülnéztem. Láttam pár ismerős arcot az évfolyamomból, így biztos voltam benne, hogy jó helyre ültem. A mellettem lévő lányt nem ismertem, de nem volt kedvem ismerkedni, így csak a kaják felé fordultam. Rettentő éhes voltam, azon a két kekszen kívül, amit körülbelül két órája fogyasztottam el, nem ettem semmit. A tányéromra halmoztam minden finomságot, majd nekiláttam, hogy egyek. Az asztaloknál mozgolódás vette kezdetét, de én csak ettem és ettem. Hirtelen kivágódott az ajtó és valaki egy bűzbombát eresztett be a terembe. Hamarosan elárasztott minket a bűz, ám egy fürge kezű tanár bácsi a pálcájával kitisztította a termet, majd visszafordult beszélgetőtársához. Nekem nem volt párom, akivel táncolhattam volna, sem pedig beszélgetőpartnerem, így csak csöndben ültem az asztalnál és a díszítést figyeltem, ami természetesen kék és bronz színekben pompázott.

Susani - zárás

Tényleg nagyon sajnáltam a lány pulcsiját, de az időt viszont nem tudom visszaforgatni. Ha vissza lehetne menni, visszamennék és akkor ez az egész nem történik meg. Szerintem Susani is ezt tette volna, de nem osztottam meg vele ezt a gondolatom, csak úgy magamban mosolyogtam egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. Amit már eddig is tudtam, azt ő most újra elmondta: eridonos. Na, bumm! Igazam lett.
Az viszont még újdonság volt számomra, hogy elsős. Persze, gondolhattam volna, hiszen a levita asztalánál álldogált, viszont nem tudom, hogy mit keresett itt. De ez most nem lényeges. Amíg én beszéltem, ő a sarokban hálót szövögető pókot figyelte, ami egy kicsit rosszul esett. Most mentünk egymásnak, ráömlött a sárkánylé – ami azért egy kicsit furcsa ital – és ő ahelyett, hogy rám figyelne, egy pókot nézeget? Jó, tudom, hogy nem vagyok egy üdítő társaság, és hogy kevésszer szólalok meg, de ha mégis akkor illendő lenne rám figyelni. Míg ezen morgolódtam magamban, Susani újra rám figyelt, aztán megköszönve a tanácsom sarkon fordult és ott hagyott a terem közepén, szalvétákkal a kezemben.
- Na, szuper… ezt most takaríthatom el – halkan mormogtam a szavakat, nem volt kedvem magyarázkodni, vagy a figyelem középpontjába kerülni. Már azzal, hogy elöntöttem a lányt, és a tálca leesett a teremben mindenki felénk fordult. Komolyan, nem kéne nektek reggeliznetek? Ekkor jutott eszembe, hogy nekem még be kell fejeznem egy levelet apáméknak, így gyorsan beleszórtam a koszos szalvétákat a szemetesbe és indultam ki a teremből. Sikeresen kijutottam, azután pedig a levita tornyok felé indultam. Remélem, a napom további része már jobb lesz!

Lunu

Luna röviden mesélt, amit kicsit bántam, hiszen tudtam, hogy egyszer majd nekem is mesélnem kell. Mielőtt megkérdezhette volna az én életemet, előtte javasoltam, hogy menjünk ki a bagolyházból. A szabadban sokkal jobban éreztem magam. Nem tudom miéért, de én soha nem voltam az a négy fal között ülő típus. Mélyet szippantottam a csípős levegőből és élveztem, ahogy a szél cirógatja az arcom. Sokkal jobb - sóhajtottam. A lány becsukta az ajtót, majd csatlakozott hozzám. Megköszörültem a torkom és mesélni kezdtem.
Csak kis részletet árultam el az életemből, de ez pont elég volt. Luna közben figyelmesen hallgatta, amit mondok, legalábbis engem nézett, szóval azt feltételezem, hogy figyelt. Csak egy sajnálomot mondott, aztán újra csönd. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a többi érzékszervem vezessen.
Sajnos ez nem jött össze, mert kis híján múlt, hogy neki nem mentem egy fának. A szél még mindig az arcom körül lebzselt, de most már a hajamat piszkálta. Szét-szét fújta, majd bele az arcomba, aztán újra szét. Egy idő után már kezdett idegesíteni, de szerintem ezzel nem lehettem egyedül. A szél játékáról eszembe jutott az, hogy vajon apám mit szól a vizsgáim végéhez. Hazarendel, vagy sem? Elküld a nagymamámhoz?
Sok kérdés merült fel bennem ez ügyben, de egyiken sem gondolkoztam sokáig. Majd lesz, ahogy lesz – bólintottam alig észrevehetően, aztán a zsebembe rejtettem két csuklóm és úgy folytattam a sétát. Szerettem csendben sétálni és úgy látszott, hogy Lunát sem zavarja a szótlan járás. Ezt is szerettem benne. Nem kérdezett fölöslegesen, nem beszélt, egyszerűen csak élvezte az életét. Végül aztán még is megszólalt, ám most másfelé terelte a témát, aminek örültem, viszont egy kicsit még sétáltam volna így.
- Ó, ő nagyon jól van, köszönöm, hogy megkérdezted. Hát ma már voltunk sétálni, talán este még leviszem egy kicsit futkározni, de nem biztos. Az időjárástól függ – halvány mosolyt küldtem a lány felé, aztán az eget kezdtem el pásztázni. Egy kicsit beborult, de szerintem esni nem fog. – Egy kicsit felhős, de semmi komoly – jelentettem.

