Dávid

A tegnapi este után, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy éjszaka után nem sokat sikerült aludni, jobban mondva semmit. Ágyba is olyan 4 óra körül kerültem, de egyáltalán nem voltam fáradt, sokkal inkább fel voltam pörögve, pedig a kis kincskeresés, meg kvíz egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem, elbénáztam rengeteg dolgot. De be kell valljam, annak ellenére, hogy mennyire nem volt kedvem az egészhez, annyira jól jött össze a dolog, régen nevettem ennyit. Bár volt bennem egy kis rossz érzés, hogy a tucat emberből csak Mirát ismertem, és ilyenkor jön bennem az, hogy megbánom a dolgokat, amiket tettem. Hogy elmentem több hétre az iskolából, és nem voltam sokkal szociálisabb. Elég magányos kis farkas tudok lenni, de ha egyszer ilyen a természetem?! Sajnos nincs mit tenni. Na de majd most belevetem magam az iskola életbe. A gondolaton jót kuncogtam magamba, és elindultam egy kis sétára a szobából. A hajamat ugyanúgy kiengedve hagytam, kis hullámokkal, mint ahogy tegnap este állt a jelmezemmel. De már nem ijesztő Piroskaként jártam a folyosókat, hanem egy egyszerű farmerben, és fehér pulóverben. Még gyorsan csináltam magamnak egy bögre forró kávét, amit vittem is magammal a kis utamra. Igazából nem tudtam, hogy merre menjek, csak jártam körbe-körbe. Néha láttam egy-egy ismerős arcot, néha pedig a festmények szóltak be valamit, de azokra már megszokásból nem is figyeltem. Annál rosszabb, ha felveszem a kis gonosz megjegyzéseiket. Így meg nem hatnak meg túlságosan, bár be kell valljam, azért akadnak köztük rendesek is, de a kastély másik felében. Jelenleg éppen a bejárat felé kóboróltam, és a pontversenyes homokórákat vettem szemügyre. Mire büszkén kihúztam magam, hogy eddig a Rellon vezet, az egyik gonosz banya már mondta is a magáét, hogy "hiába örülsz kedveském, úgy is a tündéri kis Navine fog nyerni". Ezt azonban már nem bírtam ki, és eléggé hangosan visszakiabáltam neki, hogy "Törődjön a saját dolgával, és ne irigykedjen a fiatalságra." , mire sétődötten elvonult, én pedig bosszankodva pillantottam vissza a homokórákra.

Cristian

A borongós, télbe forduló idő nem szegheti kedvét kishölgyünknek, de senki másnak sem. Éppen ezért döntött úgy, hogy spontán barátkozásba kezd így az estében, és minden ismeretlen diákot le fog támadni a folyosókon. Ha egyáltalán még találkozni ilyenkor valakivel. Az egészben a legizgalmasabb az emberkék reakciója lesz, és már előre nevet a sok megdöbbent arcot elképzelvén. Ha nagy mázlija lesz, talán még a fejét sem átkozzák le a helyéről, maximum kap egy-két sallert azoktól, akik nincsenek hozzászokva a Leonie-hoz hasonló alakokhoz. Persze nem akar ő rosszat senkinek! Isten ments! Sokkal inkább csak kedve van mindenkit a keblére ölelni, hogy megmutassa, milyen sok szeretet lakozik a szívében. Kozsó valószínűleg fizetne is érte, hogy az asszisztense legyen.
Majd fél órán át válogat ruhatárában, mire kiválasztja mai öltözékét, ami nem más, mint egy virágos szoknya szürke harisnyával, mellé pedig egy fehér bárányos felső. Pont olyan puha, amilyenhez nagyon szívesen odasimul az ember, elvégre ma mindenkit végig akar ölelgetni! Fontos, hogy az áldozatok tökéletes kényelemben érezzék magukat közben.
Miután betette a két kis báránykát ábrázoló fülbevalóját (igen, neki még olyan is van), kioson a hálójából, és körbepillog. Örömtől ragyogó arccal dörzsöli össze tenyereit, mert egészen bizonyos benne, hogy remek estének néz elébe. De nem, még nem itt kezd neki az egyszemélyes akciójának. Szép lassú léptekkel, vagy inkább enyhe táncikálós mozdulatokkal hagyja el az Eridont, és az irányt egyből a Bejárati csarnok felé veszi. Nem tudja, miért hiszi, de bízik benne, hogy ott majd talál magának elfoglaltságot. És itt az elfoglaltság alatt azt értsük, hogy halálra idegesít egy embert, mert az olyan jó!
Magában tervezgeti az első találkozást, mikor lába elhagyja az utolsó lépcsőfokot, és lám! Itt bizony egy diák sincs! De még csak egy nyavalyás bogár sem keresztezi az útját, miközben ráérősen sétál végig a csarnokon. A fene! Így hogyan fogja megvalósítani világmegváltó terveit? Egészen elszontyolodik… -na, ha képes volna ilyen érzelmi megnyilvánulásra. De nem, ezért helyette inkább reménykedve behúzódik a fal mellé, hogy ha jön valaki, akkor meglephesse a feltűnésével.

Jessie hugi
a megérkezés napja

Nagyjából 4 órája szállt fel a repülőm Ausztriából, de már meg is érkeztem az iskolába. Szerencse, hogy Innsbruckban helyben vannak az ilyen fajta mugli közlekedési eszközök, legalább nem kellett vacakolni az ide-oda utazással. Budapestről már hoppanálva jöttem, az Innsbruck-Bagolykő távolság anyám szerint még túl nagy lenne nekem, inkább nem kötözködtem vele, hanem engedelmesen az általa előírt módon utaztam.
Az iskola elég nagy, bár szerintem nem akkora, mint a Roxfort, bár lehet még nem láttam teljesen az egészet. A bejárati csarnokban meg is állok, itt van elvileg találkozóm a mostohahúgommal.
Őszintén megmondva nagyon utálom, ha drasztikus változás áll elő az életemben. Ez a mostani, ez az volt. Pedig már lassan kezdtem megszokni a Roxfortot meg az ott tanyázó embernek nem minden esetben nevezhető lényeket. De ha anyám, a csökönyös és hajthatatlan nő a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy is kell történnie, különben óriási hisztit csap belőle. Húgom ezt a remek tulajdonságot sikeresen örökölte az öreglánytól, mondhatom, legnagyobb örömömre.
~Tanja...
Akármennyire hihetetlen, hiányzik a mindig pattogó, vigyorgó, lelőhetetlen kishúgom. Furcsa érzés, hogy nem együtt fogunk élni. Helyette a nyakamba kapom a mostohahúgomat.
Apropó, Jessie-nek lassan itt kellene lennie. Úgy beszéltük meg, hogy a bejárati csarnokban fog várni, de nincs még itt. Biztosan észre fogom venni, nincsen túl nagy tömeg errefelé, úgy nézem.

