Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Nővérkém karácsonyi hangulat | teázásokba' | let's talk this throughSötét pulóverem ujjával dörzsölöm meg a levegőben terjengő füstölőszagtól irritált orromat, miközben az itallapot kezdem böngészni. Zöldeskék szemeimmel körbetekintek a helyiségben, és elégedetten állapítom meg, hogy nem sokan vannak itt ratjuk kívül. Régi klasszikus slágerek szólnak a háttérben, amikre akaratlanul is meg-megmozdul a jobb lábam, amit bal térdemen pihentetek. Kényelmesen hátra szeretnék dőlni a fotelpárnán, de majdnem hanyatt esek, amit remélem, hogy nem vett észre senki sem, ezért inkább megigazítom magam, és ismét belemerülök az ital kínálatba. Fel-felnézek mögüle nővéremre, aki hasonlóan tesz, mint én. Nem is tudom, hogy melyikünk jobban socially awkward. Versenyezhetnénk. Mindkettőnknek megvan a maga stílusa, azt meg kell hagyni, bár nem is igazán lehet összehasonlítani a kettőt. S így, hogy egy ideje nem nagyon beszélgettünk mélyebben, érezhető rajtam, hogy nem is igazán tudom, hogyan kezdjem el a beszélgetést. Mókusszerű, hatalmas fogaimmal ajkamba harapok, és egy fintor-mosollyal testvéremre emelem tekintetemet. - Zöld vagy fekete? - bökök a teákra. Tudom, hogy jobbat is tudnék kérdezni, de nem szeretnék azonnal belekérdezni semmibe sem. Apuval beszéltem ma, és nem is mertem neki elmondani, hogy ma találkozunk Gerdával. Amióta megtörtént... a dolog... azóta valami megváltozott. Próbálom elnyomni a történteket, de minél kevesebbet beszélek, annál több minden gyűlik össze bennem, ami nem kifejezetten jó. De attól jobb, mintha átváltoznék valaki olyanná, aki soha nem szeretnék lenni. Nagyot nyelek. Mosolyt varázsolok az arcomra, és az asztalra helyezem az itallapot. Legyintek. - Nem lényeges, felejtsd el - mosolyom kedves, szemeim szeretettől csillognak. - Úgy örülök, hogy kiléptél mára a házból - engedek meg egy újabb gyengéd mosolyt, és kezemet elindítom a nővérem keze felé. - Hiányoztál.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Nővérkém karácsonyi hangulat | teázásokba' | let's talk this throughHosszú, kissé megtört körmökkel díszített jobb ujjacskámmal helyezek egy kósza tincset a fülem mögé. Egyértelmű jele a zavaromnak, ami szinte érthetetlen, hiszen végre Vele vagyok. Furcsa érzések kavarognak bennem. Négy év nagyon sok idő. Igen, nagyon sok. És attól triplán annyinak tűnik, hogy a legfontosabb ember hiányától kellett ez idő alatt szenvedned. Évtizedeknek érzem, amíg bal kezem el nem éri az övét, ám amikor ez megtörténik széles mosoly terül szét szeplős arcomon. Kékes szemeim az ő tekintete után kezdenek kutakodni, de nem is telik olyan sok időbe, hogy találkozzunk lélektükör-ügyileg is. Látom benne, hogy őszinte az öröme, és most már nem a rettegéstől begubózott szemeket látom. A bőrömből ugranék ki jelenleg. - Tudom, tudom - mondom a lehető legmegértőbb hangon, és kettőt simítok nővérem kézfején. Eközben tekintetemmel el sem engedem az övét. Amikor legutóbb találkoztunk, akkor minden sokkal másabb volt, sokkal szürreálisabb. Mint az elmúlt években általában. Egyedül voltam, mint a kisujjam. Olykor Milánnal próbáltam hosszabban beszélgetni, de arra is rányomta a bélyegét a tudatlanságomból fakadó tinédzser agresszió. Hiszen én nem sok mindent tudok a történtekről. Hogy mégis mi történt a B-napon. Bátyusom is biztosan védeni akart, s neki is megvolt a maga terhe, de én mint legkisebb testvér kimaradtam mindenből. - Hogy vagy mostanság? - teszem fel végül a legszemélytelenebb kérdést. Nem akarok belekérdezni abba, hogyan is van férje halála után ennyi idővel, milyen nehéz neki vagy éppenséggel hogyan is történt az egész. Ekkor jelenik meg mellettünk a göndör hajú pincér fiú, amire azonnal eláll a lélegzetem. Vöröslő, dús ajkaimat beharapom, és lesütöttt szemmel nézek fel nővéremre. Arcomra frusztrált fintor kerül, s hirtelen nem lehet eldönteni, hogy szimplán bunkó vagyok vagy ennyire megerőltető mindennemű szociális interakció. - Helló - motyogom, amikor ránk köszön. Fel szeretné venni a rendelésünket. - Ühm - megköszörülöm a torkom, és a zöld teára bökök vékonyka ujjammal. - Kettőt kérünk szépen - hangom zavart, hangerőm szinte a suttogás szintjét súrolja. Egy pillanatra nézek fel a pincér fiúra, aki bátorítóan rám mosolyog, mire én azonnal az itallapra rántom tekintemet, és várom, hogy magunkra hagyjon bennünket.