Szabó Lívia Lujza
Március 25. – délelőtt 11:20

Szerettem a tavaszt, nem hiába, hiszen akkor születtem. Most, hogy a vizsgáknak is vége lett, lassan kezdődött a szünet, amit ki kellett használni. A kérdés csak az, hogy hogyan? Emberek közé kedvem nem volt menni, a szobámban pedig úgyszintén nem volt maradásom, szóval fogtam a kabátom és leléptem a házból. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, a lábaimra hagyatkoztam és nem érdekelt, hogy merre visznek. Kanyarogtam a folyósokon, kikerültem az embereket, majd valahol a keleti szárnynál kötöttem ki.
Belestem az egyik ajtón és döbbenten láttam, hogy minden csendes. Beléptem, majd behúztam magam mögött az ajtót, de végül arra jutottam, hogy a kastély még sem jó helyszín a fejem kiszellőztetéséhez. Kiléptem hát a nyílászárón és lesiettem a lépcsőkön. Végül a bejárati csarnokban álltam meg, hogy kifújam magam, aztán megtoltam a külvilágtól elválasztó barna bejárót, aztán gyorsan kilibbentem a szabadba. Valamerre jobbra fordulhattam, mert pár perc séta után egy boltív alatt találtam magam. Átléptem alatta, és ámulva néztem körül. Középen egy szökőkút folydogált, közepén egy idős öregembert ábrázoló kőszobrot állítottak. A varázsló előre nyújtott pálcájából csordogált a tiszta folyadék, ami a szökőkút kőlapjain belül ért véget. Az egész hely megbabonázó volt, és ami a legfontosabb, egyedül voltam. A virághalmok közepette kiszemeltem magamnak egy padot, amire ráülve újabb bizsergő érzés fogott el. Az udvar, ahová érkeztem varázslatos volt – szó szerint -, így kénytelen voltam behunyni a szemem és élvezni a szél cirógatását az arcomon.
Lábaimat felhúztam, karommal megtámasztottam és figyeltem a víz csordogálását. A szempilláim egyre nehezebben tudtam fent tartani, lassan lecsukódott mind a kettő és fejem a térdemre bukott. Ez most komoly? Alszok? – megráztam a fejem és felemeltem, majd újra a vizet kezdtem el pásztázni. A szél összeborzolta a hajam és az arcomba fújta, de ezzel most nem törődtem. Túlságosan lefoglalt a virágot szemlélése, ahogy a szélgyerekek a szirmaik örül kergetőztek, párat le is téptek, amit sajnáltam, de nem tudtam ellene mit tenni. Fáradt voltam. Fáradt voltam, mert Vatta nagyon lefárasztott reggel és az edzésen is megizzasztottak minket. Kezdtem megbánni, hogy jelentkeztem a csapatba, bár újra seprűn ülni jó érzés volt.

