Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Mindig is utáltam a várakozást - üres, céltalan percek lézengnek tova anélkül, hogy történne bármi is. Idő illan, az én időm, ujjaim közül pereg s tehetetlenül figyelhetem csak. Egyre feszültebben, görcsösebben markolom a szófa oldalát, aminek bársonyos kárpitja csábító, de idegen minden ízében. Dühömet minden egyes másodperc tovább táplálja, mint szabályosan hulló vízcseppek a tócsát, csip-csup cseppek dagadnak lassan árrá, ahogy egy arctalan, névtelen senki rabolja időmet. Minden billenéssel, minden taktussal, minden lélegzetvételemmel jobban átjár a harag, a harag, mely arra késztet, hogy felkapjam a holmimat és a kezem megremeg; munkál bennem a kényszerek kierőszakolta lázadás, ez az eddig sosem ismert fúria, mely percnyi nyugtot sem engedélyez. Nem akarok itt lenni, sem ott, sem így, sem úgy, sem most, sem máskor. Most még elmehetnék, foghatnám ingóságaim és...
Csengő hangja.

Alig hagyja el Jared száját a köszöntés, oldalról - ahol tudtán kívül a legegyszerűbb kikeveredni a zsúfolt helyiségből, ha az ember megunta a tárgyak rengetegét - kísértetfehér arcú jelenés bukkan fel, látszólag a semmiből. Hangja mély, éles,s mintha furcsa morajlás követné, ahogy a környező polcokon összezördülnek a dolgok.*
- Késtél!-*, rivallja. Mielőtt azonban a másik bármit is mondhatna vagy akár csak alaposabban szemügyre vehetné, az alak csaknem felökleli, bizonyságát adva, hogy nem szellem, hanem hús-vér lény, mely kiviharzik az antikvitásból, durva mozdulattal lökve egyet az elegáns ajtón. Odakint megáll, de hátra sem fordulva csattan.*
- Mire vársz?! Vezess!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Motoz. Szuszog. Nyel. Csoszog. Húzza az időt. Ostoba, tohonya halandók! Fogalmuk sincs, milyen értékes, amit elpazarolnak és kit érdekel, vesztegessék csak, ha úgy akarják, de a SAJÁT idejüket, ne az enyémet! Nekem minden másodperc fontos, minden perc számít, minden óra kincset ér és minden nap pótolhatatlan. Most pedig hónapokat ítéltek oda abból, mi engem illet, másoknak, akiket nem ismerek és nem is vágyom ismerni, ahol állandóan lassítanak, visszafognak majd... A puszta gondolat elég, hogy elöntsön a düh, s hangja ragad ki belőle. Indulunk.

A közvilágítás gyér, narancs fényében állva a százötven centinél nem sokkal magasabb fiú furcsán aránytalannak hat öltözetében, groteszk árnyékokat vetve, csupán ahol a táskák szíja ráfeszül, ott látszik, milyen is alkata. Egyik keze a hátizsák pántján matat néhány pillanatig, mintha valamit ellenőrizne, aztán megindul és ezzel egyszerre halk, kattogó-csettegő hangok sora hallatszik. Minden kétséget kizáróan ő adja ki őket, bár jobban emlékeztet gépre szabályosságával. Gyorsan halad, bár meg-megtorpan időnként és újra megérinti a pántot - a kapucnis pulóverből csak ekkor villannak elő ujjai egy-egy pillanatra, s míg Jared mögötte halad, legfeljebb néhány pillantásra kaphatja el a kámzsa alól kikandikáló hófehér tincsek látványát. Az idegen nem mutatkozott be, nem kérdezett és mintha nem is igazán törődött volna kísérőjével, aki ha nem lép ki, egyre inkább le fog maradni mögötte. Az első útelágazásnál azonban a jelenés - mert jobb szót nehezen találni a furcsa léptű, fejét szinte szüntelen jobbra-balra ingató lényre - csak annyira áll meg, míg újból hozzáér a már látott ponthoz, aztán tétovázás nélkül választja a helyes irányt. Pedig sosem járt még a faluban, s a kastélyban is egyetlen alkalommal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Az út egyre keskenyebb lett, majd elmaradtak a kövek és ahogy egyre távolodtak a falutól, egy göröngyös, sokak által koptatott, kitaposott ösvénnyé változott. Lassítania kellett, óvatosabban lépni, mert itt enyhe emelkedő következett, s a hangok is elmaradtak, ahogy eltolta őket az ultra spektrum irányába – pontosabb képre volt szüksége, elvégre ez a terep sokkal veszélyesebb a magafajtának. Jóformán teljes csendben haladtak, mert most akkor se hallotta volna a másik hangját, ha az történetesen szól hozzá, elvégre hallását másik tartományokra hangolta, de átmenetileg még a fiú dohogó gondolatait is kiszorította a fejéből. A következő útelágazásig nincs szüksége a segítségére, még akkor sem, ha vállait most már húzza csomagja, pusztán dacból sem tesz említést róla.

Az erdő szokatlanul közelinek és élőnek tűnt, illata friss, nyirkos föld és bomló levelek aromája, mely serkenő növények harsogó, zöld szólamával elegyedett. Éjjel még nem nyíltak virágok, így azoknak édessége hiányzott az elegyből, ám akadt helyette más – kövér mohák, zuzmók fémes, nehéz szagát hozta az enyhe szellő. Itt minden tisztábbnak tűnt, mintha visszautaztam volna az időben abba a korba, amikor még az emberek félték a rengetegeket, mert hitték, szellemek és titokzatos lények lakják őket. Meg akartam simogatni a fákat, ujjaim alatt érezni, ami most csak képzeletemben rajzolódott elém – mindez sokkal lényegesebbnek, fontosabbnak tetszett, mint egy ember emelte kőhalom. Letértem az útról, többet rá sem hederítve, csak rövid, sietős léptekkel igyekeztem áttörni magam az azt szegélyező cserjéken. Itt sokkal puhább lett a talaj, szinte süppedős, tele az avar alatt rejtőző gyökerekkel, amiken keresztül összekapcsolódott az egész erdő. Kinyújtott tenyerem elérte az első tölgy ráncos, mohos testét és úgy simultam közelebb, mint akinek titkot súgni akarnak. Vonzott a vékony háncsrétegek közt lapuló, ki tudja, hány száz meg száz év, homlokommal érintettem a puha, zöld párnát, mielőtt megpróbáltam felnézni rá, kacskaringós, ég felé nyújtott vastag ágaira. Akár a föld alatt, itt is összeértek a környező fák, összeborulva felettem és ahogy követtem az egyik embernyi vastagságú ágat, míg gallyá nem vékonyult, átértem egy másik fához, egy fejedelmi méretű kőrishez – nem is figyeltem, hogy vittek lábaim utána, hogy őt is megcsodálhassam, mielőtt valami száz foggal és fullánkkal mart volna belém.

Ru ismerkedése a rózsabokorral kicsit sem szerencsés – amilyen vehemenciával próbálja nemcsak kezét, de egész karját elkapni, megbotlik és elveszti az egyensúlyát, jókorát nyekkenve csomagjaival egyetemben. A meglepetéstől hirtelenjében csak bambul maga elé, annyi helyen fáj egyszerre, hogy kell némi idő, amíg egyáltalán felfogja, hogy több helyen vérzik, ahol érintkezik a talajjal, átázott a ruhája és valahogy fel kellene tápászkodni, vagy legalábbis a szemébe szökött könnyeket letörölni. A fenébe is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Az arca elé kapta koszos tenyerét, mert a fényben rendellenesen vörösen villanó szemei csak még inkább könnybe lábadtak és hiába szorította össze őket, nem érezte elégnek. Ha eddig nem volt nyilvánvaló, hogy albínó, most szabályszerűen ordított róla – a pulóver felcsúszott ujjából kilógó pőre alkar szinte világított a Lumos alatt, bár egyúttal felfedte, milyen aggasztóan vékony végtag rejtőzött az anyag alatt. Valami ezüstösen csillant a csuklóján, azonban mielőtt a másiknak lehetősége lett volna alaposabban megnézni, a fiú hirtelen mozdult, szinte szemfényvesztő gyorsasággal kapva le hátáról a hátizsákját.*
-...nemnemnemnem....-*Vadul túrt benne, ügyet sem vetve többet sérüléseire vagy a fényre, reszkető ujjakkal, vakon kotorva, a félelemtől szaggatott, kapkodó légzéssel.