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Bátyus a sárga kabát felavatásaNem szeretem a telet. Ez nem meglepő, mert a négy évszakból hármat igen csúnyán lenézek. Egyedül az őszben találtam meg magam, mert abban van valami olyan, ami mellett nem tud csak úgy elmenni az ember. A sárguló levelek illata, a már költözésben lévő madarak búcsúéneke és persze az eső. Imádom az esőt, imádok elázni. Szememet pár pillanatra lehunyva képzelem el, hogy milyen csúcs lenne, ha nem tél lenne, ám ekkor egy nagyot koppanok. Egy hangos, dühös „aú” hagyja el dús ajkaimat, miközben homlokomhoz kapok sárkánybőrkesztyűs jobb kezemmel. Akkurátusan emelem meg barna hajkoronámat, hogy szembesüljek támadómmal, ami nem más, mint egy villanypózna. Vetek felé egy bosszús pillantást, majd fintorogva kikerülöm, és egyenesen a tér közepén lévő szökőkúthoz sietek. Megállok. Jobb lábamat a ballal keresztezve, kesztyűmet sárga kabátom zsebébe gyűrve. Előveszem telefonomat, és klasszikust idézve írom meg az üzenetet bátyámnak, miszerint „Legyél szombaton ötkor a szökőkútnál”. Természetesen már beszéltünk előzetesen arról, hogy ma találkozunk, csak kivételesen én érkeztem hamarabb. És egy mindig jó internet meme után már a szűrt napfénybe mosolyogva várom testvéremet, hogy megérkezzen. Olykor-olykor hozzáérek kobakomhoz, hiszen érzem, hogy a nagy koppanás következtében elkezdett feldagadni a homlokom. Remélem, hogy holnapra lelohad. Akkor lesz az iskolában az éves fotózás. Nem szeretnék unikornisként virítani rajta.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Angelica Az összeesküvés-gyártó | say hello to my face, thank you Esküszöm, hogy nem szoktam lopni. Tényleg nem. Soha nem volt rá szükségem, ahogyan most sem volt, de figyelmetlen voltam. Ezért pedig nagyon csúnyán megüthetem a bokámat. Hiszen nem elég, hogy automatikusan a táskámba tettem az órai fiolakészletet, még a kastélyból is kivittem. Csapzott hajjal rohanok végig az alagsor folyosóján. A jéghideg, nyirkos levegő egészen a tüdőmig hatol, érzem, ahogyan belsőszerveim elfagynak, s már az orromat is egy apróbb mozdulattal le lehetne törni arcomról, olyan mértékben fagyott jégcsappá. Kissé jobbra húz felsőtestem, mintha én magam lennék a notre dame-i toronyőr. Ez nem csoda, elvégre olyan nehéz oldaltáskám, hogyha röfögne azt hihetné az ember, hogy malacot loptam valahonnan. Veszek egy erős jobbost a következő lehetőségnél, és már lassan el is érem a labort, amikor néhány rellonos diák nagyokat kacarászva elsétál mellettem. Nem is törődnek velem. Miért is tennék? Nem ismernek. Ahogyan én sem ismerem őket. Természetesen arcomat takarva fordulok a hideget ontó falak irányába, hogy még esélyük sem legyen felismerni. Ujjaim közül nézek ki, mintha egy ijesztőbb filmet néznék, és nagyot sóhajtva megállapíthatom, hogy jelenleg egyedül tartózkodok a folyosón. A labor ajtaját elérve, ujjaimat a jéghideg, girbegurba kilincsre fonom, és óvatosan benyitok. Szombat késő délután van. Ilyenkor biztosan nincsen óra. Éééés így is lesz. Attól félve, hogy nem marad több levegő a tüdőmben, csak egy apróbb, megkönnyebbült sóhajka hagyja el vastag ajkaimat. Amikbe bele is harapok, majd a szertár felé veszem az irányt. Lépteim akkurátusak, óvatosak. Nagyon szégyellem magam, hogy akaratomon kívül megloptam egy napra az iskolát, de… már nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét. Hacsaaaak. Nem, nem. Csak rosszabbá tenném a helyzetet, ha ellopnám az egyik negyedéves csaj időnyerőjét. Valamelyik nap láttam a nyakában lógni. Egészen biztosan az volt. A szertár ajtajában megállok, és kutakodni kezdek súlyos táskámban.