TESÓ

Leon

Vera

Szusz. Levegő be. Szusz. Levegő ki. Félek.
Féltem, ahogyan mindig, amikor valamilyen új helyre kerültem. És ez most nagyon új volt. Hogy mertem egyáltalán megtenni? Új ország, új iskola, új nyelv, teljesen új emberek. Világ életemben abban a hitben éltem, hogy én az ilyesmihez gyáva vagyok. Amikor idejöttem, egy pillanatra azt hiszem elhittem, hogy mégsem, de most újra beigazolódni látszott. Mikor beléptem a kapun, a csomagjaimat már elhagyva valahol, ahonnan a helyükre repültek, megbabonázva néztem körbe. Ez nagy. Marha nagy.
Sietve lestem oldalra miközben az adrenalin-szintem egyre növekedett. Nem tudom, mi ijesztett volna meg jobban; ha nem találkozom senkivel, vagy ha igen. Egyelőre azonban attól féltem, ami az aktuális helyzet éppen volt, ez pedig abban nyilvánult meg, hogy nem volt sehol senki. Így hogy fogok eltalálni a házamba? Navine. Igen, a házak neveit előre gondosan bemagoltam, szinte az összes jellemzőjükkel együtt, hogy ebből már ne lehessen gond. A homokórákra pillantva gyorsan meg is állapítottam a színek alapján, hogy melyik házhoz melyik óra tartozik. Ez legalább megy.
De mi lesz, ha megjön valaki? Meg fogom tudni értetni magamat? Még mindig végigfutott a hideg a hátamon, hogyha az jutott eszembe, hogy használnom kell a magyar nyelvet.
Na jó. Szünet. Ennyire nem vagyok beszari. Eljöttem idáig, annak teljes tudatában, hogy minden ismeretlen lesz, és eldöntöttem, hogy itt fogok élni. Akkor mitől félek úgy, mint egy nyuszi?
Tettem pár bátortalan lépést a nagy lépcsők irányába. Talán ha megtaláltam volna a lépcsőházat, onnan már ment volna a dolog. Annyira csak nem lehet más, mint a Roxfortban... Vagy lehet, hogy mégis más. Felléptem az első lépcsőfokra, próbáltam kicsit nyújtózkodni, hogy lássam oldalt, hova vezet a képcsősor. Léptem egy újabbat, szintén nyújtózkodva. És ez így ment még egy darabig, ameddig ki nem egyenesedett a hátam, és rá nem jöttem, hogy ezzel a tempóval az életben nem fogok eljutni sehova.
Kezdtem bepánikolni. Miért pont most nincs itt senki, hogy segítsen megmondani, melyik a helyes irány?

Antonio

Késő délután, mikor már alig páran lézengenek a folyosókon belép az iskola kapuin. Nehéz bőröndjeit cipeli felfelé a lépcsőn, amikor meglát egy ifjú eridonos diákot a csarnok nem túl gyakran járt részében:
- Szia! Nem tudnál segíteni nekem, hol tudnám lepakolni a cuccaimat?
Míg a fiú válaszát várja, érkezik körülnézni a bejárati csarnokon, és megakad a szeme a nagyteremből kizúduló tömegen. Nagyon jól érzi magát, most, hogy már megérkezett, bár kicsit éhes, és fáradt a hosszú út után, éppen csak egy csokibékát érkezett megenni.

Abigél

Nagyokat sóhajtozik, miközben szürke, kötött szvetterének ujját húzogatja, mintha ugyan az ártott volna neki valamit is. Folyamatosan rágcsálja a szája szélét, szabad kezével pedig –miután letette maga mellé a jól megpakolt sporttáskáját- elkezdi tekergetni egyik szálegyenes tincsét. Még most is olyan sápadt, hogy versenyre kelhetne a kísértetekkel is, pedig az apja külön elvitte nyaralni... Mintha ugyan azzal bármit is törleszthetne az eddigi vétkeinek árából. Inkább igyekszik elterelni a vén fószerről a gondolatait, mert csak könnyek gyűlnének a szemébe- teljesen felesleges volna egy olyan magamutogató, utálnivaló alak miatt sírnia. De hát vele él már jópár éve, mióta az anyját elvesztették. Mégis csak az apja, valamennyire még szereti is- ha távol vannak egymástól, mindenképpen.
Most viszont csak kipakolta a közelben a rövidke magyarázattal, hogy akkor erre és erre van az új iskolája, viselkedjen rendesen és ne legyen olyan gyámoltalan, meg céltábla a kötözködőknek. Hát persze, majd igyekszik. Egyelőre a gyomra fel-le liftezik már a puszta gondolattól is, hogy új helyre érkezett, nem ismer senkit, ráadásul nem a szavak embere, sokkal hamarabb szolmizálná le a gondolatait, mintsem szóban értelmesen kinyögje. Talán majd most itt változik egy-két dolog. Végül is a bizakodás még nem ölt embert és talán itt kinövi majd ezt a kóros félénkséget meg elszigetelődési vágyat, amiben gyerekkora óta „szenved” . Igazából nagyon szeretett volna ő beilleszkedni az előző helyein is kezdve a bölcsődétől egészen a nemrégen otthagyott művészeti iskolájáig, csak egyszerűen valamiért nem ment. Hátha majd most.
Tehát ott tartottunk, hogy rágja a szája szélét, húzogatja a szvettere ujját, hogy az már majdnem a sarkáig ér (természetesen itt erős túlzásnak engedünk teret), teniszeiben előre-hátra hintázik, ilyenkor a kék farmer is vele együtt hajlandozik. A nyakában ott egy nagyobbfajta fülhallgató is, a zsebében ott lapul a lejátszója éppen lekapcsolt állapotban. Elég ritmust szolgáltat szaporán dobogó szíve is. Fél, hogy ha valakivel netán összetalálkozik, megnyikkani sem bír majd, mert erre volt már precedens régebben.

~Huhh... Rendben kislány. Nincs semmi baj. Oké, mi okom van egyáltalán idegesnek lenni? Azt leszámítva, hogy ha kinyitom a szám, abból nem szokott semmi jó kisülni? Te nyertél, Runa... Egyáltalán normális dolog önmagammal megbeszélni, hogy miért vagyok ideges? Aligha... ~

Egyelőre utasítja az agyát, hogy az pedig utasítsa a foglalt kezeit, hogy szabaduljanak szépen fel, a szájának pedig megtiltja a további öncsonkítást. Így is erősen hasonlít egy gyógyszerfüggőre külsőre és viselkedésügyileg is, pedig teljesen normális, hétköznapi gyerek... erősen kicsi önértékeléssel, visszahúzódó és még sorolhatnánk a jellembeli difiket, de amúgy nagyon rendes kölyök ő. Jobbjával megfogja a táskája fülét, felveszi a vállára, majd újabb nagyot sóhajt. Na most azt kellene eldöntenie, hogy van-e bátorsága megtenni az első lépést vagy sem? Az ilyen filozofálások az erősségei közé tartoznak a „Miért zöld a fű?” és „Miért kék az ég?” kezdetű témakörökkel együtt.