A gondolataim hosszú pillanatokig egyetlen értelmetlen, kétségbeesett örvényben kavarogtak, ahogy ráismertem a most érdektelen tárgyakra és sorra félrelöktem azokat. Mintha jeges vízbe merültem volna, hallottam, ahogy a szívdobbanásaim a fülemben dörömbölnek, talán mert a mellkasom hirtelen olyan üressé vált, ahogy kiszorult belőle még a levegő is. Hol van? Olyan kicsi, olyan sérülékeny... Nem, nem törhettem el, az nem lehet, nem, egyszerűen nem történhet ez, muszáj épnek lennie... Ajkaim önkéntelen formálták a szavakat, bár nem fogtam fel, hogy mit mondok vagy tényleg hangot adok-e félelmeimnek. Hol van már?! Tudom, hogy ide tettem, itt volt, közvetlenül ez al... Egyben van? Nem repedt, nem tört, nem sérült? A megkönnyebbüléstől úgy ernyedtem el, mint a madarak törött szárnya, csak magamhoz öleltem a táskából kiragadott kincsem. Megvagy. Ép vagy. Itt vagy velem.

Lassan dülöngélt előre-hátra, bár nem érzékelte és egy jó percbe is beletelt, míg teljesen meg tudott nyugodni. Nem túl magabiztos mozdulatokkal pakolta el a féltett tárgyat, mely elég apró volt, hogy látatlanul lapuljon meg két tenyere közt, aztán megpróbált talpra kecmeregni, az egyik fába kapaszkodva. Továbbra is elfordította az arcát a pálcafénytől, lehunyt szemmel ácsorogva, aztán egyszer csak elindult, vissza az ösvény felé, el Jared mellett, sántítva – de egyedül és ment.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

„Nem ide tartozom.“ A szavak úgy őrlődtek gondolataim közt, mint szemek hatalmas malomkövek súlya alatt, s finomszemű magány pergett belőlük. Nem ide tartozom, búgta elmém, mint egy imamalom, amit minden egyes lépés megforgat, s mely egyenletes, mély hangon zendült, valahonnan lényem mélyéről. Nem ide tartozol, suttogták a kopasz fák és csikorogták a kavicsok cipőm vékony talpa alatt, mint ahogy némelyek a fogukat csikorgatják álmukban. Nem ide tartozol, duruzsolták a vékony fűszálak, a fakéreghez kacéran simuló mohák apró levelei. Nem ide tartozol, lüktették a sebek a karomon, melyeken át mintha a szívem szólt volna. Egyszerre mardosott perzselő dac és düh keveréke, míg végigborzongott rajtam az elhagyatottság, lágyan simítva égő homlokom. A hangok elhallgattak és hirtelen magamra maradtam, ahogy rámzuhant a történések valódi súlya.
Egy sivatagban botorkáltam.

A sántítás maradt, de annak ellenére, hogy nem enyhült, az albínó rendíthetetlenül kaptatott felfelé, acélosnak ható eltökéltséggel. Hiába izzadt, hiába húzta egyre jobban és jobban a két táska, hiába tűnt végtelennek a kastélyig kígyózó, alattomos ösvény - ment.*
- Válaszoltam. Számodra csak szavak léteznek?-*Válla felett szólt hátra, nem lassítva, bár mostani sebességével nem maradt le mögötte sokkal a prefektus. Visszahúzódott ruhái rejtekébe, még inkább figyelve az útra és gondosan megválasztva a következő lépés helyét. A távolban mintha feltűntek volna a kastély ablakai.

Éreztem az aggodalmat, de mint ruhához a dohszag, úgy tapadt hozzá és lengte körbe a kötelességtudat - szavai mintha víz alól bugyborékoltak volna elő, a gondolat viszont tiszta és minden vonalában éles, egyenes, egyértelmű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Csönd állt be, míg odabent - valahol benne - méhkasként bolydultak fel a gondolatok, ahogy tehetetlen kezéből pár pillanatra kicsúszott az irányítás. Nem törődtem azzal, amit felkavartam szavaimmal, mert itt volt az út, vagy az, ami ösvénynek tettette magát, hiszen azt hazudta, vezet valahova. Mégsem várt semmi a végén. Második otthon? Nekem csak egy otthonra van szükségem, egyetlen egyre, melyet elvettek tőlem. Egyszer jártam csak a kőfalak közt, mégis úgy tapadt szájpadlásomra émelyítő, művi utóíze, mint egy avas cukorka, vagy ezt hitettem el magammal. Mert a megvetés, de még a gyűlölet is jobb, mint beismerni a valóságot.
 
Mielőtt még választ kaphatott volna Jared, a történések megzavarták egyébként sem túl egyhangú sétájukat és ha az eddigi szavakra nem is, erre az egy, indulatos utasításra a fiú tényleg megdermedt. Szinte természetellenes mozdulatlanság bénította meg tagjait, mely nem engedett fel mindaddig, míg a prefektus nem tett lépést vagy mozdulatot - a reakciója azonban ellazulás helyett inkább ijedt, ha nem rémült ugrás, el a másiktól. Semmi makogás vagy dadogó bocsánatkérés, csupán a csend, ami olyan, mintha farkasszemet néznének. Aztán az albínó elindul, szótlanul, ahogy eddig és mintha továbbra is igyekezett volna valamiféle távolságot tartani, annak ellenére, hogy ha a másik tényleg bántani akarta volna, aligha képes megvédeni magát. Egy öszvér makacsságával baktatott tovább, s most mintha egy árnyalattal kevésbé sántított volna.

Nem merek gondolkodni. Mi volt ez?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Kiszökni a kastélyból egyre nehezebb, de gyakorlat teszi a mestert - akármi is legyen az őt követő prefektus trükkje, ma este végre sikerült kicseleznie és hátra sem pillantva tör magának utat a falu felé, kerülve minden ösvényt és utat, ahol másokba botolhatna. Amennyire lehet, észrevétlen akar maradni, apró táskáját szorongatva meg-megáll, hogy hallgatózzon s amikor beér a házak közé, ösztönösen az árnyékba húzódik a lámpák fénye elől, még ha árulkodó fehérségét nagyrészt el is rejti ruhája, a kapucnis pulóver puha gyapjúja és a vászon. Nesztelenül surran, macskás, hajlékony léptekkel, és apró termete is segíti abban, hogy elkerülje az esetleges kíváncsi tekinteteket.

A lábam vinne, túl a falun, túl az erdőn, túl árkon-bokron, de vissza kell fognom lépteimet, mert hiába futnék inam szakadtáig. Messze vagy, messzebb, mint bármikor eddig és ha egy helyben is rostokolsz, úgy érzem, folyamatosan távolodsz, minden perccel elérhetetlenebbé válsz, minden óra távolságot halmoz közénk. Néha már megfeledkezem rólad, hosszú percekre, néha már nem te kísértesz álmaimban és nem arra ébredek, hogy hűlt helyed űrje borzongat a testmeleg, fullasztóan fülledt levegőjű szobában.

