//Álmodói tudnivalók: minden eddig külön témás tanterem itt található az első posztban, feltüntetve azt is, hogy a kastélyon belül hol helyezkednek el. A megcímzésnél elég feltüntetnetek, hogy hol játszotok.//

//Álmodói tudnivalók: minden eddig külön témás tanterem itt található az első posztban, feltüntetve azt is, hogy a kastélyon belül hol helyezkednek el. A megcímzésnél elég feltüntetnetek, hogy hol játszotok.//

Az utolsó óra után leültem egy padra egy kicsit nyugodtan elücsörögni. Nem zavart volna, ha más is leült volna, de nem így történt. És pont ez az oka annak, hogy elkezdtem gondolkodni. Igen, jól olvassátok, gondolkodóba estem. És a megvilágosodás pillanatában rájöttem, hogy otthagytam az egyik könyvem a bűbájtan tanteremben.
Nyögve indultam neki a vissza vezető útnak. Kellett nekem Gyógynövénytanra tanulnom más órán. Ha nem tettem volna, akkor nem maradt volna a padban. És akkor élvezhetném a szünetet. De nem így volt.
Visszaértem, és rögtön ahhoz a padhoz battyogtam, ahol ültem. Leguggoltam, és benéztem, de ott bizony nem volt semmi. Ezt végigjátszottam az összes fából készült tárggyal, de a könyvem nem volt ott. Az arcom grimaszba fordult a gondolatra, hogy talán a tanár meglátta, és elvitte. Ha pedig elmegyek érte, akkor lehordják a fejem.
De megláttam az egyik pad alatt a tárgyat, és rögtön felcsillant a szemem, mintha csak a napsütésnek örülnék - annak pedig nagyon tudok. Leültem a székre, és azon elfekve próbáltam elérni a papír alapú dolgot. Jól kinyújtóztam, és végre a karomban tudhattam a könyvet. Elégedetten fektettem a hasamra, és úgy döntöttem egy kicsit ebben a furcsa, kitekert pózban maradok. Amúgy sem látna meg senki, ha bejönne, és bármily eszeveszett, kényelmes volt az az elhelyezkedés.

Tánya

Bizonyos tantárgyakhoz azt hiszem meg van a tehetségem, de a bűbájtan kimondottan nem tartozik közéjük. Még a bájitaltan is sokkal jobban megy, pedig eleinte azt hittem azzal lesz majd inkább a későbbiekben gondom. Ma úgy döntöttem visszamegyek a tanterembe gyakorolni. Sose szerettem tanulni, szívesebben mentem a szabadba lovagolni vagy kirándulni, vagy bármi mást. De ez már nem csak egy sima suli, itt varázsolni tanítanak, ami fontos lesz majd egész életemben. Minden tantárgyat el kell sajátítanom, hogy megkönnyítsem a saját dolgom.
Ahogy beérek a terembe már húzok is elő a zsebemből egy tollpihét. Órán is ezt gyakoroltuk, úgyhogy az lesz a legjobb ha most is ezzel kezdem. Csak nem lehet olyan nehéz, hogy ne menjen. Maximum amíg legalább egyszer nem emelkedik a magasba addig itt maradok.
- Vingardium Leviosa - hadarom és közben a varázspálcámat tartó kezemmel elvégzem a megfelelő mozdulatot. De nem történik semmi. Újra neki állok, de másodszor se történik semmi.

Ott fekve a székeken egyszer csak lépteket hallottam meg. Először azt gondoltam, hogy biztos csak valaki benézett, aztán el is megy, amikor látja, hogy nincs bent senki, de nem így történt. Egy lány hangját hallottam meg, aki egy varázslatot próbálgatott.
Felküzdöttem magam ülő pozícióba, és úgy néztem a szőke lányra. Épen a tollröptetést próbálta, de nem igazán akart sikerülni neki. Hát úgy gondoltam, hogy segítek neki.
- Ne mond ilyen gyorsan. Lehet, hogy te nem érted, de a szavaknak értelme van. Mond ki őket úgy, hogy ez érthető legyen a pálcád számára is, és a toll számára is. - adtam a tanácsot, bár lehet ezzel kicsit ráijesztettem a lányra. Ő valószínűleg úgy gondolta, hogy a teremben nincs senki, és én egyszer csak ott termettem, mintha oda hoppanáltam volna. Felálltam, és a kislány közelébe mentem, hogy onnan nézzem a próbálkozásait. Pontosan úgy, ahogy régen apa csinálta velem. Mindig ott volt velem, és addig gyakoroltatta, amíg nem sikerült, vagy amíg nem látta rajtam, hogy már nem fog sikerülni. És én még igazán nem is döntöttem el, de a lelkem már tudta, hogy én is ugyanígy megfogom próbálni segíteni a szőke kislányt, aki betévedt a terembe, amikor én is ott voltam.