Gergő


Ruhácska

Keith
A beköltözés - folytatás

Rálelt legújabb kedvencére. Igen, Keith az, de mivel Trillian mellett csak nehezen férne el a fészekben, kénytelen hagyni, hogy szabadon kószáljon. Talán csináltathatna neki egy külön ketrecet, rakna be gumicukrot meg kispárnát, mindent, amire csak szüksége lehet. Igaz, ha józanul végiggondoljuk, sokkal izgalmasabb lesz természetes környezetében nyomon követni a gyermeket, mert több esélye van, hogy egészen véletlenül levarázsolja a fejét. Rá kéne kötöznie magát az úr hátára... Őrültebbnél őrültebb ötleteinek árvizét csak az fékezi meg, hogy szóba kerül az unokahúg.
-Miért hasonlítok rá? Neki is vörös a haja? Vagy fél a vakondoktól? Szereti a túrós rétest? A kislábujja furán pici a többihez képest? Van fülbevaló gyűjteménye? – Érdeklődik lelkesen, miközben elcsöpögtet magáról néhány információt, amit Keith kénye-kedve szerint felkanalazhat, ha óhajt. Bezzeg, ha a vörös törpe tudná, hogy Ririről volna szó, odáig lenne meg talán vissza is, ahogy a jó öreg Zsákos Bilbó is megírta egyszer a Nagykönyvbe. Ráadásul az is kiderül, egy háztársával áll szemben, ami még inkább fokozza vad örömét.
-Úúú, akkor tudom, hol fogsz aludni! – Lelkesen tapsikol, hiszen végre hasznos feladatot is betölthet. Megmutathatja egy eltévelyedett gyermeknek a helyes irányt. Nem rest azon nyomban elindulni, és katonásnak kicsit sem nevezhető ugrándozással vezeti be a srácot a Kastélyba, no, nem mintha olyan könnyű lenne eltévedni ezen a pár méteren.
-Menj csak bátran! – Tuszkolja maga előtt a Bejárati Csarnokba az úriembert, aztán rájön, hogy ez így kevésbé hatásos, úgyhogy miután beléptek, megrángatja a kezét.
-Várj, várj! Valamit elfelejtettünk, jajj, ne! – Elkezdi visszafelé húzni újdonsült ismerősét, hogy ismét csak a szabad ég alá kerüljenek, majd oda pattog elé, és egy lendületes ugrással Keith karjaiban terem. Mármint csak akkor, ha az el is kapja, máskülönben szétloccsan a földön, akár egy adag guanó.
-Ez az új közös otthonunk, úgyhogy vigyél át a küszöbön! – Mondja roppant komolysággal hangjában, majd villant egy hatalmas vigyort mellé. Igaz, hogy ők nem egy pár, még kevésbé házasok, de mindig irigyelte a romantikus filmekben látott hölgyeket, akiket így cipeltek be a házba. Ezen a késői órán volt itt az ideje, hogy maga is kipróbálja, milyen érzés. De a katarzis elmarad, helyette inkább mintha zavar támadna a lelkében, ahogy felpillant a szőkeségre. Mindeddig azt hitte magáról, hogy ilyen érzelemre csak nagyon szélsőséges helyzetben képes, ezek szerint tévedett. Ha Keith viszi, és nem átrúgja a bejáraton, akkor pillanatokon belül újra két lábbal a földön áll.
-A filmekben ez sokkal jobban mutat – Állapítja meg vidám vállrándítással egy szemvillanásnyi idő után, addig is alig észrevehető csodálkozás suhan át arcán. Úgy dönt, későbbre halasztja az önelemzést, hiszen most van jobb dolga annál.
-Húúú, egyébként szörnyen nézel ki! – Bókol a tőle telhető legkedvesebben, miközben rámutat a fehér köpenyre. Mintha tanyáról szabadultak volna, és ott is a röffencsek között túrták volna a sarat. De akár iszapbirkózó edzésről is érkezhettek volna, ennyi erővel.
-Anyukád biztos leszidna, ha látná, mennyire nem vigyázol a ruháidra! – Teszi még hozzá, mintha lényegében nem is tehetne róla, hogy meghempergőztek a földön.

Anyuka <3
előzmény a kapuban

Büntetés Amira Lovaguard kedvesemnek  

Mindig, ha Yaristával párbajozunk, nem ússzuk meg büntetés nélkül, ráadásul ő meg általában kihúzza magát alóla. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de valószínű, hogy most sem lesz itt, aztán majd miatta vonnak le pontot a Levitától. A párbaj is az ő ötlete volt, mert soha nem tud megülni a fenekén nyugodtan. Mindig jártatnia kell a száját, persze én meg rendszeresen felkapom a vizet, és ennek párbaj a vége, annak meg a szokásos büntetés. Most is éppen a helyszínre igyekszem, hogy teljesítsem a sokrétű feladat újabb kívánalmait. Meddig lehet még ezt fokozni? Büntetés, büntetés hátán, ki sem látszom belőle, tanulni sem marad időm, hát még egyebekre. Ha ezt a soron következőt lerovom, még mindig marad egy, aztán ki tudja, hogy Kőszegi még mit talál ki. Nem mintha ezzel bármitől is elriasztana.
Kölcsönkértem Eric gitárját, bár játszani nem tudok, de legalább pöntyörögjek valami dallamfélét, ha már hangom sincs. Illetve annyira szép hangom van, hogy gyorsan betölti a termet, de ugyanolyan gyorsan ki is üríti. Valami eszement nótát kell elkántálnom Amirának. Ez volt a büntetési tétel. Hááát nem tudom, fog-e ez neki tetszeni. Csak a dal címét adták meg, kerestem is eleget, mert nem vagyok járatos a divatos nótákban, de szerencsém volt, elsőre ráakadtam. Szóval...nem tudom. Ha nekik ez kell, én eldalolom. Yarista meg vagy jön, vagy nem, nem az én ügyem, majd elénekli egyedül, ha volt olyan bátor, hogy késik, mivel nincs itt. Nyomát sem látom, pedig messziről megismerném már a lépteiről is. Mikor legyőzött, a pólóján a következő felirat rajzolódott ki: "Szeretlek Te marha!" Nem tudtam, hogy ezen sírjak-e vagy nevessek.
Még megvárom Amírát, ha már neki kell daloljak, aztán ha megjött, belecsapok a húrokba a Bejárati csarnok kellős közepén, és a lány felé fordulva adom elő a kicsit fura dalt. Ízlések és pofonok, mint tudjuk, de ez kell most, hát tessék. Kezdetleges dallamok törnek elő, mind a gitárból, mind a torkomból, nem tudnám eldönteni, hogy melyik a szörnyűbb, a hangom, a gitár játékom, vagy maga a nóta. Pedig mostanában gyakoroltam eleget, Robikának is énekelnem kellett. Mindenki mennyire muzikális lett hirtelen. Próbáltam a zene és a hangom között összhangot teremteni valamelyest, és belekezdtem:

"Az én kedvesem egy olyan lány,
Aki kannást iszik, bástyát hány,
És táncra perdül minden este,
Hullarészeg lesz reggelre, rendesen.
Ő az én kedvesem.

Az én kedvesem egy olyan lány,
Aki nem fél holmi mérgezéstől,
Vodkát iszik éjjel-nappal,
Stabilabb, mint egy faasztal, rendesen.
Ő az én kedvesem.