A memorizált térkép alapján próbál tájékozódni, a táska szíjára erősített apró valamivel babrálva, ahányszor irányt kell változtatnia. Amikor végre megpillantja a sötétben magányosan világító kirakatot, mely mögött halovány fény derengése jelzi, valaki még van odabent, lepkeként rebben felé, megfeledkezve eddigi óvatosságáról. Zárva! Koppan, egyszer, kétszer, halkan, mintha tényleg szárnyak verdesnék az ajtó üvegét, s némi kaparászás is hallatszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Az éjjeli látogató halk, de tisztán kivehető hangokat hallat, amik lépteit kísérik, amint a helyiség közepére sétál, lassan megfordulva tengelye körül. Csett-csett-csett. Tudomást sem vesz a sötét árnyként fölé magasodó vámpírról, módot adva ezzel, hogy a másik alaposan szemügyre vehesse. Egyetlen pillantással számos furcsaságot fedezhet fel, legyen szó akár a túlméretezett ruhából előbukkanó apró kezekről, akár álmatagnak ható mozgásáról, vagy épp a további halk, kattogó-csettegő hangokról, amik most jóval magasabban szólnak. A jövevényt az erdőn át tett sétától főleg nedves avar, moha és puha föld illata lengi körbe, de ezek alatt meglapul némi mandula és vanília is, amit messzebbről hozott magával. Akadnak azonban olyan dolgok is, amit halandó nem venne észre - az egyik az, ahogy a mana áramlik a fiú körül, bár nincs nála pálca és ahogy az áramlatok meglódulnak, valahányszor elejt egy-egy hangot. Amikor végül megáll, Adam felé fordul, fejét oldalra döntve, mintha hallgatózna, pedig a boltot teljes némaság üli meg, ahogy vonásait is, melyekről egyre gyorsabban kopik a kisfiús báj, darabos, erős vonalakat sejtetve. Az egyetlen nagyon is élő része a kámzsa alatt rejtőző szempár, mely most a bolt tulajdonosát fürkészi a hófehér pillák alól. Gyermektekintet ez, ijesztően nyitott és tiszta, azonban nyugtalanító is - amíg árnyék vetült arcára, bárki azt mondta volna, íriszei halványkékek, azonban ahogy hátraveti a kapucnit, a fényben hirtelen lilának, néha egyenesen vörösnek tetszenek, s a tetejébe finoman remegnek, mintha állandóan két pont között ugrálna a figyelme. Szinte észrevétlenül, de finoman előre-hátra hintázik, egy óramű pontosságával mozogva.

Ez a dallam sokkal lágyabb, sokkal élőbb számomra, mint Elizabeté, talán mert jobban emlékeztet a Tiédre. Érzem a különbségeket, a számtalan év rárakódott rétegeit, a helyeket, ahol már elmosódott vagy megkopott, mégis, minden ismétlődés ellenére lüktetőbb, elevenebb, hívogatóbb. Nem árul el túl sokat, de azt nem tagadhatja le, hogy az ő életének is része a zene, átitatja őt, az időtlenség e módon is beleivódott lényébe.

- Hajlandó vagy olvasni a gondolataimat?-*Amilyen kicsi, meglepetést okozhat mély, tisztán zengő hangja, ami magabiztos nyugalmat áraszt - sem félelemnek, sem szorongásnak nincs nyoma benne, pedig szemlátomást tudja, kivel-mivel áll szemben.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Bár külsőre ellentétek egész halmazát képviselik, valójában nagyon hasonlóak  - a hófehérnek éppannyira rejtőznie kell a fény elől, mint az éjfeketének, máshogy és mást érzékelnek, s gyakran félelmet vagy iszonyt ébresztenek másokban. Ru ugyan kicsi és fejletlen, de megvan benne minden, ami egy közönséges emberben az első találkozástól táplálja az idegenség érzését. Talán ezért hat Adam mellett természetesnek, ezért sem próbál tekintete elől rejtőzni, sőt, nyugodtan lép közelebb hozzá, amikor a vámpír megáll. Szemeit lehunyva, finoman merengő vonásokkal kutatja szemhéjának sötétjét, közelről észrevehetően hintázva.

Monoton, kopottas bariton, amit mégis simára csiszolt az idő - azokat a régóta őrzött, remekbe szabott ruhákat juttatja eszembe, aminek bár anyagát vékonyra nyűtték, nem veszítették el puhaságukat. Hiányzott az illata, bár nem a külleme vagy a képességei vonzottak, még csak nem is tárgyai, puszta lénye, dallama húzott.

Válasz helyett felpillant, tekintete lefelé vándorol s pulóveréből félénk állatkaként előmerészkedő ujjai Adam kezét érintik, leplezetlen kíváncsisággal, de szinte leheletnyi finomsággal térképezve fel bőrét - pont olyan könnyű és óvatos a mozdulat, mintha olvasni próbálna. Az egész gesztus gyermeki, nem tolakodónak szánták és Ru evidensen nem lát benne semmiféle tabut. Ahogy eljutnak hozzá a másik szavai és gondolatai, kicsit visszahúzódik, felelet után kaparászva, míg a vámpírt nézi, kicsit azt az érzést keltve, mint aki nem annyira rá, inkább valahova mögé fókuszál.

"A szavak pontatlanok, elcsépeltek, félreérthetőek. Torzítanak és sosem a teljes képet mutatják", akartam mondani, de már ebben is megmutatkozott, hány ócska frázisra van szükségem, csak hogy egyetlen gondolatot megpróbáljak átadni - egy banális, egyszerű igazságot. A nyelvek folyton fejlődnek, gazdagodnak, színesednek, szüntelen gyűjtve árnyalataikat, mégsem érnek soha nyomába annak, amit olyan kétségbeesetten akarnak kifejezni. A szavak megnyomorítják, kiforgatják mindazt, ami fontos számomra.

- Nincs nyomós okom, csak szabadon akarok beszélni. Gondolatot gondolatért, de kérhetsz mást is.-*Nem mond többet, Adamre bízva a döntést vagy az esetleges árat, ám eltökéltség sugárzik róla - szavakkal vagy azok nélkül, de nem adja fel egyszerűen azt, ami ide hozta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A karcsú ujjak egy történetet betűzgettek, megpróbálva leolvasni az apró ráncokból és redőkből, gömbölyű dombocskákból és meglapuló homorulatokból, sima és érdes pontokból, milyen hangszer is illik ebbe a kézbe. A hűvös tenyér egyebet is elmesélhetne neki, de őt leginkább ez érdekli, erre kérdez hát rá a maga módján, némán vallatva az árnyékként fölébe magasodót. Egy pillanatra feledkezik csak bele a játékába, szórakozottan megcirógatva a kézfejen kitapintható inakat és ereket, mielőtt elengedné Adamet.

Valójában a tekintet színtelen - akármit is láttasson, csak valami más tükörképe, fény- vagy árnyjáték. Maga lénye is ilyennek tetszik, hűsnek, folyton áramlónak, frissítőnek, s az alámerülés pillanatától puhán, bizalmasan öleli körül látogatóját. Gondolatai zabolátlanul örvénylenek, s ha Adam megérinti valamelyiket, leginkább úgy érezheti, zene csendül - dallamfoszlányok, egy nagyobb egész töredékei lakják e lélek minden zegét és zugát.

Nem akartalak megbántani, üzente egyikük, egy szomorkás mosolyba ívelő futam, számomra ez természetes. Adni és kapni, abból, amim van és amim nincs. Hiányzik, a közelség, a közvetlenség, hogy nem kell nyelvet és szavakat választanom, formát keresnem a gondolataimnak, amikor sosem találhatok olyat, amely pontosan illene. Csak a zene adhatja őket vissza tisztán, töretlenül, maradéktalanul. Szeretett volna szemhéjai mögé húzódni, de állta Adam tekintetét, ritkán pislogva és ujjai közben a bal csuklóján lógó karkötő parányi figuráit piszkálták, újra és újra megszámolva őket. Tizenhárom. Nemsokára megkapta volna a tizennegyediket és még hinni akarja, hogy így is lesz. Nemsokára. Két hónap még nem olyan sok, ugye? Vissza fog jönni értem, makacskodik benne egy szólam, de árnyékában ott lüktet halványan a kétely és a félelem, ami egyre mélyebbre eszi magát.
Fel lehet úgy rúnázni egy tárgyat, hogy pálca nélküli mágiából táplálkozzon? Nem tudom ezt használni, pedig nagy szükségem lenne rá, de nem szeretnék másokra utalva lenni, valahányszor tölteni kell. Váratlanul tér rá jöttének okára, egy mozdulattal előbűvészkedve táskájából egy fehér, furcsa tárgyat, amit tenyerén Adam elé tart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A halhatatlan testen talán nem fog az idő, a bőrön talán nem hagynak nyomot a pillanatok, de Ru játéka közben nem is erre szorítkozott, hanem az érintései kiváltotta érzésekre, apró gondolatfoszlányokra, emléktöredékekre lesett. Sőt, egy egész picit jólesett ez a fajta közelség is, még akkor is, ha Adam tétlen tűrte csak, hogy az ujjbegyek csacska kacskaringókat rajzoljanak bőrére.