Annamária

A padtársa igenis örül neki, csak éppen hosszú ő-vel, ha lehet. Itt ülnek a teremben, megy a szokásos háttérzsivaj, ő pedig szorgalmas kisdiák módjára szeretné megírni az átváltoztatástan-dolgozatát, ami a mai utolsó órájára kell, és volt rá egy hetük megcsinálni, neki pedig tegnap este jutott eszébe, mikor a táskáját pakolta. Szóval az ideje drága, nem ér rá azzal foglalkozni, hogy ütemesen kopogtatják mellette a padot, vagy hogy a mögötte ülő nagyon csámcsog a sonkás szendvicsén, vagy hogy a sarokban a lányok nagyon nevetnek. Ilyenekre egyszerűen nincs ideje, de azért minden apró zajt meghall, és borzasztóan idegesíti. A rossz lelkiismerete, biztos az játszik vele.

 - Ne haragudj, hagyd már abba, légy szíves. - fakad ki, miután negyedszere is félreírt egy amúgy tök egyszerű szót, mert nem tud koncentrálni. Dühösen néz a padtársára, és ha már elkezdte, szeretné megbeszélni a szendvicsen rágódóval is, hogy lehet azt halkabban is enni, és úgy egyáltalán, mindenki maradjon csöndben, kösz. A probléma gyökerét az adja, hogy fogalma sincs arról, amiről pedig kéne, nevezetesen, hogy mi is az elméleti alapja a sünök tűpárnává változtatásának. Az csak a ráadás, hogy ezen mindig nevetnie kell, mert mekkora hülyeség ez már. Mégis mért akarna tűpárnává változtatni egy sünt?

 - Tanulni próbálok, ha nem látnád. - fröcsög oda valamit a szomszédjának, miközben úgy érzi, megfájdult a feje ettől az egész butaságtól. A lapja fölé hajol ugyan, de valószínűleg előbb rajzol oda egy süncsaládot, mint hogy folytassa ezt az értelmetlenséget. De ha már csúnyán beszél az iskolatársaival, látszatja legyen, és elszántan úgy tesz, mint aki ír, és mint aki tudja, mit ír.

Annamária

 - Arra. - fel se néz a mogorva válasza közben, nem ér rá; nagyon elfoglalja ugyanis az, hogy magában sok-sok csúnya szóval illesse a tanárát, a tűpárnákat és a sünöket is, bár az utóbbiért rögtön elnézést is kér magában; a sünök aranyosak, és a mágusok hülyeségeiről végképp nem tehetnek.

 - Idióta! - kiált oda a repülőt dobáló fiúnak csak úgy, aztán lecsapja a pennáját, és elkeseredetten rákönyököl a félkész dolgozatra. - Ez egy hülyeség, én ezt nem csinálom meg. - motyogja maga elé, és fáradtan néz a padtársára, aki a dolgozatát nézegeti. Ezen meglepődik, mert sok haszna nem lesz belőle, még ha ki is tudja silabizálni az apró betűs, és mérhetetlenül ronda, kapkodós írását. Egy darab értelmes mondat se nagyon van benne, a témához kapcsolódó meg pláne nincs.

 - Viheted, ha kell. - tolja inkább a másik orra alá a lapot, ő ránézni se akar. Még gyorsan odafirkantja a nevét a lap aljára, és hagyja az egészet a fenébe - az utolsó mondata pacás is meg félkész is; erre se kap jó jegyet, az is biztos.

 - De most komolyan, ekkora hülyeséget, nem? Meglátsz egy sünt a kertedben, és akkor ara gondolsz, hogy úgy sincs otthon zsákvarró tű, most majd lesz? Atyaisten. - rázza a fejét fásultan, mert a mágusvilág egy nagyon katyvasz valami, de mindjárt jobb a kedve, hogy nem kell ezen problémáznia. Örömmel készen áll arra, hogy amíg a tanár megjön, szapulja az összes dolgozattémát és házi feladatot, vagy igazából bármit, ami felmerül.