Szabó Lívia Lujza

Így visszagondolva nem bántam meg, hogy jelentkeztem a csapatba, hiszen mióta „ideköltöztem” nem volt alkalmam lovagolni, a zongorázás pedig nem sport. Kellett valami, ami levezeti a fölösleges energiámat és így a kviddics mellett döntöttem. Kiskoromban már ültem seprűn, így egyből beleszerettem ebbe a játékba és nem volt kérdés: beszállok. Leengedtem a lábaimat és nekidőltem a pad támlájának, úgy gondolkoztam tovább. Mióta itt vagyok nem volt alkalmam megismerni az összes levitást, de ami késik, nem múlik.
Végiggondolva nem volt olyan ember, akivel közelebb kerültünk volna egymással, mindenkivel csak épp megismerkedtem. Na jó, talán Luna volt az, akivel még többet beszéltünk, de ennyi. Aztán ott volt még Albert. Szerettem hallgatni, ahogy beszélt, de vele is csak egyszer találkoztam, az is már mióta volt. Fel szerettem volna keresni, csak nem tudtam merre induljak. Az udvaron még mindig fújdogált a szél, amikor egy másik lány közeledett. Leült velem szemben és a kezében hozott újságot kezdte el olvasni. Hát, ennyi volt a magányos lét – sóhajtottam. Tudtam, hogy a lány előbb vagy utóbb ide fog jönni és beszélgetni fog velem, aminek nem örültem. Egyelőre viszont úgy tűnt, hogy nem akar idejönni, úgyhogy megnyugodva üldögéltem tovább. Kezdett melegem lenni, nem is értem miért öltöztem ennyire fel.
Elég lett volna egy póló és egy farmer, helyette magamra aggattam vagy három réteg ruhadarabot. A lány pillantását éreztem magamon, így felpillantottam és a gyanúm beigazolódott. Az idegen engem figyelt, majd pár perc múlva újra az újságjába temetkezett. Egy feketerigó pár fürdött a szökőkút vizében, amit mosolyogva figyeltem. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis madarak fürgén belecsobbannak a vízbe, megrázzák magukat, amitől a tollukból ezernyi vízcsepp száll mindenfelé, majd újra felrepülnek a kőlapra. A lány mellé egy kis cinege szállt, amit gyorsan meg is etetett, majd a madár – úgy ahogy jött – hangos énekkel elszállt.
Egy kicsit furcsálltam az állat viselkedését, hiszen a madarak nem ennyire barátságosak az emberekkel. Viszont mivel a madár már elrepült, újra a rigópárt kezdtem el tanulmányozni.

Szabó Lívia Lujza

Úgy tűnt, a madarak egész jól elszórakoznak magukban, így hát nem zavartam őket. Egy újabb rigó szállt le közéjük, de ő csak a kőlapon illegette magát, a vízbe nem ment bele. A lány letette az újságot és előkotort valamit a táskájából. Eddig észre sem vettem a kis batyut, de most szembetűnően feküdt a padon. Egyre gyorsabban közeledett, majd végül megállt a szökőkút mellett és leszórta a magvakat, aztán elrendezgette őket. Nem láttam, hogy milyen alakot csinált, de nem is igazán érdekelt. A legfontosabb most az volt, hogy mikor megy már el. A rigópárból először a tojó vette észre a lehulló ételt és ő szánta rá magát, hogy ebédeljen valamit. Újra megrázta a tollait, majd kirepült a vízből és megállt az újonnan érkezett társa mellett.
Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni, de semmi említésre méltó. Teljes nyugodtsággal leszálltak a földre és csipegetni kezdték az előbb leszórt ételt, mire persze a tojó párja is csatlakozott hozzájuk. A lány felém fordult és megszólalt. Halkan sóhajtottam, de nem is fogtam fel igazán, hogy mit mondott.
Biccentettem felé, ezzel reméltem, hogy végre elmegy, de úgy tűnt maradni fog. Csak ne kezdjen beszélni, csak ne kezdjen beszélni – fohászkodtam magamban. Körülnézett az udvaron, de most kivételesen nm követtem a pillantását, hiszen nekem már volt szerencsém felfedezni ezt a gyönyörű helyet. Amíg ő nézelődött én a madaraknak szenteltem minden figyelmemet. Vagyis csak próbáltam nekik szentelni. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy vajon melyik házba tartozhatott. Rajta volt ugyan a talárja, de háttal állt nekem, így nem láthattam a címerét. Miután kicsodálta magát, újra felém libbent és szólásra nyitotta a száját.
Na, ettől féltem! Viszont a címerét meg tudtam nézni, amin egy kis sárkány tündökölt. Rellon – suttogtam bele a szélbe. A lány megkérdezte, hogy hogy hívnak, amire amúgy illedelmesen válaszoltam, ám beszélgetni nagyon nem volt kedvem.
- Izabella vagyok.
Feleltem és tovább reménykedtem benne, hogy nem kezd el kíváncsiskodni, esetleg idejön. Na, akkor már tényleg elrontja a napom.