Sosem gondoltam bele, mennyire fontos számomra ez a fajta szabadság, olyan megszokott, mindennapi apróság volt, mint ahogy az ember lélegzik. Valahogy beleszerettem annak szépségébe, ahogy egy másik lélek darabkái örvénylenek és záporoznak, az érzések örökkön változó kaleidoszkópjába, abba, ahogy gondolataik körülfognak és ahogy a vágyak hozzám törleszkednek. Hogy bármit és mindentt meg tudtam mutatni, teljes valójában. Nem kellett az időt félreértésekkel, magyarázkodással, szavak keresgélésével tölteni.

A telefont olyan óvatosan adja át, hogy szinte vonakodásnak hathat, pedig azon már túl van, elvégre rég belátta, hogy nincs igazán választása, ha használni is szeretné. Ez az egyik legféltettebb kincse, s a szívének kedves tárgyak sora meglepően kurta, így annál értékesebb számára, mivel nem csak egy sima ketyere. Adam válasza a kezdeti öröm után kellemetlen érzéseket ébreszt, mert pont az ilyeneket próbálta elkerülni, mégis kénytelen részletezni válaszát.
 
Nem nonverbális varázslásra gondoltam, kvibli vagyok. Sem szóval, sem szó nélkül nem tudok varázsolni, a pálcával bűvölt tárgyak süketek és némák mellettem. Másféle mágiám van - megmutathatom, ha segít, ajánlja egy rövid dallam, mely úgy tekeredik Adam ujjai köré, mint egy karcsú kis kígyó. A vámpírt - és hozzá hasonlóan a mágiára érzékenyeket is - az csalhatta meg, ahogy Ru körül lüktetett ereje, amikor belépett. Mostanra azonban szinte kivehetetlenné halványodott és ha nem épp a fiú elméjében tartózkodna, talán észre sem venné a halkan doboló, szívritmusként jelen levő furcsa varázst. Pedig akár ismerősnek is tetszhet, annyira ősi, nyers, mégis, csiszolatlanságában is szép.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Más világban élünk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érezhető és egyértelmű, de mióta itt vagyok, nap mint nap az arcomba kiált. Számomra elérhetetlen, amit látnak, ők pedig sosem fogják azt hallani, amit én. Megmutatni sem tudnám nekik, bár nem vagyok biztos benne, hogy érdekelné őket. Túl sok mindent rejtegetnek, torzítanak, annyira mesterséges a kis játszóterük, mesterkélt a viselkedésük. Elpazarolják az idejüket ezekre és mérgesek rám, amiért nem az ő szabályaikat követem.

Valóban félt az emberektől, főleg azoktól, akiknél távol állt egymástól szándék és tett, mert hogyan védte volna meg magát, főleg egy varázslóval szemben? Ruhái ellenére is egyértelmű, milyen kicsi és gyenge, akaratlan is feltűnést kelt és ami mágiája van, nem sok segítségére van, ha nem tud időben menekülni. A gondolat azonban elillan, nyugtalanító dallamával együtt, ahogy Adam beleegyezik a demonstrációba. Ru hátralép, tartva a szemkontaktust, bár így egyértelműbb, hogy nem látja igazán a másikat, fókusza enyhén elcsúszott. Eltelik néhány néma pillanat, míg felidézi a tanár szavait, hogyan is kell felébresztenie mágiájának azon részét, amit ritkán és nehézkesen használ.

Mintha egy kalitka ajtaja kattant volna, a hang halkan nyújtózott és óvatosan merészkedett elő, ám hamar erőre és szárnyra kapott. Akár a mágia, melyet hordozott, kicsit nyers, kicsit csiszolatlan volt, azonban csordultig megtöltötték az érzések és kétség kívül szívből, vagy annál is mélyebbről fakadt. A dallam egyre inkább lendületet nyer, már nem csak a bokájukat nyaldossa, hullámai magasabbra és magasabbra kapnak, mintha az üzlet teteje eltűnne - a hangok közt szinte megpillanthatóak az éjjeli ég csillagai, amelyek felé nyújtóznak. Apró termete ellenére mintha hegyeket tudna megmozgatni azzal az erővel, ami most felszabadul, átcsapva fejük felett.
Adam mindezt érzi - bár az érzések nem az övéi, akár azok is lehetnének, szinte fájóan eleven minden árnyalatuk, minden apró részletükben igaziak. Lüktetnek, marokra fogják mozdulatlan szívét és elveszik maradék lélegzetét - a pillanatnyi szabadság tűnékeny öröme, a magány szülte kételyek, a mágia nyújtotta saját világ alakjai tükröződtek a dallamban. Az élményt pedig csak különösebbé teszi a mentális kapocs, mert a vámpír nem csak az éneket hallja, hanem a zenét is, a dal igazi, teljes formáját, úgy, ahogy Ruban született.

Mozdulatai többnyire aprók, de árulkodók és csak jóval azután engednek fel, hogy elhallgatott, mikorra elülnek a felkavart indulatok. Időbe telik, míg rendbeszedi gondolatait, válaszolva Adamnek.

Hiszek neked. Mindössze nem találtam semmi nyomát, hogy kísérleteztek volna ezen a téren, elvégre a hozzám hasonlók aligha jelentenek piacot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Újat tudott mutatni Adamnek - vagy még inkább, valami réges-régit - s az, hogy a vámpír átadta magát a dalnak, hogy engedte magát sodortatni a dallammal, számára elég volt. Olyan ez, mint egy furcsa tánc, melyet testek ormótlan paravánjainak árnyékában lejtenek; s akármilyen tökéletlen is még technikája, akármennyire is botladozik, nem cserélte volna el ezt a pár percet szinte semmiért.

Nem látnék, jegyzi meg finoman egy halk, szinte törleszkedő dallam, hallanék. Hallak most is, bár nem érthetlek teljesen, de nincs okod rejtőzni. Abel talán nem olyan idős, mint te, de olyan régóta nevel, hogy csak az ő arcára emlékszem. A dallamotok valahogy hasonló. Keserédes, apró és hegyes karmú gondolatok ezek, amiktől a tűnékeny alak szinte üvegszerűen áttetszővé halványul, távolivá és törékennyé válva. Ru pillantása kicsit lecsúszik Adam arcáról, valahova emlékei közé réved, mielőtt félénkebben, szinte szorongva visszakúszna tekintete a sötét szempárhoz. A lilás íriszek bizonytalanságot tükrözve remegtek, mert odabent összekavarodott mindaz, amit magával hozott és amit itt tapasztalt. Habozott, hogy feltegye-e a kérdést, mely esetlenül és ostobán csengett a fülébe, mert mielőtt ide jött, sosem fordult volna meg a fejében ilyesmi.

Zavar...hogy hallak?

Az emberek féltek tőle, attól, hogy nincs hová rejtőzniük előle, de attól is, hogy nincs rejtegetnivalója. Egy másik világból érkezett ide és hiába teltek el hetek, kevéssé értette ennek a másiknak a szabályait, szokásait, s még kevésbé akart hozzájuk alkalmazkodni. Adam kedvéért azonban kivételt tenne, ha ez az ára a szabadságnak, amivel megajándékozza őt. Közelebb húzódott, baljával érintve a férfi jobbját.