Mert nekem nincs most más, csak az ezresem, az én ezresem,
Az bárhol jó, az úgy jó nekem, az úgy jó nekem,
De soha nem talál az én ezresem, az én ezresem,
Úgy elinnám, az úgy jó nekem, az úgy jó nekem, az a bor.

Az én kedvesem egy olyan lány,
Akit cefrefőző lányok tépnek,
Kócos haját reggelente,
Megtépi a Nagy Levente (Kristóf) rendesen.
Ő az én kedvesem.

Az én kedvesem az ételekkel,
Dobálózik minden reggel,
Sörnyitóval ír a falra,
dugóhúzóval vakarja, rendesen.
Ó az én kedvesem.

Mert nekem nincs most más, csak az ezresem, az én ezresem,
Én várok rá, az úgy jó nekem, az úgy jó nekem,
Keres és nem talál az én ezresem, az én ezresem,
Úgy innék már ez nem jó nekem, ez nem jó nekem.
Ez az ürülék.

Nincs most más, csak az ezresem, az én ezresem,
Mert várom már, de emésztési végtermék így nekem, de emésztési végtermék így nekem,
Mert soha nem talál az én ezresem, az én ezresem,
Kiszáradt már az én végbelem, az én végbelem.
Ez az ürülék."

Elhalnak a dallamok a nóta végén, én pedig egy szó nélkül megfordulok, és sietek vissza a Levita toronyba, meg sem várva a viharos tapsot.

Felhasznált forrás:
http://www.youtube.com/watch?v=V_sOXjnh6rg

Tiffany Elswood

Meg egy kis ideig még elténfergek a klubhelyiségben, aztán kezdem magam unni, mert szinte mindenki elment erre a bálra vagy mire. De ezt az időt hasznosan fogom eltölteni: körülnézek a kastélyban, egyedül. Eltévedni nem fogok, ha meg mégis, akkor majd csak visszatalálok. Különösképpen nem izgatnak a festmények, sem az egyéb dolgok, csak fel akarom fedezni azt a helyet, ami a következő években lakhelyemül fog szolgálni. Szerencsére nem találkozom senkivel,  sakk néhány portré beszél hozzám, de nem foglalkozom velük, mintha itt sem lennének. A bejárati csarnokhoz érve kicsit megtorpanok, mert meglátok egy lányt, aki a lépcsőn ül. Ruhája alapján ő is a bálra jött, viszont nem értem, akkor miért ül itt kint? Talán nem nagyon bírja az ilyen dolgokat, és csak muszájból jött el. Odamegyek hozzá, majd megállok mellette, olyan távolságban, ami még nem zavaró.
- Szia! - köszönök neki. - Milyen a bál? - érdeklődöm, majd egy félmosolyt eresztek el. Valójában nem érdekel mi van odabent, csak próbálok kedves lenni, hisz egy jópár évig velük kell egy légtérben lennem, szóval nem lenne a legjobb, ha már az első napomon ellenségeket szereznék.
- Abból ítélve, hogy kijöttél nem lehet olyan jó odabent.

Josheph Beck

Most hogy elmentek a tusa résztvevői, olyan üresnek érzem a levitát. Jó, igaaz, hogy még itt van Ruu, meg a többiek, de már most hiányzik nekem Alex, Vani és a többi levitás tusás. Egy ideig benn ülök a klubhelyiségben, és olvasgatom egy kicsit, e aztán megunom az egyedül létet, és elindulok valamerre. Nem is tudom, hogy hova menjek, csak valakivel tudjak beszelni. Egy kis ideig a vigadófreskó folyosóján  állok. Szeretek ott lenni, mert mindig mosolyt csalnak az arcomra, de aztán onnan is elmegyek. Elkalandoznak a gondolataim, sok minden az eszembe jut, bár legtöbbje tiszta hülyeség. Nem is figyelek arra, hogy merre megyek, csak sétálok. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egészen a nyugati szárnyig jöttem el. Itt megállok, és leülök a márványlépcsőre. A könyvem - vagyis a mangám - egész végig a kezemben volt, így itt folytatom az olvasását. Hamar befejezem, mert már nincs sok belőle, majd hátradőlök a lépcsőn, és a mennyezetet nézem. Sokszor megállok itt, hogy az ott lévő freskókat nézegessem.

Noel
valamikor jún. első hetében

Nagy levegő, majd már lépem is át a suli kapuját, azt persze nem tudom megmondani, pontosan hányadszor. A bezártságérzet megint elkap, de most korántsem annyira súlyosan, mint általában. Tudom, ha megint úgy érzem, megint lelécelhetek, legalább is egy kicsit.
Azért vicces, hogy nyáron még a kötött sapim  kell igazgatnom, de már csomószor kiakadtam az időre, még egyszer nem fogok. Lassan lépkedek a rét mellett, és csüggedten sóhajtok, mikor nem látok egy elejtett diákot se. Tehát Noelnek se híre, se hamva, még mindig. Nem tudom, mikor tűnt el csak úgy, már akkor sem volt itt, mikor én csak fontolgattam a kitérőt. Felmorranok, kellett is ez nekem, mint hátamra a púp. Bár... nem sokat vesztetettem, maximum pár napot az életemből, és elmondhatom, hogy igen... megpróbáltam. Az már más tészta, hogy apámat még most se sikerült fellelnem, de úgy döntöttem, majd ha leküzdhetetlen hiányérzetet érez, megtalál ő. És nem, nem estem letargiába, pedig a nyálas tinifilmekben mindig ez történik. Lehet... az agyam már ráállt a mindenre tojok életnézetemre, ami jó, mert kevesebb erőfeszítésembe kerül ezt megvalósítani. A lépteim is hanyagok, és pofátlanul röhög a srácon, aki épp most nyelt be egy tarantallegrát. Na, legalább a háztársak se unatkoztak, hurrá.
Utolsó kortyokat iszom ki a papírpohárban lévő kávémból, áldom a Mekit, még ha a sor irdatlan hosszú is tud lenni.
A csarnokba érve, viszont megtorpanok. Na, nem a hely szépsége nyűgöz le újfent, arra teszek magasról, inkább a srác, aki nekem háttal áll... és bőrönd, vagy micsoda van nála.
Tehát visszajött. Ami azt jelenti, valamikor lelécelt ő is. Egyetlen szó nélkül. Nem tudom, miért lepődök meg ezen, mikor utoljára beszéltünk, sőt ha jobban belegondolok többször is mondta, hogy nem tartozik semmivel, és én se neki, én meg szerintem tök jól teljesítettem a dolog rám eső részét. Aaaaj be kell szereznem, egy "hogyan legyek barát?" könyvet, mert... mert nekem ez nem megy.
Számomra csak pár pillanatig tűnt, míg a sokkhatás eluralkodott rajtam, aztán vállat vonva közelítem meg az illetőt.
- Höh, már megint szeptember 1. van?- oké, ennél gyatrább "isten hozott" megnyilvánulásom még sose volt, azért egy mosolyhoz hasonló valami csak összejön. A poharam kidobom a kukába, majd a bőröndömmel megállok mellette, és az arcát vizslatom. Már nem okoz gondot ignorálni a heget, eleinte se zavart, bár akkor nem tudtam róla levenni a szemem, mostanra teljesen hozzászoktam. Inkább azért fürkészem, hogy lássam, mi van vele, ugyanis kérdezni... na azt aztán nem. Ennyit a magabiztos, független nőről, akit elképzeltem, mint példakép.