Annamária

 - Na, logikából, abból tényleg nincs sok. - dörmögi félhangosan; saját tapasztalata szerint is a varázsvilág nagyjából úgy írható le, hogy valaki mindenfélét összeevett, és ezután nagyon hosszan és nagyon furcsákat álmodik össze. Logika meg racionalitás? Ugyan már.

 - Atyaisten. - szalad ki a száján, mikor padtársa üvöltözni kezd. Kuncogni sincs ideje, pedig ilyen szöveg alatt az a minimum, úgy megijedt hirtelen. De ha nem vele kiabálnak, többnyire élvezettel hallgatja, és hát a srác arckifejezése megérte azt a kis ijedtséget. Vág egy fintort neki és a lány háta mögött a lány felé mutat, jelezve a fiúnak, hogy figyelj, ez van, és ettől csak rosszabb lesz, szóval talán a saját érdekedben hagyjad már abba. De a kis navinés felől, mondja a fintor, igazán lehet folytatni is, mindig gyönyörűség azt nézni, hogyan átkozzák, a varázsvilágban szó szerint, szét egymást a diákok. Így felmérve az erőviszonyokat, nem fogadna a srácra.

 - Hagyjad, aki ekkora idióta, azon nem lehet segíteni. - próbálja azért kötelességudóan nyugtatgatni a padszomszédját, elvégre az előbb meg ő segített neki. - Amúgy is mindjárt jön a tanár. - jut eszébe, hogy amúgy óra előtt vannak, már csak az a kérdés, hogy mégis milyenen. Annyira szenvedett a dolgozattal, hogy kicsit lemaradt a napi eseményekről. A lába hozta ide, már megszokásból, de az esze az valahol lemaradt.

 - Te, figyelj, most milyen óránk is lesz..? - most mit csináljon, sose volt okos, ez van. Addig se a srácra figyel a másik, azaz annál tovább marad életben a fiú.

Annamária

Él a gyanúperrel, hogy most gúnyolódnak rajta, de nagyon nem törődik vele. Nagyjából elfogadta és belátta már, hogy nyomós oka van annak, hogy nem a Levitába került, és azzal is megbarátkozott, hogy sok mindent lehet szerezni, a mágusvilágban meg pláne, de észt, azzal sajnos azzal kell beérni, amennyi adatott. Ha nem sok, akkor nem sok.

 - Volt már olyan, hogy rossz órára mentem be.. észrevettem hamar, de hát jó volt az úgy, maradtam. Nem tűnt fel senkinek, hogy addig még nem láttak. - von vállat a kérdésre; és ha egyszer eljut ötödikbe, egy mágiatörténet óra anyaga már flottul fog menni neki.

 - Amúgy meg mindegy is. Ha nem kéne itt lennem, csak szól valaki. Ha meg nem, az se baj, van még házim, amit nem írtam meg. - ugye milyen laza? Majd' szétesik. De nem jó idő van, az meg nemtörődömmé és álmossá teszi - ha ő egyszer már leült ide, akkor nem akar egy darabig felkelni.

 - Kösz. - vet egy utolsó pillantást a dolgozatra, és gyorsan el is rakja a táskájába, mielőtt megint sopánkodni kezdene az értelmetlen feladaton. - Mesélj inkább, hogyan szoktad szekálni szegény idős tanárbácsit, aki ezt egészen biztosan nem érdemli meg. - kanyarodik vissza az előzőekhez, előre felkészülve valami cifra történetre. Van egy-két jóindulatú, idősebb tanár, akinek látszólag fogalma sincs, milyen évszámot írunk, de azért a szakterületükhöz jól értenek - ő aranyosnak tartja őket, más meg szeret kibabrálni velük. Azzal sincs baj mondjuk, de neki nem kenyere az ilyesmi. De meghallgatni szívesen meghallgatja a különböző trükköket.