Évnyitó-Dasha

A nagyterem eléggé zsúfolt volt és köztudott tény, hogy nem szeretem a tömeget. Kicsit kellemetlenül éreztem magam az emberek között, de tudtam, hogy ilyen esemény kevés van egy évben, szóval gyakorlatilag ez tartotta bennem a lelket. Az egyetlen dolog, amivel ma foglalkoztam az a hasam volt. Telelapátoltam a tányérom minden földi jóval és nekiláttam, hogy megtöltsem végre a korgó kis türelmetlent. A lány, aki mellé leültem egy levelet tartott a kezében, majd mérgében az asztalra vágta és ő is szedett az ételből.
Nem akartam, de mégis sikerült elolvasnom egy sort belőle. Nem értettem ugyan, hogy mi volt ráírva, ugyanis nem magyarul írták, de nem zavartattam magam és tovább ettem. Egy ideig csend volt köztünk, csak a nagyterem zsongott, de ami engem zavart az nem a zaj, hanem az embertömeg volt. De ezt már mondtam. A lány épp húst kóstolgatott, én pedig valami zöldségen nyammogtam. Már tudom minek volt ilyen rossz íze.
A tányér szélére toltam az undormányt és inkább valami süti után néztem. Szépen bekajáltam süteményből, de aztán kerestem még egy kis édességet. Vattacukor keresésre indultam, ám a teremben nem volt. Esetlenül roskadtam le a székre, vagy padra, attól függ mi volt ez. A lány a könyökével felém tolta az előbb olvasott levelet, amire csodálkozva felé fordultam, majd mikor összeért a tekintetünk felkapta a levelet és rám mosolygott. Bocsánatot kért, mire én halkan megszólaltam.
- Ugyan, nincs miért.
De tényleg. Nem tudom miért kért bocsánatot, hiszen nem tett se ő, se én semmi rosszat. Ez az évnyitó egy kicsit felszabadított, kezdtem magam jobban érezni, de a fejem még mindig szörnyen hasogatott. Attól a perctől kezdve, ahogy beléptem a terembe, a fejemre mintha ólmot tettek volna. Szédültem, hányingerem volt, rázott a hideg, csak abban reménykedtem, hogy ne legyek rosszul. Nem tett volna jót sem a lánynak, sem a bálnak az, ha én most itt elájulok. De sajnos már a határán voltam. Nem tehetek róla, de ezt nem én irányítom.
A kezem hideg volt, így a lángoló homlokomra tettem, amitől egy kicsit jobb lett ugyan, de az arcom nagyon elsápadt. Lehajtottam a fejem, nehogy valaki itt még elájuljon tőlem, mert akkor én is az ő sorsára jutok.

Szabó Lívia Lujza

A lány nem akart egyedül hagyni, bár miután Lívia néven bemutatkozott, visszaült a padra és kicsit visszafogta magát. Elmélázva néztem magam elé és azon gondolkoztam, hogy erről is írnom kéne egy dalt. Annyi dalt írtam már zongorára, de még egyiket sem fejeztem be. A kedvencem egy zongora-cselló duett volt, de sajnos csellós lánykát, illetve fiút nem találtam. Gondolkoztam már egy bandán is, de ahhoz kicsit bátrabbnak kellett volna lennem és tehetségesebbnek. Sokan mondták már, hogy szépen zongorázom, és hogy énekelni is tudok, de persze ezt én mindig semmibe vettem. Már épp álltam volna fel, hogy visszainduljak a szobámba és bejezzem a cselló-zongora duettet, amikor Lívia mellém lépett és leült. Egy egész kérdés lavinát zúdított rám, amit nem néztem jó szemmel, de nem szóltam. Arról érdeklődött, hogy honnan érkeztem, miért döntöttem úgy, hogy kijövök… állj! Miért ne jöhettem volna ki? Talán prefektus? Nem, még túl fiatal hozzá. Bár hallottam olyat is, hogy elsősből lett prefektus, szóval egy kicsit megijedtem. Az utolsó kérdése viszont meglepett.
Honnan tudja, hogy kviddicsezem? Ennyire látszik, hogy fáradt vagyok? Vagy…
- Honnan tudod, hogy kviddicsezem?
A kérdést egyenesen neki szegeztem, nem törődve a másik kettővel. Most csak ez a fontos és nem más. Nem érdekel, hogy meg fogja kérdezni újra, hiszen egy idegennek nem tálalok ki mindjárt az életemről és szerintem ő az én helyzetemben ugyan így cselekedni. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik nem olyan antiszociálisak, mint én, és őt rögtön elmondanak mindent magukról, de én más vagyok.
Ahogy a lánnyal beszélgettem azt vettem észre, hogy ő is az ilyen mindent elmondós fajta, akiket pedig köztudottan nem szeretek. Akivel eddig megtaláltam a közös hangot az egyedül Luna és Albert volt, bár nem beszélgettem velük olyan sokat, még is azt éreztem, hogy ők azok akik épp eleget beszélnek és közben a hallgatásukkal sok mindent elárulnak magukról.

