Strakhova tanárnő

Egy jókora utazótáska mellett álltam a peron szélén, összehúzott szemmel kutatva a távolt, hogy vajon mikor érkezik meg a kijelölt tanár, aki felkísér a kastélyba. Nem teljesen értettem, hogy miért van szükség erre a formaságra, hiszen a szüleimmel jártam már itt párszor, mikor apu éppen vizsgáztatott egy melodimágust, vagy anyu tartott vendégórát átoktörésből, de most nem csak az igazgatóság, hanem a szüleim is úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha valaki elém jön.
Vajon ki lesz az? Érdeklődve pislogtam egy kisebb csoportnyi emberre, akik éppen elvonultak mellettem, de sem ismerős arcot nem láttam közöttük, sem pedig olyat, aki tanárnak nézne ki. Lehet, hogy én jöttem rossz helyre, és valójában máshol kellene találkoznunk..? Simán előfordulhat, mert amikor anyu magyarázta a részleteket az öcsém egyfolytában azzal nyaggatta, hogy mikor mehet már ő is varázslóiskolába, mert unja a mugli általánost. Alig hallottam tőle valamit az instrukciókból.
Annak, hogy év közben érkeztem, nagyon prózai oka volt: a szüleimet meghívták egy konferenciára előadónak, így nem lesznek az országban a következő tanévkezdéskor. Úgy gondolták, hogy egyszerűbb, ha már most beíratnak az iskolába és elfoglalom a jogos helyem valamelyik házban (a beosztási ceremónia még előttem áll, de nagyon remélem, hogy rellonos leszek), mint hogy hazautazzanak a távol-keletről csak azért, hogy útnak indítsanak. Most még nem kell sokat tanulnom sem, ha nem akarok, azt mondta apu, hogy nem szükséges most rögtön átmennem az elsős vizsgákon, hiszen késve kezdem az évet, úgyhogy nem izgultam nagyon. Ellenben nagyon vártam a nyarat, amit a Gamayun-házban fogok tölteni Konstantin és Arvid bácsikáimnál.

Strakhova tanárnő

Fázósan dörzsöltem össze a kezeimet, miközben a tanárra vártam. Voltam olyan buta, hogy a vonaton elcsomagoltam a kesztyűimet, pedig igazán emlékezhettem volna rá, hogy itt a hegyek között mennyire csípős tud lenni a hideg.
Időközben egyre többen érkeztek az állomásra, gondolom, mert a vonat nemsokára indult visszafelé, kék szemeimmel azonban hiába kutattam az emberek arcát, továbbra sem volt halvány dunsztom sem arról, hogy melyikük lesz a kísérőm. Pillantásom először átsiklott a világos kabátot viselő lányon (nőn?!?), épp ezért lepett meg nagyon, mikor észrevettem a feliratot, amit igézett. Valahogy túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy tanár legyen...
Ennek ellenére sietve elindultam felé, magam után húzva a csomagomat.
- Jó napot kívánok! - köszöntem, miután megálltam a nő előtt. - Én vagyok Maya - jelentettem, miközben még egyszer felsandítottam a feliratra. Igen, kétségtelen, tényleg ő a kísérőm.
A hirtelen támadt szél borzongásra késztetett, és összébb húztam magamon a fekete dzsekit, ami szintén nem tűnt a legjobb választásnak ilyen időben. Persze anyu mondta, hogy öltözzek vastagon, mert a Mátrában hidegek a telek, de még most sem vallottam volna be neki semmi pénzért, hogy igaza volt. Tekertem inkább még egy hurkot a piros, kötött sálamon, hogy jobban bele tudjam fúrni az arcom.
- Egyenesen a kastélyba megyünk, vagy el kell még előtte valamit intézni? - kérdeztem, kérdő tekintettel nézve a nőre.