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Angelica Az összeesküvés-gyártó | say hello to my face, thank you Mi sem természetesebb, mint az, hogy ilyenkor nem találod, amit keresel. Pedig nem egy aprócska darabról beszélünk. Nyelvemet kidugom a megfelelő koncentráció érdekében, és hol jobbra, hol balra tekintek. Még mindig egyedül vagyok, és szeretném, ha ez így is maradna addig, amíg meg nem szabadulok a bűntény bizonyítékától. Halk, gyenge „aú” hagyja el ajkaimat, amikor valami élesebb tárgy miatt kirántom kezemet a táskából. Szájba kapom, akár egy kiskölyök, nyelvemmel megérintem a sértettnek érzékelt részt. Nem érzem a vasas ízt, így feltételezem, hogy nem vágta el a titokzatos valami a táskában. Így arcom elé húzom a kezem, és az ujjat megvizsgálva megállapíthatom; sértetlen. Folytathatom a keresést, immáron óvatosabban. - Merlinre – nyögöm mély hangomon, amikor ismét a szívemhez kell kapnom, hiszen mégsem vagyok egyedül. Nyelek egyet, s villámgyorsan visszahajtom oldaltáskám tetejét, hogy ne láthassa, mi bújik meg benne. Akárki is legyen az. A hang irányába fordulok. Hisz’ ez a lány felettem jár egy évvel. Angelica, igen. - Babett – biccentek felé viszont-bemutatkozva. Kékeszöld szemeim a pálcát markoló kézre csúsznak alig láthatóan, fejem mit sem mozdul. A terepet felmérve, és hatalmasat nyelve engedek meg egy erőltetett mosolyt, s vállat vonok. – Gyanúst? – kérdezek vissza bájos, ám zavart mosolyommal. – Semmit – hiszen éppen, hogy én vagyok a gyanús a nagy táskámmal, és a szertárhoz való közeledésemmel. - Jó a sisakja, Asszonyom – próbálok mókázni, és hivatalosan megszólítani őt, miközben megjátszott katonássággal tisztelgek egyet. – Milyen játék ez? – lépek hozzá és hajolok közelebb, miközben mindezt már suttogva kérdezem meg, mintha csupán zárójelben kérdezném a játék közben. Nem szeretném elrontani a játékát.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Nővérkém karácsonyi hangulat | teázásokba' | let's talk this throughVannak dolgok, amiket nem nő ki egyik pillanatról a másikra az ember. Az én esetemben ez az idegenekkel való problémás kommunikáció maradt meg gyerekkoromból. Mindig anyum, Gerda vagy Milán mögé bújtam, hogyha meg kellett jelenni valahol. Nem mondanám magam félősnek, de távolságtartónak egyértelműen igen. Ezért is várom ennyire, hogy a felszolgáló fiú mihamarabb elhúzza a csíkot. Láttam a szemében, hogy olyan beszélgetősebb fajta, amiből köszönöm szépen, nem kérek; amúgy is Gerdával vagyok, szóval „fuck off”. Zöldeskék szemeimmel hunyorogva figyelem az elhaladó alakot, majd ismét nővérem szemeiben találnak otthonra. Amikor kérdésével felhívja a figyelmemet arra, hogy ez mégis mennyire cringy volt, kislányosan felnevetek, szabad kezemmel pedig a nevetéstől kivillanó, rendezett fogsorom elé kapok. Közben serényen, nemlegesen csóválom a fejem. Tény, hogy nagy szükségem lenne egy kis noszogatásra, ami régebben nővéremtől kaptam. Azonban az utóbbi időben nem lehetett volna eldönteni, hogy mégis ki bátorítana kit. Jobban van. Megkönnyebbülten engedem ki a forró levegőt tüdőmből, és újabbat simítok kézfején. A tekintete mindig megnyugtat, éppúgy ahogyan a jelenléte. De mégis bujkál valami Gerda betűi, szavai és mondatai között. Nem tudom megmondani, hogy mi lehet az, ami egy kicsit idegesebbé tesz, így járatni kezdem jobb lábamat az asztal alatt. Vastag ajkaimat összeszorítom, és próbálok arra koncentrálni, amit mond nekem. - Gerda… - kezdek bele halkan és komolyan. – Mit szeretnél mondani? – érzem, hogy a felvezető után valami eddig soha nem hallott sztori következik, és ettől rám tör a pánik. Szemeim kitágulnak, lélegzetvételről lélegzetvételre gyorsabban kezd verni a szívem, míg a lábam egyre szaporábban kezd rángani az asztalka alatt. Ekkor elhangzik a név. A név, amit még éltében is gyűlöltem hallani, nem még halála után. A halálhíre talán még nyugtatóan is hatott rám, kövezzen meg bárki érte. - A köcsög! – bukik ki belőlem hangosan véleményem. S ezzel együttesen elengedem nővérem kezét, és még a puffból is felpattanok. Kezeim idegesen meg-megránganak testem mellett az idegességtől, szemeim szikrákat szórnak. Mindig is tudtam, hogy azzal a féreggel csak a baj lehet, de Gerda úgy szerette őt. Végül körbe tekintek, s meglátom a rám meredő szempárokat. Halkan elnézést kérek, majd lassan visszahuppanok a helyemre. Szájam szegletében undorodó fintor jelenik meg. Igen, Boldizsár; neked címezve a Túlvilágra. Ismét testvérem kezére fogok, nehogy magára vegye a viselkedésem. - Aznap is megütött, igaz? – ekkor hirtelen megjelenik fölöttünk a srác, akire mérek egy „takarodj innen” pillantást köszönetképpen, és visszafordulok testvérem felé, tekintetét mohón keresve. – Nekem elmondhatod. Nekem elmondhatsz bármit. Hé… - fejemet mozgatva folytatom az eddig mindig megnyugtató barna szempár keresését. Mi történhetett?