Lujzi

A lány válasza roppantul meglepett. Olyan dolgokat mondott, amiket nem lehetett volna tudnia. Mielőtt még válaszolhattam volna az első kijelentésére belekezdett egy másik mondókába, mire én megadóan sóhajtottam és hátradőltem. Karomat keresztbe fonva pihentettem a hasamon. Habár barátságos hangnemben beszélt hozzám én nem tudtam vele rendesen beszélni, azért sem, mert nem engedte és mert nem is volt hozzá kedvem. Nem voltam az a nagyon beszélgetős fajta, inkább jó hallgatóság vagyok, de úgy látszik őt ez nem érdekli, így újabb kérdéseket tesz fel, de én még az elsőre sem tudok válaszolni, mert előkapja a magazinját és újra belemerül. Most akkor azért válaszoljak?
- A névsort csak a saját házadból származó csapattagok neveit tartalmazhatja. Honnan veszed, hogy sportember vagyok?
Egy kicsit megijesztett a lány tudálékossága, de ez ellen nem tehetek semmit. Elküldeni nem fogom, nem vagyok azért bunkó, de elmenni sem szeretnék, hiszen nem hiába jöttem ide. Én voltam itt előbb, szóval menjen el ő. Felsóhajtottam, és próbáltam kikerülni a kérdéseit, de tudtam: úgy is visszatérünk majd rájuk. Megadóan lehajtottam a fejem és próbáltam kitalálni valami mentő ötletet, hogy elhúzhasson innen. Na jó, ez talán egy kicsit gonosz volt, de tényleg nem voltam olyan helyzetben, hogy beszélgessek...
- Miért érdekel az érdeklődési köröm? Úgy sem tudsz mit kezdeni vele.
Próbáltam a lehető leghalkabban válaszolni az első kérdésére, bár ha nem hallja, meg kell ismételnem, szóval így is úgy is itt mard még...egy darabig biztos...Elmesélte - bár nem érdekelt - hogy vív és első helyezett lett, valami bajnokságon. Aztán eldicsekedett, hogy a kísértetházban járt és találkozott egy szellemmel.
Én is találkoztam már szellemekkel, nem is egyel, de még sem dicsekszem vele, mint ő. Sóhajtottam egyet, aztán bólintottam, jelezve, hogy értettem. Mintha azt is említette volna, hogy sokan mondták már neki, hogy nem jó házba került. Na, a levitába tuti nem illett volna be. A levitások csendes személyiségű, visszahúzódó emberek, míg ő pontosan az ellentét volt. Ezt a gondolatomat sem osztottam meg vele, hiszen nem akartam a lelkébe tiporni, vagy ilyesmi. Próbáltam gondolkozni, hogy mit mondhatnék amiért ilyen csendes vagyok, de végül elvetettem a fejemben kialakuló ötletet.

Lívia - zárás

Nem csodálkoztam, amikor Lívia eleresztette a füle mellett a feltett kérdéseimet. Ha már ő érdeklődik rólam és én is felteszek egy kérdést, akkor válaszolni kellene. Jó, mondjuk én sem feleltem, de hát ez van.
Úgy tűnt, hogy a lány kezdi megunni a társaságom, ugyanis pakolni kezdett. Az eddig felpakolt lábaimat most leengedtem a padról, majd felálltam. Lívia ugyanígy tett, majd fogta a magazinjait és berakosgatta a táskájába, aztán újra felém fordult. Halkan odaköszönt nekem, majd elindult a boltív felé, pont arra, amerre jött.
- Szia.
Tudom, hogy elment, de azért én még köszöntem neki. Egy ideig még az udvar túloldalát figyeltem, aztán tekintetem áttért a madarakra. Már befejezték az evést, a magok eltűntek a földről és a padon várakoztak, hátha kapnak még egy kis ennivalót. Úgy látszik ezek, varázsmadarak, mert amikor feléjük közeledtem, nem repültek el. A normál madarak már több méterről is kiszúrják az embert és menekülnek, de ők nem.
Letéptem egy kis füvet, amitől egy pillangó a magasba repült, majd a boltív felé szállt. Eszembe jutott róla a kviddicsedzés és a lefárasztásom. Halkan felsóhajtottam, eldobtam a fűszálakat, aztán Lívia után eredtem, de a lépcsőknél másfelé lépdeltem. Fel a szobámba, hogy előkészüljek a… a zongorázáshoz.