Annamária

 - Afene. - ne kérdezze senki, hogy ez hogy jött ki a száján; kinn van és kész. Elismerően bólogat, hogy a lány milyen vagány, ügyes. Egy újonnan szerzett jó ismerőst nem bántunk meg mindjárt, úgyhogy a nagy elismerés közben nem teszi fel a kérdést, hogy hát ennek meg mi értelme van? Mármint, azon kívül, hogy nyilvánvalóan semmi. Él a gyanúperrel, hogy az idős tanár bácsi nem csak idős, hanem bölcs is, és ráhagyja az ilyen ártatlan tréfákat a diákokra. Talán úgy gondolja, hogy ha hagyja ezeket, akkor dacból nem fognak komolyabb kihágásokat elkövetni, megelégszenek az ilyen csínyekkel. És amúgy is, a tanár is biztosan örül egy kis változatosságnak, hiszen hányszor leadhatta már eddig ugyanazokat az órákat.

 - Na, most majd megnézem, mennyire tudod eltéríteni. - rezzen fel, ahogy belép a tanár, de ezzel csak a kisebbséget alkotja. A sarokban egész kártyapartit függesztenek fel pár pillanatra, de nem úgy tűnik, hogy óra alatt ne akarnák folytatni. Van, aki eszik tovább zavartalanul, mögöttük pedig most már vihognak csámcsogás helyett. A tanár úr lehet, hogy bölcs, de nagy fegyelmezőereje az nincs neki, mint kiderült. De legalább tudják már, milyen órán ülnek - a kis navinés öröme mérsékelt, elvégre bűbájtanon varázsolni is szoktak, és azt ő se nem szeret, se nem tud.

LLG Tanterem


Egész nyugodt napom volt, sőt, szinte már gyanúsan nem történt semmi. Mondjuk nem is értem, hogy miért lepődöm meg ezen annyira, mostanában nem sok mindent csináltam, szóval ettől nem is várhattam volna többet. Kaptam időközben egy válaszlevelet Samutól, megismerkedett egy lánnyal, elvileg kezdenek komolyodni köztük a dolgok. Kíváncsi lennék rá, nem akarom, hogy a bátyám valaki olyasvalakivel álljon össze, aki egy borzalmas szörnyella, bár bízom Samu ízlésében, így annyira nem aggódom. Megírtam a válaszlevelemet, amibe pontos és részletes beszámolót kértem tőle, majd miután odaadtam egy bagolynak, csak sétálgattam a kastély falai között. Ha már egy iskolában vagyok, és unatkoztam is, támadt egy ötletem. Felmentem a szobámba, összeszedtem pár tankönyvemet, LLG-t, hát mi mást? Számomra ez a tantárgy olyan volt mintha kínait akarnák tanítani egy ősembernek. Na jó, talán annyira nem volt vészes, de voltak hiányosságaim, így ha már unalomra adtam a fejemet, itt az esély olvasgatni picit, jegyzetelni, és kényszeríteni az agyamat arra, hogy egy kicsi információt is befogadjon, feldolgozzon majd megértsen. 3 tankönyvel és 2 füzettel jutottam vissza ismét a kastély folyosóira, a mellettem elmenő diákokra nem is vetettem pillantást, csak a földet bámultam. Igen, ebből azt hiszem mindenki tudhatta, hogy nem vagyok a szemkontaktusok rajongója, ha nem muszáj, akkor kihagyom. A könyvtár helyett, egy tanterem felé vettem az irányt, lassan betoltam az ajtót, de mivel nem találtam odabent senkit, nyugodt szívvel bevonultam, és hátramentem az utolsó padsorba. Leültem, szépen gondosan magam elé helyeztem a könyveimet, majd az asztalra könyököltem, és végignéztem a terembe. Milyen hatalmas. Így, hogy nincs idebent rajtam kívül senki talán még nagyobbnak tűnt, mint amekkora! A gondolataim elkalandoztak, megráztam a fejemet, majd felsóhajtottam. Muszáj nekiesnem! Kinyitottam az egyik tankönyvet, az egyik leckénél, majd olvasni és jegyzetelni kezdtem. Próba, szerencse!

---

VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.