Hosszú volt a nap, Nath pedig igen csak fáradtan ballagott fölfelé a lépcsőkön, arra gondolva, hogy milyen jó is lesz majd, ha majd végre eldőlhet odafönt az ágyán, és még az sem érdekelte, hogy esetleg a testvére is a szobában tartózkodhat. Komolyan, nagyon sokat gyalogolt lent a faluban, mert szerette volna minden szögletét felfedezni, aztán persze már felfelé jövet a kastély környéke is ellátta őt bőven nézelődni valóval, úgyhogy jó pár órát talpon volt, mire végre belépett az ajtón.
Az első útja természetesen a konyha felé vezetett volna, ha csak nem kénytelen megállni, hogy megszemléljen egy elhagyott füzetet a földön. Felvette, nézegette, beleolvasott, de csak hamar rá kellett jönnie, hogy csak valami lány buta feljegyzései a kastélyban keringő mindenféle pletykákból, amik őt egyrészt nem érintették, másrészt még csak nem is érdekelték, hiszen nem ismerte ezeket az embereket.
Nem tartott sokáig, hogy ráunjon hát az olvasásra, és a föld helyett az egyik kiszögellésre tegye vissza az irkát, hátha jön megkeresni a gazdája is. Sok mindent el lehetett róla mondani, de azt soha, hogy tolvaj lett volna, ez meg ráadásul még a fáradtságot sem érte volna meg. Félkézzel kicsit megrázta a haját, mert szörnyen utálta, ha az egész a hátán van egy csomóban, aztán lassan, nézelődve tovább sétált. Nem sietett sehova, csak a gyomra korgott, de az sem olyan nagyon, mert még lent megevett a gyorsétteremben egy pizzát (igen, egymaga egy egészet), és valami süteményt még visszafele útra is hozott magával, de azért az idő elszaladt annyira fölötte, hogy most már újra meg tudott volna vacsorázni.

Annabell

Hőség. Sok mindennel kellett megküzdenie eddigi élete során, de mind közül ez volt a legrosszabb. A hőmérséklet változás mindig kihozta belőle az állatot és az ő esetében ez nem volt épp kedvező sem magára, sem másra nézve. De a mostani helyzet egészen más volt, nem érzett fáradtságot, sem melankóliát, még az agresszió is messzire elkerülte. Boldog volt. Ezeket a szavakat ritkán merte még magában is kimondani, hiszen általában amint valami ilyesmi ütötte fel a fejét az agyának egy rejtett részében többnyire rossz vége lett. Ma viszont van oka rá, hogy félretegye az összes hátán cipelt képzeletbeli súlyt és csak a táskájával foglalkozzon. Két év után visszatérhet a kastélyba. Hosszú ideig volt távol, túl hosszú ideig. Útközben megfogalmazódott benne, hogy talán már nem is tud varázsolni. A szigor, a fegyelem amit a katonák között kapott végleg kiölt belőle mindent, legalábbis mosolyogni már biztosan elfelejtett. Unott tekintettel nézett végig az egyre sokasodó fákon, pedig a helyet az otthonának tartotta, inkább, mint Sopront, vagy a laktanyát. Miután hazajött Ausztriából, néhány napot otthon maradt, tiszteletből, majd amint lehetett már indult is ide. Mugli eszközöket választott, halogatta a dolgot ameddig csak lehetett, magának sem merte bevallani de azért egy kicsit tartott a viszontlátástól. Már biztosan mindenki elfelejtette, pedig neki az a célja, hogy maradandót alkosson. Mikor meglátta  a kastélyt türelmetlenül felgyorsította a lépteit, mély levegőket vett, hogy egyenletesen tudjon haladni, már nem érdekelte mi várja odabent. A tölgyfaajtó után nyúlt és egyetlen lépéssel szelte át az utolsó egy métert. Megérkezett. Megvárta, míg az ajtó hangosan csapódik be mögötte, majd néhány lépést még tesz és az utolsó lendülettel dobja le a megviselt terep zöld hátizsákját, amitől megfosztotta a laktanyát utólagos engedelmükkel. Hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen annyi minden kavargott benne, úgy érezte felrobban. Diákokat nem látott, de nem is nagyon nézett körbe, ez az ő pillanata volt senki másé és az elégedett fintort a képén nem is kellett látnia senki másnak. Visszatért.

Levita bosszúállók - Niki, Runa és az áldozat - Várffy-Zoller Róbert

Elliot
Ismerkedés a kastéllyal

Meleg van ma, kifejezetten meleg, csak úgy tűz a nap lefelé az égből, mintha meg akarná sütni az embereket. Majdnem kibírhatatlan az időjárás. Egyszer csak remegő levegő horizontján felbukkan egy picike lány alakja, aki egy nagy ládát lebegtet maga előtt és próbálja minél jobban leárnyékolni a szemét, hogy lássa, merre megy. Ez a kis vörös alak Maya, aki éppen azt figyeli, hogy hol is kellene bemennie ebbe a hatalmas épületbe. Mert kétségtelenül nagy ez a létesítmény, életében nem látott még ekkora kastélyt, nyitva is marad a kis szája néhány pillanatig, de gyorsan be is csukja, nem akarja, hogy bárki meglássa így. Kellőképpen szégyenlős ő ahhoz, hogy bárki is így pillantsa meg.
Miután sikerült becsuknia a száját, tovább indult a kaputól, hogy végre beléphessen ide, ami hamarosan az új otthona lesz - ki tudja meddig. Még mindig nem biztos abban, hogy az apja végleg belenyugodott abba, hogy iskolába fog járni, ráadásul egy bentlakásosba, amiben óhatatlanul is vannak fiúk, akiktől egész eddigi életében védte egyetlen szem kislányát. De Mayának pont ebből lett elege, hogy majdnem egy üvegburában él, ami mindentől megvédi, de ő nem akarta hogy védjék, megelégelte ezt a 17 éves védelmet. Sarkára állt, amennyire csak a saját kis erejéből telt és sok vitás hónap után végre megérkezett ide, a Bagolykőre. Izgult, ez csak természetes, hiszen ma szinte új életet kezd, ismeretlen helyre jön, ami tele van ismeretlen emberekkel. Most még talán annak is hálás lenne, ha az öccse vele lenne, pedig ez a legszokatlanabb kívánsága egész eddigi életében.
Az épületbe beérve egy nagy csarnokba érkezett, ami valami előtérként funkcionálhatott. Végre megszüntette a lebegtetést és letette maga mellé a agy ládát, ami egy tompa dübbenéssel esett le a földre. Maya összerezzent a hangra és idegesen pillantott körbe, hogy vajon hányan hallották. Máris zavarban volt, pedig jóformán nem is csinált semmit, csak megérkezett.