Dasha és Bálint

Nem lehetek most rosszul. Ez az évnyitó túl fontos ahhoz, hogy itt most jelenetet rendezzek – bár ezt nem én döntöm el. Kitartón szívtam be a levegőt, majd fújtam ki, de tudtam, hogy ez nem sokat segít. Úgy tűnt, hogy egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, ezért felemeltem a fejem, de a kezem még mindig a homlokomon nyugtattam. Jót tett ez a kis hideg, de a jobb tenyerem kezdett egy hőmérsékletűvé válni a homlokommal.
Ez most értelmes volt? Megcseréltem a kezem, így már a balon támaszkodtam. Nem láttam magam kívülről, de biztos voltam benne, hogy rosszul nézek ki. Az arcom sápadt lehetett, a hajam egy kissé széjjel esett, a szeme folyton lecsukódott, és így tovább. A mellettem ülő lány kóstolgatni kezdte a süteményeket, amikor én felálltam és az innivalós asztalhoz sétáltam. Útközben párszor meg is botlottam, de el nem estem.
Ittam pár korty… mit is? Na valamit, aztán megfordulva a szememmel a helyemet kerestem. Nem volt nagy előrelépés, de amint visszaültem a padra egy kicsit jobban éreztem már magam. A hölgy után én is vettem abból a kekszes valamiből, aztán jóízűen beleharaptam. Az arcom összerándult, szemeimet behunytam és úgy rágtam tovább a pépet. Mire elnyammogtam azt a hat-hét centis sütit, a fejem már egy kicsit alábbhagyott a fájással és már szédülni sem szédültem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán felnéztem a plafonra.
Amint visszafordultam az asztalhoz, tekintetem észrevette a sok körülöttem ülő embert, amitől újra szédülni kezdtem és kicsit megingtam. A mellettem ülő lány felém fordult és aggódva kérdezett valamit… pontosan nem tudom, hogy mi volt a kérdés, csak fásultan bólintottam és mosolyogni próbáltam. Pár korty víz majd segít – gondolkodjunk reálisan. Miután erőm nem volt, hogy felálljak, tovább szenvedtem a padon, amikor odalépett hozzánk egy fiú. Arcszerkezete hasonló volt, mint a lányé, aki mellettem ült és épp engem nézett.
A srác kérdezett valamit, talán olyasmit, hogy leülhet-e, de nem figyeltem. Szokás szerint. De várjunk, hiszen ez nem én vagyok. Ennyire nem lehetek antiszociális. Nem voltam magammal megelégedve, még egy kicsit sem. A fiú közben leült, amire szintén nem figyeltem, majd ő is aggódva tekintett rám.
- Igen, igen, persze, jól vagyok.
Válaszoltam mindkettőjük kérdésére, bár a lány előbb feltette. Komolyan, miért velem törődik mindenki? Bár nem azt mondom, hogy nem volt jó érzés, meg tudom, hogy fordított helyzetben én is aggódva tekintettem volna a diáktársamra, de egy kicsit furcsálltam. Viszont valahol bent örültem is és melegséggel töltött el az, hogy ennyire fontos vagyok nekik… fontos? Ugyan, csak nem akarják, hogy elájuljak. Igen, biztos ezért csinálják.

Dasha és Bálint

Jól van, nyugi. Mindjárt jobb lesz. Ezekkel a szavakkal szoktam nyugtatgatni magam, ha szédülni kezdek. Bár a fejfájás és a sápadtság már eltűnt, de a szoba még mindig forgott velem. Ez ellen viszont nem tehetek semmit. Az étel még, úgy ahogy megnyugtat, de az, hogy itt mellettem aggódnak, na, hát az cseppet sem. Próbáltam valahogy leállítani őket, de hiába. Az ilyet nagyon utálom.
Próbálnak segíteni, de csak rosszabbítják a helyzetet. Ilyenkor kedvem lenne nyílpuskával… jó, inkább hagyjuk, még felidegesítem magam és idehányok. Na, az kéne még csak ide! Ha összerókázom a nagytermet az évnyitón, akkor biztos, hogy mindenki engem fog nézni és nem csak ketten fogják dobálni felém az idegtépő kérdéseket. Az idegesség-mérőm egyre feljebb kúszott, amíg ezeken rágódtam, de aztán a fiú felállt és elment. Meglepetten pillantottam fel, hogy vajon hova mehetett, de mire kifürkésztem a szememmel, már újra előttem termett és egy pohár vizet tett le elém az asztalra. Egy kicsit furán nézhettem rá, de aztán hálás mosolyt küldtem felé, végül pedig megfogtam a bögrét – már ha az – és egy húzásra kiiszom belőle a folyadékot. Egy kicsit ingerli a torkom, de sebaj.
A fiú utána egy dobozt vesz elő és újra felém nyújtja, majd felnyitja a tetejét. Kíváncsian, és már egy kicsit színesebb arccal pillantok a dobozra, amiben fekete szőlőcukrok fekszenek. A srác megkínált, egyel, de most komolyan nem erre van szükségem. Nem értem mi lehet velem. Ilyen még sosem történt, mióta megtörtént az az eset… utána voltak ilyen problémáim, de az már régen volt. El kellett volna, hogy múljon, helyette pedig visszatért. Ezt most nem értem. Mindenesetre az évnyitó további részét a szobámban lennék hajlandó eltölteni, de sajnos nem lehet. Egy ilyen fontos eseményt, mint ez, nem hagyhatok ki. Jaj, miért kellett egyáltalán eljönnöm ide? Akkor nem kellett volna se a hajammal, se a ruhámmal törődni, de most már mindegy. A koreai lány a nevünk után érdeklődött, amire én újra lehajtottam a fejem. A fiú, aki visszaült elém, Rentai Bálint néven mutatkozott be. Tudtam, hogy most rajtam a sor, de a nevem helyett valami mást mondhattam. Pontosan nem emlékszem már rá, hogy mit, de valamit biztos.
- Kaphatnék… kaphatnék egy… öhm…
Az állapotom rosszabbodott, a szívem egyre gyorsabban vert, az arcom teljesen elsápadt és a lábaim remegni kezdtek. A kezem, amivel eddig a fejem tartottam az asztalra zuhant, majd azt követte a fejem is. A homlokom az alkaromra esett, aztán a testem egyre csak csúszni kezdett a padról. Rázott a hideg, a fejem újra lüktetni kezdett, a szemeimet alig bírtam nyitva tartani, a lábaimból pedig kiszállt az erő.
Tényleg nem tudom mi történt velem, sőt a további eseményekre már nem is emlékszem. Az utolsó, ami még nem homályos, hogy a padról a földre zuhanok, ki a két széksor közé, aztán a szám és a szemem magától becsukódik, majd levegőt is alig kapok. Segítség! akarom mondani, de nem megy. Meg fogok halni…