Annamária -részemről lezárt

Egyre több dolgot jegyzeteltem ki, majd pár mondat után mindig visszaolvastam a dolgokat, próbáltam memorizálni, ami meglepően jól ment. Pozitív érzést keltett ez az egész, úgy éreztem talán még a vizsgán is átmegyek majd ha ezt így folytatom. Csoda, hogy mikre képes az unalom, nem tudom mi lett volna velem, ha most nem állok neki ennek. Nagyon belemerültem a munkámba, így szinte teljesen kizártam a külvilágot, észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül a terembe. A lány közeledett felém, már csak akkor kaptam észhez mikor leverte az asztal szélén sorakozó többi könyvemet. Ugrottam egy kicsit a székemen, automatikusan magamhoz kaptam, mivel megijedtem. Borzasztóan ijedős tudok lenni, még jó hogy ez most nem volt annyira rémisztő, mert akkor azt hiszem az egész terem visszhangzott volna.
- Oh, nem, semmi gond, minden rendben.- mondtam, egy kedves mosollyal az arcomon, majd végignéztem ahogy a lányka visszapakol mindent az asztalomra, majd Ő maga is helyet foglal. Kissé bűntudatom volt, hogy nem nyúltam oda hozzá azonnal segíteni felszedni a könyveket, de még annyira a hirtelen események hatás alatt álltam, hogy mozdulni alig bírtam. Mikor már minden rendben volt, jegyzeteltem még pár sort, majd egy következő tankönyv után nyúltam. Azt leemelve feltűnt, hogy az alatta lévő füzet nem az enyém. Biztos az előbb keveredhetett hozzám. Összepakoltam minden holmimat, majd kezembe vettem a lány füzetét és felé vettem az irányt.
- Ez azt hiszem hozzám keveredett, a tiéd, ugye?- kérdeztem, még mindig udvariasan és kedvesen vigyorogva. Az első benyomás mindig fontos, ezért igyekszem a legtöbb ember felé mosolyt villantani.
- Nem bánod ha csatlakozom hozzád?- kérdeztem, remélve, hogy a lány is hasonló célzattal van itt, mint Én, és kétségbeesetten próbál felkészülni a vizsgákra. Sajnos Én az a tipikus utolsó pillanatos ember vagyok, aki addig halogatja a dolgokat, mígnem pánik szerűen kell összecsapnia mindent, így most jól jött, hogy talán egy kicsit előbb álltam neki fontosabb teendőimnek. A pillanat hevében el is felejtettem bemutatkozni, ezért gyorsan a lány felé nyújtottam a kezemet, majd szóra bírtam magamat.
- Amúgy, Dália vagyok, Levita Kissé hivatalosra sikerült, de legalább már nem kell ismeretlennek titulálnunk egymást. Mosolyogva vártam a lány válaszát, és, hogy elfogadja a bemutatkozásomat, miközben a tankönyveimet a mellette lévő padra tettem le.

 

Ruarc
SVK-MM tanterem

Annak ellenére, hogy a péntek általában péntekenként nem szokott dolgozni, most mégis sokáig volt bent munkában. Némi túlóra a jó időre való tekintettel, ha már egyszer annyian járnak be ilyenkor a Falatozóba. Ennek okán aztán mikor felért a kastélyba már jócskán tizenegy után járt az idő. Azt tervezte, hogy felmegy a szobába és ki is dől, de valahogy nem volt igazán álmos még, talán a rengeteg teától, amit megivott az este folyamán. Így válhatott lehetségessé, hogy mikor meglátta a kísértetszerű alakot az egyik folyosón haladni, ő maga is a nyomába szegődött. Nem úgy tűnt, mintha Ruarc járőrözne, úgyhogy kíváncsi volt rá, miben is sántikál. Megint szökne..? Nagyon furcsa volt az, ahogy közlekedett, legalábbis első pillantásra mindenképp úgy tűnt Sebastian számára, hogy itt valami egyébről van szó, mint egy szimpla éjszakai járkálásról, úgyhogy ezt meg akarta nézni magának. Oké, persze már semmi köze hozzá, talán nem is kellene, de valahogy az utóbb történtek után mégis csak érdekelte a dolog. Na meg úgy általánosságban is túlságosan dolgozott a gyanakvás benne, főleg, ha az albínó fiúról volt szó.