Zselyke

Mayának nem volt könnyű dolga azzal, hogy megszokja az iskolai házirendet - legfőképp az étkezések időpontja okozott neki gondot. Otthon Khalil legjobb igyekezete ellenére sem sikerült soha betartania a családnak, hogy legalább megközelítőleg azonos időben üljenek le enni minden nap, itt viszont ha nem ért oda tálalásra, akkor a siserehad könnyen elhappolta előle a legjobb falatokat.
Ezen az estén is korgó gyomorral indult el a konyha felé, maga mögött hagyva a pincét és a többi rellonost. Most nem csak, hogy finom falatok nem maradtak neki, hanem egyenesen meg is feledkezett a vacsoráról, így nem nagyon maradt más választása, mint hogy meglátogassa a konyhát és egyenesen a manóktól kérjen segítséget.
Még talárban volt, mert a klubhelyiségben merült bele korábban egy könyv tanulmányozásába, és nem volt érkezése átvedleni, mielőtt a gyomra elkezdte volna jelezni, hogy túl sok idő telt el ebéd óta.
Igyekezett észrevétlenül megközelíteni a konyhát, mert úgy tudta, hogy nem igazán szeretik a tanárok, ha a diákok betévednek ide, de túl éhes volt ahhoz, hogy nagyon komolyan érdekelje egy esetleges büntetés. Mikor benyitott azonnal egy csapat manó jelent meg a térde magasságában.
- Öhm, üdv... - próbált köszönni, de közben már kézen is fogták és elvezették egy asztalhoz. - Hát, izé... szóval ennék vala... - Mire eddig jutott a szorgos kis kezek már elé is tettek egy-egy tányérral a vacsoráról maradt választékból. - Köszönöm. - mondta Maya, és gyors mérlegelés után úgy döntött, hogy a lasagne tökéletes lesz mára.

Strakhova professzor

Igencsak örültem, mikor végre megtaláltam a kísérőmet, mert ha valamit nem szerettem, az a hidegben ácsorgás. Persze nem ő tehetett róla, valószínűleg én álltam olyan helyre, ahol beleolvadtam a tömegbe, de azért még megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végre megálltam a nő előtt.
- Strakhova... - kaptam elő a zsebemből egy pici jegyzetfüzetet, amit gyorsan kinyitottam és megnéztem az első oldalát. - Ön a Gemmológia tanárnő, ugye? Nagyon örvendek - néztem fel rá.
Nem, nem az ügyeletes stréber szerepére pályáztam, csupán szeretek felkészülten érkezni az új helyekre. Arról pedig valószínűleg soha senki nem fog tudni, hogy beletúrtam apám holmijába, hogy megnézzem a Bagolykővel kapcsolatos feljegyzéseit.
- De, nagyon is fázok - bólintottam aztán, mikor letudtuk a bemutatkozást és hálásan megköszöntem a melegítő bűbájt. Nem is telt el sok idő, mire újra rendesen érezni kezdtem az ujjaim és valamivel később már a tartásom is egyenesebb lett, nem pedig olyan, mint akit mindjárt megvesz az Isten hidege.
Strakhova professzorról még mindig nehéz volt elhinnem, hogy tanár, mert olyan kedves arca volt, amilyen ritkán lát az ember. Valószínűleg ezért is tűnt nekem nagyon fiatalnak. Igaz, azt mesélték otthon, hogy anyu is nagyon korán lett HVH, de az a nagy helyzet, hogy már nem emlékeztem a részletekre, hogy hogyan is történt.
De most nem is ez volt a fontos.
- Készen állok, induljunk - bólintottam, miután a tanárnő válaszolt a kérdésemre. - Ha felértünk egyből beosztanak valahova? - kíváncsiskodtam aztán. Annyi infóm már volt, hogy a később érkezőket az igazgatói irodában szokták beosztani valamelyik házba, de hogy ez mikor fog megtörténni, arról fogalmam sem volt. Reméltem, hogy minél hamarabb, mert szinte gyomorgörcsöm volt az izgalomtól. Eléggé kétesélyesnek láttam a helyzetet, mert kicsi az esélye, hogy  a Navinébe vagy a Levitába kerüljek, de attól még piszkálta a fantáziám, hogy mi lesz. Csak abban reménykedtem, hogy ezúttal nem vesz rajtam annyira erőt az izgalom, hogy rókázva oldjam fel a feszültséget, mint kiskoromban az osztálykirándulások előtt...