Köszönöm, suttogta a simítás puhán, majd egy lélegzetvételnyit megtorpant, céltalanul időzve. Amiért jött, elintézte. Mégis...
Szeretném veled tölteni az éjszakát. Önző? De még mennyire az. Mégis reméli, hogy ez a pár óra nem sok az örökéltűnek, hogy kaphat idejéből - az ő óráik máshogy ütöttek, s ami Adamnek egyetlen homokszem, neki két tenyerét megtöltő időtenger. Nem akart visszamenni a kastélyba, az Eridonba, a szobába, az életébe, amit most a legkevésbé sem érzett a sajátjának. Kérlek...? Nem sokat ajánlhatott fel cserébe, de az mind ott lebegett a kérdőjel mellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A felelet egyetlen sóhajfinomságú cirógatás, egyetlen Adam lényét megpendítő hang. Mert te te vagy, én pedig én. A fiú kísérletet sem tesz rá, hogy győzködje, annak ellenére, hogy már puszta ittléte egy nem túl bölcs, ám annál makacsabb elhatározás eredménye, amit a legkevésbé sem bánt meg. A férfit nyugtalanító gondolatokra nem tudja, mit feleljen, mert bár annak egyetlen szavába kerülne, hogy mindent elmondjon neki, nem akar még jobban terhére lenni és ezáltal elveszteni a lehetőséget, hogy találkozásuk ne csak egyszeri legyen.
Olyanok vagytok számomra, mint az óriási, égig nyúló fák. Nem akarok semmit, csak az árnyékotokban időzni, mert a kérgetek alatt ott őrzitek az évszázadokat, csendjüket és dallamukat egyaránt. Nem vágyom sem arra, hogy nyomot véssek, sem halhatatlanságotokra, sem titkaitokra vagy évgyűrűitek számolgatására. Ru vámpír mellett nőtt fel és természetesnek tekintette létezésüket, mindenestül - a zsákmány ösztönös félelme eltűnt belőle, a halandók ismeretlen és egzotikus iránti vonzalmával együtt, nem táplált felesleges elvárásokat velük szemben. Annyit szeretne, amennyit kért, Adam mellett maradni az éjszakára, mert az első napsugarak már a kastélyban találnák. A kastélyban, ahol ma éjjel nem keresték és már nem is fogják, mert senkinek se hiányzik, ahogy ő sem vágyik a falak közé vissza.
Abel... nincs itt. Amíg nem ártasz nekem, nem hiszem, hogy kifogása lenne ellene. Érzékelte a vámpír ellenszenvét, bár nem sokat tehet ellene, de tartozik neki ezzel a válasszal, mert míg mostani szökésének felelőssége az ő vállát nyomja (és esetleg Elizabetét, bár ez alig érdekelte), látogatása valóban rengeteg bajt hozhatna Adam fejére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Magára maradt a gondolataival és azzal a furcsa csönddel, aminek helyét egy pillanattal előbb még Adam töltötte ki - akármilyen finoman is engedte el elméjét, a hiány hűvös fuvallatként legyintette meg és finoman beleborzongott. Minden, ami eddig elkerülte a másikra kiélezett érzékeit, hirtelen ott volt megint körülötte, a rengeteg néma, síkos üveglap és a polcok közt bolyongva sóhajtozó homály, a padló kopott, nyikorgó faillatával és ezernyi láthatatlan cipőnyom csikorgása. Mindig különös élmény volt elszakadni és visszalökődni a díszletek közé, az ember elfeledkezett a kinti világról, mely nélküle rohant tovább - volt, hogy tárt karokkal fogadta és volt, hogy fogai közé kapta. A bolt csak álmosan elnyújtózott körülötte és ásított egyet, ő pedig lehunyta a szemét, hallgatva, hogyan szuszognak halkan a falak.
A vámpír hiába keresi tekintetét, ennek ellenére a gondolat eljut a fiúhoz. Az ijesztően vékony karok kissé ügyetlenül cepelik át a hokedlit a helyiségen, hogy Adam székétől nem messze tegye le - nem kell látnia, min munkálkodik és akadályozni sem akarja, mégis, a közelsége ritka kincs számára. Amint leül, fészkelődik egy kicsit, megpróbálva kényelmes pózt találni magának.Egyik térdét felhúzza és magához öleli, hogy azon pihentesse állát - ahogy haja arcába hull, békés, bár valahogy szomorú álomnak tűnik mozdulatlansága. Az ember szinte késztetést érez, hogy ellenőrizze, nem apró gömbök tartják-e össze tagjait, annyira olyan, mint egy elhagyott játék. Aztán megtörik dermedtsége, finoman, de ütemesen hintázik, mintha magát ringatná, valójában az idő lüktet bensőjében, Adam dallamával keveredve. Kint érzékeit simogató csönd, odabent halk zene - mi mást akarhatott volna ettől az éjjeltől? Egy kis darabja tovább sajgott, mert valahol a sötétben ott világított egy távoli pont, elérhetetlenül messze, akár a csillagok, de túl fáradt volt és túlságosan jólesett ez az átmeneti menedék. Egészen halkan dúdolni kezdett, hogy elűzze a gondolatait, amik éjszaka kínozták a leginkább, amikor a napközben tagjaiban összekuporodva alvó emlékek előmásztak rejtekeikből és Abel felé nyújtózott lénye.

Hajnal van, aludni kellene, de fények vannak odakinn és sötétség idebenn. Szúként perceg a lelkiismeret, s lassan elhallgat, mert fogytán az anyag, a lyukakon át peregnek eltékozolt napok lomha percei, s emlékek járatszerű útvesztőiben tévelyeg, bolyong az elme. Függönyök ráncába rejtőznek az álmok és várnak, bóbiskolva, hogy lábujjhegyen jöhessenek és párnámra telepedve, szárnyaikat összedörzsölve ciripelhessek. Néha csak egyetlen éjszaka az éltük, s én az is átvirrasztom - reggel az asztalról söpröm le tetemüket, amikor leoltom a lámpát.