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Angelica Az összeesküvés-gyártó | say hello to my face, thank you Teljes meggyőződésem, hogy ismételten kimaradtam valami Levitás programból, és Angelica éppen ebben vesz részt. Nem mondom, hogy szívesen részt vennék benne, elvégre – többek között – ezért is kerülöm a hirdetőfalat, de azért egyre jobban érdekel a dolog a sisakot és a lány érdekes szerepjátékát figyelve. Szemeim összeszűkülve vizsgálják háztársamat, hiszen egyértelmű, hogy valami mégsem oké itt. Vagy tényleg a színészi véna. Nem tudom. Mindeközben természetesen figyelek arra, hogy a táskám ne kerüljön a középpontba. Gyanúsnak tűnhetek? Kifejezetten. - Nem? – kérdezek vissza hitetlen hangon, fejemet oldalra döntve figyelem társamat. A következőkre viszont játékosan felnevetek, hiszen eléggé valószínűtlen, hogy ilyesfajta veszély fenyegetne bennünket a kastélyban. – Ne haragudj – mondom nevetés utáni orrhangon. – Nem akarlak megbántani, de biztosíthatlak afelől, hogy a kastély eléggé biztonságos – teljes bizonyossággal állíthatom. A kastély történetében egyszer sem szerepel olyan história, miszerint akárki vagy akárkik megtámadták, vagy bevettél volna ezt a hatalmas épületet. De mosolyomat teljesen eltüntetem, hiszen látom, hogy a másik teljesen komolyan beszél hozzám. - Mi? – bukik ki belőlem a királykisasszonyi kérdés, szemeim kidüllednek. Ekkor zavart mosolyt erőltetek arcomra, és meglepettséget játszva mutatok a táskára. – Ja, hogy ez? – legyintek csacskán. – Semmiség. Igazán semmiség – kezdek hátrálni, táskámat a hátam mögé nyomva. - Mit is mondtál? Támadás? Mesélj inkább erről – próbálok terelni. Közben a kínálásra nem is figyelek, csak óvatosan lépkedek hátrafelé.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Nővérkém a kis kerek asztalnál | teázásokba' | let's talk this throughAz, hogy ennyire kimaradtam az elmúlt időszak történéseiből furcsa érzéseket vált ki belőlem. Ugye én nagylányként gondolok magamra körülbelül tizenhárom éves korom óta. Legkisebb testvérgyermekként pedig nem bírom egyszerűen elfogadni, hogy valamit nem tudhatok, mert „még kicsi vagyok hozzá”. Tudom, tudom. Nagy hibám, hogy nem tudom fékezni az indulataimat, de idővel biztosan ez is javulni fog. A fülem zúgni kezd, és egy pillanatra mintha vesztettem volna a hallásomból; minden érthetetlen motyogássá válik, akárcsak a víz alatt. Nyelésem hangja üvegszilánkként karcolja meg halántékomat, de tekintetemmel nem engedem testvéremet. Indulatos vagyok. Persze. Akár egy kisnövésű kutya, aki nincsen kibékülve azzal, hogy százévesen is ő lesz a legkisebb a családja szemében. Védeni akarom mindegyikőjüket. Éreztetni akarom, hogy én erős vagyok és én leszek az, aki mindentől megóvja őket. És legfőképpen; az ilyen Boldizsár-féle barmok a legmesszebbre kerüljenek tőlünk. Fintorom még látványosabbá válik, amikor Gerda rám szól. Le kell nyelnem a következő szavakat, amiket neki hajítanék. Ő az egyetlen, akire nem szórok kígyót-békát azonnal, de látszik rajtam, hogy alig tudom megtartani magamnak a mondatot. A levegőt – a magamra erőltetett nyugalomtól függetlenül – szaporábban veszem. - Mmm – morgok egyet inkább a véleménynyilvánítás helyett, és gyermeki módon karba tett kézzel ülök néhány percig, mielőtt újra a kezekhez menekülnék biztonságért. Ekkor előrébb dőlök az asztalon, szinte felborítva a már kihűlő félben lévő zöldteákat. A bájos kis csészékkel nem foglalkozva kúszik előrébb felsőtestem, akárcsak kisgyermekként mesehallgatás közben. Azonban ez most nem mese. Ez a valóság. A rideg és nyálkás valóság, ami bekúszik bőröm alá. - Baseball ütő? Ez… – és itt ismét csitulásra intem saját magam. Elnyomott fintorom újra kiül az idegességtől pirospozsgás arcomra. Újabb kutya képpel élve; megéreztem már az első alkalommal, hogy ebből a férfiból csak baj lehet, semmi más. Látom magam előtt minden egyes szavát nővéremnek. A reccsenő ágak hangja hallójáratomba furakodik, s látványosan, testemet megrázva szalad végig a hideg hátamon. „Megöltem őt. Meggyilkoltam. Én tettem”, dobálja agyam a mondatokat random sorrendben a fejemben. Nem értem. Látszik rajtam, hogy nem jut el tudatomig, hogy mit is közölt velem az imént testvérem. S amikor reagálhatnék meglátom a remegő kezeket, amiket erősebben kezdek tartani ujjaim között. Zöldes szemeim az arcra kúsznak, ami most egy porcelánbaba színét kezdi magára húzni. - Gerda – suttogom, miközben szorongatni kezdem remegő kezeit. A mosdó ajtajára kúszik kissé kétségbeesett tekintetem. – Kérlek – állok fel, majd húzom fel őt is, hogy ne a nagyközönség előtt történjenek a továbbiak. Az sem baj, ha az ital elfogyasztása helyett inkább lelépünk innen, és máshol folytatjuk a beszélgetést. Finoman megpróbálom két lábra állítani a nővéremet, s elindulunk a mosdó irányába.