Nem látta, hogy a másiknál lett volna bármi, ami szökésre utalhat, de talán csak az ő figyelmét kerülte el a sötétben. Viszont miért jár mezítláb? Kész rejtély volt az egész, amit nem értett, csak úgy nem, mint sok más dolgot a fiú körül, de mióta beszélt Radúzzal és volt ideje gondolkodni a dolgon, igyekezett nem undorral fordulni a másik felé, még ha továbbra is félt tőle. Viszont ez az egész séta, ami keresztülhaladt lényegében az egész kastélyon, most jobban piszkálta a kíváncsiságát annál, hogy esetleg az ellenszenve domináljon, és mikor a fiú eltűnt egy ajtó mögött, akkor ő is követte és megállt előtte. Milyen hely ez? Nem mert világítani a pálcával, anélkül meg esélytelen volt, hogy elolvassa a kiírást, úgyhogy végül sóhajtott egyet. Nem mert csak úgy a másik után menni, mert mi van, ha megtámadja valami melodimágus akármivel? Így viszont kénytelen volt némileg leengedni az eddig tökéletes védelmét, hogy a másik hallhassa, hogy itt van. Már ha egyáltalán figyelt arra, hogy van-e bárki a környéken, mert talán túlságosan is céltudatosan haladt ahhoz, hogy igazán körültekintő lehessen. Aztán mikor már úgy egy perc is eltelt, akkor Sebastian is belépett a terembe, éberen figyelve minden moccanásra, rezzenésre, mert nem szerette volna, ha egyenesen belesétál valami általa nem ismert varázslatba.

Fogalma sem volt róla, hogy a másik észrevette-e jöttét, de mikor belépett a terembe, akkor megállt, reményei szerint mindenre felkészülve. Készen volt arra is, hogy akár azonnal előkapja a varázspálcáját és megpróbálja magát megvédeni, ha arra lenne szükség, de végül ezt szerencsésen megúszta. Nem történt semmi, csak a csend fogadta, de egyelőre hagyta felszínes gondolatait védelem nélkül kavarogni, hiszen ő volt az, aki a másik után lopózott. Nem akart rosszat, tényleg nem, csak kíváncsi volt, és ahogy tovább lépdelt meglátta a fiút is ismét, aki éppen egy zongora mellett állt. Hozzáért, aztán elkapta a kezét, mintha csak megégette volna, de utána ismét megpróbálta... Különös. Még néhány lépést tett, de aztán pár méterre Ruarctól megállt, mert nem merte megzavarni ezt a furcsa jelenetet. Egészen különös látványt nyújtott a másik, ahogy hálóruhában figyelte a zongorát, na meg a mezítlábasságon a fiú még mindig meg volt átalkodva egy kissé. Nem nagyon tudta mire vélni ezt az egészet, de éppen ezért volt egyre kíváncsibb és kíváncsibb, és ezért nem akart egyszerűen sarkon fordulni sem, hogy távozzon. Egyszerűen látni akarta, hogy mi sül ki ebből, még ha a meggondolatlanságát a fáradtsága is szülte. A másik, ha esetleg észrevette őt, akkor főleg érdeklődést észlelhetett a zongora és a cselekmény irányába.

Nem tudta, hogy a másik nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, de nem igyekezett olyan nagyon, hogy felhívja magára a figyelmet. Volt valami roppantmód lenyűgöző az egész jelenetben, ahogy a holdfényben szinte vakítóan fehér alak a zongorával foglalkozott. Aztán levette a pizsama felsőt is, úgyhogy Sebby most már biztos lehetett benne, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, hogy figyelik őt, ellenben ő nem tudta elszakítani a tekintetét a látványtól, mert bár még mindig félt Ruarctól, a jelenet különös szépséget nem tudta nem észrevenni. Vékony volt a karja és törékenynek tetszett az egész alakja, ami éles kontrasztot mutatott a zongorával miközben játszani kezdett, de a haján is szinte csillogott a holdfény, a dallam pedig, ami felcsendült, egészen varázslatos volt. Szerette a zenét, mert kifejezőnek érezte, olyasminek, ami teremtő erővel bír, és nem csak érzéseket hoz létre, hanem lelkeket is gyógyít.
Sebby végül csak csendesen leült törökülésbe ott, ahol éppen volt, úgy nézte és hallgatta ezt az egészet, egyelőre pedig nem tudta még eldönteni, hogy megpróbáljon-e azelőtt távozni, hogy a másik befejezi, hogy ne zavarja meg azt, ami történik, vagy várja meg, nyíltan vállalva, hogy figyelte őt. Nem szeretett leskelődni, de most lekötötte a zene, meg ez a különös terem is, aminek olyan furcsa volt a hangulata. Valahol azért kaparászott benne a lelkiismeret, mert talán nem kellene ezt tennie, de ha a másik nem foglalkozott vele, akkor talán mindegy is. Figyelmesen hallgatta inkább a zenét, nézte a mozdulatokat, és közben kicsit talán ki is kapcsolt az agya. Nem volt nehéz, mert ilyen kései órán a dallamok könnyen elragadták.