Mit tegyek? Aludni kellene. De nem lehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Mennyi idő is telt el a kinevezése óta? Már maga sem tudta, annyira összemosódtak a napok, mióta fogva tartotta a kastély - valahol időközben elmúlt egy születésnapja, ami megmagyarázhatatlanul fájó, üres pontként maradt meg halványan emlékezetében. Sokszor megesett, hogy járőrözés után nem tért vissza a hálókörletbe, csak elaludt valamelyik csendes, elhagyatott zugában a kastélynak, hogy hajnaltájt kerüljön csak elő. Ha észre is vette bárki, nem tette szóvá, ő pedig ezekben a töredék órákban talált magának csalóka szabadságot, maréknyi magányt, amit nem zavartak meg mások. Ebben a csöndben hallotta először - éjjel, egészen halkan és távolról, mint a hegyeken túl tomboló vihar morajlását. Mielőtt azonban elérhetett volna a forrásig, mindannyiszor megzavarták vagy a hang elhallgatott, neki pedig csak a határtalan csalódottság maradt.  
Ezt a hangot követte most is, minden figyelmét a leheletfinom fonal megtalálása és megtartása kötötte le, megszokott echoja helyett csak kinyújtott keze segítette a tájékozódásban. Annyira hirtelen jött a hívás, hogy mindenét odahagyta, ágyából ugrott ki és szinte futva ereszkedett le a toronyból, hogy nehogy megint elszalassza ezt a furcsa tüneményt. Hiába siet, meg-megtorpant, hallgatózva, a keleti szárny felé tartva, egy alvajáró lépéseivel - vékony alvóruhájában, mezítláb, teljesen nesztelenül. Végül eltűnik az egyik ajtó mögött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az ajtó nehézkesen, nyikorogva engedett az apró kéz unszolásának és ugyanilyen lomhán és vonakodva zárult be Ru mögött. A fiú küszöbön túl megtorpant, az ajtófába kapaszkodva, míg inai megfeszültek a visszafogott izgalomtól. Odabent majdnem tökéletes sötétség fogadta, puhán magához ölelve és elrejtve, neki pedig kellett pár pillanat, hogy echozzon. Sosem járt ebben a teremben, bár a falhoz tolt padok arról árulkodtak, valaha órákat tarthattak itt, régóta használaton kívül állt és megmagyarázhatatlanul ridegnek tűnt - hűvös hiánya lengte be annak, ami egykor itt lehetett. De valami mégis itt maradt.
Akadt egy ablak, amin halovány derengés szűrődött be, delejes holdfény, amiben hópelyhekként kavarogtak a léptei nyomán felrebbenő porszemek - minden ízében remegett, mert egyszerre futott volna felé és el tőle. Érezte. Nem látta, de pontosan tudta, hol keresse, mert mint egy mágnes, ellenállhatatlanul vonzotta magához; ő pedig úgy ment, mintha kötélen egyensúlyozott volna a mélység felett.
Lélegzetét visszatartva félrerántotta a függönyt, mert látni akarta a homályban árnyéknak tetsző testet, mielőtt megérintette volna. A zongora vékony, szinte illúziószerű kontúrjai hullámoztak szeme előtt, s csak érintése alatt szilárdult meg. Ujjaira finom por ragadt, a hangszer viszont fenyegetően felmordult, felé kapva. Elrántotta a kezét, mint aki megégette magát, majd sokkal lassabban, óvatosabban újrapróbálta.
Meg akarta szelídíteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A világ megszűnt létezni. Csak a politúrozott fa simasága maradt, amin apró karcolásokat és kopott foltokat fedezett fel, ahogy leheletfinoman cirógatta, egész halkan, szinte zümmögve dúdolva közben. Hiába volt halott anyag, a mágia, mely átitatta, nemcsak megőrizte az erezet egykori finom, ősöreg lüktetését, de dobbanásait dallamok szőtték át, egész történetek, amik az évek során ivódtak rostjai közé. Gyönyörű volt, minden részletében, igézően szép és lelke volt, lelke, ami hallotta és értette őt. Hozzábújt, fülét a zongora oldalához tapasztva, mintha meg akarta volna ölelni a hozzá képest óriás hangszert, csillapítva magányát, enyhítve a húrjait mardosó elhagyatottságon, tovább zsongva neki a szavakat ölteni képtelen üzenetet, szólongatva és kérlelve őt. Mintha évek peregtek volna le, míg választ kapott és lassan felnyithatta a billentyűket védő falapot. Jóformán áhítattal simított végig az elefántcsont és ében lapocskákon, ahogy az őket fedő filcet - s vele együtt az azt leterítő gondoskodó kezek emlékét is - félresöpörte, hogy letelepedhessen a padra. Tétovázott, nem merve leütni egyetlen billentyűt sem, nehogy kivételezésnek hasson, csak cirógatta őket, míg végül elszánta magát és felreppent az első hang. Elég volt ez az egyetlen érintés, hogy elkapja a láz, sietősen levetette az ujjatlan pólóját takaró pizsama felsőt, félredobva, hogy hosszú ujja ne akadályozhassa.
Az apró kezek boszorkányos könnyedséggel játszottak, súlyos dallamot csalva elő az óriásból, ami meghajolt zenéje előtt, egybeolvadva vele. Ebben a pillanatban hangszer és zenész egyazon érzés alatt görnyedt meg, s az indulat elég volt, hogy Ruarc máskor rezzenéstelen alakja egész testében mozgásba lendüljön. Hiányzott belőle minden kötöttség, minden profizmusra valló elegancia és helyes tartás, ő túlcsordult és minden ízében mesélt, zenébe öntve magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Fogalma sem volt hívatlan vendégéről vagy az őt körülvevő világról - az ujjai hegyén át a zongorához láncolta magát, minden más elhalványult és elsikkadt, ahogy a dallam körülfonta. Azonban nem állt meg itt, tovább kavargott, megtöltve a teret és fogcsikorgatva kaparta a falakat, még többet akarva, többet egy álmatag, porízű levegőjű helyiségnél. Mintha kivágódtak volna az ablakok, a zene viharként söpört végig a termen, ahogy a felgyülemlett csend utat vágott magának. Ru szenvedéllyel játszott, korlátok és gondolkodás nélkül, tisztán érzésből, s ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor vonásai felengedtek - játékból emberré lett, hús-vér lénnyé. A dallam felkapta és úgy játszott vele, ahogy szél a falevéllel, míg jóformán szédült és nem kapott levegőt. A fiú itt, fekete és fehér csupasz kontrasztjai közt mutatta meg színeit, de nem egyenként, hanem örvénybe öntve mindet, szüntelen, szemfájdító kavargásban.
Minél tovább játszott, annál feszültebbnek, nyugtalanabbnak tűnt, mintha nem lett volna elég a tempó, a hangerő, a komplexitás - a dallam méreggé változott, mert kevés volt egyetlen pár kéz és a billentyűk egyre fagyosabbá váltak, csuszamlóssá lettek ujjai alatt. Játszani akart, de bármit is tett, botladozásnak érezte, s minél jobban akarta, annál inkább gyűlt benne a keserű elégtelenség. Nemnemnem, nem ez, és ez sem, nem ezt kereste... Az első hamis hanggal megtört a varázs és a zongora disszonáns fájdalomsikolyt hallatott, ahogy Ru mindkét kezével rácsapott, miszlikbe aprítva mindent. A csend vérzett, ahogy zihálva felugrott, ha már ellökni nem tudta magát a hangszertől. Remegő keze ökölbe szorult, mintha ütni készülne, mégsem mozdult.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nevet adtál nekem. Otthont adtál nekem. Temérdek időt, mérhetetlen tudásod cseppjeit, maradék érzéseid, dallamod és zenéd, a gondolataid közt fészkelő puha csendet, mosolyaid melegét, múltad nyirkos hűvösét és alvadt titkait. Te tanítottál játszani, ott ültél mellettem és megmutattad, hogyan mondjam el, amit másképp nem tudok - mindig, mindig egymásnak játszottunk.
Hol vagy, amikor szükségem van rád? Miért késlekedsz, amikor hívlak?

A pillanatok dermedten vánszorogtak, mígnem vontatott, nehéz mozdulattal arcára szorította kezeit, elnyújtott, néma sikolyt hallatva, amibe beleremegtek az ablaküvegek. Úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába és a fájdalom nem akart engedni, még akkor sem, amikor végre folyni kezdtek a könnyei. Nem maszatolták el eléggé a látását és ott volt előtte a sápadt, vörös szeplőkkel tele kézfej, mely négykezest játszott vele. Esetlenül kente el könnyeit, míg remegése erőt vett rajta és visszatottyant az előbbi helyére, összegörnyedve. Percek teltek el, mire felpillantott, üres tekintettel meredve a sötétbe, hogy lassú, tétova mozdulattal közelebb húzza a padot, ujjbegyeit bocsánatérően húzva végig a zongora szélén.*
- Sajnálom,-*szipogta halkan, fáradt rekedtséggel hangjában.*- Nem te tehetsz róla. Téged is...-*torkán akadt a szó, aminek súlya hirtelen rázuhant, s amit elméje automatikusan megpróbált kilökni.

Nem tudok enni, nem tudok aludni, fáj levegőt venni és a gondolataim dermedt félelemben toporognak, Rád várva. Mert ha megmoccannak, fel kell fognom a felfoghatatlant, meglátni az elefántot, ami azóta követ mindenhova, hogy magammal hordozom csak a fejemben létező ígéretedet - visszajössz értem.
Mert ha benned nem...ha neked nem...akkor ki..?

Zenét akart. Játszania kellett, elbújni a gondolatok elől. Újrakezdte, puhán és lassan, de a hangok közötti perctöredékek egyenetlenekké váltak - ez a dallam zaklatottan hullámzott, céltalanul futva tajtékként a fövenyre újra és újra, halkan jajongva őrölve mindazt, amit Ru érzett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A dallam hajladozott, attól függően, melyik érzelem ragadta épp magához az irányítást a benne tusakodók közül - kétségbeesést súroló kilátástalanság kifulladásig hajszolt rondója, gyásszal keveredő félelem nehéz, bénító ütései, elhagyatottság félénk hangjai, gyermekien tiszta bizalom utolsó halk reménytöredékei, fáradtság alig vonszolódó szólama, üresség furcsán csengő visszhangja... Egyetlen óriási kaleidoszkóppá álltak össze, ismétlődések nélkül, vég nélkül ömölve elő ujjaiból, amik csak ontották a felhalmozódott, alaktalan gondolatokat magukból. Nem és nem akartak fogyatkozni, sőt, mintha egyre több torlódott volna fel, ahogy az egymásnak feszülő indulatok lassan emlékei felé nyújtóztak és belemélyesztették karmaikat, hogy szétcincáljanak mindent, ami volt.

Egy részem végig sejtette. Tudta. Búcsú nélkül hagytál el, a lehető legfájdalmasabban tépve ki magad lényemből - hogyan lehet úgy élni, hogy egy reggel arra ébredsz, valaki sebészi pontossággal kimetszette a szíved? Egy lyuk van a helyén, melyen keresztül tovább szivárog időm, homokkal töltve az űrt, mely csak nyeli és nyeli.
Kietlen sivataggá tettél odabent.
Elvetted azt, amitől az ég határtalanul kék, amitől a csend édes és a sötétség bársonypuha, hangod nyári esőillatát, hópehely érintéseidet, melyek hűvösen olvadtak bőrömre és melyek közt sosem akadt két egyforma. Magaddal vitted a nevem, melyet többet nem mond ki senki, mert sosem lesz ugyanolyan a hangja, nem ugyanazt jelenti majd.
Elárultál - és egy szívdobbanás alatt visszafogadnálak, ha lenne rá módom.