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Nővérkém a teaház mosdójában | let's talk this throughGerda hagyja, hogy felsegítsem, és őt támogatva indulok meg a mosdó irányába. Érzem, ahogyan szűkül a tér, és mintha valami pánikszerű érzés elindulna gerincem mellett, azonban gondolatban megrázom magam, s arra kezdek koncentrálni, aki most igazán fontos; a nővéremre. Jéghideg kezét markolom, majd ahogyan elérjük a mosdó ajtaját, hirtelen elé lépek, és úgy tépem fel az ajtót, mint valami anyatigris. Testvérem után nyúlok azonnal, ám amikor meglátom, hogy mégis mi fog következni, szó nélkül, egy ösztönös ugrással szökkenek ki az útjából. Vékonyka ujjaimat szám elé kapom, zöldes szemeim pedig százsorosukra düllednek. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a tehetetlenség, így teszek egy suta lépést hátrálva. Hátsófelem egyenesen a mosdókagylónak dől, amitől azonnal vissza kell ugrálnom az előző pozíciómba, hiszen ahogyan a kagylónak dőltem azonnal vizes lett a nadrágom. Oda sem kapok, elvégre gyorsan kapcsol az agyam, és máris a fülke mellett termek. Tétován ácsorgok egy ideig, majd nagy levegőt veszek, és belépek nővérem mellé. - Megmaradsz? - érdeklődnék aggódó hangszínnel hogyléte iránt, ám folytatni nem tudom, mert éppen jönne be valaki, én pedig azonnal az ajtó mellett termek, hogy visszatarthassam azt. – Egy pillanat! – kiáltok a kinn állónak. Odalépek Gerda mögé, és rázárom addig az ajtót, amíg az ajtót ki nem nyitom, s sűrű bocsánatok közepette engedem be az ismeretlen lányt, aki furcsállóan tekint vizes nadrágomra, amire én csupán egy zavart vállrándítással válaszolok. Igen, tizenhét évesen ért egy óvodás baleset, ezért nem engedtelek be. Nem mindegy? Inkább megvárom, amíg bemegy az egyik fülkébe, én pedig gyorsan benyitok nővéremhez. A szívem szakad meg az összetört testvér látványától. Szemeimben egyszerre ott a végtelen szeretet és féltés, azonban a düh is kezd újra megtelepedni bennük. A háttérben halk lounge zene szól, s azt is hallom, ahogyan a lány, aki megszakította a beszélgetést kimegy a helyiségből. Így egy ideig ismét magunk maradtunk, habár az sem érdekelt volna, hogyha így kell végig beszélnünk az egészet. Végre elkezdtük. Megnyílik nekem. Az a legkevésbé sem számít, hogy ez most éppen a teaház mosdójában történik. Miközben mesél nekem mindenféle érzelem váltakozik karakteres vonásaim között. Krumpli orromat hol fintorra húzom, hol vaskos ajkaim elé kapok. S amikor ahhoz a részhez érünk, hogy Boldizsár még mindig a nővéremben él a fejemet kezdem csóválni. Biztosan nagyon nehéz ez, de akármennyire bele szeretném élni magam – szerencsémre – nem tudom. Pedig tényleg nagyon szeretném. Azonban a gyűlölet, amit az ex-férj iránt érzek, sokkal hatalmasabb, mint bármi amit ezen pillanatokban élek meg. - Jesszusom, Gerdus – suttogom halálsápadtan, ahogyan nővérem arcát figyelem. Azonban csak ezután jön a cifra rész. Erőszak, és szexuális témák. Nagyot nyelek. Sok mindent el tudok viselni sírás és szívszorító érzés nélkül. Azonban ez a téma az, amire egyelőre végképp nem tudom, hogyan kell reagálni. Remegő kezeim egy nyolcvanéves kezeit idézik, s azokat indítom meg nővérem felé, majd megragadom őt, és magamhoz szorítom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. - Téged – kezdek bele megértően, halkan. Szinte suttogva. – Téged az elemed megtett meg ettől az elme… - mélyet szippantok az olcsó illatosítószagból. – Megmentett Boldizsártól – engedem el ölelésemből, és nézek bele a szemeibe. – Nem tudom, hogy mi zajlik benned. Nem tudom, mert nem én éltem át ezeket… ezeket a… - itt érzem, ahogyan legörbül a szám, s minél jobban próbálom visszatartani a sírásomat, annál jobban kezd remegni az ajkam. És elérkezik a pont, amikor nem bírom tovább, és kitör belőlem a sírás. Nem akarom, de nem tudom visszatartani.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Nővérkém a teaház mosdójában | let's talk this throughMegkönnyebbülök, amint elkezdenek potyogni a könnyeim. Ez a fájdalmas sírás a beszélgetésünk eleje óta bujkál bennem valahol, és most végre előtörhet, így már nem a könnyek visszatartása feszít szét belülről. Most már az, hogy nem tudom abbahagyni. Eleinte csak a dundi cseppek hullnak végig pirospozsgás arcomon, majd keservesen felsírok, amikor már úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudom visszatartani az érzéseimet. Benne van a hihetetlen öröm, hogy ismét együtt vagyunk, de érezhető az a fájdalom is, amivel most megkarcolta a történet a szívemet. Nem tett Gerda semmi rosszat. Nagyon jól tette, hogy beavatott. Ettől még közelebb érzem magam hozzá, de azok, amik vele történtek egyszerűen felfoghatatlanok számomra. Bosszantó, hogy nem tudom kellő felnőttséggel átélni ezt, hanem a tizenhét éves fruska fejemmel csak bömbölni tudok rajta. Okosat szeretnék mondani. Valami olyat, ami megnyugtatja őt – habár tudom, hogy ez szinte teljességgel lehetetlen volna felnőttfejjel is. Bosszant, hogy nem tudom kifejezni magam. Csak a képek jelennek meg