Szofi és a kis pingvin

Az iskola kapujának környékén sétálgattam, teljes magányomban. Mióta elkezdődött az iskolaév, nem jártam erre, sőt, tavaly sem. Csak akkor, ha bejövök és kimegyek év elején, illetve végén. Nem is igazán tudtam megfigyelni a vaskaput, így hát most úgy döntöttem, hogy lemegyek és megszemlélem. Úgy sincs jobb dolgom, így hát mot ráérek. Valamikor a délelőtt folyamán – még a reggeli után – felslattyogtam a szobámba és az ágyra vetettem magam, közben az oldalamon fekvő Vattát simogattam. Így döglődve pattant ki a fejemből ez a kapus ötlet, így meglepően gyorsan pattantam fel az ágyról és a szekrényemhez siettem, hogy valami értelmesebb göncöt rángassak magamra. Bááár… ez is jó. A még mindig az ágyon hasaló állatnak dobtam egy gumicsontot, majd behajtottam az ajtót, nehogy kiszökjön és elindultam a Levita klubhelyisége felé.
Miután kijutottam a falak és a szobák közül a birtok felé vettem az irányt, majd pár perc múlva már a kapu előtt ácsorogtam. Na, igen. A vaskapu közepén egy hatalmas B betű díszelgett, körülötte pedig fekete máz.
Ez volt ilyen érdekes? Na, mindegy, ezt is meg kellett néznem egyszer. Hát, ez az „egyszer” most jött el. Körülbelül tíz percig ácsorogtam még itt, aztán kezeimet a zsebembe rejtve lassan csoszogva elindultam vissza az iskola felé. Útközben nem is olyan messze észrevettem gy üres dobozt a füvön feküdni. Kíváncsian közelítettem felé aztán leguggolva belekukkantottam.
- Üres.
Na, ez aztán nagy megállapítás volt. Sóhajtva felálltam, ugyanis tudtam, hogy biztos egy rendetlen diák hagyta itt. A dobozka viszonylag nagy volt, így azt gondoltam, hogy valaki egy ajándékot kapott, kibontotta, majd ledobta és nemtörődömve itt hagyta. Felpillantottam és egy lányt pillantottam meg, aki épp felém közeledett. Felkaptam a füvön fekvő műanyagot és felé siettem. Mélyet sóhajtva megálltam előtte és a szemébe néztem, majd felé nyújtottam a kezemben lévő dolgot.
- Nem tudod ki hagyta itt ezt?
A kérdést egyenesen nekiszegeztem, nem is törődve a bemutatkozással, köszönéssel, vagy egyéb ilyesmikkel. Reménykedtem benne, hogy nem ordítja le a fejem és fordul meg, hogy visszamenjen a szobájába. Míg a válaszát vártam, egy piciny hangot véltem felfedezni, ami valahonnan mögöttünk szólt.
Hátranéztem és egy apró fekete pontot láttam, ami két kis szárnnyal felénk futott. Meglepődve hajoltam le a kis plüss pingvinhez, mert hogy az volt. A kis élőlény, vagyis nem élőlény, mindössze harminc centiméter volt, mégis olyan aranyos, hogy nem bírtam meg, hogy ne simogassam meg a fejeskéjét.
- Hát te meg? Hogy kerülsz ide?
Úgy beszéltem vele, mintha egy ember, vagy állat lenne, de a kis édes csak egy plüss volt.