Egy idő után, ha akart sem tudott volna mozdulni. A zene megbabonázta, lebilincselte, és szinte pislogni is elfelejtett, ahogy egyre nagyobb lendületet vett. Ez most nem volt rá olyan rémítő hatással, mint a fiú dala, de azért valahogy, mikor már feszültnek tetszett az egész, jobbnak látta, ha védekezőn felhúzza maga előtt a térdeit. Körbeölelte saját lábát, és úgy nézte a fehér alakot, aztán egyszer csak félbeszakadt az egész, Ruarc rácsapott a zongorára, amitől Sebby riadtan összerezzent. Nem tudta, mi történt ilyen hirtelen, de azt meg merte volna tippelni, hogy a másik fiú az érzéseit adta bele ebbe a dallamba, majd abba is, ahogy véget vetett neki. A védelmét is ösztönből vonta újra fel, csak hogy aztán a következő pillanatban rájöjjön, hogy nem szabad, most nem, mert akkor csak rosszabb lesz az egész, ha a másikat váratlanul éri a jelenléte, úgyhogy ösztöneivel ellenkezve engedte le ismét. Nem mozdult, de átcikázott a fején a gondolat, hogy az, hogy itt maradt, mégsem volt jó ötlet, mert mi van, ha a másik bántani fogja..? A legutóbbi eset után igazából nem is csodálkozott volna rajta. Meg úgy általában sem volt már biztos, hogy mit is várhat egy ilyen furcsa valakitől. Másrészről viszont nem akart elsunnyogni, mint valami tolvaj, miután végighallgatta ezt az egészet, úgyhogy mindenre felkészülve kuporgott tovább a helyén, miközben tekintetét egy pillanatra sem szakította el a másiktól.

Megremegtek az üvegek, amitől ismét összerezzent, de már nem ijedt meg annyira. Úgy gondolta, hogy a másik biztosan nem vette őt észre, különben nem viselkedne ennyire nyíltan, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is rejteni szeretné a tetteit. Nem látta, hogy sír, ennyire nem volt jó a szeme, de a szipogás hangja erre engedett következtetni, amitől egy kicsit elszomorodott ő is. Valami baj van a sráccal, nyilvánvaló, hogy kínlódik, ő pedig most éppen rettenetesen szégyellte magát, mert látta ezt. Nem kellett volna követnie, rossz ötlet volt, de most már nem lopózhat csak el úgy. Azt mondta a másiknak, hogy meglopja, ha gondolatokat hallgat kérdezés nélkül, de az sem különb, ha ő ezt végig nézi, és szó nélkül távozik. Nem tudta még mit tegyen, de abban már most biztos volt, hogy túl sokáig maradt.
Aztán a halk hang, ahogy a másik bocsánatot kért a zongorától és megsimogatta, megrepesztette a falat, amit köztük feszült. Le még nem omlott, közel sem, de Sebby talán kezdett átlátni a résen, és összeállt a kép, a zenével, a történésekkel, a legutóbbi érzelmekkel együtt. Még mindig nem tudhatta, hogy pontosan mi történt, de azt igen, hogy Ruarcnak nagyon fáj. Hát egy éve nem éppen ő volt az, aki mindent megadott volna azért bánatában, hogy valaki egy kicsit magához szorítsa? Védje meg?
Nem tudta, hogy a másiknak tényleg szüksége van-e erre, vagy el fogja lökni, esetleg meg fogja támadni, de meg akarta kockáztatni. Sajnálta őt, mert a magányt ő is ismerte. Még mindig viszolygott tőle, ha arra gondolt, hogy mikre képes, de nem tudott elmenni egyszerűen egy ennyire megtört alak mellett, mert valahol időközben összeszedett némi empátiát talán.
Felkelt hát és halkan szusszanva lépett közelebb a másikhoz. Lehet, hogy meg fogja ütni. Nem baj, gyenge, vézna, nem tudja bántani. Akárhogy is lesz, meg kellene próbálni…
Talán csak a fáradtsága tehetett róla igazán, hogy végül valóban a fiú mellé ült, aztán átkarolta vékony vállait. Nem fogta le, le lehetett rázni az érintését, de jobb híján közben gondolatban üzent.
„Tudom, hogy hallod… nem akartam ezt meglesni, de így esett mégis. És úgy gondolom, hogy jobb, ha tudod. Sajnálom” – hajtotta le a fejét.