Emily

Most talán madarat is lehetne velem fogatni, olyan nagyon boldog vagyok. Ennek több oka is van; az egyik az új iskola, ahol remélhetőleg sok új barátot szerzek, és nagyon sok vicces kalandban lesz majd részem. A másik oka pedig az, hogy már rögtön a megérkezésemkor egy ilyen nagyon aranyos lánnyal találkozom, aki még mellesleg eridonos is, pont mint én. Talán ő lesz az első ember,akivel összebarátkozom. Legalábbis nagyon remélem. Megfogom a másik bőröndöt, és elindulok a lány után, vagyis pontosabban mellette próbálom tartani vele a lépést.
- Köszi! - Felelem egy nagy vigyor mellett. - Nem is tudom. Erről anyuék soha nem mondtak semmit, és igazából engem sem érdekelt különösebben. Szóval ezt nem tudom neked megmondani. Bár most,hogy kérdezted, elkezdett engem is érdekelni. - Fejtem ki, talán kicsit hosszabban is a kelleténél, de remélem ez nem zavarja őt. A kastélyba lépve, elakad a lélegzetem, annyira szép, már ez a bejárati csarnok is. Akaratlanul is kicsúszik a számon egy "wáo" miközben körbenézek. Nagyon figyelek Emily-re, hogy merre, és mit mutogat, hogy legalább azt megjegyezzem, hogyan jutok el innen az eridon toronyba, és vissza. A kastély többi részét majd úgyis fel fogom fedezni, ha máshogy nemis, nagy bolyongások, és eltévedések árán.
- Nem baj, szeretem a magasságot. - Felelem egy mosoly keretében. Nem valahogy mindig is vonzottak az extrém,ea talán kicsit veszélyes dolgok, főleg a magasság. Szeretek a magasban lenni, mert onnan minden kisebbnek látszik, és több dolgot láthatok onnan fentről.
- Öhm... te sokszor tévedtél el kezdetben? - hangzik egy random kérdés tőlem, ami kifejezetten érdekel. - Csak mert olyan nagynak tűnik ez az egész kastély, és ahogy magamat ismerem, hát....- itt nem folytatom tovább, mert biztos megértette mire akarok ezzel célozni. Legalábbis remélem.

Ahogy bejött a hűvösebb idő, Nath egyre kevesebbet mászkált ki a kastélyból, mert noha ő hozzá volt szokva az esős időjáráshoz, egy nyár bőven elég volt neki itt ahhoz, hogy a hőérzete becsapja, és inkább a meleg szobában akarjon maradni. Így hát most az ódon falak között rótta a folyosókat, egyre lejjebb haladva a toronyból, és időnként hátra pillantva, mert nem feledte még el Leonie orvtámadását, és nem szerette volna megérni, hogy legközelebb valaki ollóval rontson rá, hogy esetleg a későbbiekben szőnyeget fonjon a hajából. Persze ezt nem a lányról feltételezte, mert ő kifejezetten aranyos volt, de ki tudja milyen emberek vannak még itt? A rellonosokról szóló pletykákat hallva még a Mardekár is óvodának tűnt, úgyhogy a fiú inkább semmit se bízott a véletlenre.
Már csak pár lépcső volt hátra, hogy végre a kedvenc helye, a konyha szintjére kerüljön, de ahhoz persze még előbb át kell vágnia a bejárati csarnokon, ahol valaki nyitva fejeltette az ajtót, és most hűvös szél tolakodott be rajta. A fiú megborzongott, és miután úgy vélte, hogy senki se látja, hogy éppen rendes gyerek módjára viselkedik, odament az ajtóhoz és bezárta, aztán elindult a konyha felé.
Félúton azonban újabb dolog vonta el a figyelmét, mert ebből az irányból felfedezte, hogy a lépcső aljában valamilyen könyv hever, és mivel akármennyire is galád rosszfiúnak nézett ki olykor, akkor is szeretett olvasni, ez ráncot varázsolt a homlokára. Nem szép dolog csak így elhajigálni a könyveket.
A vörös oda is sétált hát és felvette a kötetet - valami mugli regény lehetett, bár a borítóján sárkány szerepelt, szóval ki tudja... Végül a srác leült az egyik lépcsőre, és belelapozott, mert felkeltette az érdeklődését.

Márk
szeptember 15 - este 7 óra körül

Ma úgy ébredtem fel, hogy kedvem semmi nem fogja szegni. Semmi nem szomoríthat el, mert ma van a szülinapom. Mondjuk igaz, hogy itt ezt senki nem tudja, így teljesen egyedül töltöttem az egész napomat, de nem zavart ez most igazán, a lényeg az, hogy a családom tudja. Kaptam egy pár köszöntőlevelet apám baglya közvetítésében. Sajnálom, hogy nem lehetek most velük, hogy megünnepeljük ezt az egészet, annak nagyon örülnék, de sajnos most egyedül vagyok.
A sok köszöntő között volt egy kis fecni, amire az volt írva, hogy az ajándékaim a postán vehetem át, így azonnal el is indultam. Csak két kis dobozka volt az, szóval nem nagyon értem, hogy azt a bagoly miért nem tudta volna elhozni, de mindegy. Visszatérve a szobámba először a lila csomagolásút bontom ki, amit anyuéktól kaptam, ami egy gitárpengetőt rejt magában. Nagyon szép, tengerkék színű, és egy kanji van ráfestve, pontosabban a szeretet kanjija. Nagyon szép, és pár perc gyönyörködés után vissza is teszem a dobozba, hogy semmi baja ne essen. A másik ajándék aputól jött. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy vajon mi lehet benne, de a doboza kicsit nagyobb a másiknál. Lassan kinyitom, és egy medált találok benne. Nagyon gyönyörű, nem is tudom, hogy honnan szerezhette, de az látszik rajta, hogy nem egy mai darab. Mikor jobban szemügyre vettem észrevettem, hogy ez indítható. Kíváncsi vagyok mi van benne, így megpróbáltam kinyitni, de hosszas próbálkozás után sem sikerült. Egész délután ezzel bíbelődtem, de nem jutottam vele semmire. Még most is ezt szorongatom a kezemben, és próbálok rájönni, hogyan is nyílik. De kezdek megéhezni, így fogom magam, és a medállal a kezemben és elindulok a konyha felé. Nem is figyelek a lábam elé, nem nézem hogy ki van előttem, és egészen a a bejárati csarnokig nem volt semmi baj, de akkor valaminek nekimegyek, és egészen medál is kiesik a kezemből. Gyorsan felveszem, és felnézek, hogy lássam mit, pontosabban kit gázoltam el, és az a valaki nem más, mint Márk.
- Szia. Segítesz? - kérdezem, és egy bájos mosolyt villantok, és nyújtom felé a medált, segítségre várva.