A mellé csendben leereszkedőt nem is érzékeli, a sírás és a zene markukban tartják, azonban az érintést annál inkább - amilyen könnyed és óvatos, annyira durvának hat, mert Ru úgy ugrik fel, mintha lökték volna, maga elé kapva kezeit. A pad azonban a másik súlyának köszönhetően nem mozdul odébb és nekiütközve elveszti egyensúlyát, esés közben akaratlan is letenyerelve a billentyűket, fájdalmas jajduláshoz hasonló hangot erőszakolva ki a zongorából, amit puffanás követ, ahogy átesik az ülésen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A várt esés késett, helyette rántás, reccsenés következett, majd hirtelen egyensúlyba billent a világ. Nem kellett kinyitnia a szemét, már az illatáról felismerte, elvégre hónapjai voltak, hogy emlékezetébe véshesse. A félelem megbénította, nem kapálózott és egy hang sem hagyta el az ajkát. Bár Sebastian átlagos magasságú és karcsú volt, Ru eltörpült mellette, csontjai pedig már-már hivalkodóan mutatták magukat, ahogy vékony tagjai megfeszültek és finoman remegtek.

Túl közel - a szavak rémülten vergődtek odabent, míg érzékeimet egyetlen pillanat is túl sok részlettel halmozta el. Valahol a torkom mélyén megfulladt egy kiáltás, amint a karok, mintha csak játék lennék, elkaptak és tartottak. Nem tudtam kivenni a szavakat, teljesen összemosódtak, pedig a könnyeknek csak a látásomat kellett volna elhomályosítania; mégsem szűrődött át több a hang tónusainál. Miért értél hozzám? Miért kaptál utánam? Most a kezeid közt fogok darabjaimra hullani és ha akarnál, se tudnál összetartani.

A karcsú ujjak öntudatlan martak a pulóver puha anyagába, de csak a kétségbeesés adott nekik erőt - amint elengedték, Rut nem tartották meg többé térdei és mintha lassított felvételt vagy tollpelyhet figyelt volna az ember, lerogyott. Mintha minden élet elhagyta volna a tagjait, egyszerre tényleg olyan ernyedté vált, mint egy rongybaba. Légzése szabálytalanná, sekély kortyokban kapdosta a levegőt és ha a sötétben látni lehetett volna az arcát, furcsán torz vonásai fájdalomról árulkodtak volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hallottam. Nem akartam hallani, de túlságosan fájt, nem tudtam máshova hangolni, elbújni előle. Semmi sem volt a helyén - a hang, a kéz meleg, ahogy ujjaimat a szíve fölé húzta, a zaklatott vergődés odabenn, a mellkas szabályos emelkedése és süllyedése... Minden, minden torzképe annak, amire vágytam, amire szükségem lett volna.
Igazságtalan voltam. Ez a kéz segíteni akart, tartani és adni, míg a vörös szeplős ujjak egy újabb darabot szaggattak ki belőlem, mégis az Abel örökké fagyos érintései hagyta jégvirágokat sirattam. Csöndjét, mely úgy burkolt be, óvón, mint felhő a mögé rejtőző Holdat, ködpuhán és sejtelmesen. Dallamát, mely álomba ringatott és gyöngéden kitörölte éjszakánk maradékát szememből. Nem az bántott, hogy él, hanem hogy semmi, de semmi közös nem volt bennük, egyetlen morzsányi illúziót sem hagyott nekem.

Felsírt, furcsán levegőtlen szűkölést hallatva, mint a kutyakölyök, amibe belerúgtak. Meg sem próbált elhúzódni, bár lehet, hogy egyszerűen nem maradt rá ereje. Egyébként is, hova futhatott volna? Mit mondhatott volna? Ellenállás nélkül hagyja, hogy tegyenek vele, amit akarnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A mozdulat idegenszerű volt - nem neki szánták, mégis megőrzött valamennyit biztonságot adó melegéből. Mint egy idegen cipője, törte és nem illett rá igazán, de a ringatás valahogy feledtette vele, mert a ritmusa ugyanaz volt, mint ami benne is lüktetett. Különös, furcsa dolog, hogyan csillapította néhány végtelenül egyszerű mozdulat,legalább annyira, hogy újra használni bírja erejét. Kizárt minden hangot, az utolsó neszig száműzte őket, befelé fordulva és lassan ringott tovább, mint a falevél, amit aláhulló vízcseppek táncoltatnak a felszínen. A légzése szabályossá vált, bár továbbra is sekély maradt és kapkodó - egy újabb érzéshullám homokba rótt vonalakként mosta volna el mindezt, nyomtalanul és újra fulladozásra kényszerítve.

Lorelai látta minden bizonnyal a legtöbbet a kastélyból, aminek gondolata a legtöbb diákot libabőrös borzongással lepné meg, Rut azonban a legkevésbé sem zavarta a nő sokszor durvaságot súroló nyers szókimondása. Kapcsolatuk formális és távolságtartó volt, annak ellenére is, hogy érezte sajnálattal teli pillantásait, amikor a javasasszony azt hitte, alszik vagy épp nem figyel. Beszélgetéseik viszont meggyőzték róla, hogy érzelmei nem homályosítják el józan ítéletét és épp ezért merte rábízni magát, ahányszor megsérült vagy rosszul lett. A vele és a gyengélkedővel kapcsolatos emlékek egyfajta különös nyugalmat sugároztak, mert a paravánok közt lappangó csend gyógyír volt ricsajtól sajgó, elcsigázott lelkének, az első pillanattól. Egyedül a szagát nem állhatta, a fertőtlenítők jellegzetes szúrósságát, ami a számtalan bájital és gyógynövény esszenciájával keveredett.
Mindez azonban csak elméjének egy hátsó, apró zugában fogalmazódott gondolattá, észrevétlenül meglapulva temérdek másik alatt. Ami sokkal inkább lekötötte, az a váratlanul felcsendülő dallam volt - megesküdött volna, hogy még sosem hallotta, mégis ismerősnek tűnt. Kristálytisztán ki tudta venni, minden hangját, minden apró részletét... Fegyelmezett, de béklyóik feszegető indulatok hajszolták egymást, jól leplezett szenvedélyek, melyek szinte sosem buktak felszínre, alig súrolva azt. Amit most felfedezett, olyannak tetszett, mint a Hold arca, az a másik, sötét, sosem mutatott orca, amit alig egy-két ember láthatott az idők során. Hegek szabdalták, nem kevés és nem kis sebek nyomai, s egy töredék pillanatig mintha egy tükörlabirintuson sétál volna keresztül, amint félresimított egy réteget, hogy a szitáló por alatt megérezte a lüktetést, ami a dallam szívét jelentette. Sosem járt még ilyen mélyen, egy kivétellel, s olyan óvatosan érintette, mintha szappanbuborékot akarna simogatni.
Furcsa, hogy nemcsak gondolatai, de keze is mozdult, Sebastain arcát érintve és kutatva. Talán segített benne a nehezen, ám különösebb ellenállás nélkül lenyelt bájital, talán az tehetett róla, hogy a karcsú ujjak kisvártatva elszakadtak a másik vonásaitól, hogy a kézzel együtt ernyedten hulljanak Ru ölébe. A szer gyorsan hatott, azonban nem ennyire legyengült szervezetnek volt szánva eredetileg és nagyobbat ütött a kelleténél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az évek alatt hozzászokott, hogy a teste néha elárulja - semennyi bájital vagy óvatosság sem kímélhette meg tőle, hogy rendszeresen ágynak döntse a lázas megfázás vagy egy mások által könnyen lerázott nyavalya. Az utóbbi időben azonban érezte, hogy valami megváltozott, s bár elkezdte a szükséges köröket, sosem jutott el a problémák gyökeréig. Később rá is felejtett, mert a tünetek jöttek-mentek, az élete pedig szintén folyt tovább medrében.
Aztán jött az az éjszaka. Haagen. Tobias eltűnése. A döntés, amiről akkor még nem tudott. A történtek egy részére nem emlékezett, hogy Martin miatt vagy csak lelke zárkózott el ösztönszerűen az elviselhetetlen érzésektől, nem tudta. De amint csillapodni látszottak volna a dolgok, elkezdett belázasodni - nem szokatlan, hogy stressz után lebetegedjen, hát a fejfájásnak sem szentelt elsőre figyelmet. Aztán az ízületei is sajogni kezdtek, s egyszerre nehezen, majd egyre kevésbé kapott levegőt. Megrémült, amikor az ujjbegyei alig bírták kitapintani a jeleket, miközben Anának akart írni. Igen, írni akart, de utána?
Az emlékei homályosak - valószínűleg leszedálhatták, mert nehezen tisztul, álom és ébrenlét határán lebeg, ahol kezdenek beszűrődni tudatába a hangok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hol vagyok? A terem idegenségében fuldoklom; a hangok és visszhangok háborgó hullámai dobálnak, szagok tolulnak orromba és ízeket nyelek, mielőtt megállhatnám. És a köd! Minden sűrű ködben úszik, a kezemmel is ködöt merek, ahogy próbálok valami kapaszkodó után kapni, minden mozdulat lassú, elmosódó. Hogy kerültem ide? Olyan, mint egy álom, de az álmok nem fájnak ennyire.