Szofi és Horka

A kis pingvin láthatóan élvezte a simogatást, viszont a lány szavai nem csak engem érintettek szíven. Még mindig a plüss fejét paskolgattam, és közben az idegent figyeltem. Miután kijelentette, hogy a pingvin csak egy plüss és nem is fog válaszolni, na azon nagyon kiakadtam. Lassan felemelkedtem és ezzel akkora lettem, mint ő. Mégis hogy mondhatott ilyet? A pingvinke Horka néven mutatkozott be, mire én összeszűkült szemmel mértem végig a lányt, aztán újra leguggoltam a jövevényhez és az ölembe véve újra babusgatni kezdtem. Persze nem gügyögtem hozzá, meg semmi ilyesmi. Horka elmesélte, hogy egy barátjához jött, aki történetesen itt lakik a kastély falai között, csak hogy eltévedt és nem tudja kit keressen. Nagyon megsajnáltam szegényt, aztán leraktam az ölemből, mire rögtön a lányhoz totyogott, aki az imént ült le. Hozzájuk sétáltam és úgy néztem a kis próbálkozását, hogy belemászhasson az ölébe, közben pedig azon gondolkoztam, amit mondott. Nem sok mindenki ismertem itt, főleg nem nyulakat, de hallottam már egy nyulacskáról.
- Csak nem Kumához jöttél?
A kérdést inkább Horkához intéztem, mintsem a lányhoz, hiszen nem ő tévedt el. A pingvin barátságosan a barátainak szólított minket, aztán leültetett. Vagyis csak kérte, hogy üljek le, én pedig engedelmeskedtem. A kis plüss mosolyogni próbált, már amennyire tudott, de sebaj. Így is nagyon aranyos volt, és csak ez a fontos. Hiszen egy plüssnek az a dolga, hogy aranyos, puha és szerethető legyen. Felajánlotta, hogy lehetnénk mi az első barátai, aztán a nevünk után érdeklődött.
- Izabella vagyok.
Én válaszoltam először, mivel az idegen lány nem szólalt meg. Felé nyúltam és barátságosan megpaskoltam a kis állat fejét.

Kei-chan
= . =
Majálisgönc


Május. Majális. Buli. Ez a három szó forgott az agyamban egész reggel. Amikor megláttam a kifüggesztett plakátot a kastélyban, tisztára megőrültem. Mindig is imádtam az ilyen ünnepeket - mert a majális ünnep nem? -, így tudtam, hogy megyek. A reggelinél még elkaptam Keikót, de mivel ő is tisztára bezsongott - gondolom -, ezért csak pár szót beszéltem vele. Ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Viszont erre pontosan nem emlékszem, hiszen épp a reggelim fogyasztottam, ami egy narancsból, egy croassonból és teából állt. Nem volt éppen bőséges reggeli, de legalább finom. Ezek után felsiettem a szobámba, ahol természetesen megint egyedül voltam, hiszen a lányok megint elmentek valahova. Komolyan mondom, amióta együtt lakom velük, kevesebbet látom őket, mint amikor még gólyalakoztunk. Mindegy, végül is ők tudják.
Bár lehet, hogy kerülnek! Áhh, jó, hagyjuk a téves elméleteket, koncentráljunk inkább a majálisra! Először is valami göncöt kellett találnom, rövid időn belül, hiszen még dél előtt ki szerettem volna érni. Előkaptam a legelső felsőt és gatyát ami a kezem közé került, aztán magamra rángattam őket, "belőttem" a hajam, puszit dobtam Vattának és rohantam is le. Befordultam pár sarkon, aztán töprengve megálltam, hiszen elfelejtettem, hogy hova kell mennem. Fogalmam sem volt róla, hogy hol tartják a bulit, így keresnem kellett egy újabb plakátot, amin végül megtaláltam a helyszínt. Sietve leszambáztam a lépcsősoron és kifelé indultam. Az utolsó pár métert szinte futva tettem meg az udvarig. Végre! Kifulladva, de megérkeztem a boltíves kapuhoz, ám Kei-t még sehol nem láttam. Bemenni nem akartam nélküle, biztos jön, hiszen egy ilyen eseményt nem hagyna ki! Kintről nézelődtem, de nem sok mindent láttam. A sok sátor eltakarta a kilátást, viszont már kezdtem türelmetlen lenni. Lehet, hogy elfelejtette?
Idegesen toporogtam a boltív alatt, közben még mindig a nyakam nyújtogatva, amikor megláttam egy körhintát. Juj, emlékszem gyerekkoromban mindig felültem egy ilyen játékra és imádtam. Ha volt állatos ülőke, akkor képes voltam lerángatni a rajta ülő személyt, csak azért, hogy én ülhessek a lovon, vagy más állaton. Általában az ilyen hintákon ha van is állatkás ülőhely, akkor az is paci, de láttam már farkasosat és vidrásat is. Én személy szerint a legelsőt kedvelem a legjobban, de az utóbbi kettő is aranyos volt.
Nekidőltem az egyik falnak és a hajam kezdtem el csavargatni. Közben már a fél diáksereg bevonult mellettem, én pedig vágyakozva néztem utánuk, de bemenni mégsem mentem. Nem lett volna fer a lánnyal szemben, aki szerintem el sem jön. Nagyot sóhajtva doboltam a lábammal a földön, amikor egy piciny alakot láttam közeledni a kastély felől. Csak ő legyen, csak ő legyen! - fohászkodtam magamban.