Zselyke

Nagyon finom volt a manók főztje, Maya nem s nagyon fogta vissza magát, ami a mennyiséget illeti - amúgy is, a tinédzserek még könnyen lemozogják a kalóriákat, vagy eleve meg sem ragad rajtuk.
Ennek következtében majdnem félrenyelt, mikor nyílt a bejárati ajtó, ugyanis azt hitte, hogy épp egy tanár vagy prefektus érkezik. Ehelyett azonban csak egy fiatal lány lépett be, akinek az első szavait ugyan nem értette, de mivel az előbb ő maga is épp ilyen zavartan viselkedett, feltételezte, hogy köszönés hangzott el.
- Szia! - szólt hát, miután lenyelte a falatot, és bár még néhányat pislogott a lány háta mögé, hogy biztosan egyedül van-e, azért csakhamar visszatért a vacsorájához.
- Én Maya - mosolygott a másikra, mikor bemutatkozott. Igazán kedves lánynak tűnt, a Zselyke név pedig különlegesen szépen csengett Maya számára. Nem sűrűn hallotta eddig.
Fél szemmel követte csak, ahogy a manók sürögtek-forogtak a másik körül, a madártejes kis intermezzot pedig meg is mosolyogta, miközben a konyhai személyzet elmagyarázta az édesség mibenlétét.
Várt egy percet azért, mielőtt megszólalt volna.
- Figyu, kérdezhetek valamit? - próbálta felkelteni a másik érdeklődését kedves, kíváncsiskodó hangon. Ha a másik igennel felelt, akkor folytatta: - Hogy lehet, hogy magyar neved van, de nem ismered a madártejet? - érdeklődött. Ha a másik esetleg nem akart beszélgetni, akkor persze ő is csendben evett tovább.

Strakhova professzor

Megkönnyebbültem a hírtől, hogy záros határidőn belül le fog zajlani a beosztásom. Igazán nem szerettem volna, ha sokáig húzódik, már csak azért sem, mert akkor a nap végéig húzhatnám magam után ezt a fránya bőröndöt.
Őszintén szólva, ha úgy igazán belegondoltam, nagyon furcsállottam a varázslóiskolák koncepcióját, hiszen mi értelme van annak, hogy a gyerekek csak félévente egyszer mehetnek haza? Egyrészt félévre elég holmit be kell pakolni mindenféle időjárással számolva, másrészt meg... meg kell valljam, hiányozni fognak a szüleim, főleg apu. Épp ezért vegyes érzelmeim voltak, mikor eljött az ideje, hogy én is Bagolyköves diák legyek. Talán az kicsit könnyebbé teszi majd, ha már biztosan tudom, hogy mégis kikkel fogok együtt élni a következő néhány évben.
- Ebben biztos vagyok - bólintottam a tanárnő szavait hallva. - Remélem, a Rellonba osztanak... - motyogtam aztán, kicsit halkabban, inkább csak magamnak, de lehetséges, hogy elég hangosan ahhoz, hogy a mellettem sétáló is meghallja.
- Uh, igazán újra aszfaltozhatnák már ezt az utat... - szaladt ki belőlem, mikor megbotlottam egy eljegesedett kátyú szélében. Szerencsére rögtön vissza tudtam nyerni az egyensúlyomat (valószínűleg, mert hátulról visszarántott a nehéz bőröndöm), de nem voltam az a fajta ember, aki csendben túlteszi magát a kellemetlenségeken. Szokták is mondani, hogy túl nagy a szám.
- Van valami fontos tudnivalóm a házirendről? Vagy majd megkapom kinyomtatva? - nézem valamivel később a tanárnőre érdeklődve. Ha már ilyen hosszan kell felfelé sétálnunk a kastélyba, akkor igazán eltölthetjük hasznosan is az időt.