Mihael

A november másodikai estén csak egyetlen új diák érkezett meg a kastély falai közé tanulási szándékkal. Ameddig a vonatúton engedélyezett, addig zenét hallgatott, mely jóformán Krystal Meyersből, Flunkból és Jessie J-ből állt. Sosem kedvelte azokata hangos dolgokat, melyek 5-6 percig is eltarottak és zenének merték titulálni páran. És az ilyen csörgésből meg zörgésből álló vacakok egyébkén is mindig idegesítették az amúgy sem nyugodt kedélyállapotú lányt. Emellett az sem hatott rá épp nyugtató hatással, hogy holnap noveber harmadika lesz. Pazar, gondolta magában, ideérkezését követő éjjelen már settenkedve kell elhagynia a falakat mindenki biztonsága érdekében. Hogy tudott vele ennyire kiszúrni a tanára, hogy pont ilyen időszakban iratta be, mikor ha valaki, akkor ő pontosan tisztába van vele, hogy mikor jön el a hónapban az az időszak, mikor a lehető legkevésbé a változás segítene rajta. Bosszankodva rángatta le az ódivatú bőröndjeit, amelyek egy ötvenes évek korabeli romantikus francia filmbe is tökéletesen illett volna. Semmi extravagáns rongyot nem aggatott magára, egy teljesen átlagos farmernadrágot viselt fekete tornacipővel, piros blúzzal, szürke kardigánnal és hófehér kabáttal, melyet kicsit feldobott egy kötött körsállal. Oldalán táskája, melyet saját kezűleg készített, két kezében pedig a régimódi bőröndjeit cipelte fe a kastélyba. Az erdő mellett elhaladva bőrén az összes szőrszál felállt, ahogy egy farkasüvöltés törte meg az éjszaka csöndjét. Letéve kezében lévő cókmókjait összehúzta magán a fehér kabátot, holott egyáltalán nem fázott. Fülét a fák felé fordítva figyelte a holnap esti "bulijának" hangjait, melyek közül egész sokat be tudott azonosítani pusztán a rendkívüli finomságú hallásának köszönhetően. Feleszmélve megrázta fejét szőke tincseit így kissé megreptetve a hűvös levegőben majd nagyobb tempóra kapcsolva folytatta az útját egészen a bejárati csarnokig. Füles mellette sétált kimért léptekkel, félúton pedig megunva a saját mancsain való mászkálást, leült a földre kicsit tisztogatni az egyébként nem makulátlanul tiszta bundáját. A lány felsóhajtva megbűvölte a csomagjait míg bestiáját felemeve a földről a dzsekijébe rejtette. A hatalmas bejárati ajtó nyikorogva tárult ki a szőke újdonsült Eridonos előtt, aki magabiztos tartással lépett be a hatalmas helységbe. A méretes faajtó be is csukta önmagát, mihelyst Lilla beljebb lelassítva mozdulatait végezetül megállt macskáját letéve a földre. Kezeit összefonta a mellkasa előtt és próbálta megszokni a rengeteg különböző illatot, melyek gondolatai szerint az egész kastélyban fellelhetőek. Kicsit fáradtan lehunyta szemeit átadva magát a kifinomult érzései kiélesedésének míg Füles a lába mellett nyalakodott.

Asszonykám, Lexine

Most minden jó. A csárda is jól meg, otthon is minden rendben, és a távol levő családtagjaimmal is minden oké. Már alig várom az ünnepeket. Elterveztük már most, hogy egyik nap csak itthon leszünk, aztán bemutatom a szüleimnek Lexit és Elliotot, másnap pedig a nagybátyámékhoz, Ell apjáékhoz megyünk el.
Mivel Bogárka egyre többet van újra itthon, így lazábbak a napjaim, már második napja voltam csak két órát bent. Elég sok a gyökér, főleg így az ünnepek táján. Látják más boldogságát, meg a díszeket mindenhol, és a könnyebb utat választják, részegen minden semmiségnek tűnik.
Így, hogy kevesebb gond szakadt a nyakamba, könnyen beszéltem meg a kis "lakótársammal", hogy napközben meglátogatom az iskolában. Besurranok, talán még ki sem néznek, elvégre nálam idősebbek is járnak oda.
A reggeli két és fél óra meló után hazamentem 11-kor, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Ha hozzá megyek, muszáj normális szaggal megjelennem, mert aztán elterjesztik, hogy egy görénnyel találkozgat...
Jó melegen öltöztem, hisz a december megjött, és máris simán tudtam magam mögött nyomokat hagyni a hóban, ahogy feltrappoltam a kastélyig. Dideregve vágtam át a bejáratig, alig vártam, hogy levehessem a kesztyűm meg a sapkám. Amint beléptem, feltűnt, hogy rohadt nagy ez a hely, és minden bizonnyal megállok az első helyen, ahol esélyesnek tartom, hogy rám talál.
Így is tettem, kicsit beljebb sétáltam, és bámészkodva megálltam a lépcsősor aljában. Azért jó páran futkostak körülöttem, de legalább négy embert meg kellett kérdeznem, hogy nem látta-e a barátnőmet, mire megtudták mondani, hogy igen, látták, és valószínű, hogy ez a csarnok útjába fog esni. Nem volt más hátra, mint előre, a kabátom cipzárját lehúzva fújtam ki magam, míg várakoztam.

Angel

Hiába a hideg, a sporttól akkor sem lehet eltántorítani. Most is futott, végig az erdőn, a faluban és a kastély körül. Nagy kört írt le, de így legalább tudott gondolkodni egy kicsit a mostanában bekövetkezett változásokon. Annyi biztos, tovább már tettheti, hogy közömbösnek találja valaki, aki mostanában kislányból kinőtte magát csinos kis csajjá a szemében. Talán a szüntelen ostromlás, vagy épp a csöndes törődés volt az, ami rávezette őt erre. Az erődben kénytelen volt kényszerpihenőt tartani, érezte, hogy a tüdeje nem bírja már soká, ráadásul furcsán ismerős volt neki a terep. Tudja miért, de valamiért mégis meglepődött, hogy milyen könnyen viszi le a lába a kitaposott ösvényről. Tudta merre kell mennie, így egy hosszabb pihenő után folytatta a futást. Jó pár óra eltelhetett mire visszaért a kastélyba és belökve a bejárati csarnok ajtaját belépett a melegbe. Az első dolga az volt, hogy a pólója aljába beletörölte az arcát és körbepillantott a csarnokon.
Na ez az, amit nem szabadott volna.
Hallotta az ismerős szívdobbanásokat, az ismerős illatot és remekül kivette a tömegből, de a tekintet, az nagy hiba volt. Fancsali képet vágott, ugyanis gondolatainak fő tárgya pontosan ott állt a csarnok egy távolabbi részében, de még nem vette észre. Emberi szemnek talán kissé túl gyorsan indult meg az Alagsor felé de az apró dolog azonnal kiszúrta és bájos kislány módjára kezdett integetni neki.
- Na ez hiányzott még...
Szűrte ki a fogai között, ugyanis Ash mellett ott állt egy fiatal nő is, aki nem lehetett más, mint Ashley anyja. Mindig is utálta az ilyesfajta találkozásokat és ha lehetett nagy ívben elkerülte az anyósjelölteket, de most nem tudott mit tenni, mindketten felé néztek, így hát egy morgás keretében elindult a két nőnemű felé, felkészülve a legrosszabbra. Mikor odaért tisztes távolságban torpant meg előttük, sunyi módon rákacsintott azért az apró dologra, hogy lássa nincs baj, majd kezet nyújtott az idegen nőnek is, lesz ami lesz.
- Szép napot, Reviczky Kornél.
Nem szokott bemutatkozni, de most az egyszer talán kivételt kell tennie, bármennyire is fájt neki.