zöldjeim előtt; a sok történés, amiről Gerda beszélt eddig. A legcsúnyábbig. Összeszorítom a szemeimet, és ezzel próbálok megszabadulni a gondolatoktól. Legszívesebben üvöltenék. Nem gondoltam volna sohasem, hogy valami ennyire meg tud törni. Pedig részletességében nem is hallottam mindent… eléggé élénk a fantáziám. Kiszínezi nekem kellőképpen ahhoz, hogy ne tudjak egy ideig lélektépés nélkül aludni. Nem Gerda, ez nem a te hibád. Tudnom kellett. Tudnom kellett ezekről, hogy én is pontot tudjak tenni a dolgok végére fejben. Érzem, hogy valami furcsa az ölelésében, ám amikor a szemeibe nézek, mintha nyugtató bűbájt varázsoltak volna rám. Ő tette? Azt sem bánom; máris jobban érzem magam a bőrömben. Mélyet szippantok a levegőből, és engedem, hogy belehulljak a nővérem ölelésébe. Aztán migrénszerűn hasít a fejembe a felismerés; micsoda ez önző liba vagyok! Ez nem rólam szól. Nem arról, hogy én hogyan élem meg ezt. - Nem akarsz többet elbújni, ugye? – kérdem tizenkét éves énemet idéző hangszínnel, miközben vörös szemeimmel nem engedem testvérem tekintetét. – Na-nagyon sokszor attól féltem, hogy én tettem valamit, amiért eltávolodtál. De mekkora idióta voltam! – nevetek fel keservesen, hiszen ismét tanúbizonyságot nyerhetünk afelől, hogy mindig azt gondolom, minden rólam szól. Minden egyes szavával egyre beljebb vagyok a megnyugvás felé. Már csak aprókat szipogok, miközben elengedem őt, és farmernadrágom hátsó zsebébe nyúlnék egy zsebkendőért, de csak egy ázott pamacsot találok, így kislányosan pulóverem ujjába törlöm szemeimet, majd orromat. - Ho-hogy mi? – derül fel kisírt ábrázatom, amikor azt mondja, hogy van valaki, aki vigyáz rá. S abba belegondolni, hogy Boldizsár sem lesz már többet közöttünk egyenesen felemelő. Még egy-egy benn maradt könnycsepp pottyan ki szememből, de már valamivel mosolygósabb az ábrázatom. – Ki vigyáz rád? - most már hangom is boldogabban cseng. Ismét előbújt tinilányos érdeklődő tekintetem, miközben megvakargatom viszkető orromat. - Egy fiú?
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
itt és itt van még néhány, azt mindet neked adom, Kimcsi *-*
Zétény: ami a számban van az az enyém :> de a dobozból vegyél nyugodtan :3
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Angelica Az összeesküvés-gyártó | say hello to my face, thank you A pánik kezd rajtam eluralkodni. Nem akarom, hogy akárki is azt gondolja, hogy a Drinóczik már lopnak is. Volt elég felhajtás a család körül, nehogy az én lopásom legyen már a következő, amibe beleköthet akárki fia, lánya. Védelmezőn szorítom magam mellett a táskámat, majd lassan érzem, ahogyan az izmaim elernyednek, és végül hagyom a szütyőmet, hadd lógjon mellettem nyugodtan. Nem, félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok zavartalan. Inkább a nemértés látszik zöldeskék szemeimben, miközben egy lépést teszek Angelica felé. Sportcipőm nyifog egyet a terem padlózatán, ahogyan esetlenül csúszik előre azon, de így már közelebb kerülök háztársam felé. Eddig fenyegetően mesélt a támadásról és arról, hogy minket veszély fenyeget, erre hirtelen abbamarad mindez, és a sisakot hibáztatja. A sisakra nézek, majd fel a lányra. A lányra, majd le a sisakra. Ezt egy ideig értetlen ábrázattal játszom felváltva, majd a felismerés csillan meg szemeimben, miközben mókásan a homlokomra csapok. - A sisak – mutatok Angelica varázstárgyára. – Honnan szerezted? – fogalmazódik meg bennem a kérdés, miközben ismét táskámhoz nyúlok. S mivel ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, így elárulom neki, hogy én mit is keresek itt valójában. - Én meg bocsi, hogyha hülyén viselkedtem – kezdek bele jobb karomat vakargatva zavaromban. Közelebb lépek Angelicához, hogy suttogni tudjak neki. – Tegnap bájitaltanon automatikusan a táskámba pakoltam ezeket – nyitom ki táskámat, s mutatom meg a fiolakészletet. – Vissza kellene pakolnom a szertárba – bökök fejemmel az említett helyiség irányába. – Ne köpj be, kérlek – kérlelem őt. – Véletlen volt, vissza is hoztam – arcomra fintor ül ki. Tényleg nem volt szándékos.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
*nagy szemekkel hallgatja végig Henriket, majd figyeli a történéseket, mert ezzel officially megnyerte a tanár kiskedvence címet... ebbű' baj lesz*
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Ilián „mert anya azt mondta” | ahogyan Te látsz