Strakhova professzor

- Ó, a gyengélkedőn is Ön a felelős? Csak nem gyógyító? - ütötte meg a fülemet, amit a hölgy mondott. Erről nem tudtam, viszont ha rábólintott a feltevésemre, akkor egy pillanatra megálltam, hogy a zsebemből előhalászott ceruzával lefirkantsam az extra infót a jegyzeteim közé. Ezután esett csak le, hogy milyen kedves ajánlatot kaptam az imént, és enyhe zavarral néztem a nőre.
- Köszönöm egyébként - mondtam a rend kedvéért, mert ha valaki ilyen kedves, akkor mégsem illik elsiklani felette. Legalábbis édesapám szerint.
Talán a zavarom volt az oka annak is, hogy megbotlottam. A tanárnő persze gyorsan utánam kapott, így nem esett nagyobb bajom némi ijedtségen kívül.
- Hát tényleg nem kéne - nevettem fel továbbra is zavarban, mivel a professzor felajánlása kedves, de talán jobb elkerülni, hiszen mégis ki akar a gyengélkedőre kerülni?
Séta közben aztán kaptam még pár infót a közelgő beosztásomról és a hozzá kapcsolódó eseményekről. Figyelmesen hallgattam a tanárnőt, néha egy-egy aprót bólintva, hogy lássa, nem a fülem mellett engedem el a szavait.
- Szuper. Már alig várom, hogy lássam a leendő házam - lelkendeztem, miután mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam. - Az ott már az iskola kapuja, ugye? - hunyorogtam magunk elé, mert nem tudtam tökéletesen kivenni az előttünk a távolban álló útakadályt. Erre a részre kevésbé emlékeztem, mert a kastélyba viszonylag ritkán hoztak fel a szüleim, inkább csak a faluban hagytak a bácsikáméknál, ha erre vezetett az utunk.

Koppány Richárd

Volt egy hatalmas hátránya is annak, hogy Maya egészen az év végén érkezett az iskolába - ugyan bejárt órákra, de az alapozó információkról lemaradt. Hosszú távon ugyan ez nem lesz gond, mert jövőre fogja ténylegesen az elsőt járni, de most kellően tanácstalanul nézegette az előtte sorakozó alapanyagokat, csak úgy, mint a táblán virító feliratot: Unguentum ferveo. Ez vajon mi a szöszt csinál?
Arra, hogy egy diák nagy hangon bejelentette, hogy megérkezett, még csak hátra sem fordította a fejét - nem az ő dolga volt. Ehelyett egy ezüst pengéjű késsel szemezett, és fel is vette, hogy megnézze, mennyire éles.
Persze a srác ezt a pillanatot választotta ki, hogy közvetlenül mellette szólaljon meg.
- Basszus. - Maya összerezzent, és bár nem volt benne ártó szándék, mégis a kés hegyét a fiú felé tartva sikerült oldalra néznie. Persze mikor észlelte, hogy nem történik semmi különös, akkor gyorsan lecsapta a fegyvert az asztalra, és mérgesen nézett a srácra. - Ott van a táblán - sziszegte a választ fogai között, majd visszafordult az üsthöz. Nem szerette a túl harsány embereket.
- Hmpf! - szusszant morcosan, mikor a másik kifejtette, hogy milyen lesz a munkamegosztás. Nem csak az zavarta, hogy neki kellene az érdemi munkát csinálnia, hanem az is, hogy gőze sem volt, hogy mégis mit és milyen sorrendben kellene pakolnia, hogy lehetőleg azért a robbanást mégis csak elkerüljék. Elkezdett kutatni a receptes cetli után, amit eltakartak a hozzávalók, de a srác keze minduntalan az útjába került.
- Állj már le, Motoregér - csapott a kézfejére felháborodottan, és kihalászta egy kistányér alól a pergamendarabot.
- Maya - vetette oda aztán félvállról, mikor a fiú a neve után érdeklődött. Közben beletöltötte a vizet az üstbe és nekiállt a mozsárba adagolni a csalánt. Azt, hogy a másiknak mi a neve, tüntetőleg nem kérdezte meg - nem akart beszélgetés kezdeményezni, mert volt egy olyan érzése, hogy nehéz lenne aztán lelőni a srác beszélőkéjét.
Persze az nem tudott nyugton maradni.
- Vagy segíts, vagy dugulj el, különben mindjárt megtudod, hogy meg lehet-e enni ezeket - sziszegte mérgesen, kikapva a fiú kezéből az üveget. - Törd össze a kígyófogakat, például - nyomta a másik tenyerébe az immár kiürített mozsarat.
Egyáltalán nem volt könnyű figyelni a receptre, a pontos mérésekre és kevergetésre, miközben valaki konstans szájalt mellette. Így, kezdő bájitalfőzőként, ez egyenesen balesetveszélyesnek számított.
- Na, haladsz? - nézett valamivel később a másikra, remélve, hogy esetleg megtette, amit kért tőle.