Kívülről leginkább koordinálatlan, vontatott mozdulatok láthatóak, mert Ruarc nem próbál látni, a szemei nem pattannak ki vagy nyílnak fel lassan, s vajmi kevés mimika bírja átverekedni magát a kábaságon. Elővigyázatosságból halkítóbűbájt is szórtak rá, nehogy dezorientáltan kárt tegyen bárkiben - hiába tátog, csak valamiféle rekedt, nyüszítésszerű hagyja el a torkát. Odakap kezével, sekélyen, kapkodva lélegzik. Megpróbálja visszatartani a zihálást, hogy hallgatózzon, fejét körbeforgatva. Egy biztos, a feszültség a vonásaiban és ujjainak görcsös ereje, amivel rámar az ágy szélére, összetéveszthetetlen félelem. Majdnem lelöki az öléből a plüsst, amit az egyetlen eddig itt járt hozzátartozó hozott be, pár másik aprósággal együtt - a bolyhos anyag az első, amire igazán fókuszálni tud. Végigtapogatja csőrét, farkát, úszóhártyás lábait, aztán előregörnyedve beletemeti az arcát az állatka hasába. Otthon-illata van. De Tobi nincs itt.
Amint elhallgat a fuvola, nem reagál azonnal, azonban minden felé tett lépésre, mozdulatra megrezzen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az, hogy a nő visszaül, némiképp megnyugtatja - tartása enged egy árnyalatnyit, s ahogy telik az idő csendesen, leengedi a plüsst az ölébe, majd légzéséből is kikopik a kapkodó ijedtség. Fejét lassan körbeforgatja, nyelvével csettegve párat, s arca helyett fülét fordítja a nagyobb tárgyak - függöny, szekrény, asztalka vagy maga Frida - felé. Félig ülő helyzetében jellegzetes hintázása helyett csak ujjait hajlítja be és nyújtja ki ritmikusan, mintha láthatatlan labdát vagy billentyűket nyomkodna.
Az udvariasság és Ruarc - mint azzal a Minisztérium dolgozóinak java már szembesült - összeférhetetlenek. Az egész üres formalitásra csak elhúzza a száját, a bűbájtól néma vicsorral reagálva. Most először fordul figyelme úgy istenigazából a nő irányába, bámulás helyett hallgatózva, gondolatok, vagy legalább néhány foszlánnyi felszínes dallam után.
A fejmozgása bizonytalan ingás. A főváros? De Anát próbálta elérni. Ösztönösen nem akar visszamenni emlékei közt oda, ahol elvesztette a fonalat, hát másfelé kanyarodnak gondolatai. Hol van a telefonja? Baljával a plüsst szorítva, jobb kezével kezd tapogatózni, valamiféle polc vagy éjjeliszekrény után, hátha megleli az eszközt. Az ízületei még mindig nehézkesen engedelmeskednek, bár már nem érzi magát lázasnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az Ispotály a legkevésbé kedvelt helyei egyike - a szagok, a hangok, az emberek érzései és gondolatai egyaránt túltelítik. Minél tovább időzik, annál nehezebb minden mozdulat, annál inkább olyan, mintha egyre emelkedő vízben kellene gázolnia. Előbb csak a bokáját nyaldossa, amíg az orvos beszél hozzá, tárgyilagos, talán együttérzőnek szánt hangon. Megpróbál mindent kizárni, s a világ benyomásokra töredezik. Legalább ennyi kontrollja marad, amint a nővér mellé lép és belekarol, hogy az egyre szűkebbnek ható folyosón vezesse. Idegenkedik, de beletörődött, hogy nem Ana, még csak nem is Frida. Hallja Sebbyt felpattanni, majd visszaülni, s nem nyúl ki felé. Valahova befelé próbál figyelni, csak a durva szövésű anyagra ujjai alatt, a padló egyenetlenségeire, a lépéseket számolgatva.
A vérvétel gyors, fájdalommentes; a diagnosztikai varázslatok kellemetlen, tolakvó érzése elől viszont nincs hova rejtőznie. A cipőben ujjai nyugtalanul mozognak, míg visszafogja hintázását, s görcsösen kapaszkodik a szék karfájába.  

Mire végeznek, a víz már a derekáig ér, sőt, a mellkasát verdesi, mert amint visszakísérik, a mélyebb lélegzetvételek fájnak. Le kell ülnie, legalább egy kis időre, hogy erőt gyűjtsön. A nővér távozásával realizálja, hogy van itt még valaki, s lassú mozdulattal Ricsi felé fordítja feje oldalát. Az ő aggodalma sokkal tompább, elviselhetőbb, még a falatnyi bűntudattal együtt is.
- Nem zavar,- von vállat a gondolatokra, a hangjában fáradt rekedtséggel. Sebby irányába tapogatózik, mert nála van a magukkal hozott víz. - Nem gyógyítható,- fűzi aztán hozzá, néhány korttyal később, Sebby oldalának dőlve. Az ismerős illatba fúrja arcát, elbújva a fények elől, s a gondolatok helyett a dallamáig süllyed. Meg kell nyugodnia, hogy hazamehessenek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Szomorúság, harag, óvatoskodás. Most épp túl elcsigázottnak érzem magam, hogy vitába szálljak bármelyikükkel, hogy elmondjam, nem akarom, hogy két lábon járó emlékezetőt lássanak bennem, mikor semmi se változott. A testem nem jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz, egyszerűen csak ilyen.

Sebby illata, jelenléte megnyugtatja - amint vállai emelkednek és süllyednek a másik karja alatt, minta egy kicsit könnyebben lélegezne. Halk, szánalmas kis nyüsszenést hallat, amit javarészt elnyel a másik ruhája. Legszívesebben valahova a bőre alá mászna be, hogy teljesen elrejtőzzön a többi inger elől - úgy képzeli, ott is ugyanaz a békés, vöröses derengés és békesség ölelné, mint néha álmaiban.
A félig hozzá intézett kérdést nem hallja, csak annak visszhangját a szőke gondolatai közt, s szinte automatikusan nyúl fel, hogy megcirógassa annak torkát, csitító, puha mozdulattal futtatva rajta végig ujjait. Az, hogy Ru megbékélt - már ha megbékélés valami, amit egész életedben tudsz - a betegség által kimért idővel, nem feltétlenül tette könnyebbé mindezt. De átölelték és lassú, mély szusszanással dörgölte homlokát Sebbyhez, mérlegelve a választ. Aztán mégse neki felel elsőre.
- Keress meg... máskor. Otthon,- Ricsihez beszél, bár erről sem tartása, sem arca nem árulkodik, de ki máshoz intézne szavakat? Egy nagy levegővel eltolja magát, kiegyenesedve ültében, aztán vaktában kinyúl, amíg karja neki nem ütközik az állva maradt férfiének. Megkapaszkodhasson ruhájának ujjában, szórakozottan gyűrögetve kicsit. - Csak szólj előtte.- A kérés valahogy kijelentés-forma elvárás, de ennél nyíltabb invitációra nem futja tőle. Egy pillanattal később elengedi az anyagot, megborzongva, amint a fáradtság fázóssága kezdi utolérni.
Menjünk, fog Sebby karjára, Sherlock és takarók puhasága után vágyakozva.  Egyedül áll fel, de kifelé menet elfogadja, hogy vezetik, összehúzva magát, amíg ki nem érnek az ajtón, a szabad levegőre.