Már egy jó ideje ácsorgok a csarnokban arra várva, hogy a szemüveges recepciós néni szólítson. Azt mondta, hogy majd szólít, de akárhogyan is próbálom elhihetni magammal, hogy mindjárt én jövök, mindig bal csuklómat szorító aranyszín karórámra csúsznak kékeszöldszín szemeim. Ezeket ilyenkor tinédzserlányos „nem hiszem el” arckifejezést követve forgatok meg koponyámban. Szívok egyet orromon, és hátra dőlök a kényelmetlen fából faragott széken, amin ugyan van egy ülőpárna, de annyira vékonyka, hogy inkább csak feltörni lesz képes hátsómat, minthogy kényelemmel szolgáljon. Fekete bőrtáska lóg oldalamról, amit asszonyosan az ölembe veszek. Vöröses nadrágot húztam, amihez természet… ellenesen a hozzá passzoló blézert is felvettem. Egy fehér vékonyka garbó takarja lapos felsőtestemet, és ez a szín visszaköszönöm az aprócska lábamra húzott slip-on lábbelimen is. Ó, és mi az a fülemben? Igen, fülbevaló. Ilyet is tudok ám. Vagyis Gerda, Gerda tud ilyet. Azt mondta, hogyha ügyeket jövök intézni – ahogyan a nagylányok szokták –, akkor nem lenne baj, ha esetleg nem úgy jelennék meg a hivatalban, mintha a Twist Oliver következő felvonására készülnék. Bevallom, nem is annyira rossz érzés prettynek lenni. Lábaimat keresztezem ülőhelyzetemben, és a táskámat markolászva várok a soromra. Közben nem nézek senkire sem, aki a közelemben van, elvégre én is azon emberek közé tartozom, akik nagyon nem szeretik, hogyha bámulják őket. Az előttem elterülő kövezetet kezdem bámulni, amit gyorsan be is számozok vízszintesen egytől nyolcig, majd a függőleges négyzeteket pedig az a betűtől egészen a h betűig. Készen is van a sakktáblám, amin fejben játszani kezdek, s egyik parasztommal elindítanám a játékot, amikor… - Drinóczi Babett Mirjam – a néni reszelős hangjára összerezzenek, s második nevem elrontása sem segít azon, hogy ne vágjam azt a szokásos kelletlen fintort. Ellököm hát magamat a széktől, majd kecses léptekkel próbálok a pulthoz lépkedni. Érzem, ahogyan a jelenlévők szemeivel engem követnek. Összeszorul a gyomrom, és már csak szívverésem dobog fejemben, miközben semmi mást nem hallok azon kívül csak cipőm nyikorgását a márványpadlón. Odalépek, majd bátortalan, vékony hangon kezdem. - Drinóczi Babett Mirtill – nyomom meg az elrontott nevet, mire az asszony közelebb hajol hozzám, és vizenyős szemeivel vizsgálni kezdi a vonásaimat. Mintha azokból ki tudná olvasni, hogy egy Mirjam vagy egy Mirtill áll vele szemben. Dús ajkaimat elhúzom, miközben zavartan a fülem mögött kezdem igazgatni néhány barna tincsemet. – A meghirdetett diákmunkára szeretnék jelentkezni – mondom végül halkan.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Ilián „mert anya azt mondta” | ahogyan Te látsz
Felsőtestemmel a pultnak dőlök, úgy izgek-mozgok egy keveset, hogy annak éles széle ne vágja mellkasomat. Több-kevesebb sikerrel. Közben amúgy sem apró lélektükreim egyre jobban tágulnak, hiszen megérzem; prédává váltam. A lassan fölém magasodó oroszlánnéniről le sem tudom venni gazella tekintetemet, miközben lassan olyan apróra megyek össze, hogy az emberi szem elől teljesen elveszni tűnök. Jobb kezem a pulton pihen, meg-megsimítom göcsörtös felületét vékonyka ujjaimmal. Olykor meg is kaparászom idegemben, de idegességemet az mutatja leginkább, hogy lábaim úgy járnak a pult felém eső oldalán, mintha egy ír sztepptáncos csapatba szeretnék jelentkezni, nem pedig az említett diákmunkára. Ajkaim kiszáradnak, és a számonkérő tekintetre éppen szóban válaszolnék, amikor férfi parfümillat csapja meg szeplős kis orromat. Lágyan ívelt jobb szemöldököm a magasba reppen, és az érkező felé fordítom hamvas arcomat. Az ismeretlen férfiarcra még nem is, azonban a férfi érintésére összerezzenek, szinte összecsuklok, mintha több tonna nehezedne törékeny vállaimra. Lehetséges, hogy szemeim még ettől is tágabbra nyíljanak? Olybá tűnik, hogy igen, hiszen a következő pillanatokban csoda, hogy kékeszöldjeim nem esnek ki koponyámból. Még nem tekint rám, vagy csak nem kaptam el a pillanatig rajta m tartott tekintetet, azonban én nem tudom levenni róla a szemem. Kislányos meglepettséggel figyelem őt a továbbiakban is; szemeim nyakáról arcélére csúsznak, és egyre jobban érzem orromban a férfi illatát. Mosolygó ajkain állok meg egy pillanatra, és figyelem, ahogyan formálja a szavakat, és intézi a hölgy felé, aki mintha varázslat hatása alá került volna kezd el foglalkozni az ügyemmel. Szemeimet értetlenül, már majdnem gyanakvóan húzom össze egy pillanatra, pedig csupán a vonásokat vizsgálom. Amikor rám néz és mosolyog, annyit láthat belőlem, hogy félig nyitott szájjal bámulom őt, de egészen gyorsan kapcsolok, és felrázom magam. Mosolynak nyoma sincsen arcomon, inkább az értetlenség és mérhetetlen zavar terül szét rajta. - Köszönöm – mondom egészen halkan, miközben vállamon pihenő karján vándoroltatom végig tekintetemet. Azt az utat járom végig, amint az imént is; nyak, arcél, ajkak, majd megállapodok a kékszín, mosolygó szemeknél. Nagyot nyelek. Valami nagyon furcsát érzek, de betudom annak, hogy ma még nem reggeliztem. - A te… titkárnőd leszek? – teszem fel elvörösödve a kérdés, miközben pótcselekvésképpen barna tincseimmel kezdek játszani zavaromban. Automatikusan tegeztem le, és látszik rajtam, hogy abban a pillanatban megbántam, de mégis mit tehetnék? – Elnézést, nem gyakran jártam eddig ide – forgatom meg egy bájos mosoly kíséretében kékeszöld szemeimet, majd nyugtalan torkot köszörülök.