Zselyke

Felkeltette az érdeklődését a szemben ülő, több okból is: egyrészt tudta, hogy a saját édesapjának a német mellett kínai és japán vér is csörgedezik az ereiben, másrészt az, hogy valaki nem ismeri a madártejet, valami egészen elképzelhetetlen dolognak tűnt számára. Szerencsére a lány hajlandó volt válaszolni neki, így hamar fény derült a rejtélyre.
- Ó, és miket szokott főzni? Mi a kedvenced? - kérdezte Maya, mikor a másik elmesélte, hogy főleg az ázsiai származású anyukája főz otthon. Maya apja időnként meglepte őket otthon egy-egy finomsággal, például a tamagoyaki rendszeres reggeli volt, de Khalil egyszerűbb onigiriket is készített néhanapján.
- Én Aachenből, Németországból érkeztem ide, de mikor kicsi voltam, akkor itt laktunk a kastélyban a szüleimmel - válaszolt a lánynak. Nem akarta túlságosan hosszúra fűzni a mondandóját, ezért kihagyta a két végpont közötti kanyarokat, vagyis a többi helyet, ahol életvitelszerűen megfordultak a családjával.
- Ebben teljesen igazad van - vigyorgott a lányra, mikor az kijelentette, hogy előtte az egész élet, hogy felfedezze a legfinomabb ételeket. Maya mondjuk nem volt igazán nagy ínyenc, messze nem érdekelte annyira a főzés és az ízek világa, mint mondjuk Arvidot, de azért tudta élvezni az elébe kerülő kiváló falatokat.
Ilyen volt egyébként a lasagne is a tányérján. Nem akarta hagyni kihülni, ezért mikor egy pici csend állt be a beszélgetésben, gyorsan visszatért az étkezéshez, egészen addig, amíg eszébe nem jutott valami más is.
- Olyan ismerősnek tűnsz, nem lehet, hogy találkoztunk már valamelyik összevont órán..? Én elsős rellonos vagyok - nézte a lány arcát elmélyülten. Esküdni mert volna rá, hogy valahol már látta, de ha Zselyke nem elsős, akkor könnyen lehet, hogy csak a folyosón akadt meg rajta a szeme, vagy egyszerűen összekeveri valakivel.