Ombozi

Meglepetésem *--*;;
December 24. 18:00

Karácsonyra hangolva öltözni jó! Főleg kicsit Lucásan.
Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, ide véle, hadd egyem meg, melegében! Jaj de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok gyertya. Itt egy szép könyv, ott egy labda. Jaj de szép a karácsonyfa! Végre, végre, eljöttek az ünnepek. Bár nem egészen úgy tervezte Luca, ahogy ez most alakult, de ettől csak egy egész kicsit bánatos. Azt hitte, majd szépen hazamegy és találkozhat Benjivel meg a szüleivel, boldogan karácsonyoznak, meg ilyesmik. De a prefektusi, csapatkapitányi meg ilyen teendői keresztül húzták ezt, ráadásul jött egy elég különös levél a bátyjától is, miszerint ne bánkódjon, és azért a két napért, amire tudna, ne utazzon haza. Soha egy alkalmat se hagyott még ki egyikük sem, hogy találkozhassanak, erre… Különös. Mondjuk próbált jó pofát vágni hozzá, de kicsit azért még mindig reménykedett a karácsonyi csodában, hogy azért valami módon idevarázsolódik hozzá. Hiányzik neki. Hiába a levelezések – amikben nagy vonalakban mesél csak inkább a tetteiről-, vagy az apró ajándékok, amiket kap, nem ugyan az. Ellenben a reggel kapott üzenet teljesen felvillanyozta. Nem is csak azért, mert, hogy ajándékot kap, hanem sokkal inkább az, akitől. Ő is elküldte már a fiú ajándékát, ami egy gravírozott gitárpengető volt, azt íratta bele, hogy a legtehetségesebbnek. Nagyon remélte, hogy örülni fog neki, de elképzelése se volt, hogy őt mivel lepi meg. A levélben az állt, hogy pontban este hatkor, a bejárati csarnokban várja majd a csomagja. Érdekes, hogy nem küldte fel a Navinébe, de ebbe nem is nagyon gondolt bele. Időben megkezdte a napi dolgokat, el is végezte, amit kellett. A szünetben a tanársegédi feladatait is kicsit rendbe akarta szedni, így éppen egy halom asztrológia jegyzet között csücsült, mikor észrevette, hogy már fél hat van. Mérhetetlenül nagy mosollyal az arcán húzza fel cipőjét, a pár éve kapott egyik kedvenc pólójába bújt, majd csak a hangulat kedvéért egy kis agancsos hajpántot vett fel. Nem sokat gondolkodott, sietve indult el a bejárati csarnok felé.
Suttog a fenyves zöld erdő, Télapó is már el jő. Csendül a fürge száncsengő, véget ér az esztendő. Tél szele hóval faggyal jő,elkel most a nagykendő. Miközben lefelé ballagott vígan dalolgatott karácsonyi dalokat, nem is foglalkozva vele, kivel futhat össze. Ma szenteste lesz, biztos félig üres a kastély, a többiek meg jól elvannak Luca társasága nélkül is. Majd azért a nővéreit meg szeretné keresni, de ez nem az első a listáján, sokkal inkább a meglepetés. Leplezni se tudná a kíváncsiságot, ami eluralkodott rajta tapsikolva, szökdécselve érkezik meg, az ürességtől kongó rész felé. Körbepillant, időben jött ám sehol…vagy mégis! Már majdnem azt hitte, hogy valamit félreértett, mikor egy nagy ezüst dobozt pillantott meg, rózsaszín szalaggal. El is indult felé, hogy megnézhesse, mit rejt. A kis kártya rajta, annyit hirdetett „Vakarcs”, tudta, hogy neki szól. Óvatosan kibontotta a szalagot, hogy belenézhessen mit is rejt. Kicsit még mindig rossz érzése van, amiért nem ment haza - nem tudott hazamenni-, bár a mosolygós Luca van előtérben, az látszik, mégis azért kicsit szomorkodik ott belül, eszébe is jutott, hogy tulajdonképpen egy dolgot kért titokban a Jézuskától, az pedig Benji. Még mikor azzal a kedves kismamával, Lyrával találkozott és megtalálta az érmét, akkor is azt kívánta, hogy járhassanak egy iskolába, jöhessen utánuk a bátyja.

Heather
- délután négykor-

"Ölelgess zöldeket!" nap

Szép napra virradt ma a kastély népe, s hölgyünk úgy döntött, eljött az ideje, hogy felvidítsa összes diáktársát, legfőképpen rellonos pajtásait, hiszen abban a csúnya-csúnya alagsorban még a napot is alig látják szerencsétlenek. Most végre ők is megkaphatják a nekik kijáró szeretetet, s beszüntethetik a téves pletykákat, miszerint ők az iskola leggonoszabb emberkéi. Hiszen gonosz ember nem létezik – Leonie felfogásában, és ezt ma be fogja bizonyítani minden kastélylakónak. Az előkészületeket már hetek óta végzi a padláson. Még Keith-t is megkérte, hogy segítsen neki egy kétméteres mosolygós, szivárványos sárkányt gyártani kartonból, amit kiállíthat majd. Emellett megannyi szórólapot, színes ruhába öltöztetett sárkányos plüsst, rellon feliratú, szívecskés karkötőt, plakátokat, s még rengeteg mókás, vidám dolgot összegyűjtött erre a napra.
Mindezt egy hatalmas dobozba pakolta, s maga előtt lebegtetve azt már lefelé ügyeskedik az eridon toronyból. Olyan izgatott, hogy képtelen bármire odafigyelni, így minden második dáknak nekimegy a hosszú út folyamán, mire végre leér a bejárati csarnokba. Fogalma sincs róla, mennyire szabad kidíszíteni ezt a helyet, de csak nem fognak érte annyira haragudni, így hamar nekikezd az ügyeskedésnek. Kiállítja, az integető, mosolygó kartonsárkányt. Elé egy nagy üveget helyez, amire a „Kedveskedj rellonos társaidnak!” felirat került, a plüssöket egy nagy kupacba rendezi, majd elkezdi kidíszíteni a csarnokot. A rellonosok zászlója alá egy nagy „Szeresd a rellonost!” feliratú lepedő kerül, s minden máshova „Ölelj meg egy rellonost, tegyél jót a világgal!”, és ehhez hasonló feliratú plakátok kerülnek. Remek móka lesz ez, már előre látja, bár egyedül igen nehéz lesz minden egyes erre haladó diákot rávenni, hogy szeretgesse meg zöld társaikat, hátha jobb színük lesz eztán.
Vidáman körbetáncikálja a helyet, miközben felkap egy plüsst, ami történetesen a mugli Süsüt akarja megszemélyesíteni - még énekel is, ha a hasát megnyomod -, majd árgus szemekkel kezdi várni első megtérítendő áldozatát. Vajon ki lesz az a szerencsés lélek?