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
még a munkahelyen is máshogy érzem magam kinn hűvös van, idebenn meleg, készítettem egy bögre forrócsokit, magamra kaptam a meleg veddfelkémet, hátradőlök és várom, hogy leteljen a munkaidőm ma nem fogok megszakadni
|
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Ilián „mert anya azt mondta” | ahogyan Te látsz
Az, hogy szájam belsőjét kezdem rágcsálni már sem lep. Ez alatt a néhány perc alatt olyan furcsa tüneteket produkálok, mint lassan tizennyolc életévem alatt összesen. Torkom összeszorul és folyamatos nyelésre ingerel, miközben esetlenül rándul egyet jobb vállam, hiszen nem tudom kontrollálni a mozdulataimat. Nem tudom, hogy maradjak-e ebben a féloldalas pozícióban vagy forduljak szembe a férfival. Kékes szemeimet lesütöm, de a szájam szegletében megbújó mosoly kicsit csibészebbé tesz. Ugyan csak egy pillanatig tart, mégis egy más arcom mutatom még saját magamnak is. Ez azért szakad meg hirtelen, mert szemem sarkából valami furcsát észlelek a férfi jobb csuklója környékén. Tekintetem ijedten kapom oda a pontra, ahol látni véltem a szokatlanságot, de elhessegetem a gondolatot, hiszen nem csodálkoznék azon sem, hogyha beképzeltem volna lányos zavaromban. Agyam játéka lehet, hogy megmentsen a mellettem álló folyamatos bámulásától. A szemeim akkor vándorolnak vissza rá, amikor nevetőráncok szemtelenül tekintetet vonzó módon megjelennek a kék szempár sarkában. Mélyen a lélektükrökbe nézek, és próbálom megfejteni a zavartságom okát, hiszen az rendben van, hogy nem az erősségem az emberekkel való kommunikáció, de akkor csak beveszem azt a bizonyos „idc” kapszulát. Ez… ez most valami más. A következő kérdésre akaratlanul csillan meg mindkét látószervemben egy érdekes, megmagyarázhatatlan – számomra legalábbis – érzés, de rá kell jönnöm, hogy csupán incselkedik velem, amire zavart bájjal mosolyodok el, és fülem mögé tolok néhány kósza barna tincset. Így tekintek fel rá, azonban a kihívóan megemelkedő szemöldöktől végigszalad egy ismeretlen érzelem a hátamon, és láthatóan beleremegek a kísérteties hidegtől, ami úgy döntött, ma az én hátamat lovagolja meg. A kérdést megválaszoltalan hagyom, és zavartan simítok végig puha arcomon. - Láttam a nyomozóiroda hirdetését – mondom már kevésbé magas hangon. Közben még mindig nem akarok érdekesmód a férfi karjaitól szabadulni, ugyanúgy állok mellette, mint eddig. Magam elé kapom táskámat, és felnyitom. Vékonyka ujjaimmal kezdek benne kutatni, majd előszedek egy összehajtogatott fecnit. Egy pillanatra felnézek a férfira, de nagyot nyelve ismét a papírt kezdem bámulni, és ki is bontom. A férfi felé mutatom. – Azt írják, hogy aktarendezésre keresnek diákokat – formálom a szavakat már sokkal érthetőbben, miközben hol a férfi szemeibe tekintek, hol elnézek mellette, amikor érzem zavarom kipirosodik apró manófülemen. - Te itt dolgozol? – teszem fel az egyértelmű válaszú kérdést, miközben rózsaszín nyelvecskémmel megnyalom alsó ajkamat. A nevére kérdeznék, de nem merek. Ekkor pillantok le a pultra, ahová a papírjaim kerültek. Hálás fény csillan szemeimben, azokat fúrom most a férfi óceán tekintetébe. - Nagyon köszönöm… - a köszönet befejezetlenségére utaló magasabb hangon hagyom félben a mondatot név hiányában. Így talán megtudom, hogy kicsoda ő.
|
|
|
|
|
|