Koppány Richárd

- Próbáld meg és karod sem marad, nem hogy kezed - sziszegte dühösen a lány, mikor kilátásba helyeztek egy seggrecsapást. Nem az a fajta hölgyemény volt, aki különösebben jól viselte volna a hasonló cselekedeteket, sőt, ha valaki effélével próbálkozott, akkor gyakorlatilag örülhetett, ha nem lett lerúgva a veséje. Maya annak dacára is ösztönösen védte magát, hogy valaha is szembe kellett volna néznie  bármilyen zaklatással - egyszerűen csak nem igazán érdeklődött még a fiúk iránt, és az ilyesmit, amit Ricsi említett, szimplán bunkóságnak tartotta.
Ahhoz viszont, hogy a másik valami random hozzávalót szórt a főzetbe, nem tudta, hogy mit szóljon. Elkezdett furcsán nézni ki a lötty, de Mayának őszintén nem volt semmiféle infója arról, hogy ezen a ponton milyennek is kéne lennie, még ha sejtette is, hogy nem vett jó irányt a kísérletük.
- Ez mi volt, amit beletettél..? - kérdezte a másikat bizonytalanul, miközben kicsit közelebbről is megszemlélte az üstöt. Persze a fiú ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy meglökje a könyökét, amitől minden, amit a lány a kezében tartott, egyenesen az üstbe borult.
- Merlinre... - hőkölt hátra a lány, és nem tudta eldönteni, hogy kapja le a tűzről az üstöt, mosson be a srácnak, vagy egyszerűen csak szóljon a tanárnak, hogy baj van. Ebből jó nem sülhet ki...
- Nem tudom, hogy téged hogy érdekelhet most a társasozás, de igazán örülök, hogy ezt megosztottad velem! - csattant fel a lány mérgesen, szembe fordulva Ricsivel. Egyrészt a dzsengára azt hitte, hogy arról a játékról beszél a másik, amelyikben egymás tetejére kell pakolgatni a fadarabokat, másrészt a hangsúlya csöpögött az iróniától, hiszen a fenét örült ő ennek. Az tette volna boldoggá, ha a fiú roppant gyorsan lelép a közeléből, és békén hagyja.
- Nesze, te hozod rendbe - kapta el Ricsi csuklóját, és a tenyerébe nyomta a receptet, a maga részéről távolabb vonulva, mert ha tényleg robban a főzet, akkor nagyon nem szeretne a közelében lenni.

Koppány Richárd
(Előzmény: Itt )

Nem szerette, hogy időnként olyan diákokba futott bele, akik evidensen nem azért voltak az iskolában, hogy tanuljanak, hanem egyszerűen mert tankötelesek. Ő maga ugyan nem volt stréber, és az sem véletlen, hogy nem a Levitába osztották be, de ettől függeltenül nem szeretett volna csalódást okozni a szüleinek vagy épp saját magának.
Márpedig az imént lezajlott incidens, ami után egyszerűen kipenderítették őket a Bájitaltan teremből pont olyasmi volt, aminek otthon nem örülnének. Maya még akkor is mérges volt, amikor a Bejárati csarnokon keresztül igyekezett eljutni a Nagyteremig, hogy ha már így alakult, akkor idejekorán lecsapjon a finom falatokra, mielőtt mindenki másnak is kicsengetnek. Viszont nagyon nem úgy tűnt, hogy a srác le akart volna róla kopni.
- Figyu, muszáj követned?! - csattant fel a lány egy ponton, miközben egy gyors mozdulattal a másik felé fordult, aki eddig a háta mögött haladt. - Menj végre a dolgodra, vagy legalább kerülj ki nagy ívben légyszíves! - közölte a másikkal a véleményét arról, hogy nem volt elég kijönnie a teremből ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. A srác egy kicsit sem lopta be magát a szívébe, egyáltalán nem olyan alaknak tűnt, akivel szívesen beszélgetne vagy csinálna bármit, és egyáltalán nem hiányzott neki az sem, hogy az első bájitaltan órái egyikén rögtön ilyen szörnyen indítson valaki más miatt. Maya biztos volt benne, hogy ha Richárd nem szól közbe az okvetlenkedésével és a véletlenszerű hozzávalókkal, akkor legalább elfogadhatóra sikerült volna a főzete.

Koppány Richárd

Nehezen fért a fejébe, hogy a másik miért mászkál még mindig utána, miközben a bájitaltan órának (legalábbis számukra) már vége. Márpedig Maya rosszul tűrte, hogyha nem volt semmiféle hatása az eseményekre. Ezért is próbálta magához ragadni az irányítást, mikor rárivallt a fiúra.
- Azért vagyok "fullánkos", mert elrontottad az órai munkám és most sem akarsz lekopni! - felelte a lány, nem igazán hangosan, ellenben annál határozottabban. A Keleti-boszorkányos utalást sajnos nem értette, így az sem jutott elhozzá, hogy Ricsi vicces próbál lenni. Hiába, Maya nem muglik között nőtt fel, úgyhogy még ha több is volt a tudása a varázstalan világról és a meséiről, mint mondjuk egy aranyvérűnek, azért nagyon sok alap dolog kimaradt neki.
Aztán mikor a srác finoman megrángatta egy tincsét, és továbbra is úgy beszélt hozzá, mintha együtt indultak volna el valahova, méghozzá szándékosan, akkor egy döbbent pillanatig enyhén leesett állal nézett rá, mint aki mondani akar valamit, de aztán inkább összeszorította az ajkait, mert félt tőle, hogy kimondja, amit gondolt.
Ricsi úgy viselkedett ugyanis, mint aki nincs teljesen rendben fejben. Maya nem ismerte a tudatmódosító szerek hatását testközelből, így nem tudta volna megmondani, hogy mi a baj, csak azt érezte, hogy a srác egyáltalán nem figyel arra, amit mond neki, vagy mintha egyik pillanatról a másikra elfelejtené azokat, és egyébként is úgy viselkedik, mint a nyolcéves öccse valaha, amikor rájött a lázadhatnék.
- Én - hangsúlyozta ki a szót és az egyes számot, - a Nagyterembe megyek, aztán a körletembe. Hogy Te hova mész, azt nem tudhatom - felelte magára erőltetett nyugalommal, és a fiú arcát nézte, míg a válaszra várt. Gyanakvás ült a lány tekintetében, próbált rájönni, hogy mi lehet a másikkal a baj. Vajon elárulja magát valamivel Ricsi?

Nem úgy tűnt, mintha megtalálnák a közös hangot, és őszintén, Maya ezen a ponton nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán szeretne még próbálkozni. A fiú FURA volt, így, nagybetűvel, és ez az egész szituáció rendkívül frusztrálóan hatott az ifjabbik Castle-re.
Ricsi megállapítását arról, hogy túl sokat görcsölne, villámló tekintettel jutalmazta. Kikapta a tincset a fiú kezéből, amit még mindig szorongatott, majd egy pillanatot várt, mielőtt megszólalt volna, mert érezte, hogy ha kinyitja a száját, abból valószínűleg hangos vitázás lesz. Végül inkább csak odasziszegte a másiknak a válaszát:
- Senki sem kérte, hogy kielemezz.
Ugyan a lány tudta, hogy talán túlságosan is bunkón viselkedik Ricsivel, főleg, mivel az eléggé nyilvánvaló dolgokat állapított meg, ráadásul még igaza is volt, azért még nem tudta magát rávenni, hogy megbarátkozzon a jelenlétével. Dolgozott benne a tinédzser dac.
Azt is rögtön megbánta, mikor megosztotta a fiúval, hogy hova készül.
- Meg sem lep... - sóhajtotta fáradtan és egy kicsit feladva, miközben ismét hátat fordított Ricsinek, és elindult a megszabott irányba.
- Az meg mi? - kérdezett vissza a zöld bukta hallatán, de még ő maga sem tudta eldönteni, hogy tényleg érdekli-e a válasz. Szabadulni akart ebből az egész helyzetből, mert fogalma sem volt róla, hogy mit gondoljon Ricsiről és egyszerűen kényelmetlenül érezte magát a közelében.
A Nagyteremben rögtön az első, útjába eső tálnál megállt hát és elkezdte vizslatni, hogy milyen étellel tudna úgy lejutni a Rellonba, hogy közben semmit sem csöpögtet vagy morzsáz össze.